Vigyázó szemek és fülek
Ha az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatója – mondjuk – éppen a Csendes-óceán partján nyaral, és rászáll egy szúnyog, akkor buzgómócsing alkalmazottja odaszól neki a központból, hogy vigyázzon, főnök, mert látom a műholdas követőn, egy szúnyog pontosan a lapockájánál akarja megszúrni. És az igazgató lecsap a szúnyogra, mint ahogy lecsapott a kommandós osztag Oszama Bin Ladenre. Nemhiába, mert a CIA állandóan nagy pénzeket harcol ki magának a költségvetésből. Akár úgy is, hogy az ügynökség megszervez egy nagyszabású terrorcselekményt, azt véghez is viszi, és – úgymond – nem tudja kézre keríteni a tetteseket, pénzhiányra hivatkozva. Errefel aztán szép summákat kapnak a közpénzből, és így mindenkit tudnak figyelni. Követik a teljes telefon-, fax-, és internetforgalmat Amerikában és szerte a nagyvilágban.
Mindezt egy Edward Snowden nevű amerikai fiatalember szellőztette meg, aki most Oroszországban kapott menedékjogot. Ki is tekernék a nyakát az amerikaiak, ha elkapnák! A menedéknyújtás miatt Obama úgy megharagudott Putyinra, hogy látni sem akarja, és lemondta a vele való találkozást. Snowden most elmeséli az oroszoknak, hogy miként kell mindenkit megfigyelni, s így ezután nemcsak Amerika, hanem Oroszország is vigyázó szemeit és füleit ránk fogja vetni.
Csíkszeredában is azért szervezhette meg a Román Hírszerző Szolgálat (RHSZ) Ráduly Róbert polgármester ilyen látványos megfigyelését, hogy bebizonyítsa, az RHSZ-nek még több pénzre van szüksége, hogy nálunk is világszínvonalon figyeljék a fölöttébb veszélyes, terrorista beállítottságú magyarokat. Először is bebizonyították, hogy felszereltségben lemaradtak. Sajnos, megszüntették a régi törvényt, amely szerint, ha például egy polgármester külföldi delegációt fogadott, a találkozón történtekről részletes beszámolót kellett írnia. Emiatt más módon kellett figyelni a polgármester találkozásait magyarországiakkal. Nem műholdról fényképezték, hanem helyből, egy mobiltelefonnal. Még távcsövük sincs, ezért a megfigyelőnek, hogy a megfigyelt szájáról le tudja olvasni a szavakat, egész közel kell hozzá mennie. Aztán, mihelyt a célszemély leleplezte a követőt, egyszerűen nem volt, aki leváltsa, mint ahogy a filmeken is látni szoktuk. Innen is kitetszik, milyen kevés a személyzete az RHSZ-nek. Ráadásul munkaidőn kívül, túlórázva, önkéntesen kellett követnie a célszemélyt. Ez bizonyítja, hogy milyen szorgalmasak és önfeláldozóak a titkosszolgák. Alacsony lehet az alkalmazottak fizetése is, és emiatt nem tudnak megfelelően táplálkozni, ezért szaladni sem. Így sikerült utolérnie és elfognia a polgármesternek a szem(es)fülest.
Ennyi meggyőző érv után remélhetjük, ezentúl még több pénzt kapnak adóinkból (ha eddig nem kaptak volna eleget), és így korszerűbb technikával, hatékonyabban figyelhetik meg nemcsak a polgármestereket, hanem minden gyanús magyart. Ha nem is műholdról, de legalább a Hargita tetejéről.
Kuti János
Háromszék
Erdély.ma

Bagoly mondja
Jogosan „szolgálta fel" a feketelevest a román kormánynak kétnapos bukaresti látogatása során az amerikai külügyminisztérium európai és eurázsiai ügyekért felelős államtitkár-helyettese.
Nem véletlen, hogy Victoria Nuland vizitje idejére Victor Ponta kormányfő hirtelen eltűnt a térképről, így nem kellett személyesen meghallgatnia a román igazságszolgáltatást ért támadások miatt megfogalmazott tengeren túli aggodalmakat. Amelyek természetesen megalapozottak, hiszen Ponta gyakorlatilag a teljes hazai bírói és ügyészi kar pártatlanságát kérdőjelezte meg, amikor élesen bírálta az elődje és mentora, Adrian Năstase ellen másodjára kimondott elmarasztaló ítéletet. (Beszédes kontraszt: amikor a napokban vádat emeltek I. János Károly spanyol király egyik lánya, Krisztina hercegnő ellen csalás és pénzmosás címén, az ibériai uralkodói ház csak annyit kommentált, hogy tiszteletben tartja a nyomozó hatóság döntését).
Holott a kormányfőnek már csak volt ügyészként is tudnia kellene, hogy az ország egyik legnagyobb közméltósága nem engedhet meg magának az igazságszolgáltatás tevékenységébe való durva beavatkozásnak minősülő kijelentést.
Amerika rögtön meg is feddte emiatt a román miniszterelnököt. Washington reakciójával azonban csak az a bökkenő, hogy nem hiteles. Az önmagát a demokrácia őshazájaként hirdető Egyesült Államokról emberi jogi szervezetek évente kiadott jelentéseikben rendre megállapítják, hogy jogsértéseivel a világ minden térségében visszaélésekre bátorítja a kormányokat. A 2001. szeptember 11-ei terrortámadás óta Amerika a terrorizmus elleni globális harc ürügyén nem egyszer lábbal tiporta az emberi jogokat. Az Edward Snowden egykori CIA-alkalmazott által tavaly feltárt túlkapások azonban arra is rávilágítottak, hogy Sam bácsi számára a cél minden esetben szentesíti az eszközt.
Tevékenysége során az amerikai Nemzetbiztonsági Ügynökség (NSA) még saját szövetséges országainak vezetőit is megfigyeli, lehallgatja, sőt az internet fölötti gyakorolt kontrollal egyszerű polgárok millióinak magánéletébe bekukucskál. Adhat egy ilyen eszközökkel élő nagyhatalom bárkinek leckét az emberi jogok tiszteletben tartásáról, az igazságszolgáltatás függetlenségének szavatolásáról?
Rostás Szabolcs
Krónika (Kolozsvár),

Amerikai nagyüzem Bukarestben – Băsescu udvari bolondnak nevezte Rogozint
Egymásnak adják a kilincset Bukarestben magas rangú amerikai tisztviselők az ukrajnai válságra való tekintettel. A Cotroceni-palota tájékoztatása szerint Traian Băsescu államfő hétfőn hivatalában fogadta Avril D. Hainest, az amerikai Központi Hírszerző Ügynökség (CIA) igazgatóhelyettesét: a találkozón a térség helyzetéről és a két fél biztonsági szolgálatainak kiváló együttműködéséről volt szó.
A Mediafax értesülése szerint jövő héten Joe Biden, az Egyesült Államok alelnöke érkezik Bukarestbe, hogy az ukrán válság fejleményeiről tárgyaljon az elnökkel és Victor Ponta kormányfővel.
Băsescu hétfőn az Adevărul napilap online kiadásának adott interjúban megerősítette, hogy az amerikai alelnök a közeljövőben Romániába érkezik, de biztonsági okokra hivatkozva nem kívánta a látogatás időpontját elárulni.
A Hotnews.ro úgy tudja: Chuck Hagel amerikai védelmi miniszter is az országba látogat június első harmadában. A portál szerint a magas rangú amerikai tisztségviselők látogatásai az ukrán válsággal állnak összefüggésben, és az Egyesült Államok szolidaritását hivatottak bizonyítani európai szövetségeseikkel szemben az Oroszország irányából érkező „fokozódó fenyegetés" közepette.
Băsescu egyébként hétfőn arra kérte az Ukrajnában élő románokat, legyenek lojálisak az ukrán államhoz, ha pedig népszavazáson kérnék Romániához való csatlakozásukat, azt Bukarest nem ismerné el. „Egy ilyen referendum ellentétes lenne az ukrán alkotmánnyal. Ugyanígy nem ismernénk el ilyesmit Románia területén sem, ha valakiben felmerülne egy hasonló referendum megszervezése" – szögezte le az Adevărul által interneten közvetített interjúban az elnök, emlékeztetve: Bukarest a kelet-ukrajnai oroszbarát szakadárok vasárnapi népszavazásait sem ismeri el.
Szerinte Oroszország „területrablási" szándékkal hivatkozik a kisebbségek védelmére, hogy politikai ellenőrzése alá helyezze a volt Szovjetunió térségét. Băsescu úgy vélte, ennek ellenszere a kisebbségi jogok biztosítása. Úgy vélekedett: Ukrajna és a volt Jugoszlávia hibát követett el, amikor „nem adták meg idejében" a kisebbségi jogokat, miközben szerinte Románia lehetővé teszi a területén élő kisebbségeknek, hogy megőrizzék kultúrájukat, identitásukat, elismeri jogukat az anyanyelvű oktatáshoz, finanszírozza sajtójukat, televízió-műsoraikat, és biztosítja politikai képviseletüket a bukaresti parlamentben.
Közben hétfőn folytatódott a diplomáciában szokatlan hangvételű csörte a magas rangú román és orosz politikusok között. Dmitrij Rogozin orosz miniszterelnök-helyettes ismét a Twitter közösségi fórumon üzent a román államfőnek, azt firtatva: vajon hány pohár italt gurított le Băsescu, mielőtt lezárta Románia légterét különgépe előtt.
Rogozin reagált Victor Ponta kijelentésére is, miszerint nem sok hiányzott ahhoz, hogy a szakadár Transznisztriából Moszkvába igyekvő orosz politikus gépét a román légierő kísérje ki az ország légteréből.
Az orosz államfő Dnyeszter melléki különmegbízottja a moszkvai külügyminisztérium figyelmébe ajánlotta Ponta nyilatkozatát, ennek nyomán Alekszej Puskov, az állami Duma nemzetközi bizottságának elnöke azzal fenyegetőzött, hogy az orosz hivatalosságokkal szemben „ellenséges magatartást" tanúsító országok válaszlépésekre számíthatnak Moszkva részéről.
A román kormányfő hétfőn provokátornak, az államfő pedig a király (Vlagyimir Putyin orosz elnök – szerk. megj.) udvari bolondjának nevezte Dmitrij Rogozint.
Utóbbi a Kommerszant című orosz napilapban bírálta Chişinăut, mondván, a moldovai politikusok az uniós csatlakozást választották, holott figyelmeztették őket, hogy a Dnyeszter menti terület leszakadhat a Moldovai Köztársaságról. Az orosz miniszterelnök-helyettes meggyőződése, hogy Moldova uniós társult tagságát a NATO-csatlakozás követi.
Rogozin azzal fenyegetőzött, hogy amennyiben Chişinău aláírja az uniós megállapodást, azon lesz, hogy Oroszország felülvizsgálja gazdasági kapcsolatait a Moldovai Köztársasággal, amelynek költségvetését – mint mondta – az Oroszországban nagy számban dolgozó moldovai bevándorlók töltik meg.
Rostás Szabolcs. Krónika (Kolozsvár)

Az erkölcsi mérce
Jézus markába szöget vertél/Dózsa húsából ebédeltél/Hitler-taktusra meneteltél/Nemet mondani sose mertél – írta a törökszentmiklósi költő, Iluh István, akinek négysorosa sokkal hitelesebb lett volna, ha a hetvenes évek Magyarországán nem a Hitler-taktusra, hanem a Sztálin- vagy Rákosi-indulóra menetelőket ostorozza. Mindazonáltal tagadhatatlan, hogy a költő találó képekben ragadta meg a tekintetét a mindennapok horizontja fölé nem emelő, a közösségért kockázatot nem vállaló, saját anyagi szempontjai által irányított, a szakrális dimenzió által meg nem érintett mindenkori átlagember gyávaságát.
