Az örömszerzés öröme
Szilágyi Aladár könyvismertetője Péter I. Zoltán: Régi képeslapok, régi történetek című, a budapesti Noran Libro Kiadó és a nagyváradi Holnap Kulturális Egyesület együttműködésével megjelent művéről.
Bár még alig kezdődött el az esztendő – ha rajtam állna –, már most, 2016 februárjában, megelőlegezetten odaítélném az Év Legszebb Könyve díjat Péter I. Zoltán néhány napja napvilágot látott gyűjteményes kötetének. Hogy mi szükségeltetik egy ilyen könyvremeklés létrejöttéhez? Természetesen első sorban és mindenek felett egy olyan megszállott és fáradhatatlan szerző, mint Zoltán, aki immár kereken 50 kötetnyi (36 önállóan és 16 társszerzőként írt) életművét ezzel az újabb opus megjelentetésével folytatja. És kelletik egy vállalkozó szellemű kiadó – esetünkben a Noran Libro ügyvezető igazgatója, Kőrössi P. József –, akinek van mersze kezdeményezni és végigjárni egy ilyen nagyívű kalandot, illetve egy olyan nélkülözhetetlen munkatárs, mint Faragó Ágnes, akinek a nevéhez a borítóterv, a tipográfia és a tördelés fűződik. Engedtessék meg elárulnom, hogy Péter I. Zoltán kollégánk könyvét a magunkénak is érezzük, hiszen megjelenését a Communitas Alapítvány és a Nemzeti Kulturális Alapmellett a Varadinum Kulturális Alapítvány is támogatta, és – nem véletlenül – felelős kiadóként a Holnap Kulturális Egyesület neve is felkerült a kiadvány kolofonjára. S minderre a könyvművesség egyik legigényesebb műhelye, a debreceni Kinizsi Nyomda tette rá a koronát.
A kimeríthetetlen legendárium
A szerző, illetve a Nagy Béla (újságíró, a Nagyváradi Állami Színház korábbi irodalmi titkára) gyűjteményéből származó több mint 130, monarchia kori, „múltidéző képeslap” felvonultatása önmagában is élvezetes böngészni valót kínál. Ezt a több mint száz esztendős óbort ízlelgetve, kortyolgatva, a szemlélőt hamarvást elbódítja a Trianon előtti Nagyvárad mámora. A napjainkban is könnyen azonosítható, az átalakításuk miatt nehezebben felismerhető műemlék-jellegű, nevezetes középületek, paloták, bérházak, magánházak mellett, a városfejlesztés nyomán eltűnt, vagy a második világháború alatti bombatámadások áldozatául esett fontos épületek is megjelennek az album oldalain. A Péter I. Zoltán (fotó) által felkínált városnéző séta a Nagyállomásnál kezdődik, a Főutcán halad tova Olaszi központja irányába, gyakori letérőkkel a jobbra, balra leágazó mellékutcák, az azokra fűzött terek, parkok felé, majd a Bémer tér háromszögében fejeződik be.
Minden egyes képeslaphoz tömörségében is gazdag kétoldalnyi magyarázat tartozik, sok-sok építészet- és helytörténeti, kultúrhistóriai adalékkal. Várad kimeríthetetlen legendáriumából merített, a megjelenített épületekhez kötődő történetek, anekdoták révén, a 20. század eleji jeles személyiségek alakjának felidézésével oldódik élvezetesebbé, válik szórakoztatóbbá a pontos tényeket közlő, könnyed szöveg. Szerzőnk részint eddigi kutatásainak más összefüggésben már közölt eredményeit, részint újabb búvárlásai során felfedezett adatait fűzi fel, és ahol kelletik, korábbi évtizedek, századok történéseire is vissza-visszautalva tágítja az időbeli dimenziókat. A kötetet indító négy, a központi vasútállomást megjelenítő képeslap például tág lehetőséget kínál a vasúthálózat kiépítésére, a közlekedéstörténetre vonatkozó tudnivalók felvázolására. Maga az „indóház” 1857-es alapkőletételnek ceremóniája (Váradnak akkoriban még nem lévén újságja) – a Biharpüspöki Református Egyházközség Aranykönyve lapjain megörökített korrajz szerint – Ferenc József és Erzsébet császárné látogatásával jut a csúcspontra. A negyedik