Augusztus 19-én Ramnicu Valcea baptista templomában megtartották a Regáti Magyarok Szórványtalálkozóját. „Ennyi magyar élne itt lent, Olténiában?” – csodálkoztak a megjelentek. A magyarázatot a kommunista rendszer idején szülőföldjüktől messzire szakadtak szórványsorsa nyújtja. A valceai, craiovai, motrui, ploiesti-i, orsovai, szörényvári és Targu Jiu-i magyarok sokáig jóformán nem is tudtak egymásról. Egyesek tudatosan nem vállalták identitásukat, mások férjhez menésük utáni, megváltozott vezetéknevük mögött rejtőztek. Megtörtént, hogy szomszéd a szomszédról, munkatárs a munkatársról nem tudta, hogy magyar. Az ország déli részén élő magyarokat megyehatárok és százával mért kilométerek választják el, de összeköti őket újrafelfedezett identitástudatuk. A hétvégi regáti szórványtalálkozóra közel kétszáz magyar jött el az Ókirályság több településéről. Egyesek Erdélytől távol született gyerekeikkel is magyarul beszélnek, mások számára a tavaly először megszervezett találkozó az anyanyelvhez és kultúrához fűző egyetlen, hajszálvékony kötelék. A valceai román baptistáktól kölcsönkapott templomban a helyi nyugalmazott tanítónő tolmácsolásában felhangzott a Szózat. Tízéves fennállását ünneplő Ramnicu Valcea-i református gyülekezet. Az Erdélyi Református Egyházkerület és a brassói egyházmegye segítette őket. Lelkészeket küldtek Olténiába, akik talpra állították a református gyülekezeteket. A magyarok felkutatása 1996-ban kezdődött el a térségben, majd 1997-ben, Csiha Kálmán püspöksége alatt megalakult az első valceai református gyülekezet. Egy év múlva létrejött a motrui és a Targu Jiu-i, 2000-ben pedig a craiovai. Az egyház képezte az RMDSZ helyi szervezeteinek melegágyát is. Targu Jiun a héten RMDSZ-székházat avatnak. Ugyanitt román nemzetiségűek is beléptek a szövetségbe, alelnöki tisztséget is szerezve. „Kik voltunk eddig mi itt?” – tette fel a kérdést Farkas Béla dési származású, évtizedek óta Valceán élő hidrológus. „Kallódó Erdély-darabok”, ahogy egyszer volt lelkészük, Kovács István fogalmazott. „Sokan közülünk utólag ismerik be: életük nagy tévedése az volt, hogy vegyes házasságban élve, nem tanították meg gyerekeiket magyarul” – vélekedett Zsold Béla Bukarestben szolgáló lelkipásztor. „Gorj megyében például a 630 magyar nemzetiségű lakos többsége a bányavidékre telepedett férfi. Ám egy férfinak mindig nehezebb megtanítani a saját anyanyelvére a gyermeket, mint egy nőnek. Éppen ezért nyelvkurzusokat kellene szervezni” – fejtegette Serbanoaica Ilyés Klára, az RMDSZ Targu Jiu-i szervezetének elnöke. A ma is székely tájszólásban beszélő asszonyt büszkeséggel tölti el, hogy oltyán férje nemcsak megtanult magyarul, de ő is felvette párja vezetéknevét /Szucher Ervin: Megtartották a Regáti Magyarok Szórványtalálkozóját. = Krónika (Kolozsvár), aug. 20./

Magas a nemzeti kötődés nélküliek aránya Magyarországon és Szlovákiában, az erdélyiek esetében viszont még az egy százalékot sem éri el. Van, aki csak legyint, van, aki okádást színlel, amikor valahol elhangzik: templom és iskola. Pedig a két intézmény közti kapcsolat, a hozzájuk fűződő közösségi viszony valójában meghatározza a nyelv- és identitásvesztés mértékét, illetve az önazonosság fokát, szögezte le Ambrus Attila. Manapság számos divatos társadalomtudós azt hangoztatja, hogy nincs lényeges kapcsolat az anyanyelv és az identitás között. Az anyanyelv elvesztése, a nyelvcsere távolról sem akkora gond, mint egyesek hiszik. A divatos szociológusokkal ellentétben az erdélyi magyar egyházak képviselői azt vallják, a vallásnak mint fontos értékek (köztük az anyanyelv) megjelenítőjének, szerepe van az identitás kialakításában, megőrzésében. – Elhallgatnak a harangok, elhallgat az iskolacsengő, ezért az anyanyelvi oktatás biztosítása a református egyház prioritásai közé tartozik, figyelmeztetett Szegedi László, a brassói egyházmegye esperese, azon a kőhalomi tanácskozáson, amelyen az egyház és iskola közös szolgálatának feladatait, lehetőségeit térképezték fel. Egyre kevesebb pedagógus vállalja az értelmiségi sorsot falun. „Az egyházaknak szerepet kell vállalniuk az anyanyelvi oktatás anyagi feltételeinek biztosításában” – szögezte le Szegedi László, aki lakásában, parókiáján harminc középiskolás diáknak nyújt ingyenes szállást és ellátást. Ki kell építeni a Bukarest–Négyfalu–Brassó–Kőhalom–Segesvár–Medgyes–Nagyszeben tengely mentén a szórványiskola- és szórványkollégium-hálózatot. /Ambrus Attila: Egy közhely rehabilitálása. = Új Magyar Szó (Bukarest), dec. 19./

Négy megye reformátusai gyűltek össze Moldvában
A találkozás igénye szülte a Bákói Református Missziós Egyházközség által az elmúlt vasárnap megszervezett szórványtalálkozót, melyre négy moldvai megye – Suceava, Neamţ, Bákó és Iaşi – református magyarsága gyűlt össze.
„A nagy távolságok és a kis létszámú magyar közösségek miatt nagy igény van a találkozásokra, amelyeken lehetőség nyílik magyar szót hallani, magyarul beszélni” – mondta el a Krónikának Furó Lóránd-Félix helyettes lelkipásztor, a találkozó szervezője. Mint mondta, az egynapos rendezvényen ötven hívő gyűlt össze, körülbelül ugyanannyi, ahánnyal ő is találkozik igehirdetései során. Kifejtette, a négy megyére kiterjedő, 130 lelkes szórványgyülekezetben egyéves szolgálata során felismerte a találkozásra való igényt, és a Communitas Alapítvány támogatása révén sikerült összegyűjtenie a híveket.
Mivel az egyházközség nem rendelkezik templommal, a találkozót a bákói Decebal hotel konferenciatermében tartották, ahol Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese hirdette az igét, majd névre szóló emléklapot adott a gyülekezeti tagoknak. Markó Gábor, az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka külön köszöntötte az összegyűlt fiatalságot és kisgyermekes családokat, ugyanis, mint hangsúlyozta „ők jelentik a bákói egyházközség jövőjét”. Továbbá elismerésben részesítette azokat a családokat, amelyek éveken át otthonukban biztosítottak helyet a havonta egyszer megtartott istentiszteletnek. A közös imádkozás jelentőségére hívta fel a figyelmet Kiss Csaba missziói előadó, amelyre a találkozó is jó alkalom volt. A találkozón a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége is szép számban képviseltette magát.
Furó Lóránd-Félix szerint a rendezvényen különös figyelmet fordítottak a magyar nyelv ápolására, művészi megjelenítésére is. Szegedi László esperesnek köszönhetően az egybegyűltek magyar nyelvű irodalmi és egyházi kiadványok közül válogathattak, majd Puskás Győző amatőr színész Isten kezében című versműsorát, Aszalós Enikő éneklését és Bejan Maria orgonajátékát hallgathatták meg. A hívek örömmel fogadták a Moldvában ritka, színvonalas magyar nyelvű előadást. A találkozó közös ebéddel, kötetlen beszélgetéssel zárult.
Furó Lóránd-Félix elmondta: Bákó mellett Piatra Neamţ, Vatra Dornei, Fălticeni és Oneşti településeken, míg Jászvásáron egyetemista fiataloknak is tart havonta istentiszteletet. A mostani találkozó egyik legnagyobb eredménye, hogy Bákóban is több fiatal igényét fejezte ki a rendszeres bibliaórára, amelyekre ezután sort is kerítenek majd, mesélte a lelkipásztor.
Fodor Enikő. Krónika (Kolozsvár)

Elkezdte működését az EMNT Szórványtanácsa
A Szórványtanács megalakulásával, annak konkrét struktúrájának, céljainak meghatározásával zárult a Konferencia az Erdélyi Szórványért második, brassói tanácskozása. A november 12-i eseményt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Brassó megyei szervezete a Brassói Magyar Napok keretén belül szervezte a Reménység Házában, olyan neves előadók részvételével, mint dr. Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alapkezelő (BGA) Zrt. vezérigazgatója és Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány igazgatója. A Szórványtanács alakuló ülését Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke vezette, a jelenlévők között szerepelt Bajtai Erzsébet nagykövetné asszony, Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, Máté Sándor, unitárius lelkész, ifj. Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke, Boros Rezső, az Erdélyi Magyar Ifjak Szórványért szakcsoport tagja, Szász Ágnes, az Erdélyi Kárpát Egyesület brassói osztályának elnöke, valamint helyi vállalkozók és az EMNT területi szervezeteinek képviselői.
A Szórványtanács megalapítását hosszabb előkészítő munka előzte meg, melynek alapjait a május 13-14. között Temesváron lezajlott Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le (itt született meg annak a szórványstratégiának a vitairata is, melyet Bodó Barna, a Magyar Állandó Értekezlet Szórvány Szakbizottságának elnökeként tett le a MÁÉRT asztalára).
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke az alakuló ülésen elmondta: „Az EMNT harminc Demokrácia-központtal, körülbelül száztíz munkatárssal rendelkezik, erre építhet az újonnan megalakult Szórványtanács.” A konkrét munkacsoportot viszont egy ennél szűkebb csapat képezi, melyet az EMNT szórvány-megyei szervezeteinek vezetői, illetve elismert szórványügyi szakemberek, köztük dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, dr. Erdei Ildikó, a Temes Megyei Civil Tanács elnöke, Gergely István „Tiszti”, a Lasarus Alapítvány elnöke, és nem utolsó sorban Szegedi László református esperes, a kőhalmi szórványközpont vezetője, akit a jelenlevők felkértek a Szórványtanács irányítására, dr. Kovács Lehel István, az EMNT brassói alelnöke titkári segítségével. „A diagnózis felállítása érdekében a közös problémák feltárása az elsődleges cél.” – jegyezte meg Szegedi László, miután megköszönte a bizalmat, kihangsúlyozva, hogy a szórványkérdést depolitizálni kell. Szegedi László aláhúzta, hogy az új munkacsoportból kihagyhatatlan az egyház, az iskola és a civilek, valamint újra be kell vonni a vállalkozói réteget, akik saját forrást is biztosítanak majd a munkacsoport programjaihoz.
A Szórványtanács munkáját máris elkezdte, – körülbelül egy év alatt kívánja feltérképezni a szórványmegyék településeinek jelenlegi helyzetét, valamint az ott élő magyarok problémáit –, személyes felkeresések, kérdőívezés, statisztikai felmérések előzik majd meg a konkrét megoldás-csomagot. 
Erdély.ma

Bod Péter-szobrot avattak Magyarigenben
Felsőcsernátoni Bod Péter emlékére állítottak szobrot Magyaringenben, a tudós pap, történész jelentős munkáinak alkotási helyén, sírja közelében. Az alkalomra szombat délelőtt megtelt a mindössze húsz magyart, köztük tizennégy hívet számláló református egyházközség gótikus temploma.  Az emlékünnepségre a szórványnap (november 15. – Bethlen Gábor születésének és halálának napja – 1580, illetve 1629.) utáni hét végén került sor. Az ünnepi istentiszteleten ifj. Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye újraválasztott esperese igehirdetésében Ábrahám és Bod Péter között vont párhuzamot, hiszen mindketten engedelmeskedtek Isten elhívásának, ezért életük által nemzetük áldásaivá váltak. Bod Péter fontos építőköve a magyar kultúrának, általa mozdult ki középkori merevségéből a tudomány is, de nem csak eszével, szívével is világossága volt korának, mondotta az esperes, aki a magyarigeni egyházközségnek ajándékozott egy Bod Péter fiától származó dokumentumot. Szonda Szabolcs, a Bod Péter Megyei Könyvtár igazgatója vetített képes előadásban ismertette a Bod Péter emlékév rendezvényeit.
Szonda bemutatta Bod Péter: Az erdélyi románok egyháztörténetének két könyve címmel megjelent, a tudós pap latin nyelven írt két művének fordítását. Demeter László, a Kovászna megyei tanács szórványprogramjának felelőse, a baróti Tortoma Kiadó által megjelentetett Gudor Kund Botond: Az eltűnt Gyulafehérvári Református Egyházmegye és eltűnt egyházi közösségei, illetve Az erdélyi-hegyaljai Magyarigen református közösségének története című kötetet ismertette. Sepsi Enikő, a Károli Gáspár Református Egyetem rektora a Kurucz Györggyel és Gudor Kund Botonddal közösen szerzett: Egyház, társadalom és művelődés Bod Péter (1712–1769) korában című könyvet mutatta be.