Hogy is fogalmazott Szőcs Géza 1985-ben, kigúnyolva a lapító, sunyító kolozsvári értelmiséget? „Az okos stratégia az, ha nem teszünk semmit/ettől megdöbbennek és megjavulnak/így kell ezt, ahogyan én csinálom/ahogy mi csináljuk/nem szabad tiltakozni, ez a helyes és biztos módszer/és ha szájba rúgnak, legjobb, ha megköszönjük/ha így teszünk, prosperálunk majd mindig/mint Prospero.”
A diktatúrák ezekre az emberekre építenek. Hatalmas történelmi kataklizmákra van szükség, nem ritkán titkosszolgálati rásegítésre, hogy a saját egzisztenciális, érvényesülési érdekeit mindenek elé helyező egyénben győzzön az altruizmus, a közösségi iránti felelősség, legyőzze a rettegést, felvegye a harcot a kilátástalanság ellen. Hősök minden korszakban voltak, de szerencsére is szükség van ahhoz, hogy sorsuk ne úgy alakuljon, mint például Szoboszlay Aladár katolikus papé, akit rendszermegdöntési kísérlete miatt kivégeztek a román kommunista hatóságok.
 Temesvári csoda
Negyed évszázada Temesváron kisebb csoda történt, amit egyesek – hibásan – bizonyára besorolnak a titkosszolgálatok által koreografált államcsínyek közé, annál is inkább, mivel a kommunista rezsimek kelet-közép-európai országokban lezajlott dominószerű megdőlése mögött nem nehéz némi KBG-CIA együttműködést látni. Túl egyszerű volna azzal magyarázni az 1989-es esztendőt, hogy a „nagy testvér” támogatásának híján megbuktak a szovjet tankok árnyékában működő helyi kommunista elitek. Minden bizonnyal a külföldi manipulációnak is szerepe volt a rendszerváltás-sorozatban. A nagy különbség az arab tavaszhoz vagy a Majdanhoz képest, hogy Románia esetében a változás akkor is kétségkívül kedvező volt, ha a kommunista rendszert felváltó korrupt balkáni globalokapitalizmus milliókat késztetett az ország elhagyására. A bukaresti hatalomváltás minden bizonnyal koreografált volt, de az annak apropót adó temesvári csoda nem.
Temesváron nemcsak Tőkés László szállt szembe a térség legsötétebb diktatúrájával igaza biztos tudatában és a Fennvaló segítségében bízva, de a presbitérium is lelkésze mellett. Előbb írásban, majd a gyertyás tüntetésen fizikailag is kiálló több száz hívő is legyőzte félelmét, s a megtiport igazság oldalára állt, nem törődve a következményekkel. Sem Tőkés László, sem a mellette állók, sem az egyházi törvénytelenség elleni tiltakozást rendszerellenes népfelkeléssé alakító temesvári vagányok, Daniel Zãgãnescu és társai nem voltak a titkosszolgálat emberei, s nem is tudtak arról, hogy kiállásuk akár a rendszer bukásához is vezethet.
 Suszter a kaptafánál?
Sokak számára az lett volna kényelmes, ha szikraszerepének gyümölcseit learatva Tőkés László megmarad életfogytig egyházi vezetőnek, nem „ártja bele magát” a politikába. De Temesvár hőse nemcsak bátorsága és nemzethűsége miatt említhető egy napon Márton Áronnal, hanem azért is, mert vállalta a politizálás ódiumát. Az erdélyi katolicizmus talán legnagyobb alakja memorandumban állt ki Erdély hovatartozásának kérdésében a magyar érdekek mellett, midőn a „legitim képviselet”, a Magyar Népi Szövetség elárulta nemzetét, és implicite Erdély Romániához tartozása mellett tette le a garast.
Hozzá hasonlóan Tőkés László sem nézte tétlenül, hogy az RMDSZ megfélemlített és/vagy megvásárolt vezetői miként prédálják szét a rendszerváltás nyújtotta történelmi lehetőségeket. 1992-ben élére állt az autonómiaprogramot programszinten rögzíteni kívánó „radikálisoknak”, sikerre vitte az ügyet, majd a szervezeten belül mindaddig az autonómia megvalósításáért és tényleges képviseletéért szállt síkra, míg erre bármilyen kis mozgástér volt. Kitartott a szervezet mellett annak ellenére, hogy húsz esztendeje akadt RMDSZ-képviselő, aki beállt a szekusozó román kórusba, útszéli stílusban gyalázta saját tiszteletbeli elnökét egy röpiratban, s a parlamenti frakció közel fele még arra sem volt hajlandó, hogy elhatárolódjon a mocskolódótól. El kellett viselnie a belső cenzúrát. A jéghegy csúcsa az volt, hogy az RMDSZ-tájékoztató, amely hírt adott a szervezet megyei vezetőinek vakondtúrás-avatásairól is, „megfeledkezett” arról, hogy 1999-ben Tőkés László tiszteletbeli elnökként az egyik legjelentősebb magyar állami kitüntetést vehette át. El kellett viselnie, hogy etikai bizottság elé citálják, hogy Nagy Benedek után más ál-kereszténydemokrata politikusok, például a később valódi szekus-ügybe keveredett Szatmári Tibor felmelegítik ellene a besúgórágalmat.
2003-ban az RMDSZ kongresszusi határozattal számolt le a belső választás és a nemzeti kataszter gondolatával, s ez volt az a pont, amikor Tőkés László külön autonomista szervezet létesítésére szánta el magát. A folytatást ismerjük, az EMNT mellett megalakult az SZNT, a Magyar Polgári Szövetségből a Magyar Polgári Párt, amely aztán elnökének foglyává vált. Az alapítók egy része pedig – akik az RMDSZ-es kényszerzubbonyt szűknek érezték – hamar rájött, hogy cseberből vederbe került, így jött létre az Erdélyi Magyar Néppárt.
 A „ha” létjogosultsága
Mondják, a történelemben nincs „ha”, de a politikai esszéírásban azért lehet. Okunk van hinni, hogy ha az RMDSZ megmarad a Kolozsvári Nyilatkozat eszmei platformján, a nemzeti önkormányzat építése, a társadalomszervezés és az önazonosság erősítése mellett, nem itt tartanánk. Aligha packáznának velünk a hivatalok, rónának ki bírságot a magyar himnusz énekléséért, folytatnának meg-megújuló támadást a székely szimbólumok ellen, vetnék be – negyed évszázaddal a rendszerváltás után – a bíróságot, mint az etnikai megfélemlítés eszközét.
Ehhez viszont az RMDSZ-t nem azokra kellett volna építeni, akik fejet hajtanak bármikor bárkinek, ha azzal jól járnak, akik saját karrierérdek oltárán bármikor feláldozzák a nemzeti érdekeket. Az erkölcsi-politikai mércének Tőkés Lászlónak kellett volna lennie, nem pedig Hajdu Győző egykori helyettesének.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Menyőből az angyal
„Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt” – Beszélgetés Tőkés Lászlóval, az 1989-es rendszerváltó események kirobbantójával.
– Az 1989-es romániai forradalmat megelőző temesvári szimpátiatüntetés egyik emlékezetes fényképén Tőkés László a parókia ablakából az utcán összegyűlt tömeghez beszél. Emlékszik még, mint mondott az embereknek?
– Óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. Az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hogy lássák, jól vagyok, minden rendben. A december 15-ére meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen akkora tömeg gyűlt össze a templom előtt, hogy az egész városban futótűzként terjedt a hír: valami történik.
A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, mert ekkora tömegre nem számítottak. Az elzárt épületből nem jöhettem ki, viszont az ablakon át, a rendőrök feje fölött beszéltem az amerikai nagykövetség másodtitkárával, Denis Currierrel: angolul tájékoztattam a helyzetünkről, mire a rendőrök és a Szekuritáté emberei azonnal elvitték őt a helyszínről, és kiutasították a városból. Ez a pillanat dühítette fel az embereket, és a tömeg elkergette a rendőröket, akik akkor még meglepő engedékenységgel távoztak. A szimpátiamegmozdulás aztán hamarosan rendszer- és Ceauşescu-ellenes tüntetéssé változott.
– A két hónapos teljes bezártság és ostromállapot után a rendőrök távozásával felcsillant némi remény?
– Pénteken este a város polgármestere személyesen is eljött a parókia elé, és az utca kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és az ablakszemeket kicserélték. Kéréseinkre ez volt az egyetlen kézzelfogható válasz.
A másnap is folytatódó szimpátiatüntetésen viszont egyre több gyanús arc jelent meg, akik hátulról tüzelték a tömeget. Valószínűleg a Szekuritáté emberei voltak, akik arra próbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, merthogy benn vannak a szekuritátés ügynökök. Az ördögi terv az lehetett, hogy a békésen tüntető tömeg erőszakos behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra. Bentről több presbiter is elbarikádozta az ajtót: az összecsődült tömeg nem akart hinni nekem, hogy az épületben nincs egyetlen szekus tiszt sem. Azon csodálkoztak, miért vagyok annyira nyugodt.
– Valóban nyugodt volt?
– Drámai pillanatok voltak, de sikerült megőriznem a lélekjelenlétem. Hosszú hónapokon át tartó kihallgatásokkal, hatósági zaklatásokkal a hátunk mögött már hozzászoktunk a helyzetünkhöz. Tudtam, hogy a temesvári kilakoltatásomat kimondó végleges bírósági döntés ellen nincs apelláta, így elfogadtam: jöjjön, aminek jönnie kell!
Minden alkalommal megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket: nem akartam annak a felelősségét vállalni, hogy miattam tartóztassanak le embereket. A gyülekezet tagjait sem ellenállásra buzdítva hívtam az istentiszteletre, hogy szemtanúként vegyenek részt a kilakoltatásunkon, mindössze azt akartam, hogy némán tüntetve lássák, mire képes a kommunista hatalom.
– A parókiához közeli főúton egy villamos megállításával elkezdődő rendszerellenes tüntetés a parókia előli békés szimpátiatüntetésből indult. Nem érezte szükségét, hogy ön is csatlakozzon a tüntetőkhöz?
– Sokan szerették volna, hogy álljak a tömeg élére, és együtt vonuljunk a városháza és a pártbizottság elé. Én viszont épp a több hónapos meghurcolásunk okán láttam azt, hogy az államhatalmi szervek mindenért a magyarokat teszik felelőssé, ezért nem akartam megadni nekik az elégtételt, hogy magyar ember álljon a menet élére. A templomot kellett védenünk, az volt a mi menedékünk.
A kitartó gyülekezet
– 1986-ban került Temesvárra segédlelkésznek Peuker Leó pap mellé. Jött a falurombolás elleni aradi tiltakozás 1988 őszén és tucatnyi egyházi rendezvény, amelyek révén szálka lett a rendszer szemében. Mi adta ehhez a hátteret?
