Ifjúsági tábort, nyári szabadegyetemet szervez Bálványosfürdőn júl. 19-e és 26-a között a Magyar Ifjúsági Szervezetek Szövetsége /MISZSZ/, a Polgári Szövetség Pártja, a Friedrich Neumann Alapítvány és a Fidesz. A fő témák: demokrácia, jogállamiság, kisebbségvédelem. /MTI/ A tábor, a III. Erdélyi Diáktalálkozó idején tábori lapot adtak ki. /Campus (Homoródfürdő), júl. 19-26. - 1-7. sz./ Bálványosfürdőn előadást tartott - többek között- Smaranda Enache, aki felhívta a figyelmet arra, hogy ki kell dolgozni egy modellt az együttélésre, hogy a kisebbségek otthon érezzék magukat. Jelenleg a helyzet megoldatlan. /Brassói Lapok (Brassó), aug. 14./ Júl. 25-én a szentmisét megzavarták a Fidesz itt táborozó, szabadegyetemet szervező tagjai, hangoskodtak, tapsoltak, kiabáltak, mondta el a miséző pap. /Lélekmérgezők. = Magyar Fórum (Budapest), aug. 6./

A IV. Erdélyi Diáktalálkozót idén aug. 5-12-e között rendezik meg Homoródfürdőn. Nemzetközi találkozó lesz, a kezdeményező Kolozsvári Magyar Diákszövetség /KMDSZ/, mellette magyarországi és németországi szervezet is a szervezők között van, továbbá a POLISZ Ifjúsági Alapítvány /Székelyudvarhely/ és az Országos Magyar Diákszövetség /OMDSZ/. Az erdélyiek mellett 275 magyar diák is érkezik Magyarországról, Szlovákiából, Szerbiából és Ukrajnából. A táborozás idején megjelenő Campusban angol nyelvű cikkei is lesznek. A lap felsorolta a támogatók listáját is. /A IV. Erdélyi Diáktalálkozó. = Bihari Napló (Nagyvárad), aug. 4./

Homodoródfürdőn megkezdődött az aug. 5-12-e között tartott IV. Erdélyi Diáktalálkozó. Közel háromezer diák vesz részt a találkozón, a táborozás idején most is megjelenik a tábori napilap, a Campus. /Hargita Népe (Csíkszereda), aug. 7./

Hatodik alkalommal rendezték meg Homoródfürdőn az Erdélyi Diáktalálkozót, amely júl.21-én kezdődött. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 29-30./ A VI. Erdélyi Diáktalálkozóról részletes beszámolót olvashatunk Balkánbuli címmel az Erdélyi Naplóban. Az egészségügyi felügyelőség nem engedélyezte a táborozást a vadkempingezés miatt, végül az utolsó napokban, júl. 19-én mégis megjött az engedély. Kali Zoltán, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke, a találkozó szervezője szeretné, ha a tábor visszakapná valódi diáktábor formáját. A tábori lap, a Campus szerkesztője, Magyari Tivadar elmondta, hogy a tábor egyensúlya felborult, egyre több fiatal részegre issza magát és az árokban fetreng, mindenütt lehet részeg fiatalokat találni. Ezért jegyzi meg Magyari Tivadar, hogy Homoródnak nincs jövője. Eredményesebb volna több kisebb tábor szervezése, mint ilyen mamutrendezvény. /Erdélyi Napló (Nagyvárad), aug. 9./

Húsz év: a KMDSZ hév
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) a kolozsvári felsőfokú oktatási intézmények magyar diákjainak érdekképviseleti, érdekvédelmi és kulturális szervezete.
A rendszerváltás lehetőségeit az elsők között kihasználó, 1990-ben alakult, a kolozsvári magyarság életében kulcsfontosságú szerepet betöltő nonprofit és apolitikus civil egyesület. Túlzás nélkül lehet állítani, hogy Erdély egyik legrégibb és legismertebb civil szerveződése és diákszervezete is egyben, számos megvalósítás fűződik nevéhez.
A Kolozsvári Magyar Diákszövetség meglehetősen ellentmondásos helyzetben működik húsz éves születésnapjának küszöbén. Büszkék vagyunk a múlt számtalan megvalósítására, az önálló állami magyar felsőoktatásért befektetett munkánkra, a kolozsvári kulturális- és szabadidős életben betöltött szerepünkre, a több száz nevünkhöz fűződő rendezvényre, a diákoknak biztosított ösztöndíj- és utazási lehetőségekre, a helyi- és országos diákmozgalmi életben betöltött szerepünkre.
Ugyanakkor nem lehet elhallgatni azokat az állapotokat sem, amelyek hosszú távon tevékenységünk rovására mennek. A diákszervezet saját infrastruktúra nélkül nemcsak légüres térben mozog, hanem jelentős forrásoktól is esik el.
A történelmi városfal tövében, a Petőfi utcán található ház nehezen képes betölteni funkcióit. Az épület régi, több száz éves, 60 m2-es, régi víz-, fűtésrendszerrel, nyílászárókkal rendelkezik. Egy modern, többfunkciós iroda fellendítené a szervezet életét, és számos lehetőséget biztosítana.
Az alábbiakban szeretnénk bemutatni, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség húszéves tevékenységét, valamint működésünk problémáinak gyökereit.
Egyetem
A KMDSZ a kolozsvári magyar főiskolások érdekképviseleteként jött létre, így természetesen kulcsfontosságú szereppel rendelkezett az egyetemi életben is.
A szervezet első tevékenységei közé tartozott az 1990 márciusában mintegy 800 diákot megmozgató ülősztrájkja, az egykori Bolyai egyetem lépcsőin, amely egy békés tiltakozás a magyar nyelvű egyetemi oktatás megtagadása miatt. Ugyanez az év áprilisában a KMDSZ vezetősége részt vesz a Bolyai Társaság alapító gyűlésén, így vállalva szerepet az önálló magyar felsőoktatási intézményrendszer megteremtéséért folyó harcban. 1991-ben első ízben indulnak a Bolyai Szabadegyetem előadásai. 1997-ben a tanügyi törvény közösségi vitáján konstruktívan vettek részt a diákszövetség küldöttei.
2009-ben a Bolyai Kezdeményező Bizottság Báthory-díjjal tüntette ki a KMDSZ-t.
Közösségben betöltött szerep
1990. január 25-i megalakulása óta a szervezet fontos szerepet tölt be a kolozsvári magyar közösség és diákság életében. A főiskolások érdekeinek képviseletéért létrejövő KMDSZ az évek során folyamatosan építette ki tevékenységi körét ezáltal a civil szféra számos területét érintve.
Kiterjesztve Kolozsvár határait már megalakulásának évében meghatározó szerepe volt az Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) létrejöttében, majd kilenc év elteltével az Erdélyi Magyar Civil Szervezetekért Alapítvány alapítótagjává vált.
A KMDSZ sajtótermékei is számos éven keresztül kísérték a diákságot. A kolozsvári Szabadság napilap mellékleteként megjelenő Campus első száma 1990-ben került az asztalokra. A diáklap teret enged az egyetemisták véleményének kifejezésére, szócsőként üzemel. A KMDSZ-t és a diákságot egymáshoz közelebb hozó hetilapként született meg 1995-ben a Perspektíva, amely laza stílusának és közérthetőségének köszönhetően az elmúlt 15 évben mit sem vesztett népszerűségéből.
A szervezet nem csupán a diákság mindennapi problémáival kívánt foglalkozni, hanem céljául tűzte ki a magyar kultúra ápolását azzal, hogy minden évben nyilvánosan emlékezik meg a nemzet kiemelkedő eseményeiről, tisztelegve az október 23-ai és március 15-ei hősök emléke előtt. A megemlékezéseket azokban az években is megtartották, amikor a funari intézkedéseknek köszönhetően erre egyáltalán- vagy csak nagyon nehezen kerülhetett sor.
Kolozsvár műemlékeinek megőrzése is sokat jelent a szervezetnek: amikor 1992 decemberében a főtéren lévő Mátyás-szobrot meggyalázták, a diákok néma tüntetéssel fejezték ki tiltakozásukat. A város értékei közé tartozik a híres Házsongárdi temető, melynek elhanyagolása ellen a KMDSZ több alkalommal is fellépett.
A kolozsvári magyar ifjúság jövőképének előrelendítése érdekében a szervezet 2000-ben létrehozta a Karrierirodát amely lehetővé tette a friss diplomások és a munkaérőt kereső cégek kapcsolatteremtését. Az Állásbörzén résztvevők széleskörű tájékoztatást kaphattak a munkaerőpiacról és az elvárásokról.
Programok
Mint minden évben, 2010-ben is megszervezésre kerülnek a már jól ismertek mellett új rendezvények.
A 20-ik születésnapját ünneplő KMDSZ megannyi programot kínál, megcélozva úgy az egyetemre készülőket, mint az egyetemtől búcsúzókat (Marabutábor, Végzősökfüzete, Állásbörze).
Az erdélyi magyar tudományos életben hiánypótló szereppel bíró XIII. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferenciára (ETDK) májusban kerül sor.
A magyar diákság etalonrendezvénye, az évről-évre mintegy 1200 résztvevőt és 5 napi rendezvénysorozatot felölelő Diáknapokat is a szervezet ápolja.
Természetesen idén is gondoskodunk a gólyákról, akiknek egy éjszakai túra keretein belül minden lehetőségük adott lesz a város megismerésére. A közösségi életbe való beilleszkedést a Gólyatábor és egy hagyományos Gólyabál segíti majd elő. Forrás: Erdély.ma

