RMDSZ- PDL: közeledő álláspontok
Több erdélyi és partiumi megyében is megállapodott az RMDSZ és a Demokrata-Liberális Párt (PDL) megyei szervezete a minisztériumoknak alárendelt megyei igazgatóságok vezetői tisztségének elosztásáról, míg egyes régiókban a héten is folytatódnak a tárgyalások a két kormánypárt között.
A koalíciós szerződést a hétvégén csupán Hunyad megyében sikerült aláírni, de Bihar és Temes megyében is megegyeztek a felek. Szatmár, Hargita, Maros és Kolozs megyében a héten újabb találkozókra kerül sor.
Bihar megyében negyvenháromból tizenegy közintézmény vezetését alkudta ki magának a szövetség – jelentették be a két párt képviselői pénteki közös sajtótájékoztatójukon. Szabó Ödön, az RMDSZ megyei ügyvezető elnöke, illetve Traian Abrudan megyei PDL-alelnök elmondta: a tisztségek elosztásakor a magyar lakosság arányát, illetve a minisztériumok vezetőinek hovatartozását is figyelembe vették.
A két párt nem posztokat, hanem felelősségeket osztott el – szögezte le Szabó Ödön. A tájékoztatón nem hangzott el konkrétan, hogy a közművelődési igazgatóság éléről menesztenék a PDL-s Mircea Bradut, a „felelősség” azonban a miniszter politikai színezetének megfelelően az RMDSZ-nek jut. Három másik esetben valószínűleg igazgatóváltásra kerül sor: a fogyasztóvédelmi hivatal, az ifjúsági igazgatóság, illetve a Körösök Vízügyi Igazgatóság is az RMDSZ hatáskörébe kerülhet, bár jelenleg PDL-s igazgatók vezetik.
Szabó Ödön szerint „morális jogorvoslatot” kell szolgáltatniuk a tavaly politikai alapon leváltott RMDSZ-es vezetőknek is. Az egészségügyi tárcának azonban hiába van magyar minisztere a Bihar megyei Cseke Attila személyében, a PDL ragaszkodott embere, Marius Pîrcioaga megtartásához a megyei hatóság élén, így az egészségbiztosítási pénztár megyei fiókja lehet a szövetségé.
Mint ismeretes, az RMDSZ jelenleg mind a nagyváradi, mind a Bihar megyei önkormányzatban a Nemzeti Liberális Párttal (PNL) működik együtt. Szabó szerint a kormány öszszetételétől függetlenül úgy tűnik, a megyei tanácsban nem működik a koalíció, a váradi tanácsban viszont igen, így előfordulhat, hogy a szövetség a közeljövőben két különböző párttal alkot majd koalíciót a két döntéshozó testületben.
Aláírták a koalíciós szerződést Hunyad megyében
Hunyad megyében szombaton írta alá az együttműködési szerződést a két párt megyei elnöke, Winkler Gyula és Tiberiu Iacob-Ridzi. Ennek megfelelően az RMDSZ által támogatott magyar vezetőt neveznek ki az építkezéseket ellenőrző megyei igazgatóság és a megyei vízgazdálkodási vállalat élére, ugyanakkor magyar aligazgatója lesz a megyei tanfelügyelőségnek, a pénzügyi, ifjúsági, illetve a mezőgazdasági és vidékfejlesztési igazgatóságnak.
A protokollum szerint a felek vállalják, hogy életbe léptetik Hunyad megyében a kormány politikáját, támogatják egymás képviselőit a megyei és a kormánynak alárendelt közintézményekben. A dokumentumban külön szerepel, hogy a PDL támogatja a Hunyad megyei magyar közösség törekvéseit, különösképpen az anyanyelvű oktatás megerősítésére, a hagyományok és a kultúra megőrzésére vonatkozóan, miközben a szövetség a PDL projektjeit próbálja elősegíteni. Az együttműködés érdekében a két párt Megyei Egyeztető Tanácsot hozott létre, a tíztagú testületbe ötöt az RMDSZ, ugyanennyit a PDL delegált.
Megegyeztek az igazgatói tisztségek elosztásáról Temes megyében is, az egyezményt azonban csak a héten írják alá. Halász Ferenc megyei RMDSZ-elnök azonban pénteken úgy nyilatkozott, nincs megelégedve az eredménnyel, ugyanis a PDL csupán egyetlen igazgatói és hat helyettesi tisztséget engedett át a szövetségnek.
Utóbbiakat a tanfelügyelőségen, az állat-egészségügyi, a mezőgazdasági, a területi munkaügyi felügyelőségen, a megyei mukaerőelosztó ügynökségen és az egészségbiztosító pénztárnál tölthetik be az RMDSZ jelöltjei. Halász kifejtette, örült volna, ha több igazgatói széket mondhatnak magukénak, de betartották az etnikai számarány elvét, és a megyében csupán a lakosság 7,47 százaléka magyar nemzetiségű.
Keresik az igazgatókat Háromszéken
Háromszéken az igazgatói tisztségek 65 százalékát szerezte meg az RMDSZ. A szövetség 24 intézmény élére jelölhet igazgatót, míg a megyében összesen 35 intézményben 102 igazgatói és aligazgatói tisztséget oszt el egymás között a két kormánypárt. Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke szerint az igazgatók kinevezésekor a szakmai felkészültséget tartják szem előtt, így annak a jelöltnek van nagyobb esélye, akit a szakmai szervezetek is támogatnak. Az RMDSZ adatbázisában száz szakember önéletrajza szerepel.
A jelöltek egy részével az elmúlt héten találkoztak, a meghallgatások a héten folytatódnak. Első körben a jelenleg is tisztségben levő igazgatókkal tárgyaltak, akik valószínűleg továbbra is megtartják széküket. Keresztély Irma főtanfelügyelő, Sikó Barabási Sándor főállatorvos, Deme Judit egészségügyi igazgató továbbra is tisztségben marad.
Mild Zoltán építészeti főfelügyelővel még nem egyeztettek, de híresztelések szerint megőrizheti állását. Visszahelyezik tisztségébe ugyanakkor a munkaerő-elhelyező ügynökségtől egy évvel ezelőtt leváltott Kelemen Tibort, az ifjúsági igazgatóságtól menesztett Tishler Ferencet, míg a levéltár élére Csáki Árpád történészt javasolják.
Szatmár: akadozó egyeztetések
Az RMDSZ Szatmár megyei szervezete a hétvégén másodszor ült le tárgyalni a PDL-vel, azonban Kereskényi Gábor, a szövetség szatmárnémeti elnöke szerint egyelőre nem született eredmény. „Tulajdonképpen ez volt az első komolyabb egyeztetés. Most került szóba először mindkét fél álláspontja, de egyelőre mindenki ragaszkodik a saját elképzeléseihez” – közölte a Krónikával Kereskényi, aki szerint az RMDSZ a magyarság számarányával megegyező számú igazgatói tisztséget szeretne.
„Ragaszkodunk hozzá, hogy a 31 intézmény vezetői székéből 11-et mi kapjunk meg. Ahol nem lesz magyar vezető, ott helyetteseket szeretnénk” – mondta. Az egyeztetést ma délután folytatja a két párt megyei szervezete. „A koalíciós partner meg szeretné kapni Szatmárnémeti egyik alpolgármesteri székét, és a megyei tanács két alelnöki tisztségére is pályázik. Városi szinten nehezen tudunk együttműködni, de a tisztségek elosztásának semmi köze ehhez” – tette hozzá Kereskényi, aki szerint nem zárkóznak el az együttműködéstől, és a jegyességből hosszútávon akár házasság is lehet.
Szatmár megyében jelenleg egyetlen igazgatóságot, a vidékfejlesztési és halászati kifizetési ügynökséget vezeti magyar politikus, és négy intézményben van RMDSZ-es helyettes.
Folytatódnak az egyeztetések a héten a két kormánypárt között Hargita, Maros és Kolozs megyében is, miután az eddigi tárgyalások során nem sikerült közös nevezőre jutniuk a feleknek.
Bíró Blanka, Nagy Orsolya, Pap Melinda, Végh Balázs. Forrás: Krónika (Kolozsvár)

Megmenekülhet a romtemplom
Megtette az első lépést a Bihar megyei Keményfok (Avram Iancu) önkormányzata a községhez tartozó Tamáshida Árpád-kori templomának megmentéséért: köztulajdonba vette az épületet, és védett zónává nyilvánította az azt körülvevő területet. A B kategóriájú műemlékként bejegyzett istenháza jelenleg romokban áll, helyreállításához pedig annyi pénzre volna szükség, amennyi biztosan nem áll a község rendelkezésére.
A román stílusban épült templom sorsára vonatkozóan a pohár akkor telt be, amikor Lucian Silaghi, a Bihar Megyei Művelődésügyi Igazgatóság vezetője nemrég a helyszínen járt, és azt látta, hogy a tatárjárás előtt épült templom egy részét valaki tyúkólnak használja – mesélte el a Krónikának a község jegyzője, Sorin-Marius Sabău.
A tyúkokat a tulajdonos felszólításra kiköltöztette, a helyi önkormányzati testület pedig a következő ülésén elfogadta a köztulajdonba vételről, illetve az 595 négyzetméteres terület védetté nyilvánításáról szóló határozatot. A templom és a telek tulajdonjogi helyzete egyébként azért is volt homályos, mert az épület 1920-ig a helyi földesúr tulajdonában volt, tehát nem az egyház birtokolta. Liptay Frigyes báró leszármazottai azonban nem jelentkeztek, bár a restitúciós törvény alapján visszaigényelhették volna jogos tulajdonukat – mesélte a jegyző. A mostani döntéssel már hivatalosan is a község tulajdonában van a nagy turisztikai potenciállal rendelkező romtemplom, ám hogy ezután mi lesz a sorsa, még nem tudni.