képeslapon, a Pályaudvar előtt két gépkocsi látható, az „önmozgókat” csodáló tömeggel egyetemben. És egy pikáns epizód: a közlekedési szakbizottság javaslatára (!) a városi tanács kimondta: „nem lesz Nagyváradon automobil kocsi”… Az ötödik képeslap például egy ma már nem létező épületet, az 1928-ban emelt, 1944-ben leszőnyegbombázott réti reformárus imaházat örökíti meg, majd egy alsó-dorongosi kitérő következik a szőlőhegyen, a Sztarill Ferenc tervezte tüdőszanatórium, melyet néhány nappal az I. világháború kitörése előtt avattak fel. A fotográfia tanúsága szerint az épület eredeti formájában sokkal hangulatosabb, légiesebb volt a jelenlegi aspektusánál. Aztán a Rákóczi útról ellenkező irányba kanyarodva jutunk el Olaszi barokk gyúpontja: a székesegyház, a püspöki palota és a Kanonok-sor térségébe. Itt Péter I. Zoltán valósággal kiélheti építészettörténészi-helytörténészi kvalitásait… A Fő-utca, a hajdani Rákóczi út, a szecessziós paloták promenádja kimeríthetetlen látványsor, a Széchenyi téri, a Kálvária hegyi, a Bunyitay ligeti, a Körös parti kitérő egyfelől, másfelől a Szaniszló utcából és az Úri utcából megörökített épületek gazdagítják tovább a képeskönyvet. És persze, a színházzal, palotákkal, kávéházakkal, vendéglőkkel kibélelt Bémer tér a csúcs…
Postatiszta lapok
Sajátos műfaj ez: adottak a képes levelezőlapok, s a köréjük fogant szöveg válik a „képek illusztrációjává”. Fontos elemet képeznek a felvételek korát meghatározó vagy találgató széljegyetek is, könyvgrafikai szempontból is azok, hiszen más betűkkel szedve, apró szigetekként oldják a szövegtenger veszélyét. Belőlük az is kiderül, hogy ennek a nemes hobbinak, több mint hobbinak, a képeslapgyűjtés tudományának is megvannak a maga műszavai. Például: hosszúcímzésű képeslap, postatiszta képeslap (értsd: el nem küldött, postai bélyegző nélküli), belső használatra készült képeslap, megosztott hátú képeslap stb., stb. A 136 darabot bemutató albumban egyetlen „történelmi kakukkfióka” látható. Egy 1912 előtt készült képeslap, melyen az eredeti magyar felirat: „Nagyvárad – Szigligeti-színház az Emke-kávéházzal” fölött utánnyomással az 1920-ban uralomra került impérium nyelvén az „Oradea Mare – Teatrul Regina Maria” szöveg olvasható. Ez a Trianon után is forgalomban tartott levelezőlap-ékszer többet árul el Nagyvárad históriájának közel száz éves fordulópontjáról, mint akár egy történelmi tanulmány.
Zoltán barátunk ezekkel a mondatokkal zárja 51. könyvének előszavát: „Remélem, a tisztelt Olvasónak kellemes szórakozást jelent majd ez a múltidéző kalandozás a képeslapok segítségével. Abban bízom, hogy legalább annyi örömet szerez e könyv olvasása, mint számomra az adatok gyűjtése, rendszerezése és a képeslapok szövegeinek megírása. Ha így lesz, akkor nem dolgoztam hiába.”
 erdelyiriport.ro

Ilyen Pásztorjuk van?!
A pásztorok azért vannak, hogy a rájuk bízottakat pásztorolják. A bibliai „jó pásztor” ezt a példázatot adta, ezt a feladatot bízta a mindenkori közösségi és egyházi vezetőkre. Ez a küldetés a Bihar megyei RMDSZ újdonsült fennforgójára is érvényes kellene legyen, aki ráadásul nevében hordozza is ezt.
Pásztor Sándor tavaly lett a Bihar Megyei Tanács elnöke, a román szocialistákkal kötött politikai alku nyomán. S bár nem ő az RMDSZ első embere a megyében, funkciója – amit a bihari „keresztapaként” elhíresült Kiss Sándortól örökölt – afféle helyi kiskirállyá avanzsálta. Ráadásul évek óta Nagyvárad legmagyarabb városrészében, Biharpüspökiben, ahová szép házat építtetett magának, ő afféle kisisten: politikai, egyházi és civil vonalon egyaránt.
