A Salamon Ernő Irodalmi Kör /Gyergyószentmiklós/ okt. 11-én tartotta évadnyitó ülését, amikor vendégül látták a kaposvári Berzsenyi Dániel Társaság tagjait. /Gyergyó (Gyergyószentmiklós), nov. 26. 3. sz./

A Magyarok Világszövetsége, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, valamint a Magyar Írószövetség szervezésében aug. 17-18-án Keszthelyen megrendezték a Magyar Írók Első Világtalálkozóját. A keszthelyi Helikon-kastélyban a találkozót Göncz Árpád köztársasági elnök nyitotta meg. Az egyetemes magyar irodalmi értékek közös védelme jegyében hangzott el Jókai Anna írószövetségi elnök és Pomogáts Béla beszéde. Csoóri Sándor a világkongresszus szervezése miatt nem tudott eljönni, felolvasták meleg hangú üdvözletét. Elhangzottak a szlovákiai, jugoszláviai, kárpátaljai és nyugati emigrációs magyar irodalmak helyzetéről szóló előadások. Az erdélyi magyar irodalomról Szilágyi István, Gálfalvi Zsolt, Egyed Emese, Markó Béla, Gálfalvi György és Lászlóffy Csaba szóltak. Visszásnak egyelten hozzászólás tűnt, a Párizsban élő Papp Tiboré, aki igazolta, hogy az emigrációban élő írók némelyikének fogalma sincs a kisebbségek létkérdéseiről. /Gál Éva Emese: A magyar írók első világtalálkozójáról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 27./

"Ápr. 19-én tartották Ungváron a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége rendezésében a IV. Magyar Értelmiségi Fórumot "A civil szervezetek közösségformáló szerepe" címmel. Pomogáts Bélának, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (Anyanyelvi Konferencia) elnökének vitaindító előadása után tájékoztatók hangzottak el a Kárpát-medencei magyar közösségek önszerveződő mozgalmairól. A rendezvényen részt vett és "A civil szervezetek Erdélyben" címmel előadást tartott dr. Kötő József, az RMDSZ ügyvezető alelnöke. A tanácskozás végén a részvevők elfogadták az Ungvári nyilatkozat című közös közleményt, amelyben leszögezik, hogy a Kárpát-medencében élő magyarságnak ki kell fejleszteni e saját civil társadalmát, és meg kell erősítenie civil szervezeteit. Csak a civil szervezetek tudják kialakítani a több országban élő magyar nemzet belső kapcsolatrendszerét. A Fórum határozottan kiáll a kárpátaljai magyarság jogainak védelme és az anyanyelvi oktatás mellett, támogatja azt a törekvést, hogy a magyar diákok anyanyelvükön tehessék le a felvételi vizsgákat az Ungvári Állami Egyetem valamennyi karán, s ez ne csupán alkalmi engedmény, hanem általános jog legyen. Hasonlóképpen kiáll a szlovákiai magyar oktatási rendszer fenntartása és fejlesztése, valamint a romániai magyar felsőfokú oktatás megalapozása, a Bolyai Tudományegyetemnek a nagy hagyományok szellemében történő újraindítása mellett. A civil társadalom fejlődését csakis az emberi és közösségi jogok kiterjesztésének rendszere segíti elő ? hangzik befejezésül a dokumentum. A nyilatkozatot aláírói: Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, Ungvidéki Magyar Szövetség, Magyar Írószövetség, az EMKE, a Kölcsey Kör /Szatmárnémeti/, Anyanyelvi Konferencia, Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 23., RMDSZ Tájékoztató (Bukarest), ápr. 21., 1012. sz./ "

A kaposvári Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság által 1988-ban alapított díj idei kitüntetettje az Aradon élő és tevékenykedő Pávai Gyula, aki pedagógusként, valamint a diákszínjátszás szakavatott támogatójaként, és nem utolsósorban a Kölcsey Ferenc nevét viselő művelődési egyesület elnökeként a romániai magyar közművelődési élet jól ismert és megbecsült személyisége. Az ünnepélyes díjátadásra nov. 4-én Kaposváron kerül sor. Pávai Gyula tanár mellett a másik kitüntetett Szőnyi Triznya Zsuzsa író, a Vatikáni Rádió munkatársa. /(Muzsnay Árpád): Berzsenyi-díjjal tüntették ki Pávai Gyulát. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 20./

Július 9-12-e között Kecskemét látta vendégül a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ) vándorgyűlését. A KITÁSZ közel két évtizede működik, és a teljes Duna-tájat lefedi, számos tagszervezete van a Kárpát-medence különböző pontjain. A magyar nemzet békés újraegyesítése meglehetősen lassan és keservesen halad előre, ha ugyan halad, nyilatkozta Medvigy Endre irodalomtörténész, a KITÁSZ elnöke. „A magunk szerény eszközeivel megpróbálunk valamit tenni a magyarság szellemi egységének erősítéséért. ” Az idei vándorgyűlés címe: Határtalan hazában. Eljöttek a Berzsenyi Társaság, a Székelyföldön működő kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Egyesület, a Muravidék Baráti Kör tagjai, és érkeztek Kassáról, Zentáról és a Kárpátaljáról is vendégek. A kecskeméti vándorgyűlést Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, a Katona József Emlékház vezetője és Medvigy Endre elnök nyitotta meg. Számos érdekfeszítő előadás hangzott el, többek között: Szabó Dezsőről (Szőcs Zoltán közíró, a Szabó Dezső Emléktársaság elnöke), Kőrösi Csoma Sándor és a mai magyar nemzettudat (Gazda József, a Kőrösi Csoma Sándor Művelődési Egyesület elnöke), Petelei István és az erdélyi novellaköltészet a századfordulón (Boros Erika irodalomtörténész, egyetemi docens), Sütő Andrásról (Nagy Pál, a Sütő András Baráti Egyesület elnöke), Lászlóffy Aladárról (Bertha Zoltán irodalomtörténész), A délvidéki magyar irodalom és a magyarkanizsai alkotótábor antológiája (Tari István költő), Czine Mihályról (N. Pál József irodalomtörténész), Esterházy János élete és halála (Molnár Imre történész), Az írás szerepe a moldvai csángómagyarság sorsában (Halász Péter néprajztudós, a Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület titkára). Nagy Pál irodalomtörténészt a Sütő András Baráti Egyesület elnöke számára nagy élmény volt a vándorgyűlés. Sokan kérdeztek Sütővel kapcsolatos dolgokat, hiszen a találkozó résztvevői, a kárpátaljai, muraközi egyesületek, irodalmi társaságok vezetői és a kecskeméti irodalmárok ismerik és nagyra becsülik Sütő András életművét. A KITÁSZ semmiféle anyagi támogatást nem kap a jelenlegi magyar hatóságoktól. /Bölöni Domokos: Katona József és Kodály Zoltán szellemiségének őrzői. Határtalan hazában. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 18./

A magyar kultúra helyzetéről
Nagyvárad – Szerdán a XIX. Festum Varadinum ünnepségsorozat keretében tizedik alkalommal rendezték meg A Civil Társadalom Napját, Kultúra és önkormányzatiság kilencven évvel Trianon után címmel.