Turisztikai vonzerő lehetne
Sorin-Marius Sabău azt mondja, Tamáshida másik nevezetességével, egy védett madárfajjal együtt jelenthetne turisztikai vonzerőt a falu számára a templom, amelyhez hamarosan aszfaltos út is vezet majd. „Már felújítottuk a községi utat is, csak mintegy 300 méter maradt még hátra a templomig. A pikniktörvény alapján a közeli Körös-parton szabadidős zónát alakíthatunk ki hamarosan, és ahhoz, hogy valaki oda eljusson, el kell mennie a templom mellett. Ez a két dolog a védett madarunkkal együtt nagyot dobhatna a turizmuson. De sajnos minden a pénzen múlik, nekünk pedig nem fér bele a költségvetésünkbe a templom helyreállítása” – vélekedik a jegyző.
A védetté nyilvánított zónát egyébként az évtizedek során két magánház tulajdonosa vette birtokba udvar gyanánt, ám hivatalosan ők nem tulajdonosok. A jegyző a Krónikának azt bizonygatta, hogy a lakók jóhiszemű emberek, akik gond nélkül arrébb viszik a kerítésüket, ha a polgármester arra kéri őket.
Tamáshida nagyváros volt
A jelenleg zömében románok lakta Tamáshida egyébként nem mindig volt 1100 lelkes falucska: a tatárjárás előtt jelentős, nagy kiterjedésű szász város volt – mesélte el lapunknak Pázmány Attila helyi református lelkipásztor. A tatárdúlás után újjáépítették és újratelepítették, 1550 körül pedig már erdélyi rendi országgyűlést is összehívtak itt. Az 1600-as évek közepén újra elpusztult a templom és a város, és egészen az 1700-as évekig törökök lakták. Ezután ismét újratelepítették, de már csak falu lett belőle, régi jelentőségét nem kapta vissza. „Tudjuk, hogy az itteni földesúr a reformáció idején reformátussá lett, így a korabeli szokások szerint valószínű, hogy a 12. században épült templom is református istenházaként szolgálhatott” – idézte fel a lelkipásztor. Azok a reformátusok azonban, akiket aztán idetelepítettek, nem vették birtokba a templomot, hanem újat építettek maguknak. A régi istenházát a báró családi kápolnaként használta, és 1920-ig valamennyire vigyázott is rá – teteje legalábbis volt. Mára csak a torony, illetve a szentély egy része áll, de a falakban méretes repedések vannak, és a torony is megdőlt. „A habarcs, amit használtak hozzá, égetett mész volt. Ma már szinte csak az tartja össze az épületet” – mondja Pázmány Attila. A tiszteletes egyébként lapunktól értesült a helyi közgyűlés döntéséről, és a maga részéről eléggé szkeptikus: úgy véli, látszatintézkedésről van szó, amelyet az önkormányzat az egyház és a sajtó nyomására hozott meg, következménye viszont nem biztos, hogy lesz.
Nagy Orsolya
Krónika (Kolozsvár)

Könyvbemutató a révi népi fazekasságról
Kedden délután a révi polgármesteri hivatal tanácstermében mutatták be Mózes Teréz: A révi népi fazekasság monográfiája című könyv románra lefordított kötetét. Az eseményen a még aktív fazekasok is részt vettek.
A révi fazekasság kialakulását valószínűleg a környék gazdag agyagtelepei segítették elő, melyeknek jellegzetes fehér agyaga állítások szerint Európa területén csak itt található meg. Az itteni fazekasságról az első írásos adatok a 18. századból valók. 1712-ben még csak kettő, 1717-ben pedig már hat jobbágycsaládról van adat, akik e mesterséget űzték. 1896-ban s végén már ötven fazekast jegyeznek, 1937-ben 90 aktív fazekas dolgozik Réven. A második világháborút követően a fazekasok száma rohamosan csökken. A környékbeli bányák, a csempegyár beindításával egyre több fazekas hagyja abba a régi mesterséget és munkásként dolgozik tovább, hiszen ezeknél a vállalatoknál elhelyezkedve nyugdíjra is jogosultak. Emellett a műanyagedények egyre jobban betörnek a piacra, olcsóbbak és nem annyira törékenyek. Ezen okokból is kifolyólag 1966-ban Réven már csak 16 fazekas dolgozik hivatalosan, 1973-ban 20, 1978-1980 között hét, napjainkban pedig csak három fazekas forgatja még a korongot. Nagy érvágás volt az is, amikor a 89-es fordulatot követően az addig népművészeknek titulált fazekasokat a kereskedők közé sorolták, emiatt a munkaengedély kiváltása és az adók igen megnőttek.
Fazekasok
A napjainkban még munkálkodó fazekasok beteg vagy öregségi nyugdíjas, idős személy és míg valamikor apáról-fiúra szállt ez a mesterség már igen hosszú idő óta az utánpótlás, az új nemzedék várat magára. A révi fazekasok edényei eleinte fekete-fehér színezésűek voltak, de később már mázas edényeket is készítenek. Az itteni fazekasok főleg használati tárgyakat készítenek, mint például a tejes csupor, káposztás fazék, korsó, szilke, tejes csupor, szűrő és más használati tárgyak. A révi fehér kerámia nem olyan díszes mint a korondi, de egyedülálló abban, hogy mivel az agyag igen kevés vasoxidot tartalmaz égetés után is fehérek maradnak az edények.
Könyvbemutató
A keddi könyvbemutatón Dorel Cosma helyi polgármester köszöntötte a megjelenteket majd Mircea Bradu, a könyv szerkesztője méltatta Mózes Teréz munkásságát és a megjelent könyvet. A révi népi fazekasság monográfiája című könyv a Partiumi füzetek sorozatában jelent meg még 2004-ben magyarul, ekkor mutatta be Dukrét Géza Réven is. Ennek a román nyelvű fordítása (a fordítást Szombati-Gille Anna Mária) látott most napvilágot. Mircea Bradutól és Aurel Chiriac, a Körösvidéki Múzeum igazgatójától megtudhattuk azt, hogy a most Izraelben élő Mózes Teréz a Bolyai Tudományegyetemen szerzett művészettörténeti, néprajzi, valamint francia nyelv és irodalom szakon képesítő oklevelet. Pályáját mint muzeológus Nagyváradon kezdte, ugyanott a Képzőművészek Népi Iskolájának tanára, a Népi Alkotások Házának szakirányítója, majd igazgatója. Mint a Körös-vidéki Múzeum néprajzi osztályának vezetője nyugalomba vonulásáig (1964-76) az egykori Püspöki Palotában kialakította Körös-vidéke átfogó alapkiállítását s feltérképezte e vidék tájegységeit.
Díszoklevelek
A közel 18.000 darabot számláló kollekció mintegy 70%-át Mózes Teréznek köszönhetjük, mondta Aurel Chiriac. Lucian Silaghi a Bihar megyei Kulturális és Örökségvédelmi Igazgatóság vezetője szerint igen fontos az, hogy Réven még él a fazekasközpont, míg máshol teljesen eltűnt, majd egy díszoklevelet mutatott be, amit Mózes Teréznek juttatnak el Izraelben. A révi vezetőség a még Réven munkálkodó három fazekast Szolga G. Juliskát, Hasas Pétert és Halást Erzsébetet díszoklevélben részesítette. Az esemény végén a résztvevők és a fazekasok arra próbáltak közösen megoldást keresni, hogyan is lehetne tovább éltetni Réven a fazekasságot, mert félő, hogy hamarosan csak a falu központjában álló fazekasszobor fogja emlékeztetni majd a településre érkezőket arra, hogy valamikor itt egy fazekasközpont létezett.
Hasas János
erdon.ro

Heyman Éva, a mosoly nélküli jelkép
Október 15-én avatják fel a holokauszt nagyváradi gyermekáldozatainak emlékművét, amit a tizenévesen meggyilkolt Heyman Éváról mintáztak, aki 1944 tavaszán naplót írt a gettóban. TESZLER EMÍLIÁVAL, a szoborállítást kezdeményező Tikvah Egyesület alapítójával, Szűcs László beszélgetett.
- Mit kell tudni az emlékművet kezdeményező egyesületről?
- A Tikvah – jelentése remény – 2010 szeptemberében jött létre, édesanyám, egy holokauszt túlélő emlékére alapítottuk, akit Szilágysomlyóról deportáltak. Nonprofit egyesület, célja hozzájárulni a zsidók kommunizmus előtti életének dokumentáláshoz, megismertetéséhez, egész a deportálásukig. Célunk nem csak a 20. század történelmi fordulatait, ezen belül a holokauszt időszakát feldolgozni, hanem elmesélni mindennapi életüket, ismertebb váradi családok történetét, hiszen a dokumentumok szerint száz esztendeje a város egyharmadát képezte a zsidóság. A legtöbb család a háború végére eltűnt, de szeretnénk megtartani őket a város kollektív emlékezetében, hogy Nagyvárad mai lakói tudják, ők léteztek, éltek, nemcsak a közösség nevesebb képviselői, hanem mindenki. Nem csak azok emlékezetét őrizzük, akik látványos módon hozzájárultak a város fejlődéséhez, hiszen nem mindenki volt gazdag, hogy híres palotákat építsen. Többségük hétköznapi ember volt, aki itt élte életét.
Ez a misszió egyik része. Továbbá szeretnénk hozzájárulni ahhoz, hogy dokumentáljuk azt, ami a deportáláskor és az azt megelőző években történt. Ezt két okból tesszük: részint az odaveszettek emlékére, másrészt, hogy megértsük, hogyan történhetett mindez. Sokszor halljuk, hogy tanulunk a múltból, de hogy ezek ne csak üres szavak legyenek, meg kell érteni, milyen lépések vezettek ehhez a tragédiához.
- Azért van szükség a Tikvah programjaira, mert eddig ez a múltból tanulás nem nagyon történt így?