A sírkertben felavatták Bod Péter mellszobrát, Vargha Mihály szobrászművész, a Székely Nemzeti Múzeum igazgatójának alkotását. Ünnepi beszédet Tamás Sándor, a Kovászna megyei tanács elnöke mondott: „Egy ember addig él, amíg emlékeznek rá. Ha ragaszkodunk hagyományainkhoz, értékeinkhez, nem tud megvalósulni a herderi jóslat, a magyar nép nem tűnik el, nem olvad be sem a román, sem a szláv népek közé. Székelyföld pedig ezután is belső anyaanyaországként viszonyul a szórványban élő magyar közösséghez” – hangoztatta a szónok. Vargha Mihály joviális, önmagával és a világgal harmóniában élő ember képmását igyekezett megalkotni, olyan emberét, akinek mindennapi teendői mellett jutott ideje a lélek dolgaira is, mondotta. Az ünnepség, melyen részt vettek a szülőfalu, Csernáton küldöttei is, Szőcs László, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperesével az élen, nemzeti imánk eléneklésével zárult.
Szekeres Attila
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Templomaink fotókrónikása: Magyari Hunor
Valószínűleg Magyari Hunor az egyetlen fotós, aki az utóbbi 10 évben az Erdélyi Református Egyházkerület összes templomát lefotózta. A hatalmas munka eredménye 15 kötetben jelent meg, amelyek közül nem egy az épített örökség utolsó dokumentumának tekinthető, hisz a fotós a huszonnegyedik órában örökítette meg egyik-másik elhagyott templomot a teljes pusztulás előtt. Magyari Hunor munkája azonban nem csak ezért jelentős: utazásai, körútjai során számos tanulságos történetet is összegyűjtött. Ezekről is kérdeztük interjúnkban.
Ha jól tudom, nem professzionális fényképészként végezted el ezt a hatalmas munkát. Hogyan kezdődött?
Megközelítőleg 20 éve kezdtem fényképezni. Azon szerencsés nemzedékhez tartozom, amely még élte és művelte a fekete-fehér filmes, vegyszeres, sötétkamrás időszak végét, illetve az ilyen fotózást. Az első templomfotóim a nagyszüleim pincéjéből nyárára átalakított fotólaborban elevenedtek meg. Több mint 18 éve kötődöm a Református Diákotthon Alapítványhoz (RDA), ahol jelenleg is dolgozom, mint titkár, beszerző, mindenes. 1996-ban a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Igazgatótanácsa fotópályázatot írt ki Református templomok a Kárpát-medencében címmel. Erdőszentgyörgyön, nagytatám segítségével el is készítettem néhány képet, és beküldtem. Az elbíráláskor egy képemet díjazták, hármat dicséretben részesítettek, és a későbbi felhasználás céljával megőriztek. 1997-ben egy magyarországi ismerősöm megbízásából fényképeztem le a Székelyudvarhely és Erdőszentgyörgy közötti útszakaszon található, különböző felekezetekhez tartozó 36 templomot.
Tehát már akkor voltak olyan próbálkozások, hogy leltározzák a magyar templomokat.
Igen, mindkét esetben azonos volt a megrendelő kitűzött célja: összegyűjteni és megőrizni a különböző felekezetek templomait. De nincs tudomásom a képek további felhasználásáról, a tervek megvalósulásáról.
Neked mégis sikerült, legalábbis az Erdélyi Református Egyházkerülethez tartozó templomokat kivétel nélkül mind végigfotóztad, a már nem használt romos épületektől, az épülőfélben levőkig. Milyen elvet követtél?
Azt tűztem ki magam elé, hogy egyházmegyénként egy-egy kötetben, egy-egy oldalon, rövid szövegismertetővel, képanyaggal bemutatom a két Egyházkerület valamennyi református templomát. Fotózáskor a célom elsősorban a dokumentumkészítés, a valóság pillanatnyi rögzítése volt, mindenféle előzetes „rendezés" nélkül. De akad talán a bemutatottak között is egy-egy olyan felvétel, amellyel annak is tudok újat mutatni, aki helybéliként minden nap látja templomát. Jóval több felvételt készítettem az albumokban megjelenteknél. Azokat talán majd valóban dokumentumként használhatja a jövő.
Ha a lehető legésszerűbb útvonalakat követted, akkor is több ezer kilométert kellett bejárnod. Kezdettől megvoltak rá az erőforrásaid?
Az első években még gyalogszerrel, kerékpárral, autóstoppal és diákjaim önzetlen szüleinek segítségével – volt, ahová ők vittek el saját autóikon – jártam be az egyházmegyét. Később az RDA biztosított szolgálati autót az egyházmegyék bejárásához, illetve néhányszor bérelt autóval utaztunk. A fotós felszerelés mindig sajátom volt, valahogy úgy, hogy mindig azt és csakis azt a felszerelést (digitális fényképezőgépek, objektívek, számítógépek) vásároltam meg, amely alkalmas volt épületfotózásra. A légi felvételek ötlete az erdővidéki album készítésének idején fogalmazódott meg, mint egy újszerű látószög, amelynek hatalmas dokumentumértéke van, hiszen egyszerre, egyetlen fotón lehetett megörökíteni templomot, parókiát, gyülekezeti házat, iskolát, temetőt. A fotózás során megtett kilométerek számáról nem tudnék találgatásokba se bocsátkozni. Annyi biztos, hogy a 2012-es esztendőben valamivel több, mint 40.000 km-t „varázsoltam" az autóba.
Közben segítséged is akadt...
2007 nyarán csatlakozott az „ügyhöz", kedves ismerősöm, Szántó Tünde, szilágysomlyói magyartanárnő, akivel végigjártuk, és lefényképeztük a Küküllői Református Egyházmegye templomait. Ő később is – a tanügyi vakációk idején – részt vett a terepmunka elvégzésében. Női szemének és a virágok iránti szeretetének köszönhetően, hozzá kötődnek az album virágos fotói. 2011-ben csatlakozott a csapathoz Juhász Ábel, telekfalvi lelkipásztor, aki előbb a Sepsi- és Kézdi-Orbai albumokhoz járult hozzá helyismeretével, a vidék földi és légi felvételeinek elkészítésével. Majd 2012-ben szintén munkatárs volt a Brassói és Kolozsvári Egyházmegyék anyagának fotózásakor. Munkahelyi kollégák lelkészi és laikus tanácsokkal segítettek, családtagjaim, volt és jelenlegi diákjaim közül is sokan hozzájárultak e nagyméretű kordokumentum elkészültéhez.
Van egy teljes munkaidős, „civil" állásod. Mikor volt időd fotózni?
Az első öt album anyagát a mindenkori tavaszi és nyári vakációkban fotóztuk (2002-től). A kolléganőm tanárnő, ő csak ezeken a heteken tudott eljönni munkahelyéről. A 2011-2012-es esztendőkben már kaptam plusz szabadnapokat, fizetetlen szabadságot a munkahelyemről, mert nem lett volna elegendő pusztán a nyári szabadság e sok épület megfényképezésére.
Hogyan fogadtak a gyülekezetek?
A gyülekezet, a harangozók, gondnokok, presbiterek mindig nagy örömmel fogadtak, többször meg is vendégeltek egy kis frissen sütött pánkóval, házikenyérrel, kávéval. A lelkészek – noha nekik már nem olyan újdonság a templomokat fényképező ember, turista – is legtöbb esetben készségesen álltak rendelkezésünkre, biztosították a bejutást az épületekbe, sokszor felvittek padlásra, megmutattak rejtett zugokat, érdekességekről számoltak be.
Sajnos a fotókból is kiderül, hogy sok helyen a gyülekezet tehetetlen a templom pusztulásával szemben.
5-10 fős gyülekezetek esetén, főleg, ha a gyülekezet tagjai 60 év fölöttiek, nincs remény a felújításra. Egyik ilyen helyen azt mondta nekem egy idős nénike: „Tudja, az őseink felépítették ezt a templomot, és mi arra se vagyunk már képesek, hogy a pókhálót leszedjük róla." Mert a gyülekezetnek az a néhány tagja már olyan öreg, hogy egyikük sem tud székre állni.
Gondolom, minden kép mögött van egy történet. Melyikre emlékezel a legszívesebben?
Rengeteg kedves és szomorú történet van, de úgy az igazi, ha az ember odamegy és személyesen éli át. Egy érdekesebb, talán a vidékre is jellemző történetecske, hogy Magyarkirályfalván kigyalogoltunk a tűző napon, a dombon levő templomhoz, bár úgy sejtettük, hogy a harangozó, akinél a kulcs lehet, biztosan az aljban, a faluban lakik majd. A templom előtt egy kedves, 70 év körüli bácsika tett-vett valamit. Odaértünk, bemutatkoztunk és megkérdeztük, hogy nem-e tudja véletlenül, hol lakik a harangozó, vagy a hogy a kulcsok kinél, merre vannak. Ő – miután végigkérdezte, hogy mit akarunk a harangozótól, miért jöttünk, miért fényképezünk – negyed óra múlva végül közölte, hogy ismeri azt az embert: ő maga az. A zsebéből elővette a kulcsot, és nagy örömmel végigkalauzolt a templomán.
Mit mond a templom gyülekezetéről?
Erről több órányit lehetne mesélni. Ami legelőször szembetűnik számomra, belépve egy templomba, hogy van-e virág az Úr asztalán. Ha nincs, általában az már a vég kezdetét jelenti. Legtöbbször itt már nincs gyülekezet, vagy csak ritkán tartanak már istentiszteletet. De mesélnek a varrottasok, a padon felejtett szemüvegek az énekeskönyvek mellett, a pókhálók és sajnos a műanyag virágok is.
Voltál Erdélyen kívül is, például Galacon. Ott is van református gyülekezet vagy már csak nyomokban?
Sajnos, a Kárpátokon kívül még szomorúbb a helyzet. A nyelvvesztés még kézzelfoghatóbb. Több esetben más felekezettől bérelt épület, magyar nyelvet már egyáltalán nem beszélő gondnokok fogadtak, a gyülekezetben is több helyen elhangzott, hogy mi már bizony rosszul beszélünk magyarul. Érdekes volt látni Galacon a parajdi, Küküllő-menti falvakból elszármazott emberek énekeskönyveit a padok tetején.
Egyes templomokhoz évekkel később visszatértél, hogy újabb fotókat készíts róluk. Hogyan változtak az évek alatt? Romlás vagy építés jellemző inkább?
Statisztikát nem végeztem, van ilyen is, van olyan példa is. Kristyor (Hunyad megye) temploma egy nyár alatt elvesztette a teljes tetőszerkezetét, valószínűleg mi voltunk az utolsók, akik még láttuk az Úr asztalát, a szószékkoronát. Ellenben több helyen meglepődve tapasztaltam, hogy ottjártam után újravakolták kívül-belül a templomot, újrafedték a tetőt, haranglábat, tornyot újítottak. Mindenhol szükség és lehetőség szerint.
Hol lehet a munkáid eredményét végignézni, a köteteket kézbe venni, esetleg megvásárolni?
A kötetek fogynak, egyelőre csak az udvarhelyi ért meg egy második kiadást. Kolozsváron például könyvesboltokban nem, csak a református püspöki hivatal iratterjesztési osztályán lehet kézbe venni a kiadványokat. Szeretnénk két nagy kötetbe összefoglalva újra kiadni azt, ami most 15 kisebb kötetben van, remélem, nyár végére sikerül.
Mik a terveid? Lesz folytatás?
Tervezem az unitárius templomainkat is megörökíteni, már van is egy nyertes pályázatunk. Ezen kívül remélem, hogy sikerül a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez tartozó templomokat is végigfotózni. Az egyetlen kérdéses tényező a pénz, de bízom benne, hogy az is megoldódik.
T. Koós Imola
maszol.ro

Dallal gyarapodó reformátusok
350 dalos és számtalan vendég örvendhetett szombaton a kórusműveknek a baróti református egyházközség által huszonegyedik alkalommal megszervezett dalostalálkozon. A vasárnap nyolcadik alkalommal tartott Hazatérés napján orgonát szenteltek és színes üvegblakot avattak.
A hagyományokhoz híven az esemény ébresztő körzenével vette kezdetét, majd a résztvevők a szervező Zathureczky Gyula Kórus volt karnagya, Kónya Pál és elnöke, Zakariás Attila sírját keresték fel elhalálozásuk tizenegyedik évfordulóján. A református templom előtt tartott szabadtéri megnyitón közösen énekelték az Ünnepre jöttünk kórusművet, köszöntötte a dalosokat Barót polgármestere, Lázár-Kiss Barna András és Krizbai Imre lelkipásztor, az Erdővidék Néptáncegyüttes pedig palotás táncot járt. A találkozón a házigazdákon kívül fellépett a Rozmaring Kórus (Barót), a Dávid Ferenc Unitárius Kórus (Vargyas), a Gazdag Miklós Polgári Daloskör (Nagyajta), a Sonore Vegyes Kar (Budapest), a Brassói Magyar Dalárda, az Alsórákosi Református Vegyes Kar, a Kisbaconi Református Kórus, a Feketehalmi Ökumenikus Kórus, a Négyfalusi Vegyes Kar, az Ürmösi Unitárius Kórus, a Gidófalvi Református Vegyes Kar, a Zágoni Mikes Kelemen Vegyes Kar, a Malomfalvi Katolikus Kórus és a Kemenesmagasi Citerazenekar és Dalkör. A templomszentelés évfordulóján tartott Hazatérés napján felszentelték a Simon Hamelink és Rene Nijsse által adományozott orgonát. Az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese, Berszán István az orgonának az istentiszteleti rendtartásban kiemelt helyéről beszélt: lelkesítően hat az igét hallgatóra, de bátorító és vigasztaló ereje is van. Fórika Balázs kántor az orgona a Kr. e. II. századig visszavezethető történetéről beszélt, majd az új hangszert megszólaltatta. Az eljátszott művek közt az adományozók tiszteletére szerepelt az 1568 óta használatos holland himnusz is. A Brassói Református Egyházmegye esperese, Szegedi László a hálaadó istentiszteleten a gyülekezetek társadalmunkban betöltött szerepéről beszélt, s megállapította: a keresztény jelképek és hagyományok elleni folytonos támadások éreztetik hatásukat, s fogynak a hívők. Leleplezték a templom negyedik, színes üveggel díszített ablakát, mely az utóbbi két esztendő konfirmandusainak, illetve Komporály Viktor és Hajdó József vállalkozó adománya. Ugyanakkor felavatták a víztelenített és felújított pincét is. A gyönyörű és tágas boltíves helyiség a kultúrát szolgálja az elkövetkezőkben.
