Grafikus a színek útján
Haller József nyolcvanéves
Jelentős esemény színhelye volt csütörtök délután a marosvásárhelyi Bernády Ház. Haller József, itthon és külföldön egyaránt ismert és elismert képzőművész nyolcvanadik éve alkalmából szervezett retrospektív kiállításnak adtak helyet a művészeti központ földszinti és emeleti galériái.
A tárlatnyitón házigazdaként a Bernády alapítvány elnöke, Borbély László szólalt fel, aki elmondta, a kiállítás napja nem csak Haller József, hanem egész Erdély magyar képzőművészetének ünnepe. – Amit letett az asztalra, feltett a falra, az referencia szerte a világon, ahol ismerik, tisztelik a nevét. Fontos dolog, hogy élnek közöttünk olyan személyiségek, akik folytonosan képesek a megújulásra. Haller József is ilyen, és ezért köszönettel tartozunk neki – mondta Borbély László, majd a kiállítás méltatója, Nagy Miklós Kund szólt a teljes telt házas közönséghez.
– Ha Haller József összes munkáját ki szerettük volna állítani, még legalább egy emeletet kellett volna húzzunk a Bernády Házra. E mostani tárlat gyűjteményes kiállítás, hetvenes évekbeli alkotásokat is megtekinthetünk, szinte lírai, költői jellegű az anyag, amit láthatunk. A művész ma is fiatalos, tele van energiával, ötletekkel, folyamatosan dolgozik. Évtizedeken keresztül rajzolt, festett képein sok-sok nő jelentette a mindenséget, sok-sok férfi a teremtést. Napjaink mítosztalan világáig minden megtalálható ebben az életműben, ezen a tárlaton. Haller József egyike azon, Marosvásárhelyt felfuttató, a képzőművészet terén ismertté tevő művészeknek, akik nem itt végeztek, de amióta ide kerültek, teljesen vásárhelyivé váltak. Ismerjük gazdag művészetét, gyakran kiállítja legújabb alkotásait. Mindazt, amit magunkba szívtunk vagy megálmodtunk, megtaláljuk a képein. Generációk sora által ismert bábszínházi díszleteit, jelmezeit nem tudjuk itt bemutatni, ahogy többezres saját sorozatát sem, azokat a bizonyos "grafikai festményeket". Ami itt van, két nagy tömbre bontható: grafika és festészet. Szobrászként kezdte, grafikusként vált ismertté. Csodát varázsol a papírra. Képei álomszerűek, olyanok, mint egy-egy csomósodott gondolat, érzelem, hangulat – a képzeletünket mozgatják meg. Ezért lírai az anyag, ezért olyanok a munkák, mint a versek. A mítoszainkról szólnak.
De egyik legnagyobb grafikusunkból egyszer kikövetelődzött a szín is. Azóta erőteljesen, expresszivitással, rendkívüli tudással festi képeit. A színek útján úgy haladt tovább, hogy alkotásai az alkotó sajátos módján mítoszaink ismerős történeteit idézik Ikarosztól a boldogság kék madaráig. Mindaz, amit magukkal hoznak a corpusok, régmúlt idők embereinek üzenetét hordozza, érzelmeket kelt a ma emberében. A nagyon gazdag életmű további részét képezik azok az illusztrációk, amelyeket nagy költők művei ihlettek. Haller József beszél körülöttük.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Művész házaspár közös tárlata
Hunyadi László és Hunyadi Mária újra közönség elé áll. Tíz évvel ezelőtt társították alkotásaikat egy különleges szépségű közös kiállításon a marosvásárhelyi Bernády Házban, most ismét egy ilyen rendezvénnyel lepik meg ugyanott a művészetkedvelőket. Szobrászat és textilművészet egyazon térben eleve kivételes látványt ígér, a Magyar Művészeti Akadémia kiváló szobrász tagjának plasztikái és a klasszikus szépségeket újító ötletekkel ötvöző művésznő szőnyegei, textilkompozíciói ezúttal is hatványozott élményt kínálnak a tárlatlátogatóknak. A megnyitó június 18-án 18 órai kezdettel zajlik a művelődési központ földszinti galériájában.
Népújság (Marosvásárhely)

Sütő Andrásra emlékeznek
A Sütő András Baráti Egyesület kétnapos megemlékezést szervez június 20-21-én Marosvásárhelyen, illetve az író szülőfalujában, Pusztakamaráson.
A marosvásárhelyi református temetőben, Sütő András sírjánál helyezik el az emlékezés koszorúit június 20-án, szombat délután öt órakor. Ezt követően este hattól a Bernády Házban emlékestre kerül sor.
Részleteket vetítenek a Sütő András politikai beszédeit rögzítő filmfelvételekből, amelyeket Kincses Előd értékel, majd Markó Béla tart előadást Sütő Andrásról, a politikus íróról. Az esten közreműködik Zágoni Előd és Szélyes Ferenc.
Június 21-én, vasárnap délelőtt 11 órai kezdettel ünnepi istentiszteletre kerül sor Pusztakamaráson. Igét hirdet nt. Ferenczy Miklós Kolozsvárról. Közreműködik a Gecse utcai Kistemplom Evangélium kórusa.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Szobrok és szőnyegek
Hunyadi László és Mária tárlatáról
Zsúfolásig telt csütörtök délután a Bernády Ház földszinti galériája és előcsarnoka. Sok ismerős arc, Marosvásárhely művészeti, kulturális és tudományos életének számos képviselője látogatott el a Baross Gábor utcai épületbe. Az ok: tíz év eltelte után a Hunyadi házaspár ismét közös tárlattal jelentkezett. Hunyadi László szobrászművész és Hunyadi Mária textilművész alkotásai díszítették a falakat és az azok övezte teret, amelyben, az estnek mintegy nyitányaként, Székely Levente hegedűművész és tanítványai léptek fel.