- Nem tudom, de valami erre ösztönzött minket. Lehetséges, hogy nem volt elegendő, ami ez irányba történt, különben nem lett volna késztetésünk e munkára, hiszen rendelkeztünk volna az erre vonatkozó információkkal. Persze információk voltak, kezdve Mózes Teréz könyvétől, Katona Bélán át, sokan mások írtak erről. De mi nem csak a dokumentáláshoz akartunk hozzájárulni, hiszen nem vagyunk történészek, sem kutatók. Azt akartuk, hogy didaktikai anyagot teremtsünk a rendelkezésre álló információkból. A fiatalokhoz szeretnénk eljutni, a különböző etnikumú, vallású, akár ateista fiatalokhoz, hogy megismerjék a város történelmét. Úgy véltük és továbbra is úgy véljük, hogy a mai fiatalok többsége nem ismeri a város történelmét. Azt szeretnénk, ne csak tudják, hanem meg is értsék, mi történt, miért történt ez meg, és mi történhet. Szeretnénk, ha odafigyelnének minden apró jelre, ami ilyesmihez vezethet. Amikor találkozunk velük, bemutatjuk nekik az általunk felvázolt gyűlöletpiramist, amely az előítéletekkel, a sztereotípiákkal kezdődik, a másik ember nem ismeretével, ami a tolerancia hiányához vezet, és ami, ha nem állítjuk meg idejében, verbális, fizikai agresszióba torkollhat. És a történelem bizonyítja, hogy a folyamat eljuthat a népirtásig.
Továbbá megpróbáltunk, – sajnos nem túl sikeresen, mert kevesen vagyunk, és adatok sem állnak rendelkezésünkre, – segíteni a volt váradiak hazalátogató leszármazottainak megtalálni a gyökereiket. Legalább igazítsuk útba őket, hogy hol, mit keressenek. Előfordult, hogy egy-egy csoportnak megmutattuk, hol laktak a nagyszüleik, hol dolgoztak, honnan deportálták őket. Mindezek mellett vannak projektjeink az általános emberi jogokkal kapcsolatosan, feltehetően ezek dominálnak majd későbbi tevékenységünkben.
A szerző a gettó foglya volt
A naplóírást Heyman Éva a tizenharmadik születésnapján, 1944. február 13-án kezdte meg, s az utolsó bejegyzés május 30-i keltezésű, vagyis a napló közvetlenül Éva elhurcolása előtt zárul. A naplóíró odaveszett; Zsolt Béla (Éva mostohaapja, író, a Kilenc koffer című könyv szerzője – szerk. megj.) szavaival „ezt a csillagszemű kislányt 1944. október 17-én megégették”.7 Mi is e kis kötet lényege? Újból Zsolt Bélát idézem: „A gyermek észleletei, majd félelmei, előbb az emberektől, majd a haláltól. A fasizmus gyermekszemmel.”
Éva feljegyzéseit az édesanyja, Zsolt Ágnes adta ki a háború után. Azt állította, hogy a naplót a család házvezetőnője, Szabó Mariska lopta ki a gettóból; tőle kapta meg 1945-ben. Később az anya öngyilkos lett. A napló eredetisége vitatott, mivel a kézirata elveszett. Feltételezik, hogy Zsolt Ágnes megváltoztatott részeket és részleteket, az is elképzelhető, hogy a teljes szöveget maga írta. Elemzésében Frojimovics Kinga kimutatta, hogy a napló kétséget kizáróan olyan személy műve, aki a nagyváradi gettó foglya volt.
(Lőwy Dániel: A Soá nagyváradi naplóírói, Várad folyóirat, 2010/8.)
Mit kíván jelképezni Heyman Éva szobra?
Amikor megalakult az egyesület, s megfogalmazódott, hogy mit szeretnénk tenni, kezdettől nyilvánvaló volt, hogy a deportált gyerekek emlékhelyét hozzuk létre. Gondolkodtunk, hogy egy park volna kézenfekvő, hiszen abban az időben a gyerekek ott játszottak, görkorcsolyáztak, bicikliztek. A másik ok, hogy a Rhédey parkból – mai nevén Bălcescu – indultak a deportáltakat szállító vonatok, ugyanis közel volt a gettóhoz. Az emlékmű Heyman Éva (1931. Nagyvárad – 1944. Auschwitz) nevét viseli, de nem csak az ő emlékét őrzi majd, hanem az összes deportált gyermekét. Őt szimbólumként választottuk. A venezuelai származású, Angliában élő szobrásznő, Flore Kent, akinek számos alkotása van Bécsben, Prágában, Londonban, tudott Heyman Éváról, meghatotta a kislány naplója. A legtöbb gyermek neve nem ismert. De az édesanyja által publikált napló nyomán Éva megszemélyesíti a holokauszt áldozatává vált összes gyermek és kamasz emlékét. A szobor nem feltétlenül hasonlít Heyman Évára, már csak azért sem, mert nem mosolyogva ábrázolja őt. Az egyetlen fennmaradt tinédzserkori fényképen, melyen vélhetően 12-13 éves volt, Heyman Éva fülig érő szájjal mosolyog. Antropológos vagy más tudós kellene legyen valaki, hogy tudja, hogyan nézhetett ki ez az arc, ha nem is szomorúan, de elgondolkodva, mosolytalanul ábrázoljuk. A szobor egy kislány arcát ábrázolja, aki bárki lehet a deportált kislányok vagy kisfiúk közül.
Heyman Éva naplója sok évtizedes késéssel kezd ismertté válni.
A napló Magyarországon jelent meg először, azt hiszem ’47-ben, Éva édesanyja, Rácz Ági adta ki, aki pár évvel később öngyilkos lett. Folyik a vita, hogy az anya mennyire nyúlt bele ebbe a naplóba, esetleg kihagyott-e valamit, mert az eredeti naplót nem találták meg.
- Akár az is lehet, hogy újságíróként inkább hozzátett?
- Nem tudni. Amit biztosra vehetünk, mivel mi kapcsolatban voltunk olyan személyekkel, akik ismerték Évát, hogy ez Éva stílusa. Nagyon intelligens, érzékeny kislány volt, ráismertek a naplóban, de soha nem tudhatjuk meg, hogy kimaradt-e valami, történtek-e változtatások. Lényegében ez nem is fontos, mert amit leír, az reális. Ha valami ki is maradt, az vélhetően az anya és lánya kapcsolatára vonatkozott, ami viszont nem releváns abból a szempontból, ami a gettóban történt.
- Más nyelveken mennyire ismert ez a napló?
- Néhány oldala román és angol nyelven a mi honlapunkon is megtalálható. Romániában 1991-ben jelent meg, Oliver Lustig fordításában. Nemrég megjelent francia nyelven, tudom, hogy fordítják spanyolra. Héberül és angolul is olvasható. (A Napló magyarul 2011-ben Éva lányom, majd 2015-ben A piros bicikli címen jelent meg, mindkét alkalommal a XXI. Század Kiadó gondozásában - Szerk megj.)
- Kik voltak az emlékmű-állításban segítő partnereik?
- Először is maga Flor Kent, aki ingyen készítette el a tervet, az öntőformát. Aztán szükségünk volt mindenféle engedélyre a helyi hatóságoktól, ebben Emődi Tamás támogatott, előkészítve a beadandó dokumentumokat. Nem szeretem dicsérni a hatóságokat, de az igazság az, hogy a polgármesteri hivatal első perctől, ahogy megemlítettük az emlékmű tervét, nyitottnak mutatkozott. Olyan feladatokat, melyeket a törvény szerint 30 nap alatt oldhattak volna meg, hamarabb elintézték. Hét vagy nyolc intézményhez, például a hőszolgáltatóhoz, vízművekhez kellett elmenjünk engedélyekért, ez okozott egy kis fejfájást, de sikerült mindent rendezni. Szintén le a kalappal a Bihar megyei Művelődési Igazgatóság előtt, segítségükkel megkaptuk a művelődési minisztérium engedélyét. Persze, szükségünk volt pénzre is, hiszen ki kell fizetni a szobor öntését, a talapzatot, ki kell fizetni az emléktáblát, a munkásokat és az eszközöket, amellyel szállítják, s a helyére emelik. A pénzt adakozásból gyűjtöttük. Nagyváradról négy támogatót említenék: a görög-katolikus és a római-katolikus püspökséget, Stern Pétert, és a Messianisztikus Zsidó Hitközséget. Kaptunk még támogatást az Egyesült Államokból, a Jointtól, továbbá segített az egyesület tiszteletbeli tagja, Susan Geroe, azaz Gerő Zsuzsi, három izraeli és amerikai család, a teljes lista olvasható a honlapunkon. Kanadából és Franciaországból is hozzájárultak, valamit Mózes Teréz és a fia Izraelből.
- Hogy halad az előkészítő munka, mikor lesz az emlékmű avatása?
- A szobrásznő már megvette a repülőjegyét, úgyhogy, ha semmi nem jön közbe, október 15-én tartjuk az avatást. A szeptembert ki kellet hagynunk, mert számos zsidó ünnep volt ebben a hónapban. Mi meghirdetjük, és aki akar jönni, szívesen látjuk. Lesz néhány rövid szónoklat: a szobrásznő biztos beszél, én is mondok néhány szót, s ha valaki akar szólni a városi tanács részéről, vagy bárki más, az megteheti. Remélem, lesznek középiskolások és egyetemisták, mindennél fontosabb, hogy a fiatalok eljöjjenek.
Már kiöntötték a fundamentumot, László Attila kőfaragó hozta el Magyarországról a talapzatot. A szobor egy kislányt ábrázol. A fényképről ismerjük a ruháját, a haja két copfban, a kezét egy könyvön tartja majd, ami a naplóra utal. Egy komoly arcú lány lesz, tinédzser. Talán a fiatalok, akik majd elmennek mellette, megállnak, elolvassák, amit ír a táblán, leülnek mellé, és megértik, hogy egy generáció elveszett.