Az Ady Endre Középiskolában lezajlott rendezvény szervezői a Bihar Megyei és Nagyváradi Civil Szervezetek Szövetsége (BINCISZ), a Nagyváradi Civil Kerekasztal (NCK), a váradi Sapientia Varadiensis Alapítvány, a berettyóújfalui Megyei Népfőiskolai Egyesület, a budapesti Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága- Anyanyelvi Konferencia, valamint a kaposvári Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság voltak.
Délben Romhányi András, a budapesti Magyar Művelődési Intézet és Képzőművészeti Lektorátus tanácsosa tartott előadást a tanintézet dísztermében, Kultúránk mai helyzetéről címmel. Értekezéséből egyebek mellett az derült ki, hogy a magyar társadalom kulturális és erkölcsi válságát éli, “létezik kevés normálisan gondolkodó és számos elhülyített személy”, akik önként mondanak le a valódi értékekről, olcsóbb és piaci szempontból gazdaságosabb termékek, illetve szolgáltatások kedvéért. Történik mindez annak betudhatóan, hogy fiskális szemlélet uralkodik, minden a piacnak van alárendelve. Nincs szükség sokoldalúan képzett, közösségi emberekre, csupán manipulálható, elszigetelt individumokra. Az előadó a Magyar nemzeti kulturális koncepció című tanulmány vázlatát is ismertette, melyet több közművelődési intézmény közösen dolgozott ki megvitatás céljából, és megpróbálják a “gondolkodó magyarok” legalább tíz százalékához eljuttatni.
Nagyvárad és a kultúra
Dr. Fleisz János önkormányzati képviselő, a BINCISZ elnöke Nagyvárad szerepe és küldetése a magyar kultúrában címmel tartott expozét. A város történetének azon jelentős fejezeteit emelte ki, melyek fontos szerepet játszottak a tudományos, az irodalmi, az egyházi és a művészeti élet fejlődése szempontjából. “Nagyvárad azon városok közé tartozik, mely nagy hagyományokkal rendelkezik a kulturális értékteremtés terén. A történelem folyamán mindig volt ereje ahhoz, hogy talpraálljon, s jelentősen gazdagítsa az egyetemes magyar kulturát. Reméljük, hogy a jövőben is megfelel ezen történelmi hivatásának”, fogalmazott. Ezt követően levetítettek egy Nagyváradról szóló dokumentumfilmet, melynek szerkesztő-rendezője Villányi Zoltán, operatőre pedig Kirsch Norbert.
A tanácskozás kerekasztal-beszélgetéssel zárult. Szóba került a politika és a kultúra viszonya, a média és az értelmiség felelőssége, a népfőiskolák szerepe, valamint az is, hogy “miért utálják az anyaországi magyarok a határon túliakat”. Negatív kontextusban többször elhangzott Gáspár Győzike és Kiszel Tünde neve. Dr. Pomogáts Béla irodalomtörténész, mint “a hazája sorsáért aggodó polgár” arra figyelmeztetett: a rendszerváltozás után felnőtt új nemzedék tagjai nem szereztek történelmi tapasztalatokat, ezért olyan jelszavakkal lehet “megetetni” őket, melyek korábban csúfos kudarcot vallottak.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

A Magyar Kultúra Napja
Átadták a Kölcsey-díjakat
Az év első legjelentősebb aradi magyar kulturális eseményére szombaton délután került sor a Jelen Házban.
A Magyar Kultúra Napján, Kölcsey Ferenc Himnusza,nemzeti imánk születésének 188. évfordulóján adták az aradi Kölcsey Egyesület díjait, amit olyan személyek vagy közületek kaphatnak, akik tevékenységükkel hozzájárulnak az aradi magyarság identitásának megőrzéséhez, gyarapításához, szellemi és épített örökségének megőrzéséhez, kisközösségek építéséhez, illetve, akik az egyletet támogatják ebbéli munkájában.
A Kölcsey-díj 2004 óta íródó történetében a következők kapták meg az oklevelet és a vele járó bronz emlékplakettet (Dinnyés László budapesti képzőművész munkáját): id. Kosara Géza, aki a két világháború között is Kölcsey-tag volt, a Kaposvári Berzsenyi Társaság, Szűcs Sándor grafikus, Ujj János tanár, helytörténész, Brauch Magda nyelvész, dr. Huber Ildikó (Budapest), Egyed Emese kolozsvári egyetemi tanár, Sándor Tivadar arad-gáji római katolikus plébános; tavaly Puskel Péter újságíró és helytörténész, valamint post mortem – halálának 25. évfordulója alkalmából – Ficzay Dénes néhai tanár. Ebbe a névsorba íratott fel idén Böszörményi Zoltán író és laptulajdonos, valamint a Khell tanítóházaspár.
Az ünnepség elején Berecz Gábor titkár foglalta össze dióhéjban Arad legpatinásabb civilszervezetének, a 130 éve alakult Kölcsey Egyesület történetét, majd a jelenlévők a Himnuszt hallgathatták meg Murvai Dávid középiskolás diák szavalatában. Jankó András egyesületi elnök Böszörményi Zoltánról mondott méltatásában kiemelte a díjazott irodalmi munkásságát, tucatnyi magyarul megjelent, de több idegen nyelvre is lefordított verseit, regényeit, novelláit, és azt, hogy bár távolra vetette a sors, sosem feledkezett meg gyökereiről, szívügyének érezte az aradi magyar kulturális élet támogatását. A díjat a kitüntetett távollétében Bege Magdolna, a Nyugati Jelen főszerkesztője vette át.
