Bemutatták Skultéty Csaba, a Szabad Európa Rádió egykori hírszerkesztője Vasfüggönyön át. A Szabad Európa Rádió mikrofonjánál – előtte és utána című könyvét a Marosvásárhelyi Rádió stúdiójában. Skultéty 1920-ban született Nagykaposon, Budapesten járt közigazgatási karra, majd 1945 januárjában a szovjet csapatok őt is elvitték „malenkij robotra”. Ceglédre, végül a moldovai Focsani-ba került. Innen megszökött, s Erdélyen keresztül hazament Magyarországra. 1947 októberében elhagyta Magyarországot és Párizsban telepedett le, ahol nemzetközi jogi tanulmányokat folytatott. 1951-től 1983-ig a Szabad Európa Rádió munkatársa Münchenben. „Nem létezett tévé, telefon, mobilkészülék, világháló. Hajnalban a szolgálatos hírszerkesztő asztalára került a Budapesti Rádió éjfélig sugárzott műsorának minden szava, leírva; kétszer egy héten a magyar nyelven megjelent Kárpát-medencei lapok cikkeinek összefoglalója, valamint a nyugati tudósítók magyarországi hírei. Az amerikai vezetőség nem ismert cenzúrát, de a gondos felismerésen, pontos információn, hitelességen volt a hangsúly” – fejtette ki Skultéty. /Berekméri Ildikó: „Nem magányos zsenik voltak, csapatmunka volt”. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 14./

Négynapos fesztivállal és tudományos ülésszakkal emlékezik Ruha István hegedűművészre a kolozsvári Gheorghe Dima Zeneakadémia közössége, volt tanítványai és tisztelői. November 14-én tudományos konferencia nyitja a rendezvényt. Előadást tart többek között Angi István zeneakadémiai professzor, Visnyai Csaba nagykárolyi zenetanár és Bányainé Line Ildikó, a Budapesti Rádió zenekarának hangversenymestere. A következő napokon koncertekkel áldoznak Ruha István hegedűművész emlékének. /Nagy-Hintós Diana: Ruha István hegedűművészre emlékezünk. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 14./

Hangok, színek szövetsége
Zene- és képzőművészet ünnepi találkozásának adott teret a Kemény Zsigmond Társaság keddi rendezvénye. Selmeczi György zeneszerző, zongoraművész, karmester az új magyar egyházi zene misztériumába avatta be a Bernády Ház nagyérdeműjét, ezt követően Nagy Miklós Kund Kákonyi Csilla festőművésznő három, különböző időpontokban készült Krisztus-ábrázolását méltatta.
– Az elmúlt 50 évben mindannyiunk számára létezett egy kötés Isten és a zene között. Az ihletett, áldott zenélés kapcsolatteremtés Istennel, elfogadása annak, hogy részei vagyunk a kicsinységnek, ami szemben áll ezzel a hatalmassággal. Mindig is ez volt az egyházi zene funkciója. A jó Istennel való szembesülés teremtette meg a késztetést a zseniális művészben arra, hogy monumentálisat alkosson, hogy elkezdje érzékelni a tér, az idő végtelenségét és ezt zenei formába öntse. Az isteni fogantatású zenében szövetségre lép az idő, a tér, a hang, olyan egység teremtődik, amelyben az énnek, az egónak a helyzetét csodálatos élmény meghatározni – mondta elöljáróban a zeneművész, majd arról beszélt, hogyan formálta saját képére a – nemzetkarakterológiájában ellentmondásos, a muzsikálás természeti törvényét egyrészt elfogadó, másrészt a megszokottól berzenkedő, újítani vágyó – magyar nép a gregorián énekeket. Selmeczi György arra is felhívta a figyelmet, hogy minden más kultúrnéptől eltérően a magyarnak nincsenek olyan nemzeti szerzői, akik kiemelkedő egyházzenei műveket alkottak volna.
