Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Brassói Fémipari Középiskola
4 tétel
2003. április 3.
"Kézdiszárazpatak iskolája 2001. máj. 26. óta viseli egykori tanára, Ópra Benedek nevét, azóta áll az iskola falán Vetró B. András szobrász domborműve is. Ópra Benedek /Kézdiszárazpatak, 1907. ápr. 12. - Csíkszereda, 1978. nov. 25./ Kolozsvárott francia, magyar és román szakos tanári oklevelet szerzett. Előbb a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumban, majd Brassóban, a fémipari líceumban tanított. 1956-ban tanítványai arra kérték, vegyen részt szervezkedéseikben. Ópra Benedek óva intette a fiatalokat a rájuk leselkedő veszedelemtől. 1958. okt. 24-én letartóztatták, és huszonöt év kényszermunkára ítélték. 1964-ben közkegyelemben részesült. A tanügybe többé nem fogadták vissza, ezért szakképzetlen munkásként dolgozott. /Iochom István: Kézdiszárazpatak. Ópra Benedek szülőháza. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 3./"
2005. május 25.
Kézdiszárazpatak iskolája 2001. május 26-a óta viseli egykori tanára, Ópra Benedek nevét, azóta áll falán Vetró B. András domborműve. Ópra Benedek /Kézdiszárazpatak, 1907. ápr. 12. – Csíkszereda, 1978. nov. 25./ Kolozsvárott francia, magyar és román szakos tanári oklevelet szerzett. Előbb a csíkszeredai római katolikus főgimnáziumban, majd Brassóban, a fémipari líceumban tanított. 1956-ban tanítványai arra kérték, vegyen részt szervezkedésükben. Ópra Benedek óva intette a fiatalokat a rájuk leselkedő veszedelemtől. 1958-ban váratlanul letartóztatták, és huszonöt év kényszermunkára ítélték. 1964-ben közkegyelemben részesült. A tanügybe többé nem vették vissza, ezért szakképzetlen munkásként dolgozott. 1948-ban végzett diákjai vitték vállukon a koporsóját, aki tehette az egykori tanítványok közül, Erdélyből és Magyarországról, mind megjelent a harmincöt pap által celebrált temetésen. 1996-ban az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc 40. évfordulóján Göncz Árpád köztársasági elnök posztumusz kitüntetésben részesítette. Szülőháza siralmas állapotban van, a tető is beszakadt. /Iochom István: Romokban Ópra Benedek szülőháza. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 25./
2010. május 6.
Magyartanár kényszermunkán (Ópra Benedekre emlékezünk)
103 éve született néhai tanárunk Kézdiszárazpatakon, paraszt származású pedagógusszülőktől. Az elemi iskolát a szárazpataki felekezeti katolikus iskolában végezte, ahol papok és kántortanítók nevelték hitre, Isten, Haza és embertársak szeretetére.
A középiskolát Kézdivásárhelyen a Római Katolikus Gimnáziumban végezte, ahol 1926-ban érettségizett. Egyetemre a mai Babeş—Bolyai Tudományegyetem elődjébe jelentkezett francia—magyar—román szakra, ahol 1932-ben megszerezte tanári oklevelét, majd Párizsban ösztöndíjasként tökéletesítette franciatudását.
Pályafutását Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában, a római katolikus gimnáziumban kezdi el, majd Szilágysomlyóra kerül, ezután visszatér Csíkszeredába. Innen az 1948-as államosítás után Brassóba költözött, és ott tanított magyar irodalmat a Fémipari és Elektrotechnikai Középiskolában. Az iskolák megszüntetése után, 1955-ben a mai Áprily Lajos Líceumban tanít.
A Brassói EMISZ /Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége/ megalakulásakor, mely egy időben történt az 1956-os eseményekkel, fiatal diákok, értelmiségiek, munkások tanácsokat kértek Ópra Benedek tanárunktól azzal a nem titkolt szándékkal, hogy beavassák őt tevékenységükbe. Ő válaszként csak annyit tanácsolt: ,,Fiaim, hogyha a magyar kultúra érdekében teszitek, akkor vonjátok be a széles értelmiségi és szakmunkás fiatalokat is. Tudjátok meg, akkor hal ki egy nemzet, ha feladatának teljesítéséhez nem hozza világra a megfelelő embereket." Ez volt tanárunk bűne, aminek alapján 25 évi kényszermunkára, teljes vagyonelkobzásra és tízévi polgári jogvesztésre ítélték azon hamis váddal, hogy rendszerellenes bűncselekményt követett el.