Köszönöm
1990 őszén, amikor a Campus első számait szerkesztettük, ha valaki megkérdezte volna, hogy fog-e létezni húsz év múlva is ez a lap, valószínűleg nemmel válaszolunk. Nem azért, mert nem reménykedtünk volna abban, hogy lesznek újságírással foglalkozó diákok, talán inkább azért, mert akkor ideiglenesnek tekintettük, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták hetilapja nem önállóan, hanem a Szabadság mellékleteként jelenjen meg.
Közvetlenül 1989 után mindenféle mozgalom, csoportosulás, szervezet lapot szeretett volna indítani. Néhány kezdeményezésben magam is részt vettem, javarészük csak az ötletek, tervek szintjén maradt.
Hamarosan elszabadult a nyomtatáshoz használt újságpapír addig mesterségesen alacsonyan tartott ára, és egyre kisebb volt a remény, hogy egyetemisták csoportjai önálló vállalkozásként lapot tudnak indítani.
A lapot (azaz a mellékletet) végül a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megbízásából terveztük és szerkesztettük, jórészt mi is írtuk, hárman, alapító társszerkesztők: Balló Áron, Horváth István és Magyari Tivadar. Akkor utolsó éves egyetemi hallgatók voltunk. A Szabadság segített és kezdetben heti egy oldalt, azután hamarosan heti dupla oldalt ajánlott fel, amit tetszés szerint tölthettünk meg.
Az oldalak tervezését is ránk bízták, és nekem az egyik kedvenc munkám volt az írások és az illusztrációk „bemérése” és helyének kijelölése az oldalon. Ez kézzel, háromszögű vonalzóval, némi fejszámolással ment: nem volt még erre való számítógép. A Campus a KMDSZ lapja volt, ezért a szerkesztők voltaképpen a diákszövetség megbízottai voltak, és írásaink általában tükrözték a KMDSZ életét, politikáját. A lap nagyon vegyes volt, a hivatalos egyetemi hírek, rendezvények meghirdetése keveredett az irodalommal, egy sajátos humorral, olykor szellemeskedéssel, vitákkal, hasznos tudnivalókkal, és – igen – bakikkal. Tulajdonképpen úgy, mint ma is, egy másik generáció keze alatt.
A megmaradás, a folytonosság jóleső érzése minden héten részem, amikor látom a Campust ennyi év után is.
Köszönet, hogy a Kolozsvári Magyar Diákszövetség megtartotta minden gondja, baja ellenére is, illetve, hogy magáénak vallja ezt a lapot azóta is. Köszönet az akkori névadónak, Branea Róbert KMDSZ-vezetőnek.
Köszönet a Szabadságnak, Tibori Szabó Zoltán akkori főszerkesztőnek és utódainak, hogy megtartották ezt a napilap testéből-lelkéből olykor kilógó lapmellékletet.
Köszönet a kolozsvári nem egyetemista olvasóközönségnek, akik az őket nem mindig érdeklő információ ellenére elfogadták ezeket az oldalakat.
Köszönet és őszinte dicséret az azóta immár több tucat szerkesztőnek.
Köszönet az azóta elhunyt Balló Áronnak, hogy mi, a másik két alapító-szerkesztő barátai és munkatársai lehettünk.
MAGYARI TIVADAR. Szabadság (Kolozsvár)

„Az első szám borzasztó volt”
Horváth István Campus-alapítóval diáklapról, médiáról
Talán kevesen tudják, hogy a kolozsvári magyar egyetemisták egyik leghosszabb életű diáklapja idén már a huszadik születésnapját ünnepli. Igen, hát persze, hogy a Campusról van szó! Két évtizeddel ezelőtt a Kolozsvári Magyar Diákszövetség úgy döntött, szükség van egy színvonalas, minden idejáró leányzót és fiatalembert megszólító és érintő fórumra, ha már annyi minden változott, működésbe lendült, beindult körülöttük. Hárman bábáskodtak az ötletből indult konkrét forma megszületésénél. Balló Áron és Magyari Tivadar mellett Horváth István a kis diáklap első szerkesztőinek egyike, jelenleg szociológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Szociológia Tanszékének docense. Göröngyös kezdetek, verejtékes munka helyett szerencsés egymásratevődésekről, erdélyi magyar médiáról, újságírói szakmáról mesélt az akkori szerkesztő a jelenleginek.
Campus: Honnan pattant ki a diáklap elindításának ötlete?
Horváth István: Az ötlet a Kolozsvári Magyar Diákszövetségtől, pontosabban Branea Róberttől, az akkori elnöktől jött. A KMDSZ úgy gondolta, ideje egy kifejezetten magyar nyelvű, a magyar diákságnak szánt lapot indítani, ’89 után ugyanis az egyetemisták kommunikációs igénye megnőtt, különböző témákat kellett felvetni, megvitatni. Kolozsváron korábban is léteztek diáklapok, ott volt például az Echinox, ez azonban elsősorban román lap volt, amelyben helyet kapott pár magyar oldal is. A problémát az jelentette, hogy az Echinox inkább irodalommal foglalkozott, így viszonylag kevés diákot érintett. Diáklapok léteztek a kommunizmus alatt is, az ötlet tehát nem volt teljesen újkeletű, inkább egy régi tradíció felélesztése, újragondolása volt a lényeg.
C: Hogyan kezdődött a munka, miként született meg a Campus?
H. I.: A Szabadság evidens választásnak tűnt, lévén az egyetlen helyi magyar lap. Balló Áron akkor egy ideje már a napilap munkatársa volt, őt bízták meg, hogy foglalkozzon a Campusszal, ő lett a „kapcsolatember”, tapasztalattal, írói múlttal rendelkezett. Vele és Magyari Tivadarral már az Echinoxot is együtt szerkesztettük, így logikus volt, hogy hárman folytatjuk. A Campus létrejöttét tulajdonképpen szerencsés egymásratevődések eredményeként határoznám meg, hiszen adott volt a kezdeményezés, az ismerős munkatársak, a megjelenési felület.
Az első szám borzasztó volt – tördelés szempontjából legalábbis. Kis- és nagybetűk egymás mellett, az egyik eltorzította a másikat, de onnantól csak javíthattunk a minőségen. A KMDSZ fenntartotta a jogot, hogy elnökválasztáskor, nagyobb események alkalmával beleszóljon a munka menetébe, de a cél mindig az volt, hogy a lapot, mint kommunikációs felületet tartsa fenn minden magyar diák számára. Emellett ’91-ben sor került egy táborra Homoródon, ahol a Campust a hét minden napján megjelentettük – ezt 3–4 évig folytattuk.
C: Diákként szerkesztve hosszútávon milyennek tűnt az újságírói szakma?
H. I.: ’89 előtt a bölcsészkarosok és filozófia szakosok számára ez óriási teljesítménynek számított, a karrier csúcsát jelentette. Számunkra az újságírói szakma később is megmaradt, mint alternatív karrier, hiszen a média kirobbanóban volt abban az időben. De miután kiszakadtam a diákéletből, más szakmai lehetőségek nyíltak előttem, az írást abbahagytam. A szerkesztést átadtuk másoknak, a munkát az akkor indult újságíró szak diákjai vették át. Magyari Tivadar viszont még sokáig írt, szerkesztett, dolgozott különféle lapoknál, tanította a leendő kollégákat.
C: Mi a véleményed az erdélyi magyar és az országos médiáról?
H. I.: Kudarcélményt jelent számomra. Pár kereskedelmi rádión és internetes portálon kívül nem nyújt különösebb értéket. Véleményem szerint hiányoznak innen a hangadó lapok, a nagyszámú, minőségi hírek. Az itteni média nem tud közvita-fórumként működni. Televíziózás terén egyértelműen nem tudja felvenni a versenyt a magyarországi stúdiókkal.
Az országos román médiából szintén hiányoznak a nagy mérvadó termékek, amelyek nyugaton például megvannak. Nem érzem magam egyik romániai termék fogyasztójának sem, leginkább a külföldi média román fordításait, kiadásait olvasom, hallgatom.
C: Miben látod ennek a jelenségnek az okait?
H. I.:Fogyasztói részről is akadnak hiányosságok, de leginkább a tulajdonosi szerkezetekben látom a problémát, ez utóbbi az, ami nálunk meghatározza a médiát. A lapok itt inkább politikai jellegű dologként működnek, ez nyugaton szintén másként van. Történtek jó irányba mutató kezdeményezések, hatékonynak tűnő médiaberuházások 10–15 évvel ezelőtt, de ezek valamiért mégsem hoztak áttörő változást. Másfajta tulajdonosi logika kellene, de nem látom a lehetőséget ennek megvalósulására.
C: Visszatérve a Campusra – hogyan látod most a diáklapot, miben más a kezdetekhez képest?
H. I.: Annak idején mi többet foglalkoztunk a diákélet gyakorlati vonzataival, például egykori kolozsvári diáklapokról, a város múltjáról és jelenéről írtunk. Ma már több „tollpróbálgatós” cikk születik, ezek inkább a diákok világnézetét, az ő szempontjukat mutatják be. Ez azonban egyáltalán nem negatív dolog, ugyanis az információszerzés módja is nagyban megváltozott. Most már más helyeken is van lehetőség az információszerzésre, -átadásra, és ami régen hírnek számított, nem biztos, hogy ma is az. A diákélet mindennapiságára vonatkozó dolgoknak, mint például bentlakás, iratkozás, bárki utánanézhet az interneten. Emellett az újságírói szakma kezd professzionalizálódni, így kellenek olyan fórumok, ahol az emberek kipróbálhatják magukat. A Campusnak ma már más a társadalmi vonzata, és ez így normális.
KŐRÖSSY ANDREA. Szabadság (Kolozsvár)