- Említette, olyan projektekben is gondolkodnak, melyek az általános emberi jogokkal foglalkoznak. Erről elárulna részleteket?
- Például érdekel a roma közösség, és minden sebezhető közösség. Nem csak a nemzeti kisebbségekre gondolunk, hanem minden kisebbségre, a hátrányos helyzetű emberekre, a kiszolgáltatottakra, például a mozgássérültekre. Arra, hogyan tud bejutni egy mozgássérült egy nem akadálymentesített középületbe, hogyan intézi az ügyeit egy halláskárosult.
Közben azzal is szeretnénk foglalkozni, hogyan történt a deportálás, meg akarjuk érteni az ezt megelőző éveket, a kor passzív szemlélőjét. Mert voltak ugyan emberek, akik a deportálás idején vagy még azelőtt segítettek és kockáztattak, de hol voltak a jóérzésű emberek, amikor kezdtek életbe lépni a megkülönböztető törvények? Akkor még nem volt veszélyes hallatni a hangjukat. Ezt szeretném megérteni. Például azt, hogy szüleim szilágysomlyói szomszédjai, akikkel nagyon jó viszonyban voltak, a gyerekek együtt játszottak, átjártak egymáshoz, amikor látták, mi történik, asszisztáltak, nem tettek semmit. Mi több, amikor Somlyóról vitték őket Csehibe a gettóba, sokan álltak az ablakban és azt mondták: jól teszik veletek, mert megérdemlitek. Ezek a kérdések gyötörnek engem.
Voltak rossz emberek, akik lelőttek, gázosítottak, elégettek, mindig lesznek rossz emberek. De a nagy tömeg miért tűrte ezt? Nekem ez az, ami nagyon fájdalmas. És ez az, amire figyelnünk kell, ez az, ami manapság is veszélyes, amikor vannak szenvedő embertársaink, és mi úgy teszünk, mintha nem látnánk. Vagy sajnáljuk, de a kisujjunkat sem mozdítjuk. Egyikünk sem angyal, mi sem vagyunk angyalok, de több együttérzésre lenne szükség.
- Hányan dolgoznak az egyesületben?
- Nagyon kevesen, nem is merem mondani. Reggeltől estig dolgozunk, az én egészségem már megsínylette. De nem panaszkodom, mert ez az én választásom.
-
Egyszuszra, egyetlen révületben
1951. augusztus 3-án öngyilkos lett Zsolt Ágnes. Az újságírónő haláláról csupán kenyéradó lapja, a Magyar Nemzet számolt be, az is meglehetősen szűkszavúan. A tizenhárom soros kishírbe a temetés időpontján kívül egyetlen méltató jelző („kitűnő újságíró”) fért csak bele, no meg az, hogy a lap és a Magyar Újságírók Országos Szövetsége az elhunytat saját halottjának tekinti. A tömör közlemény – a kor új szokásának megfelelően – azt is elhallgatta, hogy a lap belső munkatársa önkezével vetett véget életének. (Hogy is nézne ki, hogy az épülő szocializmusban valaki kilátástalannak érzi a jövőjét?) Alighanem ugyanezért, a kínos kérdések elkerülése miatt nem írták meg azt sem, hogy Zsolt Ágnes mindössze 39 esztendőt élt. A gyászhír névtelen szerzője még azt is elfelejtette megemlíteni, hogy munkatársának neve alatt négy évvel korábban – Éva lányom címmel – egy megrendítő könyv jelent meg. (...)
Zsolt Ágnes neve a köztudatba 1947 őszén robbant be, amikor az Új Idők kiadó közreadta első (és egyetlen) könyvét. Formája, tartalma szerint az Éva lányom című karcsú kötet – napló, Zsolt Ágnes megfogalmazása szerint „Éva baba” naplója, amelyet „hűséges szakácsnőnk” őrzött meg. Ennek tükrében sokak számára talán érthetetlen, hogy a kötet címlapján szerzőként mégsem Heyman Éva, hanem Zsolt Ágnes neve szerepelt. A maga idején a kötet szerzői „kisajátítása” egyáltalán nem okozott problémát. A szép számmal megjelent korabeli – és tegyük azért hozzá: döntő részt barátoktól, a szerzőt ismerő kollégák tollán született – kritikák megállapításai, utalásai szinte kivétel nélkül azt támasztják alá, amit az egyik recenzens fehéren feketén ki is mond, vagyis hogy Zsolt Ágnes „emlékezetből, egyszuszra, egyetlen révületben írta meg lánya utolsó hónapjainak naplóját. Ebbe a kapcsos könyvbe akkoriban lopva belepillantott. S az anya agyveleje pontosan felitta az imádott gyermek hangjának színét.” E recenzest, Kellér Andor írót nyugodtan tekinthetjük koronatanúnak, hiszen a könyvet magasztaló s egyben az anyát vigasztaló kritikája abban az újságban, a Világosságban jelent meg, ahol az idő tájt Zsolt Ágnes dolgozott, s ahová a Szabadság-hegyi szanatóriumból mindig visszavárták.
(Murányi Gábor: Kettős dráma, Várad folyóirat 2013/1.)
erdelyiriport.ro

Szobrot avatnak Heyman Évának
Október 15-én délután a nagyváradi Tikvah Egyesület szervezésében Heyman Éva-szobrot avatnak a Rhédey-kertben, vagyis azon a helyen, ahol annak idején elindultak a vonatok Auschwitzba.
A naplóírása és tragikus sorsa miatt a váradi Anna Frankként is ismert Heyman Évát 1944. június 3-án deportálták Auschwitzba. A váradi Tikvah Egyesület önkéntes alapon körülbelül három évvel ezelőtt indította útjára azt a projektjét, melynek célja az volt, hogy képzőművészeti alkotás emlékeztessen rá, illetve a hozzá hasonlóan a holokauszt áldozatává lett többi gyermekre azon a helyen, ahol több mint 71 évvel ezelőtt a zsidókat szállító halálvonatok elindultak a megsemmisítő lágerbe. Teszler Emília egyesületi elnök szerdán azt nyilatkozta az Erdély Online-nak: terveik szerint október 15-én, csütörtökön 14 órától a Bihar Megyei Könyvtárban kezdődik az emlékünnepség, melyen jelen lesz az Angliában élő Flor Kent képzőművész is, a szobor alkotója. Ki lesznek téve a korabeli eseményekről tájékoztató pannók, s néhány rövid beszéd fog elhangzani. Ezután a jelenlevők átvonulnak a Rhédey-kertbe, ahol Levi Nicolae hegedűművész, a Nagyváradi Állami Filharmónia tagja mindenfajta hangosítás nélkül előad egy alkalomhoz illő szerzeményt, majd leleplezik az alkotást. A szobor ugyan Heyman Évát ábrázolja, de az inspiráció forrását jelentő képpel ellentétben, nem mosolyog. Teszler Emília ugyanakkor fontosnak tartotta hangsúlyozni, hogy nagy segítségükre volt az önkormányzat és a Bihar Megyei Kulturális Igazgatóság, melyek készségesen álltak a rendelkezésükre az engedélyek kibocsátásakor, illetve jól együtt tudtak működni Emődi Tamás építésszel, ami a dokumentáció összeállítását illeti.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Cellát rendeznek be a vár alagsorában
Ellenállás és megtorlás Bihar megyében a címe annak annak az állandó jellegű kiállításnak, mely a kommunizmus elítéltjeinek kíván emléket állítani. Kedden ünnepélyes megnyitó volt.
Dumitru Sim, a polgármesteri hivatalnak a várt adminisztráló hivatalának vezetője elmondta: a jelenlegi kiállítás egy első lépés a Vármúzeum megalakításában, a félig rehabilitált alagsori helyiségeknek az eredeti projekt szerint lerakatnak kellene helyet adniuk, de mivel ezek hosszú időn keresztül börtöncellákként, átmeneti lágerként voltak használva, nem is lehetett volna jobb helyet találni a kommunizmus áldozatait bemutató tárlatnak.
Vigyük a hírét
Huszár István alpolgármester arról szólt: egy parlamenti felszólalást hallgatott, melyben arról volt szó, hogy nem engedhető meg a forradalom dossziéjának a lezárása és hogy nincs egy múzeum, mely emléket állítana a kommunizmus áldozatainak. Ennek alapján úgy tűnik, a felavatás híre nem jutott el oda, ahová kellett volna, pedig fontos lenne, hogy elvigyük a hírét, hiszen nagy jelentősége van annak, hogy Nagyvárad teret biztosított ennek a kiállításnak, s köszönet illeti azokat, akik ilyen irányú erőfeszítéseket tettek. Lucian Silaghi, a Bihar megyei Művelődési Igazgatóság vezetője kihangsúlyozta: a vár felújításáról mintát lehetne venni, nagy hozzáértéssel végezték el, s fontos, hogy a volt politikai foglyok egyesületének is itt lesz a székhelye, ez további tárlatok megszervezésének kedvez, hogy ne vesszen el azoknak az időknek az emléke. Nem tudni, véletlen-e vagy sem, hogy a volt politikai elítéltek napja pont az a nap, amikor leghosszabb az éjszaka és legrövidebb a nappal. Mindez egyúttal a reményre is utal, hiszen mostantól a fény lassan átveszi a hatalmat a sötétség fölött, közeledik a tavasz.
