Márc. 7-én ült össze Kolozsváron a Bolyai Társaság, az előző napon, 6-án ülésezett az Országos Magyar Diákszövetség /OMDSZ/, melyen az oktatási kérdésekkel foglalkoztak. Tudvalevő ugyanis, hogy a Bolyai Társaság választmányának 30 százalékát OMDSZ-tagok teszik ki. Az OMDSZ ülésén eldőlt, hogy a Bolyai Társaság új diák alelnöke a Bolyai Szabadegyetemet is létrehozó Kis Szétsi Sándor lett. A Bolyai Társaság az RMDSZ-szel közösen utoljára januárban állított össze kimerítő dokumentációt a kormány részére, a Bolyai Tudományegyetem újraindítása mellett érvelve. Választ azóta sem kaptak. A Bolyai Társaság a Magyarországon való tanulás kérdésében megerősítette azt az álláspontot, hogy az erdélyiek ottani teljes képzését a minimálisra csökkentik, csupán 20 helyet igényelnek és csak hiányszakmákból, inkább a részképzésre van szükség. Az OMDSZ ülésén megjelentek a tagszervezetek küldöttei, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség, a KMDSZ, a Temesvári Magyar Diákszervezet /mintegy 900 tag/, a Brassói Magyar Diákszövetség /közel 500 tag/, Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség /3-400 tag/, Nagyváradi Magyar Diákszövetség /2-300 tag/, Bukaresti Magyar Diákszövetség /több mint 150 tag/, Petrozsényi Magyar Diákszövetség /54 tag a város 250 diákjából/, nem jött el a Iasi-i Magyar Diákliga képviselője. A MAKOSZ /Magyar Középiskolások Országos Szövetsége/ képviselője, Hantz Péter azt kérte, hogy állítanak össze tájékoztató füzetet az egyetemi felvételiről. /Balló Áron: Két országos gyűjtés Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 13./

"A Bukaresti Magyar Diákszövetség (BMDSZ) más nagy egyetemi városokban már jól működő diákszervezetek mintájára alakult 1998 októberében. A BMDSZ fő célja a bukaresti magyar diákok összefogása, informálása. Rendszeresek szakmai, oktatási programok, a Bukaresti Ifjú Közgazdászok Klubjának találkozásai és a Hungarológus Tudományos Diákköri Konferencia. A múlt tanévben szervezték meg először a Bukaresti Magyar Diáknapokat. /Mi is az a BMDSZ? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 24./"

"Bukaresti magyar közgazdászok találkozóját szervezte meg ápr. 9-én a Petőfi Házban a Bukaresti Magyar Diákszövetség. Rácz Attila közgazdász, diákszövetségi elnök szerint e találkozó célja a magyar közgazdászok körének kialakítása volt. Az est témája a európai integráció volt, amely Czédly József, az RMDSZ bukaresti területi szervezetének elnöke szerint nagy kihívást jelent. Winkler Gyula Hunyad megyei RMDSZ-képviselő, a parlament pénzügyi bizottságának tagja szerint elengedhetetlenül szükséges az adórendszer reformja, a gazdasági liberalizáció és a közigazgatás reformja. /Gáspár Hajnal: Bukaresti magyar közgazdászok találkozója. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 12./"

"Véget ért a Bukaresti Magyar Diákszövetség (BMDSZ) szervezte diáknapok rendezvénysorozat. A 2000-ben újjáalakult szervezet elnöke, Rácz Attila beszámolt a diáknapokról. A műsorban volt színdarab, Tudományos Diákköri Konferencia, táncház, sportrendezvények, kirándulás, közgazdász-klub és természetesen buli. Bukarestben első ízben szerveztek magyar diákoknak TDK-t, amelyre nyolc közgazdász és három mérnök nevezett be. A BMDSZ keretében is megalakult a Bukaresti Ifjú Közgazdászok Klubja (BIKK). A klub heti rendszerességgel működik. A Petőfi Művelődési Házban működik a Petőfi Színjátszó Kör. /Borbély Tamás: Magyar diáknapok Bukarestben. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 21./"