– Temesvári ellenállásom kulcsa a gyülekezet és a presbitérium egységes kiállásában kereshető. A gyülekezet magatartása kulcsfontosságú volt. Amikor Papp László nagyváradi püspök 1989. április elsején tudomásomra hozta, hogy áthelyez Szilágymenyőbe, nem azért nem akartam a Szilágyságba menni, mintha nem szerettem volna menyői pap lenni, hanem a püspök törvénytelen és önkényes döntését nem tudtam elfogadni. Peuker Leó halála után maga a püspök ígérte meg, hogy nem gördít akadályokat a gyülekezet általi megválasztásom elé, ezzel szemben a Szekuritáté bábjaként mindent elkövetett eltávolításomért.
A gyülekezet közben több száz aláírást gyűjtött az érdekemben, a hívek engem akartak lelkésszé választani. Peuker Leó halálával lezárult egy békepapéra az egyházközség életében. Az 1986-os 30-40 fős templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott. A következő években már ötször több fiatal konfirmált, összegyűjtöttük az elkallódott gyülekezeti tagokat, egymást érték az egyházi rendezvények, pezsgett a gyülekezeti élet. Miközben elődöm kifüggesztette Ceauşescu képét az egyházi irodában.
– A presbitérium tagjai hogyan tűrték elődje megalkuvását?
– Valóban érdekes jelenség ez. Ha az emberek tisztán látnak, azonosulni tudnak egy üggyel és céltudatosak, nehéz őket eltántorítani. A 36 tagú presbitérium hamar megtapasztalta, hogy létezhet igazi gyülekezeti élet is, nemcsak az, amihez ők addig hozzászoktak. Látták, hogy vasárnapról vasárnapra kétszer annyi ember jön el a templomba, mint ahány ülőhely van.
Ez a hatalmas újdonság meggyőzte őket arról, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. A gyülekezeti élet fellendülésével a presbitérium mintha kicserélődött volna. Amikor tudomást szereztek a falurombolás elleni tiltakozásról vagy 1988-ban, a reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekuritátés hercehurcáról, egy emberként álltak mögém.
– Mire számított? Hitt valamiféle változásban Romániában?
– Azt nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható. Igaz, hogy abban az időben már zajlottak a rendszerváltó folyamatok szerte Európában. Amikor az osztrák–magyar határon megszervezett páneurópai piknikre hívtak, csak üzenetet tudtam küldeni, mert kiutazási engedélyt nem kaptam.
Sütő Andrást idézve írtam: maradunk, másként nem tehetünk. A falurombolási terv elleni egyházmegyei kezdeményezés után ugyanis már nem volt visszaút, csak előre lehetett menekülni. Később derült ki, hogy 18 egyházmegyében nyomozott velem kapcsolatban a Szekuritáté: minden olyan szál érdekelte őket, ami a Tőkés családdal kapcsolatba hozható. Ebben a helyzetben számomra létfontosságúvá vált a gyülekezet támogatása, nélküle elveszett ember lettem volna. A Szekuritáté módszerei
– A gyülekezet hogyan védhette volna meg, ha a Szekuritáté likvidálni akarja?
– Isten után, akinek a gondviselésében bíztam, és igéjét hirdettem, a nyilvánosságban bíztam leginkább. Arra törekedtem, hogy minden igehirdetésemmel kitartásra biztassam az embereket. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem.
Az istentisztelet utáni hirdetések műfaja egyféle fórummá nőtte ki magát. Hétről hétre minden vasárnap elmondtam a híveknek, hogy mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behivatott a Szekuritáté. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél nyilvánosságot kapott a templomban: a hiteles információ politikai erőteret jelentett a gyülekezetben. Persze, nagy volt a Szekuritáté döbbenete, amikor rájöttek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra szakosodott rendszerben épp a szószékről sikerül megbontania egy református lelkésznek a hallgatás falát.
A később feltárt szekuritátés iratcsomókból kiviláglik a szekus tisztek dühe és zavarodottsága, hiszen minden velem kapcsolatos titkuk nyilvánosságra került. De a nagyobb nyilvánosságnak is óriási szerepe volt. Két fontos „médiatámogatóm” akadt 1989 nyarától: a Chrudinák Alajos vezette Panoráma műsor a Magyar Televízióban és a Győri Béla által irányított Reggeli újság a Magyar Rádióban. A hatóságokat a nagy sajtónyilvánosság tartotta sakkban.
– Egyik kedvenc presbitere, Újvárossy Ernő gyanús körülmények között bekövetkezett 1988. szeptemberi halála azonban figyelmeztetés volt: a Szekuritáténak más eszközei is vannak. Ez nem rémisztette meg a gyülekezetet és a presbitériumot?
– Újvárossy Ernő halála megdöbbentette a gyülekezetet. A temesvári Vadász-erdőben találták meg holttestét. A Szekuritáté őt is többször behívatta, vallatta, mert mindig tagja volt annak a küldöttségnek, amelyik hol a püspöknél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a helyi városvezetőségnél és a pártbizottságnál járt az érdekemben, meghiúsítandó az áthelyezésemet Szilágymenyőbe. Építészmesterként ő vezette az egyházi épületünk alagsorában az új gyülekezeti terem kialakítását, illetve a templom bővítését egy új karzattal.
A püspök feljelentésére mindenféle ellenőrzéssel viaskodtunk, mindenért büntettek, Újvárossyt pedig kiemelten is figyelték. Zárt koporsóban adták át a családjának a temetés előtt, nem nézhette meg senki a hozzátartozók közül a holttestet. A hivatalos verzió szerint mérget vett be, azaz öngyilkosságot követett el. A család nem mert kérni hivatalos vizsgálatot, erre nem is lett volna lehetőség. Nagy valószínűség szerint megkínozták, annak következtében halt meg. Temetése hatalmas néma, rendszerellenes tiltakozás volt 1989 őszén.
– Újvárossy esete mennyire volt figyelmeztetés, hogy mindez Tőkés Lászlóval és a többi presbiterrel is megeshet?
– Egyértelműen figyelmeztetés volt. Ez késztetett arra, hogy szűkebb körben minden lépésemet egyeztessem. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt, rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter személyautójának gumiabroncsát. Az utolsó két-három temetésre csak taxival mertünk elmenni. Decemberig a családtagjaim – szüleim, testvéreim – felváltva velünk voltak. Kívülről a parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Szekuritáté: decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-be járni.
Ezt megelőzően, novemberben még megpróbálkoztak egy gyilkossági vagy megfélemlítési kísérlettel. Az este 6 órai kapuzárás után négy maszkos, késekkel felszerelkezett férfi hatolt be az épületbe. Bizonyára ők lepődtek meg a leginkább, amikor kiderült, hogy rajtunk kívül a házban tartózkodott egy házaspár is. A várandós feleségem a hároméves kisfiunkkal hátramenekült, engem meg a földre tiportak, késsel megsebesítettek.
A házaspár jelenléte azonban teljesen elbizonytalanította őket, tanúkra nem számítottak. Amikor elmenekültek, és a szomszédokhoz rohantam, hogy tárcsázzam a rendőrséget – nekünk akkor már hónapok óta nem működött a telefonunk –, kiderült, senki nincs otthon. A Szekuritáté ilyen-olyan indokkal arra az estére mindenkit eltávolított otthonából, az utca teljes sötétségbe borult, áramszünet volt. Feljelentésünkre azt a választ kaptam, hogy a támadást magunk terveltük ki magunk ellen, hogy felhívjuk a világ figyelmét.
– Rokonai, barátai – akik mindvégig ön mellett álltak – hogyan jutottak be a parókiára?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Édesapámat például hazaküldték a temesvári vasútállomásról az unokájával: azt mondták neki, az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, felültették az első visszainduló vonatra, egy milicista kísérte őket haza. Később mégis fel tudott keresni, mert személygépkocsiban csempészték át Kolozsvárról Temesvárig rémregénybe illő körülmények között. A temesvári barátokkal december 10-én a szomszédban megtartott Judit-napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is.
Temesvárról Szilágymenyőbe
– Ez volt tehát a vég kezdete...
– Tele voltunk félelemmel, de el voltunk készülve mindenre. Akkor már nem volt tűzifánk, nem vásárolhattunk semmit. Úgy ettünk, hogy vasárnapról vasárnapra a hívek elárasztották az úrasztalát csomagokkal. A templomajtó előtt mindenkit igazoltattak, és akit beengedtek istentiszteletre, felírták a nevét. A kilakoltatást azonban elkerülni már nem lehetett. A 15–16-án lezajlott szimpátiatüntetés utáni este úgy készültünk a vasárnapi istentiszteletre, hogy bármi megtörténhet.
És vasárnap hajnalban meg is történt: nagy csapat rendőr és civil ruhás szekus tört be a házba, amelyet hét presbiter – köztük Gazda Árpád – őrzött egész éjszaka. Itt már nem volt mit tenni. A presbitereket a milíciára hurcolták, engem a feleségemmel együtt külön-külön kihallgatásra vittek. Pirkadat előtt úgy dobáltak be mindent egy konténerbe, hogy a kamra tartalma a székekkel és a táskarádióval együtt került a közös kupacba. Nem tudtuk, hova visznek: börtönbe vagy kivégzésre? Két Daciába pakoltak be rendőrök közé, a hátsó ülésre. A megyehatárokon új rendőri kíséret vett át, így érkeztünk meg délután kettőkor Szilágymenyőbe. A feleségem nem vehette be a gyógyszereit, én véresen, házipapucsban utaztam.
– Jutott-e bármilyen információhoz, hogy mi történik az országban?
– Az első híreket a táskarádióból hallottuk valamikor késő este, miután a szobában, a kupacba pakolt holmik között nyugovóra tértünk. Senki nem szólhatott hozzánk, a megrémült falubelieknek nem engedték meg, hogy a közelünkbe lépjenek. Másnap reggel a községközpontban, Szilágyszegen kezdődött a kihallgatás. A visszatérő motívum az volt: nyilatkozzam a román televíziónak arról, hogy külföldi kém vagyok, következésképpen az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik.
Feltételezésem szerint csak azért nem vertek meg, hogy ha mégis elkészülne a tévéfelvétel, ne látszanak rajtam a verés nyomai. Így ment ez napokon át: reggeltől estig külön-külön vallattak Szilágyszegen a feleségemet és engem. A menyői parókiát közben körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A faluban mindenki meg volt rémülve, a határban egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen.
– Vallott bármit is?
– Nem azt, amit ők szerettek volna, mert december 20-án elfogyott a szekuritátés tisztek türelme. Aznap este Ceauşescu beszédet mondott a tévében. A feleségemet egy szekus kísérte haza a paplakra, ott kellett az ő társaságában végighallgatnia a huligánokról és az engedetlen papról szóló elnöki állásfoglalást. A községházán ezt nekünk is meg kellett hallgatnunk vigyázzállásban: a rendőrök mindenkit ide gyűjtöttek össze, aki élt és mozgott a helyi milícián és a polgármesteri hivatalban.
Utána a szekusok levittek egy terembe, és elmondták: többé ne nézzem őket hülyéknek, mert vége az addig tanúsított megértésüknek, más módszereik is vannak, amivel beismerésre bírhatnak. Mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Tudtam, hogy kínzás következik. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor este. Késő este mégis visszavittek Szilágymenyőbe, másnap meg kezdődött minden elölről.
– Semmi jelét nem érezte a változásnak?
– December 21-e, csütörtök estig nem mer­tem arra gondolni, hogy megdőlhet a Ceauşescu-rendszer. A kihallgatás azonban mégis vontatottabban haladt: a rendőrök mintha elbizonytalanodtak volna. Délután érdekes fejlemény történt: elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem történt velem törvénytelenség, civilizáltan és jól bántak velem. Hirtelen annyira kedvesek és jók lettek hozzám, hogy nem tudtam, mire vélni a hangulatváltást.