Az Aradi Csiky Gergely Iskolacsoportban tanító Khell házaspárról, Jolánról és Levente Lászlóról Matekovits Mihály, a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége Arad megyei szervezetének elnöke mondott laudációt, amihez a pedagóguskollégák Petőfi Színészdal című – átköltött – versét megzenésítve biztosítottak kóruskíséretet. „Találkoztak már harangozóval, aki virágkertész, aratóval, aki gyémántcsiszoló, ékszerésszel, aki lélekgyógyász? – kezdte Matekovits. – Igen, ha találkoztak a Khell házaspárral, együtt és külön-külön is. Ők harangozói az anyanyelv jelenlétének. De Németh László szerint minden tanító egyben gyémántcsiszoló is, és az ékszernek való a gyermek lelke – s ezeket a lelkeket alakítani, ápolni, edzeni kell. (…) Apostolok, Trabanttal járó fáklyavivők, akik 25 évig gurultak hetente két-három alkalommal Pécskára, aminek az eredménye a ma is működő Búzavirág néptáncegyüttes.” A magyar identitást megtartó közösségi munkájukért az RMPSZ Márki Sándor-díjjal tüntette ki Khell Leventét és Jolánt 1995-ben, illetve 1998-ban, továbbá a családfő 2008-ban az Erdélyi Magyar Közművelődési Egylet oklevelét vehette át. A díjátadó végén Gál Zoltán Vörösmarty Szózatát szavalta el, majd Bognár Levente aradi alpolgármester mondott üdvözlő szavakat. A meghatódott Khell házaspár kifejtette: több mint három évtizedes pályafutással a hátuk mögött úgy érzik, jó úton haladnak a kitűzött tervek megvalósítása felé, és mindig újabb célok vezetik őket hivatásukban.
Az ünnepség végén az idén 20 éves Kölcsey Diákszínpad mutatta be a Jelentek egy hősszerelmes életéből című előadást.
130 éve
A Kölcsey Egyesület 1881-ben alakult meg, de csak 1882. január 22-én jegyezték be hivatalosan. A kor aradi értelmisége hozta létre, nagykereskedők, bankárok, iskolaigazgatók stb., és elsősorban az iskolásokat volt hivatott segíteni különböző jótékonysági rendezvények szervezésével. Később kiterjesztették a tevékenységet, például az egyesület felhívására indult el a gyűjtés az 1848–1849-es Ereklyemúzeum létrehozására, és a több mint 17 ezer emléktárgy lett a mai aradi történelmi múzeum alapja; művelődési-irodalmi esteket is szerveztek az egylet tagjai. Első elnöke Tabajdi Károly főispán, első titkára Márki Sándor történész volt. A Kölcsey Egyesületet 1948-ban megszüntették, akkor Olosz Lajos költő volt az elnök és Ficzay Dénes tanár a titkár. A kommunizmus alatt lappangó tevékenysége volt, majd 1990. januárjában Pávai Gyula kezdeményezésére a hamvaiból újjáéledt az egylet, és többek között fiatal színészek, szárnybontogató írók, költők támogatását vállalta fel. Jankó András jelenlegi elnök elmondta, a megalakulás 130. évfordulója alkalmából szeretnék újra kiadni Márki Sándor Arad szabad királyi város története című munkáját, ami a történészek számára autentikus forrásanyag, és aminek az eredeti kiadásából tudomása szerint csak 4-5 példán található Aradon. Október 6-ra tervezik a könyv megjelenését.
Pataky Lehel Zsolt. Nyugati Jelen (Arad)

Vándorgyűlés Kunszentmiklóson
Kunszentmiklóson, a Varga Domokos Általános Művelődési Központban tartotta meg huszadik vándorgyűlését a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetsége (KITÁSZ). A rendezvényen – amely egyben tisztújító ülés is volt – Medvigy Endre leköszönő elnök és Németh Ágnes tiszteletbeli elnök javaslatára Kovács Attila Zoltán irodalomtörténészt, könyvkiadót, műfordítót, a Hírhatár lapcsoport munkatársát választották meg elnöknek. A Bács-Kiskun Megyei Költők és Írók Baráti Körét Kovács Sándor Pál és Kovács István József képviselte az összejövetelen. Kovács Sándor Pál előadást is tartott, a kunsági népszokásokról, a kunok életéről szólt a jelenlevőkhöz. Székelyné Kőrösi Ilona történész, főmuzeológus, a KITÁSZ ügyvezető elnöke, a kecskeméti Katona József Emlékház vezetője A Duna-Tisza köze és a Kiskunság címmel tartott előadást. A vándorgyűlés résztvevői ellátogattak a szalkszentmártoni Petőfi Emlékmúzeumba is. Itt megkoszorúzták a 2004-ben elhunyt Majsai Károly múzeumigazgató emléktábláját.
A KITÁSZ számos szervezetet tömörít, határon innen és túl, a teljesség igénye nélkül: Berzsenyi Társaság, Erdélyi Könyv Egylet, Erdélyi Szövetség, Arany János Művelődési Egyesület, Ignácz Rózsa Irodalmi Klub, a Kárpátaljai Szövetség, a Kassai Magyarok Baráti Társasága, Katona József Emlékház, Kazinczy Ferenc Társaság, Kőrösi Csoma Sándor Közművelődési Egyesület, Lakatos Demeter Csángómagyar Kulturális Egyesület, Madách Kör, Magvető Irodalmi Klub, Muravidék Baráti Kör Kulturális Egyesület, Németh László Társaság, Pro Universitate Partium Alapítvány, Tormay Cécile Kör, Vörösmarty Kör.
Az Irodalmi Társaságok Szövetsége megálmodója, kigondolója és első elnöke (1993-1998) Varga Domokos, kuszentmiklósi születésű, Kossuth-díjas író volt, akinek emléktábláját szintén megkoszorúzták. A megtisztelő címet később Réthei-Rikkel Lajos is kiérdemelte. 1998- tól dr. Medvigy Endre irodalomtörténész a szervezet elnöke. A KITÁSZ bejegyzett szervezet, 1997-től közhasznú szervezetként működik. Jelenleg 50 magyarországi, határon túli, aktív tagszervezetet egyesít, melyek fő tevékenysége az irodalmi, művészeti és kulturális élet, az irodalompártolás és az olvasáskultúra ápolása.
(Forrás: Kecseméti Lapok) Népújság (Marosvásárhely)

A város reneszánsza? Vagy valami (egészen) más?
Kolozsvár reneszánszáról természetesen többféleképpen lehet – vagy nem lehet – beszélni. Művészettörténészeink néhány éve (újabb) választ adtak a históriai kérdésre, kutatásaik eredményét a Kolozsvár Társaság kis könyvben jelentette meg (magyarul és román fordításban). Hogy ez lett volna, mármint az európai reneszánsz Erdélybe, Kolozsvárra is eljutott irányzata építéstörténetileg, művelődéstörténetileg városunk nagy korszaka? Ezt a legelfogultabb lokálpatrióták sem igen állítják.