Játékukat Borbély Lászlónak, a Bernády Alapítvány elnökének a köszöntőbeszéde követte, amelyben elmondta: kinőtték a Bernády Házat, főként ilyen rangos események esetén. – Hunyadi László és Mária munkásságát Erdélyben és Magyarországon egyaránt ismerik. De nemcsak ismerik, hanem szeretik is őket. Alkotásaik olyan remekművek, amelyek elbűvöltek engem, ha életművükre tekintünk, mi is gazdagabbak leszünk. Szerencsések vagyunk, hogy láthatjuk alkotásaikat, amelyek bizonyítják, hogy két tehetséges ember egy életen keresztül is együtt tud gondolkodni, vigyázni egymásra. Mi köszönjük, hogy vannak és lesznek nekünk – mondta Borbély László, majd a tárlat méltatója, Nagy Miklós Kund szólalt fel.
– E két napon Marosvásárhelyen a textilművészet "ünneplőbe öltözött". Szerdán nyílt meg a tizenkilencedik Ariadné-szalon, ma pedig a Hunyadi házaspár tárlatnyitóján vehetünk részt, amelyen a textilművészet mellett a szobrászat és az ötvösművészet is jelen van. A kiállítás ötletét kerek évforduló adta: egyrészt az utolsó, közös tárlatra tíz évvel ezelőtt került sor, másrészt jövő hónapban születésnapot ünnepelhetünk, de hogy hányadikat, az maradjon titok. Több könyvet írtam művészetükről, így erre most nem térnék ki részletesen, de azt megjegyezném, hogy e kiállításon két, igen gazdag életmű darabjai láthatók, ezen alkotások alapján pedig bárki átfogó képet alkothat munkásságukról. Hunyadi Mária különleges mívességgel, hozzáértéssel készített textiljeit, faliszőnyegeit akár képként vagy domborműként is elfogadnánk, művészete szinte minden időszakot és stílusirányzatot összefog. Hunyadi László szobrainak, kisplasztikáinak segítségével pedig akár az időben is visszaszaladhatunk – mondta személyes történetekben is gazdag beszéde során a méltató, az esemény záróakkordjaként pedig Hunyadi Mária köszönte meg mindenki részvételét a valóban nívós, sokszínű, különleges és igen értékes tárlat nyitóünnepségén.
Knb.
Népújság (Marosvásárhely)

Sütő Andrásra emlékeztek Marosvásárhelyen
Sütő Andrásra (1927. június 17.–2006. szeptember 30.) a politikus íróra, a közszereplőre emlékeztek szombaton Marosvásárhelyen. A Sütő András Baráti Egyesület délután megkoszorúzta a református temetőben az író síremlékét, majd este a Bernády Házban tartottak megemlékező rendezvényt.
Ha élne, 88 éves lenne, mondta Demeter József, szászrégeni református lelkipásztor, a Sütő András Baráti Egyesület alapító tagja és jelenlegi elnöke, akit rokoni szálak is fűztek az íróhoz: édesanyja és Sütő András édesanyja testvérek voltak.
A megemlékezés filmvetítéssel kezdődött. A filmvásznon Sütő András 1990. február 10-i beszéde elevenedett meg, amikor a gyertyás-könyves tüntetésen százezer marosvásárhelyi menetelt némán végig a városon az anyanyelvű oktatás, a nemzeti kisebbségeket illető jogok érdekében. Aztán megrázó filmkockák követték egymást, véres arcú emberek, románok és magyarok, akik közül egyeseket a helyi pópa biztatott, hogy jöjjenek Marosvásárhelyre rendet rakni a magyarok között, míg mások bízva az igazságszolgáltatásban, vagy az adott szóban, áldozattá váltak. Kincses Előd ügyvéd, az RMDSZ egykori alapító tagja emlékezett 1989. novemberére, amikor András-napozni menet szekusok őrizték az író házát, vagy arra, hogy „1989 karácsonyán Sütő Andrást közfelkiáltással választottuk meg a frissen megalakult RMDSZ elnökének” – idézte Kincses, majd kitért arra is, hogy miért vált a támadások célpontjává az író, például az 1990. február 10-én szervezett tüntetés miatt. .
A politikai szerepvállalás és a közéleti elkötelezettség nem választható szét Sütő Andrásnál – mutatott rá Markó Béla, aki azt a kérdést is megfogalmazta, hogy „valóban visszük-e tovább a Sütő, vagy a hozzá hasonlóan gondolkodó, romániai magyar értelmiségiek hagyatékát”? Három személyt említett példaként: Király Károlyt, aki egy sajátos életpályát futott be a pártfunkcionáriustól az ellenállóig, Domokos Gézát, aki a moszkvai egyetemtől jutott el egészen a Kriterion Könyvkiadó működtetéséig, amely az erdélyi magyarság kulturális és identitás-megtartó intézménye volt évtizedekig, illetve a harmadik értelmiségi Sütő András volt, akinek közéleti szerepvállalását az írói munkásságától szétválasztani nem lehet.
Az Anyám könnyű álmot ígér című könyve például mérföldköve volt az egész romániai magyar irodalomnak és közgondolkodásnak, az értelmiségi magatartásnak: egy nemzedéknek az illúziókkal való leszámolása volt ez a könyv. Áldozatot vállalni, lázadni, szembefordulni a hatalommal, vagy lemondani a határozott célokról – az volt akkor a kérdés, amit az értelmiségiek önmaguknak feltehettek. Aztán 1989. decemberben ugyanezekkel a dilemmákkal szembesültek, akik politikai szerepet vállaltak, vagy azok, akik hozzá akartak járulni a társadalmi változásokhoz. Sütő András nagyon radikális gondolkodó értelmiségi volt, aki nem fogadott el kompromisszumokat ami a célokat illette – mutatott rá Markó, mulasztásnak nevezve azt, hogy „félbehagytuk az alkotói pályának a kultuszát” és itt Sütő mellett Székely Jánosra is utalt, aki ugyan közéleti szerepet nem vállalt, de irodalmi köntösben küzdött az igazságért, vagy Kós Károlyra, aki Trianon után hazatért Erdélybe és nem Budapestet választotta, valamint Bánffy Miklóst is megemlítette, aki 1926-ban tért haza Erdélybe.