Egyetemi évnyitó akkreditációval, Campusszal
Nem várható újabb szakok alapítása a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) a közeljövőben, mondta Magyari Tivadar rektorhelyettes az intézmény magyar tagozatainak tegnapi ünnepélyes megnyitóján. A rektorhelyettes hagyományosan az előző tanév értékelésével köszöntötte a visszatérő és új diákokat a Farkas utcai központi épület dísztermében. Értékelte a különféle szervezetekkel, intézményekkel kialakított jó együttműködési kapcsolatot, bírálva azon kollégáit, akik ellenezték ezek szorosabbra fűzését. Hangsúlyozta ugyanakkor a magyar tagozaton működő alap- és mesterszakok önálló akkreditációjának fontosságát. A Szabadság mellékleteként megjelenő diáklap, a Campus egyik alapító szerkesztőjeként Magyari Tivadar a diákok figyelmébe ajánlotta a huszadik születésnapját ünneplő kiadványt, amelynek jelenlegi szerkesztői a rendkívüli kiadásból minden jelenlevőnek ajándékoztak egy-egy példányt.
Magyari Tivadar rektorhelyettes három fontos gondolatot említett, miután köszöntötte a jelenlevőket és azokat is, akikhez csak „papíron” szólhat, ugyanis párhuzamosan több kar évnyitója is folyt. Megtudtuk, hogy mostanra ért véget az elmúlt évek szak-alapítási hulláma, így az előző tanévben az intézmény magyar része már majdnem teljes kapacitással működött. Magyari Tivadar azt is elmondta, hogy a romániai felsőoktatás jelenlegi körülményei között a közeljövőben nem várható újabb szakok alapítása a BBTE-n.
Egy másik fontos fejleménynek tartotta a különböző szervezetekkel, intézményekkel való jó együttműködést, példaként a Kolozsvári Magyar Diákszövetséget (KMDSZ), a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézetet (KMEI) és az egyetemi lelkészségeket emelte ki. Magyari szerint a BBTE és az említett intézmények „a lehető legszorosabb és jól összehangolt rendszerbe álltak össze”. Ezzel kapcsolatban bírálta azon kollégáit, akik a fenti háttérintézményekkel való együttműködést ellenezték.
A rektorhelyettes hangsúlyozta a magyar tagozatokon működő alap- és mesterszakok önálló akkreditálási folyamatát, és ezáltal törvény általi szentesítését. Mint kiemelte, lényeges, hogy „az akkreditált magyar tannyelvű szakok tanrendje eltérhet ugyanazon szak román változatától, és így a BBTE magyar tagozata sajátos oktatási célokat követhet”.
A magyar tagozatok vezetője az idei évnyitó két eseményére is felhívta a figyelmet. A Szabadság napilap mellékleteként megjelenő Campus diáklap, amelynek Magyari Tivadar az egyik alapítója, idén ünnepli huszadik születésnapját, a diáklap jelenlegi szerkesztői ez alkalomból ünnepi lapszámot ajándékoztak minden jelenlévőnek a rendezvény végén. Emellett a nagy múltra visszatekintő Visszhang-kórus előadásával köszöntötte az új egyetemi évet. A résztvevők megtekintették az intézmény két diákja, György Réka és Kárpát Réka rövidfilmjét. A riport bemutatott egy európai uniós programot, amely segítséget nyújthat a diákoknak szakmai gyakorlatuk elvégzéséhez. A Visszhang-kórus Molnár Botond fizika szakos hallgató vezénylésével John Newton Amazing Race című darabját adta elő, majd a hagyományos évnyitó előadásra került sor. Magyari Tivadar felkérte dr. Kassay Gábort, a matematika-informatika szak professzorát, hogy tartsa meg bemutatóját Játékelmélet a mindennapokban címmel.
Az ünnepi rendezvényt a Visszhang-kórus előadása zárta, a jelenlevők Bárdos Lajos Tábortűznél című művét hallgatták meg.
KŐRÖSSY ANDREA. Szabadság (Kolozsvár)

BBTE: telt házas magyar tagozat
„Az új tanévben megszűnik a szakalapítási láz, az egyetem magyar tagozata elérte befogadási kapacitásának maximumát” – jelentette ki tegnap tanévnyitó beszédében Magyari Tivadar, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) magyar tagozatának vezetője.
A rektorhelyettes szerint a BBTE-n a magyar hallgatói létszám nem változott a tavalyihoz képest: az alapképzés szakain enyhe létszámcsökkenéssel számoltak, ám idén új mesterképző szakok is beindultak.
„A magyar oktatási vonalak vezetői utolsó mandátumukat töltik e minőségükben, és az a feladatuk, hogy a meglévő szakokat minél jobb szintre hozzák” – mondta Magyari.
Mint megtudtuk, a BBTE-n jelenleg összesen 113 szak működik, amelyekből 25-nek nincs magyar nyelvű lefedettsége: többek között az ortodox teológiának, a különböző idegen nyelvet oktató szakoknak. A fennmaradó 88 szak 81 százalékának van magyar tannyelvű vonala. Az új egyetemi tanév pozitív fordulattal kezdődik a magyar tannyelvű vonalak számára: idénre valamennyi szak megkapta az akkreditációt.
„Különösen annak nagy a jelentősége, hogy így az akkreditált magyar tannyelvű szakok tanrendje eltérhet ugyanazon szak román változatától, és így a BBTE magyar tagozata sajátos oktatási célokat követhet – áthelyezhet hangsúlyokat, önállóan lehet tekintettel a közösség sajátos munkaerő-piaci érdekeire, jobban felhasználhatja a magyar oktatók sajátos, egyéni felkészültségét” – magyarázta Magyari.
A rektorhelyettes fontos eredménynek ítéli, hogy azok a civil szervezetek, amelyek eddig is együttműködtek a tudományegyetemmel, mostanra jól összehangolt rendszerbe álltak össze: itt Magyari Tivadar a KMDSZ-t, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézetet, valamint az egyetemi lelkészséget emelte ki.
Az új egyetemi évet mintegy két és fél ezer elsőéves egyetemista és közel 500 elsőéves mesterképzős hallgató kezdi el a BBTE valamelyik magyar tannyelvű alap-, illetve mesterképzős szakán. A tegnapi ünnepélyes tanévnyitó egyébként telt házas volt: a gólyák és a felsőbb éves egyetemisták megtöltötték az egyetem főépületének dísztermét.
Az egyetem hagyományainak megfelelően, idén Kassay Gábor matematikus, a BBTE Matematika és Informatika Kar magyar tagozatának professzora tartotta meg tanévavató előadását. A professzor beszédének első pár percében megemlékezett a 150 éve elhunyt, kolozsvári születésű matematikusról, Bolyai Jánosról, majd a laikusok számára is érthető formában a játékelméletekről beszélt.
A tanévnyitó ünnepi hangulatát csak növelte az a tény, hogy idén ünnepli fennállásának 20. évfordulóját a magyar egyetemisták lapja, a Campus, amely a Szabadság című napilap mellékleteként jelenik meg. A tanévnyitó emelkedett hangulatát a nagy múltú Visszhang kórus biztosította: tagjai Molnár Botond vezényletével magyar és külföldi szerzők kórusműveiből énekeltek.
S. M. Z. Új Magyar Szó (Bukarest)

