Erről jut eszembe
"Csángónak lenni állapot" – idézte múlt szerdán a Bernády Házban a témában egyik közvetlenül érintett szaktekintély szavait Deáky András. A gyimesbükki nyugalmazott tanár, a gyimesi csángómagyarok mindenes vezéregyénisége a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Társaság meghívottjaként, Csíky Boldizsár kérdéseire válaszolva beszélt e hányatott sorsú népcsoport egykori és mai helyzetéről, bizonytalan jövőjéről. Véletlen egybeesés, de mindenképpen érdekes, hogy rá két napra is a csángók váltak főszereplővé a népszerű kulturális központban. A Borospataki Művésztelep kiállítására gyűlt egybe Vásárhelyről és más helységekből is a népes közönség. Nyilván a művészet nyelve, eszköztára másképpen közelíti meg, más módon láttatja az életet és a sorskérdéseket. Az ilyen különleges, szép helyeken, mint a Gyimes-völgy és környéke, a rövid ideig vendégként jelen levő művészeket óhatatlanul megkísérti a látvány romantikája, befolyásolhatja az éppen akkor uralkodó hangulat, túlzásba is eshetnek ilyen vagy olyan vonatkozásban. A magyar iskolát és sok egyebet több évtizedes, kínkeserves harccal megteremtő legendás igazgató, aki akkor is mert és tudott szépeket álmodni, és elképzelései megvalósításáért tenni, küzdeni, amikor meghurcolták, közellenségként kezelték, és minden eszközzel megpróbálták elhallgattatni, izgalmas történeteit mesélve is a realitások talaján marad, elkerüli a múlt rendszerből átörökölt "lakkozást", nem azt mondja, amit manapság a divatos hazaffyas melldöngetés jegyében egyesek szívesebben hallanának. Ő bizony nem hallgatja el, hogy ha napirendre kerül a csángó probléma, sokkal több a szólam, mint a gyakorlati cselekvés, az illetékesek, a politikacsinálók Romániában és Magyarországon is inkább csak beszélnek, közben pedig vészesen fogynak a csángómagyarok, a moldvaiak különösképpen, hiszen az ottani katolikusoknak már csak egynegyede, nagyjából hatvankét-ezer ember beszéli magyar anyanyelvét is. Gyors és folyamatos a magyar identitás- és anyanyelvvesztés. És sajnos, kisebb mértékben ugyan, de a jelenség az ötvenes években Bákó megyéhez csatolt Gyimesbükkön is fennáll. Annak ellenére, hogy ott, akik mertek, mindenféle kockázatot vállalva, szembementek az árral. A hatalom ma is él és visszaél a megfélemlítés jól bevált eszközeivel, a bükki magyar lakosságot direkt vagy közvetett formában megpróbálják bizonytalanságban, félelemben tartani, azonosságtudatától megfosztani. Településükön is egyre könnyebb románná válni, mint megőrizniük magyarságukat azoknak, akik magyar gyökereikhez ragaszkodnak. Innen a jegyzet elején idézett mondat, amely egészében valahogy így hangzik: Csángónak lenni állapot – változó helyzet a magyarból románná válás útján. Lehangoló moldvai csángó jövőkép? Vagy inkább mai? Nyilván a folyamatot lassítani lehet. A Gyimesekben hatványozottan is. És tudjuk, Deáky András és a hozzá hasonló kitartó rettenthetetlenek ennek érdekében meg is tesznek mindent, amit megtehetnek. Közeledik pünkösd, amikor a gyimesbükki felújított vasúti őrházhoz, a kontumáci kápolnához, az ezeréves határ más jelképeihez, emlékműveihez is újra magyarok ezrei, tízezrei látogatnak el. Deákyéknak ilyesmik is köszönhetők. És most azt hallhattuk, hogy a Rákóczi-várat is szeretnék felújítani. Őt és eredményeit ismerve, hinnünk kell, hogy ez is sikerülni fog nekik. De ha a csángókérdés egészére gondolunk, egy másik, egy régebbi, de ugyancsak megszívlelendő mondás, Széchenyi István gondolatának igaza lebeghet előttünk: "Egynek minden nehéz, soknak semmi se lehetetlen".