– Zenebarátaim 1986 tavaszát tekintik mérvadónak a magyar egyházi zene létrejöttében, amikor gyermeki lelkülettel, pimaszságból megírtam az első misémet. Ennek az állításnak persze semmi alapja nincs, jó néhányan megelőztek. A rendszerváltás előtti években mindenkiben ott rejtőzött az igény arra, hogy a muzsika révén találkozzon az Úrral. Ugyanakkor, a már említett ellentmondásosságunk folytán, az újra is áhítoztunk. És ez az új azáltal lett új, hogy nagyon régi volt. Valami csodálatos, felszabadító dolog teremtődött, amelytől boldogok lettek az emberek – hallhattuk a meghívottól, aki a továbbiakban a 60-as, 70-es évek egyházi zenét ideologizáló, a zene vallásos dimenzióit rejteni igyekvő tendenciáira is kitért.
Az est második felében Nagy Miklós Kund Kákonyi Csilla három – 1987-ben, 2007-ben, illetve 2008-ban készült –, a képzőművész szándékától elvonatkoztatva trilógiának is tekinthető alkotását mutatta be az egybegyűlteknek.
– A megfeszített Krisztust a művészettörténet legnagyobbjai is megfestették, talán ebben a témában született a legtöbb kép. Kákonyi Csilla festményei mégis eltérnek a korábbiaktól. A Megfeszítve című nagykompozíciót 1987-ben alkotta a festő, az időpontból megértjük, miért ilyen magányos ezen a képen Krisztus. Ez a mű nem azt a történelmi mozzanatot hívja elő, amikor a Megváltó körül ott vannak a jól ismert alakok, itt a Messiás egyedül van. Ez az egyedüllét teszi különlegessé a kompozíciót – mondta a méltató, aki a Golgota motívumát a húsz, illetve huszonegy évvel később készült – a transzcendentális tér profanizálódásának jeleit rejtő – festménnyel hasonlította össze.
A találkozó végén Selmeczi György nem mindennapi zenei élménnyel – a Budapesti Rádió kórusa számára Csemiczky Miklóssal,Vajda Jánossal, Gyöngyösi Leventével, Orbán Györggyel közösen szerzett Öt szerző miséjével – búcsúzott a nagyérdeműtől.
Nagy Székely Ildikó, Népújság (Marosvásárhely)

Szent László fényében
A két esztendeje anyaországához hazatért Nagyvárad lázasan készülődött az 1942 májusában megtartandó Szent László hétre. A város meg szerette volna mutatni odaadását és háláját az anyaországnak, de nem utolsó sorban az idegenforgalom fejlődését is várták az eseménysorozattól. Épp ezért, a különböző szakbizottságok minden erejükkel igyekeztek olyan programokat kidolgozni, amelyek vonzanák a turistákat és a városnak is hasznára válnának.
Az egyik ilyen esemény a helyéről eltávolított Szacsvay szobor ünnepélyes visszahelyezése volt. Az 1907. március idusán felavatott szobor a Szent László napokra tért vissza Nagyváradra, rövid budapesti kirándulásról. Harminc esztendeig állt a méltóságteljes alak a Körös parti korzó fenyőfái között, mígnem 1937-ben az akkori “primár”, dr. Vasile Bledea hangot adott a ténynek, miszerint nem tűri tovább a magyar szimbólumot és elrendeli a lerombolását. Hogy a műalkotás megsemmisülését megakadályozza, Tabéry Géza, a Nagyvárad újságírója beadványt intézett a “domnu’ primárhoz”, adná ki neki a szobrot, hogy ő saját telkén őrizze meg azt. Persze, a beadvány nem talált meghallgatásra, mivel “a szobor közvagyon és nem lehet azt magánszemély őrizetére bízni”!