„Arról nincs szó, hogy az értelmiségi embernek politizálnia kell, de bele kell szólni és életben kell tartani ezeket a példákat” – summázott Markó Béla. Végül Szélyes Ferenc színművész osztotta meg a Sütővel kapcsolatos élményeit, majd Lázok János, a Sütő András monográfia készítője – mert sokat tett azért, hogy Sütő életműve ne merüljön feledésbe – vehette át a Sütő András Baráti Egyesület díját, egy Hunyadi László által készített bronzplakettet az író portréjával. Az ünnepi hangulathoz hozzájárult Zágoni Előd gordonkaművész is, aki Bach-tételeket játszott.
A megemlékezés vasárnap Sütő András szülőfalujában, Pusztakamaráson folytatódott ünnepi istentisztelettel, a szülői ház meglátogatásával, valamint egy temetői sétával az író szüleinek sírjához.
Antal Erika
Székelyhon.ro

Eltűnő Sütő
Ma már csak néhány idős ember emlékezett Sütő Andrásra Marosvásárhelyen a hétvégén, arra az íróra-politikusra, aki nélkül elképzelhetetlenek a rendszerváltás előtti és utáni évek. Miért, és hogyan nem megy az emlékezés? Meddig tart a tisztelet és hol kezdődik a tiszteletlenség? Parászka Boróka a Sütő-ünnep benyomásairól.
Kilenc éve halott, 88 éves lenne idén, két évtizede ő volt a frontember, a legismertebb erdélyi magyar értelmiségi. Most mégis arról szól a megemlékezés, ha a hétvégi beszédek üzenetét, hangulatát szeretnénk összefoglalni: miért hiányzik Sütő András a köz- és kulturális életből. A Sütő András Baráti Társaság kétnapos rendezvénysorozattal idézte fel alakját, munkásságát a hétvégén Marosvásárhelyen, valamint szülőfalujában, Pusztakamaráson. Hasonló üzenettel tavaly ősszel tudományos konferenciát szervezett a Művészeti Egyetem szintén Marosvásárhelyen. A Sütő-életmű különös sorsára bizonyos értelemben magyarázatot ad az, ahogyan a legutóbbi megemlékezés is zajlott.
A Sütő András Baráti Társaság által a Bernády-házban rendezett emlékesten az író pályafutásának két fontos tanúja szólalt fel: Kincses Előd és Markó Béla. A két (egykori, jelenlegi?) politikus munkássága annyira eltért egymástól, hogy mára már hírértéke van annak, hogy közösen lépnek fel, és tudnak közösen emlékezni, emlékeztetni. Mindketten a marosvásárhelyi jelen és közelmúlt legfontosabb pontjához, 1990-hez nyúltak vissza ahhoz, hogy Sütő András hagyatékát érthetővé és követhetővé tegyék.
A beszédek nem alakultak át beszélgetéssé, vitává, pár mondatos eszmecsere volt csak arról, kell-e Sütő „kultuszt” ápolni, vagy más módja van a megemlékezésnek. Markó Béla felszólalása kitágította ennek a fogalomnak az értelmét: Sütő András életműve kontextust kapott, modellként jelent meg, amely „kultiválható”, követhető. Ugyanúgy, mint Király Károlyé, Domokos Gézáé, vagy a korábbi nemzedékekből Kós Károlyé és Bánffy Miklósé. Ők a különböző módon, körülmények közül induló emblematikus erdélyi magyar közéleti és kulturális figurák, akik mind ugyanahhoz a szerephez értek el: a közéletet alakító, aktív értelmiségiekként írtak, alkottak.
Sütő – fogalmazott Markó Béla – „radikalizmust” képviselt, ám ehhez a radikalizmushoz (amely a mai magyar közéletben sajátos konnotációt, értelmet nyert) „mérsékelt” eszközöket keresett és talált. Markó áttekintette az irodalmi életmű legfontosabb tételeit, címeit, ezekhez is aktuálpolitikai üzenetet keresett-talált. A sütői felismerés az, hangsúlyozta, hogy a demokratikus jogrend” és a kisebbségi jogigények nem állhatnak szembe egymással.
A kimért érvelő-értelmező emlékezés nem volt zavartalan. Három idősebb úr a felszólalás közepén felállt és hallható magyarázat nélkül elhagyta a termet: jeleként annak, hogy a még emlékezni akaró idősebb nemzedék sem tud, akar immár konszenzust találni
(csak belőlük állt az ötven fő körüli ünneplő közönség) , köztük is vannak olyanok, akiket elragadnak a nehezen követhető indulatok. A kis intermezzo ellenére az aktuális fogódzókat kereső felszólalás rendben véget ért.
A marosvásárhelyi színházi életet egyetlen ember, Szélyes Ferenc képviselte, aki viszont szatmári emlékeit elevenítette fel a Sütő-előadásokkal kapcsolatban. Hol vannak azok a dramaturgok, akik ma is színpadra tudnák alkalmazni ezeket a drámákat? – tette fel a kérdést Szélyes Ferenc, amelyre ezen a vita és beszélgetésmentes napon nem született válasz. Talán születhet, ha megjelenik a tavalyi konferencia gyűjteményes kötete: ennek szerkesztőjét, Lázok Jánost a Sütő András Baráti Társaság emlékplakettel jutalmazta a hétvégén.
