Ne hagyjuk veszni elkobzott értékeinket!
Kerekasztal-megbeszélést tartottak az egyéni és közösségi vagyonok visszaszolgáltatásának helyzetéről szerda délután Kolozsváron, az Erdélyi-Múzeum Egyesület (EME) székhelyén. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT) és az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) által szervezett rendezvényt Ilyés Szilárd Zoltán, az EME tudományos kutatója, néppárti kolozsvári képviselőjelölt vezette.
Sipos Gábor az EME elnökeként és az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárosaként elmondta: a Mindent vissza!/Restitutio in Integrum! elnevezésű mozgalom azért kelt életre, mert a többségi nemzetben még mindig él a Semmit sem vissza! dac, és a Székely Mikó Református Kollégium elhíresült ügye óta különösen erős a fővárosiak eltökéltsége a magyarok jogos követeléseivel szemben. Az EME elkobzott ingatlanok, gyűjtemények és más ingóságok visszaszolgáltatásáért perel hosszú idő óta, amelyek most egyetemi, múzeumi, levéltári vagy könyvtári tulajdonban találhatók, és több esetben már a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bíróságától várnak megoldást. A református egyház eddig körülbelül 30–40 százalékban kapta vissza egykori javait.
Vekov Károly történész az Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) és a Kolozsvári Casino Egyesület elnökeként számolt be nem túl kedvező tapasztalatairól. Kolozsváron épületeket, bankokat, biztosítókat, hitelszövetkezeteket, ipari cégeket, művelődési intézményeket, szakmai és sportegyesületeket koboztak el annak idején, de az a törekvés, ami a két világháború között nemzeti jelleget öltött és a kommunizmus alatt osztályjellegbe bújt, más formában a mai napig megmaradt: magyar kézbe ne adjanak vissza anyagi javakat. Ennek szellemében a visszaszolgáltatási bizottság tíz év alatt alig tett valamit: 1989 után átmenekítették a klikk-rendszert, és a civilizált világban szentségnek számító, de a Kárpátokon túl ismeretlen fogalomnak bizonyuló telekkönyvi nyilvántartást próbálják elfeledtetni. Parlamenti képviseletünknek a jövőben rámenősebben kell viszonyulnia ehhez a témakörhöz – vélekedett az EMNP szenátorjelöltje.
Szőcs Sándor, a visszaszolgáltatási perekben jártas jogász keményebben fogalmazott: Romániában, napjainkban annyira sem veszik komolyan az alapvető emberi jognak számító tulajdonjog tiszteletét, mint a kommunizmusban. Erdélyben a hajdan minden faluban működő közbirtokosság visszaállítása jelenthetné a helyi lakosság számára a hatalomnak való kiszolgáltatottság megszűnését. Például Magyarvalkón ez sikerült, és ott felcsillantotta a reményt a mezőgazdasági fejlődésre. Összesen kb. 100 ezer ilyen hektár vár visszaszolgáltatásra, amit a föderalizmus könnyen megoldhatna – fejtette ki az EMNP képviselőjelöltje. Úgy vélte, hogy az ősi földbirtokok megvédése érdekében a falvak népének össze kell fognia. Előbb politikailag kell fellépnie, majd szükség esetén akár a polgári engedetlenség fegyverével is – mondta Szőcs Sándor.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Diverzió diverziót követ, avagy ebharapást szőrével...
Látszólag méltányosan kívánja megoldani a Bob utcai iskola sorsát a kolozsvári önkormányzat. Ugyanis a már jó ideje esedékes épület-visszaszolgáltatás (jogilag) kényszerű bekövetkeztével, a sorozatos és megszokott tiltakozások ellenére és a római katolikus egyház határozott kérésére a tanintézetet át kell adni jogos tulajdonosának, egyben a városnak gondoskodnia kell a román iskola elhelyezéséről.
A hosszú huzavona után nyugvópontra jut(hat)na egy feszültséget okozó kérdés. És, tegyük hozzá, a feszültséget nem mi gerjesztjük, hanem azok, akik nem tudnak beletörődni abba, hogy az egykori tulajdonosok visszakapják az őket jogosan megillető ingatlanjaikat, amelyeket a kommunista rendszer önkényesen elvett egyik napról a másikra. Amit egykor egy tollvonással vettek el, ma sok-sok évi pereskedés, idegölő és elkeseredett harc nyomán kerül(het) végre vissza egykori tulajdonosához.