Cellák
Alin Mureşan, a Kommunizmus Bűncselekményeit Feltáró Intézet (IICCMER) igazgatója elmondta: boldog, hogy mindez pont szülővárosában, Nagyváradon vette kezdetét és hogy van helyi kezdeményező készség – a fővárosból nagyon nehéz lehet koordinálni egy helyi létesítményt. Ez csak egy első lépés, sok még a tennivaló, a belső berendezések terén is. Mint megjegyezte, az államnak kellene főszerepet vállalnia az ilyen jellegű múzeumok létesítésében. Cristina Puşcaş történész, újságíró, aki az IICCMER-rel közösen szervezte a kiállítást, arról szólt: ezt a tárlatot elismerésként szánták a volt politikai foglyok tiszteletére, hogy amíg a Jóisten életben tartja őket, örülhessenek neki. A helyszínt Dumitru Sim segítségével kapták meg, s a tárlat anyaga nagyon jól illik ebbe a környezetbe, mely sokak szerint meglepően hasonlít a Jilava-i börtönhöz. A tíz cella egyike az általános történelmi kontextust mutatja be, egy másik a politikai megtorlások Bihar megyei történelmi hátterét, a harmadik a várnak a szerepét mutatja be a megtorlások időszakában, a negyedik a Securitate intézményének van dedikálva, az ötödik a Nagyváradi Börtönnek, a többi pedig volt politikai foglyok arcképeiből áll. Az ünnepélyes megnyitón megjelentek között egyébként volt politikai foglyok is voltak, akik saját arcképüket is megtekinthették. A szervezők tervei közé tartozik, hogy az egyik cellát úgy rendezzék be, mint azok egyikét, ahová egykor a politikai foglyokat helyezték.
Két tárlat
A felszólalásokat követően a jelenlévők megtekintették a tíz kis alagsori helyiségben berendezett kiállítást. A már említett tárlat mellett egy hasonló témájú kiállítás is helyet kapott itt, ez utóbbinak a címe A szenvedés emléke, s a Jelenkori Történelem Kutatóközpontja a Hanns Seidel alapítvánnyal közösen hozta létre. A vár alagsorában lévő két tárlat az ünnepek után lesz ismét látogatható, a nyitva tartással kapcsolatos részletek még nincsenek megállapítva.
Neumann Andrea
erdon.ro

Fotóművészeket díjaztak Váradon
Hétfő este hármas ünnepség helyszíne volt a nagyváradi Euro Foto Art Galéria. Megemlékeztek a Fotóművészet Romániai Napjáról, díjazottakról esett szó, illetve egy fesztivált is megnyitottak.
Az érdeklődőket Tóth István, az Euro Foto Art Egyesület elnöke köszöntötte, kiemelten a szolnoki vendégeket. Arra hívta fel a figyelmet: január 11-e a Fotóművészet Romániai Napja annak tiszteletére, hogy ezen a napon született Szathmári Pap Károly fényképész (1812, Kolozsvár-1887, Bukarest). Néhány éve az Euro Foto Art Egyesület kezdeményezésére szervezik meg a róla elnevezett Nemzetközi Fotográfiai Fesztivált azzal a céllal, hogy a közvéleményt emlékeztessék a világ első haditudósítójának példaértékű személyiségére, tevékenységére és életére. Ott volt például az 1877-78-as függetlenségi háborúban az elejétől a végéig, és olyan rendkívüli diplomáciai érzékkel rendelkezett, hogy a lövészárkok mindkét oldalán állókat megtudta győzni arról, hogy fényképeket készítsen róluk. Az idén negyedik alkalommal szervezik meg január 11. és február 10. között a Művelődésügyi Minisztérium védnökségével az említett seregszemlét, melynek érdekessége, hogy védett márkaként van bejegyezve a Román Állami Találmányi és Védjegy Hivatalban, és több mint harminc, Magyarországon, Szerbiában, Szlovákiában, Romániában és Ukrajnában megrendezett kiállítást foglal magába.
Díjak
Szintén hétfő este nyitották meg a Világban Élő Román és Magyar Fotóművészek X. Nemzetközi Szalonját, melyet az egyesület partnerségben hirdetett meg a váradi Tavirózsa Fotóklubbal, a Békés Megyei Román Kisebbségi Önkormányzattal, valamint a Magyar Fotóművészeti Alkotócsoportok Országos Szövetségével (MAFOSZ). A jubileumi kiírásra 312 fekete-fehér és színes pályamű érkezett Írországból, a Moldáv Köztársaságból, Romániából, Szerbiából, Szlovákiából, Spanyolországból, Ukrajnából, Magyarországról és az Egyesült Államokból. A képek azt a környezetet kellett bemutassák, melyben a románok és a magyarok élnek. A nemzetközi zsűri 110 alkotást fogadott el, melyek megérdemelték a 7-es átlagot. A Best author-plakett a szecselevárosi Magdó Istvánnak járt. A MAFOSZ aranyérmét szintén ő kapta (művének címe: Puzzle), az ezüstérmét Ionel Onofraş (Gyónás), a bronzérmét pedig Péter Izabella (Szimmetria). A fekete-fehér kategóriában Szathmári Pap Károly-aranyérmet vehetett át Magdó István (Hazafelé), ezüstérmet Tordai Ede (Generációk), bronzérmet Vitos Hajnal (Erők), plakettet Magdó István (Őrzőkutya), Ligeti László (A fafaragó gyermekei), Bálint Attila (Háztető), Bálint Zsigmond (Nagyapóval), és Tordai Ede (Hit, illetve Perspektíva). A színes fotók szekciójában Szathmári Pap Károly-aranyérmet érdemelt Tordai Ede (Várakozásban), ezüstérmet Păunaş Nicoleta (Fantázia), bronzérmet Aelenei Robert (Lufik), plakettet pedig Ionel Onofraş (A fă mestere), Bálint Zsigmond (Távol a világtól), Magdó István (Egyensúly fehéren), Csaba László (Győzelem), Păunaş Nicoleta (A reggel fényei) és Balla Árpád Zoltán (Generációk).
Közreműködők
A rendezvényen felszólalt Ioan Moldovan, a Familia folyóirat főszerkesztője, és a Művelődésügyi Minisztérium képviseletében Lucian Silaghi, a Bihar Megyei Kulturális Igazgatóság vezetője. A zenei momentumokról Lucian Maliţa hegedűművész gondoskodott, a képeket Gardó Zoltán önkéntes tette a helyükre. Az ingyenes kiállítás január 21-ig tekinthető meg hétköznap 8-19 óra között.
Ciucur Losonczi Antonius. erdon.ro

Egy „románellenes román” falujában (1.)
Évszázadokig sajátos státusú bihari kistáj volt a Báródság. Kalandos sorsú szülötte: Bem hadnagya, török effendi, Garibaldi őrnagya, az olasz királyi hadsereg tábornoka, Pavel Pop de Popa. Az ő pályafutásának, különleges utóéletének járt utána Szilágyi Aladár, a fotografáló Tasnádi-Sáhy Péter kíséretében.
A régente Középkalota nevet viselő tájegység peremén autózunk Báródbeznyére, a Sebes-Körös folyásával ellentétes irányba. Élesdtől futamatnyira érkezünk a Királyhágóig tartó történelmi vidékre, amelynek első, Árpád-kori magyar megülői, majd 14. századtól kezdve a ritkán lakott élettérbe több hullámban betelepített románok a 19. század közepéig sajátos jogállásnak örvendtek. A kerület határvédő szerepe a 16. század közepén megfordult, az önállósuló Erdélyi Fejedelemséget óvta a törökkel és a Habsburgokkal szemben. Előbb az Erdélybe vezető kereskedelmi és hadiút őrzésére rendelt királyi jobbágyok lakják, majd a sólyomkői vár szolgálatára is besorolt, részben Mátyás király alatt személyileg nemesített, végül Szapolyai Jánossal kezdődően vált kiváltságolt területté: a nemesi kerületté emelt Báródság nyolc falujának lakói a Biharország nyugati végére telepített Hajdúsághoz hasonló önkormányzatisággal, mai fogalommal élve: autonómiával rendelkeztek.
Az Erdélyi Fejedelemség megalakulásakor a Báródság területén újraszervezett nemesi kerület már nem csak a Várad-Kolozsvár országutat őrizte, a báródsági nemesek dolga volt a Királyhágón áthaladó erdélyi fejedelmek és főurak fegyveres kíséretének és szolgálatának ellátása is, a Szalárdi János által emlegetett „igen sűrű erdőrengetegen” keresztül. A Báródságot ekkoriban hivatalosan a Sólyomkőn lakó várkapitány által kormányozták, a gyakorlatban azonban a nemesi kerület közvetlen katonai vezetője a nagybáródi hadnagy volt. A Rákóczi-szabadságharc után (és Sólyomkő felrobbantásával) a kerület katonai jelentősége megszűnt, noha autonóm törvénykezése és gyűlései, valamint kapitányi címe formálisan még sokáig fennmaradtak. Bár a Báródságba már viszonylag korán, a 14. században megkezdődött a románok betelepülése, az etnikai arányok jelentősebb változása csak a török-kor vége felé (szászfenesi csata, Várad eleste eredményeképp) következett be. Fényes Elek monumentális műve, a Magyarország geographiai szótára még közvetlenül az 1848-49 előtti állapotokat tükrözve így ír: „Jelenleg egy állandóbb rend fenntarthatása kedvéért maga a kerület választ magának egy főkapitányt, s ez időben e díszes hivatalt az ismeretes derék hazafi, T. Beöthy Ödön úr viseli, ki részint jobb rend behozására, részint az iskolák felvirágoztatására tetemes áldozatokat teve, s magának örökös hála és érdem-koszorút vívott ki.”
„Töröljük a román hősök galériájából”
Amikor felfedeztem a 48-49-es magyar szabadságharc román honvédtisztjének, Pavel Pop de Popa hadnagynak az alakját, és kiderült, hogy egy rendkívül kalandos élet, látványos katonai karrier rejtezik mögötte, hozzákezdtem a román nyelvű források búvárlásához is. Az első sajtóanyag, ami a kezembe került, a Bihoreanul 2014. október 24-i száma volt. A nem éppen magyarbarátságáról ismert hetilap szalagcímben hozta, hogy „(Anti)Românul lui Kossuth: Sătenii din Beznea elogiază un paşoptist care a luptat împotriva românilor.” Azaz:
„Kossuth antirománja: a beznyei falusiak egy olyan negyvennyolcast magasztalnak, aki a románok ellen harcolt.”