A kényszermunkán nem kímélve gyenge egészségét, állandó jelleggel bátorította, oktatta, nevelte a körülötte levő magyar fiatalokat, hirdette a szabadulás hitét még bilincsbe verve is. Sok hányattatást követően, hatévnyi börtön letöltése után 1964-ben közkegyelemben részesült. Távozáskor azonban szigorúan meghagyták, hogy minden, ami történt a hat év alatt a kényszermunkán, titok maradjon, és nem folytathatta tanári tevékenységét sem. Csak mint kétkezi munkást lehetett alkalmazni. Élete végéig továbbra is gerinces székelymagyar emberként oktatta, tanította magánúton a fiatal nemzedéket Csíkszeredában, valamint soha el nem felejtett szülőfalujában, Kézdiszárazpatakon.
Tagadhatatlan, hogy a munkatábori körülmények, a végtelenül rossz bánásmód aláásta Ópra Benedek egészségét, és így szívgyengeséget, infarktust kapott, ami 1978. november 25-én a halálát okozta. Halála után 13 évvel a Magyar Köztársaság elnöke, Göncz Árpád post mortem kitüntetésben részesítette, és 1956-os emlékéremmel jutalmazta.
Életútját Kovács Erika az Igazság szolgája című kötetében írja le tényszerűen, melyben volt tanítványai, sorstársai, barátai is megszólalnak. Annak bizonyítására, hogy valóban az igazság szolgája volt, álljanak itt ezek az idézetek:
,,Ópra Benedek tanárunk bátorságban, példás életben, a szenvedés viselésében, hűségben messze megelőzött bennünket, igaz székely ember volt, küzdelme egy szebb és igazabb jövőért folytatott harcra hív."
,,Kemény, következetes, igaz ember, aki felelősséget érzett a rábízott ifjúságért."
,,Szigorú tanár volt, megkövetelte a tudást, és arra nevelt, hogy a székelynek tudásán, műveltségén keresztül kell felülmúlnia az elnyomókat, mert csak így tud fennmaradni."
,,Nem soviniszta szellemben beszélt, oktatott, de mindig azt mondta, hogy kisebbségben csak úgy lehet megmaradni, ha lesznek értelmiségiek, akik kézben tudják tartani, segítik a népet."
1948-ban a csíkszeredai végzős tanítványokhoz így szólt: ,,Az élet esetlegességében ez az iskola jelentette számotokra elsősorban a férfiélet alapját, a kötelességteljesítés komolyságát. Az emlékezés percében gondoljatok arra, hogy népünk egyik legrégibb iskolájának voltatok tanulói, amelyben hosszú századokon át kérges tenyerű édesapák és munkától, szüléstől elnyűtt édesanyák gyermekei voltak a ti elődeitek. Emlékezzetek vissza a csíki székelység nagy iskolájára."
,,Légy hűséges népedhez, az élet semmilyen csábítása el ne tántorítson tőle! Öröme legyen az örömöd, bánata neked fájjon a legjobban, jogtalanságát és szegénységét el ne tűrd. Emlékezzél gyermek- és ifjúkorod napjaira, kísérjen a tiszta lelkiismeret, a csíki havasok csendje, kicsi erdei tisztások békés derűje."
Mi, 1954-ben végzett növendékei, a Brassói Fémipari Technikum volt tanulói közeli kapcsolatban álltunk a mi Benci bácsinkkal, aki négy éven keresztül oktatott és nevelt. Mindenben magunkévá tesszük élete útját, jellemét, hazaszeretetét és közösségi munkásságát. Szelleme örökké élni fog bennünk, amit a kézdiszárazpataki I—VIII. osztályos Ópra Benedek-iskola kertjében elhelyezett emlékkopjafával fejeztünk ki 2006-ban.
Hogy feledésbe ne merüljön, 2010. május 8-án 9.30 órakor a csíkszeredai régi katolikus temetőben (a vasútállomás mellett), néhai tanárunk síremlékénél szintén emlékkopjafát avatunk n. t. Darvas Kozma József csíkszeredai esperes úr áldásával.