"Újabb nyomtatott kiadvánnyal bővült a PONT pályázatfigyelő rendszer. A PONT.studinfo fiataloknak (főként egyetemistáknak) készülő pályázatfigyelő hetilap. Az ösztöndíj-, konferencián vagy nyári táborokon való részvételi lehetőségeket, tanulmányírási versenyeket bemutató kiadványt a PONT szerkesztősége hetente juttatja el a Temesvári Magyar Diákszervezet, Kolozsvári Magyar Diákszövetség, Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség, Bukaresti Magyar Diákszövetség, Brassói Magyar Diákszövetség, Szatmárnémeti Magyar Diákszövetség, Jászvásári Magyar Diákszövetség, Nagyváradi Magyar Diákszövetség irodáiba, illetve az Országos Magyar Diákszövetség marosvásárhelyi központjába. /Új pályázatfigyelő kiadvány egyetemisták számára. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 28./"

Az Országos Magyar Diákszövetség (OMDSZ) július 30-31-e között Marosvásárhelyen szervezte meg soron levő küldöttgyűlését, melyen részt vettek a Bukaresti Magyar Diákszövetség (BMDSZ), a Brassói Magyar Diákszövetség (BMD), a Jászvásári Magyar Diákszövetség (JMDSZ), a Kolozsvári Magyar Diákszövetség (KMDSZ), a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetség (MMDSZ), a Nagyváradi Magyar Diákszövetség (NMD), a Szatmári Magyar Diákszövetség (SZMDSZ), illetve a Temesvári Magyar Diákszövetség (TMD) képviselői. A tisztújítás során Pósa Tibort választották meg az OMDSZ új elnökének. Két új alelnököt is választottak: Rab Rékát a Brassói Magyar Diákszövetségtől, illetve Erőss Attilát a Marosvásárhelyi Magyar Diákszövetségtől. A tanácskozáson szó esett az OMDSZ által elindított www.oktatas.ro című honlapról is. Bemutatták az OMDSZ három új stratégiai projektjét: vezetőképző tréning egyetemi hallgatók számára, önkéntes csereprogram a Kárpát-medencei magyar hallgatói szervezetek számára, javaslatok kidolgozása az érvényben lévő felsőoktatási törvény kiegészítéséhez. /(mr): Tisztújítás az OMDSZ berkeiben. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 6./

A legendás hírű marosvásárhelyi Tutun kávézót Weinraub Edwald nyolc évvel ezelőtt nyitotta meg újra, akkor azt mondta, lát benne fantáziát. Ma már úgy látja, nem éri meg, hajlandó túladni a kávézón és az ingatlanon is. Nagyvárad valamikor híres volt az irodalmi kávéházairól. Az elmúlt évtizedekben voltak próbálkozások egy olyan kávéház létesítésére, ahová írók, költők, képzőművészek járnak, de egyik sem volt sikeres. Gyergyószentmiklóson az 1990-es évek végén működött Ihlető néven kiállításoknak, irodalmi esteknek helyet adó kocsma, de csak rövid ideig: csődbe ment. Nagyenyeden az Áprily-estek keretében a Magyar Közösségi Házban vagy a Bethlen Gábor Kollégium dokumentációs könyvtárában ül össze a magyarság, szűk körben, egy-egy előadás, kiállítás kapcsán, ezenkívül az Inter-Art Alapítvány nyújt lehetőséget. Szantmárnémetiben a román tollforgatóknak évek óta elismert irodalmi kávéházuk van, itt néha magyar könyveket is bemutatnak. Az 1991-ben alakult csíkszerdai Tilos kávéház kulturális rendezvényeknek ad helyet, a lapok általában