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
Két évtizeddel ezelőtt indult be a négyéves újságíróképzés Kolozsvárt – előbb román és magyar, majd német nyelven. Korábban újságíróképzés csak kétéves formában, valamely alapképzés elvégzése után, a bölcsészkaron működött. Az újságírás nem velünk kezdődött – mutattam rá nemegyszer sajtótörténeti előadásaim során, és remélhetőleg nem is velünk fejeződik be. Így van ez még akkor is, ha jól tudjuk: az újságírás napjainkban korántsem az, mint amilyennek a sajtószabadságot hozó 1989-es változásokat követően elképzeltük. Az újságíróképzés sem. Különben ma már médiaoktatásnak nevezzük, hiszen az elektronikus újságírás mára fölényes túlsúlyba került. A mai médiaoktatóknak ennek tudatában kell felkészíteniük – alapszinten, mesteri és doktori fokon – hallgatóikat, hogy az ötcsatornás médiakommunikációs rendszer működtetői, alakítói, illetve annak továbbépítői lehessenek.
A négyéves alapképzés elindításának huszadik évfordulója alkalomából háromnapos konferencia helyszíne volt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem. A témának szentelt kerekasztal-beszélgetésen azzal kezdtem felszólalásomat: nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy az első erdélyi hírlap 230 évvel ezelőtt (1783-ban) látott napvilágot iebenbürger Zeitung címmel, ezt követte (volna) – Bruckenthal báró és Bánffy György kormányzó támogatásával – egy román nyelvű gazdasági lap (Foaie română pentru economie), amelyik akkor csak a bécsi engedély megszerzéséig juthatott el, 1790-ben pedig megjelent az Erdélyi Magyar Hírvivő – ugyancsak a gubernium székhelyén, Nagyszebenben.
Kétéves újságíróképzés a bölcsészkaron
Az 1989-es fordulatot követően újjászerveződött a romániai magyar sajtó intézményrendszere, és amire csak a két világháború közt volt példa: a magyar újságírók is megalakíthatták a maguk önálló szakmai szervezetét. Amelynek vezetősége már indulásakor felismerte, hogy az új helyzetben alapvető fontosságú a szakmai felkészültséggel párosuló szemléletváltás. Azzal fordult tehát a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Filológiai Tanszékéhez, hogy indítsák újra az újságíróképzést. Arra hivatkozhattak, hogy a hatvanas években a magyar nyelv és irodalom szakon választható tantárgy volt a sajtótörténet, a lapszerkesztés, a műfajismeret – Balogh Edgár egyszemélyes műhelyének köszönhetően. A változások után Péntek János frissen kinevezett professzor vált a tanszék vezetőjévé, aki megértő támogatóra talált – a bölcsészkarról Bukarestbe került – Marian Papahagi oktatási és tanügyi miniszterhelyettes személyében, és 1990 őszén a Szabadságban már meg lehetett hirdetni, hogy bármelyik felsőfokú oktatási intézményből bárki jelentkezhet kétéves újságíróképzésre, aki a maga szakterületén az első három évet már elvégezte, illetve amennyiben az egyetemi diploma birtokában is szükségesnek tartja kiegészíteni szakképzését.
Meglepően nagy volt az érdeklődés. Mindjárt az első héten huszonkilencen jelentkeztek. Érdekes módon nem a bölcsészkarról, amint az várható lett volna, hanem például a matematika és fizika szakról, a műegyetemről, a teológiáról, a mezőgazdaság-tudományi főiskoláról... Hétvégekre tettük az előadásokat, szemináriumokat, műhelygyakorlatokat. Így Aranyosgyéresről, Brassóból, Nagyváradról, Tordáról is jelen lehettek azok, akik a sajtótörténet, a kommunikációelmélet, a sajtónyelv, a sajtószociológia, a tömeglélektan, a konfliktuselmélet iránt érdeklődtek, illetve írásgyakorlatot kívántak folytatni.
Nem érdektelen az sem, hogy azóta hányan szereztek közülük nevet maguknak az írott és elektronikus sajtóban, a közéletben, a felsőoktatásban. Bódizs Edit ma is rádiós szerkesztő-riporterként működik, Farkas Réka a Háromszék rovatvezetője, Fekete Vince a Székelyföld című kulturális folyóirat főszerkesztő-helyettese, Kelemen Hunor rádió- és folyóirat-szerkesztőként vált először a Magyar Újságírók Romániai Egyesületének vezetőségi tagjává, művelődési miniszterré, majd az RMDSZ elnökévé, Szabó Mátyás a Közép-Európai Egyetem Tanterv Fejlesztő Központjának vezetője. Napjainkban az ő példájuk igazolja leginkább azt az axiómát, miszerint egy újságíróból bármi lehet, ha idejekorán abbahagyja az újságírást.
Magyari Tivadar és a Campus – önálló magyar újságíró szak?
Amivel csak arra szeretnék utalni, hogy a leendő újságírónak egyetemi szintű interdiszciplináris és interkulturális szemlélettel kell rendelkeznie. Ha nem is így fogalmazták meg ezt kollégáim a Magyar Újságírók Romániai Egyesületét (MÚRE) 1993 februárjában újjászervező marosvásárhelyi közgyűlésen, a lényeg ez a szemléleti alap volt. Távollétemben választottak be a MÚRE tizenöt tagú igazgatótanácsába. A szakmai oktatási-nevelési bizottság elnökeként azt a közületi felhatalmazást kaptam, hogy a bölcsészkaron működő kétéves újságíróképzést fejlesszük négyéves szakképzéssé. Az első lépés az volt, hogy Kántor Lajos MÚRE-elnökkel és Péntek János professzorral – ma mindketten az MTA tagjai, Péntek János a Kolozsvári Akadémiai Bizottság elnöke – felkerestük Andrei Marga professzort, a BBTE rektorát, aki arról biztosított bennünket: semmi akadálya, hogy magyar tagozata is legyen az 1993 őszétől induló kolozsvári újságírói szaknak.
Volt. A minisztérium ugyanis nem biztosított külön létszámkeretet a magyar csoport elindításához. A Történelem és Filozófia Kar dékáni hivatala pedig, amelyiknek az újságírói szakoktatás beindítását rektori szinten feladatul adták, teljes „értetlenkedéssel” viszonyult a kérdéshez. Magyari András akkori magyar rektorhelyettesnek kellett közbelépnie. Magyari Tivadar akkori tanársegéd az Erdélyi Napló 1993. szeptember 30-i számában a nyilvánosság elé tárta: tíz nappal a felvételi előtt még azt sem lehetett tudni, hogy milyen nyelven fog zajlani a megmérettetés. A jelentkezőknek rendre azt mondták, hogy magyarul bizonyosan nem. Magyari Tivadar szerencsére résen volt, és arra biztatta a szándékosan elbátortalanítottakat: azért mégiscsak iratkozzanak be. A kolozsvári magyar egyetemi hallgatók diáklapja, a Szabadság heti mellékleteként megjelenő Campus alapító szerkesztőjeként (Balló Áronnal és Horváth Istvánnal együtt) érdekelt volt az utánpótlás nevelésében. A zavart növelte, hogy román tagozatot szervező kollégáink nem akartak osztozni a minisztérium által biztosított negyven helyen, mondván, hogy harcoljuk ki a magunkét. Nem volt könnyű, mert a neptuni politikai egyezkedések során kialkudott háromszáz fős „magyar keretet” a tanárképzés számára tartogatták.
Bár nem az esélyegyenlőség tiszteletben tartásával zajlott az első felvételi, a versenyvizsgára jelentkezett magyar diákok fele mégiscsak bejutott a BBTE-re. Főként az idegen nyelveknek köszönhetően. Később ketten a román tagozatról is átiratkoztak (érdekes módon azok, akik román osztályban végezték a középiskolát), így tizenhárom hallgatóval indulhattunk. Magyari Tivadarnak később is meghatározó szerepe volt az indulásban, hiszen a Szociológiai Tanszéken addigra már kellő gyakorlatra tett szert a tanrend kidolgozásában, később segítségünkre volt annak – a magyar újságíróképzés jogos igényei szerinti – harmonizációjában. P. Dombi Erzsébettel, Albert Júliával, Egyed Emesével, Horváth Istvánnal és másokkal együtt oktatóként is oroszlánrészt vállalt a magyar tagozat működőképességének megteremtésében, jóllehet az első években az egyetem anyagilag nem honorálta ezt a többletmunkát.
Két évvel később az önálló kar létrehozása hosszútávra rendezte/normalizálta a helyzetet. A német tagozat beindítását már eleve ajándékként fogadták mind a román, mind a magyar diákok. Mármint azok, akik kellő német nyelvismerettel rendelkeztek, jártasak voltak a német kultúrában. Miközben bővült az újságírószak felvételi kínálata, a külföldi vendégtanárok jelenléte és a hallgatók németországi szakgyakorlata révén megnőtt a kar külföldi presztízse.
Mindez alighanem összefügg azzal, hogy nekünk elsősorban nem egy adott keret feltöltése volt a célunk, hanem az elhivatottak kiszűrése. Elvégre versenyhelyzetben élünk, s a piacgazdaság törvényei szerint a minőségi lapszerkesztésé a jövő, tehát az utánpótlás-nevelésben sem érvényesíthetünk más szempontot.
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