A cikk szerzője azon háborog, hogy a Báródbeznye központjában, 2006-ban felállított hősök emlékművén első, kiemelt helyen szerepel a falu nemzetáruló szülöttének, Pop de Popa tábornoknak a neve.
A riporter kolléga – miután idéz a nyugalmazott generális egyik, a Nagyvárad napilap hasábjain megjelent leveléből, mely az 55. bihari honvédzászlóaljnak, „az öreg Bem kedvelt csapatának” a hőstetteiről szól –, azzal egészíti ki a hadastyán emlékeit, hogy „amit Popa nem írt le: a sorozás az akasztófával való fenyegetettség alatt zajlott, napirenden volt a dezertálás, és a fél esztendő alatt, amíg elfoglalták Erdélyt, az öreg Bem hadai több mint 40 ezer románt gyilkoltak le, és felégettek 300 falut.” A kolumnás cikk szerzője kifejti a magyarok rémtetteit, majd hasonló, bődületes tájékozottsággal vázolja fel a pályáját magyar honvédőrmesterként kezdő, olasz tábornokként befejező „kalandor”, Pavel Pop de Popa karrierjét. Riportja végén az illetékesekhez, a Bihar megyei Kulturális Felügyelőség főnökéhez fordul, s ígéretét veszi, hogy „vizsgálatot indítunk, amennyiben az illető személy gyalázatos tetteket követett el, javasolni fogjuk az Emlékművek Országos Bizottságának, hogy tegyen megfelelő lépéseket. Ha mindez bebizonyosodik, a tábornok nevét töröljük a román hősök galériájából.”
Emiatt, emlékműnézőbe – és ha már ott forgolódunk, faluriport végett is – igyekszünk Péter kollégámmal Báródbeznyére. Mire a Király-erdő karsztos dombvidékére érünk, barátságtalan szél kerekedik, havasesőt vág az arcunkba. A beznyeiek sokkal barátságosabbak az időjárásnál, meglátogatjuk a gazdag néprajzi magángyűjteményt, mely egy helybéli lakos kezdeményezésére született, meg a megye legnagyobb, közel három évszázada emelt ortodox fatemplomát. – Róluk, illetve a falu szülöttének törökországi, olaszhoni kalandjairól riportunk második részében számolunk be. Most, báródsági portyánk megkoronázásaként megszemléljük az inkriminált emlékművet. Az impozáns obeliszk rendíthetetlenül áll, mellette megtépázott nemzeti lobogót csattogtat a nekivadult szél. Az emlékoszlop baloldalán az első, jobboldalán a második világháború hőseinek-áldozatainak nevét megörökítő márványlapok, a homlokzat fekete márvány tábláján pedig a következő, érintetlen, épséges ép felirat: Pavel Popa hadseregtábornok, sz. 1827, Beznye, m. 1895, Genova, Olaszország. Alatta pedig: 1989 decemberi forradalom. Florin Butiri, Crăciuni fia, sz. 1969, Beznye, m. 1989 Bukarest.
Mindenkit, de mindenkit zavarba hozok, amikor – megjátszva a tájékozatlan látogatót – arról faggatom a falubelieket: ki lehetett ez a Popa tábornok, mit tudnak róla? Elsőként a néprajzi gyűjtemény gazdáját kérdezem, mint helytörténeti érdeklődésű férfiút. Bár itt született, de mérnökember lévén nem foglalkozott a kérdéssel – szabadkozik. Javasolja, kérdezzük meg a feleségét, talán ő többet tud. Az asszony szerint „az első világháborúban harcolt a magyarok ellen”, de szemlátomást, nem biztos a dolgában. Hasonló dolgot rebesget az az asszonyság is, akinél a templom kulcsa van. Ő arra esküszik, hogy az 1927-ben született – felmenői révén báródbeznyei gyökerű –, ugyancsak tábornoki rangú szívsebész professzor, Ioan Pop de Popa nagybátyja volna… Az ortodox pópa restelkedve vallja be, hogy semmit sem tud az emlékműre örökített tábornok kilétéről, de fogadkozik, hogy „utánanéz”. A község szintén helybeli születésű alpolgármestere a községháza turisztikai kérdésekkel foglalkozó beosztottjához küld. Az iruló-piruló leányka azzal mentegetőzik, hogy ő csak három hete dolgozik a polgármesteri hivatalnál, de szentül megígéri, hogy „dokumentálódik”, és néhány napon belül megadja a választ…
Minderről egy néhány évvel ezelőtti beszélgetésem jut eszembe. Oravecz Imre költő mondta, hogy a „történelem ott, lent nem érzékelhető”. A Régi Szajla című versében ezt írta: „az úton libát terelnek, / az árokban füvet szednek, / a kerítésre köcsögöt tesznek, / a kútból vizet mernek, / a kertben kapát éleznek, / az ólban disznót etetnek / és a legnagyobb dologidőben / hülyegyerekként lézeng a faluban a történelem”.
„A közös haza védelmére”
A Beöthy Ödön által „felvirágoztatott” báróbeznyei román iskola ortodox tanítójának fia, Pavel, tanulmányait a nagyváradi Premontrei Főgimnáziumban folytatta, 1847-ben iratkozott be a Jogakadémiára. „Egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét – írta egy fél évszázaddal később papírra vetett visszaemlékezésében –, ott, azok között a falak között, az akkori ifjúság soraiban, az azon időbeli nagyváradi társadalom kebelében tanultam a hazát, az összes nemzetiségek édes otthonát ismerhetni.”
Első éves joghallgatóként élte meg 1848 márciusát. Akár a partiumi-bánsági románság jelentős része, a váradi román értelmiség, főleg az egyetemi ifjúság lelkesedéssel fogadta a forradalom kitörését, és nagy várakozással tekintett Európa tavaszának további fejleményeire. Mi több: amellett, hogy kiáltványba foglalták a maguk saját, jogos nemzeti igényeit, elfogadták a Pesten március 15-én közzétett 12 pont követeléseit, köztük – az erdélyi románság unióellenes érzelmeivel szemben – annak utolsó, Magyarország és Erdély egyesülését megfogalmazó pontját is. A magyarországi, partiumi-bánsági román értelmiség 1848 áprilisában érzékelte, hogy erdélyi társaik más úton járnak – ezért intézett a nagyváradi román ifjúság május 21-én egy felhívást erdélyi testvéreihez, melyben kérik nemzettársaikat, hogy legyenek lojálisak a magyarokhoz, mert „testvérekké lettünk kölcsönös szenvedéseink, hazánkért és szabadságunkért kölcsönösen ontott vérünk által.” Amikor 48 őszén kitört a háború, a bihari románok jelentős része a szabadságharc oldalára állt.
„A nagyváradi ifjúság által kiadott jelszó – olvasható Pavel Pop de Popa 1892. novemberében kelt, a Nagyvárad napilap november 23-i számában publikált itáliai levelében – villámként járta be a vidéket, és az eredmény Bihar megyében az lett, hogy a magyar és a román nép versenyezve sietett, a háromszínű lobogó alá, a közös haza védelmére.”
Bem hadnagya
Az Erdélyben is megindult fegyveres harc nyomán 1848. november végére a magyar csapatok kiszorultak Erdélyből, és a Nagybánya–Zsibó–Zilah–Csucsa vonalra vonultak vissza. A haderő újjászervezését Czetz János honvéd őrnagy kezdte meg, majd 1848. december 2-án Kossuth Lajos Bem József vezérőrnagyot nevezte ki az észak-erdélyi magyar csapatok főparancsnokának.
Nagyváradon alakult meg a 27. honvédzászlóalj, amelynek katonái Bem parancsnoksága alatt vettek részt Erdély felszabadításában, majd egyes századaikat az Érchegységet zároló magyar csapatok közé osztottak be. Szintén Nagyváradon alakította meg Hódossy Miklós kormánybiztos Bihar megye részben ugyancsak román kontingenséből az 55. honvédzászlóaljat, amely már december 19-én Csucsa mellett esett át a tűzkeresztségen. Ennek a nemzetőrökből alakult zászlóaljnak lett az önkéntese őrmesteri rangban Pavel Pop, a báródbeznyei tanító fia. A térségben szabályos román-román összecsapás bontakozott ki, mivel a honvédeket a 17. naszódi román határőr gyalogezred 2. zászlóalja, két század bukovinai határvadász, valamint mócföldi népfelkelők támadták. A Fráter Alajos vezette 55. zászlóaljnak sikerült megakadályoznia, hogy az ellenség a Királyhágón áttörve Várad elfoglalására induljon, sőt Czecz őrnagy december 20-i zsibói győzelme után, immár közvetlenül Bem vezérlete alatt akadálytalanul nyomultak keletre, Kolozsvár felszabadítása érdekében. Bona Gábor hadtörténész számításai szerint a honvédseregben megfordult mintegy 200 ezer katonának 40 százalékát nem magyar ajkúak alkották. A 25 000 román nemzetiségű katona az összhaderő 12-13 százalékát alkotta.
A mi román hősünk sok ezer nemzettársával egyetemben csatáról csatára harcolt Bem tábornok nagy sikerű hadjáratában, melynek eredményeként – az orosz cári hadak betöréséig – gyakorlatilag kiszorították Erdélyből az ellenséget.