Most azonban csak azt firtatták a rendezők, és a műsort moderáló Demeter József egyesületi elnök, hogy mikor állítható fel a sokszor megígért Sütő-szobor Marosvásárhelyen. Ez a kérdés is nyitott, mint ahogy az is: ha lesz Sütő András emlékmű, elevenebbé válik-e általa a mára halványuló, egyre kevéssé és egyre nehezebben értelmezett életmű?
Sajátos választ a rendezvény után e sorok írója a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház mögött kapott arra járó kamaszoktól, akiket arról faggatott, tudják-e a helyi elit gimnázium tanulói, kicsoda Aranka György, akinek szobra ott bújik meg a városi parkoló és a tömbházak között. „Igen, tudjuk – felelték a fiatalok – a színházbérletünk hátán írja, ki Aranka György”.
Tán mégis kell a szobor, és pláne a színházbérlet – ez lehet hát a következtetés, távolodva a Sütő-rendezvénytől.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Idén lenne 88 éves…
Megemlékezés Sütő Andrásról
Idén 88 éves lenne Sütő András: az író, akit Marosvásárhelyen, de más, magyarlakta, kultúra- és irodalomszerető vidéken is bemutatni szükségtelen. Halálát követően alakult meg a városban – ahol élt és tevékenykedett – a Sütő András Baráti Egyesület, amely azóta ápolja a néhai író, politikus és közszereplő emlékét. Ennek része az évenkénti megemlékezés is, illetve az ennek – immár hagyományosan – részévé vált rendezvény.
Az idei eseménysorozatra múlt hét szombat- vasárnapján került sor Marosvásárhelyen és az író szülőfalujában, a mezőségi Pusztakamaráson. Szombaton, a vásárhelyi református temetőben Sütő András síremlékének megkoszorúzásával vette kezdetét a programsorozat, amelynek második felvonásaként a Bernády Házban szerveztek – az író emléke előtti tisztelgésképpen – életének és életművének részleteit felelevenítő estet. A programsorozaton felszólalt a Sütő András Baráti Egyesület alapító tagja és elnöke, Demeter József szászrégeni református lelkipásztor, a délutáni megemlékezés filmvetítéssel kezdődött: Sütő 1990 februárjában elhangzott beszédének felvételét, majd a gyertyás tüntetés képsorait, illetve a fekete március eseményeiről készített felvételeket láthatták a jelenlévők. Az 1989-es fordulatot megelőző, illetve az azt követő eseményeket Kincses Előd elevenítette fel.
Markó Béla Sütő András politikai szerepvállalásáról, közéleti elkötelezettségéről szólt: mint mondta, az író esetében e kettő szét nem választható. Utalt az író Anyám könnyű álmot ígér című regényére, amely több nemzedéknek, ugyanakkor az egész romániai magyar irodalomnak és értelmiségnek a mérföldkövévé vált, illetve Székely János, Kós Károly és Bánffy Miklós nevét is megemlítette: a költő írásaiban szólt az igazságért, a polihisztor építész Trianont követően hazatért, az ugyancsak polihisztor főnemes szintén hazajött. Példájukat nekünk is követnünk kellene.
Szélyes Ferenc színművész az íróval kapcsolatos élményeiről szólt, majd Lázok János, a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem színháztörténetet oktató tanára, a Sütő András-monográfia összeállítója és számos, Sütővel, illetve drámáival kapcsolatos tudományos munka szerzője vehette át az író portréját ábrázoló bronzplakettet, a Sütő András Baráti Egyesület díját, Hunyadi László szobrászművész alkotását. Az est záróakkordjaként pedig Zágoni Előd gordonkaművész lépett fel a Bernády Házban.
A hétvégi programsorozat második napján, vasárnap délelőtt Pusztakamarásra látogattak el az érdeklődők: a megemlékezés keretében a résztvevők ünnepi istentiszteleten vehettek részt (fotó), meglátogathatták Sütő András szülői házát és elsétálhattak az író szüleinek sírjához.
(knb.)
Népújság (Marosvásárhely)

Az értékteremtés ünnepe
Nagy Miklós Kund a kitüntetett
Hétesztendőnyi művészálom teremtette meg péntek délután a 18. Bernády Napok megnyitójának hangulatát. Égvilágcserepek, Miért?, Sámánkereszt, Csillagözön, Szemérem, fa – köszöntek vissza a Bernády Ház földszinti kiállítótermében a korábbi tárlatok azon alkotásainak – festményeknek, grafikáknak, szobroknak – címei, amelyeket a kiállító művészek adományoztak az évek során a húsz éve működő kulturális központnak. A kollekciót a Galéria a Bernády Házban 2. című album is egybegyűjtötte. A 2009-es első album folytatásaként megjelentetett igényeskiadványt szerkesztője, Nagy Miklós Kund ajánlotta a népes közönség figyelmébe.
Az együttlét első perceiben a Művészeti Líceum két diákja, Alex Cioata és Domahidi Péter hegedűjátéka töltötte be a termet. Ez a momentum újra igazolta, hogy a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány kuratóriumának egyik legfőbb célkitűzése a fiatal tehetségek felkarolása. A továbbiakban Borbély László, az alapítvány kuratóriumának elnöke szólt a jelenlevőkhöz.
"Szükség lenne egy állandó galériára"
– Nagykorúak lettünk ezzel a rendezvénysorozattal. Úgy érzem, hogy egy nagy családban vagyunk itt együtt – hangsúlyozta a kuratóriumi elnök, egyrészt a művészekre, másrészt azokra a marosvásárhelyiekre utalva, akik az 1995-től szervezett 225 kiállítás törzsközönségéhez tartoznak.