Évforduló – Az omladozó sajtóháztól a „sárgáig”
Húszéves a kolozsvári magyar újságíróképzés
FOLYTATÁS LAPUNK NOVEMBER 16-AI SZÁMÁBÓL
Szakembereket egy félig béna sajtórendszernek?
Csakhogy hiába oktatnánk korszerű értékszemlélettel, ha végzettjeinknek felemás, rosszul működő médiarendszerben kell állást keresniük, állást vállalniuk. Húsz évvel ezelőtt nagyon megszívleltük Mihai Coman professzornak, az 1989 után létesített bukaresti Média- és Kommunikációtudományi Kar dékánjának a szavait, amelyeket Rostás Zoltán bukaresti szociológiaprofesszor rögzített: „Az egyetem feladata nem az, hogy zsenit neveljen. Az egyetem szakembert képez. A mi karunk a mass-media intézményei számára készít fel szakembereket. Persze, az is igaz, hogy a román mass-media még nem igazi intézmény, még nem gazdasági törvények szabályozzák működését, még nincs intézményi öntudata. De az is igaz, hogy egy félig béna sajtórendszer számára mi nem oktathatunk. Mi egy majdan normalizálódó sajtó szakembereit készítjük fel.” (A Hét, 1993. 31.). Ez a sajtórendszer, mint tudjuk, azóta sem normalizálódott. Ami korántsem jogosítja fel az újságíróképzés szakembereit, a mai médiakutatókat, hogy felhagyjanak a „béna rendszer” kritikai ostromával, hogy ne éljenek a „hatalom nélküliek hatalmával”.
Ha kezdetben Mihai Coman professzor betájolására és intézményszervezési tapasztalataira figyeltünk, később a szegedi kollégáinkét sem kerülhettük meg. A Szegedi Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán ugyancsak az 1993/94-es tanévtől indult média- és kommunikáció-tudományi szakirány Róka Jolán és Szajbély Mihály professzorok vezetésével. Kezdettől jó kapcsolatokat alakítottunk ki velük. Regionális igényeknek igyekeztek megfelelni ők is, mi is. Az alaptantárgyak is ugyanazok voltak: az általános elméleti stúdiumokkal – médiafilozófia, sajtó- és médiatörténet, kommunikáció-elmélet, szociológia, tömeglélektan, jeltudomány stb. – egyenlő arányban szerepeltek a gyakorlati tárgyak (sajtóműfajok, számítógépes szövegszerkesztés, médiaírás). Legfennebb a tantárgyak évenkénti elosztásában voltak eltérések.
Spectator Sajtóháztól a Zápolya utcáig
Amikor beindítottuk az egyetemi szintű újságíróképzést, a MÚRE vezetőségével egy olyan – civil társadalmi összefogással építendő – kolozsvári sajtóház tető alá hozásában reménykedtünk, amelyik helyet biztosíthat valamennyi kolozsvári magyar szerkesztőségnek, rádió- és tévéstúdiónak, magának a magyar újságíró-egyesületnek, az újságíróképzésnek és a médiakutatásnak egyaránt. Az alapítványi pénzekből megvásárolt Rákóczi úti telekre tervezett ötszintes épületnek végül is csak a mérnöki rajza készült el. De a telken lévő – már akkor renoválásra szoruló – épületben 1993 októberében elkezdhettük az oktatást, majd a szakkönyvtár kialakítását. A bútorzatot egy bécsi alapítvány küldte, írógépekkel és fénymásolóval az Erdélyi Református Egyházkerület püspöksége látott el. A Magyar Televíziótól vágógépet kaptunk, egyébként pedig pályázatok révén szereztük be a televíziós képzéshez szükséges műszaki eszközöket. A budapesti Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett Tárkányi János, a BBTE Színház- és Filmművészeti Karának tanszékünkön frissen doktorált tanársegéde vállalta a műhelygyakorlatok irányítását. Az önellátásban odáig jutottunk, hogy a Szabadságban megjelent apróhirdetésünk nyomán jólelkű kolozsváriaktól ágyakat és ágyneműt kaptunk, és így három-négy rászoruló hallgatónak tudtunk szállást biztosítani. Aminek az volt a fölöttébb nagy haszna, hogy „a bentlakók” télvíz idején befűtöttek, eltakarították a havat, könyvtárszolgálatot vállaltak.
A két világháború közötti időszak legjelentősebb magyar publicistájáról, az akkori újságíró-egyesület élén álló Spectatorról (Krenner Miklósról) elnevezett Sajtóház egy évtizedig szolgálta célkitűzéseinket. Addigra az épület állaga annyira megromlott, hogy ki kellett költöznünk belőle. Fél évig az Apáczai-líceum fogadott be. A Politikatudományi és Közigazgatási Kar új székhelyének és modern épületszárnyának a berendezése után már mi is a Zápolya utca végén folytathattuk a munkánkat. Ahol már jól felszerelt, korszerű eszközökkel ellátott stúdió (súgógép, normál felsőkategóriás-, négy középkategóriás és öt amatőrkamera, lámpapark, valamint fejlesztés alatt lévő műszaki vezérlő) várta pénteki napokon hallgatóinkat, terepgyakorlatokon viszont a Xantus Gábor rendező-operatőr segítségével korábban beszerzett műszaki felszereléssel szerezhettek szakmai tapasztalatokat. A közbeeső epizódokról csak annyit: első dékáni működésem idején az 1999/2000-es tanévben Xantus Gábor elképzelései szerint rádiós és tévés műhelyt alakítottunk ki a Piarista rendház („Echinox”-épület) 60-as és 61-es szobájában, mindhárom tagozat számára. Nem sokáig vehettük igénybe. Nem tudni, hogy milyen megfontolásból, az egyetem akkori vezetősége úgy döntött, hogy a Gerilla Rádió rendelkezésére bocsátja az oktatóstúdiót.
Tanulmányút, amikor Budapest még „messze” volt
Fontos része volt az újságíróképzésnek a kéthetes budapesti tanulmányutak megszervezése 1997-től kezdődően. Ezekről egy-két résztvevő minden évben beszámolt a Campus hasábjain. A Minerva Ház archívumában elhelyezett dokumentumok mind a pályázatok szövegét, mind az elszámolások beszámolóit és számláit őrzik. Az 1997. november 12-én megfogalmazott egyik pályázat szerint a tanulmányi út célja „a) a kolozsvári egyetem végzős újságíró szakos hallgatói ismerjék meg a magyar sajtó szerkezetét, működési alapelveit, intézményeit, meghatározó műhelyeit; b) szakdolgozatuk elméleti megalapozása és dokumentációjuk kiegészítése céljából az Országos Szécheényi Könyvtárban, a MÚOSZ könyvtárában, a Parlamenti Könyvtárban, az Eötvös Collegium könyvtárában stb. végezhessenek kutatásokat. Elképzeléseink szerint délelőttönként intézményeket, szerkesztőségeket keresünk fel, a délutánokat könyvtárakban töltjük. Szeretnénk felkeresni a Független Média Központot, a MÚOSZ-t, a Bálint György Újságíró Iskolát, a Magyar Írószövetséget, az Anyanyelvi Konferenciát, a Népszabadság, a Magyar Nemzet, az Európai Utas, a Kortárs, a Magyar Napló szerkesztőségét, az MTI-t, a Duna Tévét, a Magyar Rádiót, a Magyar Televíziót, a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen működő Kommunikációs Intézetet.” Az 1998. március 12-én kelt beszámolóból az derül ki, hogy a tanulmányút minden tervezett állomásán elidőztünk, és „bárhol jártunk, vendéglátóink figyelmét nem kerülte el: hallgatóink fontos kérdéseket tettek fel számukra; szakmai rátermettségüket éppen azzal bizonyították, hogy tudnak kérdezni.”
Ezeknek a kapcsolatoknak ma is hasznát vesszük, igaz, jóval kisebb anyagi támogatottsággal. Merthogy honnan is kértem én támogatást 1996. november végétől kezdve? A MÚOSZ-tól, az Illyés Alapítványtól, az Anyanyelvi Konferenciától, a Magyar Oktatási Minisztériumtól, a Határon Túli Magyarok Titkárságától, a Népszabadságtól, a Schola Rivulina Alapítványtól. Az így elnyert – jóval egymillió forint fölötti összegek – nagyjából fedezték (az utazás kivételével természetesen) a budapesti tanulmányutak minden költségét, a BKV-bérleteket és a színházjegyeket is beleértve. A Magyar Oktatási Minisztériumnak köszönhető, hogy hallgatóink számos évben a Márton Áron Szakkollégiumban lakhattak, illetve a Budapest Média Intézetben fejleszthették rádiós és tévés alapképzettségüket. Amelyekről az egyetemi tanévzárókon sem restelltek (olykor) önironikus videoklipeket bemutatni.
FOLYTATJUK
Cseke Péter
Szabadság (Kolozsvár)