A megemlékezésre tisztelettel meghívjuk volt sorstársait, diákjait, barátait és tisztelőit.
ID. LŐRINCZ ISTVÁN
Kovács Erika: Az igazság szolgája /Kézdiszárazpatak, 2006/ Magánkiadás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
103 éve született néhai tanárunk Kézdiszárazpatakon, paraszt származású pedagógusszülőktől. Az elemi iskolát a szárazpataki felekezeti katolikus iskolában végezte, ahol papok és kántortanítók nevelték hitre, Isten, Haza és embertársak szeretetére.
A középiskolát Kézdivásárhelyen a Római Katolikus Gimnáziumban végezte, ahol 1926-ban érettségizett. Egyetemre a mai Babeş—Bolyai Tudományegyetem elődjébe jelentkezett francia—magyar—román szakra, ahol 1932-ben megszerezte tanári oklevelét, majd Párizsban ösztöndíjasként tökéletesítette franciatudását.
Pályafutását Székelyudvarhelyen és Csíkszeredában, a római katolikus gimnáziumban kezdi el, majd Szilágysomlyóra kerül, ezután visszatér Csíkszeredába. Innen az 1948-as államosítás után Brassóba költözött, és ott tanított magyar irodalmat a Fémipari és Elektrotechnikai Középiskolában. Az iskolák megszüntetése után, 1955-ben a mai Áprily Lajos Líceumban tanít.
A Brassói EMISZ /Erdélyi Magyar Ifjak Szövetsége/ megalakulásakor, mely egy időben történt az 1956-os eseményekkel, fiatal diákok, értelmiségiek, munkások tanácsokat kértek Ópra Benedek tanárunktól azzal a nem titkolt szándékkal, hogy beavassák őt tevékenységükbe. Ő válaszként csak annyit tanácsolt: ,,Fiaim, hogyha a magyar kultúra érdekében teszitek, akkor vonjátok be a széles értelmiségi és szakmunkás fiatalokat is. Tudjátok meg, akkor hal ki egy nemzet, ha feladatának teljesítéséhez nem hozza világra a megfelelő embereket." Ez volt tanárunk bűne, aminek alapján 25 évi kényszermunkára, teljes vagyonelkobzásra és tízévi polgári jogvesztésre ítélték azon hamis váddal, hogy rendszerellenes bűncselekményt követett el.
A kényszermunkán nem kímélve gyenge egészségét, állandó jelleggel bátorította, oktatta, nevelte a körülötte levő magyar fiatalokat, hirdette a szabadulás hitét még bilincsbe verve is. Sok hányattatást követően, hatévnyi börtön letöltése után 1964-ben közkegyelemben részesült. Távozáskor azonban szigorúan meghagyták, hogy minden, ami történt a hat év alatt a kényszermunkán, titok maradjon, és nem folytathatta tanári tevékenységét sem. Csak mint kétkezi munkást lehetett alkalmazni. Élete végéig továbbra is gerinces székelymagyar emberként oktatta, tanította magánúton a fiatal nemzedéket Csíkszeredában, valamint soha el nem felejtett szülőfalujában, Kézdiszárazpatakon.
Tagadhatatlan, hogy a munkatábori körülmények, a végtelenül rossz bánásmód aláásta Ópra Benedek egészségét, és így szívgyengeséget, infarktust kapott, ami 1978. november 25-én a halálát okozta. Halála után 13 évvel a Magyar Köztársaság elnöke, Göncz Árpád post mortem kitüntetésben részesítette, és 1956-os emlékéremmel jutalmazta.
Életútját Kovács Erika az Igazság szolgája című kötetében írja le tényszerűen, melyben volt tanítványai, sorstársai, barátai is megszólalnak. Annak bizonyítására, hogy valóban az igazság szolgája volt, álljanak itt ezek az idézetek:
,,Ópra Benedek tanárunk bátorságban, példás életben, a szenvedés viselésében, hűségben messze megelőzött bennünket, igaz székely ember volt, küzdelme egy szebb és igazabb jövőért folytatott harcra hív."
,,Kemény, következetes, igaz ember, aki felelősséget érzett a rábízott ifjúságért."