– Mintegy 200 műalkotás van a birtokunkban. A bemutatásra kerülő album annak a 72 művésznek a munkáit jeleníti meg, akik 2009-től állítottak ki a Bernády Házban, és adományoztak az alapítványnak alkotásaikból – mondta Borbély László, majd arra is felhívta a figyelmet, hogy fontos a fiatal nemzedékben tudatosítani az elmúlt negyedszázad értékeit. A megkezdett munkát folytatni kell, ugyanakkor egy állandó galériára is szükség lenne, ahol a Bernády Ház kincsei mindig megtekinthetők lehetnének.
Titkok a teremben
A képzőművészet gyakran szolgált ihletforrásként az irodalom számára, ennek érzékeltetésére Bálint Örs színművész Juhász Gyula Gioconda című versét szavalta el. ..."Mert álmok híján holt leány a lélek" – üzente egykor a költő, és Nagy Miklós Kund is ehhez a gondolathoz kapcsolódott a Galéria a Bernády Házban 2. című album bemutatásakor.
– Álom és valóság, számtalan titok van ebben a teremben is. Amennyi művész, annyi világlátás, álom, a valóság megannyi kivetítése – mondta az album szerkesztője, majd arra hívta fel a figyelmet, hogy a kiadványban olvasható, tárlatnyitókon elhangzott szövegek korábban lapunk Múzsa mellékletében jelentek meg.
– A Népújság mindig tárt kapukkal várta ezeket az írásokat. Kevés művészközösség örvendhet akkora figyelemnek, mint az itteniek – jegyezte meg a szerkesztő. Nagy Miklós Kund arról is szólt, hogy a Bernády Ház fontos életműveket bemutató kiállításoknak is otthont adott az évek során, volt itt Vasarely-, Capa-, Brassai- tárlat, de a nagy öregek mellett a fiatal alkotók is mindig helyet kaptak ezekben a termekben, és csoportos kiállításokra is gyakran sor került.
– Büszke vagyok arra, hogy a Bernády Ház hírneve messzire jutott. A szaktestülettel évente összeülünk kiválasztani azt a 10-12 művészt, aki alkotásaival nálunk bemutatkozhat. Marosvásárhelyiek mellett azoknak is lehetőséget adunk, akik rég eltávoztak ebből a városból, de a szívük itt maradt. A Székelyföldről, Kolozsvárról, Nagyváradról és az anyaországból is voltak kiállítóink. Nem ismerek még egy olyan nagylelkű közösséget, mint amilyen a munkáikat önzetlenül felajánló képzőművészeké, akik a megnyitó előtti napokon abban is segítettek, hogy a műfajilag sokszínű tárlat egységet, harmóniát árasszon – tette hozzá az album szerkesztője.
A bemutatót követően a jelen levő művészek dedikálták az értékőrző kiadványt, amelyben Both Gyula fotói örökítik meg az alkotásokat Nagy Miklós Kund, Sebestyén Mihály, Bocskay Vince, Túrós Eszter méltatásai kíséretében.
Negyedórás munkaszünet a Bernády téren
Szombat délelőtt Bernády György sírjánál, majd a városépítő polgármester szobránál megemlékezéssel és koszorúzással folytatódott a rendezvénysorozat. A Bernády téren az emlékezés negyedórájában többnyire szüneteltek az útjavító gépek, csak enyhe háttérzaj hallatszott.
– Az embernek szüksége van sikerélményekre. Számomra óriási sikerélmény az, hogy meg tudtunk győzni egy céget, hogy 15 percre szüneteltesse a munkát – jegyezte meg a szobornál enyhén ironikusan Borbély László, majd így folytatta: – Nem tudom, mit szólna Bernády, ha most itt lenne velünk. Bizonyára elkezdené irányítani a munkát. A korabeli képek is mutatják, hogy jelen volt a Kultúrpalota építésénél és mindenhol, ahol egy polgármesternek jelen kell lennie. Nemcsak álmai voltak, meg is tudta valósítani az álmait. A mai nap legfontosabb üzenete az, hogy ne hagyjuk magunkat – hangsúlyozta a Dr. Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, majd az elmúlt 25 év értékeiről szólt, amely Marosvásárhely két párhuzamos társadalmát, a magyar, illetve román közösséget együttgondolkodásra kellene késztesse. Végül a megemlékezésen évről évre tiszteletét tevő Dr. Bernády György Általános Iskola vezetőségének mondott köszönetet az alapítvány elnöke, ezt követően pedig a jelen levő intézmények, szervezetek képviselői koszorúztak, illetve a Bernády-örökséget fontosnak érző marosvásárhelyiek helyezték el a szobornál virágaikat.
Ahol az "emberség tüze" ég
A Bernády Napok szombat délutáni zárógáláján Nagy István színművész köszöntötte a Kultúrpalota telt házas publikumát, majd Borbély László szólt az ünnep jelentőségéről.
– Október vége számunkra mindig kihívás. Mindig igyekszünk egy olyan rendezvénysorozatot létrehozni, amellyel értékeket mutatunk fel, illetve a jövőre tekintünk. Ha Bernády György most itt lenne közöttünk, és azt kérdezné, hogy édes ecsém, mit csináltatok ti itt az utóbbi 24 évben, elmondhatnám, hogy több mint 1500 rendezvényt szerveztünk, 225 kiállításunk volt, három szobrot emeltünk, 25 könyvet adtunk ki. Bernády munkásságában az értékteremtés a legfontosabb. (...) A marosvásárhelyiek nélkül sem az alapítványt megálmodni, sem a Bernády Napokat megszervezni nem tudtuk volna.