De akkor hol keressük Kolozsvár nagy korszakát? A napokban hozta el nekem a posta a Kaposvárt megjelenő, Somogy című folyóirat idei első (január-márciusi) számát, benne találok egy tanulmányt, pontosabban esszét, ezzel a címmel: Kolozsvár nagy korszaka. Hát persze, most már felidézem a körülményeket is, a felkérést, az alkalmat, amely létrehozta. Ugyanis a szöveget (és a címet), jóval korábban, én követtem el, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság ünnepi rendezvényére készült. A bevezetőt Pomogáts Béla tartotta (Városos Magyarország), és olyan mai meg hajdani magyar (vagy részben magyar) városokról hangzottak el előadások, mint Pécs, Debrecen, Budapest, Pozsony – és Kolozsvár. Én egy közelmúltbeli, már irodalomtörténetinek mondható (?) szakaszt választottam: a 20. század hatvanas éveinek végén, a hetvenesekben itt született, itt megjelent verses és szépprózai alkotások, drámák sorát, no meg akkoriban elég élénk irodalmi életünket vettem számba (lapjainkkal, az Utunkkal, Korunkkal, Echinoxszal, a Fellegvár oldalt megjelentető Igazsággal, a Kriterion Könyvkiadóval, annak kolozsvári fiókszerkesztőségével és persze a Pezsgő-díjjal), Szilágyi Domokos Búcsú a trópusoktól című verskötetétől, Bodor Ádám novelláitól Páskándi Géza történelmi drámáiig s a Bretter-tanítványok antologikus fellépéséig (Szövegek és körülmények) sorjáztatva érveimet. És hogy ez reneszánsz volt-e? Abban mindenesetre biztos vagyok, hogy nem akármilyen megújulás – ezt 2012 májusának legvégén is merem állítani, amikor különféle újjászületések reményében, ígéretének ízlelgetésében várjuk a nyár első hónapját. Irodalomról is szó van meg más művészetekről és nyilván politikáról, várospolitikáról.
Térfoglalás – könyvekkel
A városi (és országos?) térfoglalásnak természetesen nem elsődleges eszköze, lehetősége az irodalom. Korántsem elsődleges eszköz – és ez természetes – , noha lehet, hogy tartósabb jelet adhat, mint sok más kísérlet. Mindenesetre a kolozsvári tér(vissza)foglalásnak örvendetes mozzanata az, ami Mátyás király szülőháza előtt történik, és aminek újabb érdemleges eseményére készülünk júniusban. A tavaly sikerrel elindított, idén – hetven évvel egy emlékezetes májusi-júniusi kolozsvári irodalmi-művészeti ünnepségsorozat után, amelyen Illyés Gyula, Szabó Lőrinc, Márai Sándor és Cs. Szabó László is jelen volt (és hetveneggyel az 1941-es kolozsvári könyvnapot követően, melynek vendége Móricz Zsigmond!) –, szóval a 2012-ben újra sorra kerülő Kolozsvári Magyar Könyvnapokon alkalom kínálkozik sok mindenen elgondolkodni. (Csak zárójelben egy igényes emlékeztetőről: Poszler György akadémikus, Kolozsvár szülötte a 42-es Művészeti Hetekről írt tanulságos esszét, Eufóriahullámon túl – illúzióvesztésen innen címmel. Megtalálható a KOMP-PRESS kiadta kötetben, A „másik” városban.)
Nem úgy általában kell elmélkednünk, siránkoznunk vagy örvendeznünk, hanem új kiadványokkal a kezünkben, nem utolsósorban az elmúlt napok tapasztalataival gazdagabban. (Még egy rövid zárójel a 2012. májusi Szabédi Napok és a kolozsvári Hitel folyóiratra emlékező budapesti konferencia alkalmából: Szabédi László a Hitelben méltatva az 1942-es könyvnapokat, a magyar önvizsgálat fontosságára hívta fel a figyelmet.) A visszhangos, erdélyi megjelenésű (önvizsgáló) könyvek közül most csupán kettőt emelnék ki. A második kiadásban hozzáférhető, 639 oldalas összefoglalását az erdélyi történelmi családok kastélyainak („Isten segedelmével udvaromat megépítettem...”) A csíkszeredai fiatal Gutenberg Kiadónak köszönhető óriásalbumnak van kolozsvári vonatkozása, például a Bánffyak, különösen pedig a Házsongárd (sírjai) révén. A másik, hangsúlyosan Kolozsvárhoz kötődő kiadvány, a Könyv, grafika, könyvművészet Erdélyben (1919-2011) – a Korunk jelentette meg – látványos szakmai siker, az idei budapesti Könyvnapokon adják át a szép könyvek versenyében elnyert oklevelet az alkotóknak. Van hát mire büszkének lenni, már azért is, mert helybeli és más erdélyi városok kiadóival, friss címeivel gazdagíthatnánk a felsorolást, népszerűbb, illetve szaktudományos darabokkal, sorozatokkal (így az Erdélyi Múzeum-Egyesület Tudományos Füzeteivel, amelyekben fiatal kutatók juthatnak, az idősebbek mellett, megjelenéshez). A Kincses Kolozsvár Kalendáriuma 2012-t azért sorolnám ide, mert ahogy épp a Szabadság ismertetőjében olvasom, a külvárosokban élő magyarsághoz kíván szólni, márpedig pontosan ezt a réteget nehéz megszólítani (könyvvel, illetve egyéb, ott bizonyára sokkal hatásosabb utakon). Szeretnék hinni H. Szabó Gyulának, a Kriterion igazgatójának, aki szerint a kalendárium azt bizonyítja, hogy be tudjuk lakni ezt a várost.
Térfoglalás – a nagyváros terében
Helyhatósági választások előtt ennek az igénynek, az igény okos hangoztatásának különös súlya van. Érthető, hogy ez áll a kampány(ok) fókuszában. A jelenlegi (PDL-es) városvezetés, bizonyára nem függetlenül a 2012.júniusi megmérettetéstől jó ideje nekikezdett a Sétatér átrendezésének – a fák alapos megnyirbálásával, a belső utak kövezésével-aszfaltozásával, a padok kicserélésével (nem funari módra!), a hosszú időn át parlagon hagyott Kaszinó épületének restaurálásával (a tó jobb hasznosítása további terv) – és ami hetek óta a járműveken közlekedők és a gyalogosok (meg a környéken lakók) bosszantására igencsak alkalmas: a villamossínek kicserélése van folyamatban, az úttesti mély alapozással, ez pedig útelzárásokkal jár, a fő útvonalakon. Egyelőre tehát a városi közlekedés teljes felborulása az eredmény. Nemsokára megtudhatjuk, ha befejeződnek a nagymértékű munkálatok, hogy az újraindult villamossal jobb, könnyebb lesz-e a város élete, vagy jobb lett volna trolibuszokra költeni a pénzt. Bízzunk benne, mégis jobb lesz. (Útelzárás nélkül biztosan.) A Karolina teret az autók kitiltása után birtokba vehették a fiatalok (a kávézók és sörözők melegedő időben kiköltöztek szabadtérre – ahogy ez a Deák Ferenc utca Főtértől számított bal oldalán is történik).