,,Szigorú tanár volt, megkövetelte a tudást, és arra nevelt, hogy a székelynek tudásán, műveltségén keresztül kell felülmúlnia az elnyomókat, mert csak így tud fennmaradni."
,,Nem soviniszta szellemben beszélt, oktatott, de mindig azt mondta, hogy kisebbségben csak úgy lehet megmaradni, ha lesznek értelmiségiek, akik kézben tudják tartani, segítik a népet."
1948-ban a csíkszeredai végzős tanítványokhoz így szólt: ,,Az élet esetlegességében ez az iskola jelentette számotokra elsősorban a férfiélet alapját, a kötelességteljesítés komolyságát. Az emlékezés percében gondoljatok arra, hogy népünk egyik legrégibb iskolájának voltatok tanulói, amelyben hosszú századokon át kérges tenyerű édesapák és munkától, szüléstől elnyűtt édesanyák gyermekei voltak a ti elődeitek. Emlékezzetek vissza a csíki székelység nagy iskolájára."
,,Légy hűséges népedhez, az élet semmilyen csábítása el ne tántorítson tőle! Öröme legyen az örömöd, bánata neked fájjon a legjobban, jogtalanságát és szegénységét el ne tűrd. Emlékezzél gyermek- és ifjúkorod napjaira, kísérjen a tiszta lelkiismeret, a csíki havasok csendje, kicsi erdei tisztások békés derűje."
Mi, 1954-ben végzett növendékei, a Brassói Fémipari Technikum volt tanulói közeli kapcsolatban álltunk a mi Benci bácsinkkal, aki négy éven keresztül oktatott és nevelt. Mindenben magunkévá tesszük élete útját, jellemét, hazaszeretetét és közösségi munkásságát. Szelleme örökké élni fog bennünk, amit a kézdiszárazpataki I—VIII. osztályos Ópra Benedek-iskola kertjében elhelyezett emlékkopjafával fejeztünk ki 2006-ban.
Hogy feledésbe ne merüljön, 2010. május 8-án 9.30 órakor a csíkszeredai régi katolikus temetőben (a vasútállomás mellett), néhai tanárunk síremlékénél szintén emlékkopjafát avatunk n. t. Darvas Kozma József csíkszeredai esperes úr áldásával.
A megemlékezésre tisztelettel meghívjuk volt sorstársait, diákjait, barátait és tisztelőit.
ID. LŐRINCZ ISTVÁN
Kovács Erika: Az igazság szolgája /Kézdiszárazpatak, 2006/ Magánkiadás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
2013. november 2.
Egy magyar ezredes könyve
Mindennek, csak szokványosnak nem nevezhető a Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Béla nyugalmazott ezredes életpályája. Még rendhagyóbb, ahogy nyolcvanadik születésnapját a Mentor Kiadó által a napokban megjelentetett, Magyar tiszt a román hadseregben című emlékiratával megünnepelte hozzátartozói és unokái nem kis örömére.
A nagyon jó tollú szerző mesélő kedve engem évekkel korábban is, amikor riporterként megismertem, elbűvölt, s most, könyvét olvasva, csak örvendeni tudok annak, hogy az emlékezés korába érve volt kitartása elvégezni a számadás munkáját. A szerző ugyanis több tekintetben kiemelkedőt alkotott. Miközben a kötet olvasmányként is megállja helyét, s átlagon felüli íráskészségnek és erkölcsi tartásnak adja bizonyítékát, alkalmanként, követve egy cseppet sem hétköznapi szakmai életút meandereit, mélyen bevilágít egy fontos intézmény belső életébe és annak társadalmi környezetébe, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek román társadalma működésébe.
Még azt megelőzően nagyon élvezetes a háromszéki Sepsikőröspatakon eltöltött gyermekkor története, a hagyományos székely világ alkonyának saját élményeken átszűrt szemléletes, jó humorú leírása. A jófejű kisfiú, aki 1940-ben lett első osztályos, a Székely Mikóban cseperedett kiskamasszá, majd bekerülve az iparosítás örvényébe, a brassói Fémipari Műszaki Középiskolában érettségizett. Itt érdemes egy idézet erejéig a kor később egyre fokozódó és sokasodó abszurd válogatási kritériumaira kitérni. Az erőszakos kollektivizálás idején a szülőket gyerekeik érvényesülési lehetőségeinek manipulálásával zsarolta a diktatúra. Hogy fiát ne csapják ki a líceumból, „édesapám megfogta édesanyám kezét, elmentek és megírták a belépési nyilatkozatot »önkéntes« alapon. Annyira mégis szerencséjük volt, hogy bár mindent elvettek, a 3,1 hektár földterületből (!) és 1,7 hektár erdőrészből csak 0,58 hektár szántóterületet írtak be, különben bekerültek volna a veszélyes kategóriába”, és ennek a fiúk iskoláztatása látta volna kárát.
Innen vált új és nagyon érdekfeszítő vágányra a narrátor sorsa, amikor a kor „internacionalista” kurzusának megfelelően magyarként távolról sem egyedül román tiszti iskolába kerül, majd ott átlagon felüli oktatói, pedagógusi pályát fut be, s közben a ranglétrán is előrehalad egy egyre elfogultabb, mostohább nacionálkommunista légkörben. Erről szóló, nagy tisztánlátással, minden részrehajlás és szószátyárkodás nélkül megírt vallomásával egy azóta méltán megbukott rendszer koronatanújává emelkedik a humánum, az örök felperes fellebbezésének perében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Mindennek, csak szokványosnak nem nevezhető a Sepsiszentgyörgyön élő Bedő Béla nyugalmazott ezredes életpályája. Még rendhagyóbb, ahogy nyolcvanadik születésnapját a Mentor Kiadó által a napokban megjelentetett, Magyar tiszt a román hadseregben című emlékiratával megünnepelte hozzátartozói és unokái nem kis örömére.
A nagyon jó tollú szerző mesélő kedve engem évekkel korábban is, amikor riporterként megismertem, elbűvölt, s most, könyvét olvasva, csak örvendeni tudok annak, hogy az emlékezés korába érve volt kitartása elvégezni a számadás munkáját. A szerző ugyanis több tekintetben kiemelkedőt alkotott. Miközben a kötet olvasmányként is megállja helyét, s átlagon felüli íráskészségnek és erkölcsi tartásnak adja bizonyítékát, alkalmanként, követve egy cseppet sem hétköznapi szakmai életút meandereit, mélyen bevilágít egy fontos intézmény belső életébe és annak társadalmi környezetébe, a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas évek román társadalma működésébe.
Még azt megelőzően nagyon élvezetes a háromszéki Sepsikőröspatakon eltöltött gyermekkor története, a hagyományos székely világ alkonyának saját élményeken átszűrt szemléletes, jó humorú leírása. A jófejű kisfiú, aki 1940-ben lett első osztályos, a Székely Mikóban cseperedett kiskamasszá, majd bekerülve az iparosítás örvényébe, a brassói Fémipari Műszaki Középiskolában érettségizett. Itt érdemes egy idézet erejéig a kor később egyre fokozódó és sokasodó abszurd válogatási kritériumaira kitérni. Az erőszakos kollektivizálás idején a szülőket gyerekeik érvényesülési lehetőségeinek manipulálásával zsarolta a diktatúra. Hogy fiát ne csapják ki a líceumból, „édesapám megfogta édesanyám kezét, elmentek és megírták a belépési nyilatkozatot »önkéntes« alapon. Annyira mégis szerencséjük volt, hogy bár mindent elvettek, a 3,1 hektár földterületből (!) és 1,7 hektár erdőrészből csak 0,58 hektár szántóterületet írtak be, különben bekerültek volna a veszélyes kategóriába”, és ennek a fiúk iskoláztatása látta volna kárát.
Innen vált új és nagyon érdekfeszítő vágányra a narrátor sorsa, amikor a kor „internacionalista” kurzusának megfelelően magyarként távolról sem egyedül román tiszti iskolába kerül, majd ott átlagon felüli oktatói, pedagógusi pályát fut be, s közben a ranglétrán is előrehalad egy egyre elfogultabb, mostohább nacionálkommunista légkörben. Erről szóló, nagy tisztánlátással, minden részrehajlás és szószátyárkodás nélkül megírt vallomásával egy azóta méltán megbukott rendszer koronatanújává emelkedik a humánum, az örök felperes fellebbezésének perében.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)