– Vajon ekkor állhatott át az állambiztonság a felkelők oldalára, azaz ezzel vette kezdetét az új hatalom megkaparintása?
– A háttérben nyilván történt valami elmozdulás, hiszen az engem vallató Szekuritáté folyamatosan kapott híreket telefonon. Akkor már számítottak arra az eshetőségre is, hogy bukik a rendszer, és igazolniuk kell majd magukat. Az igazi tragikomédia az volt, hogy a községi rendőr felesége főzött egy finom vacsorát, engem is odaültettek a közös asztalhoz, mintha korábban mi sem történt volna. Disznóflekken, csirkehús és szalmakrumpli volt a menü, a tisztek meg úgy társalogtak velem, mintha régóta ismernénk egymást, és én itt vendégeskednék. Másnap reggel már nem jöttek értünk.
– Hogyan élte meg a szabadulás pillanatát?
– Pénteken egész délelőtt a parókián voltunk. Két falubelinek megengedték, hogy hozzon ételt. Vártunk tanácstalanul, mígnem dél körül bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Csak annyit sejtettünk, hogy ez valami nagyon rosszat jelent. Meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf désaknai bányamérnök és apósom állított be hozzánk. A régi, kiszuperált Volgát egy liciten vásárolták. Õk voltak az első vendégeink, akiket a falu határában átengedtek a sorompón.
Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. Kis sarkítással azt mondhatom, szerda volt az életem mélypontja, csütörtök pedig életem legboldogabb pillanata. Félórán belül megindult a falu, a vidék. Mindenhonnan jöttek az emberek. A szabadság kézzelfogható megtestesülése volt ez, ami többnapos zarándoklattá terebélyesedett. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást. A szabadulás a karácsonyba torkollt. Ottlétünk vezérmotívumává vált a Menyőből az angyal!
Makkay József
Krónika (Kolozsvár)

Élesen bírálja Romániát az Amnesty International
A CIA-börtönök kérdésével, a romák diszkriminációjával és a szexuális kisebbségek helyzetével foglalkozik az Amnesty International Romániáról szóló jelentése.
A dokumentum említést tesz az állítólagos az Egyesült Államok által Románia területén működtetett titkos CIA börtönökről. Az emberjogi szervezet bírálja Romániát a testi és szellemi fogyatékkal élőket ellátó intézményekben jegyzett körülmények miatt. A roma származásúak diszkriminálásával széleskörűen foglalkozik a jelentés, kiemeli Traian Băsescu megbélyegző beszédmódját a romákra vonatkozóan.
A volt államelnök tavaly februárban azt mondta, hogy a nomád romák közül csak kevesen akarnak dolgozni, és hagyományosan abból élnek, amit lopnak. Az Amnesty International jelentése a szexuális kisebbségek helyzetére is kitér, és jelzi, hogy a parlament alkotmánymódosító bizottsága korábban kezdeményezte, hogy foglalják bele az alkotmányba, hogy a család egy férfi és egy nő között szabadon vállalt házasságkötésen alapszik. A jelentés szerint Romániában még mindig korlátozzák a nők abortuszhoz való jogát.
marosvasarhelyiradio.ro / erdély.fm
Erdély.ma

Hírsaláta
BÖRTÖNBE KELL VONULNIA a volt Kolozs megyei tanfelügyelő-helyettesnek, a kolozsvári ítélőtábla ugyanis elutasította Péter Tünde fellebbezését. Az eddig házi őrizetben tartózkodó Péter Tündére két és fél éves szabadságvesztés vár. A vont főtanfelügyelő-helyettest tavaly szeptember elsején vették őrizetbe, és azzal gyanúsították, hogy több mint tízezer eurót kért és kapott öt személytől, akiknek azt ígérte: befolyását felhasználva ráveszi a vizsgáztató bizottságok tagjait, hogy engedjenek át több diákot a nyári és az őszi érettségin. (Maszol)
MÉGSEM TUDOTT A BÖRTÖNRŐL? Cáfolta Ion Iliescu, hogy elismerte, tudott a CIA által üzemeltetett titkos romániai börtönökről. A volt államfő blogján reagált arra, hogy múlt héten a német Der Spiegel arról írt: kérdésükre Iliescu elmondta, 2003-ban jóváhagyta az amerikai titkosszolgálat kérését, akik egy ingatlant kaptak a román hatóságoktól. Hozzátette: amennyiben tudta volna, milyen célra kéri a Egyesült Államok Központi Hírszerző Ügynöksége a szóban forgó bukaresti ingatlant, amelyben kínvallatásnak vetették alá a terrorizmussal gyanúsított, törvénytelenül fogva tartott őrizeteseket, más döntést hozott volna. Egyúttal cáfolta, hogy többek között ezzel a gesztussal próbálta volna Románia megvesztegetni az Egyesült Államokat, hogy az országot felvegyék a NATO-ba. Szerinte, amennyiben az ingatlanban valóban törvénytelenségeket követtek el, azért az amerikai fél tartozik magyarázattal. (Krónika)
AZ ÁLLAM A LEGNAGYOBB MUNKAADÓ. Románia 5,2 millió foglalkoztatottjából közel 1,2 millióan a közszférában dolgoznak, az ország megyéinek közel felében az állami intézmények biztosítják sokak megélhetését. Vasluiban, az egyik legszegényebb régióban a szociális igazgatóságnál többen dolgoznak, mint a megye legnagyobb magánvállalkozásánál, öt megyében pedig – Botoşani, Buzău, Călăraşi, Suceava és Tulcea – egyetlen olyan vállalkozás sincs, mely legalább ezer munkavállalót foglalkoztatna. Szakemberek rámutatnak, míg Európa nyugati államaiban a legtöbben termelésben dolgoznak, addig Romániában magas az adminisztrációs tevékenységet végzők aránya. A hazai cégek 4 millió alkalmazottjából 400 ezren állami kereskedelmi társaságok munkatársai, így tulajdonképpen a versenyszféra 3,5 millió dolgozója által befizetett különféle adókból és illetékekből fedezik a kiadásokat. (Digi24)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Semmi sem az, aminek látszik?
Május 13-án Tóth Tibor Budapesten élő, temesvári születésű összeesküvés-elmélet blogger tartott előadást Semmi sem az, aminek látszik – Összeesküvés-elméletek kezdőknek és haladóknak címmel a Belvárosi Református Egyházközség gyülekezeti termében. A nagy érdeklődést kiváltó prezentációra a XX. Bánsági Magyar Napok keretében került sor, ez alkalommal a szerző KONTEO 1 és KONTEO 2 című könyveit is bemutatta.
Szász Enikő TMNSZ-elnök, az esemény szervezője a bevezetőben elmondta: a Bánsági Magyar Napok célkitűzései között szerepel olyan temesvári származású, külföldön élő személyiségek bemutatása, akik valamilyen területen jeleskednek. Ilyen Bartal Zsuzsa Párizsban élő zongoraművész, aki a Bánát Filharmónia kíséretével koncertezett Temesváron és a Budapesten élő Tóth Tibor összeesküvés-elmélet blogger, akinek a pályafutása legalább olyan titokzatos, mint az általa kedvelt konspirációs elméletek.
A temesvári magyar líceumban érettségizett Tóth Tibor múltjáról annyit elárult, hogy 1990-től 2009-ig a magyar rendőrség kötelékében dolgozott, illetve képezte magát, néhány évig a titokzatos tanúvédelmi osztály vezetője is volt. Az összeesküvés-elméletekkel először hobby szinten foglalkozott, majd saját blogot indított, amely nagy népszerűségre tett szert. Végül egy kiadó is megkereste, hogy megjelentetné a blogján közölt anyagokat, így születtek meg a KONTEO 1 és KONTEO 2 című kötetek.
De tulajdonképpen mi is az a „konteo”? A blog számára valami rövid, frappáns címet kellett keresni a bonyolult összeesküvés-elméletek helyett, így született meg a konspirációs teóriákból rövidített konteo.
Tóth Tiborról az is rögtön kiderült: jó humora van és kiváló, gyakorlott előadó, vetített képes előadását az összeesküvés elméletek természetrajzáról, az ókorba visszanyúló történetéről és XX. századi robbanásszerű reneszánszáról élvezet volt hallgatni. Tóth Tibor szerint egyéniségtől és személyiségtől függően, kisebb-nagyobb mértékben és intenzitással valamennyien hajlamosak vagyunk elhinni, hogy bizonyos történések és/vagy események mögött valamilyen titkos, rejtett, árnyékban maradó terv áll, amit általában rosszindulatú, gonosz emberek (netán földön kívüliek) dolgoztak ki annak érdekében, hogy bennünket (az ártatlan, mit sem sejtő, jó szándékú, tudatlan többséget) átverjenek, s ezáltal megvalósíthassák – legtöbbször roppant elítélendő – céljaikat. Az első „dokumentált” összeesküvés elmélet Néró császár idejében született Róma felgyújtásáról, azóta ezek az elméletek át- meg átszőtték az emberiség történelmét. Felmérések igazolják, hogy az emberek 50-70%-a többé-kevésbé elhiszi, hogy a globális vagy a helyi hatalom eltitkolja előle az igazságot, manipulálja a tömegeket, hatalma bebiztosítása és anyagi előnyök megszerzése érdekében. Tóth Tibor szerint az összeesküvés-elméletek egy részéről már kiderült, hogy komoly valóságtartalmuk van, mint az 1917-es nagy októberi forradalom vagy a második világháború kirobbantása, vagy újabban a CIA embereken végzett kísérletei és az Echelon-rendszerre épülő globális lehallgatási botrány. Az összeesküvés-elméletek szakértője bevallotta, hogy ő maga kreatív játékként fogja fel a „konteózást”, a különböző elméletek, információk összevetéséből a vélt valóság „kisakkozását”.
A rendezvény végén Tóth Tibor válaszolt a teremben ülők kérdéseire, majd az érdeklődőnek dedikálta KONTEO 1 és KONTEO 2 című köteteit.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Magyar- és nemzetellenesség
Az idei tusványosi szabadegyetem legnagyobb érdeklődést kiváltó és egyben legjelentősebb közéleti programja, Orbán Viktor és Tőkés László zárónapi, Németh Zsolt által moderált nagyívű, összefogott és egymásra rímelő előadásai fényesen igazolták: nem sikerült egymásnak ugrasztani az újkori magyar nemzetpolitika két emblematikus személyiségét. Olyannyira nem, hogy Orbán Viktor immár félviccesen utalt a közelmúltbeli esetre, mondván, hogy vigyáznia kell, mit beszél, mert már Tőkés László sem tudja mindenben követni őt.
Toposzokról szókimondóan
A magyar kormányfő tartotta magát ahhoz, hogy ezúttal visszafogja magát retorikailag. Ami nem jelenti azt, hogy a balliberális sajtó ne pécézett volna ki magának szétszedni való részeket. Nem csoda: korunk problémáiról, Európa jövőjéről, a nemzeti identitás veszélyeztetettségéről, az újkori népvándorlásról nem lehet úgy beszélni, hogy ne említsük meg e vészjósló jelenség mögötteseit, illetve a problémamegoldás akadályozóit. Pontosabban lehet mímelni a beszédet e kérdésekben a nemzetközi baloldal toposzait zsolozsmázva, csakhogy annak a beszédmódnak több köze van a politikai propagandához, a hallgatóság ideológiai mákonyozásához, mint az értelmes kommunikációhoz, a problémák azonosításához, a valós, célirányos megoldási javaslatok megfogalmazásához. Orbán Viktor pedig, ha nem is mond ki mindent – miniszterelnökként nem is tehetné meg diplomáciai bonyodalmak nélkül –, mindig lényegi kérdésekről futtat eszmét szókimondó stílusban.