Hecser László, Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Ambrus Attila: Szórványra is figyelj
Brassó a magyar próza térképén ma is fehér foltnak számít. A barcaságiaknak is. Legfennebb azzal került be az irodalom- és eszmetörténetbe, hogy a Cenk alatti városban írta le Németh László a kisebbségi idegbajt és az ebben a kórban szenvedő zárványi ember három típusát. A dohogót, aki minden sérelmet számon tart, aki szinte örül az újabb és újabb igazságtalanságnak, s a sérelmet azért növeszti apokaliptikussá, hogy ne lásson lehetőséget arra, amire ereje nincsen. A lojálist, a hatalom támaszát, aki minden kis többségi gesztusban vagy pesti vállveregetésben a megdicsőítő élet felkínált lehetőségét látja. A szervezőt, aki szerint, ha fenn akarunk maradni, az anyagi létünket kell rendezni, a gazdasági függetlenségben majd fészket talál a szellem is, aki hősnek képzeli magát, noha minden kisebbségi hősiesség: neurózis. Ezeknek a kisebbségi embertípusoknak a leírása után a nemzeti író levonta a szomorú következtetést: az erdélyi magyarságnak nincs komoly hadrendje, amelybe beállni férfipróba, mert egy nagy eszme sem fut a körében szét.
Németh László szerencsére tévedett.
Ahogyan az is hibázik, aki a mai Brassó megyét a magyar irodalom térképén üres tartományként jelölné. Az jár a legközelebb az igazsághoz, aki terra incognitának tarja a Barcaságot. Így járt el a román irodalomtörténész, Vasile Şelaru is, aki összeállította a Barcasági írók és gondolkodók enciklopédiáját. A magyar írókról avatatlanoktól informálódott, ezért az első kiadás mindössze tucatnyi és szinte kivétel nélkül tucatszerzőt említett meg.
Eléggé felelőtlenül elvállaltam, hogy a lexikon második kiadására összeállítom a mai Brassó megye területén született, élt, alkotó és elhunyt magyar író lajstromát, életrajzát, életművének listáját. Felelőtlen vállalás volt, ugyanis nem gyanítottam, hogy 139 személyiségről kell kartotékokat készítenem.
Közülük most csak hármat említek: a Kossuth-díjas Sánta Ferencet (akinek sikerült átadnunk szülővárosa, Brassó az ajándékát: a kovásznai származású Csutak Levente grafikáját az Ötödik pecsét írójáról), Nyirő Józsefet és Ignácz Rózsát.
Nem csupán a barcasági, de az erdélyi olvasó is csak az elmúlt húsz-huszonöt évben fedezte fel a három jelentős szerzőt. Az ismeretlenség oka mindhármuk esetében azonos: az irodalmi kanonizáció, amely igyekezett eltemetni a kánonnak mindenben meg nem felelő életműveket. Ahogyan Jókai Anna Ignácz Rózsa irodalmi száműzetéséről írta: „Az irodalom történetéből agyonhallgatással próbálják kitörölni. A politikai diktatúra a politikai vétkeket néha – kellő vezeklés után – megbocsátja. A világlátás másságát azonban soha.”
Sánta Ferenc elbeszélés kötetének (Isten szekerén – Stúdium, Kv), illetve esszégyűjteményének megjelenése a reveláció erejével hatott a szülőföldjén. Felfedezhettünk egy XX. századi humanista szerzőt, aki kíméletlen kritikát mondott a kóros korról, amikor élt. Nyirő József újrakanonizációja is megtörtént. A szülőfalu Székelyzsombor az évente megtartott Nyirő-ünnepségek révén is ápolja az író emlékét, ezek mediatizálása is hozzájárul ismertségének növekedéséhez. Ignácz Rózsa barcasági felfedezésére azonban még várnunk kell.
Noha Ignácz Rózsa és Nyirő József egyaránt beemelte a fogarasi, erzsébetvárosi, illetve a székelyzsombori és alsórákosi tájat, embert, életérzést a magyar irodalomba, előbbi munkássága jobbára ismeretlen ott, ahol az írónő gyermek- és fiatalkorának egy részét töltötte.
Igaz, nem teljesen ismeretlen. Fogarason, a nemrég felújított református iskolaépületben, amely ma magyar közösségi házként várja a kultúrára vágyó magyarokat, illetve az anyanyelvüket, őseik történelmét, népüknek irodalmát megismerni akaró gyerekeket – akik csak román tannyelvű iskolába járhatnak, mert a magyar oktatás megszűnt, amikor még hetven magyar diák volt a városban – nos, a magyar közösségi ház tanácstermét Ignácz Rózsa teremnek nevezték el. Szász Tibor református lelkész pillanatig sem mondott le arról, hogy a város jelentős társadalmi szerepet vállaló lelkészének, Ignácz László esperesnek és lányának, az író-színművész Rózsának életét és munkásságát népszerűsítse, emlékét őrizze.
A lelkész az elmúlt években az Árva Bethlen Kata hagyaték, a református templom ápolására, megőrzésére fordította energiái, anyagi tartalékai jó részét. A felújított templom átadása, a hálaadó istentisztelet október 5-én lesz. Értesüléseim és reményeim szerint az elkövetkező években fokozott figyelmet szentelnek Fogarason az Ignácz család örökségének feltárására, megőrzésére és megismertetésére. Ehhez a kezdeményezéshez, erőfeszítéshez a Brassói Református Egyházmegye is csatlakozik.
A húsz éven át Kovásznán szolgált, majd 1918-ban püspöki kinevezéssel Fogarasra átirányított, a Magyar Párt megbízásából bukaresti képviselőséget is vállalt református lelkész apának, Ignácz Lászlónak (a püspök-író Makkai Sándor sógora) jelentős szerepe volt Rózsa íróvá válásában, ahogyan kulcsszerepe volt ebben Fogarasnak is.
Rózsa kilencéves volt, amikor a családjával a gazdag történelmi múltú  kisvárosba költözik, ahol a vár a középkori magyar királyság s az erdélyi fejedelemség fölemelő és gyászos eseményeire emlékeztet: II. Endrétől Nagy Lajosig és Mátyás királyig, Bethlen Gábortól Apafi Mihályig vezetnek a  birtokadományozások, a várépítések. És ennek a több évszázados történelemnek részesei, szereplői a havasalföldi és az erdélyi románok, illetve a szászok.
Amikor Ignácz Rózsa Fogarasra érkezik, a kisváros már alig hasonlít arra a csendes, szinte nyomasztóan néma településre, amely Babits Mihály tanári éveiben volt, s amelyről ma már egyre több Babits-kutató állítja, filozófikus gondolkodóvá és költővé avatta a Nyugat későbbi mesterét.
Ikerpályáimon című önéletrajzi írásában Ignácz Rózsa visszaemlékezik arra, hogy az 1910-ben Mikszáth Kálmán alapította gimnázium homlokzatára felkerül a Liceul Radu Negru felirat. Egyetlen drámai mondatban írja le, hogy a város magyar lakosságának fele, köztük mintegy ezer hivatalnok 1918 és 1920 között elhagyja a várost. Megemlíti azt is, hogyan ismerkedik meg Babits verseivel, regényével, illetve hogyan veti össze Babits kora Fogarasáról alkotott képét az új valósággal.
A gyerek Rózsa a felgyorsuló történelem tanúja, miként annak is, hogy az ország urai és a város lakói gyorsan kicserélődnek. A várba ezerkétszáz fogoly katonát hoznak, az ellenálló székely hadosztály volt tisztjeit és közlegényeit. Később polgári internáltak jönnek a helyükbe. A helybeli magyar polgárság összetétele megváltozik: távoznak a régi hivatalok és velük a tisztviselők, maradnak a cipészek, szabók, bádogosok, szűcsök. És marad a változás előtt éppen csak megérkezett református lelkész és családja. Ignácz Lászlóék, a kilencéves Rózsával. Bizonytalanság és sorsvállalás, kétségbeesés és abból fakadó teremtő cselekvés: a megszűnt magyar állami iskola helyébe magyar nyelvű református gimnázium teremtése, a háromezer fogarasi magyar áldozatvállalásából. Ignácz László aktív közreműködésével.
A gyermek- és serdülőkori indíttatás, a fogarasi élmény egy életre szól, Ignácz Rózsa prózáját, legalábbis az első évtizedét döntően meghatározza.
A húszas évek fogarasi élménye nélkül aligha írhatta volna le a két világháború közötti erdélyi – és a mai erdélyi – valóságra is leginkább jellemző sorokat: „…a temetőben a sírfeliratok magyarok, és arról beszélnek, hogy nem is olyan régen itt egy más nép élt, nem az, amelyik most uralkodik. A múlt, ó a múlt, a történelem, erősen kísért az új urak boldog életében, erősen háborgatja biztonságérzetüket. Pedig a huszadik században nincsenek – nem lehetnek kísértetek. A technika századában az a jelszó, hogy mindent gyártani lehet. Múltat is. Történelmet is. Csak okos emberek kezébe kell letenni a várospolitika irányítását.”
Ignácz Rózsa szociológiai éleslátásról tanúskodó írásait ma is haszonnal forgathatnák idősek és fiatalok. Nála a mai napig senki nem érzékeltette szemléletesebben a Budapestre vágyakozó magyar fiatalok és a román királyságból betelepedők dilemmáit, a Bukarestbe kitelepedők  „kis minoritár” lányok vagy jövendő román feleségek sorsát. A folyamat ma sem ért véget, csak Budapest mellé felsorakoztt opcióként London, Bécs vagy Sidney.
Felfedezéséhez azonban szükség van a rekanonizációjára, ami ellentétben Nyirővel és Wass Alberttel, tovább késik. De talán már a rekanonizáció is kevés. A mai középiskolások – a jövő olvasói – ma (valamilyen furcsa félreértés folytán) nem hallanak Szabédi Lászlóról, Sütő Andrásról, Székely Jánosról, Bözödi Györgyről, Nyirő Józsefről, Ignácz Rózsáról. Az erdélyi magyar irodalomról sem, mert a legújabb iskolák szerint ilyen nem létezik. Pedig van, ahogyan van zsiráf is, hiába bizonygatja a komájának a góbé, hogy ilyen állat nincs.
Külön tantárgyként kellene megszerettetni az erdélyi magyar irodalmat a középiskolában, mert rólunk beszél, nekünk szól, nyújt eligazítást a kisebbségi sor(s)ban, kelt bennünk megválaszolásra váró kérdéseket, melyek a cselekvésre is késztetnek. Mert a miénk. Akárcsak Ignácz Rózsa, a kovásznai-fogarasi: az erdélyi író.
maszol.ro

IKE-vezetőképző Algyógyon
Tele vannak lelkesedéssel a fiatalok
Algyógyon szervezte meg szeptember elején első vezetőképző táborát a 95. évi fennállását ünneplő Erdélyi Ifjúsági Keresztyén Egyesület (IKE). Az egyhetes rendezvényre tíz egyházmegyéből érkeztek fiatalok. – 2014-ben született meg a döntés az Erdélyi Református Egyházkerületben, hogy az IKE-t, mint egyházi ifjúsági szervezetet megpróbáljuk az eredeti struktúrájában újraépíteni, ami gyülekezeti, egyházmegyei és kerületi szinten való szerveződést jelent. Így épült fel a kommunizmus évei után, 1992-ben újraszerveződő IKE is, de az évek során az egyházmegyei szint kimAradt és egyre nehezebb volt közvetlen kapcsolatot tartani az országos vezetőség és az egyes gyülekezeti ifjúsági csoportok között. Ezért az utóbbi másfél évben az egyházkerület 15 egyházmegyéjében állítottuk vissza a megyei szintű vezetőséget, és ez alkalommal számukra szerveztünk képzést – magyarázta az algyógyi rendezvény hátterét Tussay Szilárd, ifjúsági referens.