A rombolókban azért csak volt némi kímélet, mert a szobrot darabjaiban elszállították a város egyik anyagraktárába és ott ledobálták egy sarokba. Óvatosság nem volt a munkájukban, mert a leszerelés, durva szállítás és elhelyezés közben a mű több helyen megsérült. Az előkészületek során a város a régi helyére állítja a szobrot. A talapzat kőkeretét és magát a talapzatot már ’42. április elején elkészítették és a szobrot is elküldték a fővárosba, ahol maga az alkotó, Margó Ede restaurálja azt a Vignalli-féle öntödében.
Egy másik szobor felállítását is a Szent László napokra időzítette a város vezetése. Ez pedig az impozáns Tisza szobor avatása volt.
A Berettyóújfalu főterén felállított hatalmas Tisza Kálmán szobrot, Nagyvárad városa és Bihar vármegye határozata alapján, a megye székhelyére hozzák át, írta a Nagyvárad c. napilap 1942. április 11- én megjelent lapszáma. Mindkét helyszínen folyik a munka. A Széchenyi téren, szemben a Tisza házzal már öntik a talapzatot. A szomszéd városban pedig kezdődnek a szobor szétszedésének munkálatai. Azt a munkát egy nagy budapesti bronzöntő cég végzi, amelyik annak idején a szobrot megöntötte. A hatalmas szobrot és a mellékalakokat április 18-án szállították Nagyváradra.
A Szent László napok rendezvényeinek fényét emelendő, a városatyák elhatározták, hogy kiállítást rendeznek Nagyvárad városi életének emlékeiből. Tudjuk, hogy a kultúrát kereső minden korban megtalálta a szellemi műveltség olyan magas fokát, ami Nagyvárad városát mindig az ország három első városa közé emelte. Királyok egész sora méltán adományozta Váradnak javait az évszázadok során. A város jelentősége egyre nőtt. Vitéz János udvara, híres könyvtára, Fráter György udvara rombolás áldozata lett, nyoma sem maradt a csodás székesegyháznak, a csillogó királyszobroknak. A protestáns emlékeket is szétdúlták a történelem viharai. Írásos emlékek mégis csak a XVIII. század elejéről maradtak fenn. Azonban a városnak privilégiumokat adományozó iratok, a gondos és elővigyázatos tárolás miatt, már a XVI. századtól fellelhetőek a levéltárban. Nos, több más értékes dokumentummal egyetemben, ezeket kívánták kiállítani az ünnepségek idején a Városháza kisebbik gyűléstermében. Láthatóak lesznek a város pecsétjeinek gyűjteménye, a céhes élet emlékei, a város legrégebbi (1600) képi ábrázolása, a tanács üléseinek 1716. óta magyar nyelven vezetett jegyzőkönyvei, megelőzve ezzel más magyar városokat!
(Vajon a dokumentumok napjainkban hol lehetnek?)
Tervben volt és meg is valósult Jósa Jolán nagyváradi írónő hangjátékának közvetítése a Budapesti Rádióban. Az írónő a városi könyvtár tisztviselője, akinek Szent László király című munkája nem az első, ami felhangzik a rádióban. Könyve, amit Jósa Andrásról, a szabolcsi polihisztorról írt, nagy feltűnést keltett megjelenésekor.
Nagyjából ennyit szerettem volna elmesélni az ünnepi lázban égő Nagyvárad hangulatáról. Nem is mesélhetek többet, hisz magáról az ünnepségekről, a lezajlott eseményekről kitűnő közírónk, dr. Jósa Piroska nagyszerű könyvet írt Árpádházi királyok kései találkozója Nagyváradon címmel.
Ami a szervezést, az ünnepi hét nagyszerűségét illeti, a váradi sajtóban felsőfokon írnak mindenről. Lehet, hogy napjainkban is tanulhatnának sokkal kisebb horderejű események szervezői az elődöktől. És erre csak egy példát másolnék ide, szó szerint idézve a Nagyvárad 1942. május 2-i lapszámában megjelent közleményből:
Farkas László, Nagyvárad
Jósa Piroska: Árpádházi királyok kései találkozója Nagyváradon /Nagyvárad, 2009/
Reggeli Újság (Nagyvárad)