Gelencén máj. 9-én, vasárnap szobrot avatnak, a nagyközség Bodor György emléke és életműve előtt tiszteleg. Petrovits István sepsiszentgyörgyi szobrászművész alkotása révén a székelység történetét kutató, a Bukovinába telepített, majd a Kárpát-medencében szétszóródott csoportok megmaradásáért és együtt tartásáért cselekvő személyiség szülőföldjén jut életművéhez méltó emlékhez. A Bodor György nevét viselő gelencei művelődési egyesület, a polgármesteri hivatal, az egyházi és az oktatási intézmények az újabb térplasztikai alkotás felavatásával Gelence Háromszék legelkötelezettebb emlékjelállító és műemlékmentő községei közé emelkedik, írta Sylvester Lajos. A település másik kiemelkedő személyiségének, Jancsó Benedeknek már van portrészobra. A műemlék templom, egy egész sor térplasztikai alkotás, a millenniumi, a világháborús és szabadságharcos emlékművek szerepet játszottak abban, hogy Gelence a múlt év legdinamikusabban fejlődő nagyközsége volt. Halász Péter néprajzkutatónak a Honismeret 2004/2. számában közölt esszéjéből vett részlettel emlékeztek dr. Bodor Györgyre. Kézdivásárhelyen született 1904-ben, de valójában mindig a vele szomszédos Gelencét tartotta otthonának, családja fészkének, s oda is tért meg halála után. A jogi egyetemet Budapesten végezte. Azok közé az emberek közé tartozott, akik soha nem nyugodtak bele Szent István országának szétdarabolásába. Fiatalon kapcsolódott Bajcsy-Zsilinszky Endre Nemzeti Radikális Pártjához, amelynek 1934-ben főtitkára lett. 1945-ben a Bácskából menekülő bukovinai székelyek letelepítését vállalta. Bonyhád székely szellemi központtá szervezését akarta elvégezni, de a kommunista hatalomátvétel keresztülhúzta terveit. A kecskeméti Forrás folyóirat közölte Bodor György Székely honfoglalás 1945-ben című visszaemlékezésének részleteit /1975/3-4/. A bukovinai székelyek 1764 óta idegenek között éltek. 1945 után Tevelen Kőrösi Csoma Sándor Székely Tanintézetet alapítottak 12 székely pedagógussal. 1947-ben Németh Kálmánnal, a bukovinai Józseffalva legendás plébánosával Bonyhádra hívták Herepei Jánost, a Sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum egykori igazgatóját, s megteremtették a bonyhádi Székely Múzeum működéséhez szükséges feltételeket. Később Bodor György barátaival, az ország állapotán és jövőjén vitatkozva, lehetőség szerinti szellemi műhelyt teremtve találkozgattak, közben politikai ügynökök figyelték őket. Püski Sándorral együtt letartóztatták őket és 1962 júniusában Budapesten a bíróság Bodor Györgyöt is elítélte három és fél évre. Szabadulása után a székely falutörvényekről, heraldikai képletekről s a székely nemzetségi szervezetről szóló írásai különböző folyóiratokban jelentek meg. 1967-ben fejezte be, de 1976-ban bekövetkezett haláláig csiszolgatta nagyszabású történelmi munkáját, amely A székely nemzetségi szervezet /Pallas Akadémia Kiadó/ címmel 2003-ban jelent meg Csíkszeredában /(sylvester): Egy ,,izzó lelkű magyar” ember. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 6./ Németh Kálmán könyve a bukovinai székelyek hazatéréséről: Százezer szív sikolt /Bácsjózseffalva, 1941/