Az egyhetes tábort már négy képzéshétvége előzte meg, ahol a 15 erdélyi református egyházmegye ifjúsági vezetői területi leosztásban találkozhattak, ismerkedhettek egymással, illetve vezetői önmagukkal, lehetőségeikkel, feladataikkal. E hétvégék zárását jelentette tulajdonképpen az algyógyi tábor. – Úgy érzem itt tudott igazán kiteljesedni az elindított kapcsolatépítés. A különböző megyékből, helységekből érkezett fiatalok napról-napra nyitottabbá váltak, és olyan őszinte beszélgetések alakultak ki, melyeken sikerült választ kapniuk számos egyéni, közösségi problémára. Szinte általános jelenség, hogy ezek a fiatalok tele vannak lelkesedéssel, tenni akarással, de társaik közömbössége hamar letöri őket. Most Algyógyon megérezhették, hogy nincsenek ezzel egyedül, számíthatnak a társaikra, és a személyes beszámolók, megosztások során nagyon sok megoldás is elhangzott az említett problémákra. A fiatalok egymásnak tudtak tanácsot adni, arról hogyan lehet egy-egy kirándulás, játék, közös étkezés során olyan bizalmi légkört kialakítani, amire aztán építeni lehet az ifjúsági csoportot – fogalmazott Gál Adél, aki IKE-vezetőségi tagként aktívan kivette részét az algyógyi képzésből. Elmondta továbbá: igyekeztek odafigyelni a fiatalok egyéni lelki épülésére is, a reggeli áhítatok, a kiscsoportos és személyes beszélgetések során megerősíteni hitüket, hivatástudatukat, bibliai példákkal is illusztrálva a követhető vezetői magatartást.
– Számomra nagy élményt jelentett, hogy bár csak rövid ideig lehettem itt, azt láttam, hogy a fiatalok még a késő esti órákat is beszélgetésre, problémamegoldásra fordítják. A tábor ideje alatt nagyon intenzíven folyt a képzés, sokszor csak tízpercnyi szünet szakította meg a többórás előadásokat, de úgy láttam, mindenki szívvel-lélekkel jelen volt – értékelt Kozma Anita IKE-munkatárs.
A képzésbe külső szakemberek, vezetőségi tagok, illetve „öreg-ikések” is besegítettek. – Tulajdonképpen már évek óta létezik az IKÉ-ben egy munkatársképző tanfolyam, erre építettük most a vezetőképzést is, és a hagyományokhoz híven a hétvégi képzésekre, illetve ide a táborba is meghívtunk külső szakembereket. Elsőként említeném Fülöp Lórándot, aki kommunikációs tréninget tartott, majd Bartos Károly IKE-elnököt, aki a szervezet struktúráját, céljait ismertette és Gál Adélt, valamint Kozma Anitát, akikkel közösen bonyolítottuk le az egész heti programot. Ennek hátterében pedig Kocsis András, senior-IKE-s állt, aki a képzési programot felépítette, és aktívan részt vállalt a levezetésében is – fogalmazott Tussay Szilárd.
Az egyhetes rendezvényen részt vevő fiatalok a zárónapon rendkívül pozitívan értékelték a képzést. A közel százig terjedő értékskálán mindenki 80 feletti minősítést adott szervezés, hangulat, egyéni, szakmai (vezetői) fejlődés szempontjából. Az egyetlen komolyabb hiányérzet a résztvevők számára vonatkozott. A rendezvényre ugyanis kereken 75 fiatal kapott meghívást: a 15 egyházmegyei IKE vezetőség 5-5 tagja (elnök, alelnök, pénztáros, titkár és ifjúsági előadó). Bár az egy hét alatt elég sokan megfordultak a táborban, az utolsó napon már csak huszonegynéhányan búcsúztak egymástól. A nemrégiben újraalakult Hunyad megyei IKE-t azonban szép számban képviselték: János Zsuzsa elnök, Rátoni Csaba lelkipásztor, ifjúsági előadó, valamint Gergely Izabella és Gáspár-Barra Áron. Igaz ketten csupán a hét első felében lehettek jelen, amikor az országos IKE-közgyűlést is sikerült beszorítani a sűrű programba. – A képzésről, ideértve a hétvégeket is, tulajdonképpen csak a Nagyenyedi és a Brassói egyházmegyék hiányoztak teljesen. A többi megyéből sikerült legalább egy-két képviselővel találkozni a képzés-hétvégeken vagy a tábor idején. Úgy érzem mindannyiunknak erősítésként szolgáltak ezek a találkozások, és külön örülök a Hunyad megyeieknek, ahol nagyon kevesen vannak, mégis lelkesedést éreztem részükről és az algyógyi helyszínválasztással is meg kívántuk erősíteni a jelzést, hogy igyekszünk imával, tudásunkkal, eszköztárunkkal támogatni a legkisebb gyülekezetek ifjúsági tevékenységét is – fogalmazott a tábori kiértékelést követően Tussay Szilárd.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Körlevelet bocsátott ki az Erdélyi Református Egyházkerület a kvótareferendummal kapcsolatban
Körlevelet bocsátott ki az Erdélyi Református Egyházkerület Püspöki Széke (Esperesek Kollégiuma) a magyarországi referendum tárgyában, és részvételre, de közvetve nemmel szavazásra buzdítanak. A Transindexnek is eljuttatott körlevélben azt írják, az október 2-i kvótareferendum "az első olyan magyarországi népszavazás, amelyen a külhoni magyarság a választópolgárok akaratának kinyilvánításának közvetlen eszközével élhet".
A körlevélben azt írják, a népszavazás alapját képező migrációs helyzet kezelésével és megoldásával kapcsolatos általános bizonytalanság van, "Európai és nemzetközi megoldások nélkül a nemzeti érdekek, Magyarország és a teljes Kárpát-medencei magyarság érdekeinek eredményes képviselete, nemzeti értékeink védelme különösen fontos".
"A meggyőződés felelősséggel jár, ahogy a véleményünk kinyilvánítása is, bármilyen fórumon, bármilyen módon. Nincs család, nincs közösség, nincs gyülekezet és nincs nemzet sem egységes, felelősséggel és szabadon kinyilvánított vélemények és azok összessége nélkül. Ezért fontos, hogy minél többen döntsenek úgy, hogy felelősséget vállalva alkotnak véleményt a nemzet egységének és biztonságának védelméről, a magyar kultúra és magyar hagyományok megóvásának fontosságáról és részt vesznek az október 2-ai szavazáson!" - írják.
A körlevél szerint az aláírók számára az esedékes referendum nemzeti ügy, amelynek célja "Magyarország integritásának, a magyar kultúrának, a családoknak és hagyományainknak védelme, illetve a magyar érdekek hatékony képviseletének elengedhetetlen eszköze". A megfogalmazott célokat a magyarság össznemzeti érdekének tekintik.
"A fentiek tükrében kérünk mindenkit, hogy álljon ki Magyarország biztonsága és a magyar érdekek védelme mellett az október 2-ai népszavazáson, amely a szabad véleménynyilvánítás mellett a nemzetegyesítés egyik szimbólumává is válhat!" - zárul a körlevél.
A körlevelet Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke, Kántor Csaba, az Erdélyi Református Egyházkerület püspök-helyettese, a Székelyudvarhelyi református egyházmegye esperese, Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, a Brassói Református Egyházmegye esperese, Szász Attila, a Görgényi Református Egyházmegye esperese, az Esperesek Kollégiumának elnöke, Dr. Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese, Vincze Minya István, a Kalotaszegi Református Egyházmegye esperese, Bányai Csaba, a dési református egyházmegye esperese, Berszán István, az Erdővidéki Református Egyházmegye esperese, Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese, Incze Zsolt, a Sepsi Református Egyházmegye esperese, Biró István, a Küküllői Református Egyházmegye esperese, Lőrincz János, a Marosi Református Egyházmegye esperese, Jakab István, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperese, Dr.Gudor Botond, a Nagyenyedi Református Egyházmegye esperese és Zsargó János, a Hunyadi Református Egyházmegye esperese jegyzik. (hírszerk.)

Transindex.ro

A meghurcoltakra emlékeztek
A földvári és hasonló lágerekben elpusztultakra, szenvedettekre emlékeztek tegnap Uzonban a Magyarországon meghirdetett Gulag-emlékév jegyében. Az egész napos rendezvénysorozat részeként leplezték le a templom oldalára erősített, a földvári és más fogolytáborokban meghalt vagy szenvedett uzoniak örök emlékére készített márványtáblát.
Az eseményeken Magyarország bukaresti nagykövetségét Kóka Zoltán alezredes, katonai és légügyi attasé képviselte. Az uzoniak mellett más háromszéki településekről érkezettek, a Vitézi Rend képviselői, a Volt Politikai Foglyok Szövetségének tagjai is jelen voltak. A református egyház részéről a házigazda, az esemény mozgatórugója, Ungvári Barna András helyi lelkipásztor mellett jelen volt Incze Zsolt és Szegedi László, a Sepsi, illetve Brassói Református Egyházmegye esperesei és Albert Imre uzoni plébános is.
A háromszéki, illetve brassói megyeházát senki nem képviselte – jegyezte meg Ungvári Barna –, de ott volt számos személyiség – Benkő Levente történész, újságíró, Bedő Zoltán újságíró, Markó Gábor is –, aki támogatta a földvári fogolytábor helyén felállított emlékmű ügyét. Az ünnepi istentiszteleten Szegedi László hirdetett igét. A Ki az ellenség? Ki volt, ki ma, ki lesz? kérdésre a hit elemzésével kereste a választ. Van kísértő, van gonosz, de van szabadító is – vonta le a következtetést. Ungvári Barna köszöntőbeszédében elmondta, a világ csak külsőségekben változik, a gonoszság itt van közöttünk, de biztatást ad az ige. A fogolytáborokban is az Istenbe vetett hit mentett meg életeket. A földvári gyűjtőtábor a szenvedések egyik stációja volt, emlékezni kell a lágerben szenvedettekre – hangoztatta. A földvári tábor – és más hasonló helyszínek – ismert túlélői mára mind meghaltak, a hozzátartozók vagy hallottak, vagy nem sokat tudnak az akkori történésekről. A meghurcoltak többnyire nem mertek mesélni szenvedéseikről, ezért kutatni, keresni kell a történéseket – mondta a lelkész. A földvári foglyok szenvedéseinek megismerésében segített az uzoni református dalárda és a helyi fiatalok előadása, amelyben név szerint említve elevenítettek fel fogolysorsokat. Markó Gábor, Brassó Megye Tanácsának korábbi alelnöke a földvári emlékmű állítása körüli bonyodalmakra emlékezett. A község polgármesterének utasítására 2000 nyarán lerombolták az alig felállított emlékművet. Egyfajta kényszerrel, a költségvetés-kiegészítés megvonásának emlegetésével sikerült elérni, hogy maga a polgármester állíttatta fel újra az emlékművet Ungvári Barna elképzelése szerint. Benkő Levente vetített képes előadásban mutatta be a ’44-es román átállás utáni történéseket, kiemelve a felerősödött magyar- és németellenességet. Előadását a 90-es évek emlékműállítási és megemlékezési történéseinek képes felelevenítésével zárta. 
Részletet mutattak be a Somogyi Csaba és Bartók Emese által készített dokumentumfilmből, amelyben Kató Béla püspök emlékezett meg a földvári táborban meghurcolt és ott meghalt nagybátyjáról.  Ungvári Barna rövid előadásában a földvári emlékműállítás előzményeiről, az első megemlékezésekről beszélt. Azt is elmondta, az uzoniak példamutató módon álltak a felszámolt földvári táborból szabadultak mellé, ellátásukra gyűjtést szerveztek.  A templombeli események a magyar himnusz eléneklésével értek véget, majd az egybegyűltek az iskolába vonultak, ahol szeretetvendégség várta őket. Ezt követően leplezték le a földvári táborban szenvedett és elhunyt uzoniak emléktábláját, majd a református imateremben megnyitották a fogolytáborról szóló kiállítást.
Bokor Gábor Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Háromszékről kétezren vesztek oda
Uzonban emlékeztek a barcaföldvári áldozatokra 
Élve az alkalommal, hogy a Magyar Országgyűlés és Magyarország Kormánya 2016-ot a Gulág évének nyilvánította, szombaton az uzoni református templomban ünnepi istentisztelettel, kulturális műsorral, előadásokkal és táblaavatással emlékeztek azokra a magyar és német férfiakra, akiket 1944 őszén a barcaföldvári elosztótáborba hurcoltak a román hatóságok.
Ez alkalomból a Sepsi Református Egyházmegye részéről Incze Zsolt György esperes köszöntötte a templomba Háromszékről és az anyaországból egybegyűlteket. Igét Szegedi László Tamás, a Brassói Református Egyházmegye esperese hirdetett, majd az istentisztelet végeztével a barcaföldvári tömegsírokat megjelölő emlékmű elkészítésének értelmi szerzője és kivitelezője, illetve az emlékünnepség megszervezője, Ungvári Barna András, jelenleg Uzonban szolgáló református lelkipásztor elevenítette fel az emlékhely kialakításának nehézségeit. Az elkövetkezőkben az uzoni református dalárda idézte fel szívbemarkoló énekszó és az egykori deportáltak naplójegyzeteinek felolvasásával a barcaföldvári gyűjtőtábor kényszerlakóinak tragédiáját, majd Kóka Zoltán alezredes a bukaresti magyar nagykövetség katonai és légügyi attaséjának, valamint Török József, a Volt Politikai Foglyok Kovászna Megyei Szövetsége elnökének áldozatokra emlékező szavai hangzottak el. 