Tilos irodalmi kávéházként emlegetik. György Attila társtulajdonos író szerint jelenleg ez az egyetlen ilyen jellegű hely Csík környékén. Kolozsváron a Bulgakov irodalmi kávéház társtulajdonosa Orbán János Dénes, József Attila-díjas költő lehetőséget ad könyvek bemutatására. A kávéház a kezdetektől fogva galériaként is működött. Kolozsváron az Insomnia kávéháznak vannak hasonló próbálkozásai, ők a kortárs művészeti megnyilvánulások bemutatását szorgalmazzák. Annak idején a Korunk folyóirat szerkesztőségében próbáltunk egy helyet létrehozni, de úgy tűnt, nincs rá igény. Most szeretnének létrehozni egyet a Kolozsvár Társaságnál, főtéri helyiségükben, jelezte Kántor Lajos. Bukarestben nincs olyan irodalmi kávéház, ahol magyar nyelvű irodalmi felolvasóesteket, író-olvasó találkozókat szerveznének, mondta Katona Réka, a Bukaresti Magyar Diákszövetség elnöke. Irodalmi kávéház nem működik Temesváron sem, de művészkocsma igen: a Papillon a Képzőművészeti Kar hallgatóinak törzshelye. Besztercén jelenleg a Magyar Házban tartanak irodalmi rendezvényeket. A magyar könyv viszont hiányzik a boltokból, a könyvkereskedők szerint a gyerekkönyvek, esetleg atlaszokon és szótárakon kívül nincs igény magyar könyvekre. /Kultúrüzletág vagy misszió? = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 22./

Bukaresti magyarok gyenge immunrendszere
Meddig lesz képes megmaradni a magyar közösség a román fővárosban?
Sokak előtt máig ismeretlen világ a román főváros magyar közössége. Nemcsak a többségi román nemzet, de az erdélyi magyarság is keveset tud a bukaresti magyarok történelméről, pedig több évszázados, tagadhatatlanul érdekes, a székelyek és a barcasági magyar csángók történelmétől egyaránt elválaszthatatlan múltról beszélhetünk.
A magyarok első bejövetele – a katolikus misszió keretében – körülbelül 1000 évvel ezelőttre tehető a mai Bukarest területén, amikor ott még erdő húzódott. Ezt Hencz Hilda írónő meséli, akinek a Magyar Bukarest – a bukaresti magyarok története a kezdetektől napjainkig című, román nyelvű könyvét román és magyar történészek is nagy érdeklődéssel fogadták. A negyven éve Bukarestben élő, aradi származású tanárnő könyvével elsősorban a románokhoz szeretett volna szólni, hogy jelezze: Bukarestben több ezer magyar segítette évtizedeken át a román közösséget, és dolgozott Románia fejlődéséért.
Magyar forradalmárok a román fővárosban
Több hullámban telepedtek a magyarok Bukarestbe. Évekkel ezelőtt a Herãstrãu park területén egy honfoglalás kori katona sírját tárták fel, ám az ásatásokat hamar betiltották, ami sokakban azt a gyanút táplálta, hogy több sírhely is létezhet a román főváros területén. Arra azonban konkrét bizonyíték is van, hogy a középkorban a mindenkori vajdának székely testőrsége volt, néhány száz székely rendszeresen szolgált a mai román főváros területén. „Ezt követően a ’48-as szabadságharc után menekült sok magyar forradalmár Bukarestbe” – mondja Buday Richárd, Bukarest legrégebbi magyar művelődési intézetének, az 1857-ben létrehozott Petőfi-háznak igazgatója. Az általa vezetett intézményt is a mai román fővárosba telepedett szabadságharcosok alapították. A Bercsényi (románul Berceni) negyed telepesei akkoriban kizárólag erdélyi magyar huszárok és szabadságharcosok voltak.
A magyarok munkalehetőségei ezekben az években meglehetősen szűkösek voltak. Kizárólag ipari vagy kereskedelmi pályán helyezkedhettek el, mivel nem voltak román állampolgárok, ezért nem rendelkeztek politikai jogokkal – az Osztrák–Magyar Monarchia védelme alatt éltek akár többnemzedéknyi ottlét után is. Földművesek sem lehettek, mert a földbirtok is állampolgársághoz kötött volt. Az 1860-as években, a Monarchia és a Román Királyság idején – I. Károly uralkodása alatt – a román hiányosságok pótlására rengeteg magyar mesterembert költöztettek Bukarestbe. Akárcsak Kolozsváron, Bukarestben is minden gyógyszertári céhet, valamennyi szűcs-, kézműves-, varga-, de még szabóműhelyt is nagyrészt magyar családok vezettek. Emellett több magyar étterem, gyorskonyha is működött. Ennek köszönhetően az 1800-as évek végére – a hivatalos adatok szerint – a bukaresti magyarság száma a 35-40 ezret is elérte.
„Mindezek ellenére a magyar oktatás és kulturális élet kibontakozását gátolták, a korszak nem egy kormányrendelete célozta az akkor igen erős magyar iskolahálózat megsemmisítését. A román állam 1916-ban elkobozta például a Szent László-, a Szent István- és más társaságok tulajdonában levő épületeket, államosították az Osztrák–Magyar Klubot, a Hungária Házat, amit aztán az angolok a második világháborúban le is bombáztak” – mesélte az Erdélyi Naplónak Buday.
Cselédek és szobalányok korszaka
A trianoni szerződés által gerjesztett hullám az, amely az első világháborút követő szegénység elől tömegesen csődítette Bukarestbe szolgálni a székelyföldi és a barcasági magyar leányokat. Az ezekben az években hozott diszkriminatív törvények – főleg a magyarlakta területeken – valósággal megbénították a mezőgazdaságot. Malommal például csak a görögkeletiek rendelkezhettek, rajtuk kívül lisztet senki nem őrölhetett a faluban.
„A mi időnkben nem volt divat iskolába járni, Sepsibükszádon a hetedik osztály volt az utolsó, utána mentünk dolgozni. A legényeket vitték katonának, a szüleink a kollektívben dolgoztak, ami nagyon nehéz munka volt, úgyhogy minket inkább küldtek románul tanulni Bákóba, Bukarestbe, Craiovára vagy szolgálni” – emlékszik vissza a 60 éve Bukarestben élő Erzsike néni. „Én 17 évesen Tusnádfürdőre kerültem pincérnek, de nem tudtam románul. Ott megismerkedtem egy úri román családdal, akikhez 1969-ben le is költöztem Bukarestbe. Visszairatkoztam az iskolába, leérettségiztem románul. Akkor volt már egy szeretőm a szülőfalumból, Pisti, akinek akkoriban az apja ezredes volt, és el tudta intézni, hogy őt is áthozzák Bukarestbe. Ritkán tudtunk találkozni, mert én az időmet pincérkedéssel töltöttem az akkor még működő Lido Szállodában, s minden második nap a családnak segítettem: főztem, vasaltam, tanultam a gyermekekkel, ilyesmik. Százszámra jöttek azokban az években a leányok ismeretség által Bukarestbe szakácsnőnek, cselédlánynak, takarítónak. Jól bántak velünk, és a fizetés is jó volt. Akkor az volt a szokás, hogy míg a legények katonák voltak, csak jegyesek lehettünk, az esküvőt csak azután lehetett megtartani, miután leszereltek. Amikor Pisti leszerelt, én még akartam egy évet maradni Bukarestben, mert jól kerestem, és akartam venni perzsa szőnyeget, televíziót, olyan dolgokat, amiket egy falusi ember otthon nem engedhetett meg magának. Ez alatt az év alatt ismerkedtem meg az első férjemmel, egy craiovai velem egy idős ezredessel. A szüleim haragudtak is az elején, hogy románhoz megyek feleségül, de mondtam nekik, hogy ezredes, jó ember, végül 1973-ban megtartottuk az esküvőt, és itt maradtunk Bukarestben” – meséli vidáman Erzsike néni, és szavain érződik, nem bánta meg, hogy életét itt élte le. Mint mondja, gyermekei tökéletesen beszélnek magyarul is, románul is, sőt a nagyobbik fia vissza is költözött Sepsibükszádra, ottani leányt vett el feleségül.
Kiveszőben? Buday Richárd szerint a székely hullám legnagyobb problémája az volt, hogy a székelyek „immunrendszere” nem volt felkészülve a szórványlétre, és ez gyors beolvadáshoz vezetett. „Nyilván az is közrejátszott, hogy oktatási és művelődési intézmények nélkül hagyták a magyar közösséget, újságok tucatját záratták be, így pedig nehéz volt megőrizni az integritást. A második generáció után a magyartudat sokakban teljesen eltűnt” – fogalmaz Buday. A második világháború alatt – miután Észak-Erdély visszakerült Magyarországhoz – tömegesen települtek vissza az emberek a Székelyföldre, sok, Bukarestben szolgáló azt hitte, hogy ha jönnek a magyarok, ők itt ragadnak egy másik országban, s többé nem tudnak majd hazamenni szüleikhez, gyermekeikhez. A kommunizmus is közrejátszott a magyarok hazaköltözésében: az iparosodással, a gyárak nyitásával, az építkezések fellendülésével új munkahelyeket teremtettek. A református és katolikus egyház nyilvántartása szerint Bukarestben ekkor körülbelül 15-20 ezres magyar közösség maradt, ami a 80-as évek közeledtével még inkább megcsappant. Budapest kezdte átvenni Bukarest szerepét, a székelyföldi, barcasági magyarok inkább mentek Magyarországra vagy még nyugatibb országokba szerencsét próbálni – mesélte lapunknak a Petőfi-ház igazgatója, aki szerint érthető, hogy a lehetőségek kibővülésével már nem jöttek Románia déli részére a magyarok. Az igazán nagy törésre viszont az 1990-es években került sor – állítja Buday –, amikor Bukarestet az az értelmiségi réteg is elhagyta, amely munkahelyéről nyugdíjba vonulva már nem kötődött a városhoz. A közösség évről évre apadt, mára 1000-1500 magyar él a román fővárosban. Ennek 25 százaléka kötődik a Petőfi-házhoz, nagyjából ennyien igénylik, hogy kapcsolatban maradjanak az itteni magyar kulturális, illetve vallási intézményekkel. Míg a 90-es években az emberek nem fértek be a templomba – a Barátok templomába 3000 család járt –, ma felmerül a kérdés: meddig lesz képes a bukaresti magyarság megmaradni, önszerveződni?
Virágzó bukaresti diákélet
Bukarest magyar fiatalságának életét elsősorban a Bukaresti Magyar Diákszövetség (BMDSZ) szervezi. Az egyetemi városokban már jól működő diákszervezetek mintájára alakult szövetség 1998 októberében jött létre a bukaresti magyar diákok összefogása, informálása, képzése, tudományos és szórakoztató tevékenységek szervezése céljából. A szakmai, oktatási programok közé tartoznak a Bukaresti Ifjú Közgazdászok Klubjának találkozói, a Vitakör és a frissen beindult mérnök- és nyelvészklubok is. Aktív szerepet vállalnak az Országos Magyar Diákszövetség tanügyi programjainak népszerűsítésében és lebonyolításában, valamint a különböző ösztöndíj-lehetőségek hirdetésében. Szórakoztató, szabadidős tevékenységeik közül a legkedveltebbek a Petőfi-házban tartott bulik – köztük a gólyabál és a néptánctanfolyam –, de a két évvel ezelőtt beindított borkóstolók is igen népszerűek.
Fleischer Hilda
Erdélyi Napló (Kolozsvár),

A levelezőlistától a Csíki Anyákig
Egy levelezőlistával indult minden, amelyet a tenni akarás, a valahová tartozni érzés vezérelt. Aztán megalapította a Csíki Anyák Egyesületét, amely ma már számtalan esemény, előadás, rendezvény megszervezésén van túl. Tiboldi Beáta két gyermek édesanyja, amolyan örökmozgó, megoldásokat kereső, tenni akaró nő.
– Csíkszeredában születtem 1976 őszén. Alaptanulmányaimat itthon végeztem, egyetemre harmadik próbálkozásra jutottam be magyar-angol szakra Bukarestbe. A bukaresti világ még jobban megedzett, az ott töltött hét év sokat számított, szakmai téren is megerősített. Olyan mértékű honvágyam volt, hogy képes voltam hetente hazautazni, felmenni a Hargitára, majd kezdődhetett egy újabb hét. A szessziókon kívül sosem maradtam két hétnél többet ott. A fővárosi évek után úgy éreztem, talán hirtelen túl nagy lenne a változás egyből hazajönni. Mivel munkalehetőség adódott Budapesten, odaköltöztem, és egy féléves kitérővel érkeztem haza a jelenlegi munkahelyemre. Elindult tehát 2005-ben a kaland itthon, úgy éreztem, hogy a két főváros már jól színesítette a palettámat, a bukaresti, többnyire az egyetem, a munkahely és a sportpályák között eltöltött éveket, kompenzálta a budapesti kulturális élet és az egyéb lehetőségek. Érdekes, sosem éreztem azt, hogy Budapesten otthon lennék, inkább kirándulásnak fogtam fel azt az időszakot, vagy peregrinációnak, nem terveztem ott élni. 2006 végén ismerkedtem meg a leendő férjemmel, azóta született meg Luca, aki január végén lesz hétéves, és Isti, aki novemberben lesz ötéves.
– Ezek szerint sosem dolgozott a szakmájában?
– Olyan szinten igen, hogy folyamatosan voltak fordítási felkéréseim, de egyébként nem. Szerencsésnek tartom viszont, és javasolni is tudom, hogy aki teheti, ne ragadjon le csak a szakmája mellett. Amikor végeztem a negyedik évvel az egyetemen, nem indult ötödév, így folytattam az akkor már hároméves munkaviszonyomat, és lobbiztam, hogy legyen ötödév. A tanáraim későbbi elmondása szerint én lobbiztam ki a következő évben induló mesterit. Egy ötödéves hungarológus nagyon összenő a tanári gárdával, így az órák összeállítására is lehetett rálátásom. Megtiszteltetés volt számomra.
– A Csíki Anyák Egyesületének alapítója, elnöke. Honnan az egyesület ötlete?
– Akkoriban ezen nem gondolkodtam, de biztosan nem én találtam fel a spanyolviaszt, lehettek még ilyen kismamás találkozások korábban is, egyszerűen hasznosnak találtam, önsegítőnek. A második gyermekünkkel voltam várandós, amikor a tettek mezejére léptem, a belső igény, a valahová tartozás materializálódott egy éjszaka leple alatt. Úgy éreztem, hasznos lenne egy közösséghez tartozni. Bukaresti éveim alatt ott voltam valamilyen szinten, amikor indult a Bukaresti Magyar Diákszövetség és már akkor megtapasztaltam egy levelezőlista előnyeit. Így született meg 2009-ben a csiki anyák levelezőlista. A csoportba első körben az ismerőseim kerültek be, majd azok, akik előzetes bemutatkozás alapján jutottak közénk. Ragaszkodtam a célcsoporthoz: ez kizárólag a Csíki-medencében élők vagy innen elszármazottak, ide letelepedett magyar édesanyák levelezőfóruma. Nagyon szerettem, mert a levelezőlistának volt egy meghittsége, jó közösség volt. A listatagok gyermekeinek a kezdetekkor közös születésnapokat, Mikulásjárást, farsangolást is tartottunk. Bár még ma is működik a levelezőlista, a bensőséges, hosszasan fogalmazott levelek eltűntek, a Facebook „gyorsmegoldó” felülete nagyjából megváltoztatta a kapcsolatokat. Személytelenebb, de mindenképp hasznos, a visszajelzések alapján. Idővel rájöttünk, hogy a levelezőlista nem biztosít nekünk jogi hátteret, szükségszerű volt a váltás. Bátran láttam munkához, így jött létre másfél év után 2011 márciusában a Csíki Anyák Egyesülete. A kolozsvári és bukaresti hasonló témákban szervezkedő egyesületek vezetői bábáskodtak a születésünknél, fontosnak tartottam, hogy indulástól legyenek külsős „anyáink”. Nem könnyű egy nonprofit szervezet fenntartása, de örülök annak, hogy megvannak a helyi civilek, akikkel az idő során közös projektek születtek, valósultak meg, tudjuk mikor, kihez irányítsuk a hozzánk fordulókat. Szeretem, ha más is tesz a közösségért önzetlenül.
– Ez az egyesület népszerű is, de ugyanakkor sokakból negatív érzéseket vált ki. Ez mivel magyarázható?
– Sokszor vágták a fejemhez, hogy igen, jönnek a csíki anyák és megmondják, hogyan kell nevelni a gyermekeket. Pedig nem erről van szó. Azt hiszem valahol van egy félreértés is, meglehet, a hiba tőlünk ered. Időszűke, alkalmazott személy hiánya miatt nem kommunikáltunk érthetően kifele, de megtörténhet, hogy voltak közöttünk olyan személyek is, akik erélyesebben védték saját nézeteiket, amelyek nem föltétlenül födték az egyesületi elveket, de anyának anya volt, és csíkinak is csíki az illető. Az irigységre sosem szoktam gondolni, hogy ez lenne az oka az ellenérzésnek. Másrészt lássuk be, nem nehéz manapság általánosítani, skatulyázni a gyermekét kendőben hordozó vagy nyilvános helyen szoptató édesanyát, esetleg horribile dictu az otthonszülést választó kismamát, de még a babakocsiját tologató, nejlonmotorral hangosan közlekedő totyogó édesanyát sem, Csíkban mindenki csíki anya. És úgy tűnik, a polgárok szerint értük az egyesület felel. Nem könnyű.
– Amikor elindította a levelezőlistát gondolta volna, hogy ez lesz belőle?
– Nem arra gondoltam, hogy mi lesz, hanem hogy nagyon szeretném jól megcsinálni. Tudtam, hogy ez az egyesületi munka nem tud rossz lenni. Ha nem is láttam a végét, de reménykedtem, hogy mindenkinek jó lesz. Kitartó voltam az induláskor, és még egyelőre tart a lelkesedés. Egyébként az egyesületi munka is olyan, mint egy család élete, mindenkinek megvan a feladata. Annak idején is úgy próbáltam az alapító tagokat bevonzani, hogy legyen köztünk orvos, jogász, könyvelő, minél szélesebb területet födjünk le és mindenki elhivatottságból segítsen. Sok toleranciára van szükség. Megőrülne az ember, ha mindig mindent a szívére venne. Persze ez nem azt jelenti, hogy feladja az elveit, csak nem kivont karddal dolgozik.
– A csiki anyák mellett ott vannak a csíki apák? A férjét például elég sok rendezvényükön látom...
– Igen. Kérdezték is, hogy ő is tag-e? Néha úgy érzem szegénynek nincs túl sok választása, de azt hiszem, a szülei révén megszokta az aktív életet, szívesen segít, ha nem hajnali két-három óra között kérem fel egy-egy komolyabb számítógépes feladatra. Biztosan nagyon nehéz megszervezni kisgyerekekkel, hogy az egyesületi megbeszéléseken többen is részt tudjanak venni, tény hogy nagyon jó férjeink vannak, akik maximálisan támogatnak minket. És igen, ott segítenek és akkor, ahol, amiben tudnak.
D. Balázs Ildikó, Székelyhon.ro