Ezúttal finoman, a sorok között bírálta az Egyesült Államok „demokráciaexportját” is, amikor rámutatott: az észak-afrikai országok már nem tudnak tamponszerepet betölteni Közép-Afrika és Európa között, képtelenek feltartóztatni az Európát célba vevő újkori népvándorlást. Hogy miért nem? Az igazából fel sem tett kérdésre nem adta meg a választ a magyar miniszterelnök, hanem a hallgatósággal való együttgondolkodásra apellált. Nyilván az arab tavasznak nevezett, amerikai eredetű felforgatássorozat az, amely konszolidált, akár jólétinek is nevezhető államokból polgárháborús, élhetetlen tűzfészkeket kreált. Egyébként azért megengedte magának Orbán Viktor a Nagy Testvér bírálatát is, amikor rámutatott arra, hogy lám, beigazolódott, napjainkban úgyszólván bármi megtörténhet a világban. Ki gondolta volna ugyanis, hogy kiderül: az Egyesült Államok titkosszolgálata lehallgatja a német politikusokat, s Európa úgy tesz, mintha mi sem történt volna, sőt, szabadkereskedelmi egyezményt készül kötni a megfigyelővel.
Szalonképesség
A miniszterelnöki eszmefuttatás kulcskérdése a bevándorlás problémája volt. Ennek kapcsán esett szó a terrorizmusról, a multikulturalitásról, a munkanélküliség problémájáról, valamint a bevándorlás és a bűnözés problémáinak összefonódottságáról. Ha ezúttal tabudöntögetésre nem is került sor, tudatos tabulazításra azért igen. Orbán Viktor évről évre rámutat a baloldal, s azon belül a magyar baloldal valós természetére. Más, óvatlanabbul fogalmazó, hasonló látásmódú politikusokat és közírókat visszakézből leszélsőségeseznek, lefasisztáznak, ha rámutatnak: a magát magyarnak tituláló baloldal időről időre ráront saját nemzetére, s kódoltan nemzetellenes. Orbán Viktornak mindeddig sikerült elkerülni e beskatulyázást, s habár nemzetközi szinten, főleg a német sajtóban rendszeresen nacionalistázzák, diktátorozzák, még a fasiszta jelző is előkerül néha, de európai szalonképességét sikerült megőriznie. Ráadásul úgy, hogy nem vette át egyes párttársainak valóságtagadó euroatlanti „újbeszéljét”, aminek napjainkban legkedveltebb fordulata az „Ukrajnával való szolidaritás”, s a „Majdan” címszó alatt jegyzett, egyre dokumentáltabb CIA-puccs forradalomként való bemutatása.
Visszatérve a baloldal természetrajzához Orbán hangsúlyozta: a nemzetközi baloldal, s vele együtt honi társaik gyanakvással tekintenek a nemzeti identitásra, és az újkori népvándorlásban lehetőséget látnak a nemzeti keretek eltüntetésére. Ugyanazok, akik a 2004-es népszavazás alkalmával a határon túli magyarok ellen uszítottak – rémképként festve fel, hogy netán 800 ezer határon túli, elsősorban erdélyi magyar indul majd a jelenlegi magyar határnak –, most keblére ölelne minden idegen, asszimilálhatatlan bevándorlót. S le is vonta a balliberális sajtó képviselői számára annyira kényelmetlen következtetést: ezek a politikusok nem szeretik a magyarokat, s azért nem szeretik őket, mert magyarok.
Szálláscsinálók
Igen, ez ennyire világos és egyszerű, csak kevesen mernek rámutatni attól való félelmükben, hogy rasszistának, antiszemitának, nácinak bélyegzik őket. A következő kérdés ugyanis az: miként lenne lehetséges, hogy „magyar” politikusok ne szeressék a „magyarokat”? Netán azért, mert ők maguk nem magyarok? S ha nem magyarok, akkor milyen szolidaritási kötelékbe tartoznak?
Erre a kérdésre többféle, egymást nem feltétlenül kizáró válasz létezik. Csoóri Sándor a Nappali Hold című, nagy vihart kavart írásában, Csurka István számos esszéjében az SZDSZ, illetve az SZDSZ-es sajtó prominenseinek etnikai-vallási kötődését jelölte meg elsődleges politikai identitásképző erőként. Mivel vékony jégre merészkedtek, az ellenérdekelt erők tettek arról, hogy az be is szakadjon alattuk.
Másik oldalról viszont érdemes belegondolni, hogy a nemzetközi baloldal bevallottan célul tűzte ki egy új embertípus megalkotását, amelynek viszont az orientációját a világban nem saját szerves nemzeti kultúrája határozza meg, hanem az osztályhovatartozása. De ellenségesen tekintett az organikus hagyományokra, a vallási és nemzeti kötődésekre a szocializmus „előideológiája”, szálláscsinálója, a liberalizmus is. (E két eszmerendszer rokonságára, egymásból való következésére Márton Áron is rámutatott egyik markáns írásában.) Nem véletlenül. Közös bennük a kozmopolita, világpolgári alapállás és a masszív egyházellenesség. Ezen eszmerendszerek képviselői egyformán a nagyvárosi gyökértelen tömegekre támaszkodtak és ellenérzéssel, bizalmatlansággal tekintettek a természetüknél fogva konzervatív, hagyománytisztelő vidéki tömegekre.
Nem elképzelhetetlen, hogy e nyíltan nemzetellenes tanokat egyesek nem hitből, hanem számításból hirdetik. Mit szóljunk azonban azokról, akik őszintén úgy gondolják, hogy az egyes európai államoknak és társadalmaknak nemzeti jelleget adó történelmi, kulturális, hitbéli hagyományrendszer meghaladott, feloldandó, megszüntetendő kötődés, amely nem a kulturális fejlődés pótolhatatlan táptalaja, hanem kiiktatandó veszélyforrás? Mennyiben tekinthető magyarnak az, aki a magyar önazonosság kapaszkodóit megszüntetni igyekszik, a magyar történelem büszkeségre okot adó eseményeit félremagyarázza, hőseinket (pl. Horthy Miklós, Teleki Pál, Wass Albert) negatív színben igyekszik feltüntetni, miközben piedesztálra emel Károlyi Mihályhoz hasonló nemzetárulókat?
Nem Orbán Viktor kirekesztő, amikor rámutat: a 2004-es gyalázatos kampány kitalálói, szervezői és hangadói nem szeretik a magyarokat, e kampány főszereplői kizárták magukat a magyar nemzeti közösség szolidaritási kötelékéből.
Borbély Zsolt Attila
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Tényleg dohánymutyiból tartja fenn magát a magyar titkosszolgálat Erdélyben?
A román titkosszolgálat azt a bevett módszert alkalmazza, hogy azt mutatja, többet tud a másik tevékenységéről, mint valójában – véli a szakértő.
Nem elég, hogy a napokban ismét kiújult a diplomáciai adok-kapok Románia és Magyarország között, a stiripesurse.ro azt írta a múlt héten saját értesüléseire hivatkozva, hogy súlyos konfliktus készül kirobbanni a két ország között.
A portál szerint ugyanis a román kémelhárításnak olyan információk jutottak a birtokába, amelyek arra utalnak, hogy az Erdély területén egyre szaporodó kisebb cigarettagyárak működtetésében a magyar titkosszolgálatok is részt vállalnak, és az onnan kikerülő dohányáru csempészéséből és értékesítéséből befolyó összegek az úgynevezett műveleti alapba kerülnek. Magyarán ebből is finanszíroznák romániai tevékenységüket. A cikkben Lázár Jánost is megemlítik, aki a magyar hírszerző közösség első számú irányítójaként és a magyar kormány „szürke eminenciásaként” arról beszélt, hogy erősíteni kívánja a magyar hírszerzők aktivitását a Kárpát-medencében.
Nagy lehet az uborkaszezon, ha a sajtónak sikerült közös platformra hozni a magyar titkosszolgálatokat és az illegális dohánybizniszt – gondolhatnánk, hisz az ilyen információkat mindig kellő fenntartásokkal kell kezelni. Tóth Tibor biztonságpolitikai szakértő szerint a műveleti információk a legszigorúbban védett adatok közé tartoznak, hisz a titkosszolgálatokat nem véletlenül nevezik titkosszolgálatoknak.
Vigyázz! Látlak!
„A legvalószínűbb forgatókönyv szerintem az, hogy jelen esetben az úgynevezett szándékos kiszivárogtatás esetével van dolgunk. A SRI valami miatt úgy látta jónak, hogy kiszór egy kis információmorzsát a vele jó viszonyt ápoló egyik médiumnak, amit aztán egy kicsit felfújva szenzációként tálalnak. A román elhárítás egyfelől egy kis magyar-, azaz inkább Magyarország-ellenes hangulatot keltett - az ilyesmire sajnos még mindig van igény -, másfelől pedig üzent a magyar hírszerzésnek: fiúk, ne vigyétek túlzásba a dolgokat, mi sem vagyunk hülyék” – fogalmazott.
Mi a fedőintézmény?
Általában a titkosszolgálat által létrehozott fiktív cég, amely látszólag szokványos kereskedelmi tevékenységet folytat, de valójában elsődleges célja a titkosszolgálati tevékenység leplezése, a hírszerzők és a velük együttműködők legendájának erősítése, vagy bizonyos esetekben ellenőrizhetetlen nyereség "kitermelése".
Fedőintézményt rendészeti szervek (bűnügyi rendőrség, vámhatóság, határőrség, csendőrség, pénzügyi nyomozók, stb.) is létrehozhatnak, ha az adott ország törvényei szerint van titkos információgyűjtési jogosítványuk.
A kulisszák mögött zajló titkosszolgálati játszmák egyik elengedhetetlen kelléke a hasonló módszerek alkalmazása. Bevett módszer, hogy a másik táborral megpróbálják elhitetni, hogy sokkal többet tudnak a tevékenységéről, mint amennyit valójában, majd reménykednek, hogy ezzel hibázásra késztetik a másik felet, amit majd kihasználhatnak.
„A vadászok ismerik ezt a módszert: megzörgetik a bokrot, s ha a fácán vagy a nyúl idegei felmondják a szolgálatot, odakint vár rá a sörét” – mondta Tóth.
Kérdésünkre, hogy elképzelhető-e, hogy valóban rászorulna ilyen kétes üzletre a magyar titkosszolgálat, a szakértő úgy válaszolt, hogy csak találgatni tud, mivel nincs konkrét információk birtokában. „A magyar titkosszolgálatok soha nem dúskáltak anyagi javakban, legalábbis a rendszerváltozás utáni 25 évben nem. Azt viszont bárki ellenőrizheti, hogy a magyar nemzetbiztonsági törvény 54.§. g) pontja lehetővé teszi a fedőintézmények létrehozását és működtetését, méghozzá külső engedélyhez nem kötött módon. Vagyis ebben a tekintetben sem az Alkotmányvédelmi Hivatal, sem az Információs Hivatal, sem a katonai szolgálatok nem függnek külső intézménytől, saját hatáskörben dönthetnek ilyen jellegű vállalkozások megalapításáról. Azt pedig tudomásom szerint egyetlen jogszabály sem tiltja, hogy egy fedőintézmény nyereséges legyen” – vázolta.