A haláltábornak nevezett egykori gyűjtőhely létrehozásának előzményeit és az ott történteket a téma kutatója, Benkő Levente, jelenleg Kolozsváron élő újságíró, történész idézte fel. Ennek során többek között megtudhattuk, hogy a mai napig sincsenek pontos adatok az 1944 őszén elhurcoltak számára vonatkozóan, szerinte azonban Kolozsvárról például 5000, Csíkszékről 3000, Háromszékről pedig 2000 személy eshetett ennek áldozatul. A barcaföldvári gyűjtőtábor állandó létszáma valahol 2500–6000 között mozgott, és állandóan változott, ugyanis a munkaképeseket folyamatosan elszállították, a helyüket újakkal töltötték fel.
A döbbenetes történéseket felidéző, de mindvégig méltóságteljes ünnepség a templom oldalán az áldozatok emlékére elhelyezett márványtábla leleplezésével, valamint a foglyok és hozzátartozóik leveleiből, visszaemlékezéseiből létrehozott vándorkiállítás megtekintésével ért véget. 
Bedő Zoltán Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Vándorútra indult a Biblia
A Reformáció Jubileuma alkalmából Nagykárolyból indult a Károli Biblia vándorútjára 2017 január 10-én, tudhatjuk meg a Nagykároly Belváros Református Egyházközség beszámolójából.
A biblia első állomása a Brassói Református Egyházmegyében lévő Alsórákosi Református Egyházközség lesz. A vándorlás során a biblia megérkezik az egyházmegye minden egyházközségébe.
Az indulás napján szervezett ünnepségen köszöntőt mondott Szegedi László esperes, Tukacs Jozsef Sándor lelkipásztor, Csákányi Antal lelkipásztor és Ambrus Attila egyházmegyei főgondnok.
A vándorút végeztével, a biblia a jubileumi év végén visszaérkezik Károli Gáspár szülővárosába - a Nagykároly Belvárosi Református Egyházközségbe.
Isten áldása legyen a biblia útján, s annak minden állomásán.
Bagosi Andrea 
A Károli Biblia nyomtatása 1590-ben történt Vizsolyban, ezért vizsolyi bibliának is nevezzük.
szatmar.ro

Egyszerűsített Biblia-honosítás indult Brassóban
Kreatívan próbálja visszacsalogatni a Bibliát a mindennapi életbe a brassói református egyházmegye.
Ha honosításról beszélünk, valószínűleg első körben mindenkinek az egyszerűsített honosítás fog eszébe jutni, hiszen néhány éve ez a téma az, ami a közéletet meghatározta: hogyan jussunk könnyen, gyorsan magyar állampolgársághoz. Külföldön egyetemet végzetteket esetleg az is foglalkoztathatja, hogyan tudják valamelyik neves nyugati egyetemen megszerzett oklevelüket honosíttatni, hogy azt itthon is elismerjék, számba vegyék.
Az már valószínű keveseknek jut eszébe, hogy a Bibliát is honosítani kell, illetve pontosabban újrahonosítani, hiszen az, ami egykor minden háztartásnak elengedhetetlen kelléke volt, ma már csak porfogónak, elfelejtett könyvnek jó. Pedig ez az a könyv, amelyik évszázadokon keresztül kísérte templomba az énekeskönyveket, ma pedig, annak ellenére, hogy elérhetőbb, mint valaha – két kattintásból telefonon, táblagépen, számítógépen is olvasható –, ritkábban vesszük elő, mint az ünnepi díszeket, terítőket.
Felelevenítenék az emlékeket
Talán pont abból a felismerésből kiindulva, hogy lassan a szószékre száműztük a Bibliát, döntött úgy a brassói református egyházmegye elnöksége, hogy megpróbálja visszahonosítani az igét a református családok otthonaiba. Céljuk, hogy felelevenítsék a hívek Szentíráshoz kapcsolódó emlékeit, ilyenből pedig szinte kivétel nélkül minden ember életében van, akár a vallásórákon, vasárnapi iskolában megtanult aranymondásokra, a konfirmációi felkészítő alatt tanult és tanulmányozott igeszakaszokra, házasságkötésre gondolunk, szinte minden élethelyzetben volt egy ige, amelyik kísérte az életünk eseményeit.
„Vándorbiblia” indult útra
A módszer, amelyet az egyházmegye kiválasztott, kreatívan próbálja mindezt megtenni, egy „vándorbibliát” bocsátottak január elején útjára, amelyet a nagykárolyi református egyházközségtől kértek kölcsön. Károli Gáspár, a Szentírás első teljes fordításának elkészítője ugyanis itt, Nagykárolyban született, és itt őrzik az általa fordított Biblia reprint kiadását, amelyet a nagykárolyi református egyházközség küldöttsége január elején adott át az ábécésorrendben első alsórákosi református egyházközségnek. Ebben a sorrendben fogja a hasonmás Szentírás végigutazni a brassói református egyházmegye gyülekezeteit.
A Bibliát ugyanakkor egy vendégkönyv is kíséri, amelybe bárki, akinél a Biblia megfordul, leírhatja az igéhez kötődő emlékeit, élményeit, ez a vendégkönyv pedig a Bibliával együtt fog 52 hetes útja után visszakerülni Nagykárolyba, ahol a reformációi jubileumi év alkalmából egy múzeumot szeretnének nyitni. Ott pedig a Biblia mellett a vendégkönyv is otthonra talál, a reformációi emlékév alkalmával nyitott múzeumban fogja hirdetni, hogy az erdélyiek hogyan viszonyulnak a Szentíráshoz.
A Biblia postásai
A Biblia olvasására való buzdításban azonban ennél sokkal többen vesznek részt. Nemcsak presbitériumok, egyházközségek elnökségei adják-fogadják a világ egyik legolvasottabb könyvét, hanem gyerekek, ifjak is szerepet vállalnak abban, hogy az ige mindenkihez eljusson, ők a Biblia postásai, akik végigjárva a településeket, képeslapokat helyeznek el postaládákba, amelyen egy ige és Kálvin Institúciójából egy idézet buzdít a Szentírás olvasására.
„A Bibliát vissza kell helyezni méltó helyére, az emberek kezébe, szívébe azáltal, hogy napi használatra buzdítjuk híveinket. Isten igéje diadalútjának elébe nem állhat semmi!” – állítja Szegedi László brassói esperes, kitérve arra is, hogy minden viszontagság ellenére sikerült a karaván minden eddigi állomásán megadni az őt megillető tiszteletet a Szentírásnak. Sem hideg, sem pesszimizmus nem tudta legyőzni az ige erejét, hívogató szavát.
Felállítják a wittenbergi kaput
A brassói református egyházmegye különben az év folyamán szövetségein keresztül minden nagyobb településen szervez eseményeket a reformáció 500 éves jubileumára, május utolsó hétvégéjén a kőhalmi vár falánál állítják fel azt a szimbolikus wittenbergi kaput, amire a fiatalok felszegezhetik vallomásaikat, hitvallásukat, azokat a tételeket, amelyek a ma emberét foglalkoztatják. Medgyesre tervezik az egyházmegyei nőszövetség szórványrendezvényét, Brassóban pedig a Reménység Háza fennállásának huszonötödik évfordulójával egybekapcsolva szerveznek októberben ünnepséget.
A szórvány reformációnapját az egyházmegye legkisebb gyülekezetében, az alig 80 lelket számláló kóbori református egyházközségben tartják majd meg, így akarják megmutatni a közösségnek, hogy a kicsik is fontosak a nagy közösség számára, ugyanúgy évszázados örökség gyermekei. Az egyházmegye Bukarestben is megemlékezik a jeles évfordulóról, a médiának és a diplomáciai képviseleteknek szeretnék itt elmondani, hogy mit jelent számukra a reformáció. Kiss Gábor
Krónika (Kolozsvár)

Ünnepelt a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye
Véget ért a Kálvin-hét
A Kézdi-Orbai Református Egyházmegye idén is megszervezte a nagy népszerűségnek örvendő Kálvin-hetet, az eseményeket a reformáció 500. évének ünnepe is összekapcsolta. A lelkiekben gazdag és programokban színes rendezvény idén Szörcsére, Kézdivásárhelyre, Székelytamásfalvára, Pákéba, Alsócsernátonba és Kovásznára hívta az érdeklődőket.
Hétfőn Szörcsén rajtolt a Kálvin-hét gyermeknappal, ahol Balogh Zoltán, a Kézdi-Orbai Református Egyházmegye esperese és Simon-Kató Barna cófalvi lelkipásztor, katekétikai előadó köszöntötték az egybegyűlteket. Biró Erika helybéli lelkipásztor Max Lucado: Különleges ajándék című történetét mondta el, a helyi gyülekezet asszonyai pedig pánkóval kínálták a gyermekeket. Kedden a céhes városban a Kézdivásárhelyi Református Egyházközség gyülekezetének ifjúsága és vezetői várták a fiatalokat. Bartos Károly elgondolkoztató kérdéseket vetett fel a párválasztással, szerelemmel, kötődésekkel és Istennel kapcsolatban, a Református Kollégium udvarán a kolozsvári IKE által szervezett flashmob gyűjtötte csapatba a jelenlevőket.
Nőszövetségek és presbiterek találkoztak
Szerdán Székelytamásfalván tartották a nőszövetségi napot. A templomban igét hirdetett Szegedi László, az Erdélyi Református Egyházkerület generális direktora, a Brassói Református Egyházmegye esperese, kiemelve a női szolgálat fontosságát, hangsúlyozva, hogy „a női munka lényege a segítségnyújtás”. Németh Zsuzsanna egyházmegyei nőszövetségi elnök üdvözlete után Hegyi István helybéli lelkipásztor és a vallásórások rövid műsorral örvendeztették meg az asszonyokat. Ruszka Sándor kézdivásárhelyi lelkipásztor A szeretet kicsit másképp címmel tartott előadást, majd a márkosfalvi nőszövetség átadta a vándorzászlót a házigazdáknak.
Csütörtökön Páké adott otthont a presbiter-napnak. Az istentiszteleten Incze Zsolt, a Sepsi Egyházmegye esperese, a szemerjai gyülekezet lelkipásztora hirdette az igét, az egyházat és hívőket érintő felelősségre irányítva a figyelmet. A Pákéi Férfi Dalkör kis kórusművekkel köszöntötte a jelenlevőket, majd Izsán Antal helybéli lelkipásztor üdvözölte a résztvevőket. Németh Csaba főgondnok az egyházmegye elnöksége nevében szólt, ezt követően dr. Adorjáni Zoltán teológiai tanár, a pákéi gyülekezet egykori lelkipásztorának előadása következett.
Pénteken konfirmandus-napot tartották Alsócsernátonban, a templom előtti kis téren. Simon-Kató Barna, az egyházmegye katekétikai előadója és Takács Lajos helybéli lelkipásztor üdvözölték a fiatalokat, pár gondolatban ismertetve a templom történetét. A fiatalok öt különböző játékos, versenyszerű foglalkozásokon vettek részt a reformáció alaptételeit vizsgálva.
Kálvin-mellszobrot avattak
A rendezvény csúcspontjának, a gyülekezeti napnak Kovászna adott otthont szombaton. A barátosi Ferencz Ernő Fúvósegyesület és a kovásznai ifjúsági fúvószenekar toborzójának hangjaira a Deák kertben korán reggel felhúzták a gyülekezetek sátrait és a zászlókat, a Havadtőy Sándor cserkészcsapat állt őrséget. Az ünnepi istentiszteleten Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke hirdette az igét, az úrvacsorai ágendát Koncz Tibor, a Nagykunsági Református Egyházmegye esperese tartotta. Ezt követően a belvárosi református templomkertben leleplezték a Kálvin Jánost ábrázoló mellszobrot, Vargha Mihály alkotását.
Balogh Zoltán esperes köszöntötte a jelenlevőket, rövid beszédet mondott Márton Árpád képviselő, Tamás Sándor megyetanácselnök, Gyerő József, polgármester, Marosán Csaba, a Kolozsvári Magyar Színház színtársulatának legifjabb tagja szavalt.
A szobrot készítő Vargha Mihály képzőművész elmondta:
– Amikor a felkérést megkaptam, utánaolvastam Kálvinnak, lelkészekkel beszélgettem, hogy megtudjam, milyen is volt Kálvin János – mellszobrának elkészítésére fél évem volt. Kálvin szigorú volt, és nem árt nekünk, székelyeknek sem szigorúnak lenni – mondta az alkotó, hozzátéve, az ő Kálvinja nem csak a kálvinistákhoz szól, hanem másoktól is megkérdi: hogy álltok a hittel, székelyek, magyarok? Hogy álltok a szülőföldhöz való viszonyotokkal?
A szobrot, aminek készítését a helyi és megyei önkormányzat is támogatta Kató Béla, Balogh Zoltán és Koncz Tibor leplezték le.
A templomban zajló kórustalálkozón a kovásznai férfidalárda, a kézdivásárhelyi Hálaadás Református Dalárda, a székelytamásfalvi református férfikar, a papolci és a felsőcsernátoni református vegyeskórus, a pákéi református dalkör, a Kovászna II. református egyházközség Hozsánna Kamarakórusa és a Kézdi-Orbai Lelkészcsaládok Kórusa vett részt. Közben a gyülekezeti sátraknál készült a finom ebéd, a gyerekeknek gyerekfoglalkozást tartott a kézdivásárhelyi Bóbita egyesület, míg a nőszövetségi sátornál kézműves vásár fogadta az érdeklődőket. Jelen voltak a kovásznai Írisz Bolt fogyatékkal élő alkalmazottai is, akik saját készítésű kézműves termékeket kínáltak.