Ami Pavel Pop hadi cselekedeteit illeti, sajnos nem sokat tudunk róluk. Megérdemelné, hogy egy fiatal történész kinyomozza vitézi tetteit. Az biztos, hogy miután Csucsánál átesett a tűzkeresztségen, végigverekedte a csatatereket. Érdemei elismeréseként Nagyszeben első ostromakor 1849. január 21. kapott hadnagyi rangot. Nagyszeben bevételéért az ötvenötös honvédek mindegyikét kéthavi zsold rendkívüli kiutalásával jutalmazta Bem apó. Azt hősünk parancsnokától, az érseléndi születésű Fráter Alajos visszaemlékezéseiből tudjuk, hogy 1849. július 20. csapatával a vöröstoronyi szorosból Havasalföldre szorították, a törökök előtt tette le a fegyvert Sumlán, majd Kutahiában Kossuth testőrcsapatába jelentkezett.
http://erdelyiriport.ro/, 2016. március 5.
Egy „románellenes román” falujában (2.)
A vidéket jól ismerem, nem csak Kolozsvár felé vagy onnan Váradra igyekezve szeltem át számtalanszor a Királyhágó alatti kishazát. Hét esztendeje az alapos helyismerettel rendelkező Ilyés Károly doktor kíséretében jártam be – sokadik etnoszportyám alkalmával – a Réz-hegység Nagybáród fölötti, szerinszerte elterülő, egymástól rikkantásnyira megbúvó szlovák portáit. De a Királyerdő felőli rész alvége, ahol most járunk, ismeretlen volt számomra. Báródbeznyére készültömben napokkal indulásunk előtt kezdem az utazást. Bunyitay nagy történeti munkája mellett, másik „bibliámat”, a soktudományú Fényes Elek Geographiai szótárát felütve böngészem a vonatkozó szócikket. Annyira élvezetes-szemléletes szöveg, hogy reménybeli olvasóim türelmével visszaélve, egy részét idemásolom a riportomba:
„Nagy-Báród oláh falu, Bihar vármegyében, a kolosvári országutban, Váradhoz 7 mfdre, 30 r. kath, 53 n. e. óhitű, 600 g. e. óhitű, 10 ref., 8 zsidó lak., óhitű anyatemplommal, postahivatallal, uj kerületi házzal. Hetenkint divatozó vásárját a szomszédok élénken látogatják. – E helység fő helye volt a báródsági nemes kerületnek, s a kapitányi széktartás itt szokott tartatni. E nemes kerülethez tartoztak még: Kis-Báród, Cséklye, Nagy-Patak, Korniczel, Beznye, Körös-Topa, és Brátkának egyrésze. Vallásukra nézve nagy részt egyesült, aztán nem egyesült óhitű oláhok. Házaik fából, s főleg Beznyén széljelszórva épültek, többnyire keritések nélkül. A lakosok nagy része a müveletlenség szomoru állapotában fetreng, s majd mindent magok csinálnak, mire szükségök van; mind a mellett istenfélők, s épen nem erkölcstelenek. Sovány és terméketlen földeiket nem elég szorgalommal müvelik; termesztenek tavaszi buzát, tengerit, zabot, burgonyát, és babot. Van sok gyümölcse, különösen sok szilvája, almája, diója, mogyorója. Terjedelmes erdeikben holmi apró barmot is nevelnek. Nevezetesebb hegye a Magura, melly óriási nagyságával felülmulja Körös völgyének minden hegyeit. 1790-ben gyomrában nem megvetendő mennyiségben leltek arany, ezüst, vas, ólom ásványokat; de az iparhiány, s más gátló körülmények elfojták további létüket. Kősziklás hegyeit többnyire bükk, tölgy és cserfákból álló erdőség fedezi, mellyben egy hamuzsir-huta a lakosoknak jó foglalatosságot ad. Vadon terem az erdőkben málna, ribiszke és fekete áfonya. (…) Általában levegője tiszta, vize jó, s vidékének tündér szépsége az erdélybevivő derék országuton járó utazót vidámitja.”
A Példabeszédek Háza
A sűrűn szálazó, majd havas esőbe váltó csapadék nem igazán „vidámít” bennünket, a kátyúkat is kerülgetni kell, így túlfutunk célunkon. Azt is csak akkor vesszük észre, amikor elérjük a Báródbeznye végét, illetve a vele összenőtt Barátka kezdetét jelző helynévtáblákat. Ennyicske terepszemle elegendő ahhoz, hogy megállapítsuk: Fényes Elek bő másfél évszázada nyomdafestéket látott leírásához képest miben változott a falu? „A vidék tündér szépsége” megmaradt, Beznyén viszont csak itt, a felvégen találunk széjjelszórva házakat, már nem fából épültek, nem annyira szegényesek, jó néhány tekintélyes porta jelzi a helybéliek prosperálását. Végül némi maroktelefonos egyeztetés után megpillantjuk a máramarosi faragott kapu alatt reánk várakozó férfiút.
Martin Teodor gépészmérnök Beznye szülötte, akkor telepedett véglegesen haza feleségével és két lányával, amikor visszakapták felmenőik tizenvalahány hektárnyi földjét, erdejét. Előbb gazdálkodni kezdett, állatokat is tartott, majd kisebb vállalkozásba fogott. Beindított egy tejüzemet, sajtot, túrót szállítanak a piacokra. Férjezett lányai családostul Németországba költöztek, évente háromszor-négyszer látogatnak haza, így az erősödő konkurencia, a fokozódó import miatt három alkalmazottnyira zsugorodott tejgyár elegendő hátteret biztosít a megélhetésükhöz. Viszont mielőtt a lányok felcseperedtek volna, egy újabb „vállalkozásba” kezdett, a maga, a gyermekei és mindenki gyönyörűségére, amelyik azóta nemhogy hozná, csak viszi a pénzt. „1991-ben családostul meglátogattuk Kiskohon a Medve-barlangot, akkor fedeztük fel magunk számára Aurel Flutur példátlanul gazdag néprajzi gyűjteményét – idézi nem kis lelkesedéssel a történteket –. Már hazafelé jövet mocorogni kezdett bennem a gondolat: de hiszen a mi csűrünkben, padlásunkon, falusfeleim portáján is még megvan jó néhány berendezési tárgy, szerszám, viselet, egyéb, mi lenne, ha a kiskohi példán felbuzdulva Báródbeznyén is összehoznánk egy hasonló kincsestárat?”
Éppen akkoriban kapták vissza ősi jussukat, a házukkal szemben, az országút túloldalán fekvő terjedelmes telket, lakóházzal, istállóval, csűrrel egyetemben. Teodor – akár megannyi falubelije – ezermester lévén, néhány barátjával nekilátott az épületek felújításának, a jókora terület erdőalji részét meghagyta legelőnek, a dombalji részét pedig lészakerítéssel választotta le, és feleségével, lányaival együtt hozzáfogott a tárgyak gyűjtéséhez. A ház és tartozékai megteltek a tíz év alatt összehordott darabokkal. Teodor a műhelyében restaurálta, konzerválta a paraszti mívesnapok megannyi kellékét, eszközét, a cséphadarótól a kézimalomig, a faesztergától a kisgépekig, a kemencétől a szövőszékig. Az asszonynép a nők, férfiak, gyermekek népi viseletének darabjait, az ágyneműt, a bútorokat újította fel, s így alakult ki egy „módos” meg egy „szegény” ember portája, minden hozzávalóval egyetemben. Teodor elmondása szerint nem igényelt, nem is kapott tanácsot néprajzos szakemberektől. Mindent ő maga tervezett, kivitelezett, működtet. A vendégkönyv bejegyzései szerint nem csak a megyéből, nem csak Romániából, hanem számos országból érkező turisták látogatják a Példabeszédek Házát. Hamarosan kiderül, vendéglátónk „bibliás ember”, nem véletlenül nevezte el így az általa megálmodott gyűjteményt. Ugyanis a helyiségek egy-egy erény: „a szorgalom”, „a szeretet”, „a türelem” stb. nevét viselik; a kiállítás berendezései között, de még a bútorok fiókjaiba rejtett cédulákon is, a Példabeszédek könyve, Bölcs Salamon egy-egy mondása olvasható: „Szeretet és hűség ne hagyjon el soha, kösd a nyakadba, és írd fel a szíved táblájára.” (3:3) „Ahol sok a beszéd, nem marad el a bűn, okosan teszi, aki féken tartja az ajkát.” (10:19) Avagy: „Jobb egy tál főzelék és szeretet hozzá, mint egy kövér ökör gyűlölettel.” (15:17)
Nem, nem áruljuk el házigazdánknak, hogy tiszteletre méltóan gazdag, tájidegen tárgyakat is prezentáló gyűjteménye eléggé eklektikusnak látszik, azt sem, hogy az udvartérben felállított, gyermekeknek szánt kunyhók, egyéb parkbútorok némileg giccsesnek tűnnek… Nem tartok attól, hogy ez a nem túl hízelgő megállapításunk visszajut a fülébe, hiszen bevallja: egy kukkot nem ért magyarul. Viszont ha majd a beznyei beszámolóm megjelenik – mondja – szívesen lapozgatná az Erdélyi Riportot, nézegetné legalább a fotókat benne. Médiaügyekben tájékozatlan barátunkkal nehezen tudom megértetni: sajnos, a mi lapunk már nem olyan „újság”, amelyik nyomdában készül, csupán az interneten lehet rátalálni…
Mihály és Gábor arkangyal temploma
A sikátorban, egy szemlátomást lakatlan, roskatag parasztház mögötti temetőkertben áll Bihar megye legnagyobb és talán legrégibb ortodox fatemploma. Míg odaérünk, a lábbelink átcsatakosodik, a silányan kövezett csapáson felgyűlt tócsákat kerülgetve gázolunk a bokáig érő, nedves fűben. Amíg a kulcsos asszonyra várakozunk, megszemléljük a magas sátorfedelű, zsindellyel fedett tetőt, a karcsú, nyolcszögű toronysisakot. A templomtornácra húzódva gyönyörködünk a kapubéllet négysoros kötéldíszében, a vésett kötéldísz az egész épületet átfonja, a külső falak felületét számos motívum ékesíti. Egy nehezen kisilabizálható felirat bizonyítja, hogy mikor emelték a templomot: + Văleatu 1723 scrisam eu Toader Diac s...eata ţ... din mila lui D[u]mnezău şi cu darul Duh[u]lui Sf[â]ntu + Întăe chitor Caba Gaboru cel bătrănu.