Íratlan szabályok
A hírszerzés történetében számos olyan példa van, amikor egy-egy fedővállalkozást kifejezetten abból a célból hoztak létre, hogy annak esetleges nyereségét műveleti célok elérésére használják fel: informátorok díjazása, információk beszerzési költségeinek ellentételezése, technikai fejlesztések, satöbbi. A Securitate vagy a keletnémet Stasi ugyanúgy élt ezzel a lehetőséggel, mint a CIA, a brit MI6 vagy az oroszok, függetlenül attól a rendszertől, amelyet kiszolgáltak – tette hozzá Tóth.
Hangsúlyozta, hogy a titkosszolgálatok működésének nemzetközi terepén sokkal szigorúbb szabályok uralkodnak, mint ahogyan laikusként elképzeljük, és ezek nagy része íratlan. A látszólag esetenként szemben álló, taktikailag talán ellenérdekelt szervezetek is gyakran kötnek olyan alkukat, amelyek első megközelítésben talán elképzelhetetlenek, s a legritkább esetben terítik ki kártyáikat a nyilvánosság előtt. A magyar és a román nemzetbiztonsági intézmények ráadásul egy oldalon vannak: mindkét ország EU- és NATO-tag, egymás stratégiai szövetségesei, még ha a magyar állam aktuális orosz-szimpátiája és a keleti nyitás ennek részben ellent is mond – mondta.
„Mindenkit szeretnék megnyugtatni, vagy elkeseríteni: egy magyar hírszerzőhálózat, esetleg fedőintézmény lebukása Romániában, vagy egy románé Magyarországon nem tartozik azon események közé, amelyekről a sajtóból fogunk értesülni. Az ilyen ügyeket általában diszkréten, adok-kapok alapon intézik, miután mindkét fél beárazta a történteket. Nehogy bárki is azt higgye, hogy mondjuk a német, a brit és a francia szolgálatok nem kémkednek egymás ellen, és az is biztos, hogy az elmúlt évtizedekben mindhárom oldalon volt dekonspiráció, de elintézték egymás közt” – jegyezte meg Tóth.
Hozzátette: egy-egy hasonló bukásnak megvan a maga ára, ami lehet politikai, gazdasági, katonai vagy titkosszolgálati. „Lebuktattad az egyik kémem, de ha nem csinálsz belőle túl nagy botrányt, legközelebb a te javaslatod fogom támogatni Brüsszelben, valamivel olcsóbban adok százezer tonna disznóhúst, te adhatod a közös békefenntartó zászlóalj parancsnokát, esetleg épségben hazaviheted a nálam dolgozó kémed, akit már három éve figyelünk, nem fogjuk rátörni az ajtót” – szemléltette a szakértő. Az információ hatalom
Lázár János korábban arról is beszélt a nemzetbiztonsági bizottság előtt, hogy a katonai titkosszolgálat, a katonai és a polgári hírszerzés kiválóan teljesít Ukrajnában, és eredményes titkosszolgálati akciókat tudhatnak magukénak. Ha Magyarország valóban erősíteni kívánja jelenlétét a Kárpát-medencében, akkor miért kell ezt nagydobra verni? Tóth Tibor szerint Lázár János kijelentése enyhén szólva is szakmaiatlan volt: nemzetbiztonsági kapacitásokról és prioritásokról a területet felügyelő miniszter akkor sem beszélhetne, ha ezek szakmai evidenciák.
„Ha pedig valamilyen, előttem roppant homályos okból csak provokálni akarta a környező országok elhárításait, akkor azt kell mondanom, hogy a célját elérte: talán soha nem figyeltek ennyire a potenciális magyar kémekre és az őket esetleg segítőkre, mint manapság. Lázár nem az SRI kémelhárítóinak okozott álmatlan éjszakákat felelőtlen nyilatkozatával, hanem a magyar hírszerzőknek és a velük együttműködő erdélyi magyaroknak – már persze ha vannak ilyenek” – mondta.
Felvetésünkre, hogy mi állhat a magyar titkosszolgálat tevékenysége esetleges megerősödésének hátterében, Tóth úgy vélte: a magyar állam elemi érdeke, hogy a számottevő magyar közösségnek otthont adó Romániáról minél több információval rendelkezzen, márpedig az információ annál értékesebb, minél kevesebben vannak a birtokában.
„Mi sem természetesebb tehát, mint az, hogy a magyar illetékesek mindent megtesznek ezen információk megszerzése érdekében. Az elmúlt években körülbelül 600 ezer külhoni magyar szerzett állampolgárságot az egyszerűsített honosítási eljárásnak köszönhetően, s nem kizárt, hogy köztük olyanok is vannak, akiket külföldi titkosszolgálatok "küldtek" azzal a feladattal, hogy előbb-utóbb hírszerző tevékenységet folytassanak.
Ezeknek a gyanús embereknek csak külföldön - Erdélyben, Kárpátalján, a Délvidéken vagy a Felvidéken - lehet utánanézni, márpedig ezt sem a magyar külképviseletek, sem a magyar rendőrség, sem a budapesti bevándorlási hatóság nem tudja végrehajtani, talán csak a hírszerzés. Hogy ismét csak magánvéleményt fogalmazzak meg: szerintem ők sem alkalmasak erre a feladatra, de nekik legalább megvan a minimális esélyük rá” – jegyezte meg.
S.I.
Transindex.ro

Angyaljárás Menyőben (Emlékező beszélgetés Tőkés Lászlóval a 27 évvel ezelőtti Temesvár forradalmi napjairól)
Huszonhét évvel ezelőtt félelmek és elszántság között vergődött a temesvári református gyülekezet: hogyan akadályozza meg a gyorsan népszerűvé vált ifjú lelkész eltávolítását. Emlékezés Tőkés Lászlóval az 1989-es rendszerváltó események előéletére.
– Segédlelkészként került 1986-ban Temesvárra, a falurombolás elleni 1988-as aradi tiltakozással, rendbontó egyházi rendezvényekkel „melegített” egy évvel későbbi forradalmár fellépésére. Tudatosan alakította magában a „lámpás” identitást?
– Nem sokkal az odaérkezésemet követően Pauker Leó lelkész elődöm – akinek irodájában Ceauşescu képe díszelgett – halálával lezárult egy békepap-éra az egyházközség életében. Az addig harminc főt alig meghaladó templomlátogatottság hamarosan megsokszorozódott, egyre több fiatal konfirmált, megkerestük az „elkallódott” gyülekezeti tagokat, pezsgett a gyülekezeti élet. Bár az elődöm halála után Papp László nagyváradi püspök megígérte, hogy nem ellenzi a megválasztásomat, a Securitate bábjaként mindent megtett az eltávolításom érdekében. A gyülekezet és a presbitérium egységes kiállása jelentette temesvári ellenállásom kulcsát. Az 1989. április elsejei püspöki döntés ellen – amely a Szilágymenyőbe való áthelyezésemről szólt – nem azért tiltakoztam, mert nem szerettem volna menyői pap lenni, egyszerűen nem tudtam elfogadni a püspök törvénytelen és önkényes döntését.
– Nem kellett szembesülnie a gyülekezeti tagok félelmének falával? – A presbitérium hamar megtapasztalta és elhitte, hogy a kommunizmus körülményei között is létezhet igazi gyülekezeti élet. Vasárnapról vasárnapra kétszer annyian jelentek meg a templomban, mint ahány ülőhely volt, egyre többen győződtek meg afelől, hogy érdemes erős csapatba kovácsolódni. Amikor a gyülekezet tudomást szerzett a falurombolás elleni tiltakozásról, majd az 1988-as reformáció ünnepén bemutatott Dsida-előadás után kirobbant szekus hercehurcáról, egy emberként álltak mögém. Számomra is döbbenetes tapasztalat volt: ha az emberek tisztán látnak, céltudatosak és azonosulni tudnak egy üggyel, nehéz őket eltántorítani. – Újvárossy Ernő presbiter 1989. szeptemberi halála sem ingatta meg a gyülekezet elszántságát?  – Mindenkit megdöbbentett az eset, a temetés hatalmas néma rendszerellenes tiltakozás volt. A holttestet a temesvári Vadász-erdőben találták meg, előzetesen Ernőt is többször behívatta a Securitate, mivel tagja volt a hol a püspökségnél, hol a vallásügyi államtitkárnál, hol a városvezetőségnél és pártbizottságnál érdekemben fellépő küldöttségnek. Testét zárt koporsóban adták át a családnak, a hozzátartozók sem nézhették meg. A hivatalos változat szerint mérget vett be, azonban nagy valószínűséggel megkínozták, azt követően lett öngyilkos. – A gyülekezet mégis csak jövőt félő, gyarló emberekből állt. Hogyan próbálta tartani a lelket bennük és önmagában?
– A nyilvánosságban bíztam leginkább Isten után, akinek a gondviselésében hittem és igéjét hirdettem. Ne féljetek, ne csüggedjetek, ne aggodalmaskodjatok; Istennek kell inkább engedni, mint az embereknek; a szeretet elűzi a félelmet – ezekkel az alapigékkel bátorítottam a híveket. Rájöttem, hogy a nyilvánosság a legjobb önvédelem. Az istentisztelet utáni hirdetések műfaját egyféle fórummá változtattam, minden vasárnap elmondtam a híveknek, mi történt velem, illetve azokkal a presbiterekkel, akiket zaklatott, megkeresett, behívatott a Securitate. Minden fenyegetés, püspöki átirat, névtelen levél a templomi nyilvánosság elé került, a szekusok meg csak kapkodtak a levegő után, amikor rádöbbentek, hogy egy elhallgatásra és titoktartásra épülő rendszerben egy református lelkész a szószékről bontja meg a hallgatás falát. Az azóta nyilvánosságra került iratcsomók egyértelműen jelzik a szekus tisztek dühét és zavarodottságát. Óriási szerepe volt a két „médiatámogatómnak” is: 1989 nyarától a Magyar Televízióban Chrudinák Alajos Panoráma című műsora, a Magyar Rádióban pedig a Győri Béla által vezetett Reggeli Újság széles nyilvánossága tartotta sakkban a hatóságokat.
– Rokonai, barátai végig Ön mellett álltak. De hogyan jutottak be a parókiára az „ostromzár” körülményei között?