„A legjobb dolog, amit rendezhettek”
Kérdésünkre Balogh Zoltán esperes a rendezvényt értékelve elmondta: örvendetes volt látni, ahogy évről évre nő az érdeklődés a Kálvin-napok iránt. Hozzátette, a gyülekezeti nap létszámát nagyban növelte az erdővidéki és sepsiszentgyörgyi egyházmegyék jelenléte, de érkeztek vendégek Brassó megyéből és az anyaországi Nagykunságról is.
Gyerő József polgármester örült, amiért az önkormányzat partnere lehetett ennek a közösséget összetartó rendezvénynek, a szoborállítás anyagi támogatása mellett a gyülekezeti nap támogatásában is kivette részét. Koncz Tibor, a Nagykunsági Református Egyházmegye esperese lapunknak elmondta: második alkalommal vesz részt a Kálvin-héten, s bár feléjük ilyen jellegű rendezvény nincs, ennek népszerűségét látva tervezi odahaza is javasolni.
Marosán Csaba zilahi származású színész első alkalommal vett részt a Kálvin-héten, és felemelőnek tartotta, hogy ennyire össze tudott kovácsolódni egy közösség Háromszéken. De nem csak a meghívottak voltak elragadtatva a rendezvénytől, hanem a résztvevők is. A 74 éves pákéi Vida Margit elmondta: „Minden évben jelen vagyok a Kálvin-héten, aminek legszebb pontja a gyülekezeti nap, mert ilyenkor újra találkozunk egymással, és jól érezzük magunkat, miközben a hitünk, ami kötelez, meg is erősít”. Hasonlóan vélekedett a székelytamásfalvi Tusa Gábor is, aki már 40 éve presbiter. „A legjobb dolog, amit rendezhettek, az a Kálvin-hét, hiszen amellett, hogy közösségmegtartó ereje van, számos programot kínál az érdeklődőknek. Ilyenkor érezzük igazán a református közösség erejét” – fogalmazott. Nagy Szabolcs Attila / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Kóborban találkoztak a reformátusok (Élet a szórványban /1./)
Amikor a háromszéki ember Olthévíznél letér a Brassót Segesvárral összekötő főútról, és a Hortobágy-völgybe vezető dombok között kanyarog, egy kicsit otthon, egy kicsit pedig idegenben érzi magát. Otthonosságot az Olt kölcsönöz, de a parlagon maradt földek, az alsókománai, királyhalmi, szásztyúkosi idegen szó és az elhanyagolt falukép mégsem válik a sajátjává. Csak akkor érezni, hogy azért még Székelyföld déli peremén járunk, amikor a kóbori utcán az első idős ember reánk köszön: Békesség Istentől! A szomszéd megye legkisebb önálló református egyházközségébe a Brassói Református Egyházmegye által szervezett szórványtalálkozó alkalmából látogattunk el július 14-én, ahová a Nagy-Küküllő és az Olt mente, Bákó környéke és a déli Regát, valamint Fogarasföld, Szeben vidéke több mint harminc településéről érkeztek hívek.
Reggel még üresek voltak Kóbor utcái, csak a rendőrök jelenléte jelezte, hogy itt valami készül. A lelkészi hivatal udvarán ellenben nagy volt a sürgés-forgás, közel háromszáz ember fogadására készültek. Miután a régió eddigi legnagyobb szórványtalálkozójának résztvevői összesereglettek, Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke imával indította útjára a menetet a református vártemplom felé. Az egykori lutheránus Kőhalomszék egyetlen református falujának temploma pontos keletkezéséről nincsenek adatok, mivel az 1802-es tűzvész alkalmával leégett az istenháza, és a dokumentumok odavesztek. Feljegyzések szerint az 1600-as évek közepén egy korábbi papi széket újíttattak fel, ami azt bizonyítja, hogy a templom jóval korábban épült – erről tudósít Kósa Jolán tanító, a húsz évvel ezelőtt megírt és a szórványtalálkozó alkalmából kiadott kóbori monográfiában. Akinek ajkán elnémul az anyanyelv, szívéből kihull a hit
„Örvendeztess meg bennünket annyi napon át, ahányon át megpróbáltál. Annyi éven át, ahányban rossz sorsunk volt” – a 90. zsoltár 15. verséből vett idézetre építette igehirdetését Erdély református püspöke, hangsúlyozva: az élethez az öröm és a bánat is hozzátartozik, és mindkettőben velünk van Isten. Kató Béla párhuzamot vont Mózes története és a szórványlét között, azt mondta, a negyvenéves vándorlás alatt Mózes körül kihalt egy egész nemzedék, és amikor számba vette a veszteséget, szíve tele volt fájdalommal. „Kóbor története is ehhez hasonló. Ötszáz évet úgy jártatok itt, hogy sok-sok ember élt ebben a gyülekezetben, közösségben, és most, amikor alig hetvenen vagytok, ott van a szívetekben, szívünkben a fájdalom. De miként a bánat, az öröm is életünk része, és Isten ad nekünk annyi örömet, hogy el tudjuk viselni a bánatot” – mondotta.
Szegedi László kőhalmi lelkész, a Brassói Református Egyházmegye esperese is szólt a hívekhez: „Addig leszünk igazából nagy és erős közösség, amíg egymásra tudunk figyelni, és addig fogunk megmaradni, amíg fáj nekünk az is, ha valahol egy falu végén egy Székelyföldről származó öregasszony még a macskájával is románul kényszerül beszélni.” Brulyát említette, ahol két, Nagybaconból elszármazott, nyolcvan fölötti asszony él a román nyelvtengerben. „Aki nem éli meg a közösséget, aki nem tudja, hogy mit jelent együtt énekelni, imádkozni, megerősödni a hitben, elénekelni népdalainkat és zsoltárainkat, elmondani gyermekeinknek és unokáinknak a meséinket, legendáinkat, történeteinket, annak a szívéből és az emlékezetéből, a lelkéből kihull a drága anyanyelv, és akinek az ajkán elnémul az anyanyelv, annak a szívéből ki fog hullni a hit.”
Az istentiszteletet követően a gyülekezet a református temetőben emlékezett meg az 1906-ban huszonhárom éves korában elhunyt kóbori Csomor Jánosról, az erdélyi IKE (Ifjúsági Keresztyén Egyesület) alapító elnökéről.
Elkóboroltak, de visszatértek
Kóborban nincs magyar iskola, az egyetlen összevont román elemi osztályt Kósa Jolán tanítja, aki szülőfalujában csak az I–IV. osztályt végezhette anyanyelvén, majd a fogarasi gimnázium után, 1978-ban diplomázott a nagyenyedi tanítóképzőben. Ott húsz évig tanított magyarul, majd a kisegítő iskolában nyolc évig románul, nyolc évvel ezelőtt pedig visszatért Kóborba. „Álmodozva gondolok vissza a régi időkre. Hát szép gyermekkor volt, sok ember, sok barát és minden, ami hozzáillett egy ilyen kis faluhoz, amilyen a miénk volt. Szép házak, szép udvarok, szorgalmas nép.”
Kósa Jolán gyermekkorában hétszáz-nyolcszáz református élt a faluban, jelenleg a 180 lelkes Kóbor református gyülekezete alig 76 főnyi, közülük egy-két hatvanas, hetvenes házaspár, a többség nyolcvan év fölötti özvegy, főként nők. Állatokat tartanak, sok a munka, társasági élet nincs – mondja a tanító. Húsz évvel ezelőtt 1-es fokozati vizsgájára írta meg Kóbor monográfiáját, amelyet a szórványtalálkozóra adtak ki a Brassói Református Egyházmegye támogatásával Ambrus Attila gondozásában. Kósa Jolán ebből az alkalomból állított össze egy gyűjteményre valót régi dokumentumokból, tárgyi emlékekből, viseletből, amelyeket a lelkészi hivatalban állítottak ki. „Össze kell gyűjteni a tárgyi emlékeket, hisz kis falvaink, mint a miénk is, már utóéletüket élik, már alig van tárgyi emlék, és lassan-lassan kipusztulnak az öregek, fiatal pedig nincsen.” Kósa Jolán szerint nehéz az élet Kóboron, „de az ember lelkileg otthon érzi magát”. Egyre több az üres porta, és egyre több idegen költözik a faluba, amely egykor a térség magyar bástyája volt, a jómódú királyföldi szászok is ide küldték gyermekeiket magyar nyelvet tanulni.
Szász József tizenhét éve gondnoka a kóbori református egyháznak. Fiatal korában ő is elment a családjával Fogarasra, hogy gyermekei magyar iskolába járhassanak. Abban az időben tömegesen hagyták el a kóboriak szülőfalujukat. Szász József így emlékszik vissza: „Ennek a falunak az volt a nagy átka, hogy ’56-ban szétverték a tankok az utakat, soha többé senki nem javított majdnem semmit. ’56-ban, a magyarországi forradalomkor itt vonultak keresztül a falun, sokszor egy tank négyszer is keresztülment, csakhogy út ne maradjon. Aztán tömegesen mentek el a családok. Először elment az apa kőműves- vagy ácsmunkára, aztán kapott egy garzont, és vitte a családját. Akkor ürült ki a falu, elmentek a mesteremberek és a fiatalok, csak az idősebbek maradtak.”
Amikor Szász József 1998-ban visszatért a faluba, nemsokára alpolgármesternek választották a szásztyúkosi önkormányzatban, és kezdeményezésére újraindították a magyar elemit. „Az volt a törvény, ha hat gyermek van, lehet indítani. Fele cigány volt, de nem számított, magyarok voltak, és elindult az osztály. Azok a gyermekek megnőttek, ötödiktől elmentek, utánpótlás nincs, így négy év után, 2008-ban megszűnt a magyar osztály.”
A dologból meg lehetett élni
Ötven-hatvan évvel ezelőtt sokan elmentek Kóborból, vitték gyermekeiket magyar iskolába, de a megélhetési lehetőségek is beszűkültek az egykor virágzó faluban. Akik maradtak, jelenleg nyolcvan év fölöttiek, nem bánták meg, hogy nem kóboroltak el, de azt sem állítják, hogy könnyű lett volna az élet Kóborban. Ottjártunkkor idős özvegyasszonyok meséltek kérésünkre életükről. Czika Elza, született Szabó: Itt születtem, itt maradtam a férjemmel együtt. A dologból meg lehetött élni, építöttünk, és a gyermekek iskolába jártak. Amikor fölbomlott a magyar iskola, románul tanultak. Két gyermekem van, a nagyobbik New Yorkban él. Messze repült el a garas, mint a szegény embernek, akinek csak egy garasa vót, és az is elgurult vót. Tavaly láttam utoljára, a férjem májusban maghalt, s akkor itthon vót a fiam. A kicsi fiam Sepsiszentgyörgyre van nősülve. Elég nehéz vót az élet, de fiatal korunkban könnyen vittük a munkát. Kapáltunk, szénáztunk, marhákot tartottunk, gazdaság vót. A kollektívből hetvenöt bánt kaptunk egy munkanapra. A falu összetartott építéskor, temetéskor, esküvőkor, mindig hozott mindenki, amije vót. Segítött ingyön. Most egy vedret nem visznek be a kapuból, hogy ne fizessük meg. De akkor napokot segítöttek. Nagy vót a gyülekezet, nyolcvan fiatal vót, anyámék elmesélték, ha nem igyekeztek, ünnepnapkor a templomban közön kellett állni, olyan sokan vótak. A kehely is az Úr asztalán olyan nagy, hogy sok helyen ilyen nincsen. Jártam New Yorkban a fiamnál, de ott a kehely még a fele sincs, mint a miénk. Amikor jöttek a légátusok s a papok, azt mondták, le lehet olvasni a kehelyről, hogy mennyi gyülekezet vót itt. De most azt sincs, amit mondjunk a papunkról, mert egyik jön, másik megy, olyan keveset ülnek itt. Dull Elza, született Kósa: Itt éltük le az életünköt a férjemmel, amit dolgoztunk, abból meg tudtunk élni. A férjem traktorista vót, kapott fizetést, én a kollektívben dolgoztam. Van két gyermököm, egy fiam s egy lányom, ők a négy osztályt itt kijárták, el kellött menni Fogarasra. Ott járták a többit magyarul. A fiam megnősült, Balázsfalván él, onnat vett leányt, a lányom Fogarason él, egy kóborihoz ment férjhöz.
Czika Ida, született Dull: Nekem elég nehéz vót, a férjem meghalt fiatalon, 38 évesen, felborult a traktorral és meghalt, s én itt maradtam két gyermekkel. De a jóisten segített, felneveltem a gyermekeket, igaz, a szülők segítségével, s osztán 1967-ben elmentem Fogarasra. Ott húsz évig vótam, jártam a gyárba. Amikor nyugdíjba möntem, hazajöttem. Van egy kicsi kert, s úgy. Az egyik gyermekem Fogarason van, a nagyobbik meghalt 42 éves korában. Elég nehéz vót az életem, de a jóisten velem vót.