Természetesen van még birtokba, használatba veendő épület a belvárosban. „Visszaadom a New York Szállót!” – ígéri Eckstein-Kovács Péter a legutóbbi tulajdonostól elhagyott, lezüllött Continental előtt állva. És rokonszenves polgármesterjelöltünk szellemes ötlettel megnyitotta a Szent Mihály templom bejáratával szemben az „Eckstein-patikát” (egy üresen állt üzlethelyiségben), gyógyírt kínálva panaszainkra. A kolozsvári kertek programját ígéri választóinak, magyaroknak, románoknak egyformán. EMNP-s ellenjelöltje a Kétágú református templom mögötti telken nyilatkozik, és a Hójában ifjúsági-kulturális teret alakítana. Gergely Balázs és megméretkezésre készülő pártja eleve a fiatalításra hivatkozik – jóllehet a (város)politikában a tapasztalat sem árt, ebből viszont az RMDSZ-jelölt Eckstein-Kovács Péternek összehasonlíthatatlanul több van.
Ami pedig a térfoglalást illeti, emlékeztetnék a Bolyai Egyetem egykori központi épületéhez közeli, a Kolozsvár Társaság által kezdeményezett és felállított 1956-os emlékműre. Ehhez a végül (tanácsosaink által támogatott) sikeres akcióhoz kapcsolódtak az októberi, úttörést jelentő Kolozsvári Napok (amiről Gergely Balázs folyamatosan elfeledkezik). Noha eltartott egy ideig a szoborállítás engedélyeztetése – akár a Márton Áron szoboré a Főtéren, a templom parkjában –, mégis az összefogásnak sikerült legyőznie a polgármesteri huzavonát. Végül is az utóbb kezdődött Kolozsvári Magyar Napok ugyancsak így bizonyultak sikereseknek.
Térfoglalásilag még két, egyértelműen a művelődési élethez kapcsolódó példát említenék. A napokban már esedékes 11. TIFF, a kolozsvári tereket ugyancsak bekapcsoló Erdélyi Nemzetközi Filmfesztivál román rendező kezdeménye, de az egész város dicsősége – terv szerint Törőcsik Mari, Geraldine Chaplin és Claude Lelouch lesz a 2012-es TIFF-életműdíjas. Nem ér hát minket eleve diszkrimináció, mint ahogy a Jókai utcában (hivatalos nevén ugyan a Napocában) két fontos közösségi tér (az Erdélyi Múzeum-Egyesület tanácsterme mellett) szintén nem „ellenünkre” nyitott – éppen ellenkezőleg. A Quadro Galéria kiállításai, legújabban pedig a Minerva Alapítvány emeleti (a Kós Károly Akadémiának is otthont adó) és alagsori termében tartott tárlatmegnyitók, könyvbemutatók, különböző érdeklődésű embereket vonzó találkozók igazolni látszanak H. Szabó megjegyzését: valóban kezdjük belakni (újra!) ezt a várost, még ha számbelileg fogytunk is. Csak ne csökkentsük – hiúságból, hatalomvágyból – itt-ott (netán a polgármester-választáson is?) jelentkező esélyeinket...
Nyirő József és a végakarat
Ez persze nem kolozsvári, nem elsősorban kolozsvári ügy, de tanulságaiban természetesen ránk tartozik. Minden erdélyire, minden magyarra. És nem csupán magyarra. Aki végigkövette 2012. május 27-ig, 28-ig az eseményeket, a Duna TV adásait is beszámítva, az egyrészt felháborodhat, másrészt alaposan elgondolkodhat az (elmaradt, illetve ökumenikus emlékezéssel behelyettesített) újratemetési histórián. Felmondani az egészet fölösleges, közvetítésekből és kommentárokból bőven lehetett részünk. A Ponta-kormány a MOGYE magyar (magyar-angol) fakultásának megtorpedózásával már kimutatta foga fehérét, legutóbbi, a Nyirő-újratemetést ellenző irányított (külügyes és prefektusi) intézkedésével, majd újabb nyilatkozatával sikerült ismét nacionalista bizonyítványt kiállítania magáról. Választások előtt vagyunk, ugye, országos parlamenti választások előtt is. No meg Szász Jenő és pártja közvetlenül a helyi választás előtt...
Emlékezzünk azért arra is – ezt ugyanis a május 27-i szónokok nem említették –, hogy Nyirő József végakaratában első helyen Kolozsvár szerepel, az itteni temetés, ha pedig ez nem lehetséges, Székelyudvarhelyen legyen a végső nyughelye. Kolozsvárral senki nem próbálkozott, pedig igazán méltó írói helye lehetett volna (vagyis nem politikusként) a házsongárdi panteonban, Bánffy Miklós hamvai, Reményik Sándor, a Benedek Elek „székely fiai” közül Szentimrei Jenő, Kacsó Sándor vagy a transzszilvanizmus fő képviselője, Kós Károly sírja közelében. A magyarországi és a romániai írószövetség összefogásával – politikamentesen – talán meg is valósulhatott volna a házsongárdi temetés. (Egy ilyen írószövetségi lebonyolítás feltételezését Kelemen Hunortól olvashattuk.) A székelyföldi újratemetést természetesen senkinek nincs joga kifogásolni – a „második szándék” (mármint a Nyirőé) akár elsőnek vehető, székely elkötelezettségű életműve ismeretében.
A szónokokat, kommentátorokat hallgatva, egy apró kiegészítést még szükségesnek vélek Nyirő József 1990 előtti erdélyi recepcióját, állítólagos teljes elhallgatását illetően. Kétségtelenül igaz, hogy évtizedeken át Nyirő a kitagadottak közé számított, például Reményik Sándorral együtt. 1969-ben azonban Marosi Péter Utunk-szerkesztő (a pesti tévésként most szerepeltetett Marosi Péter nagybátyja) felkért mint ifjú kritikust, hogy írjak a lapba a három székely prózaíró, Tamási Áron, Nyirő József és Kacsó Sándor novelláiról. Népiség – mítosz – novella címmel elkészült egy hosszabb, méltató és kritikai tanulmány, az Utunk vállalkozott a közlésre, és a Kriterion első kiadói évében, 1970-ben bekerülhetett Alapozás című kötetembe. Ennél fontosabb, beszédesebb egy 1980-as évekből származó emlék. Domokos Gézával, a Kriterion alapító-igazgatójával éppen székelyudvarhelyi író-olvasó találkozón jártunk, kevéssel Az építész fia című Reményik-kötet megjelenése (1983) után. Domokos ott mondta el, hogy nemsokára lesz a Kriterionnak Nyirő-kötete (engem már felkért, Reményik-kötetünk sikeres, bár csonkított kiadását követően, hogy válogassam és előszavazzam a Nyirő-novellákat). A tervet keresztülhúzta a cenzúra – a Ceauşescu-diktatúra már éberebbnek bizonyult.