– Decemberben már nagyon nehezen vagy sehogy. Néhai édesapámat például a temesvári vasútállomásról azzal küldték haza, hogy az általa megadott címen nem lakik Tőkés László nevű egyén. Hiába bizonygatta az ellenkezőjét, az első visszainduló vonattal egy milicista kísérte haza Kolozsvárra. Egyszer krimibe illő viszontagságok között, személygépkocsiban Kolozsvárról Temesvárra átcsempészve mégis eljutott hozzám, a temesvári barátokkal december 10-én tartott Judit napon találkoztunk utoljára a rendszerváltás előtt. Akkor, a vasárnapi istentiszteleten jelentettem be a bírósági végzés nyomán kézhez kapott kitelepítési parancsot is. Az utolsó két-három hónapban a parókiát csak temetések alkalmával hagytam el. A titkosszolgálat emberei mindenhová követtek, mindenhol ott voltak. A temetések ideje alatt rendszeresen kivágták az engem szállító presbiter autójának gumiját, a végén már csak taxival mertünk menni. A parókiát éjjel-nappal őrizte a rendőrség és a Securitate, decemberben az istentiszteleteket kivéve már alig lehetett ki-bejárni. – Az 1989. december 16-i temesvári szimpátiatüntetésen készült egyik legendás fényképen az utcán összegyűlt tömeghez beszél a parókia ablakából. Emlékszik még, mint mondott? – Miután az volt az utca kívánsága, hogy időről időre jelenjek meg az ablakban, hadd lássák, jól vagyok-e, óránként szóltam a tömeghez, igei beszédeket tartottam. A december 15-re meghirdetett kilakoltatás hírére már a reggeli órákban érkeztek a gyülekezet tagjai, rövidesen nagy tömeg gyűlt össze, a városban pedig futótűzként terjedt el a hír, hogy a református templom előtt történik valami. A kilakoltatásra érkező civil és egyenruhás rendőrök tanácstalanok voltak, nem számítottak ekkora tömegre. Nem jöhettem ki, de az ablakon át, a rendőrök feje fölött angolul tájékoztattam a helyzetünkről az amerikai nagykövetség másodtitkárát, Denis Curriert. A hatalom emberei sürgősen el is vitték onnan, és kiutasították a városból. Ez dühítette fel az embereket, akik elkergették a rendőröket, a szimpátiamegmozdulás pedig hamarosan rendszer- és Ceaușescu-ellenes tüntetésbe fordult. – A rendőrök távozása reménnyel töltötte el az embereket, vagy inkább megtorlásra számítottak? – Előző este a polgármester eljött a parókia elé, és az utcán lévők kérésére megválasztott bizottsággal egyeztetett követeléseinkről. Azt kértük, hagyják abba a zaklatásunkat, ne kelljen elhagynunk Temesvárt, cseréljék ki az előző napokban betört ablaküvegeket. Másnap reggel valóban eljöttek a városháza munkásai, és kicserélték az ablakszemeket. Egyre több gyanús arc – valószínűleg a Securitate emberei – jelent meg azonban, ők tüzelték a tömeget. Arra is megpróbálták rávenni a tüntetőket, hogy hatoljanak be a parókiára és a templomba, mert odabenn szekus ügynökök vannak. Valószínű arra utaztak, hogy a békés tömeg behatolásával alkalmat találjanak a közbelépésre, oszlatásra és letartóztatásokra.
– Állítólag végig elképesztő nyugodtságot sugárzott. Vagy csak jól álcázta az idegességét?
– A drámai pillanatok ellenére valóban sikerült megőriznem a lélekjelenlétemet. A hatósági zaklatások részben hozzászoktattak a helyzethez, de azt is tudtam, hogy a kilakoltatásom ellen nincs apelláta, jöjjön hát, aminek jönnie kell. Többször is megpróbáltam hazaküldeni az egybegyűlteket, nem szerettem volna, ha miattam tartóztatnak le bárkit is. A gyülekezet tagjait sem buzdítottam ellenállásra az istentiszteleten, mindössze azt akartam, hogy lássák, mire képes a kommunista hatalom. – Arra is „képesnek” tartotta, hogy megbukjon egy református lelkész melletti szimpátiatüntetés nyomán? – Nem hittük, hogy a Ceauşescu-rendszer megbuktatható, bár akkor már szerte Európában zajlottak a rendszerváltó folyamatok. A fejleményekről már elhurcolásunk után, Szilágymenyőn értesültünk a rádióból. A községközpontban, Szilágyszegen zajlott a kihallgatás, amelyen visszatérő motívum volt: ismerjem el a román televízió adásában, hogy külföldi kém vagyok, az ellenállásomat is külföldről finanszírozzák és szervezik. Azt hiszem, csak azért nem vertek meg, hogy az esetleges tévéfelvételen ne látsszanak az ütések nyomai. A parókiát körbevették reflektorokkal, hogy éjjel se tudjunk megszökni. A falu határában egyenruhások járőröztek, nehogy valaki a közelembe férkőzhessen. December 20-án fogyott el a szekus tisztek türelme, aznap este mondta el Ceauşescu a temesvári huligánokat elítélő beszédét, amelyet a községházán nekünk vigyázzállásban kellett meghallgatnunk. Utána a szekusok egyértelműsítették: ne nézzem őket hülyének, vége a megértésüknek, más módszereik is vannak, mondjam el, hogy a CIA, a KGB vagy a magyar titkosszolgálat ügynöke vagyok-e. Soha életemben nem éreztem olyan félelmet, mint akkor.
– Mikor vált érezhetővé a december 21-i bukaresti történések hatása?
– Aznap estig gondolni sem mertem arra, hogy megdőlhet a Ceaușescu-rendszer. A kihallgatás viszont egyre vontatottabban haladt, délután pedig elém tettek egy papírlapot, és nyilatkozatot diktáltak: elismerem, hogy nem követtek el törvénytelenséget, civilizáltan, jól bántak velem. Nyilván valami történt a kulisszák mögött, a kihallgatóim akkor már számítottak a rendszer bukásának eshetőségére is, igazolniuk kell magukat. Tragikomikus volt, ahogy a községi rendőr felesége által főzött vacsorához engem is odaültettek, mintha mi sem történt volna. Másnap reggel már nem jöttek értünk, dél körül pedig bekanyarodott a ház elé egy nagy fekete Volga. Rosszat sejtetett, de meglepetésünkre a feleségem nagybátyja, Márton Rudolf és apósom állított be. Miközben ölelgettük egymást, és szólt a harang, hallottuk a rádióban, hogy Ceauşescu menekül. A szerdai mélypont után pénteken életem legboldogabb pillanatát élhettem meg. Fél órán belül megindult a falu, a vidék, jöttek az emberek, a szabadság érzése többnapos zarándoklatot váltott ki. Karácsonyig népgyűlésszerű, szabadtéri istentiszteletek követték egymást, a szabadulás a karácsonyba torkollot. Menyőből megérkezett az angyal!
Csinta Samu Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Titkosszolgálatokról
A romániai tüntetéssorozatok részletes elemzésekor számos romániai és külföldi elemző is felhívta a nagyközönség figyelmét arra, hogy a társadalom által olyannyira érzékenyen értelmezett korrupció elleni harc mögött, érdemes lenne a „másik” oldal érveire is figyelni, azaz a Korrupcióellenes Ügyészség (DNA) és a Román Hírszerző Szolgálat (SRI) tevékenységére és a jelenlegi román politikában és társadalmi életben játszott szerepére. Az ügy azért is lett aktuális, mert az Amerikai Titkosszolgálat (CIA) nemrég közölt két újabb dokumentumot 1982-ből és 1985-ből, amelyben előrejelzik a romániai hatalmi rendszer fokozatos átalakulását. Erre világított rá nemrég Liviu Mihaiu oknyomozó cikke is, amely a román sajtóban igen nagy visszhangra lelt. Az elmúlt években felgyűlt adatok tükrében tehát biztosan állíthatjuk: a Securitate és a titkos hatalom – egyféle domesztikus, helyi terror – nem tűnt el, csak átalakult.
1989. december 30-án, néhány nappal a diktátor kivégzését követően a Securitate hivatalosan is megszűnt. Két olyan fogalom „tűnt” el, amely több generációt nyomorított meg és tette Romániát Európa egyik legszegényebb országává – legalábbis az akkori „gyönyörű és szabad fiatalok” ezt remélték naivan. A kissé földhözragadtabbak azonban már 1989 végén is tudták, hogy rendszerváltás, mint olyan nem létezik. A hatalom valami olyasmi, mint egy fizikai jelenség: nem tűnik el, hanem átalakul.  A CIA most közzétett két jelentése 1982-ből és 1985-ből jóval az ún. rendszerváltás előtt már jelezte, hogy a Ceauşescu-féle rezsimet hamarosan felválthatja egy, a közvetlen környezetéből álló politikusok által vezetett új politikai rendszer. A három csoportba sorolt lehetséges új romániai vezetők között kiemelt helyen találjuk Ion Iliescut is már 1982-ben. A CIA jóslata – amelyben akár I. M. Pacepa segítségét is sejthetjük – tehát bevált. Nyolc évvel jelentésüket követően valóban, a harmadik „háttérbe szorult” csoportba sorolt Iliescu és gárdája vette át a hatalmat. Ugyanez a láthatatlan  hatalomátalakulás, ha úgy tetszik, metamorfózis ment végbe a titkosszolgálati személyzetben is. Az egykor több mint húszezer embert foglalkoztató Securitate számos tagja, így Virgil Măgureanu, a SRI első igazgatója is az egykori kommunista titkosszolgálat másodikvonalbeli tagja volt.  Egy nem hivatalos forrásból származó internetes listán, több mint száz olyan személy nevét olvashatjuk a jelenleg a SRI-nek dolgozó személyek között, akik egykor a Securitate tagjai voltak. Ezek között ott van számos kolozsvári által rettegett Ioan Florian vagy az Adrian Năstase miniszterelnök jobbkezének számító Ristea Priboi is. Marina Caparini és Hans Born történészek által 2002-ben írt tanulmánykötetben már külön fejezetben szerepel a modern Romániában akkor még kialakulóban lévő számos titkosszolgálati rendszer részletes elemzése, ahol már a külföldi szerzők utaltak arra, hogy az egykori Securitate rendszere és hálózata valójában nem eltűnt, hanem átalakult.  Igaz, akkor még a SRI óriási népszerűségnek örvendett és a román társadalom mintegy 70%-os bizalmát élvezte. Mindez a SRI Big Brother-féle programja előtt volt, amely az elmúlt évtizedben folyamatosan terjesztette ki a különféle román titkosszolgálatok hatalmát. Liviu Mihaiu szerint, ma több mint 30 000 alkalmazottja van csak a SRI-nek, amelynek 20%-kal nőtt a költségvetése „geopolitikai” okok miatt. A két évvel ezelőtt Eduard Hellvig jelenlegi SRI igazgató által koordinált óriási kötetben a román titkosszolgálat 1989 utáni történetét még igen nagy optimizmussal és transzparenciát ígérő részletekkel adták ki. Ezt ma már aligha hinné el bárki is, bár a vaskos kötet továbbra is a legfőbb forrása a SRI 1990 és 2015 közötti tevékenységének.
Az egyre szaporodó lehallgatási ügyek, letartóztatások, politikusok jogos, vagy problémás meghurcolása sokak szerint egy új Securitate, a titkos negyedik hatalom felvirágzását jelzi. Mások szerint, ez szükségszerű és természetes jelenség, amely minden demokratikus hatalom velejárója. Egy viszont bizonyosnak tűnik: bármit is olvassunk vagy olvassanak a jövő történészei ötven vagy száz év múlva a jelenlegi romániai titkosszolgálatokról, azt már mi is konstatálhatjuk, hogy az egykori kommunista rendszer és annak eszköztára és személyi hálózata nem tűnt el, hanem „átalakult”. Így volt ez az ókori politikai hatalmak óta mindig és sajnos, a történelem analógiai arra utalnak, hogy nagyon sokáig így lesz ez a közeljövőben is. Kérdés, hogy egy tudatos, a jelenségek mögé látó, hiperkritikus társadalom mennyit és meddig enged a hatalom metamorfózisából.