Megújul a CAMPUS!
Új honlappal, logóval és tíztagú szerkesztőcsapattal bővül a Campus
Kevesebb, mint két hét van hátra a Campus különálló honlapjának indulásáig. Május 4-én 23 óra 59 perckor, a diáknapok hetén indul legújabb projektünk, mely napi rendszerességgel követi majd a kolozsvári diákélet minden mozzanatát.
Buliajánlók, tudósítások, videó- és fotóriportok, véleményanyagok, kultúrhaus rovat, minden, ami Kolozsvár, és minden, ami egyetemista a Campuson. Indulásunkat a 21. KMDSZ Diáknapok hetére időzítettük, mivel szeretnénk minél több eseményről tájékoztatni. Élőben követheted portálunkon a diáknapokat – a május 7-ei rajt előtt közleményeket, esetleges helyszín- vagy programváltozásokat, az esemény alatt pedig exkluzív részeredményektől kezdve rengeteg fotót, interjút és tudósítást közlünk majd a próbákról és a csapatokról. Ha diáknapozol, taggeld magad a fényképeken, keresd meg, milyen részeredményeket ért el csapatod a különböző próbákon (ezeket a diáknapok oldala helyett nálunk közli majd a SzervezTeam), ha pedig az idén úgy döntöttél, hogy kihagyod, éld át a hangulatot a monitor előtt, és kezdjél gondolkodni azon, ki az a 35 ismerősöd, akikkel jövőre csapatot szervezhetsz.
Meglepi: a honlap indulásával együtt CampusShow néven tévés vetélkedő készül a Campus filmgyárában
Az amerikai What’s my line? című tévés vetélkedő mintájára élő show-t szervezünk egy kolozsvári kocsmában. A show meghívottai olyan kolozsvári vagy erdélyi celebek, akik már bizonyítottak valamilyen téren, és bekerültek az erdélyi közéletbe. Ezzel a hazai sztárgyártáshoz járulunk hozzá. A vetélkedőn négy játékos vesz részt, bekötött szemmel, igen-nem választ igénylő kérdéseket feltéve kell kitalálniuk, melyik erdélyi magyar celeb válaszol nekik. További részletekkel a következő lapszámokban szolgálunk, illetve a Campus online kiadásában is követjük majd a vetélkedő előkészítését és menetét.
Szabadság (Kolozsvár)

Vadonatúj köntösben a Campus: lendületben a diákélet krónikásai
A portál a kolozsvári élet megkerülhetetlen csomópontjává szeretne válni
Teljesen új honlappal, dizájnnal és tíztagú szerkesztőgárdával folytatja munkáját a Campus szerkesztősége – jelentette be a csapat tegnapi sajtótájékoztatóján Polacsek Péter főszerkesztő, aki szerint a hetente egyszer, két oldalon, a Szabadság című kolozsvári napilapban megjelenő cikkeik mellett a campus.szabadsag.ro oldalon állandóan frissülő tartalmakat szolgáltatnak a diákoknak. Elsősorban azért volt szükség az ilyen irányú fejlesztésre, mert a diákság nem olvas írott sajtót, s a naponta frissülő, számukra érdekes tartalommal inkább el tudják őket érni. Az is szempont volt, hogy sokkal több a diákélettel kapcsolatos esemény, mint amennyit heti két oldalba bele tudnak sűríteni. A megújult Campust üzemeltető csapat célja, hogy a portál a kolozsvári élet megkerülhetetlen tájékoztató csomópontjává váljon. Ezért gyakorlati információkon túl buliajánlókkal, tudósításokkal, videó- és fotóriport-rovattal, valamint véleményanyagokkal készülnek.
– A Szabadság szerkesztősége számára nagy öröm, hogy ilyen jó Campus szerkesztőcsapat állt össze lelkes, kezdeményező fiatalokból – méltatta a jelenlegi gárda munkáját Újvári Ildikó főszerkesztő, aki szerint már a kezdetektől fogva a kolozsvári napilap szerves részét képezte a fiataloknak szóló ifjúsági melléklet. – És bár az évek során a Campus kivívott magának bizonyos szintű függetlenséget, a melléklet mindvégig együtt élt, együtt létezett a Szabadsággal – tette hozzá. – A célunk az volt, hogy a városba érkező egyetemistákhoz szóljunk, s a melléklet kapocs legyen a város és a diákság között – mutatott rá a főszerkesztő, aki támogatásáról biztosította a fiatal szerkesztőcsapatot.
Rés Konrád, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ) elnöke hangsúlyozta: fontosnak tartja, hogy a diákélet teret kap a Campusban, egy kolozsvári magyar napilap hasábjain, hidat teremtve a lakosság és a diákság között. – A KMDSZ és a Campus szerkesztőségének tagjai eredményesen dolgoznak együtt, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Campus kiemelt médiapartnere a 21. KMDSZ Diáknapoknak – mondta, és örömmel számolt be arról, hogy egyre nagyobb érdeklődés övezi a Campus tevékenységébe való bekapcsolódást a diákság körében.
– A teljesen új dizájnnal a felhasználóbaráttá tétel volt a cél – fogalmazott Nagy Kinga Campus-szerkesztő, aki az új portál rovatairól beszélt. A két – Campus-mellékletből már jól ismert – Bezzeg és Példakép rovat mellett közéleti, kulturális, tudományos és ajánló rovatokkal gazdagodott a tartalom, és szintén újdonság a Kérem, a következőt problémamegoldó rovat, valamint a Top3 és a Sportszelet rovat.
Nemcsak az új diákportál beindításáról esett szó a tegnapi sajtótájékoztatón, hanem a Babeş–Bolyai Tudományegyetem újságírás szakán tanuló másodéves diákok egyedi, Campus Show elnevezésű televíziós gyakorlatáról. Az elképzelés szerint a szak oktatóinak segítségével az amerikai What’s my line? című televíziós műsor mintájára önálló vetélkedő készül. – A játék teljes előkészítését, megszervezését, operatőri, rendezői és vágási feladatait is a diákok végzik el, ami intenzív szakmai gyakorlatként szolgál – mondta a sajtótájékoztatón Stanik Bence, az egyetem oktatója. Elmondta: a diákok szabadidejükben foglalkoznak a feladattal.
Kristály Beáta Campus-szerkesztő a játékot ismertette, amelyre nemcsak a versenyzők, de a közönség jelentkezését is várják május 18-ig a Campus Facebook oldalán. – Az első adást május 28-án rögzítjük a kolozsvári Junkyard Pubban, ahol nyolc bekötött szemű játékosnak kell barkóbaszerűen kitalálnia, hogy melyik kolozsvári celeb ül vele szemben – részletezte Kristály Beáta, aki beszámolt arról, hogy a show-ba olyan kolozsvári vagy erdélyi hírességeket hívnak meg, akik már bizonyítottak szakmájuk terén. A legtöbb nevet kitaláló játékos egy Electric Castle-jegyet kap, de közönségjáték is lesz, amelynek során a nézőknek egy kolozsvári lakos foglalkozását kell kitalálniuk szintén egy Electric Castle-belépőért. Az egy estés játékról készült tévéműsort a Campus vadonatúj honlapján lehet majd megnézni, de az Erdély Tévé műsorába is bekerülhet. – A műsor sikerétől függően októbertől havonta egy adás elkészítése is szóba jöhet – beszélt a tervekről a Campus szerkesztője.
DÉZSI ILDIKÓ. Szabadság (Kolozsvár)