Politikusoktól nem – irodalomtörténésztől a múlt teljesebb ismeretét várná el az ember.
Röviden a bakui fesztiválról
Csak azért keverem ide a „könnyű” műfajt, mert a nemzeti önismerettel kapcsolatba hozható. Hosszú versenysorozat előzte meg a 2012-es Eurovíziós Dalfesztivál bakui döntőjének világközvetítését. Bevallva a tökéletes kívülállást adott témában – ami nem zárja ki nemzeti elkötelezettségemet, az egészségesnek vélt szurkolást a „mieinknek” –, a Compact Disco magyar képviselőként történt kiválasztását éppúgy furcsálltam, mint a korábbi küldött (hölgy) előzetes magyar feldicsérését. Nyilván elavult az én könnyűzenei ízlésem, próbáltam elkönyvelni az idei (magyar) döntést. Aztán Bakuban, a második fordulóban a 26 továbbjutott közül sikerült az együttesnek megszereznie a kiváló 24. helyet. Valószínűleg a zsűri ízlése is elavult és természetesen más országokban a tévés szavazóké. (Nemzeti szabadságharc volna ez is? Compact Disco?) Valamivel jobban járt, ám ugyanúgy csalódott a Romániát képviselő Maninga. Pár órával korábban a román közszolgálati tévében még azt hallottam, hogy az első ötbe, de akár az első helyre is esélyes a román csapat (kubaival megspékelve). Végül a 12. helyen végeztek. (Mínusz 14 – a 26-hoz mérve.)
A nemzeti önismeret a könnyű műfajban is könnyűnek bizonyul? Vagy Baku ugyanolyan messze van tőlünk, a Kárpátok övezetétől, mint Svédország?
KÁNTOR LAJOS. Szabadság (Kolozsvár)

Élet és Irodalom, LVII. évfolyam, 7. szám, Pomogáts Béla
Megszűnik-e az Anyanyelvi Konferencia?
Vannak intézmények, szellemi mozgalmak, amelyek hosszú évtizedek során bizonyították, hadd mondjam így: nélkülözhetetlenségüket. Ezek egyszersmind a mi országunkban olyannyira szükséges civil társadalom eredményei, működtetői, alakítói is – márpedig civil társadalom nélkül nehezen képzelhető el a demokratikus berendezkedés. Most mégis arról kell beszámolnom, hogy a magyar–magyar kulturális kapcsolatok egy régi és bevált intézménye: a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága (hagyományos nevén: az Anyanyelvi Konferencia) az ellehetetlenülés (esetleg a teljes felszámolás) közvetlen közelébe került.
Hídépítő vállalkozás
A határok fölött hidat építő magyar–magyar párbeszéd nem a rendszerváltozás után vette kezdetét. 1989 után csak az történt, hogy beértek a párbeszéd intézményesülésének feltételei, és szervezettebbé lehetett tenni a dialógust, ezzel együtt eredményesebbé is. Mindennek tudományos konferenciák, kulturális összejövetelek, ifjúsági tanfolyamok és persze könyvek, valamint egy gazdag folyóirat: a Nyelvünk és Kultúránk volt a következménye, egyben intézménye. Ez az intézményesülés annak idején valóságos történelmi fordulatot jelentett, kialakította a dialógus folyamatosságát és rendszerességét, a több országban élő és tevékenykedő magyar értelmiség kölcsönös tájékozódásának és együttműködésének kereteit. Az első magyar–magyar találkozó 1970 augusztusának elején jött létre Debrecenben, majd Budapesten. Az előadások elsősorban a magyar nyelv megőrzésének, a nyelvművelésnek és az irodalmi kultúrának a kérdéseivel foglalkoztak, az előadók között megtaláljuk Bárczi Gézát, Lőrincze Lajost, Keresztury Dezsőt, Kálmán Bélát, Imre Samut, Szende Aladárt, Maróti Gyulát, Boldizsár Ivánt, Czine Mihályt, Béládi Miklóst és Szabolcsi Miklóst, a külföldiek közül pedig az Amerikából érkezett Nagy Károlyt és Sinor Dénest, az angliai Czigány Lórántot, a franciaországi Karátson Endrét, többnyire azokat, akik később az anyanyelvi mozgalom irányításában is szerepet vállaltak. Külön meg kell emlékeznünk Illyés Gyuláról, aki már korábban is egy átfogó magyar kulturális mozgalom létrehozását szorgalmazta, és élete utolsó évtizedében igen sokat tett ennek a mozgalomnak a sikere érdekében. Az anyanyelvi mozgalom lehetővé tette az emigráció számos kiváló egyéniségének – s közvetve az emigrációban született műveknek és gondolatoknak – a magyarországi jelenlétét. Az Anyanyelvi Konferenciáknak az volt a történelmi jelentőségük, hogy közös asztalhoz tudták ültetni a hazai és a nyugati magyar értelmiség hangadó képviselőit, és fórumhoz tudták juttatni a nyugati világban született magyar gondolatokat. Ezzel a konferenciák hozzájárultak ahhoz a szellemi erjedéshez, amely végső soron előkészítette a hazai politikai átalakulásokat, a nyolcvanas évek végén bekövetkezett történelmi fordulatot.