Csakhogy ami elvész a réven, visszaszerezhető a vámon! Az az épület, ahová a Bob utcai iskolát kívánják beköltöztetni (de csak azért, mert nem rakták rendbe az eredetileg kiszemelt és a várost ma csúfító, elhanyagolt Unió utcai műemlék épületet), a Deák Ferenc utca 16. szám alatt található épület, szintén egykor magyar tulajdonú, ez idáig vissza nem szolgáltatott ingatlan. Ez a több évtizede jogtalanul bitorolt épület a Kolozsvári Casino közadakozásból felépített székháza.
A név egyáltalán nem egykori „kártyabarlangot” takar, hanem egy olyan angol típusú klubot, ahol az egykori erdélyi magyar társadalom vezető rétegének tagjai – a nemesek – társalogtak, szórakoztak, művelődtek. Az 1833-ban alapított, majd napjainkban újra jogutódként bejegyzett, legrégebbi erdélyi magyar civil szervezet székháza, amelyet „mágnás kaszinó” néven is ismertek, az erdélyi nemesek klubja volt, komoly könyvtárral, értékes festményekkel és pezsgő élettel, amíg ezt hagyták, azaz 1946-ig. Az akkori forrongó „demokratikus” légkörben kitűnő taktikai érzékkel a Magyar Népi Szövetség kezelésébe adták, és ők is használták ennek a szervezetnek a megszüntetéséig. Tehát magyart a magyarral játszottak ki a szokásos és lelkesen lihegő osztályharcos szellemben és fifikával.
A Kolozsvári Casino épületét, amelyet a város egykori és későbbi vezetősége átengedett használatra a szakszervezeteknek, az újra bejegyzett, jogi személyiséggel rendelkező Kolozsvári Casino megpróbálta bírósági úton visszaszerezni, a legfelső bíróságig elmenően. Mindhiába! A peranyagot elküldtük Strasbourgba, és azóta „Godot-ra várunk”, azaz mindhiába: „Levél se jön...”
Közben a beültetett szakszervezet vagy a város számos más szervezetnek és álszervezetnek (kb. 20!) tovább- vagy kiadta az épület helyiségeit – mindenki másnak, csak nem a jogosult visszaigénylőknek. Most pedig újra szövik a gubancossá vált hálót, és újabb konfliktushelyzetet hoznak létre, hogy legyen majd mit kibogozni évtizedeken át. Ugyanis ha egyszer a Kolozsvári Casino mégis visszakapná egykori székházát, akkor elkezdődhet az újabb csata, hogy az eltulajdonított és vissza nem szolgáltatott épület új bérlője hogyan és mikor adja majd át az egykori tulajdonosnak az ingatlant. (A telek egy részét szintén régebben már el is adták egy szemfüles és jó kapcsolatokkal rendelkező vállalkozónak.)
Egyetlenegy tisztességes elöljáróról volt tudomásom Romániában, aki önzetlenül és a legőszintébb igazságérzettől hajtva visszaszolgáltatta eredeti tulajdonosaiknak a birtokában lévő javakat. Ő – becsületére váljék! – Nicolae Corneanu temesvári ortodox érsek volt, aki visszaadta a görög katolikusoknak mindazt, amit az ortodox egyház 1948-ban eltulajdonított (kommunista állami segédlettel). A kolozsvári önkormányzat nem tudna egy a Corneanuéhoz hasonló precedenst teremteni?
Ha nem magyart a magyarral, akkor magyart a románnal ugrasztanak össze újra, miként eddig is! Ki, az ország / a főváros mely sarkából szervezi ezt meg ilyen jól? Kik azok, akik ma sem tudják elismerni a magántulajdon szentségét? Még mindig ők intézik az ország ügyeit? Ők a Nyugat partnerei? Mire számít tőlük a Nyugat? Sápra, avagy ki tudja, mire másra? És huszonöt év „demokrácia” (?!) után „mi, magyarok és nem magyarok” mire számíthatunk?
Egykor a magyarságra a virtus volt a jellemző. Hol van az a magyar és hol az a virtus? Nem egy-egy megszállott vagy egy szűk kis csoport feldata visszaszerezni azt, ami jogos tulajdon, hanem egy közösségé. Ha végig nézünk a lerongyolódott, de mindenképpen „lemaradt/elhagyott” erdélyi magyarságon, feltesszük a jogos kérdést: mi lett volna a 25 év elsőszámú és felvállalt feladata?
Vekov Károly
A szerző nyugalmazott egyetemi tanár, a Kolozsvári Casino Egyesület elnöke
Krónika (Kolozsvár)