Rácz Éva: A mindenféleség 25 éve
Már tudom: könnyelműség volt vállalkoznom ennek a cikknek a megírására. Azóta tudom ezt, hogy először ültem le a fehér papír digitális változata elé. Arról az akcióról kell írnom, amelynek a fedőneve a fejemben hónapok óta MÚRE 25. Lefordítva: 25 éves az erdélyi magyar újságírók egyetlen szakmai szervezete, a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (betűnevén már évtizedek óta MÚRE). A hibás Szűcs Laci, aki elnökké választásom után, a hazafelé úton kuncogva azt mondta: neked kell majd megszervezned a 25 éves évfordulót! S azóta nem megy ki a fejemből, hogy ezt bizony meg kell szervezni, mert az, hogy az újságírók szakmai szervezete elérte a negyedszázadot, megérdemli az ünneplést. Bánom mégis, hogy vállalkoztam, mert alig vagyok illetékes. Ennek az elmúlt 25 évnek csak töredékét ismerem, s amit nem ismerek, arról miért kellene nekem beszélnem? De elmondom, amit tudok, s minden történetem egy vagy több emberhez, sok-sok helyszínhez kötődik. Mert összeköt minket nem csak a szakmánk, de valamilyenfajta megszállottságunk is, amellyel témákat találunk, amelyeken összeveszhetünk, vagy amelyek kapcsán egyetérthetünk – mert mindig más a végkifejlet. Amikor ezelőtt tíz évvel először hallottam az egyesületről, az egy díjátadáshoz kötődött. Tomcsányi Mária, akit csak később ismertem meg személyesen, elhitte Orbán Katalinnak, a Kolozsvári Rádió Magyar Szerkesztősége akkori vezetőjének, hogy érdemes pályakezdő-díjat adni egy fiatal lánynak a szerkesztőségből. S a lány (ez voltam én) a következő pillanatban azon kapta magát, hogy a kollégákkal együtt pakol és indul, mert neki is szól a találkozó témája – s a következő is, majd még több következő is. S elkezdett jó lenni az, hogy szakmai beszélgetések és ismerős arcok várnak, hogy olyanok is ott vannak, akikre diákkorunkban mentorként néztünk fel. Jó volt fiatalon, ha a főszerkesztőt tegezni lehetett – és elnézést kérek minden főszerkesztőtől, hogy csak korán elment kollégánkat, Balló Áront említem, de ennek jó oka van: kevesebben lettünk nélküle. Nem az általa vezetett lap, a Szabadság, nem a MÚRE, nem annak (általa elnökölt) Becsületbírósága veszített, hanem mi mindannyian. Olyan elkötelezett embert, aki akkor is ráért a Campus diáklapot elolvasni, amikor őt már a kisebbségi lapok európai képviselete foglalkoztatta. Ma is emlékszem: Tibori Szabó Zoltán búcsúztató szavaira: „nem így kellett volna lennie” – hát... valóban nem. Elvesztettünk huszonöt év alatt egy elnököt, Csép Sándort, több vezetőségi tagot, és számtalan kollégát. Alapítottunk (majd bezártunk) egy Sajtókollégiumot, amelynek végzettjei ma is ott dolgoznak nem csak az erdélyi magyar szerkesztőségekben. Részesei voltunk a Kárpát-medencében ma már unikumnak számító újságíró-képzés elindításának a Babes-Bolyai Tudományegyetemen. Indítottunk pályázatokat, osztottunk díjakat, alkalmilag belaktunk kastélyokat, lovagtermeket. Tudjuk, mi az a médiacsobbanás, és tudjuk, milyen az újságíróvilág nem csak Romániában és Magyarországon, de a szomszédos magyarlakta területeken is. És tagjaink között vannak már olyan fiatalok is, akik értik-érzik az internetes média világát, s tudják, a mocskolódáson túl hogyan fordítható a hasznunkra a közösségi jelenlét – és, bár ez az ő esetükben többnyire virtuális, elég gyakran a „könyvtárban” találkozunk. Órákig beszélhetnék arról, hogy mennyit tanultam a kollégáktól. Nem úgy, hogy kioktattak: úgy, hogy elmondták saját tapasztalataikat, történeteiket, azzal, hogy néha úgy éreztem, a szerkesztőségbe fogadtak. S ma már alig van a régi értelemben vett szerkesztőség: minden az interneten zajlik. Minket pedig a digitalizálás foglalkoztat. De nem erről beszélünk majd Csíkszeredában. Hanem arról: milyen ma a média szabályozása és mit tehetünk azért, hogy mi magunk, önszabályozással vonjuk meg közösen elfogadott határainkat. A rendezvényről (amelynek programja fenn van a www.mure.ro honlapon) most csak annyit: az álmodozást és tervezést körülbelül egy éve, az intenzív szervezést (a levelezőprogram tanúsága szerint) március 30-án kezdtük, s a maroknyi szervező és az ő alkalmi támogatóiknak sokszáz órája fekszik már benne. (Amióta ezt a szöveget írom, háromszor álltam meg újabb egyeztetések, rábólintások miatt.) S még pár nap van hátra, ilyenkor több a telefonálgatás: ...erről beszéltetek? S jön a megnyugtató válasz: Igen! Rendben van! Ezekért a kollégákért érdemes. Azokért, akik család, munkahely, bokaficam vagy más betegség s minden egyéb mellett és között a MÚRE ügyeiért is dolgoznak. S azokért is érdemes, akik azért hívnak fel, azért írnak s azért jönnek el, mert még valamit szeretnének elhozni magukkal: egy embert, egy képet, egy emléket. Ezért hiszem és vallom, hogy van kivel továbbmenni azon az úton, amelyet 25 éve kezdtek kikövezni elődeink. Ez az én nagyon személyes MÚRE-történetem, amelyből így is sokan kimaradtak. Május 15-16-án, remélem, sok más történetet elmondunk Csíkszeredában, a Sapientia EMTE épületében – pontosan ott, ahol egykor a Romániai Magyar Újságírók Egyesülete (akkori nevén) megalakult. Egyesek azt mondják: cukrászda volt ott. De a kollégákat s az újságíró-fajtát ismerve, a másik változat a valószínűbb: vendéglő (sőt, a rossz nyelvek szerint: kocsma) volt a helyén. Hogy ezt végre tisztázzuk, Kedves Kollégák, találkozzunk Csíkszeredában!
maszol.ro

Könyvcsere Kolozsváron
Könyvturi – ÉlőKönyvtár néven szervez könyvcsereakciót, Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület április 15-én a Perspektíva és Campus diákújságokkal közreműködve.
Az eseményt első alkalommal tavaly szervezte meg az akkor 20 éves Perspektíva diáklap Bolondulj a könyvekért mottóval, amely várakozáson felüli sikerrel zárult: több mint 500 látogató vett részt az eseményen, több mint 400 könyv cserélt gazdát, a szépirodalmi vagy lírakötetektől egészen a szakkönyvekig mindenki megtalálta a neki való olvasmányt.
Idén az EMKE a sétatéri Kaszinó épületében szervezi meg az eseményt. A szervezők egyben könyvgyűjtési akciót is szerveznek, április 10-éig várják a felajánlók feleslegessé vált köteteit a Koffer kávézóban, a Szabédi László Emlékházban, illetve a Romániai Magyar Közgazdász Társaság székhelyén.
Az idei rendezvény vezérmondata: Nézz szembe a félelmeiddel és találkozz személyesen a sztereotípiáiddal! Ennek megfelelően a Kaszinóban „élő könyvek" mesélnek majd nyíltan az érdeklődőknek másságukról, félelmeikről, arról, ami egyedivé teszi őket ebben a világban. Krónika (Kolozsvár)