Szabó Mária, született Marosi: Amíg a férjem élt, addig elég jó sorsom vót. Együtt laktam apósommal, anyósommal, segítségem vót mindig. Most nincsen mellettem senki magyar jóformán, mind románok között lakom, azok pedig velünk nem sokat beszélgetnek. Czika Margit, született Egyed: Huszonkét éves koromban édösanyám meghalt, s itt maradtam legénytestvéremmel és édesapámmal. Majd édesapám is korán halt. Férjhez mentem, lett két gyermekem, és a férjem negyvenéves korában meghalt. Ahol lakom, abban az utcában csak két család van magyar, a többi román.
Hogy történjen valami a közösségért
Igazuk van a kóboriaknak: gyakran váltják itt egymást a lelkészek, a fiataloknak egyfajta ugródeszka kőhalmi segédlelkész korukban. Bedő Judit Boróka csupán másfél évig szolgált kéthetente a kóbori gyülekezetben, most Svájcba készül egyéves tanulmányútra. Gyermekkorában édesapja ebben a faluban szolgált, akkor is hétvégi lelkészként, ezért lelkileg kötődik Kóborhoz. „Önmagában olyan értéket hordoz a szórvány, olyan emberek vannak ezekben a közösségekben, amit már nagyon ritkán találni máshol. Nagyon erős itt a közösségi tudat, és az, hogy egymásért felelősséget vállalnak. Áldott ez a szolgálat, mert örvendenek neki, és nagy igényük van arra, hogy istentiszteletek legyenek, és a közösségért történjen valami.” (folytatjuk)
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Mindenkiről el kell számolni (Élet a szórványban, 2.)
Akinek ajkán elnémul az anyanyelv, szívéből kihull a hit – idéztük szórványriportunk első (tegnapi lapszámunkban megjelent) részében Szegedi László kőhalmi református lelkészt, a Brassói Református Egyházmegye esperesét, akivel a július közepén Kóborban tartott szórványtalálkozón beszélgettünk. Bizony, nagy kihívás a hit megtartása azok számára, akik vegyes házasságban élnek, akiknek gyermekei nem járhatnak magyar iskolába, akik legfennebb kéthetente vagy havonta hallhatják Isten igéjét anyanyelvükön. A hívek és a szolgálattevő lelkészek részéről is erős elkötelezettséget igényel, hogy egy szórványközösség megőrizhesse anyanyelvét és hitét. A téma legfőbb ismerőivel beszélgettünk a szórványlétről és a szórványban végzett szolgálat sajátosságairól.
A bákói gyülekezet északra 200 kilométerre van, ugyanennyire a bukaresti, de a galaci és brăilai valamivel közelebbi, egyik sem túl népes – ismerteti Nagy Endre galaci református lelkész, aki harmincnégy éve szolgál a legdélebbi református közösségekben. Derűvel beszél a térségi találkozókról, amelyekbe belefér a közös disznóvágás, a kulturális program és sok egyéb, a lényeg, hogy tudjanak egymásról, és ne érezzék, hogy magukra vannak hagyva. De amint a többi szórványközösség, a regáti is egyre csak fogy. A galaci lelkész úgy fogalmazott: egy kis gyülekezetet temetett el a több mint harminc év alatt.
Ezt szeretni kell
A Brassói Református Egyházmegye esperesének meggyőződése, hogy a lelkészi szolgálat a szórványban teljesedik ki a leginkább.
Szegedi László: Ezt azért is mondom, mert sokkal több a kihívás és kevesebb a szolgálati élmény: nem népes, nagy templomi gyülekezetek előtt kell szolgálnia az embernek, nem a dolgok saját rendje szerint zajlik a gyülekezeti élet, sőt az emberek reménysége, hozzáállása, mindennapi élete sem úgy zajlik, mint a nagy tömbben. Ezért a szórványlelkészi szolgálat egy kihívás, és ezt szeretni kell. Nem lehet úgy végezni, hogy ide kineveznek, és közben nem szeretem a falunak a sarát, nem szeretem az esőt, nem szeretem a telet, nem szeretem azt, hogy vannak hosszú esték, éjszakák, amikor magányos vagy, egyedül vagy. Itt is minden időt ki kell tölteni értelemmel. Az a lelkész, aki unatkozik egyáltalában – akár nagy vagy kis gyülekezetben –, erre a szolgálatra nem igazából alkalmas. A szórványszolgálatra pedig azért is nagy hangsúlyt kell fektetnie az egyháznak, mert bár ez egy vékonyeres vérzése közösségünknek, de Isten előtt mindenkiről úgy el kell számolni, akárcsak a nagyvárosi gyülekezetben. Azt gondolom, az ilyen szórványtalálkozók, mint a kóbori, azt erősítik meg bennünk és a közel harminc szórványgyülekezetből érkezett magyarságban, hogy egymásra kell figyelnünk. És az egyház kimondottan figyel a szórványra, úgy, ahogyan Jézus Krisztus mondta: el kell menni a századik elveszett juhért, ámbár a kilenvcenkilencnek az ottléte esetleg veszélyben forog, azért az egyért is érdemes elmenni.
– A szórványban gyakran panaszkodnak a hívek, hogy nincs saját papjuk, a fiatalok számára csak ugródeszka a kis lélekszámú gyülekezetekben szolgálni, s bár az istentiszteleteket kétheti vagy havi rendszerességgel megtartják, a hétköznapokban magukra maradnak. A lelkész szempontjából mit jelent tíz-húsz főnyi gyülekezetben szolgálni? Mennyire kell elhivatottnak lennie, hogy ugyanolyan komolyan vegye a szolgálatot, ha tíz ember hallgatja az istentiszteletet és ha csupán egy-kettő?
Szegedi László: Ha az a kérdés, hogy melyik az a gyülekezet, ahol már lehet vagy érdemes szolgálni, én azt mondom, az egyemberes gyülekezet. Az, amikor én és valaki – egy drága magyar testvérem – beszélgetünk egymással otthon, a templomban, az utcán a magánéletéről, a közösségi életéről, a lelki problémáiról, a küzdelmeiről, vagy egyszerűen csak emberi dolgokról. Arról például, hogy a tehén beteg, hogy elfogyott a nyugdíj, arról, hogy mit csinálnak az unokák, hogy a gyermekek vagy az unokák külföldön vannak. Ez az egyemberes szolgálat. És a szórványban sokszor azt is meg kell kérdezni, érted-e, amit prédikálok. Mert ahol nincs anyanyelvű közösség, ahol magára van az ember egy nyelvi tengerben, vagy vegyes házasságban él, ott bizony ez is előfordul. A nyelvhatár egyben etnikai határ, és aki vallást vált, természetszerűen váltja identitását is.
A közösség hiánya
Vetési László, az Erdélyi Református Egyházkerület szórványügyi előadója évtizedek óta járja a szórványtelepüléseket, így nem csoda, hogy a kóbori találkozó háromszáz résztvevője majdnem mind személy szerint ismerte, alig akadt néhány perc, amikor megszólíthattuk. Sorolhattuk volna azokat a szórványmentő programokat, amelyeket ő kezdeményezett vagy részt vett a megvalósításukban, de leginkább arra voltunk kíváncsiak, mi a legfontosabb ahhoz, hogy a szórvány megmaradjon?
Vetési László: Például a kóborihoz hasonló találkozókra van szükség a szórvány megmaradásához. Ehhez fogható méretű együttlétre nem volt példa ebben a régióban, ami azt jelenti, hogy a Nagy-Küküllő összes szórványa, a Hortobágy-völgye, az Olt mente és a Barcaság szórványai itt vannak, sőt, a regáti, Râmnicu Vâlcea-i, ploieşti-i és Konstanca környéki is. Egy ilyen találkozó egy életre szól mindenkinek, hiszen közösségi élményben van részük. Az az igazság, hogy a közösség hiánya a szórvány legfontosabb jellemzője. Hiszen nem tudnak közösségben élni, a saját közösségük nagyon kicsi. Ezen a kóbori találkozón olyan települések képviselői voltak itt, ahol tízen, húszan élnek magyarok, vagy még annyian sem. Hogyan éljék meg magyarságukat, vallásukat, az egymáshoz tartozást, ha nincs közösség? Mi mindig azért harcolunk, hogy ilyen közösségi együttléti élmények legyenek, megmaradjanak és feltöltődjenek az emberek azzal, hogy nincsenek egyedül.
– Gyakran beszélünk szórványmentésről, de valójában ez gyűjtőfogalom, mert esetenként, helyzetenként mást jelent. Milyen cselekvési feladatokat kell ezalatt érteni?
– Vannak olyan területek, ahol kimondottam így vetjük fel, hogy szórványmentés. A szórványkérdés annyira bonyolult, hogy minden változatra van egy ellenváltozat, minden cselekvési lehetőségre van egy második, harmadik, negyedik. Gyakorlatilag ezért kell a mentés kifejezést is használnunk. Amikor például iskolát teremtünk egy szórványrégióban, és elmegyünk a gyermekek után egy településre, hogy a szülőket meggyőzzük, a gyermeket adják magyar iskolába, szórványkollégiumba – ez gyakorlatilag mentés. De nem minden esetben ennyire konkrét, hogy utána ugrunk a mély vízbe és kimentjük a szórványban élőt. Többnyire hosszabb távú dolgokról van szó, és ezt nem mindig nevezzük szórványmentésnek.
– Azt is tisztázni kellene, hogy ki a szórványban élő, és ezt milyen szempontok határozzák meg.
– Valamikor azt mondtuk, hogy a húsz, harminc százalék alatti népességi arányban levő tömeg szórványnak tekinthető. Ma már sokkal bonyolultabb a helyzet. Nagyon sok a vita emiatt. Mert felvetik a kérdést, hogy a számarány vagy a számbeliség határozza-e meg a szórványt. Én már elég régóta a tematikus szórvány fogalmát használom. Az a gyermek, aki a saját településén nem tud anyanyelvi iskolába menni, az oktatási szórványban él. Az a gyermek, aki az anyanyelvén nem tud szólni a többi gyermekhez a játszótéren, az szintén szórvány. Ahová nem tud kéthetente, havonta eljutni egy lelkész, az a közösség szórványban él. És létezik önkormányzati szórvány is, mert az a település, amelyik nem tud egy anyanyelvű önkormányzati képviselőt küldeni a községközpontba, szintén szórványnak tekinthető. Kóbornak például majdnem folyamatosan van magyar képviselője a tyukosdi önkormányzatban, ami azért is érdekes, mert a falu egy román tengerben helyezkedik el, tizenöt-húsz kilométeres körzetben csak Nagymoha és Kőhalom az a két település, ahol magyarok is élnek. Tehát, ha ezek közül legalább két tényező összetevődik, akkor egyértelmű, hogy szórványról van szó.
– A szakirodalomban azt olvashatjuk, hogy a romániai magyarság egyharmada szórványban él. A felsorolt kritériumok alapján ezt hogyan kell értelmezni?
– Nagyon sokrétű ez a kérdés, mert például ha azt mondjuk, hogy a tömbmagyarságban nincs szórvány, az nem igaz. Borszék és Hévíz például Hargita megyében található, tehát tömbmagyarságban, de nem lehet kivenni a szórvány kategóriából, mert egyértelműen szórványterület Tölgyestől Gödemesterházáig. Nagyon sok minden függ a közösség szerkezetétől. Kolozsvár szerkezetileg szórvány, mert etnikailag a magyar lakosság számaránya alig tizenvalahány százalék, de rétegzettsége szerint nem szórvány, hiszen ott van négy magyar püspökség, öt-hat magyar középiskola, színház, két egyetem és azok teljes adminisztrációja, könyvkiadó és egyebek – ezek nyelvi szigetben élnek, és ezeket nem tekinthetem szórványnak. Ebből a szempontból Gyulafehérvár is érdekes, mert településileg szórvány, de az érsekség körüli létben nem tekinthető szórványnak.
Székelyföld is felelős a szórványért
– Milyen esélye van Kóbornak a megmaradásra?
− Sokszor lemondtunk Kóborról az elmúlt évtizedekben. Először akkor, amikor nem újították fel az útját, amikor nem küldtek autóbuszt a kollektivizálás időszakában. Akkor még háromszáz-négyszáz lelkes falu volt, azelőtt kétszer annyi, és azt mondtuk, vége. De mindig nyitva kell hagyni a közösség regenerálódásának csodaelemeit. Mindig van valami, amitől azt mondjuk, lehet még. Kijár a lelkész, össze lehet gyűjteni bizonyos számú embert, meg lehet szervezni egy szórvány-nagytalálkozót, mint amilyen most volt. És meg kellene szervezni itt is és a többi faluban az elszármazottakkal együtt a falusi találkozókat. A szimbolikus térerősítés és identitáserősítés nagyon fontos. Ami azt jelenti, hogy megoldom az összes funkcionális feladatot, tehát egy gyermek se maradjon, aki nem jár magyar iskolába, aki ne tartozna saját vallási közösségéhez, és azonkívül hozzájárulok ahhoz, hogy a szimbolikus értékeket erősítsem. Jöhetnének előadók, tánccsoportok és más kulturális programok. Ez az anyaországon kívül elvárható Székelyföldtől is, ezt a célt szolgálja az Összetartozás program. Hisz Kóbor Székelyföld széle, az itt élő magyarok székelyek, akiket telepítéssel hoztak ide, de egykor az udvarhelyi egyházmegyéhez tartozott. Sokkal több biztatás kell, el kell jutni oda, hogy a tömbbeli magyar önkormányzat keresse meg a kapcsolatot a szórványbelivel. És ez nem pénz kérdése.