Noha Pásztor csupán egyike a Biharpüspöki Református Egyházközség presbitereinek, s így a szabályok szerint az ő szava is csak annyit ér, mint a többi presbiteré, az ő esete is azt igazolja, hogy vannak olyan pásztorok, akik bármit elművelhetnek a nyájjal, tetteiknek semmiféle következménye nincs.
A Biharpüspöki Református Egyházközségben a közelmúltban lelkészválasztás történt, minekutána az addig ott szolgált Szekeres Sándor nyugdíjba vonult. A zsinatpresbiteri alapon szerveződő református egyház törvényei szerint minden döntéshozatalban a legfőbb illetékes választott egyháztanács, a presbitérium úgy döntött, hogy meghívás útján akarja betölteni a kiköszönt lelkész helyét. Ilyenkor az a szokás, hogy a presbitérium kiszemel magának egy vagy akár több lelkészjelöltet, akikkel felveszik a kapcsolatot, meghallgatják őket, elbeszélgetnek velük. Ilyen úton figyelt fel a presbiterek egy része a nagyváradi születésű Megyasszai Attila resicabányai református lelkészre is, aki egyik esélyese lett a lelkészválasztásnak. A tiszteletes tizenvalahány évnyi áldozatos és eredményes szórványszolgálat után kerülhetett volna haza szülőhelyére.
Igen ám, de közbelépett a „jó” Pásztor, aki pártvonalon beavatkozott az egyházközség lelkészválasztásának az autonómiájába. Ahelyett, hogy az illetékes temesvári egyházmegye esperesétől kért volna hiteles jellemzést, tájékoztatást a pályázó lelkészről, a Krassó-Szörény megyei RMDSZ-elnöknél sietett „lekáderezni” Megyasszai tiszteletest. Kért és kapott is állítólagosan kompromittáló, lejárató „jellemzést” egy borítékban, s azt presbitertársai előtt meglebegtetve kezdett el ágálni a jelölt ellen. Amikor a többi presbiter kérte, hogy hadd lám, milyen információkat tartalmaz a Krassó-Szörény megyei RMDSZ-pecséttel ellátott borítékban található levél és CD, Pásztor Sándor megtagadta azok bemutatását. A presbitérium ekkor meghátrált a politikai tekintély és befolyás előtt. Ugyanakkor a megvádolt lelkésznek még esélye sem volt védekezni, mert az a lelkészválasztásra nézve úgymond nyílt beavatkozásnak minősült volna a részéről.
Mindezek után a Temesvári Egyházmegye esperese levelet írt és juttatott el a biharpüspöki presbitériumnak. Ez a levél Pásztor Sándorhoz is eljutott, az esperes kérte benne a Megyasszai Attilát „kompromittáló” dokumentumoknak az esperesi hivatalba való elküldését. Mind ez idáig ez nem történt meg.
Így járt hát el két megyei RMDSZ elnök-pásztor egy négygyermekes szórványlelkésszel, aki a dél-erdélyi megyei magyarság körében áldásos munkát végez immár tizenegy éve, s akinek legnagyobb bűne az volt – s ezt sokan tudják –, hogy gátat próbált vetni az egyre gyorsabb asszimilációnak, önfelszámolásnak, beolvadásnak.
Azt azért még el kell mondanunk, hogy Pásztor Sándor nem teljesen „érdektelenül” manipulálta presbitertársait, ugyanis neki és pártjának volt saját jelöltje a püspöki lelkészi állásra, mégpedig Kucharszki Zoltán hegyközszentimrei tiszteletes személyében. Ám a presbitériumban feltámadt az önérzet, s végül a békesség és kompromisszum kedvéért abban maradtak, hogy ha Megyasszai nem jöhet, akkor ne jöjjön Kucharszki sem. Maradjanak úgymond szolgálati helyeiken.
Végül egy látszólag „kívülállót” hívtak meg, Szigeti Ferenc magyarremetei lelkész személyében, aki nyilvánvalón készséggel hagyja oda a bihari szórványgyülekezetet a megyeszékhelyi állásért, ezért aligha vethet rá bárki követ. Az már csak pletykaszinten terjed az egyházmegyében, hogy őt nem más, mint maga Szabó Ödön parlamenti képviselő, az RMDSZ bihari ügyvezető elnöke „javasolta” a biharpüspökieknek. Aki római katolikus létére afféle szürke eminenciásként intézkedik a Királyhágómelléki Református Egyházkerületben (is).
V. T. B. / itthon.ma