Tragikus sors jutott Herepei Jánosnak /Kolozsvár, 1891. okt. 11. – Szeged, 1970. okt. 30./. Magyart, történelmet, régészetet hallgatott a kolozsvári tudományegyetemen. Az iskolateremtő Pósta Béla professzor irányításával kezdett régészettel és a numizmatikával foglalkozni. Azután jött az impériumváltás, az egyetemet elfoglalta a román hatalom. Herepeit a kolozsvári Minerva Műintézet Rt., a magyar egyházak alapította nyomdaipari vállalat alkalmazta könyvelőnek 1925-ben. Ettől kezdve a hivatali munka mellett csak szabadidejében élhetett a kutatásnak. Jelen volt a lapok, folyóiratok hasábjain kis adatközlésekkel, néha egy-egy dolgozattal. Fáradhatatlanul gyűjtött: hol a temetőben sírköveket másolt le, hol a levéltárban vagy valamelyik könyvtárban jegyzett ki adatokat. Az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumőrévé, egykori iskolája, a Református Kollégium levéltárosává választotta. Kelemen Lajos, Szabó T. Attila és Herepei János voltak az erdélyi múlt legkövetkezetesebb feltárói. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum 1938. február 1-jétől igazgatónak hívta Herepeit. A második bécsi döntés 1940 őszén új feladatok elé állította: intézménye a Magyar Nemzeti Múzeum része lett, s megbízták egy Székely Tudományos és Közművelődési Intézet létrehozásával. 1944 őszén parancs jött Budapestről, hogy a múzeum legértékesebb kincseit ládákba csomagolva el kell menekíteni. A ládák 1945. március 29-én a zalaegerszegi állomáson bombatalálat következtében porrá égtek. A hatóságok felmentették Herepeit a felelősség alól, de sokan szemére hányták a parancs szolgai teljesítését, s az önvád is kínozta. Nem mert visszatérni Romániába. A Tolna megyei Bonyhádon létesült Székely Múzeum élére nevezték ki. Az államosítás után ezt beolvasztották a szekszárdi múzeumba. 1950-ben Herepei nyugdíjaztatta magát. 1957-től felfedezték őt a szegedi egyetem magyar tanszékének munkatársai, s 1961-ben Szegedre beköltözhetett. Lehetőséget kapott tanulmányainak sajtó alá rendezésére. Adattár főcímmel három tekintélyes kötete (1965, 1966, 1971) jelent meg közel kétezer oldalon a szegediek kiadásában. A harmadik kötet közzétételét már nem érhette meg. Tekintélyes kötetet kitevő, átfogó munkája a Bonyhádon véglegesített: A Házsongárdi temető régi sírkövei. Ez kéziratban maradt, majd az Akadémiai Kiadó 1988-ban vállalta kiadását. Ebben a munkájában Herepei Kolozsvár sírkertjének 1750-ig terjedő történetét dolgozta fel, a kötet lényegében közel kétszáz év várostörténetét is felöleli. Sas Péter budapesti történész kutató kézbe vette a Herepei-hagyatékot, s abból minden közölhető anyagot kötetekbe gyűjtött, sajtó alá bocsátott. A kolozsvári Művelődés folyóirat kiadója, mindenek előtt Szabó Zsolt főszerkesztő ezt a sorozatot felvállalta, egymás után jelentette meg a köteteket. A 2001-ben indult sorozat a hatodik kötettel a végéhez érkezett. A most megjelent kötet /Herepei János: Művelődéstörténeti tanulmányok és adattárak. Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az előszót írta: Sas Péter. Művelődés, Kolozsvár, 2008./ adat- és okmánytárakat tartalmaz, a kutatóknak, szakembereknek jelent kincset, ugyanis sok esetben ma már pótolhatatlanok, mert az akkori források elpusztultak vagy éppen lappanganak. /Gaal György: Az utolsó Herepei kötet. = Helikon (Kolozsvár), ápr. 10./ Előzmény: A Sas Péter által korábban sajtó alá rendezett Herepei-munkák Herepei János: A kalotaszegi templomok, cintermek és temetők régi sírkövei. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2001. Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai templom történetéből. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2002. Herepei János: Kolozsvár történeti helyrajza. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2004. Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai református templom és kollégium történetéből. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2004. Herepei János A kolozsvári színház és színészet történetéből. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2005.