Fekete Réka / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Református sziget a szász tenger kellős-közepén
Templommentő misszió a szomszédban
Mindmáig szerényen azt hittem magamról, hogy a Székely Kalendárium szerkesztőjeként úgy ismerem Erdély délkeleti részét, mint a tenyeremet, elvégre az elmúlt évek folyamán igyekeztem majd minden településére eljutni, még a legeldugottabb falvakba is. Ezért szerfölött meglepődtem, amikor pár hete Ferkó Zoltán azzal hívott fel telefonon, hogy Kóborról Kézdivásárhely irányába tart, és szívesen felkeresne. Amíg megérkezett, röstelkedve ugyan, de rákerestem Kóbor nevére az interneten, s meglepődve állapítottam meg, bizony nem jártam ott. Pedig itt van a „szomszédban”, Székelyföld határától alig 25 km-re keletre, az Olt-melléki hegysorhoz tartozó Hortobágy (!) magas dombjai között, Szászföld egyetlen református (értsd: magyar) falujaként sajátos, székely kötődésektől sem mentes, titokzatos múlttal, aminek megismeréséhez hajdanán tatár ostromot is kiálló templomerődje nyújthat némi kapaszkodót. Ezt kellene megmenteni a pusztulástól.
No, de előbb kezdjük Ferkó Zoltánnal. Tíz évvel ezelőtt már szerepelt lapunkban híressé vált zarándokútja révén: a Keresztszülők a Moldvai Csángómagyarokért Egyesület alelnökeként elkerékpározott előbb Vatikánba, onnan pedig – egy rövid repülős szakaszt is beiktatva – a moldvai Jászvásárig, a moldvai katolikus püspökségig, így próbálván felhívni a közvélemény és az egyházi elöljárók figyelmét az anyanyelvű oktatásban is gátolt moldvai magyarok magyar misézés iránti igényére. Egyszerűen nem értette, hogy még azokban a falvakban sem lehet magyar nyelven dicsőíteni Istent, ahol mindenki, még a pap is magyarul beszél! Másfél hónap alatt négyezer kilométert tekert le akkor, a Vatikánban petíciót nyújtott át Pietro Parolinnak, a Szentszék külügyminiszter-helyettesének, Jászvásáron Petru Gherghel püspökkel folytatott megbeszélést. Persze, azóta is megoldásra vár ez a kérdés, egyedül Pusztinában tartanak néha magyar misét.
Joggal vetődik fel a kérdés, hogy mitől lesz egy budapesti születésű fiatalember Moldva szerelmese, aki csak húsz évvel ezelőtt, 21 éves korában jutott el először Erdélybe? „Magyar szakon végeztem, mindig is érdekeltek a különböző tájegységek, nyelvjárások, no meg a külhoni magyarság sorsa is, és ez az egyetemen csak tovább erősödött – meséli. – Fejembe vettem, hogy elmegyek Moldvába, ahol még a régi magyar nyelvet beszélik, és onnantól fogva ettől a kötődéstől nem tudok szabadulni.”
Ez a kötődés később erős érzelmi töltetet is kapott, hiszen ott ismerte meg azt a marosvásárhelyi lányt is, aki szintén Moldvába ment magyarul tanítani, és aki nem sokkal később a felesége lett – most már két gyerekük édesanyja. Igaz, a tanári diploma megszerzése után nem egyenes út vezetett Lábnyikba: előbb a mobil távközlésben dolgozott, aztán kiment egy évre Sydney-be. Felszolgálóként tanulta az angol nyelvet, látogatta a magyar közösség rendezvényeit.
Moldvából Kóborra
Nem sokkal Moldvából való hazatérése után jelentkezett a magyar kormány által indított Petőfi-programba. Ennek lényege, hogy a külhoni magyar területekre, leginkább a szórványba küldenek ki ösztöndíjasokat, akik a helyi magyar közösséget igyekeznek segíteni, programokat szervezni számukra. Kóborban négy évvel ezelőtt már megfordult, amikor az erdélyi szórványkollégiumokat látogatta végig – akkor is inkább a szórvány érdekelte.
„Most Kolozsváron kezdtem, Vetési László elküldött Segesvárra, onnan, a Gaudeamus Alapítványtól előbb Kőhalomba irányítottak, majd Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, aki most is a mentorom a programban, Kóbort jelölte ki missziós állomáshelyemül. Így kerültem el ebbe világtól elzárt kis faluba, amely Kőhalomtól háromnegyed órányi autózásra fekszik. Már akkor feltűnt, hogy rengeteg üres ház áll ott.” Közel száz évvel ezelőtt, az 1920-as népszámláláskor 944 lakosából még 826-an vallották magukat magyarnak (115 románnak, 2 zsidónak, 1 németnek) ma alig kétszázan lakják, ennek mintegy harmada magyar, a többi román és roma. „És ami nagyon érdekes – magyarázza Zoltán –, hogy egy kis református szigetet képez az evangélikus Szászföldön, a környező falvakat régen többnyire csak szászok lakták! Szászföld geometriai központjának is tekinthető, hiszen majdnem egyenlő távolságra esik Brassótól, Nagyszebentől, Segesvártól, Medgyestől.”
Vajon ebben a geometriai központban, ebben a szász tengerben lakói miként tudtak megmaradni reformátusnak? – töprengek félhangosan. „Ez nagyon jó kérdés, magam is keresem rá a választ. Úgy gondolom, a földrajzi elszigeteltség lehet a magyarázata. Mindenesetre biztosnak tűnik, hogy mindig is magyar többségű falu volt, bár a szász befolyás érződik az építészetén, a korábbi népviseleten, de úgyszintén székely hatás is tetten érhető, főként beszédükben. A vallás régen nemzetiségi alapon is meghatározónak számított. A szászok a reformáció idején evangélikusok lettek, a magyarok vagy megmaradtak katolikusnak, vagy kálvinista, unitárius vallásra tértek át. Mivel a kóboriak alapvetően magyarok voltak, már a nemzeti–etnikai korlát is megtartotta őket reformátusoknak. Ez a vallási–etnikai hovatartozás-tudat tartja össze ma is a magyar közösséget.”
Székelyek az ostromban
A faluban szász mintára építették a templomot, de hogy kik, mikor, pontosan nem tudni, mint ahogy a település eredete is homályba vész. Annyit azonban tudunk róla, hogy az igazolhatóan a legrégebbi Brassó megyei település, első írásos említése 1206-ból való. Egyes vélekedések szerint teuton lovagok alapították, szász lakosait 1432-ben egy török támadás során kiirtották, helyükbe székelyek telepedtek. A székelyek egy újabb csoportja a 16. század második felében érkezhetett ide, mert akkoriban földijeink közül sokan menekültek Kóborra, főként a jobbágy-teherviselés elől. János Zsigmond fejedelem egyik 1570-es okleveléből tudjuk, hogy Székelyderzsről, Petki Mihály uradalmáról két jobbágy, Szabó László és Szabó István Kóborra szöktek. A faluról nemrég Kósa Jolán írt monográfiáját, de Balázs János is foglalkozik vele Kő kövön című kötetében.
Maga az Istenházát körülölelő védőfal négyszög alakú, 50 méter hosszú, 32 méter széles, sarkain valamikor bástyák álltak. A falak négy méter magasak, félköríves lőrésekkel. A délnyugati tornyot 1900 környékén bontották le. Komoly erődítmény lehetett, mert 1658-ban, abban az évben, amikor az alsócsernátoni is, sikerrel állt ellen egy tatár ostromnak – bár olyat is olvasni, hogy „a tatárok 1658-ban lerombolták a falu templomát, amely feltehetően egy román kori előzményekkel bíró 15. századi gótikus templom lehetett”, néhány évtizeddel később építették újjá.
Amit biztosra vehetünk, hogy az 1802-es földrengés alkalmával leégett a templom, a bástyák és majdnem az egész falu. Az erősen megrongált bástyatornyokat elbontották, ma csak kettő áll (a harmadik helyén kántori lak épült), a harangtorony (Zwingli-bástya) és az ún. „szalonnabástya”; a falu népe egykoron itt tárolta a szalonnát. Na, és áll még maga a templom – ezt kellene most sürgősen kitakarítani, rendbe tenni, turisztikai látványossággá varázsolni. A jó példa adott, a nem mesze meghúzódó, valamikor úgyszintén székelyek lakta Szászfehéregyháza, amelynek Károly brit trónörökös segítségével felújított evangélikus templomát több ezer külföldi keresi fel évente. Kóboron is sokat segítene a faluturizmus fellendülése, de ahhoz előbb meg kell menteni ezt az építészeti gyöngyszemet.
A misszió nagy célja
„Szegedi László esperes úr segít ebben, de óriási befektetés szükségeltetik – mondja Ferkó Zoltán. – És ez lenne a nagy célja a missziónak. Tudom, hogy amíg én ott ösztöndíjas vagyok, kevés esély van rá, hogy befejeződjön, de elindítani el lehet. Jó lenne, ha Erdélyből, az egész Kárpát-medencéből minél többen eljönnének ebbe a faluba, annak utolsó óráiban, mert még el lehet kapni azt a kis magyar közösséget, ahol legfiatalabb korosztály 60 éves, de a többség már 70–80 éves. A munkaképes középkorosztály Nyugaton vagy Magyarországon dolgozik. Van ugyan három tizenéves lány, akik még tudnak magyarul, de az utánuk jövő nemzedék már más nyelven fog beszélni…”
Tényleg, milyen sors várhat arra a közösségre, ahol csak óvoda és 1–4. osztályos iskola működik, de az is csak román nyelven! De nincs is, akit magyarul oktatni, hiszen a gyerekek többsége román vagy vegyes családból jár oda. Szinte hihetetlennek tűnik a Néptanítók Lapjának 110 évvel ezelőtti híradása, miszerint „a Nagyküküllő vármegyei Általános Tanítóegyesület kőhalmi járásköre Kóboron tartotta meg őszi rendes közgyűlését.” Boldog békeidők…
„Augusztus végén érkeztem, a program kilenc hónapig tart – folytatja a feladatok sorjázását Ferkó Zoltán. – Első lépésben a templomkertet kellene rendbe tenni, nagyon benőtte a bozót. Ide főként ember kell és gép, egy kisebb csapat egy hét alatt ki tudná takarítani. A református egyház komoly pályázatot nyújtott be a magyar kormányhoz, emellett keressük az uniós alapokat is, hiszen a falu nem csak a magyar kulturális örökség része, hiszen szász mintára épült, így egész Európa számára kincs, ami, ha elvész, többé nem lehet előteremteni.”
A világon egyetlen Kóbor van
Ferkó Zoltán emellett a közösségépítésben is szerepet vállal. „A faluban idős emberek élnek, akiknek nehezére esik a saját otthonukat elhagyni, úgyhogy én járok hozzájuk sorban, illetve ezt csináltam az első hetekben. A kétheti istentisztelet mellett összejövetelt szervezek számukra, a parókián megbeszéljük a legsürgősebb tennivalókat. Sok mindenben elkel a segítség. Orvosságot hozok Olthévizről, beviszem Sepsiszentgyörgyre azokat, akik magyar állampolgárságot szeretnének… Sajnos mindegyik magyar család magára van utalva, külön-külön küszködnek, és elmondásuk szerint nem látják a jövőt, sokszor úgy érzik, a semmiért küzdenek. Mezőgazdaságból él, aki még munkaképes, a 60–70 éveseknek még vannak még juhaik, marháik, ezzel foglalkoznak. Más megélhetési lehetőség nincs a faluban.”
Kóbort (románul Cobor, németül: Kiwern) legkönnyebben az E60-as útról lehet megközelíteni: Kőhalom (Rupea) előtt, Olthévíznél (Hoghiz) kell letérni Alsókomána (Comăna de Jos) irányába, ott nyugatra fordulunk Királyhalma (Crihalma), illetve Szásztyukos (Ticuș) felé, innen pár kilométernyi földút vár ránk a faluig. Meg lehet közelíteni északról, Zsiberk (Jibert) felől is, de az csak terepjáróval járható, mint ahogy személygépkocsival Felmér (Felmer) felől érkezni sem tanácsos.
„Szállást családoknál lehet keresni, magam is tudok ebben segíteni, illetve a parókián is le tudunk fektetni pár személyt – ajánlkozik Ferkó Zoltán. – Van egy német vállalkozó, aki csinált oda egy hagyományőrző farmot, lovakat tart, nála is van szálláslehetőség, de az nagyon drága, mert nyugati turistáknak szól. A templom most, romos állapotban is szép, be lehet menni, látogatható, fel lehet menni a harangtoronyban, az orgona fele még ép. Nemrég egy holland házaspár vendégeskedett nálunk, és a hölgynek sikerült megszólaltatnia pár orgonasípot. Most a még megmenthető, visszafordítható állapotában leledzik, de ha várunk 5–10 évet, már nem lesz visszaút. A világon egyetlen Kóbor van – ha ez eltűnik, más nem lesz.”
Aki anyagilag szeretne hozzájárulni a templom felújításához, illetve a falu megmentéséhez, a kóbori református parókia bankszámlaszámára utalhat pénzt:
Parohia Reformata Cobor RO17RZBR 0000 0600 06974290
Adószám (cod fiscal): 1383 6440 Kocsis Károly / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)