Ezt követően az est fénypontja, a Bernády- emlékplakett átadása következett. A Marosvásárhelyért sokat tett közéleti személyiségnek járó kitüntetést ezúttal Nagy Miklós Kund, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumának alelnöke, a Bernády Házban szervezett művészeti és irodalmi események házigazdája, több mint 30 könyv szerzője, lapunk Múzsa mellékletének szerkesztője vehette át. A kitüntetett Csokonai Vitéz Mihály Marosvásárhelyi gondolatok című versét idézte, amelyben a költő "a világ abroszán legkritikusabb" helynek nevezi városunkat, majd így folytatta:
– Azt, hogy a legkritikusabb hely, gyakran tapasztalhatjuk, de ugyanakkor a legszerethetőbb hely is. Számos olyan alkotó él itt, aki nem marosvásárhelyi születésű. Ez is bizonyítja, hogy ez a város képes magához édesgetni, idekötni az embereket. Itt mindig sokat jelentett a kultúra, a szellem, Csokonait idézve, az "emberség tüze". Ezt ismerte fel Bernády, ezért hozta itt létre a sok lehetőséget, amelyek a kisvárost nagyvárossá tették.
A 17. Bernády-emlékplakett átadása után egy újabb különleges mozzanat következett. Tekintettel a kettős ünnepre – a 20 éves Bernády Ház és a nagykorúvá vált Bernády Napok ünnepére – az alapítvány kuratóriuma gyűjteményéből három műalkotást bocsátott sorsolásra azon jelenlevők között, akik a nevüket és lakcímüket tartalmazó borítékot előzetesen eljuttatták a Bernády Házba. Sz. Kovács Géza grafikáját a Bernády Ház rendezvényeire rendszeresen ellátogató Benczédi Gyöngyi vihette haza, Szép György olajfestménye Boros István Tety ismert grafikusművészé, karikaturistáé lett, Gyarmathy János plakettje pedig egy fiatal művészetbarát, a gyógyszerészhallgató Kucsera Dániel otthonát gazdagíthatja.
A gála egy ősbemutatóval, A lélek anyanyelvén című zenés-irodalmi összeállítással zárult. A számos költő és zeneszerző művéből született rendkívüli produkció ötletgazdája Csíky Boldizsár zeneszerző, előadói Bogdán Zsolt Uniter-díjas színművész és ifj. Csíky Boldizsár zongoraművész voltak. A nagyérdemű hosszú percekig tartó tapssal köszönte meg az élményt, amelynek egyik legintenzívebb momentuma a közönség közvetlen közelében tolmácsolt Radnóti-üzenet volt: "Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,/ nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt/ kis ország, messzeringó gyerekkorom világa."
Nagy Székely Ildikó
Népújság (Marosvásárhely)

Elégedettek, de többet akarnak a Bernády Házban
Több mint kilencezer látogató fordult meg tavaly a marosvásárhelyi a Bernády Házban. Idén még ezt is túlszárnyalnák. Készül a program, kevés a „lyukas” nap.
2016-ban a tavalyi programot szeretnék folytatni, képzőművészeti kiállítások, fotótárlatok, kisebbségi kollokviumok, vetélkedők, könyvbemutatók szervezését, növelve a látogatók számát és az események színvonalát – tudatta a Bernády Ház idei tervei kapcsán Nagy Miklós Kund. A múlt évben egy tucat képző- és ugyanannyi fotóművészeti tárlatnak adtak helyet, három nagy, országos elismertségű kisebbségi kollokviumot szerveztek, két saját könyvet adtak ki és mutattak be. „Ezt szeretnénk fokozni 2016-ban” – mondta a Bernády Házat működtető alapítvány alelnöke.
A képzőművészek számára a Bernády Házban kiállítással bemutatkozni fontos eseményt jelent. Mivel a jelentkezők száma egyre nő, a kuratóriumnak nehéz a dolga, hogy kiválassza a legjobb és legszínvonalasabb alkotókat. „Arra is törekszünk, hogy minél több kiállítást szervezzünk, de az is fontos, hogy a közönségnek legyen ideje megtekinteni ezeket a tárlatokat” – mondta a kuratórium alelnöke. Egy-egy tárlatot általában két-három hétig lehet látogatni, kivételes esetben egy hónapig. Az egyéni kiállítások mellett rendszeresen bemutatják a képzőművészeti alkotótáborokban készült alkotásokat, így kapcsolatot ápolnak a gyergyóalfalvi Vadárvácska táborral, a gyergyószárhegyi vagy a borospataki művészteleppel. Minden év tavaszán a Barabás Miklós Céh marosvásárhelyi csoportja is bemutatkozik legújabb alkotásaival, illetve az idén első alkalommal a kolozsvári székhelyű festő- és rajztanárok egyesülete is kiállít a Bernádyban.
Ami a könyvbemutatókat, szerzői esteket, előadásokat illeti, szintén előre be kell jelentkezni, sok az állandó, visszatérő vendég. A Bernády Ház is szervez saját rendezvényt, úgynevezett „lyukas” napot nehéz találni.
A változásokról szólva Nagy Miklós Kund elmondta, a közönség talán észre sem veszi azokat: nemrég felújították a padlózatot, kicserélték a hangosítást egy korszerű berendezésre.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Összefogást sürgetnek a marosvásárhelyi értelmiségiek
A magyar összefogást sürgetik az idei helyhatósági választáson a lapunk által megkérdezett marosvásárhelyi értelmiségiek.
Mindannyian úgy vélik, a magyar politikai alakulatok együttműködésének nincs alternatívája a megyeszékhelyen. A Vártemplom lelkipásztora, Ötvös József arra hívta fel a figyelmet, hogy a marosvásárhelyi magyar politikai érdekképviselet évről évre gyengül, legalábbis kívülről nézve.