Nemzeti felelősség
Az anyanyelvi mozgalom korábban nagyrészt az emigrációs magyarsággal kialakított dialógusintézménye volt. A rendszerváltozás történelmi folyamatában ebben a tekintetben radikális átalakulás következett be. Az emigrációt ugyanis lényegében akkor már megszűntnek lehetett tekinteni: lassanként igazából senkinek sem volt különösebb oka arra, hogy politikai emigránsként éljen külföldön. A nyugati világban élő magyarok ma már itthon is gyakorolhatják politikai jogaikat, s részt vehetnek a gazdasági, politikai és kulturális életben. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy Nyugatról idővel minden emigráns magyar hazatér. Nyilvánvaló, hogy a nyugati magyarság túlnyomó része továbbra is az őt befogadó országban kíván élni: odaköti munkája, odakötik családi kapcsolatai. A második és harmadik emigrációs nemzedék tagjainak visszavándorlására pedig csak egészen kivételes esetben lehetett számítani. Az imént körvonalazott felismerések jelentek meg igen széles körben a mozgalomtörténetében nagy fordulatot hozó 1992 augusztusában, Esztergomban rendezett VII. Anyanyelvi Konferencián, amely különben a Magyarok III. Világkongresszusának első rendezvénye volt. Az elhangzott előadások: Dobos László bevezetője, Nagy Károly és e sorok írójának referátuma, valamint igen sok felszólalás azt a kérdést járta körül, hogy a kultúra lehetőségeivel és eszközeivel miként lehet erősíteni és szolgálni a nemzeti identitás teljes helyreállítását és a nemzeti szolidaritást. A kilencvenes évek elején kialakított kulturális: szellemi és mozgalmi stratégia mind teljesebben bontakozott ki az esztergomi konferenciát követő két évtizedben. Talán mond valamit a mozgalom minőségéről az, hogy résztvevői, vezetőségének tagjai között nagyjából tizenöt Kossuth-, illetve Széchenyi-díjas kulturális egyéniség volt. Olyan, a világban szinte mindenütt élő magyarok által nagyra becsült személyiségek vállaltak szerepet a mozgalomban, mint Keresztury Dezső, ifj. Bartók Béla, Czine Mihály, Szathmári István, Imre Samu, az ausztriai Galambos Ferenc bencés tanár és Bujdosó Alpár, az erdélyi Péntek János és Kántor Lajos, a felvidéki Dobos László és Gál Sándor, a vajdasági Bányai János, a franciaországi Nagy Pál, az amerikai Lotz János, Nagy Károly, Éltető Lajos, a németországi Világhy Ernő, az angliai Gömöri György és Czigány Lóránt és mások. Nem hinném, hogy akadt más magyar kulturális szervezet, amelynek munkájában annyi (külföldön is elismert) tudós vállalt volna szerepet, mint az anyanyelvi mozgalomban.
Találkozók és szövetségesek
A mozgalom egész élettörténete során a részeire szakított magyarság kulturális összefogását tartotta stratégiai feladatának, és arra törekedett, hogy hatékony segítséget adjon a kisebbség imagyaroknak anyanyelvük és nemzeti kultúrájuk ápolásában, nemzeti identitásuk védelmében. Évente átlagosan tizenhat-tizenhét szakmai találkozót rendezett: a többi között Budapesten, Keszthelyen, Kecskeméten, Kolozsvárott, Szatmáron, Temesváron, Kassán, Galántán, Szencen, Ungváron, Szabadkán, Adán, Eszéken és Lendván. Néhány találkozóra külön is érdemes utalni ezek közül. A keszthelyi Helikoni Ünnepségek keretében rendeztük meg a határon túl dolgozó magyar irodalmi és nyelvészeti tanszékek tanárainak eszmecseréjét, a magyar nyelvművelő társaságok, majd a Kárpát-medencei magyar irodalmi folyóiratok szerkesztőinek találkozóját Kolozsváron. A Szabédi László-napok keretében eredményes konferenciát rendeztünk a századvég magyar feladatairól, a magyar irodalmi felsőoktatásról, illetve az egyház és a társadalom kapcsolatairól, a kassai Kazinczy-napok programjában a magyar sajtónyelv, valamint általában a magyar kisebbségi nyelvhasználat kérdéseit tekintettük át, az ugyancsak kassai Fábry-napokon a magyar kulturális régiókról adtunk képet. Szabadkán a mi támogatásunkkal évente rendezték meg a Kosztolányi Dezső-napokat, Adán részt vettünk a Szarvas Gábor Nyelvművelő Napok rendezésében, Lendván igen sikeres konferenciát tartottunk a magyar nemzeti tudat erősítésének feladatairól, Kecskeméten pedig két alkalommal szerveztük meg a Lőrincze Lajos-napokat. A megújuló anyanyelvi mozgalom munkája során természetesen igényt tartott a hazai politikai és kulturális intézmények, valamint a nyugati világban élő magyar szervezetek, egyesületek, egyházak és kulturális műhelyek támogatására. Együttműködés jött létre szervezetünk és a Magyar Írószövetség, a Berzsenyi Dániel Irodalmi és Művészeti Társaság, a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság, a Duna Televízió, a miskolci Kapcsolatok Alapítvány és Pro Recreatione, illetve az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE), a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete, a Csemadok, a Szlovákiai Magyar Tanáregyesület, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség, a Magyar Értelmiségiek Kárpátaljai Közössége, a Jugoszláviai Magyar Művelődési Társaság, a Horvátországi Magyarok Szövetsége, a Muravidéki Magyar Közösség, továbbá a Magyar Pax Romana Fórum, az Európai Magyar Protestáns Szabadegyetem, az amerikai Magyar Baráti Közösség (Itt-Ott) és az Amerikai Magyar Tanáregyesület, valamint számos más, a kisebbségi körülmények között vagy a nyugati világban működő magyar oktatási, kulturális és nyelvművelő egyesület között. Az újjászervezett Anyanyelvi Konferencia minden korábbi értékét tovább kívánta ápolni, egyszersmind minden korábbinál szélesebb körű kulturális tevékenységet kívánt folytatni. Az anyanyelvi kultúra gondozásának és védelmezésének ugyanis szerintük egészen tág értelme van. Anyanyelven nem pusztán nyelvhasználatot kell érteni: magyar anyanyelvünkkel szorosan összefügg kultúránk, hagyományvilágunk, zenei anyanyelvünk és nemzeti identitásunk, valamint történelmileg kialakult mentalitásunk. A konferencia fogalma pedig talán megtéveszthető lehet, ugyanis az anyanyelvi mozgalom már régóta nemcsak a négyévente megrendezett összejövetelekre: anyanyelvi konferenciákra korlátozódik, medrében ott vannak a tanári továbbképző tanfolyamok (korábban Debrecenben és Békéscsabán, majd Szombathelyen), az ifjúsági találkozók, amelyeken hagyományosan nyugati és kisebbségi magyar fiatalok vettek részt, illetve az ugyancsak hagyományos sárospataki, balatoni és esztergomi anyanyelvi táborok), valamint egyéb értelmiségi és szakmai találkozások.