A lóti-futi fehérnép amikor faggatózni kezdenék, sietve kisirül, mondja, hogy olvassuk csak el a templomra vonatkozó tudnivalókat a bejárat mellett kiragasztott román és francia nyelvű papírról, a kulcsot hagyjuk az ajtóban, mert nemsokára egy külföldi turistacsoport érkezik. (Annyit még visszaszól, hogy az általam kérdezett tábornok, Pop de Popa doktor a nagybátyja, valóban az első világháború idején harcolt a magyarok ellen a román hadseregben…) Az ikonosztázion és az oltár kivételével – ahol a keresztre feszítés jelenete látható –, a templom belterében, a mennyezeten csak nyomokban maradtak meg a régi bibliai jelenetek és szentábrázolások. A falakat néhány fatáblára festett ikon mellett kéziszőttes vászonkendők borítják, nem annyira, hogy ne hagyják érvényesülni a népi architektúra szépségeit. A boltozatot tartó koszorú-gerendák kimunkálása, a nagy felületen sorjázó kötélfaragványok, rozetták, geometrikus, növényi motívumok olyan mester törekvéséről árulkodnak, aki nemcsak ismerte-értette a paraszti építő-díszítő művészetet, de szintetizáló képességgel is rendelkezett. A hajdani faragómolnárok a templom minden egyes darabját fejszével faragták, vésővel vésték, a falakat, a fedélszéket, a vastag gerendákat mind-mind faszegek tartják össze. Az egésznek a legnagyobb építészeti erényét talán az arányai képezik!
A temetőkert sírkövein leggyakoribbak a Caba, a Cacuci, a Venter családnevek, azoknak a famíliáknak a nevei, akiknek elei a maguk helyén és rendjén valóban történelmi szerepet játszottak. Az utódok – erről több ízben megbizonyosodtam – mit sem tudnak erről. A Fényes Elek által legnépesebbként számom tartott „Venter törzsök” leszármazottjai közül egyetlen eggyel futottam össze, aki hallott rebesgetni valamit a nagyapjától arról, hogy ők Mátyás király óta magyar nemesek volnának. Valóban, fennmaradt egy 1465-ben kelt, a Venterek báródsági birtokára adott királyi adománylevél, mely: „pro parte fidelium nostrorum nobilium Valachorum”, az uralkodó hűséges oláh nemeseinek biztosítja a jussát. Ha rajtam állna, szívesen megosztanám a derék, de saját históriájukban járatlan báródbeznyeie Venterekkel azt is, hogy – amint azt Fényes Elek közölte – „Venter Mihály, a báródsági katonaság hadnagya, számos válogatott legénynyel 1657-ben II. Rákóczy György fejedelmet Lengyelországba követte, hol katonáinak nagyobb részét elvesztvén, maga is elesett.” Mindezt avégett villantom fel, hogy jelezzem: a beznyeiek valóban vérbeli katonák lehettek, nem is akármilyenek – mint ahogy riportom hőse is az lett, közel két évszázad múltán.
Az effendi, az őrnagy, a tábornok
Most volna szükségem arra az ambíciózus történészre, aki utána járna a török levéltárakban annak, hogy Pavel Pop de Popa – Bem tábornok példáját követve – több száz tiszttársával és honvéd bajtársával együtt hogyan vált „renegáttá”, miként tért át muzulmán hitre, hogyan érdemelte ki az effendi titulust, hogyan törekedtek arra, hogy az oroszok elleni krími háborúban jeleskedjenek, annak a reményében, hogy az egyik ellenséget legyőzve, azok 49-es szövetségese, az osztrákok ellen fordulva küzdhessenek Magyarország szabadságáért és függetlenségéért. Ez a dolog nem jött össze, a törökországi magyar emigráció egy része szétszóródott a nagyvilágban, másik része a közkegyelem ígéretével hazatért, a harmadik pedig meg sem állt Itáliáig.
Ifjú történészünknek az olasz hadtörténeti levéltárakat kellene búvárolnia ahhoz, hogy kiderítse: Pavel Pop de Popa hogyan vett részt a Garibaldi seregéhez csatlakozó Magyar Légió küzdelmeiben. Riporterségem kevés, olykor némileg egymást nem fedő adat birtokában annyit árulhat el hősünkről, hogy az olasz függetlenségi háborúban az őrnagyságig vitte, immár ezredesi rangban részt vett Róma felszabadításában is. Hogy azt követően sem tért haza, hanem az egyesült Itáliát szolgálta, arra nézvést a legfőbb „bizonyíték”, hogy valamikor, nyugállományba vonulása után, megkapta az olasz hadsereg tábornoki rangját. Ezt egy 1898. július 9-én, a piacenzai IV. hadtest parancsnoksága által kibocsátott – immár írógéppel kitöltött! –, „per favore del Maggiore Generale nella Riserva Papp Paolo” azaz Papp Paolo tartalékos vezérőrnagy számára kitöltött tanúsítvány is igazolja. Az érintett lakcíme: Chiavari, Corso Vittorio Emanuele 71. Ez a kisváros a Ligúr tengerparton témánk szempontjából azért is érdekes, mert egyrészt az olasz szabadságharc és az egységes olasz állam létrejöttének három hőse: Nino Bixio, Giuseppe Mazzini és Giuseppe Garibaldi egyaránt chiavari gyökerű családban született, gyakran időztek ott, tehát a mi Pop – vagy ahogy olasz iratokban szerepel: Pap tábornokunk sem került tartalékosként véletlenül éppen Chiavari városába. Az ügynek volt egy romantikusabb szála is: itt vezette oltár elé 1872-ben a szépséges Paolina Mazzucchelli hercegnőt, egy előkelő genovai család sarját. Élete végéig Chiavariban élt, és ott helyezték örök nyugalomra, 1908 decemberében, 81 esztendős korában
A Nagyvárad levelezője
Pavel Pop/Pap de Popa élete végéig nem feledkezett meg szülőföldjéről. Egyrészt a kiegyezés után többször hazalátogatott, Kossuth Lajost gyakran felkereste turini (torinói) száműzetésében, be is számolt erről. Másrészt előfizetője volt és alkalmanként levelezője a Nagyvárad napilapnak. Az újság hasábjain 1892 őszén kipattant, úgynevezett Vulturul-sajtóvitával kapcsolatosan mondta el a véleményét. Történt ugyanis, hogy egy Iustin Ardelean nevű egyetemista, a nagyváradi Jogakadémia hallgatója „egy minden sorában magyarellenes, uszító jellegű élclapot indított”, ami nagy felháborodást keltett a váradi magyarság, de főleg a joghallgatók körében. Az akadémia tanári kara figyelmeztette, megintette, de Ardelean tovább folytatta magyarellenes hadjáratát a Vulturul hasábjain. Tiltakozásul magyar kollégái, „a nagyváradi jogász ifjúság számkivetette kebeléből Ardelean Jusztin joghallgatót, a Vulturul czímű ismeretes román élczlap szerkesztőjét (…), akiről kisült, hogy a Tribuna modorában és nyelvén gyalázza és piszkolja a magyarságot. (…) Kizáratik az önképzőkörből, a magyar jogász ifjúság kiveti őt kebeléből, és vele minden egyleti és magán érintkezést megszakít, stb. stb.” Nos, hősünk ehhez a sajtóvitához szólt hozzá, Chiavariban, november 20-án kelt levelében. Íme, néhány részlete:
„Igen tisztelt Szerkesztő Úr!
Mint Magyarország egykor állampolgára és egy letűnt, nagy kor szemtanúja, örömest emlékezem a múltakra, s mondhatom, hogy később sok szomorú körülmények között azok voltak egyedüli vigasztalásaim. Miután múltam emlékei Magyarországhoz kötnek, minden érdekel, ami e haza határai között történik. Mivel a Nagyvárad f. évi 292. számának hasábjain azt a kirekesztő resultatumot olvastam, (…) eszembe jutott, hogy egykor én is szívtam a nagyváradi jogi intézet levegőjét.” A levél folyatásában feleleveníti 1848 tavaszának forró napjait – a riportom első részében már idézett történéseket, amikor sok román társával csatlakozott a magyar forradalomhoz, majd a magyar szabadságharchoz., és Bem tábornok vezérlete alatt az 55. zászlóalj önkénteseként harcolt. „Remélem – írja a továbbiakban –, hogyha Magyarországra ismét elkövetkezik a hon megvédésének más irányban való nehéz munkája, az eredmény szerencsésebb lesz, mint 1849-ben. Azonban ki kell mondanom, hogy erre a jövendőbeli védelemre a népet nevelni kell, nevelni igazságos és méltányos bánásmóddal, és nem hatalmaskodással, üldözéssel, mert ez a zsarnokság fegyvere. Mint igaz magyarbarát, aki jelenleg egy valóban demokrata társadalomban él, egy olyan államban, amely igazán szabad intézményekkel ajándékozta meg polgárait, innen a távolból, részrehajlatlanul és a valódi szabadság álláspontjáról ítélve meg az otthon történteket, kimondom, hogy a nagyváradi jogász ifjak határozata többet árthat a békés népszellemnek, mint száz Vulturul-féle lap szatirizáló verse. Az olyan üldözések, mint amilyenre a bosszúérzet által elragadtatott nagyváradi ifjak példát nyújtottak, martyrokat csinálnak, akikre pedig nincs szükség, és elkeseredéseket keltenek, ami pedig a haza belső békéjére nézve állandó veszedelem.
Ez az én meggyőződésem.
Papp de Popa Pál,
Ezredes az olasz hadseregben, 1848-49-i honvéd.” http://erdelyiriport.ro/