„Sem az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP), sem a Magyar Polgári Párt (MPP) nem eléggé erős, de az RMDSZ is gyengül. Úgy érzem, hogy a marosvásárhelyi magyarságnak ma már nincs igazán súlya. Ez a megállapítás éppen úgy érvényes a politikai, mint az egyházi vagy társadalmi életre. Ettől függetlenül még nem késő egy új Marosvásárhelyt építeni. Az, hogy kivel és hogyan, már nem az én dolgom" – fejtette ki a református lelkész.
Generációváltást sürgetnek
Ötvös úgy véli, mivel a Markó Béla, Frunda György, Borbély László, Kelemen Atilla és Kerekes Károly nemzedéke már jócskán elmúlt hatvanesztendős, mielőbb generációváltásra és jó, ütőképes utánpótlásra van szükség. Szerinte a fiatal politikusok, ha nem is tapasztaltabbak, de egy olyan készséggel rendelkeznek, amelylyel az idősebbek nemigen dicsekedhetnek: sokkal jobban tudnak együttműködni egymással, még akkor is, ha más-más pártnak a tagjai.
„Akik még hatalmon vagy székben vannak, akarva-akaratlanul egyfajta '89 előtti politikai koncepcióval érkeztek, és ez rányomta bélyegét a ténykedésükre. Azóta eltelt huszonöt év, felnőtt egy új nemzedék, sokkal színesebb lett a világ, ma már egy kis nemzet sem gondolkodhat egypártrendszerben. Még akkor sem, ha azt a legerősebbnek szeretnénk" – szögezte le Ötvös József.
Szélyes Ferenc színművész szerint már csak azért is lenne jó összefogni, mivel ez a marosvásárhelyi magyarok régi vágya. „A kilencvenes évek elejétől ez a magyarság óhaja, utoljára akkor volt igazi összefogás. Csakhogy azóta nagyot változott a világ, ma már több pártban magyarkodunk, ami nem is baj, csakhogy ilyenkor össze kell fognunk" – mondta a Spectrum Színház művésze és a Csűrszínházi Fesztivál ötletgazdája és főszervezője.
Szélyes reméli, hogy a politikusokban lesz annyi bölcsesség és kompromisszumkészség, hogy a köz érdekében összefogjanak, és egységesen lépjenek fel. „Le kell győzni a személyes indulatokat és becsvágyakat, különben az utolsó vonatot is elszalasztja a vásárhelyi magyarság, s akkor négy év múlva már nem lesz mire felülni" – vélekedett a népszerű színész.
Székely Emese, a Református Kollégium és a Bolyai Farkas Gimnázium tanára hisz az összefogásban, a kivitelezés kapcsán azonban szkeptikus. „Nagyon nagy szükség volna az együttműködésre, de én egy kicsit szkeptikus vagyok ezzel kapcsolatosan" – fogalmazta meg véleményét a pedagógus. Szerinte vannak jó próbálkozások, főként Brassai Zsombor Maros megyei RMDSZ-elnök részéről, ám a felek bizalmatlanok, és időnként be-betartanak egymásnak. „Lehet, hogy egy külső kézre lenne szükség, aki tekintélyével képes belenyúlni a dolgokba, és helyre tenni azokat" – tette hozzá Székely Emese.
„Hiteles jelöltekre van szükség!"
Nagy Miklós Kund szerint örök probléma Marosvásárhelyen az összefogás. A Bernády-ház kuratóriumának alelnöke úgy véli, hogy a vásárhelyiek rendelkeznek már annyi tapasztalattal és bölcsességgel, hogy tudják, a széthúzás csak gyengíti a közösséget. „Azokat az esélyeket, amelyeket esetleg kihasználhatnánk, ha nem fog össze Marosvásárhely magyarsága, nem fogjuk tudni érvényesíteni" – fogalmazott Nagy Miklós Kund, hozzátéve, hogy „mindazért, amit elérünk, valamilyen módon meg kell küzdenünk" és ha szétaprózódnak az erők, ez nem fog sikerülni. Ha lesznek a választások, megtörténhet, hogy néhány száz emberen múlik a siker, vagy a sikertelenség.
„Nem vagyok nagyon optimista ebben a dologban, sokszor tapasztaltuk már, hogy könnyű összefogásról beszélni, de nagyon nehéz, amikor a gyakorlatban meg kell valósítani. Eddig úgy tűnik, hogy minden alkalommal közbejött valami vagy valaki, ami vagy, aki ezt az egységet az utolsó pillanatban is meg tudta bontani" – fejtette ki az alelnök. Szerinte esélyek vannak, ezért kell ezekkel mindenképpen élni. „Reálisan kell hozzáállnunk ehhez a dologhoz, és akkor talán nem lesz okunk az elkeseredésre, amikor arról kell dönteni, hogy kik lesznek a város vezetői" – véli Nagy Miklós Kund.
A Bolyai téri unitárius templom lelkésze, Nagy László szerint „az előttünk álló feladatok és célok megvalósulását csak hiteles emberekkel látom elérhetőnek". Nagy László szerint az a fontos, hogy akik felvállalják a küzdelmet, azok legyenek képesek arra is, hogy el tudják hitetni: a közösségért akarnak tenni és nem személyes érdekből.
„Tudjanak egy olyan kampányt megszervezni és lefolytatni, hogy higgyük el, a kapcsolat nemcsak a választásokig tart, hanem állandó marad a választó és a megválasztott között" – tette hozzá. – Azok pedig, akik a közösségen belül eluralkodó közömbösséget, kiábrándultságot létrehozták, maradjanak távol, hallgassanak el, hiszen ez lehet az összefogás egyik alapja".