Küzdelem a túlélésért
Kétségtelen, hogy az anyanyelvi mozgalomnak a nyolcvanas és kilencvenes években volt a fénykora: ebben a két évtizedben igen széles körű tevékenységet folytatott, számos sikerprogramot hozott létre, nagy számban voltak munkatársai és hívei szinte mindenütt, ahol magyarok élnek. Előfordult, hogy választmányunk ülésén kormányzati tényezők – például Göncz Árpád köztársasági elnök – is megjelentek, kapcsolatban voltunk Antall József miniszterelnökkel és Orbán Viktor későbbi miniszterelnökkel is. Általában elmondható, hogy az Anyanyelvi Konferenciának igen nagy tekintélye volt a hazai egyesületi életben, már csak annak következtében is, hogy nem egy viszonylag szűk értelmiségi réteget képviselt, hanem a világ magyarságával épített ki gyümölcsöző kapcsolatokat. Ahogy azonban szaporodni kezdtek az (össz)magyar kulturális egyesületek, úgy veszített fontosságából a korábban megkerülhetetlennek tekintett anyanyelvi mozgalom. Mindennek részben az volt a hátterében, hogy az Anyanyelvi Konferencia nem kívánt beállni egyetlen politikai párt mögé sem. Csupán a nemzeti kultúra szolgálatára szegődtünk el, vagyis stratégiai feladatokat vállaltunk, erre a mára teljesen átpolitizálódott magyar társadalomban valószínűleg nincs szükség. Aki nem vállal pártelkötelezettséget, az ne akarjon fellépni a közéletben. Intézményünk az utóbbi esztendőkben mind kevesebb költségvetési támogatást kapott, márpedig ilyen szerteágazó és költségigényes munkát nem lehet támogatás nélkül végezni, hiába vállalnak résztvevői önzetlenül szerepet. Mégis valami szerény keretből fenn tudtuk tartani irodánkat, intézni tudtuk határon túli társintézményeink ügyes-bajos dolgait, minden esztendőben rendeztünk néhány szakmai konferenciát, pedagógus-továbbképző tanfolyamot, és rendre meg tudtuk tartani választott szerveink: az elnökség és a választmány üléseit. Mindemellett rendszeresen közreadtuk Nyelvünk és Kultúránk című folyóiratunkat is. Így azután a közelmúltban tapasztalt kormányzati és bírósági döntések következtében az Anyanyelvi Konferencia munkájának alighanem vége van. Kulturális és társadalmi szervezetek működésére ugyanis jelenleg nem írtak ki pályázatot, ezért azoktól a lehetőségektől is elesünk, amelyeket az úgynevezett közhasznúsági státus elérése révén kaphatnánk meg. A jelenlegi szabályok szerint ugyanis az a kulturális egyesület tarthat sikeres igényt költségvetési támogatásra, amely megszerzi az úgynevezett közhasznúsági státust, vagyis az állami szervek elismerik munkájának közhasznú voltát. Ezt a státust a bíróság állapítja meg. Természetesen az illetékes bírósághoz fordultunk annak érdekében, hogy számunkra ezt a státust ítélje meg, ennek birtokában lehettünk volna egyértelműen jogosultak valamilyen (akárcsak szerény mértékű) költségvetési támogatásra. Az illetékes Fővárosi Törvényszék első alkalommal beadványunk kiegészítését kérte, majd miután ennek eleget tettünk, dr. Kovács Enikő bírósági titkár aláírásával elutasította kérelmünket, a többi között a következő indoklással: az alapszabály 16. pontja azt tartalmazza tévesen, hogy a számvizsgáló bizottsági tag a legfőbb szervek ülésein tanácskozási joggal vesz részt, holott a számvizsgáló bizottsági tag egyesületi tagként a közgyűlés ülésén szavazati joggal jogosult részt venni. Gondolom, mindenki érti, hogy alapszabályunk szerint a számvizsgáló bizottság tagjai csupán a legfőbb szervek, vagyis az elnökség és a választmányülésein vannak kizárva a szavazás lehetőségéből, ezek a vezetőségi ülések azonban nem közgyűlések, ezeken ugyanis a számvizsgáló bizottság tagjai is (az egyesület tagjaiként) teljes joggal, természetesen szavazati joggal is részt vehetnek. Ez különben így történik minden társadalmi egyesület eljárásrendjében. Őszintén szólva nem értem, hogy az illetékesek szándékosan vagy tévedésből voltak képtelenek a magyar nyelv szabályai (és a józan ész) szerint értelmezni az alapszabály szövegét. Jó volna ez ügyben jogorvoslatot vagy legalább magyarázatot kapni, nem tudom, vajon ebben reménykedhetem-e.
A búcsúzás árnyékában
Most tehát fájó szívvel kell búcsút vennünk attól a több száz magyarországi és határokon túl dolgozó magyar pedagógustól, lelkésztől, írótól, tudóstól és művésztől (közöttük tizenöt vagy tizenhat Kossuth-, illetve Széchenyi-díjastól) és attól az ugyancsak számos kulturálisegyesülettől, közösségtől, akikkel és amelyekkel négy évtizeden keresztül, szem előtt tartva a nemzet szellemi és erkölcsi összetartozásának magasabb érdekeit, közösen alakítottuk ki, és igyekeztük elvégezni tennivalóinkat. A búcsú természetes módon fájdalmas és drámai, a csalódottságon, a kifosztottság miatt bennünket elfogó, lelki megrázkódtatás érzésén nehéz úrrá lenni, különösen most, az utolsó pillanatokban. Ezek a pillanatok, hacsak nem kapunk az illetékesek részéről némi biztatást, pontosabban inkább tevőleges támogatást, amelynek birtokában továbbra is végezhetjük munkánkat, úgy tetszik, most érkeztek el. Nehéz elfogadni ezt a helyzetet, különösen nekem, aki immár négy évtizeden keresztül vesz részt az anyanyelvi mozgalom tevékenységében. Bizonyos vagyok abban, hogy csalódottságomban és fájdalmamban nem vagyok egyedül, igen sokan élnek Magyarországon a szomszédos országok magyar közösségeiben és a nyugati világban olyan magyar értelmiségiek, akiknek élete és munkássága hosszú évtizedeken keresztül egybefonódott az anyanyelvi mozgalom tevékenységével, és akik áldozatosan, időt és munkát nem sajnálva vállaltak szerepet abban a munkában, amely a magyar nyelv és a magyar kultúra és természetesen a magyar nemzeti közösség fennmaradását és megerősödését szolgálta. A reményt azonban nem adjuk fel: a vezetőség tagjainak egy része vállalta, hogy saját zsebből finanszírozza legalább az iroda fenntartását (mert máskülönben a kormányzat elkobozza az irodát), s reméljük, hogy talán a támogatások megítélői rádöbbennek arra, hogy egy nagy történelmi múltra visszatekintő intézményre a magyar kultúra nemzeti egységét, mint mondják, oly fontos értéknek és érdeknek tartó kulturális stratégiának szüksége van.
(A napokban érkezett bírósági döntés alapján az Anyanyelvi Konferencia közhasznú társaságként működik tovább – a szerk.)