Tizenhárom év a Szabadságnál, tizenhárom év távlatából
Dózsa Sándor: „Elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam”
FOLYTATÁS OKTÓBER 1-JEI LAPSZÁMUNKBÓL
– Aztán szépen lassan elkezdtek „beszivárogni” a fiatalok is az új laphoz, a jelenlegiek közül például Újvári Ildikó, Székely Kriszta, és persze a Campusosok is akkortájt érkeztek a szerkesztőségbe. Milyenek voltak az első lépések?
– Újvárinak könnyű volt a besimulása, mint jogász, úgymond átvette a korábbi jogász munkakörét. Azelőtt Podhrádszky László intézte a jogi rovatot, csak amikor elkerült parlamenti képviselőnek, már nem tudott ezzel foglalkozni. Külön rovatként működött az olvasókkal való kapcsolattartás, a levelezések miatt ez nagyon erős volt akkoriban. Újvári Ildikó egybevonta ezt a két pólust, és jól is csinálta. Kriszta is nagyon ügyesen besimult, előbb korrektorként dolgozott a nyomdában, aztán később bekerült a szerkesztőségbe. Jó néhányszor hazakísértem; a Szentegyház utcában lakott, és én többnyire megvártam, hogy ne kelljen egyedül mennie, akkor már nem biztosítottak szolgálati autót. Mindig is nagyon tiszteltem és tisztelem, szimpatikus ember. Hiányolom, hogy mostanában keveset ír, vezércikket inkább, szívesen olvasom az írásait.
– Az egykori Campus-szerkesztők közül a legtöbben szívesen emlékeznek vissza azokra az évekre, amikor hétről hétre összeállították a diákmellékletet a Szabadságnál, s még ha nem is maradtak mind ezen a pályán, büszkeséggel nyugtázzák, hogy anno ők is Campusoztak, meghatározó élmény volt tehát a számukra. A kezdeményezők, Branea Róbert és Tibori Szabó Zoltán mellett érdemes megemlíteni ebben a tekintetben Balló Áron nevét, aki később főszerkesztője volt a Szabadságnak, valamint a Horváth Istvánét, a Magyari Tivadarét – folytathatnánk még a felsorolást, szerencsére mind a mai napig van utánpótlás. Kétségtelen, hogy egyfajta új szellemiséget vittek annak idején a szerkesztőség életébe, de nem is ragozom tovább a témát: hogyan csapódott ez le akkoriban, amikor még ön is ott dolgozott?
– Abban a szobában voltak, ahol a sportrovat működött, én pedig tisztafejként a szomszédos teremben olvastam az oldalakat. Nagyon szimpatikusak voltak, az a fiatalos beszédforma, a nevetések, úgy éreztem, új színt hoztak a szerkesztőségbe, valósággal a színfoltjai voltak, az emberi kapcsolatok tekintetében is. Elolvastam az anyagaikat, amelyek problémafelvetésükben és hangulatukban is egészen másnak tűntek, mint amit az újságíró kollégáktól megszoktunk, frissnek, újnak. Ez sokat jelentett, tisztelettel emlékezem vissza rájuk. Magyari nemrég meg is idézett valamelyik szövegében… Persze ők is „hibásak” voltak azért, hogy kedvesen fogadtuk, mert a szerkesztőségben jól érezték magukat, és látták, hogy a jelenlétük nincs a terhünkre. A szerkesztőség részéről Balló Áron foglalkozott velük. Szegény Áron, micsoda tragédia volt, hogy ilyen fiatalon elment… 
– Meghatározó személyisége volt a szerkesztőségnek Barta Éva is, aki 1975-től dolgozott az Igazságnál, majd 2011-ben vonult nyugdíjba a Szabadságtól. Négy éve hunyt el, de azt hiszem, mindannyian őrizzük ott belül azokat a kedves mosolyokat, kellemes pillanatokat, jó szavakat, amelyeket tőle kaptunk.
– Ó, persze. Az egyik régebbi munkatársunk, Székely Pali nevezte el Évát a titkárnők gyöngyének. Végigment a folyosón, és elkiáltotta magát: gyűűűűlééés! Roppant jópofa asszonyka volt.
– Amellett, hogy a korábbi kollégák nyugdíjba mentek, és a világ gyakorlatilag száznyolcvan fokos fordulatot vett a különböző technikai újítások révén, az olvasási szokások is megváltoztak, amihez a Szabadságnak is alkalmazkodnia kellett. Ami a külalakot illeti, legutóbb 2007-ben történtek változások, és azóta is ezt a formátumot követjük. Hogyan látja, mennyire nevezhető sikeresnek ez a jelenlegi kinézet, történetesen az első oldal, illetve érdekelne az is, mi a véleménye a jelenlegi lapszerkesztésről?
– Már akkortájt is jeleztem nekik, hogy egy sablon bevezetésével a címoldal elveszti a mozgásképességét, az érdekességét. Mi még az Igazság idejében, aztán egy darabig a Szabadságnál is törekedtünk arra, hogy kerüljük az ismétléseket, igyekeztünk mindig más megoldást alkalmazni. A fejléc alatti háromhasábos kép bemerevíti az első oldalt, s mivel már nem volt megfelelő hely a vezércikknek, ezért elköltöztették a hármasra. Aztán vannak ezek az utalások, beharangozók, amelyek felhívják a figyelmet egy-két belső oldali anyagra. Ez viszont nem viszi a lapot. Összességében, a szerkesztés kapcsán úgy érzem, hogy nincs meg a kellő összhang az oldalak között, ez történetesen abból fakad, hogy a különböző oldalakat különböző emberek állítják össze. Hajdanában az Igazságnál a főszerkesztő-helyettes a teljes lapot átolvasta, a-tól zet-ig, a titkár ugyanígy, emiatt egységesebb volt a lap.
– „Két évtized távlatából visszatekintve örömmel tölt el a tudat, hogy a lap, amelyet a sorsfordító történelmi események közepette elindítottunk, kiállta az idő próbáját, teljesítette elképzeléseinket, és minden feltétele adott, hogy még sokáig szolgálja olvasói, magyar közösségünk érdekeit” – fejtette ki Sanyi bácsi a Visszapillantás című írásban. A cikk születése óta lassan hét év telt el, és ön továbbra is hűséges olvasónk. Mire kellene leginkább odafigyelni jelenleg, hogy a lap közben ahhoz a hagyományhoz is méltó legyen, amelyet önök annak idején, a kommunizmusban, a nehézségek közepette is ébren tartottak?
– Ez a lap, amit 1989 decemberében elindítottunk, és szerencsére jól startolt, továbbra is csak előre és a fejlődés irányába kell hogy változzon, ez a legfontosabb. Bár konkrét kapcsolatom már nincs a szerkesztőséggel, nagyon kötődöm a Szabadsághoz, ahogy az előző laphoz is kötődtem, hiszen ott tanultam a mesterséget, megoldani a problémákat, legyőzni az akadályokat. A mai fiatalok számára hihetetlenül hangzik, amikor elmondom, hogy szinte ötven évig dolgoztam ugyanazon a helyen. Elviselni az újságírás rabigáját, a rengeteg helyzetet, amelyeket nem lehetett előre látni, majd bekövetkeztek, megtalálni a megfelelő lépést, hogy ne történjék valami katasztrófa vagy baj – ez mind-mind benne volt ebben az ötven évben, és persze a családom is, amely folyamatosan mellettem állt, támogatta, segítette a maradásomat. A feleségemmel harminc évig dolgoztunk ugyanazon a munkahelyen, ott ismerkedtünk meg, ennek megvoltak az előnyei és a hátrányai is. Mindent egybevetve, elégtétel számomra, hogy ezt az életpróbát teljesíteni tudtam. Sajnálom, hogy az utóbbi évek kiütöttek, és már nem tudtam tevőlegesen is közreműködni a lapért. Nehéz az öregkor, de azért érje meg, tapasztalja meg...
– Köszönöm, és hát ki tudja, mit tartogat még nekem is ez a szakma... Beszéljünk Tibori Szabó Zoltánról, aki László Ferenc és Orbán Ferenc biztatására hagyta ott 1988-ban a Hűtő- és Élelmiszeripari Kutató- és Tervezőintézetet, az ICPIAF-ot, és „igazolt át” az Igazsághoz, majd egyik alapemberként volt jelen a Szabadság születésénél. Mind a mai napig fontos szerepet játszik a szerkesztőség és a lapot megjelentető Minerva Művelődési Egyesület életében, emellett még rengeteg mindennel foglalkozik, eredményesen. Hogyan jellemezné őt?
– A Tehnofrig volt főmérnöke, Tenkei Tibor barátom mesélt nekem Tiboriról, még azelőtt, hogy a szerkesztőségbe került volna. Csak szuperlatívuszokban beszélt, főleg azt hangsúlyozta, hogy ilyen értékes emberek vesznek el, mert nincs lehetőségük bizonyítani. Nagyon sajnáltam, amikor a Szekuritáte célkeresztjébe került, és megfigyelték, majd őrizetbe vették – ezekről a dolgokról csak később értesültem, akkoriban nem volt szabad kérdezősködni. 1989. december 22-én, amikor megérkezett, nem hangoskodott, nem nyilvánított véleményt, egyszerűen nekifogott, tett-vett, írt, és napokon belül pótolhatatlan pólusává vált a szerkesztőségnek. Aztán elment Magyarországra, és közbenjárt annak érdekében, hogy a Szabadság számítógépeket, telefonokat kapjon, szóval csomó apróságra kiterjedt a figyelme. Jó szervező, a munkához való hozzáállása pedig példátlan. Értékes és sokoldalú, olyan ember, aki feltalálja magát egy-egy kérdés megoldásában.
A jelenlegi romániai viszonyok között, 26 évvel a rendszerváltás után, amikor folyamatosan azzal szembesülünk, hogy elvették, visszaperelték, újra perelik, szinte elképzelhetetlen, amit a Jókai utcai épület visszaszerzéséért sikerült tennie. Pedig megtette, szép csendesen, finoman, nem verte nagydobra, és lám, milyen szép eredményt ért el. Nagyon tisztelem, a tevékenységét látva sokszor mondtam már magamban: szerencséje a Szabadságnak, hogy van Tibori.
FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár)