Fennállása óta a legsúlyosabb anyagi gondokkal küzd a Színművészeti Egyetem /Marosvásárhely/. Augusztustól kilenc alkalmazottjától kell megválnia, s a tanárok 40 százaléka elveszíti katedrájának egy részét. Az intézmény évi 4 milliárd lejes költségvetésének több mint felét - a fejkvótás költségvetési rendszer bevezetésével - lefaragta a szakminisztérium, a megmaradt pénzösszeg pedig az alkalmazottak fizetésére sem elegendő, holott az idei 8-as és 24-es kormányrendelet alapján 65 százalékkal kellene azokat megemelni. Béres András rektor véleménye szerint nem kizárt az sem, hogy a színit egy másik felsőoktatási intézmény hatáskörébe utalják át. Lehetséges változatok: a Petru Maior Egyetem vagy a bukaresti Filmakadémia. /Bögözi Attila): Mélyponton a színi. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 15./

Tompa Gábor Marosvásárhelyen született 1957-ben. Bukarestben végezte 1981-ben a Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakát. 1981 óta a Kolozsvári Állami Magyar Színház rendezője, 1990 óta igazgató és főrendező. Igazgatása alatt a Kolozsvári Állami Magyar Színház nemzetközi hírnévre tett szert, több hazai és nemzetközi fesztiválon vett részt és számos díjat nyert. Tompa Gábor az év legjobb rendezője címet több ízben (1984, 1987, 1993, 1997) elnyerte Romániában, az általa rendezett előadások is az év legjobb előadása címet kapták (1989, 1992). 1993-ban Angliában kapta meg az év legjobb külföldi előadása díjat az általa rendezett előadás, 1997-ben a Francia Kultúráért-díjjal tüntették ki. A Salernói Filmfesztivál „Best First Feature” díjával jutalmazták a Kínai védelem című játékfilmjét. Emellett ír is; az elmúlt évek néhány kötete: Lidércbánya (versek, Pallas Akadémia, 2004), Noé színháza (válogatott versek, Pallas Akadémia, 2004), A hűtlen színház (esszé, Kriterion, Bukarest, 1987). Tompa Gábor elmondta, hogy számára legkedvesebbek azok a reggelek, amelyeken, együtt kezdheti a napot gyermekeivel. Tornásznak és együtt mondanak áldást a reggelinél. A Szentírás át- meg átszövi egész életét. A Biblia ismerete nélkül az egész egyetemes kultúra érthetetlen és megfejthetetlen volna. – Ha teheti, nem mulasztja el a vasárnapi szentmisét. /Jakab Gábor: Hol vagy? = Vasárnap (Kolozsvár), jan. 14./

Friedrich Dürrenmatt A csendestárs című tragikomédiájának bemutatásával kezdi október 5-én az új évadot a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. Az előadás Zakariás Zalán rendező első nagyszínpadi munkája a sepsiszentgyörgyi társulattal. Zakariás tavaly egyetlen magyar anyanyelvű hallgatóként végezte el a bukaresti Színház és Filmművészeti Egyetem rendező szakát. Kerezsi Nemere díszlettervezőnek is ez az előadás az első nagyszínpadi bemutatkozása. Kerezsi Nemere, a sepsiszentgyörgyi művész 2005-ben végezte el a Budapesten a Képzőművészeti Egyetem intermédia és szobrászat szakát. /Kovács Zsolt: Bizarr detektívtörténet. = Krónika (Kolozsvár), okt. 4./

Kinek tetszik, kinek nem – A parlamentben az új oktatási törvényt
A kormány tegnap jóváhagyta az oktatási törvénytervezetet, a dokumentumot átküldték a parlamentbe, és kérték a jogszabály sürgősségi vitáját. A képviselőház állandó bürójának döntése szerint módosító javaslatokat április 19-ig tehetnek le a képviselők, az oktatási bizottságnak április 26-ig el kell készítenie a jelentését, a parlament pedig május 26-ig el kell fogadja a törvényt.
Az oktatási törvény esetében a szenátus a döntő ház. A Daniel Funeriu oktatási miniszter nevével fémjelzett törvényt élesen bírálják az ellenzéki pártok és a szakszervezetek, az RMDSZ üdvözölte a jogszabályt, Markó Béla szerint az oktatási rendszer valós reformját teszi lehetővé.
Az új oktatási törvény számos gyökeres újítást tartalmaz. Kötelezővé teszi az iskola-előkészítő osztályt, a gimnáziumot kibővíti a IX. osztállyal, és a gyermekeknek 16 éves korukig részt kell venniük a közoktatásban. A magyar és a kisebbségi oktatás szempontjából is több előrelépést várhatunk. Ha a kormány által beterjesztett módon fogadják el a törvényt, a jövőben alternatív módszerek szerint tanítják a román nyelv és irodalmat a magyar gyermekeknek, és magyarul tanulhatják Románia történelmét és földrajzát.
Ha sikerül még idén nyár előtt jóváhagyatni a jogszabályt a parlamenttel, akkor az a Hivatalos Közlönyben való megjelenés után harminc nappal életbe lép. Az érettségi új rendszerét azonban csak 2012-től vezetik be, a IX. osztály gimnáziumhoz csatolását és a líceumi felvételit pedig 2013-tól — nyilatkozta az oktatási minisztérium szóvivője tegnap. Az új érettségi során három, a magyar gyermekeknek négy írásbeli vizsga lesz, a XII. osztályt elvégző tanulók szaktól függetlenül megmérettetnek román nyelv és irodalomból, egy idegen nyelvből, illetve anyanyelvük irodalmából.
Ezek mellett lesz egy általános, több tantárgy kérdéseit felölelő vizsga, matematikából és természettudományokból a reál szak végzőseinek, társadalomtudományból, történelemből, földrajzból, gazdaságból, szociológiából és pszichológiából a humán osztályok tanulóinak.
„Véleményem szerint az a nemzet erős, amelyik becsüli a körülötte élőket, becsüli a kisebbségeket, és éppen ezért sok mindent bevezettünk, amit az RMDSZ javasolt a viták során. Amiről korábban megállapodtunk, az megmaradt, és több helyen javítottunk a felsőoktatásra, a kisebbségek nyelvén történő egyetemi oktatásra, a tanárok vezetőségi képviseletére vonatkozó rendelkezéseken. Megállapodtunk, ahol a kisebbségek nyelvén oktatnak, az egyik rektorhelyettest a kisebbségi karok javasolhatják, illetve az egyik dékánhelyettest a kisebbségi tanárok nevesíthetik" — nyilatkozta Daniel Funeriu oktatási miniszter a tegnapi kormányülés után.
A törvény életbe lépésének pillanatától multikulturális státust nyernek azok az egyetemek, amelyeken a kisebbségek nyelvén is oktatnak. Ilyen a kolozsvári Babeş—Bolyai Tudományegyetem (román, magyar és német oktatási nyelvvel), a marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem (román és magyar oktatással), illetve a szintén marosvásárhelyi Színművészeti Egyetem (román és magyar oktatással).
A kormány által jóváhagyott tanügyi törvénytervezet lehetővé teszi az oktatási rendszer valós reformját — mondta el tegnapi sajtótájékoztatóján Markó Béla, az RMDSZ elnöke, aki szerint átlátható rendszerre van szükség az eddigi instabilitás, a folyamatos változtatások helyett. Úgy vélekedett, az oktatási törvénytervezet a jelenlegi időszak legnagyszabásúbb, legátfogóbb projektje, amely a közélet egyik legfontosabb területét érinti: a jogszabály egy valós, mélyreható reformot ír elő, amely a döntéseket átruházza a helyi közösségekre, decentralizálja ugyanakkor a finanszírozást is, és objektív szabályokat állapít meg a forrásfelhasználást illetően.
Élesen bírálják az új jogszabályt az ellenzéki pártok és a tanügyi szakszervezetek, de nem ért egyet a rendelkezésekkel az egyetemek egy része sem, a kolozsvári Babeş—Bolyai Tudományegyetem például a törvény visszavonását kérte.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Zajlik a Stúdió Fesztivál
Eseményekben gazdag a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem idei tavasza: tegnap délelőtt a hazai színész-, illetve művészképzők diákjainak és pedagógusainak részvételével megkezdődött a második Stúdió Fesztivál. A műhelygyakorlatokkal, könyv- és folyóirat-bemutatóval színesített találkozón a bukaresti I. Luca Caragiale Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem, a jászvásári George Enescu Művészeti Egyetem, a galaci Alsó-Duna Egyetem diákjai, illetve a Craiovai Egyetem Színművészeti Karának, a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetem Színház és Televízió Karának, a szebeni Lucian Blaga Egyetem Filológia és Művészetek Karának hallgatói mérik össze felkészültségüket és tehetségüket a marosvásárhelyi színinövendékekkel. A több mint 100 fiatalt mozgósító fesztivál tegnap délelőtti megnyitóján Gáspárik Attila, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem rektora a rendezvény céljáról, jelentőségéről beszélt:
– Ezen a fesztiválon azt szeretnénk megtudni, hol állunk a hazai színész-, illetve művészképző tanintézetek viszonylatában. Három héttel ezelőtt volt szerencsénk részt venni egy hasonló megmérettetésen Kecskeméten, ahol a magyarországi egyetemekkel vethettük össze erőinket. Ezek az alkalmak segítséget nyújtanak abban, hogy egy olyan jól működő pedagógiai rendszert tudjunk felállítani, amelyben a tanulás, szakmai fejlődés a lényeg, nem pedig az, hogy a diákok kipipálhassák azt, hogy van egy egyetemük. A határon túl nagyon sok szépet mondanak a romániai Tháliáról, de ha önmagunkba nézünk, el kell ismernünk, hogy az elmúlt húsz évben a hazai színház sokat veszített. Legnagyobb vesztesége a színházi üzeneteket befogadni képes közönség jelentős részének a távolmaradása. Az ilyen találkozók során meg kell próbálnunk körvonalazni egy olyan jövőt, amelyben színházunk talán újra visszanyerheti 30 évvel ezelőtti népszerűségét.
A fesztiválra magyarországi vendégek is hivatalosak voltak, a légi közlekedésben felmerült nehézségek miatt azonban a határon túli meghívottak nem jöhettek el. Jövőre viszont a tervek szerint nemcsak őket, hanem az újvidékieket is várják a szervezők – tudtuk meg Gáspáriktól, aki bízik abban, hogy egyszer európai szintű Stúdió Fesztiválnak is otthont ad majd a Köteles utcai épület.
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Elhunyt Metz Katalin színikritikus, újságíró
(MTI) – Elhunyt Metz Katalin színikritikus, újságíró – tette közzé honlapján a Színházi Kritikusok Céhe.
Életének 73. évében, hosszas betegség után vasárnap érte a halál. Temetéséről később intézkednek.
Metz Katalin 1938. október 25-én született Marosvásárhelyen. Egyetemi tanulmányait Kolozsvárott, a Babes-Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán végezte magyar-német szakon. Másodéves korától rendszeresen publikált az erdélyi magyar irodalmi folyóiratokban, művelődési hetilapokban. 1973-ban elvégezte a bukaresti Film- és színművészeti intézet színházi szakát, közben folyamatosan írt irodalmi és színikritikákat.
"A kulturális újságírás megannyi műfaját űztem, a művész- és íróinterjúktól a publicisztikáig, de igazából gyakorló színikritikusként ismertek" – írta magáról az önéletrajzban.
Metz Katalin 1987-ben települt át Magyarországra.
Metz Katalinnak két könyve is megjelent: 1998-ban a Forgószélben (Harag György, a rendező-mágus) című kötet, 2004-ben pedig a Hetedhét határon túli gongütések.
Metz Katalin /Marosvásárhely, 1938. okt. 25. Népújság (Marosvásárhely)

Leonce és Léna mozgásban
Nagyvárad – Mozgásszínházi előadás bemutatójára készül a Szigligeti Társulat: Georg Büchner Leonce és Léna című darabját Baczó Tünde rendező-koreográfus vitte színre, az előadás zenéjét Cári Tibor szerezte.
A bemutatóra április 2-án, szombaton 19 órától kerül sor a Szabadság Moziban (Fekete Sas-palota, bejárat a passzázs alatt). A főbb szerepekben Kardos M. Róbert, Varga Balázs, Ababi Csilla, Dimény Levente és Tóth Tünde látható, továbbá Szotyori József, Gajai Ágnes, Csatlós Lóránt, Kocsis Gyula, Tóth Albert Bálint és meghívottként a Nagyvárad Táncegyüttes két tagja, Györffi Katalin és Kerekes Dalma. Az előadásra nem érvényesek a bérletek, jegyeket a színház pénztárában lehet váltani keddtől szombatig 10-13 és 17-19 óra között.
Az alkotókról
Baczó Tünde táncos, koreográfus, rendező 2008-ban végzett a bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filművészeti Egyetem előadóművészet-koreográfia szakán, majd 2010-ben magiszteri fokozatot szerzett ugyanott. Jelenleg a constanţai Ovidius Művészeti Egyetem tanára. Számos előadásban közreműködött koreográfusként olyan rendezők mellett, mint Victor Ioan Frunză, Sorin Militaru, Szabó K. István. Az egyetemi munkái mellett a Csíki Játékszín Átváltozás című előadását rendezte és a koreográfia is az ő nevéhez fűződik. Több rövidfilm elkészítésében is közreműködött koreográfusként.
Cári Tibor zeneszerző, zongorista Székelyudvarhelyen született. A Temesvári Nyugati Egyetem zene szakán végzett. Az egyetemi évei alatt már saját zenéjét játszotta különböző eseményeken, majd a temesvári magyar színház közönsége előtt is bemutatkozott, előbb zongoristaként, majd zeneszerzőként. Azóta több mint negyven színházi előadáshoz, filmhez, reklámhoz írt zenét. A színház zenéje elnevezésű koncertsorozat keretében népszerűsíti a színházi zenét, saját szerzeményeivel. erdon.ro

A kitüntetettek napja
Hatvanhét éves a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem
Csütörtök délelőtt 11 órakor kezdődött a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem ünnepi rendezvénysorozata, az egyetem napja. A nagy múltú intézmény vezetősége és hallgatói kara fennállásának hatvanhetedik évfordulójára emlékezett, az ünnepség keretében pedig jeles művészeket, illetve pedagógusokat tüntettek ki. A délelőtt tizenegy órától kezdődő rendezvényen dr. Alexa Visarionnak, a bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem professzorának adtak át díszdoktori oklevelet, míg dr. Kovács Levente rendezőt, az intézmény tanárát ötvenéves egyetemi pályájának elismeréseképpen professor emeritus ranggal tüntették ki.
A Stúdió Színház termében elsőként dr. Sorin Crisan rektor üdvözölte az egybegyűlteket, majd a rövid zenei intermezzo – többek között dr. Molnár Tünde orgonajátéka – és az egyetem legutóbbi évadának összefoglalóját tartalmazó rövidfilm levetítése után Sorin Crisan megemlítette: csak példaképek állításával és ezen példaképek útmutatása szerint mehetünk tovább az úton.
Dr. Kós Anna, az intézmény dékánja hozzátette: – Szeretem ezt az egyetemet, noha soha nem voltam a diákja. Szeretem azt, hogy kicsi, és emiatt az emberi kapcsolatok, illetve az oktatás nagyon humánus. A hallgatók nagyon kreatívak és gyakran arra kényszerítenek, hogy újragondoljam a szakmámat, amibe enélkül valószínűleg belefáradtam volna. De rajtam kívül még nagyon sokan szeretik ezt az egyetemet. Például Kovács Levente, aki életének öt évtizedét töltötte a falai között. Az, hogy két olyan kiemelkedő művész, mint dr. Alexa Visarion, valamint dr. Ascher Tamás professzorok (utóbbi nem lehetett jelen, ősszel veszi át az oklevelet – a szerk.) elfogadták a szenátus által felajánlott díszdoktori címet, jelzi: komoly munka folyik itt, nem volt hiábavaló az elmúlt 67 év.
Oana Leahu docens, a román nyelvű kar dékánja elárulta: örvend annak, hogy élő egyetemen taníthat, amely változik, hibákat is elkövet, de soha meg nem tagadja a családját. – E család most újabb taggal bővül, egy régi tagját pedig kitünteti.
Az oklevelek átadását megelőzően egy Alexa Visarionnal készült tévéinterjú részleteit láthattuk a kivetítőn, a róla szóló beszámolót – amelyből megtudtuk, hogy az 1947-ben Botosani-ban született művész több mint száz színházi előadás és számos rádiójáték rendezője, rengeteg kitüntetés birtokosa, a világ legrangosabb színházainak vendégművésze, világszerte sikeres filmek alkotója – követően dr. Balási András prorektor méltatta Kovács Levente emberi tartását, életművét. – Egy ötvenévnyi, párját ritkító karriert röviden összefoglalni nagyon nehéz. Elképedve gondolok arra, hogy öt évtizedet töltött az egyetem szolgálatában. 1961-ben végzett a Babes-Bolyai Egyetem magyar nyelv és irodalom szakán, majd színművészetet és rendezést tanult Bukarestben. Száznál jóval több előadás rendezője, több mint húsz jelentős díj birtokosa. Töretlen hitű pedagógus, aki diákok ezreit tanította, köztük engem is. Tanúja voltam emberségének. Később, munkatársaként soha egyetlen hangos szó el nem hangzott közöttünk. Mindig megértő volt, olyan energiával és hittel dolgozott, ami mindmáig felfoghatatlan számomra. Megtiszteltetés, hogy átadhatjuk a legnagyobb kitüntetést, amelyet egy egyetem adhat a saját pedagógusának – mondta Balási András, majd Kovács Levente szólt a jelenlévőkhöz.
– 1963 májusában Szabó Lajos hívott ide engem. Azóta az egyetem megnőtt, sok olyan változást átéltem, amelyet mind emberileg, mind szakmailag meg kellett emészteni. Amikor elkezdtem, nagy tisztelete volt a szónak, még a szórendet sem lehetett felcserélni az előadásokban. Ma mindez fordítva történik. Voltam fiatal lázadó, voltak sikeres periódusaim, voltam irányító, a szeku többször betiltotta vagy megzavarta előadásaimat. Sok energiám ráment arra, hogy az értelmetlen bolognai rendszert életképessé tegyem. Nemes szándékaimat alkalomadtán, akaratom ellenére befolyásolta a politika vagy bürokrácia. Azt kívánom utódaimnak: vigyék tovább az egyetem lelkületét.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely).

67 éves intézményi múlt, félévszázados tanári pálya
Születésnapoztak a Köteles utcában csütörtökön, méghozzá az Egyetem Napja elnevezésű rendezvénysorozattal. A Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem 67. évét ünnepelték, ugyanakkor kitüntették Kovács Levente rendezőt, aki az intézmény 67 évéből ötvenben tevékenyen vett részt.
Az intézmény minden év tavaszán megünnepli fennállásának évfordulóját az Egyetem Napja rendezvénysorozattal. Ilyenkor a Stúdió Színház szélesre tárja kapuit hűséges közönsége előtt, s velük együtt ünnepli, hogy 1954-ben központi utasításra, politikai okokból, de szerencsére a híres színházi triumvirátus – Szabó Lajos, Tompa Miklós, Kovács György – irányítása mellett a Kolozsvári Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet Marosvásárhelyre költözött. A hatvanhetedik évfordulót muzsikaszóval, énekkel, vetítésekkel ünnepelték, valamint kitüntetésekkel.
A kortárs művészet kiválóságairól
Az intézmény rektora, Sorin Crişan elmondta, szokás az egyetem falai közt, hogy a születésnapot díszdoktori, valamint a Professor emeritus címek átadásával teszik ünnepélyesebbé. Az egyetem szenátusának döntése értelmében díszdoktori címet kap a nemzetközi rendezői művészet két kiemelkedő személyisége: Ascher Tamás, a Budapesti Színház- és Filmművészeti Egyetem rektora, valamint Alexa Visarion, a Bukaresti I. L. Caragiale Színház- és Filmművészeti Egyetem professzora.
„A kortárs művészet kiválóságainak adunk át díszdoktori címet, s az, hogy ők ezt elfogadták, azt jelenti, hogy értékelik azt a munkát, amely az egyetem falai közt zajlik” – hangoztatta az intézmény magyar karának dékánja, Koós Anna. A budapesti rendező, Ascher Tamás nem tudott most jelen lenni, ezért ő az őszi tanévnyitón veszi át kitüntetését. A nemzetközi hírnévnek örvendő Alexa Visarion rendező személyesen vette át a díszdoktori címét, valamint az egyetemi szenátus tagjainak járó tógát és kalapot.
Volt üldözött és hajcsár is
A díszdoktori címek mellett minden évben adományoznak Professor emeritus címet is, ez a legmagasabb kitüntetés, amelyet az egyetem saját tanárának adhat. Idén ezt az ötven éve a Kötelesen oktató Kovács Levente kapta.
A marosvásárhelyi professzor érdemeire Balási András, rektorhelyettes mutatott rá. Elmondta, Kovács Levente 44 előadást rendezett a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban, 52-t a színiakadémián, de jutott 9 előadása Szatmárnémetibe, 8 Sepsiszentgyörgyre, 17 Nagyváradra is, hogy csak a legfontosabbak említsük. „Ötven év tanári pálya töretlen hittel és professzionalizmussal” – foglalta össze röviden Kovács Levente félszázados tevékenységét a rektorhelyettes. Hozzátette: a professzor nemcsak elméleti és gyakorlati tudást adott át több ezer tanítványának, hanem emberileg, lelkileg is támaszt nyújtott nekik.
Kovács Levente kitüntetésének átvétele után felemlegette, hogy volt ő minden ezen az egyetemen. „Gyakornokként kezdtem, tanítottam irodalmat, beszédtechnikát, magyar nyelvet, színészmesterséget, rendezést is. Mikor mit kellett, minden rést velem tömtek be. Voltam irányító és irányított, hajcsár és üldözött is” – fogalmazott a kitüntetett.
Szász Cs. Emese
szekelyhon.ro

Szent György napi programok az Erdélyi Művészeti Központban
Filmvetítéssel, közönségtalálkozóval és kiállítás-megnyitóval várja vendégeit az Erdélyi Művészeti Központ a Szent György Napok ideje alatt. A sepsiszentgyörgyi Olt utca sarkán, a régi posta újravarázsolt épületében működő, egyre népszerűbb intézmény sajátos programkínálattal kapcsolódik be a városünnep forgatagába. Kedden, április 28-án, 19 órától Szilágyi Varga Zoltán rajzfilm-rendező társaságában lesz megtekinthető a szerző hat filmjéből álló válogatás. Szilágyi Varga Zoltán az erdélyi Kékesen született, a marosvásárhelyi Képzőművészeti Középiskolában érettségizett, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola grafika szakán végzett. 1984 és 1986 között elvégezte a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház- és Filmművészeti Főiskola rajzfilmrendezői szakát.
Már első szerzői filmje is, a Gordiuszi csomó, számos díjat nyert (Zágráb, Bilbao, Chicago, Esphino). 1987-től Magyarországon él, ahol a kecskeméti rajzfilmstúdió rendezőjeként dolgozik. A hagyományos műfajok közötti határterületen, a rajz, a fotó, a film és a videó műfaji sajátosságait felhasználva virtuóz rajztechnikával dolgozik. Filmjeiben képgrafikusi elemeket, grafikáiban filmszerű hatásokat alkalmaz. Jellegzetesek műszaki hiba imitációi, a készülék vagy közvetítő lánc zavarokat - mint a sajátos formanyelv velejáróit - a kifejező erő fokozására használja. A kedd este látható rövidfilm-válogatás többek közt azt is illusztrálja, hogy hogyan hatott az országváltás az alkotásra.
Szerdán, április 29-én, 19 órától Népszerűsítés vagy kritika? címmel kerül sor magyarországi és hazai képzőművészeti és múzeumi folyóiratok találkozójára. Martos Gábor (MúzeumCafé), Siklodi Zsolt (KorkéP), valamint P. Szabó Ernő és az Új Művészet folyóirat további öt munkatársa a lapbemutatókat követően, Vécsi Nagy Zoltán és a közönség kérdéseire válaszolnak.
Vasárnap, május 3-án, 17 órától Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő képzőművész-házaspár tárlatát nyitja meg Vargha Mihály, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatója. A tárlat-látogató közönséget Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester, a kiállító művészeket Tamás Sándor megyei tanácselnök köszönti. Kosztándi B. Katalin és Kosztándi Jenő szoros kötelékben élte, éli termékeny életét Kézdivásárhelyen, a céhes városban, létjogosultságot szerezve a művész szakmának. Művészi munkájukat eredményes pedagógusi tevékenység egészítette ki. A Vécsi Nagy Zoltán által rendezett kiállítás 2015. május 31-ig látogatható hétköznapokon, hétfő kivételével, 10 és 17 óra, szombaton és vasárnap 10 és 14 óra között.
maszol.ro

Tíz bemutató, százhetven előadás
Évadzárás a Marosvásárhelyi Nemzeti Színházban
"Mindig elmondtam és elmondom most is, hogy a folyamatos építkezés híve vagyok. Nem hiszek abban, hogy egy évad alatt nagyon sok bemutatót tartunk, nagyon sok nézőt vonzunk, aztán hagyjuk az egészet, és mindenki idegbeteg utána. Ez a színház folyamatosan kezdte el felépíteni magát az utóbbi években – elsősorban azt a vonalat, folytonosságot keresi nagyon tudatosan, amely mentén a színházi aktus fontos dologgá válik az ember életében. Mi nem elsősorban szórakoztatóipart akarunk csinálni, mi egy polgárosodási, újrapolgárosodási folyamatot kívánunk beindítani a színházba járással" – nyilatkozta Gáspárik Attila a Múzsa című kulturális mellékletünk június hatodikán megjelent lapszámában. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház vezérigazgatójának szavait tükrözi az a közlemény is, amelyet a vásárhelyi intézmény vezetősége küldött el nekünk: az évadzáró, pontokba szedett statisztika a Tompa Miklós Társulat idei, immár hetvenedik évadában elért eredményeket összegzi. Eszerint újabb szakmai és közönségsikerekben gazdag évadot zárt a marosvásárhelyi társulat. Egy mondatban összegezve ez tíz bemutatót, százhetven előadást, közel negyvenezer nézőt, valamint számos díjat és fesztiválszereplést takar.
Idén Tadeusz Bradecki, a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház művészeti vezetője, az oroszországi Tufan Imamutdinov, a Magyarországról érkezett Vidovszky György, Radu Afrim Bukarestből, Albu István Kolozsvárról, valamint Harsányi Zsolt, Kincses Elemér, Gáspárik Attila és Keresztes Attila rendezte Marosvásárhelyen a Tompa Miklós Társulat előadásait. Amit színpadra vittek: egy klasszikus Shakespeare-darabot (Szeget szeggel), egy Nobel-díjas író híres történelmi drámáját (Caligula), az egyik legolvasottabb magyar ifjúsági regényt (A Pál utcai fiúk), minden idők egyik legnépszerűbb magyar filmjét (Mágnás Miska), Dosztojevszkij egyik örök érvényű alkotását (Karamazovok), Bartis Attila, marosvásárhelyi származású író legismertebb regényét (A nyugalom), egy darabot a kisebbségek kisebbségéről (Szálkák), azt a művet, amely annak idején kikezdte az egyházat (Tartuffe), valamint két ősbemutatót felolvasószínház formájában (Molter Károly Tankját és Szávai Géza Akit átvisznek a hegyen című darabját).
A 2014-2015-ös évadban vendégelőadóként érkezett Marosvásárhelyre a Nemzet Színésze díjjal kitüntetett Haumann Péter, Bogdán Zsolt színművész, Szalóki Ágnes előadóművész, Kulka János Kossuth- díjas és Jászai Mari-díjas magyar színművész, a Kolozsvári Magyar Opera, A. G. Weinberger és meghívottjai, Berecz András mesemondó, Kovács András Ferenc költő, a Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, Földes László (Hobo), a katowicei Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színház, a Magyar Állami Népi Együttes, a bukaresti Ion Luca Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetem, a Közép- Európa Táncszínház, az András Lóránt Társulat, a Szegedi Kortárs Balett, a Groundfloor Group, a Maros Művészegyüttes, valamint a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház.
A Tompa Miklós Társulat ebben az évadban hét fesztiválon vendégszerepelt és további három kiszálláson vett részt: jelen volt a csíkszeredai VII. Interetnikai Színházi Fesztiválon, az Országos Színházi Találkozón (FNT) Bukarestben, a tiszaújvárosi Határon Túli Színházak Fesztiválján, a IX. Deszka Fesztiválon Debrecenben, az aradi Új Színház Nemzetközi Fesztiválon, a XXII. Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon Sepsiszentgyörgyön, a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján, valamint szerepelt a budapesti Thália Színházban, a kézdivásárhelyi Városi Színházban és a lengyelországi Teatr Œl¹ski – Sziléziai Színházban.
Ami az idén elnyert díjakat illeti, a legjobb női mellékszereplőnek járó UNITER-díj mellett (Berekméri Katalin) a társulat a legjobb előadásnak járó nagydíjjal (A nyugalom), a legjobb rendezésnek (Radu Afrim), valamint a legjobb színésznőnek járó díjjal (B. Fülöp Erzsébet) és az Árkosi Művelődési Központ különdíjával is gazdagodott az Atelier Nemzetközi Színházi Fesztiválon; a Magyar Színházak XXVII. Kisvárdai Fesztiválján a Várszínház és Művészetek Háza egyéni díját (Galló Ernő), továbbá az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) által adományozott Kovács György-díjat (László Csaba) is a társulat színművészei kapták. A Marosvásárhelyi Nemzeti Színház a marosvásárhelyi városi tanács által adományozott Pro Cultura kiválósági díjat is megkapta idén.
A Tompa Mikós Társulat, hagyományaihoz híven, ebben az évadban is megünnepelte a magyar dráma napját, a magyar népmese napját, a színházi világnapot, a magyar kultúra napját és a magyar költészet napját. Társszervezőként részt vett a 20. Nemzetközi Könyvvásár és a Múzeumok éjszakájának szervezésében, valamint teret biztosított a Bookfest nevű rendezvénynek.
A társulat vezetősége nem kívánta elhanyagolni a fiatalokkal együtt végzett munkát sem. Elsősorban nekik és róluk szólt A Pál utcai fiúk című előadás, ezenkívül többek között angyalváró játszóházzal, Bertóti Johanna gyermeknapi koncertjével és közönségtalálkozókkal várta a tanulókat a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház. Az Iskola másként rendezvénysorozat alatt közel négyezer-ötszáz diák fordult meg az intézményben.
A jövő évi tervekkel, az ősszel újrakezdődő munkával kapcsolatosan pedig közölték: a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház augusztus 17-én kezdi meg a bérletek árusítását a 2015/2016-os évadra. A Tompa Miklós Társulat hetvenegyedik évadának első bemutatójára októberben kerül sor: Sorin Militaru rendező Alfred Jarry egyik darabját viszi majd a vásárhelyi nemzeti színpadára.
(knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Nem szabad a művészet prostituálása árán megszólítani a közönséget
Beszélgetés Tompa Gáborral, a Kolozsvári Állami Magyar Színház vezetőjével.
– Egy korábbi interjúnkban Kántor Lajos rendszerváltó darabnak nevezi az ön 1989-ben, még a rendszerváltás előtt bemutatott, A buszmegálló című előadását, amelynek a végén felmegy a vasfüggöny, és a szereplők tanácstalanul bámulnak bele a reflektorfénybe, mintegy a jövőbe. Sejtették bármiből is, hogy mi fog következni néhány hónap múlva?
– Éppen nyolc hónap volt még hátra a december 22-ei fordulatig – április 22-én volt a bemutató. Akkor nemcsak hogy nem sejtettük, mi következik, de egyre jobban elvesztettünk minden reményt. Persze a kétségbeesés is a remény egyik formája, de mégis a kétségbeesésünk volt erősebb. A buszmegálló a várakozásról szól, egyfajta ázsiai Godot-ra várva, egy kicsit lírikusabb, mint Beckett műve. Kao Hszing-csien – az azóta Nobel-díjjal kitüntetett kínai szerző – a darab megírásakor, és talán még a mi bemutatónk idején is, Kínában disznópásztorként töltötte valamelyik hegyi faluban a büntetését szellemi tevékenysége miatt.
Nagyon szűkös anyagi lehetőségeink voltak, a színház történetének egyik legolcsóbb előadása volt, talán háromszáz lejbe került összesen. Az első előadás volt valószínűleg az országban is, amelyben a nagyszínpadra hoztuk föl a nézőket a vasfüggöny mögé, és tulajdonképpen az egész díszlet csak két improvizált vaskorlátból állt, amely a buszmegállót jelképezte, illetve egy zongorából. Ezt a minimalista díszletet a nézők három oldalról ülték körbe, csak a vasfüggöny felőli rész volt szabad, amit aztán egy adott pillanatban a szereplők döngetnek, megállnak arccal a vasfüggönynek, ahonnan úgy tűnik, nincs tovább.
A nyolcszereplős darabnak van egy hallgatag férfi szereplője, akinek nincs szövege, és én úgy gondoltam, hogy ez a hallgatag férfi, aki egy adott pillanatban eltűnik az előadásban, egy művész. Különböző foglalkozásúak, korúak, társadalmi hátterűek a szereplők, de erről a férfiról semmit sem tudunk. Csak akkor figyelnek fel rá az emberek, amikor már nincs ott, amikor hiányzik. Valahogy így van ez a művészettel, a színházzal is: ha nem lenne, nagyon hiányozna, de ha van, akkor néha figyelembe sem vesszük, nem támogatjuk, szidjuk, és a többi. Ezt a szereplőt Demény Attilára bíztam, aki kiváló zongorista is. Az előadás végén ez a szereplő – és talán ez jelképezte a remény mozzanatát – visszatér, éppen amikor a legnagyobb a kétségbeesés, és istenien kezd el zongorázni. Annyira, hogy erre a zongorahangra fölmegy a vasfüggöny.
A vasfüggönyt akkor a nagy nézőtértől a lefedetlen zenekari árok választotta el, a szereplők közeledtek félénken az árokhoz, nem látták, mi van ott, hiszen a szemükbe világítottak a reflektorok, ugyanúgy, ahogy a nézők szemébe is. Egy nagyon keskeny hidacska vezetett át a színpad és a nézőtér közötti árkon, de arra már a szereplők nem mertek rálépni, csak leültek a színpad szélére, és lógatták le a lábukat a semmibe, háttal a nézőknek, akik így ugyanazt a nagy ürességet látták. Talán ez egy ösztönös próféciája volt az előadásnak, mert kicsit később a valóságban is fölemelkedett a vasfüggöny, de hogy aztán hogyan találtuk meg a szabadságunkat, és mit kezdtünk ezzel a ránk szakadt szabadsággal, azt most, 25 év távlatából talán keserűbben látjuk, mint a pillanat eufóriájában.
– Hogyhogy bemutathatták ezt az előadást akkor?
– Magunk is csodálkoztunk, hogy az előadást át tudtuk verni a cenzúrán. Talán szemet hunytak, talán nem mertek szembenézni azzal, hogy mi ennek az előadásnak a metaforája. Amikor fordítottuk az ideológiai bizottság egyes tagjainak a szöveget, magyaráztuk, hogy a darabban a buszvállalatról van szó, azt bírálják a szereplők. Nem gondolom annyira naivnak vagy hülyének az akkori bizottság tagjait, talán megfordult a fejükben, hogy miért nekik kellene eszükbe jusson, hogy ez mégsem a buszvállalatról szól.
– Aztán következett a fordulat, ön a színház igazgatója lett, 1992-ben pedig megrendezte Ionesco A kopasz énekesnőjét, amely sokak szerint egyfajta művészi program is volt. Mi volt pontosan ez a program?
– A program röviden az volt, hogy erős művészszínházat hozzunk létre, hogy kompromisszumoktól mentes műsorpolitikát folytassunk, hogy magaskultúrára neveljünk, és hogy fölzárkózzunk az egyetemes kulturális vérkeringésbe, ahol ugyanazon a szinten alkotunk, mint Európa legjobb színházai, anélkül, hogy feladnánk a sajátosságunkat, a magyar nyelvű kultúrát, amit egyébként nem is tudnánk feladni, hiszen ez egyfajta biológiai adottság is egyben. Azt mondtuk, hogy a magyarul megszólaló előadás Erdélyben is lehet univerzális, és ezt megértik azok is – mint a jó színházat mindig –, akik esetleg nem beszélik az előadás nyelvét.
Visszagondolva nagyon nagy volt a közeg ellenállása, talán nagyobb is, mint amire számítottunk, bár tudtuk már Harag György – akinek munkássága tulajdonképpen egyfajta modellt jelentett számunkra – vallomásaiból, hogy nagyon konzervatív közeg volt a kolozsvári közönség közege, és nem fog egyik napról a másikra áttörést hozni, ha mi magas színvonalú színházat próbálunk folyamatosan csinálni. Ami nem azt jelenti, hogy ne lettek volna bukásaink, de megpróbáltunk a szakmaiságnak egyfajta becsületességet adni, olyan színházi nyelvet beszélni, amely kerüli az olcsó politizálást, az olcsó szórakoztatást, a rutint.
A kopasz énekesnő volt az az előadás, amelyik áttette a hangsúlyt egy másfajta politikumra. Nem az volt már hangsúlyos, ami óhatatlanul benne volt egy '89 előtti előadásban, többek között A buszmegállóban is, hanem lehetőséget adott arra, hogy olyan egyetemes emberi problémákról beszéljünk, amelyek az egész emberiséget egyformán foglalkoztatják. A kopasz énekesnő például az emberi beszéd, a gondolatok és magatartásformák kiüresedéséről, a kommunikáció hiányáról beszél, arról, hogy egyre nagyobb szakadék keletkezik az emberek között. Eme abszurd, tragigroteszk műfajban vagy bárhogy is nevezzük, de valóban megszólalt az előadás. A kolozsvári magyar színház történetében először nagy nemzetközi turnén vett részt vele, Angliában öt hétig játszottuk, ez jelentette az áttörést tulajdonképpen Európa felé.
– Az áttörés itthon viszont mintha nem történt volna meg, a Szabadság napilapban a kétezres évek legelején volt egy botrányos „levelezés" a két oldal, az ön azonnali leváltását követelők és az önök színházát pártolók között, amikor is az utóbbi csoportba tartozó értelmiségiek kerekedtek felül. Hogyan élte, élték meg ezt a heves vitát?
– Ezt a pillanatot nem szívesen idézem fel, mert azt hiszem, a kulturális életünknek, a város kulturális életének sem válik dicsőségére. Egészen a boszorkányüldözésig elmenően voltak reakciók, olyan szélsőjobboldali szövegeknek, illetve olyan alpári és nem szakmai hangoknak adott helyet a sajtó, ami szerintem nagyon alacsony röptű és nagyon színvonaltalan volt. Mi azonban végeztük a dolgunkat, folytattuk a munkánkat, hosszabb távlatokban gondolkodtunk, így nem figyeltünk túlságosan oda erre. Úgy gondolom, hogy rögtön ezután ismét létrejött néhány jelentős előadás, továbbra is meg tudtunk győzni jelentős alkotókat, hogy nálunk dolgozzanak, ez pedig bizonyította a társulat erejét.
– A társulatét, amelyet a rendszerváltás után újra fel kellett építeni.
– Valóban, a nyolcvanas évek társulata nagyjából eltűnt a fordulat után, a legjobb színészek közül alig maradt nálunk néhány, sokan kivándoroltak, mások nyugdíjba vonultak, vagy sajnos eltávoztak közülünk. Amikor én a kolozsvári színházhoz kerültem Harag György hívására, 44 színésze volt a társulatnak, a rendszerváltáskor viszont mindössze 15 színésszel maradtunk. Nagyon fontos volt a fiatalítás, a kilencvenes évektől megpróbáltam a legerősebb évfolyamokat, többségüket legalábbis ide szerződtetni Marosvásárhelyről és Kolozsvárról egyaránt.
Elég hosszú út volt, nem volt sima, sok mindenért meg kellett küzdenünk. Azt gondolom azonban, hogy egy erős társulat jött létre – éppen azért, mert sok mester kovácsolta, hiszen olyan nagy rendezők fordultak meg nálunk, akikkel a munka egy-egy új iskolát is jelentett a színészeknek. A fiatalítás ugyanakkor továbbra is egyik célunk, de a vérátömlesztés is nagyon fontos: olykor nemcsak fiatal tehetségeket, hanem más színházak erős színészegyéniségeit is szívesen látjuk. Megemlíthetném, hogy Szatmárról szerződött hozzánk például Szűcs Ervin és Kató Emőke, Marosvásárhelyről Kézdi Imola, Sepsiszentgyörgyről Péter Hilda, Váta Loránd, majd nemrégiben Kicsid Gizella, akik szerintem mind-mind gazdagították és erősítették a társulatot.
– 2009-ben volt egy újabb kellemetlen vita a Hosszú péntek, illetve a Visszaszületés című előadások kapcsán. Előbbit Visky András Kertész Imre Kaddis a meg nem született gyermekért című regénye alapján írta át színpadra, ön pedig megrendezte 2006-ban, utóbbi Visky saját műve, amelyet ugyanazzal a díszlettel, illetve rendezői koncepcióval mutattak be két évvel később. Voltak, akik szerint a Visszaszületés nem a Kertész-mű alapján készült előadás továbbgondolása, pusztán azért született, mert kaptak egy meghívást a Hosszú péntekkel az Avignoni Színházi Fesztiválra, ám szerzői jogi problémák miatt azt már nem játszhatták. Hogyan emlékszik vissza erre a polémiára?
– Azt gondolom, hogy mindkét előadás érvényes volt. A Visszaszületés tulajdonképpen folytatása a Hosszú pénteknek: míg az a náci koncentrációs táborok világát próbálta megidézni, addig a Visszaszületés a kommunista lágerek világát, de a szereplők gyakorlatilag színpadi értelemben ugyanazok maradtak. Erre mintha egy kantori modellt láttam volna, aki ki is jelentette, hogy minden előadásában ugyanazok a szereplők. Egyfajta ismétlése volt a formának, de mégiscsak kiegészítés is egyben, úgy tekintek rá, mint egy ikerelőadásra. Nagyon sokan látták mindkét verzióját, köztük Patrice Pavis is, aki hosszú esszét írt mindkét előadásról francia szemiotikai lapokban. Emlékszem, egy nagyon butácska kijelentés hangzott el az egyik ilyen vitairatban a hazai sajtóban: „Patrice Pavis rosszul látta az előadást". Nagyobbat rég nem nevettem leírt mondaton, mint akkor.
Azt gondolom, megint csak egy nagyon provinciális vita volt ez, amiben én nem is kívántam részt venni. Nem az a lényeg, hogy az előadás valaminek az esetleges formai megismétlése, hanem az, hogy működik-e önmagában, még akkor is, ha a Hosszú péntekkel párban, egyfajta összecsukható ikerikonként volt elképzelve. Tény, hogy a Hosszú péntek című előadásunkra íródott az új szöveg is, azt mondtam, mi lenne, ha ezt a formát egy új szöveggel, ha nem is teljes mértékben, megismételnénk, de ugyanazokkal a szereplőkkel, ugyanazzal a díszlettel továbbgondolnánk.
Most már nem foglalkoznék azzal, hogy miért született meg a Visszaszületés. Lehet, hogy azért, mert volt egy meghívásunk Avignonba – a francia kritikusok egyébként meg is választották a fesztivál off-programja legjobb előadásának –, de megszületett, és ez a fontos. Kár lenne, ha nem lenne, hiszen irodalomként önálló életet él Visky műve, és mások majd másképpen nyúlnak hozzá. Akörül is volt egyébként nemrég egy országos vita – és az is igen középszerűre sikeredett –, hogy joga van-e egy rendezőnek ugyanolyan formában megrendezni egy előadást, mint ahogy egy másik színházban korábban tette. Hát hogyne volna joga! A színháztörténet folyamatosan remek példákkal bizonyítja ezt. Én magam is megrendeztem például A kopasz énekesnőt Párizsban is ugyanabban a formában, ahogy itthon 1992-ben, és nagyon jól működött. A színészek a maguk módján ott is érvényessé tették a formát.
– Egy interjúban úgy fogalmazott, hogy a közönséget az étteremben és a bordélyházban kell kiszolgálni, nem a művészetben. Milyen a jó közönség?
– A jó közönség nyitott, kíváncsi, hagyja, hogy megérintsék, képes kapcsolatba kerülni a művel, az előadással. Matthias Langhoff, a nagy német rendező, aki két előadást is rendezett nálunk (Mértéket mértékkel, 2010; Don Juan ünnepélyes vacsorája, 2013), azt mondta, hogy van színházművészet, és van nézőművészet is. Nem szabad előítéletekkel színházba menni: éppen úgy, mint a színész, amikor egy szereppel találkozik, a néző is próbáljon meg kiüresedni, hogy aztán be tudja fogadni mindazt, amit lát. Aztán elutasíthatja, ha mégsem tudta megérinteni a mű, de csak akkor, ha esélyt adott neki.
Sajnos nálunk sok olyan ember szidja a színházat, aki húsz éve nem is járt itt. A néző nagyon fontos, nincs olyan színházi ember, aki ne szeretné megszólítani a közönség minél több rétegét, de hogy ezt mindenáron, akár a művészet prostituálása árán tegye meg, azt visszautasítom. Akinek ez kell, vannak olyan intézmények, amelyekben az olcsó szórakozásnak jól megszabott ára van.
– A Kolozsvári Állami Magyar Színház rendszerváltás utáni időszakának nyilván fontos szereplője Visky András is, akivel hosszú ideje együtt dolgoznak. Hogyan kezdődött az együttműködésük, és hogyan hatott ő az ön munkájára, az intézmény útjának alakulására?
– Visky Andrással a nyolcvanas évek elejétől ismerjük egymást, versekkel is szerepeltünk együtt különböző romániai magyar folyóiratokban, antológiákban. Ő akkor Szatmárnémetiben dolgozott mérnökként, de rendszeresen járt a kolozsvári magyar színház előadásaira, több előadásomról (Tangó, Hamlet, Szerelemeső) írt is A Hétben és másutt is. Már akkor, ezekben az esszékben is felfigyeltem sajátos színházi látásmódjára, a teatralitás iránti érzékenységére, és bizonyos voltam benne, hogy kiváló dramaturg válna belőle, ha színházban dolgozhatna. A színházról azonos nézeteket vallottunk, és ez rendkívül fontos. Többször próbálkoztunk már akkor Kötő Józseffel, hogy áthívjuk Kolozsvárra, de ez a nyolcvanas években lehetetlen volt.
1990-ben aztán átszerződött a színházhoz. Akkor írtuk közösen a Romániai Magyar Négykezesek verseit, ami a pécsi Jelenkor Kiadónál jelent meg. Hosszú beszélgetéseinkből, gyakori együttlétünkből rajzolódtak ki a 90-es évek hosszú távú művészi programjának körvonalai. András hatására tudatosult bennem, hogy a nyolcvanas évek erősen átpolitizált előadásai után a színházban a szakrális, metafizikus réteget kell keresnünk, ez az, ami előidézheti színészben és nézőben egyaránt az átváltozást, ami a színház lényege. Drámáinak kolozsvári ősbemutatói is külön fejezetet jelentettek színházunk életében. Az évek során András jelentette számomra folyamatosan azt a szeretetből, szakmai pontosságból és őszinteségből fakadó kritikai szellemet, amely nélkül az alkotásban annyira fontos önvizsgálat és művészi megújulás elképzelhetetlen.
– 2007-től San Diegóban tanít, de azt beszélik, hogy amikor éppen ott tartózkodik, akkor is mindig pontosan tudja, mi történik a kolozsvári színházban. Ugyanakkor egyes elégedetlen hangok kifogásolják, hogy „San Diegóból vezeti a kolozsvári színházat".
– Nagy kihívás volt elvállalni a rendezői tanszék vezetését Amerika három legnagyobb színházi egyetemi programjának egyikében. Miután szenvedélyesen érdekel a rendezőoktatás, és kissé csalódottan vonultam ki a „átbolognizált" és botcsinálta doktorokkal tarkított itthoni egyetemi csendéletből, úgy döntöttem, hogy ezt ki kell próbálnom, nem utasíthatom vissza. Tudtam, hogy nagyon nehéz lesz úgy, hogy évente négy-öt hónapot is távol leszek. Szerencsére kialakult egy olyan, javarészt fiatalokból álló csapat a színházban, akikre nagyon sok mindent lehetett bízni. Esetenként talán túl sokat vagy legalábbis többet a kelleténél, és ebből többször adódtak feszültségek, nézeteltérések is. Ugyanakkor az én ottani munkám – amit 2017 nyaráig vállaltam – az erdélyi magyar kultúra és a romániai színjátszás világhírét is öregbíti az óceánon túl is. Valószínűleg ezért tüntettek ki New Yorkban a Magyar Kultúra Követe címmel.
Természetesen, amikor távol vagyok, naponta tartom a kapcsolatot a színházzal, interneten, telefonon, Skype-on, és nem hárítom másra a fontosabb döntések felelősségét. Az évad bemutatóit, az előadások és próbák rendjét jó előre meg szoktuk tervezni, a színház naptára hál'istennek itthoni és külföldi projektekkel egyaránt rendkívül zsúfolt. Munkatársaim folyamatosan tájékoztatnak a mindennapi gondokról. Ugyanakkor egy színházban egészségesebb, ha mindenki tud élni a hatáskörével (anélkül, hogy azt átlépné!), ha személyes felelősséget vállal a maga helyén, és saját kezdeményezéséből fakadó döntéseket is hozhat. A kérdés mindig az, hogy működik-e a színház, milyenek az előadásai... Fontos, hogy ugyanannak a célnak az érdekében dolgozzunk, és ez a folyamat minden pillanatban a teljes színházi közösség számára áttekinthető legyen. Vagyis hogy folytonosan kommunikáljunk egymással. Ez a közösség működésének alapfeltétele, és ezen a téren van még bőven tennivaló.
– Immár 25 éve áll a sétatéri teátrum élén. Ha jól tudom, az országban egyedülálló, vagy legalábbis nagyon ritka, hogy egy állami fenntartású intézményt ilyen sokáig vezesse ugyanaz a szakember. Mi a titka?
– Valószínűleg a bizalomnak köszönhető, amely irányomban megszületett, azért, mert az eredmény felől nézték, amit képviseltem vagy jelentettem. Másrészt soha nem is ragaszkodtam az igazgatói székhez, hiszen bármikor vezethetnék más színházakat is, akár más országokban, ha szabadúszó lennék, akkor pedig sokkal többet dolgozhatnék rendezőként. Azt mondtam, hogy amíg rám bízzák ezt a feladatot, azokat az elképzeléseket szeretném megvalósítani, amelyeket a legjobb tudásom szerint a legjobbnak tartok.
Édesapám, aki 21 évig igazgatta Marosvásárhelyen az általa alapított Székely Színházat, azt mondta, hogy az igazgatói szerepkör a leghálátlanabb és a legmagányosabb feladatok egyike. Számomra két dolog segített ebben. Egyrészt sikerült az utóbbi években egy olyan fiatal csapatot összehozni, amely most már a színház különböző vonatkozásait – gazdasági, marketing, irodalmi titkárság – kézben tudja tartani. Másrészt maga a társulat egy olyan fajta nyitottságot mutatott, amelynek köszönhetően nagyon sok stílust, irányzatot, hitvallást képviselő rendező otthonra talált, így meghívhattam ide olyan nagyszerű, világhírű művészeket, akiknek a munkáját csodálom.
– Igen szigorú vezetőnek tartják, aki igazgatóként is, rendezőként is kemény kézzel fogja össze a társulatot. A színház tehát diktatúra?
– Az azért túlzás. Semmiképpen sem önkényuralom a színházvezetés, hanem egyfajta rendre való törekvés, és a rendet erős kézzel, de szeretettel kell valahogy fenntartani. A színészvilág, a színházi világ sokban hasonlít a gyerekek világához, másként nem is működne, hiszen itt a játék a fontos, játszani pedig csak gyermeki hittel lehet. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy a gyerekeket rendre kell szoktatni. A tiszteleten, a szakmánk iránti alázaton alapszik ennek a nagy családnak a működése, a legfontosabb mindig az, ami a színpadon történik, és annak érdekében kell mindent megtenni, hogy ez a legmagasabb színvonalon történjen.
A színház egy olyan demokrácia, ahol mindenki egyformán fontos, de mindenkinek fel kell ismernie a maga helyét. Például nem mindenki rendezhet, nem játszhat bárki Hamletet, nem dönthet bárki bizonyos kérdésekben. A magyar nyelv nagyon pontosan kifejezi a szakmám lényegét: a rendező szó gyökere a rend. A rendezés nemcsak egy színmű színpadra állítását jelenti, hanem egyfajta egyensúlyteremtést, a világban való káosz és rend közti egyensúlynak a keresését minden előadásban.
A színház fegyelmezett játék, még ha néha felszabadult is tud lenni. A felszabadultság és a fegyelmezettség a két legfontosabb színészi irányvonalat is adja a Sztaniszlavszkij-féle és a Brecht-féle iskolában. A színészi munka a szerepből való ki- és belépés, azaz átlényegülés, és közben ennek az átlényegülésnek a kontroll alatt tartása. Kell lennie a színházon belül egyfajta értékrendnek, és ezzel mindenkinek tisztában kell lennie.
Tompa Gábor
1957. augusztus 8-án született Marosvásárhelyen, világhírű rendező, a Kolozsvári Állami Magyar Színház igazgató-főrendezője, egyetemi oktató, költő. Egyetemi tanulmányait a bukaresti Színház és Filmművészeti Akadémia rendező szakán végezte. 1981-től a kolozsvári teátrum rendezője, 1990-től tevékenykedik igazgatóként az intézményben.
Irányítása alatt a teátrum világhírű művészszínház lett, a társulat Európa és a világ számos nagy színházában vendégszerepelt, fontos fesztiválokra kaptak meghívásokat. Tompa meghívására ugyanakkor rendszeresen nagynevű rendezők dolgoznak a kolozsvári társulattal. 2007 óta szervezik meg az Interferenciák színházi biennálét. Irányítása alatt a sétatéri intézmény felvételt nyert a mindössze 18 tagszínházat számláló Európai Színházi Unióba. Tompa 2007-től a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen oktat, világszerte rendez előadásokat.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

A mi osztályunkkal vendégszerepel Szatmáron a Szigligeti Színház
A Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának meghívására a szakszervezetek művelődési házának nagytermében vendégszerepel a nagyváradi Szigligeti Színház társulata Tadeusz Słobodzianek: A mi osztályunk című előadásával.
A produkciót a szatmári társulat azon bérletesei tekinthetik meg, akik az ősszel megváltott bérletcsomagjukban ezt az előadást jelölték meg választható vendégelőadásként. A 2016. február 20. - szombat 19 órától és a 21. - vasárnap szintén 19 órától kezdődő előadásokra korlátozott számban még belépőjegyek is kaphatók.
Egy szűk osztályközösség találkozik, hogy az érettségi évfordulóját megünnepelje, lengyel és zsidó diákok vegyesen. Annak a generációnak a képviselői, akiknek sorsát megpecsételték a második világháború borzalmai. S bár maga a találkozás ünnepi esemény, a háború traumatikus emlékei felkavaróak, és drámai felismeréseket idéznek elő. A dráma a tolerancia és a megbocsátás szükségességének üzenetét hordozza. A különbségek, a másság elfogadásának védelmét, az agresszív impulzusok meghaladását, a történelmi sorsszerűség elfogadását, egy felvilágosult, kiegyensúlyozott, az igazra nyitott nézőpontból.
Az előadás rendezője a nagyváradi születésű Anca Bradu, aki a bukaresti Színház- és Filmművészeti Akadémián végzett 1994-ben. Az 1992/93-as színházi évadban a Casandra stúdióban debütált Massimo Dursi: Bertoldo az udvarnál című előadással, amelyet a marosvásárhelyi Európai Színházi Iskolák Találkozóján díjaztak. Frank Wedekind: A tavasz ébredése című előadása 2000-ben a legjobb rendezésért járó UNITER-díjat kapott. Több magyar társulatnál dolgozott, többek között a veszprémi Petőfi Sándor Színházban, a Kolozsvári Állami Magyar Színházban, az Újvidéki Színházban, a debreceni Csokonai Nemzeti Színházban.
Az előadás szereplői: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Fodor Réka, Gajai Ágnes, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Kiss Csaba, ifj. Kovács Levente, Szabó Eduárd, Szotyori József, Tóth Tünde. maszol.ro

Vári Attila – 70
Vári Attila (Sáromberke, 1946. március 3.) erdélyi magyar író, költő. Marosvásárhelyen érettségizett, a színművészeti főiskola, majd a kolozsvári egyetem hallgatója volt, végül a bukaresti színművészeti főiskolán szerzett filmrendezői diplomát. 1968-ban a Brassói Lapok munkatársa, majd a sepsiszentgyörgyi Megyei Tükör szerkesztője lett, 1970-től a Román Televízió magyar szerkesztőségében, 1973-tól Sütő András lapja, az Új Élet szerkesztőségében dolgozik, 1978-tól szabadfoglalkozású író, 1981-ben megfosztják közlési jogától, könyveit kivonják a könyvtárakból, majd bezúzzák őket.
1983-ban áttelepült Magyarországra, ahol a Mafilm rendezői irodájában dolgozott, később a Magyar Nemzet és a Film Színház Muzsika periodika főmunkatársa, rövid ideig a MKH Bank, majd a Magyar Televízió osztályvezetője, később főszerkesztője. 2000–2002 között a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztérium kabinetjében, majd 2002. január elsejétől nyugdíjazásáig kultúrdiplomata, a bukaresti Magyar Kulturális Központ intézeti titkára.
Költészetében az áttelepülés, az otthonteremtés gyötrelmei foglalkoztatják, prózájában a groteszk játékosság, az anekdotikus-humoros fikcióteremtés az uralkodó. Díjai, kitüntetései: 1977 és 1980 – a Romániai Írószövetség díja, 1986 – Artisjus-díj, 1989 – József Attila-díj, 1993 – rendezői nívódíj, 1997 – A Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje. Hetvenedik születésnapjára a Mentor-könyvek kiadásában megjelent Széltörés című új verseskötetét március 3-án, csütörtökön 18 órakor mutatják be Sepsiszentgyörgyön a Park vendéglő emeleti termében (Di Stefano Terem). Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dózsa-monodráma a Vigadóban
Ki áll ma ki közös érdekeinkért?
Kézdivásárhelyre érkezik Sebestyén Aba, ezúttal Dózsa György szerepébe bújva. A Török Viola által rendezett, Székely János szerző tollából származó Dózsa című előadást május 6-án, pénteken 19 órától a Vigadó Művelődési Ház nagytermi stúdiójában tekinthetik meg. Ennek kapcsán kérdeztük a színész-rendezőt.
– Nem először áll közönség elé monodrámával, amely nem a populáris, könnyen emészthető műfajok közé tartozik, mi indokolja a választást?
– Nagyon érdekel ez a műfaj szakmailag, művészileg, hiszen egy színésznek hatalmas kihívás, hogy egy–másfél órán keresztül érdemben fenntartsa a figyelmet, érvényes dolgokat tudjon közölni. Másrészt izgat a téma is: a Dózsa is a marosvásárhelyi Yorick Stúdió Történelmi személyiségek a Yorick színpadán projektjének keretében valósult meg. Az első a Tér című produkció volt, amely Bolyai János gyötrelmeiről és szerelmeiről szólt. Úgy érzem, az előadások által folyamatosan tanulok én is, színészileg gyarapodom.
– Miért tartja fontosnak nagy személyiségek bőrébe bújni? Nagyságukat vagy éppen emberi mivoltukat tartja hangsúlyozandónak?
– Éppen ez a kettősség izgat: hogy lehet megfogni egy zseni, egy kivételes személyiség lényegét, emberi oldalról. Bolyaiban is ez csigázott fel: mi a zseniség, milyen ember volt ő maga? Ugyanakkor Dózsáról nagyon sok minden fennmaradt, igaz és hamis is, ellentmondásos írások születtek róla. Vitathatatlanul karizmatikus személyiség volt, de az érdekelt: mikkel küszködött, hogyan lett ő vezér? Miként bukott vagy buktatták meg, milyen csapdákkal és felelősséggel jár, ha az ember vezető személyiséggé válik? Továbbá: mit tud ma üzenni nekünk Dózsa története, mit jelent tulajdonképpen vezéregyéniségnek lenni? Aktuális kérdés ez a mai napig, hiszen bizonyos dolgokat valakinek, valakiknek föl kell vállalni, élre kell állni, ki kell mondani, ha valami nem tetszik, vagy éppen tetszik. Az érdemi kritikát meg kell fogalmazni, ez örök téma.
– Hogyan zajlik a színész felkészülése, amikor történelmi személyiséget, illetve, amikor hétköznapi figurát alakít?
– Nyilván a dokumentálódás, szakkönyvek olvasása a felkészülés alapja, de az eszközök ugyanazok: az emberi oldal által tudok a nézőhöz is közel kerülni, nem a karakter heroikus mivoltát igyekszem megmutatni, az megfoghatatlan. Lényeg, hogy én, Sebestyén Aba, milyen emberi gondolatokat tudok közölni valakiről, aki valószínűleg hasonló gondokkal küszködött, mint egy mostani ember. Nem egy hősi póz mögé bújva közelítem meg, hanem az igazi emberi gondolatok, kétségek felől. Dózsa olyasmiért állt ki, ami mai napig az emberiség vesszőparipája, az egyszerű dolgokért, például a szabadságért.
– Milyen közönségnek ajánlja, kik tudják befogadni az előadást?
– Zseniális a szöveg. Székely János rendkívül érzékletesen fogalmazza meg Dózsa gondolatait. Akit érdekel az irodalom, a történelmünk, a múltunk, amely nélkül nincs jelenünk, nincs jövőnk, az jöjjön el az előadásra. Természetesen a diákoknak is ajánlom, hiszen a tanagyaghoz is kapcsolható, de nem csak nekik. Bárkinek, akit érdekel: hogyan is állunk mi ma a vezéregyéniségekkel, van-e ma közöttünk olyan, aki képes kiállni közös érdekeinkért, jogainkért, és vajon mit kockázat az, aki ezt érdemben meg is teszi?
Sebestyén Aba 1973. december 8-án született Brassóban, színész, rendező, egyetemi tanár. 1996-ban a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen szerzett színész diplomát, 2005 és 2008 között pedig rendező szakon magiszteri fokozatot. 2010-ben doktorált a bukaresti I. L. Caragiale Színház és Filmművészeti Egyetemen. 1996-tól a szatmárnémeti, nagyváradi, debreceni és marosvásárhelyi színházakban játszott. 2002 és 2013 között óraadó tanárként, majd 2013-tól az intézmény docenseként, színészmesterséget és rendezést tanít a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetemen. 2002-től a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulatának tagja, 2004-ben megalapította a Yorick Stúdió kortárs színházi műhelyt, amelynek azóta is a vezetője, rendezője.
Farkas Imola
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Elhunyt Varga Vilmos, a Temesvári magyar színház örökös tagja
(Hegyközkovácsi, 1931. december 9.–Nagyvárad, 2016. július 9.)
Mély fájdalommal tudatjuk, hogy 2016. július 9-én, szombaton életének 85. évében elhunyt Varga Vilmos színművész a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház örökös tagja.
Varga Vilmos 1931. december 9-én született a Bihar megyei Hegyközkovácsi településen. A Nagyváradi Kereskedelmi Líceum elvégzése után a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Jog- és Közigazgatási szakán kezdte meg egyetemi tanulmányait, majd 1957-ben végül a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán diplomázott. Frissen végzett főiskolai hallgatóként a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színházhoz szerződött, amelynek több mint egy évtizedig meghatározó személyisége volt. 1968-ban átszerződött a Nagyváradi színházhoz, melynek 27 évig vezető színésze volt. Közben 1983–85-ben a Bukaresti I. L. Caragiale Film- és Színművészeti Akadémia Rendezői Karán rendezői diplomát is szerzett.
Színpadi sikereit nemcsak országos szinten, de külföldön is elismerték: 1977-ben a magyar kormány Ady-emlékplakettel jutalmazta, 1985-ben elnyerte a Dénes Zsófia Alapítvány Ady-díját. 1999-ben Páskándi Géza Kérjük a lábat letörölni c. szatírájának, majd Kocsis István Bolyai János estéje c. monodrámájának előadásáért neki ítélték a Rövid Darabok Színházi Fesztiválján a legjobb férfialakítás díját. Az országos elismerést színházi alakításain kívül egyéni irodalmi estjeivel szerezte.
1994-ben Kiss Törék Ildikó színésznővel Kiss Stúdiószínház néven létrehozta Erdély első magán pinceszínházát. 1995-ben Bajor Andor-válogatásokból készült irodalmi műsorukkal (A humor látóhatárán), majd 1996-ban a millecentenáriumot köszöntő „Megfogyva bár, de törve nem…” című összeállítással elnyerték a Budapesti Litera-Turné-díjat.
Széles körű színházi és irodalmi munkásságát igazolják a Nagyváradi Fáklya című lapban megjelent Színházi noteszlap cím alatt megjelenő glosszái, valamint a 2000-es évek elején megjelent kötetei is (A Pece-partról jöttem. Regényes önéletírás színészi érzületekkel. Nagyvárad, 2006; Szót fogadtam Madáchnak. Adalékok a Nagyváradi magyar színjátszás történetéhez. Nagyvárad, 2009; Magyar színész vagyok Erdélyben. Nagyvárad, 2014.)
Varga Vilmos 2013 óta a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház örökös tagja.
Részvétünk a gyászoló családnak és kollégáknak.
Nyugodjon békében.
Nyugati Jelen (Arad)

Elhunyt Varga Vilmos Nagyváradi színművész, rendező
Életének nyolcvanötödik évében elhunyt Varga Vilmos Nagyváradi színművész, rendező, a Szigligeti Társulat Örökös Tagja – adta hírül honlapján a Nagyváradi színtársulat.
Mint olvasható, az erdélyi színjátszás emblematikus alakjára kegyelettel emlékezik a Szigligeti Színház teljes munkaközössége. Varga Vilmos 1931-ben született a Bihar megyei Hegyközkovácsiban, a Nagyváradi Kereskedelmi Líceumban érettségizett, majd beiratkozott a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemtől átmenetileg leválasztott jog- és közigazgatási egyetemre. Főiskolai tanulmányait a Marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolán folytatta.
A diploma megszerzése után 1957-ben a Temesvári színház magyar tagozatához szerződött. Innen került 1968-ban a Nagyváradi színházhoz, amelynek 27 évig vezető színésze volt (1968–95). 1983–85-ben a Bukaresti I. L. Caragiale Film- és Színművészeti Akadémiám rendezői diplomát is szerzett. Az országos elismerést színházi alakításain kívül egyéni irodalmi estjeivel szerezte. Az Országos Színházi Fesztivál I. díját a Maszek ballada hozta 1969-ben. Ezt a műsort, amelynek keretében a második világháború utáni romániai magyar költőnemzedék legjobbjait szólaltatta meg, az Electrecord nagylemezeken jelentette meg 1980-ban.
Nagy sikerű stúdió-előadás volt Páskándi Géza abszurd drámája, A bosszúálló kapus, amelyben Szakáll Danit alakította 1970-ben. Az Én, François Villon című egyéni előadóestje 1973-ban a bákói Előadóművészek Országos Fesztiválján Ex egno-díjat nyert. Ady-előadóestjének műsora szintén megjelent nagylemezen is, s a művész népszerűségét a határon túl is növelte: 1977-ben a magyar kormány Ady-emlékplakettel jutalmazta, 1985-ben elnyerte a Dénes Zsófia Alapítvány Ady-díját.
1999-ben Páskándi Géza Kérjük a lábat letörölni című szatírájának, majd Kocsis István Bolyai János estéje című monodrámájának előadásáért neki ítélték a Rövid Darabok Színházi Fesztiválján a legjobb férfialakítás díját. 1994-ben Kiss Törék Ildikó színésznővel Kiss Stúdió Színház néven létrehozta Erdély első magán pinceszínházát. 1995-ben Bajor Andor-válogatásokból készült irodalmi műsorukkal, majd 1996-ban a millecentenáriumot köszöntő „Megfogyva bár, de törve nem..." című összeállítással elnyerték a Budapesti Litera-Turné-díjat.
2003-ban bemutatták Madách Imre Az ember tragédiája című drámájának nyolc színészre átdolgozott változatát, valamint az Üzenet az otthoni hegyeknek című, Wass Albert emlékének szentelt előadást. Mindkettővel bejárták Németország magyarok lakta városait is. Süss fel nap címmel CD-n is megjelent zenés gyermekműsort, középiskolások számára irodalomismertető sorozatot (Olvassuk együtt Adyt; Olvassuk együtt Babitsot) is összeállítottak.Varga Vilmos színházi írásokat közölt a helyi napilapokban, visszaemlékezéseit három kötetben foglalta össze. A Nagyváradi Fáklyában a nyolcvanas évek derekától Színházi noteszlap címmel jelentek meg glosszái.
Krónika (Kolozsvár)

Látványos előadással zárult a térség táncművészeinek váradi találkozója
A budapesti Magyar Állami Népi Együttes Megidézett Kárpátalja című nagyszabású előadása zárta a másodízben szervezett Infinite Dance Festival tánc- és összművészeti eseménysorozatot vasárnap Nagyváradon: a látványos záróelőadás keretében csaknem ötven művész, zenész, énekes és táncos lépett színpadra.
Az ötnapos seregszemlén tíz hivatásos táncegyüttes lépett fel, a profi produkciók előtt pedig hét helyi amatőr csoport mutatkozott be a közönségnek. Dimény Levente, a Szigligeti Színházhoz tartozó Nagyvárad Táncegyüttes és a fesztivál művészeti vezetője kiemelte, a rendezvény célja már az első kiadástól kezdődően az volt, hogy találkozási pontot biztosítson a különböző művészeti ágak képviselői számára.
A fesztiválon egyebek mellett koncertek, kiállítások és egy különleges performansz várta a közönséget. A Várad Kulturális Folyóirattal való együttműködés eredményeképpen összművészeti performanszra is sor került a Darvas–La Roche-házban: az Élő Várad mozgalom fiatal szerzői (Jock Evelin, Kemenes Henriette, Ozsváth Zsuzsa és Mihók Tamás) Cristina Breteanu divattervező, Sütő Fanni és Csathó Töhötöm Csongor Károly képzőművész, valamint Andreea Belu és Bogya Bonni táncművész improvizált lendület, mozdulat, tánc témára Dombi Dávid zongorakíséretében.
A sepsiszentgyörgyi M Studio erős nyitása után a budapesti Feledi Project, valamint a Bukaresti Nemzeti Táncközpont lépett fel a Szigligeti Színházban. Október 28-án a Nagyvárad Táncegyüttes, valamint a Közép-Európa Táncszínház produkcióját, a Stabat Mater című táncoratóriumot tűzték műsorra a szervezők, amelyet a marosvásárhelyi András Lóránt Társulat Monológok című előadása követett. Másnap a térség táncművészeti főiskoláié volt a főszerep: a budapesti Magyar Táncművészeti Főiskola interaktív tánctörténeti előadását követően a váradi Unique Dance Studio vezette fel a főiskolák gáláját, amelyen a Bukaresti Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem, valamint a Magyar Táncművészeti Főiskola diákjai léptek fel.
Az Infinite Dance Festival vasárnapi záróeseményén beszédet mondott Pásztor Sándor, a Bihar Megyei Tanács elnöke, aki további támogatásáról biztosította a színházat, valamint a művészetkedvelő közönséget, Czvikker Katalin, a színház főigazgatója, valamint Dimény Levente a Nagyvárad Táncegyüttes és az IDF művészeti vezetője értékelte a rendezvényt. Az estet a Csillagocska Néptáncegyüttes közel negyvenperces előadása nyitotta, amelyben kicsik és nagyok egyaránt megmutathatták tehetségüket.
Krónika (Kolozsvár)

Nem a technika teszi a művészt – interjú Pethő Ágnes filmes szakemberrel
Soha nem akart a „kamera másik felére” állni, mindig is közelebb érezte magához a filmről való gondolkodást, mint a filmkészítést
Pethő Ágnes egyetemi tanár, a Sapientia filmművészeti szakának tanszékvezetője, akit az idei Filmtettfeszten Sárga Csikó díjjal tüntettek ki az erdélyi filmes műhely és a fiatal alkotók pályája alakulásának érdekében végzett munkájáért. A szakember a Krónikának adott interjúban arról is beszélt: az erdélyi filmezés újjáélesztését célzó törekvések sikeréért elsősorban azon kell elgondolkodni, milyen típusú filmgyártást „képzelünk el magunknak”.
– Mikor került „közelebbi kapcsolatba” a filmmel, filmművészettel? – A filmművészet iránti szeretetem már gyerekként, illetve középiskolás koromban elkezdődött, de már akkor sem a film alkotói oldala érdekelt, hanem sokkal közelebb állt hozzám a filmről való gondolkodás. Az egyetemen akkor még nem lehetett filmtudományt tanulni, de a filológián lehetőségem volt arra, hogy kutatási témaként foglalkozzak az irodalom és a filmművészet kapcsolatával.
Szabó Zoltán professzor kezdettől fogva bátorított ebben az érdeklődésemben. Egyetemista koromban is írtam már filmkritikákat, tanulmányokat. Később az ő irányításával doktoráltam, és az ott kezdett kutatási irányt tulajdonképpen azóta is folytatom, szűkebb szakterületem a filmtudományon belül a film és a többi médium viszonyának, az úgynevezett intermedialitás jelenségeinek vizsgálata. Pethő Ágnes filmszakember, egyetemi tanár A középiskolát szülővárosában, Csíkszeredában végezte el, majd 1985-ben magyar–angol szakos diplomát szerzett a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE), ahol 1999-ben a doktori fokozatot is megszerezte. 1988 és 1994 között a csíkszeredai Zene- és Képzőművészeti Líceumban (ma Nagy István Művészeti Líceum) tanított, majd 1994-től 2009-ig a BBTE Magyar Nyelvészeti Tanszékén dolgozott. Ő kezdeményezte és kivitelezte a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem kolozsvári karán 2003-ban hiánypótló programként indult filmművészet, fotóművészet, média szakot, amelynek jelenleg tanszékvezetője.
– Az egyetem elvégzése után mégis tanári pályára lépett.
– Igen, ahogy akkoriban a magyar szakot végzett hallgatóval megtörtént, az idegen nyelv mellékszakkal román nyelvű iskolába, Bákó megyébe helyeztek ki. Az állásról azonban helyszíni látogatásomon kiderült, hogy csak papíron létezik, a valóságban nem, így sok sorstársammal ellentétben én nem mentem Moldvába tanárnak, három évig gyakorlatilag munkanélküli voltam. Magánórákat adtam, angolnyelv-oktatásból tartottam el magam, 1988-ban pedig sikerült helyettes tanári állást szereznem szülővárosomban, Csíkszeredában, majd 90-től kineveztek az ottani művészeti gimnáziumba, ahol aztán még négy évig tanítottam. 1994-ben kerültem ismét Kolozsvárra. Az angol és a magyar nyelvészeti tanszéken is biztattak volt tanáraim, hogy pályázzak meg egy épp meghirdetett állást.
Rövid vacillálás után végül a filmes érdeklődésem miatt döntöttem úgy, hogy a magyar nyelvészeti tanszéket választom, Szabó Zoltán irányításával lehetőségem nyílt folytatni az ezzel kapcsolatos kutatói munkámat.
2009-ig tanítottam a Babeş–Bolyai Tudományegyetem bölcsészkarán stilisztikát, választható kurzusként filmpoétikát, illetve az újságírás szakon filmszemiotikát és filmológia címmel filmtörténeti és filmesztétikai alapismereteket. Közben 2003-ban elindult a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen a filmes szak, és egy ideig párhuzamosan tanítottam a két intézményben. A filológusi múlt jó műveltségi alapokat adott, és a kényszerű kitérők ellenére a filmművészet iránti érdeklődés valójában kezdettől fogva meghatározta a pályámat. – Hogyan tudott közel kerülni a filmekhez, amikor fiatalként olyan korszakban élt, amely nem kifejezetten a kultúra terjesztésére helyezte a hangsúlyt?
– Ez igazából tévhit, hiszen abban a – jogosan rettenetesnek kikiáltott – korban sokkal könnyebben lehetett a filmkultúrával találkozni, mint ma, noha ezt a mai fiatalok nehezen tudják megérteni. Az utolsó években valóban napi néhány órára szűkítették a tévéműsort, de azt megelőzően a televízióban kiváló filmeket, a filmkultúrával kapcsolatos ismeretterjesztő műsorokat sugároztak. Abban az időben nem volt választék, az internet és a videó sem létezett még, így az egyetlen tévécsatorna, ami volt, az felértékelődött.
Mindent megnéztünk, ami jó volt benne. És volt mit nézni. Például keddenként nagyon jó színházi előadásokat közvetítettek, a román színházművészet pedig kiváló minőségű volt. Szerdánként sugározták a Telecinemateca című műsort, amely révén meg lehetett ismerni a filmművészet nagy alkotásait. Voltak tematikus, egy-egy rendezőnek, színésznek, műfajnak szentelt sorozatok. A vetítést megelőzően pedig tartottak egy rövid felvezetőt, amelyben egy-egy filmesztéta ismertette az alkotást. Tudor Caranfil filmkritikusnak is volt egy éveken át futó filmtörténeti sorozata, a Vârstele peliculei.
– Ezzel párhuzamosan milyen volt a filmszínház-politika, mit kínált a szélesvászon?
– Azt sem mondhatjuk igazából, hogy akkor kevesebb filmet vetítettek, mint manapság, hiszen a mozik műsora hetente kétszer változott, és a kisvárosokban is működött legalább egy filmszínház. Így akit érdekelt, hetente megnézhetett akár két filmet is, ezek között nemcsak kommersz alkotások voltak, hanem művészfilmek is. Amikor egyetemista voltam, a kolozsvári Művész mozi erre szakosodott, és rendszeresen volt olyan vetítéssorozat a Diákművelődési Házban is, ahová a bukaresti filmarchívumból hoztak el klasszikusokat, és egy filmesztéta vezette fel ezeket. Nagy hatású, fontos alkotásokat lehetett így megnézni, és óriási tömegeket vonzottak a filmek.
A minőségi kultúra egyfajta menekülés volt, a művészet gazdagsága, a gondolat szabadsága szemben állt mindazzal a hazug, nyomasztó világgal, ami körülvett. És mindez nemcsak a nagy, egyetemi városokban volt jellemző, a kisebb településeken is szerveztek klasszikusfilm-vetítéseket. Hol látunk ma már moziban Tarkovszkijt, Godard-t vagy Antonionit? Esetleg fesztiválokon, ha felújítanak egy-egy régi kópiát, vagy retrospektív vetítést tartanak egy-egy híresebb régi rendező tiszteletére, akkor találkozhatunk filmtörténeti alkotásokkal. Vagy megszerezhetjük elektronikusan, és nézhetjük lekicsinyítve, számítógépen.
A Sapientián éppen ezért indítottunk el egy olyan, mindenki számára nyitott filmklubot, a Sapi-Mozi-Tékát, ahol hagyományos mozikörülmények között, széles vásznon lehet megnézni kéthetente a filmművészet nagy alkotásait, beszélgetéssel kísérve. Ezen a héten Fellinitől volt Az édes élet, a következő filmünk éppen Tarkovszkijtól lesz az Andrej Rubljov.
– Manapság jár moziba?
– Persze, egy jó filmet mindig érdemes a moziban megnézni, abban a formában, ahogy az alkotói elképzelték. Az is igaz azonban, hogy a mozik maguk is megváltoztak, a plázák és mobiltelefonok világában nem ugyanaz az élmény, mint régebb, és válogatni is nehezebb. Sokkal több médiumban fogyasztjuk a filmeket (tévében, számítógépen, moziban) és sokkal felületesebben. A YouTube-on azonnal nézhető klipek élménye a meghatározó, ebbe is belenézünk, abba is, nem igazán megy eseményszámba egy film megtekintése. Régen nem lehetett elveszni, nem állt fenn a bőség zavara, a néhány színvonalas filmes szakfolyóirat eligazító szerepe is erősebb volt. Ma sokkal több információs forrásunk van, de előbb meg kell tanulni hatékonyan keresni is.
– Visszatérve a kilencvenes évekre: hogyan fogadták a filológián a filmesztétika tantárgyat?
– A diákok rendkívül nyitottak voltak, hiánypótlónak érezték. Nemcsak azért, mert betekintést nyertek egy másik művészetbe, hanem mert ráéreztek arra, hogy a művészetek vagy a kultúra területén nagyon fontosak a kapcsolatok az egyes szakterületek között.
A kultúra nem úgy működik, hogy az írók vagy irodalmárok nem néznek filmeket, a filmkészítők pedig nem olvasnak irodalmat: a művészetek szimbiózisban léteznek. Az egyes szakterületeket mesterségesen lehet csak igazán szétválasztani. A huszadik századtól kezdődően nem lehet nem tudomást venni arról, amit a mozgóképkultúra jelent.
– A filmes képzés viszont most is csak egyetemi szinttől érhető el.
– A középiskolai oktatás tantárgyrendszeréből valóban teljesen hiányzik. És nemcsak a moziról van szó, hiszen a mozgóképkultúra sokkal több mindent magába foglal. A mozgóképek ma már az ember életének minden területén jelen vannak, ennek pedig csak egy szelete a film mint művészet. Mindannyian már nemcsak százféle képet nézünk nap mint nap, hanem rendszeresen készítünk filmfelvételeket is.
A középiskolai oktatásnak nagy hiányossága nemcsak az, hogy a képzőművészeti vagy művészettörténeti ismeretek oktatásának háttérbe szorulásával egyidőben nincs igazán szervezett formája annak, hogy a diákok felfedezhessék a film művészi lehetőségeit, hanem az is, hogy a mozgóképkultúrának a rendkívül változatos megnyilvánulási formái között sem ad eligazítást.
Minden tiszteletem azoké a lelkes pedagógusoké, akik felvállalják a művészeti oktatás ügyét bármilyen formában. A magyartanár például rávilágíthat a mozgókép és a nyelv különbségeire, a film és irodalom közötti összefüggésekre, ráébresztheti a diákokat, hogy létezik más is a tévésorozatokon túl, a film is lehet művészet.
–A Sapientia kolozsvári karán 2003-ban, az ön kezdeményezésére és munkája révén indulhatott el a filmművészet, fotóművészet és média szak. Miért látták szükségét akkor az új képzés elindításának, milyen cél vezérelte az ötletgazdákat?
– Magyar nyelvű, filmmel kapcsolatos képzés – sem gyakorlati, sem elméleti vonatkozásban – akkor egyáltalán nem volt Erdélyben. Ahhoz képest, hogy mennyire fontos a mozgóképkultúra az életünkben, semmilyen képzés nem volt, ami ehhez kapcsolódott volna. Induláskor nem az volt a cél, hogy ugyanaz legyen, mint a bukaresti színház- és filmművészeti egyetem, csak magyarul, vagy hasonlítson a budapesti filmművészeti egyetemre, de működjön Kolozsváron. Ehelyett a Sapientia új szakja gyakorlati és elméleti téren is szeretett volna hiánypótló lenni.
Budapesten például a Színház- és Filmművészeti Egyetemen a szakma gyakorlati részébe lehet belekóstolni, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen pedig elsősorban filmesztétikát oktatnak. Mi a kettőt próbáltuk ötvözni. Addig, amíg nálunk nincsenek ilyen módon elkülönülő, többféle filmes szakkal működő egyetemek, a mi feladatunk lehetőséget nyitni azoknak is, akik filmeket akarnak készíteni, és azok számára is, akik bármilyen más minőségben akarnak ezzel foglalkozni.
– Hogy látja, jellemző a Sapientia filmművészet szakára iratkozó diákokra, hogy inkább filmkészítők szeretnének lenni, vagy nagyjából ugyanakkora hányadukat érdekli az elméleti képzés?
– Erre elsősorban életkori választ lehet adni: kevés olyan diák van, aki érettségi után már tudja, hogy mi akar lenni. Inkább valamiféle kíváncsiság dominál bennük. Mivel kevés diák olyan szerencsés, hogy a magyarórán filmeket is megvitattak, és hozzászokott volna ahhoz, hogy a filmet nemcsak nézni, hanem arról gondolkodni is lehet, általában kevesebb az, akit a filmtudomány érdekel indulásból. Kőrössy Andrea / Krónika (Kolozsvár)

„A művészetben nincsen lift”
Véget ért a 25. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál
Még (vagy már?) elkaptam azokat az időket, amikor az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál amolyan kulturális lökéshullámként járta át és rengette meg az erdélyi közéletet. A kilencvenes évek közepéről beszélünk, amikor a hazai filmszakma haldoklott, internet nem volt, a tévében Isaura és a Dallas ment, rövidfilmet, pláne jó rövidfilmet pedig sehol másutt nem lehetett látni. Fürtökben lógott a közönség a Kultúrpalota termeiben, páran hálózsákkal vertek tábort az előcsarnokban, a várbástyában Döme tolta a fesztiválpartit, amelyen hajnalig együtt bulizhatott, beszélgethetett meghívott művész, producer, zsűritag és nagyközönség – jó pár szép barátság született azokon az éjszakákon. A közönség színes volt, mégis meglehetősen homogén: a kilencvenes évek kelet-európai poszthippi ifjúsága, zajosak, értelmesek, hosszú hajúak, lazák, műveltek, és nagyon megvolt a véleményük mindenről. A mai negyven-ötven évesek generációja, a réteg, amely meghonosította errefelé a nyugati populáris kultúrát. És ők nagyon szerették a filmeket.
Az évek múlásával azonban ez a közönség szétszéledt – dolgozni kezdtek, családot alapítottak, kivándoroltak, a fesztivál pedig maradt. Igaz, minőségéből nem vesztett, a szervező Madisz minden évben ragaszkodott a hagyományaihoz, a vetítések mellett mindig voltak koncertek, tárlatnyitók, kiegészítő rendezvények, de az egykori, homogén publikum hiányában a nézőszám is megcsappant, volt olyan esztendő, amikor a szombati zárónapon – a szemle csúcspontján – is csak félháznyi közönség foglalta el a nagytermi helyeket. Átalakult a világ, a netről szinte mindent le lehet tölteni, a közérdeklődés más irányba terelődött. De ebben az évben minden megváltozott.
Nem tudni, hogy a huszonöt éves jubileum, a vetített, nagyszerű és méltán híressé vált nagyjátékfilmek hatására, avagy egy új, a filmművészetre ismét fogékony generáció megjelenésének okán, de az idei fesztivál óramű-pontossággal idézte meg a kilencvenes évek szemléjének hangulatát. A szerdai kezdőnaptól vasárnap délutánig (!) zsúfolásig telt a Kultúrpalota nagy- és kisterme, rég nem látott ismerősök találkahelyévé vált a szemle, és bizony ismét sok arcot láthattunk az egykori közönségből: olyanokat, akik soha nem pártoltak el a szemlétől és olyanokat is, akik visszajöttek. Az idei fesztivál amúgy is erősen indított: Călin Peter Netzter Ana, mon amour című nagyjátékfilmje jelezte a szemle kezdetét, amelyet az András Lóránt Társulat táncszínházi előadása követett a régi zsinagógában, majd Lassú vonat címmel Hobo koncertje töltötte zsúfolásig a Kultúrpalota nagytermét. A magyar blueslegenda a fesztivál állandó visszatérő vendége, ezúttal Bob Dylan-koncertre várta a közönséget. A Nobel-díjas alkotó dalszövegeit magyarra fordította, majd nagyszerű muzsikusokból álló együttesével előadta azokat az örök rockhimnusz Blowing in the Wind-től kezdve a Slow Train Coming-ig, amely blues-örökzöld a koncert címét is adta. Az estet Kostyál Márk első nagyjátékfilmje, a Kojot zárta, amely szinte éjjel tizenkettőig odaragasztotta a publikumot a székekhez, és nem véletlenül: ennyire friss, szemtelen, dinamikus, tragikomikus, mély tematikát boncolgató, mégis heveny közönségi felröhejeket okozó magyar filmes alkotással rég nem találkoztunk. A nagyszerű színészi játékot pedig olyan jelenetek támasztották alá, mint például a falusi esküvőn kirobbant tömegverekedés, amelyet úgy vászonra vinni csak az tud, aki részt is vett már hasonlón.
A versenyprogram idén is csütörtök délelőtt vette kezdetét, a délutánt a netWorks című csoportos kiállítás megnyitója színesítette a palota földszinti galériáiban, a fesztiválnyitó ünnepségre pedig aznap este került sor. Utóbbin Bakó Blanka és Palkó Attila ceremóniamesterek üdvözölték a megjelenteket, és elmondták, az idei szemle az eddigieknél is színesebb, hiszen a színházművészet is visszatért a programpontok közé egy felolvasószínházi (Döbrentei Sarolta Egyszervolt lányok című drámáját a Tompa Miklós Társulat művészei mutatták be a Kultúrpalota kistermében) és egy táncszínházi előadással. Amint megtudtuk, a zsűrinek – Kincses Réka (zsűrielnök, film- és színházi rendező, író, drámaíró), Vladimir Anton (film- és színházi rendező), Bereczki Csaba (filmrendező, forgatókönyvíró, producer, a Magyar Nemzeti Filmalap nemzetközi és értékesítési igazgatója), Laurenţiu Damian (filmrendező, forgatókönyvíró, a bukaresti I. L. Caragiale Nemzeti Színház- és Filmművészeti Egyetem tanára, a Romániai Filmművészek Szövetségének elnöke), Durst György (producer), Hegedűs Bálint (forgatókönyvíró, a Magyar Nemzeti Filmalap forgatókönyv-fejlesztési igazgatója) – az előzsűri által kiválogatott 49 rövidfilmet kellett elbírálnia. Gáspárik Attila, a fesztivál művészeti igazgatója pedig elmondta, huszonöt évvel ezelőtt egy olyan eseményt kívántak létrehozni, amely segítséget nyújthat a nem létező hazai filmszakmának, és a közönséget is bevonzza. Az azóta eltelt negyed évszázad Marosvásárhelyen 125 fesztiválnapot, több mint tízezer levetített filmet és több mint ezer idelátogató filmes alkotót eredményezett. – A kor önmagában nem erény, a közönséget és az alkotókat minden évben meg kell hódítani. A fesztivál sikere és hosszú élete – miközben körülöttünk egymás után értek végleg véget a hasonló szemlék – a közönség szeretete mellett valószínűleg annak köszönhető, hogy közülünk, szervezők közül senki sem filmes alkotó, nem fűződik érdekünk senki meghívásához, kitüntetéséhez. Mi csak szeretjük a filmet és a kortárs művészeteket: a képzőművészetet, a színházat, a zenét – mondta Gáspárik Attila a fesztiválnyitó ünnepségen, amelyet M. Kiss Csaba és Rohonyi Gábor Brazilok című nagyjátékfilmje követett.
A pénteki napon is számos verseny- és nagyjátékfilmet tekinthetett meg a közönség, a Sörház utcai Jazz&Blues Clubban pedig igen egyedi eseményre került sor: a Transylvanian Wind Ensemble fúvósötös a többszörös Oscar-díjas Rózsa Miklós hollywoodi sztárzeneszerző filmzenéjét adta elő. A szombati zárónap pedig, mint említettük, ismét a húsz évvel ezelőtti fesztiválzárókat idézte: hatalmas tömeg vette birtokba a nagytermet a díjkiosztó ünnepség és az azt követő vetítés alatt. Előbbin ismét a szemle ceremóniamesterei üdvözölték a közönséget, majd Kincses Réka és Laurenţiu Damian egy igen jó hangulatú, a szemle hangulatához hagyományosan passzoló, poénokban gazdag beszámolóban ismertette a zsűri döntését, a 25. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál díjnyertes filmjeit. Kincses Réka elmondta, a három nap alatt ismét tudatosult bennük, hogy mennyire összetett művészet a filmkészítés, milyen nehéz egy jó történetet találni, azt jól vászonra vinni... Amikor ilyen rövidfilmmel találkoztak, azt díjjal jutalmazták.
– Önök nagyszerű közönség, és egy hihetetlenül gyönyörű, egyedülálló helyszínnel, a Kultúrpalotával büszkélkedhetnek. – A versenyprogram idén rendkívül változatos volt, gazdag, színes és nívós alkotásokkal találkoztunk. Nagyon örvendek, hogy ilyen sokan eljöttek, mert az Alter-Native rövidfilmfesztivál legfontosabb összetevője a rövidfilmek és Önök között létrejövő dialógus – tette hozzá Laurenţiu Damian. A díjnyertes filmek rövid bemutatását követően még egy díjat átadtak. Egy életműdíjat annak az úriembernek, aki sok-sok évvel ezelőtt ezen a fesztiválon az első filmtekercset befűzte a gépbe: Incze Péter mozigépésznek. A vastapssal köszöntött idős úr rövid, anekdotákban, a szemléhez kötődő sztorikban és humorban sem szűkölködő beszédében elmondta, a művészetben csak lassan, léptekkel lehet előre haladni – a művészetben nincsen lift. Végül Sipos Levente, a fesztivál igazgatója szólt a publikumhoz: – Köszönjük, hogy ennyi éven át hűségesek maradtak ehhez a fesztiválhoz. Tudjuk, hogy mindig akadnak hibák, de mi minden évben a legjobb tudásunk szerint és a legjobb szándékkal szervezzük ezt a szemlét, amellyel igyekszünk minőségi és emlékezetes élményforrást nyújtani – mondta az igazgató, majd elkezdődött a mai magyar filmipar talán leghíresebbé vált, friss alkotásának vetítése: a Kincsem című produkció az egykori magyar csodaversenyló történetén keresztül mutat meg egy varázslatos, korhű, de sok részletében mégis fikciós világot, a tizenkilencedik századi Osztrák–Magyar Monarchia arisztokráciájának világát a kiegyezés korában, amelyben boldogság és tragédia, harag és megbocsátás, gyűlölet és szerelem, ármány és becsület kéz a kézben jár. A nagyszerű színészi alakítások, állakat koppantó versenyjelenetek mellett végre egy olyan magyar filmet láthattunk, amelyen masszívan érződik, hogy (noha a vetítést követő beszélgetésen Herendi Gábor elárulta, hogy még többet tudtak volna rá költeni) a pénzhiány nem okozott komolyabb gondot. A díszletek, kellékek, jelmezek valódiak és súlyosak, a filmezési technika, az effektusok a mai, hollywoodi iskolákat követik (többeknek ez nem tetszett, e sorok írójának nagyon is), a film hírneve pedig akkora közönséget vonzott, hogy még a kakasülőn sem lehetett helyet találni. És mindez vasárnap, a díjnyertes versenyfilmek vetítését követően megismétlődött: a szemle történetében szinte rekorddöntő érdeklődésre való tekintettel vasárnap délután a Kincsemet újból láthatta a közönség mind a nagy-, mind a kisteremben. A palota előtt már fél órával a kezdet előtt hatalmas sor kígyózott.
Mindent összevetve, igen jó fesztiválon vehettek részt azok, akik eljöttek az Alter-Native 25., jubileumi kiadására. Visszaköszönt végre a régi idők hangulata, miközben a vásznakon ismét a mai idők szelleme bolyongott, láthattuk, hol és hova tart a mai magyar, román, illetve nemzetközi filmes szakma, mire képesek az igen tehetséges alkotók, stábok, rendezők, producerek, ha megfelelő anyagi háttér birtokában vihetik vászonra elképzeléseiket. Az önkéntes szervezőcsapat ismét heroikus munkát végzett, a szemle hagyományosan derűs és laza fílingje ezúttal sem vesztődött el. Az igazgatók pedig egyértelműsítették, a Kultúrpalota 2018-ban ismét vendégül látja a szemlét – az Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál jövőre egy újabb negyedszázadnyi életkorba lép.
A 25. Alter-Native Nemzetközi Rövidfilmfesztivál díjazottjai között magyar: SIMÓ SÁNDOR-EMLÉKDÍJ A LEGJOBB DIÁKFILMNEK,
FELAJÁNLÓ A MAROS MEGYEI MADISZ,
A MAROS MEGYEI TANÁCS TÁMOGATÁSÁVAL –
Búzási Gyopár: Babuka a fűben (Románia). K. Nagy Botond / Népújság (Marosvásárhely)