N.M.K. Népújság (Marosvásárhely)

Félszáz mű a Gyimesekből
Marosvásárhelyen is népszerű a Borospataki Művésztelep, minden eddigi tárlatnyitójára népes közönséget vonzott a Bernády Házba. Azért is persze, mert hangulatosak, kellemesek a rendezvényei, és ilyenkor nemcsak a Gyimesek ihlette művekből kapnak ízelítőt a jelenlevők, hanem a táj és lakói zenéjéből, dalaiból, táncaiból, sőt jellegzetes ételeiből, italaiból is hoznak magukkal valami különlegeset az alkotótábor gazdái, működtetői – Szász István és Szász Marika –, illetve vendégeik, munkatársaik, de még inkább azért, mert a művészetkedvelők joggal számíthatnak arra, hogy jó alkotók figyelmet érdemlő alkotásaiból rendezett színvonalas kiállítást láthatnak minden alkalommal. Április 25-én is így volt, és nem csak a Házat megtöltő érdeklődők voltak nagyon sokan, de a korábbiaknál is több nevet, munkát vonultatott fel a tárlat.
2013 őszén ötödször gyűltek össze a meghívott festők, grafikusok, szobrászok, textilművészek, fotósok, a házigazdák jubileumi jelleget adtak a táborozásnak, s a művészi termés is ehhez lett mérhető. Vásárhelyen a Borospatakán októberben ténykedő 30 művész több mint ötven munkáját lehet most megismerni, s amint az eseményt méltató Nagy Miklós Kund kiemelte, sokszínű, változatosságában is harmonikus, reprezentatív válogatást mutatnak fel a művésztelep látványosan gyarapodó műgyűjteményéből. Életkortól, művészi törekvésektől, stílusirányzatoktól függetlenül minden alkotó jól érzi magát a különleges szépségű gyimesi tájakon, az értékteremtő, hagyományőrző tábor semmilyen módon nem korlátozza a fantáziát, valamennyi résztvevő nagy kedvvel, felszabadultan dolgozik a művésztelepen, amelyen derű és a vidámság uralkodik. A kiállított képek, plasztikák, textíliák és ezt tükrözik.
A táborban a legtöbben visszatérő vendégek, a törzsgárda fele Magyarországon él, mégis egyfajta vásárhelyiség is kapcsolható Borospatakához. Az első öt év nem telt el anélkül, hogy ne hívtak volna a táborba egyszerre több marosvásárhelyit is, de számos olyan művész is eljön a Gyimesekbe, akik innen, a Bolyaiak városából települtek át az anyaországba és váltak ott is elismert alkotókká. Szinte valamennyien a vásárhelyi művészeti középiskolában kapták meg a kellő indíttatást és lendületet az alkotói pályára. Márton Árpád festőművész is, aki Gaál Andrással együtt az alkotótábor fáradhatatlan művészeti vezetője. A megnyitón ő is hangsúlyozta a kiállítás sokféleségben is egységes jellegét, a kiállítók művészi igényességét, egyben arra is kitért, hogy miközben a fennállása 40. évében végveszélybe került a Gyergyó-szárhegyi Művésztelep, mert a Lázár-kastély örökösei közt van, akinek a kultúraápolásnál fontosabbak önös érdekei, a Szász házaspár példás ügyszeretettel mindent megtesz, hogy Borospatakát a fejlődés, az értékteremtés dominálja. A festő külön köszöntötte a jelen levő táborozó helybeli kollégáit, Bálint Zsigmondot, Bandi Katit, Csíky Szabó Ágnest, Hunyadi Lászlót, Kákonyi Csillát. Ők ketten, utóbbiak most vehették át Szász Marikától a tavalyi évfordulós okleveleket, akkor ugyanis nem tudtak részt venni a gyimesi ünnepségen. Vásárhely az immár hosszú ideje nyíregyházi illetőségű Erdei Anna és Zagyva László számára is kedves hely, de szorosan kötődik városunkhoz Adorjáni Endre, Ádám Gyula, Bardócz Lajos, Ferencz Ernő, Bakos Erzsébet, Gaál András, Kádár Tibor, Kopacz Mária, Köllő Margit, Orth István, Simó Enikő is. Balási Csaba, Kristó Róbert, ifj. Szász István csíkszeredai kötődésű. Ásztai Csaba, Bráda Tibor, Deák Ilona, Kövecsi Kovács Imre, Magyari Márton, Nagy Előd, Szakács Imre, Székely Berta, Varga Edina határon túliként is itthon vannak Erdélyben. Műveik is erre vallanak, a belőlük fakadó érzelmi, szellemi kisugárzás ilyenszerű benyomást kelthet a nézőkben.
A megnyitó zárórészében az Öves együttes gyimesi műsora pezsgő hangulatot teremtve autentikus csángó muzsikával, dalokkal tetézte a festmények, grafikák, szobrok, kisplasztikák, textilművészeti alkotások és művészfotók nyújtotta élményeket.
(nmk) Népújság (Marosvásárhely)