T. Szabó Csaba
Szabadság (Kolozsvár)

Az Egyesült Államok 4 milliárd dollárért ad el fegyvereket Romániának
Az Egyesült Államok mintegy négymilliárd dollár értékben ad el Patriot típusú rakétaelhárító védelmi rendszert Romániának – jelentette be kedden az amerikai külügyi tárca és a védelmi minisztérium. A fegyvereladásról Klaus Iohannis román államfő június eleji washingtoni látogatásakor állapodott meg Donald Trump amerikai elnökkel. Mint valamennyi hasonló esetben, a külügyminisztériumnak és a védelmi minisztériumnak jóvá kell hagynia a politikusok által kötött megállapodást, majd erről a Pentagon tájékoztatja a kongresszust, amely elvileg harminc napon belül megvétózhatja a döntést.
Románia régóta stratégiai szövetségese az Egyesült Államoknak: 2003-ban például Bukarest – a NATO-csatlakozás után – az észak-erdélyi autópálya megépítésének kivitelezését amerikai vállalatra bízta, az iraki háború idején engedélyezte titkos CIA-börtön működtetését román területen, és fekete-tengeri gázmezői nagy részének kitermelését is az amerikai ExxonMobil végzi, az a vállalat, amelynek korábban Rex Tillerson amerikai külügyminiszter volt az elnök-vezérigazgatója.
Járai Judit / MTI; Erdély.ma

Hadrafoghatóság
Talán a cikk megírásának idején még csak közelgő, napjainkban részben már lezajlott, részben Romániában még folyamatban lévő nagyszabású NATO-hadgyakorlat, meg a Patriot légelhárító rakéták vásárlásának szándéka ihlette a Ziarul Financiar szerkesztőségét arra, hogy – a Global Firepower nemzetközi szervezet adatait felhasználva – cikket közöljenek a romániai haderő jelenlegi állapotáról, létszámáról, felszereltségéről, hadrafoghatóságáról.
Az ilyen adatok jórészt legalábbis, bizalmasaknak, sőt titkosaknak számítanak, az egyes országok – hacsak nem elrettentési szándékkal – nemigen beszélnek hasonlókról, s ha igen, nyilván (a lehetőségek szerint) ködösítenek. Azt senki nem hangoztatja szívesen, hogy egy ellenséges támadás esetén netalán kiszolgáltatott lenne.
Lássuk a számokat, amelyek hitelességéért természetesen nem vállalhatunk felelősséget.
Románia ezek szerint a 44. helyen áll a világ katonai hatalmainak sorában a maga 75 ezres aktív (a tartalékosokkal együtt 155 ezres) katonai személyzetével. (Lengyelországnak 120 ezer, Magyarországnak 20 ezer azonnal hadra fogható katonája van. Háború esetén, óvjon bennünket jó sorsunk tőle, nyilván hatalmasan megnő a mozgósíthatók száma.) Az Egyesült Államok 2,5 milliós haderejével az élen áll, bár nehezen elképzelhető, hogy az óriási lakosságú Kína (amelynek „hivatalosan” valamivel kisebb létszámú a hadserege) számbelileg mögötte állna.
Az említett Global Firepower egyébként többek között az ENSZ és a CIA publikus adataira támaszkodott – de garantálja-e bármi is a közzétett adatok hitelességét? Magánvéleményem szerint semmi.
Romániának az említett szervezet szerint összesen 134 repülőgépe van, közülük 31 harci gép, 78 szállító, 26 támadó, a flottához még 68 helikopter és 26 gyakorló gép tartozik. Nincs viszont támadásra alkalmas harci helikopterünk (Lengyelország 26 ilyen készülékkel rendelkezik). A szárazföldi erők tekintetében 827 tankot és 1456 páncélozott járművet, 413 ágyút és 188 rakétavetőt használhatnánk. A tengeri erők tekintetében, a Global Firepower szerint gyengén állunk: a 48 hajónk Törökország hasonló erőinek csupán negyede. Nemzeti flottánkban csupán három fregatt, 7 korvett, 20 cirkálóhajó és 5 aknaelhárító szerepel. Tengeralattjárónk, repülőgép-hordozó anyahajónk, mint ahogy bombázó repülőgépünk sincs.
Az említett eszközök harci erejéről, hatékonyságáról nem esik szó, pedig az éles helyzetben döntő súllyal eshet a latba.
Azt viszont tudjuk: van szövetségesünk, a NATO, s benne az USA, amelynek, a szerződés értelmében, kötelessége fellépni és védelmet nyújtani egy esetleges katonai konfliktusban.
Ne érjünk meg egy olyan helyzetet, amelyben annyi-amennyi haderőnket harcra fogni, szövetségeseinket pedig beavatkozásra kellene kényszeríteni. Nyugati Jelen (Arad)

Soros-birodalom a volt kommunista Európában
A román EU-képviselő szerint a Soros-ellenesség az antiszemitizmus új formája.
Európában naponta elhangzik Soros György neve, főleg az egykori kommunista országokban. Nem valamilyen tőzsde elleni támadás és nem valamilyen civil akció miatt, ahogy az a kilencvenes években történt. Most csak politikai vádakról van szó.
A legádázabbak Orbán Viktortól érkeztek. A magyar kormányfő nemrég, Tusnádfürdőn azt állította, hogy „a Soros-birodalom sérti a magyarok érdekeit”, mert állítólag önkénteseket toborzott, akik egymillió bevándorlót hoznak majd az Unióba, hogy kikényszerítsék áthelyezésüket az összes tagállamba. Szintén ő indított támadást a Central European University ellen, azzal vádolva a magyar származású milliárdos által Budapesten létrehozott egyetemet, hogy állítólag „csalt” az oklevelek kibocsájtásakor. Mindennek a teteje, hogy Soros Orbánt is támogatta negyed évszázaddal ezelőtt, amikor a volt kommunista államok liberalizálásához fiatal vezetőkre, de forrásokra, többek között pénzügyiekre is szükség volt.
Romániában a vádak nem a konzervatív, hanem a szociáldemokrata táborból érkeznek. Victor Ponta indította a műveletet, Liviu Dragnea folytatja. Neki nincsenek olyan pontos vádjai, mint Orbánnak, amikor bírálja azt a „rosszat, amit [Soros] akar tenni ebben az országban és nemcsak ebben az országban”. A pészédés (PSD – Szociáldemokrata Párt) semmilyen bizonyítékkal sem támasztja alá az állítását, mert úgy gondolja, elég ha kijelenti: „az biztos, hogy ez egy nagyon szervezett ügy”. Mások a PSD-ből múlt nyáron az USR-t (Mentsétek meg Romániát Szövetség) és a Cioloş-kormányt vádolták meg azzal, hogy Soros ellenőrzése alatt állnak, idén pedig a januári-februári események során állították azt, hogy a #rezist szlogen alatt összegyűlt tüntetőket is a gazdag üzletember fizeti. A delirálás olyan szintig fajult, hogy egyesek szerint még a tüntetésekre kihozott kutyák után is fizetett…
Míg Bukarestben a baloldal a megbélyegző, Albániában pont fordítva van: Edi Rama szocialista kormányfőt vádolják azzal, hogy egy Soros-féle „hálózat” irányítja. Az egész egy elektronikus levélből indult ki, melyet a filantróp üzletember állítólag Hillary Clinton egyik munkatársának küldött 2011 januárjában, amikor Rama tiranai polgármester volt, az albán fővárosban pedig egymást érték a tüntetések.
Állítólag Macedónia is az ártó befolyása alatt áll, mert egyesek szerint az albán kormányfő – igen, szintén Ramáról van szó! – volt felesége felelt a pénzek elosztásáért a szkopjei és környékbeli civil szervezetek számára. Ennek Gruevski, a 2006 és 2016 közötti jobbközép kormányfő lenne a kárvallottja. A forgatókönyvmániában szenvedő szerbek is úgy tudják – nem túl világos, hogy miből indult az egész! –, hogy a migránsokat támogató szervezetek állítólag az Open Society-től kapnak pénzt.
Bulgáriában más okból mutogattak ujjal a Soros-hálózatra: azt vetették a szemére, hogy fizetett a Oresarszki-kormány elleni 2013–2014-es tüntetések résztvevőinek. Ennek a GERB, a jelenlegi kormányfő, Boriszov pártja volt a haszonélvezője. Boszniában és Hercegovinában az összeesküvés-elméletek azt állítják, hogy a CIA és Soros a vahabita iszlamisták támogatásában működnek együtt. És így tovább.
A milliárdos nem most kap először szemrehányásokat. Több mint egy évtizeddel ezelőtt azzal vádolták, hogy érintett volt az úgynevezett „narancsos” forradalmakban. A kilencvenes évek elején, amikor mifelénk ismertté kezdett válni a neve, az ultranacionalisták Románia feldarabolásának és Erdély Magyarországnak történő átengedésének támogatójaként beszéltek róla. Mivel magyarázható, hogy ilyen sokfajta táborhoz tartozó politikusok újra őt kezdték el emlegetni? Nehéz egyetlen magyarázatot adni erre. Több hipotézis is felmerült.
Az egyik azzal állhat kapcsolatban, amit az „ideológiák halálának” neveznek. Tekintettel arra, hogy a politikailag korábban mozgósító eszmerendszereket egyszerre vitatják, vagy egyre halványabb határok választják el őket egymástól, a közélet számos improvizációnak ad helyet. Ezek közül egy bizonyos személy megbélyegzése a legkézenfekvőbb. És ha a kérdéses személynek azok között is vannak ellenfelei, akik még mindig a font, vagy a rubel elleni támadásokat panaszolják fel, de az amerikai konzervatívok között is, akkor könnyen megy a besározás. Főleg az olcsó másolatokba szerelmes keleti országokban.
Egy másik magyarázat ennél is egyszerűbb. Nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy Soros György a „nyitott társadalom” és az „ellenségei” rendszerszintű megmagyarázásáról ismert politikai filozófus, Karl Popper tanítványa. Nos, a milliárdos által a volt kommunista országokban létrehozott alapítványok éppen a „nyitott társadalom” popperi eszméjének terjesztésének szentelték a tevékenységüket. Az utóbbi évtizedben azt az elgondolást hirdették, hogy a zárt társadalom korlátozza a szabadságot, hogy a tolerancia nem veszély, hanem társadalmi kötőanyag, hogy az egyenlőség alapvető jog. A volt kommunista országok – akár tagjai az EU-nak, akár nem – lassan-lassan nyitott társadalmakká váltak. Ellenfeleik teret veszítettek és az általuk felkarolt ideológiai opciótól függetlenül azzal reagálnak, hogy nem a filozófus Popperrel hadakoznak, hanem egyik tanítványával és főleg azokkal a civil szervezetekkel, melyek bírálják azt, ahogy a kérdéses politikusok a közérdeket védik.
Last but not least, Soros megbélyegzése az antiszemitizmus egyik új formája. A milliárdost az „abszolút gonosznak”, skrupulusok nélküli, a színfalak mögött meghúzódó manipulátornak állítják be. Ezek nem új gondolatok. Az antiszemitizmus nem kifinomultabbá, hanem könnyebben terjeszthetővé vált, mert a közösségi és politikai manipulálási hálózatokat használja fel. A volt kommunista országok politikusai pedig nagyon jól értenek ahhoz, hogy hasznot húzzanak azokból a felebarátainkból, akik utálják a szabadságot és mindig valahol „kint” találnak egy-egy bűnbakot maguknak. Ma Sorosnak nevezik, holnap – ha kell – találnak majd valaki mást.
Cristian Preda
Adevarul; foter.ro/cikk