Antal Erika, Szucher Ervin. Krónika (Kolozsvár)

Fekete Zsolt is eltávozott
Vészesen fogyatkozik az a tehetséggel gazdagon megáldott, tenni akaró, markáns alkotónemzedék, amely a hatvanas évektől kezdve Marosvásárhely képzőművészeti életét kitartó munkával és a folyamatos értékteremtés igényével színesen, pompásan felvirágoztatta. Abban, amit ilyen téren elért ez a talentumokban kifogyhatatlan város, Fekete Zsoltnak is méltányolandó, hangsúlyos érdemei vannak. Voltak, akik az ő képei miatt szerették meg a festészetet, látogattak el a tárlatokra. Lehangoló, nehéz időkben az általa teremtett látvány, az alkotásaiból sugárzó derű kölcsönzött némi felüdülést művészete híveinek. De ő maga is mindig erőt merített a művészi alkotómunkából, lelkileg feltöltődött, valahányszor ecsetet vehetett a kezébe. Sok műve vall erre itthon, szerte az országban és a nagyvilágban. Évek óta betegeskedett, ez kedélyére is rátelepedett, hajlott a pesszimizmusra, melankóliára, a festményei azonban optimizmust sugároznak, az élet szépségével töltik el a szemlélőt. Több mint fél évszázadon át számos egyéni és csoportos kiállításon örülhettünk üde olajképeinek, akvarelljeinek, lélekderítő színharmóniáinak. Azt mutatta fel a szülőföld, a szűkebb pátria és a távolabbi tájak, a népi tárgykultúra szépségeiből, amiből emberségben, nemzet- és honszeretetben gyarapodhattunk. Egykori kiváló mesterei, Bordi András, Barabás István, Piskolti Gábor bőségesen felvértezték mindazzal – ismerettel, tudással, hivatástudattal –, amivel egy igaz művésznek rendelkeznie kell, mindez kellő belső, lelki adottságokkal, festői érzékenységgel társult. Amíg lehetett, a szükséges energiákat is mozgósítani tudta a munkához. Tavaly azonban már nem vállalhatta a Bernády Ház felkérését 80. születésnapi tárlata megrendezésére. Számtalan más rendezvényen viszont fáradtan, gyengélkedve is ott volt, mert szívügyének tekintette a magyar kultúrát, és hűséges volt szülővárosához, kíváncsiságát, a világra való nyitottságát mindvégig megőrizte. Ezért is érezhettük úgy, hogy Vásárhely valamiképpen ő is, akárcsak számos más kitűnő egyéniség és sok érték, aki, illetve ami a tudatunkban, zsigereinkben ezt a szép települést valóban szívbéli Vásárhellyé teszi. Ha társával, szeretett feleségével nem volt jelen valamilyen fontos eseményen, feltűnt a hiányuk. Mostantól végleg hiányozni fog, szegényebb lesz nélküle a közösségünk. Nem lenne szabad megfeledkeznünk róla. És ápolnunk kellene hagyatékát. Legyen békés a nyugodalma!
Nagy Miklós Kund. Népújság (Marosvásárhely)

Fényt kapott, fényt adott…
Kiállítás és művészalbum Márton Áron emlékére
Telt házas, pótszékeket is igénylő közönséget vonzott a marosvásárhelyi Bernády Házba a Márton Áron-emlékévhez kapcsolódó kettős rendezvény, a bucsini Vadárvácska alkotótábor kiállítása és az erdélyi püspök szellemiségében született alkotásokat felvonultató album bemutatója.
Kedd délután, a Ház idei első találkozóján Nagy Miklós Kund kívánt boldog új évet az egybegyűlteknek, majd az újdonságokra, a terem felújított padlójára és a korszerűbb hangosításra hívta fel a figyelmet. Ezt követően került sor a 11. Vadárvácska alkotótábor munkáiból létrehozott hagyományos év eleji kiállítás és az alkotások reprodukcióit tartalmazó album ismertetésére.
Püspöki áldás, Lelki forrás, Dicsőség Neked, Uram, Madártávlatból, Gyimesi táj, Márton Áron fénye – néhány a Bucsinon világra jött mintegy 50 alkotásból, amelyeket rendhagyó módon egyetlen személyiség, a 120 éve született püspök lelkülete, személyisége ihletett meg. A rendezvény házigazdája az azonos ihletforrás mellett a sajátos alkotói világok adta többletről szólt, majd így fogalmazott:
– Az egyediségen túl egy közös vonást is felfedezhetünk ezeken a munkákon, a lélekből áradó belső fényt.
A továbbiakban Nagy Miklós Kund azt is elmondta, hogy a tavaly nyári Vadárvácska 25 alkotója közül legtöbben ismert képzőművészek, de a fiatalabb művésznemzedék is képviseltetett a táborban. A marosvásárhelyiek voltak többségben, közülük sokan el is jöttek a megnyitóra. A kiállított alkotások közül a méltató elsőként Bálint Károly Márton Áron-szobrát emelte ki, majd a Hunyadi László készítette portréról, Miholcsa József fából készült alkotásairól, illetve több festőművész munkájáról tett említést. Ugyanakkor arra is felhívta a figyelmet, hogy a Gyergyói-medencében is nagyon sok pártfogója van a művészeteknek, a szellem napszámosai közül sokan – 34 lelkész, mintegy 30 író, képzőművész – származnak erről a vidékről.
A művészalbum kapcsán a találkozó házigazdája hangsúlyozta, egyedülálló, hogy egy művésztelep munkáiból egy évtized leforgása alatt négy kötet szülessen. Az Illyés Gyula metaforával Márton Áron, az emberkatedrális címet viselő albumban az alkotások reprodukciói mellett a püspök emlékéhez kapcsolódó versek, gondolatok, vallomások is olvashatók. Nagy Miklós Kund saját, a művészalbumban olvasható írásának címével – Fényt kapott, fényt adott – zárta mondandóját, azt kívánva a nagyérdeműnek, hogy tudják ezt a püspöki fényt magukba zárni.
Márton Áron a miénk, székelyeké
Az elmúlt évek terméseként több mint 300 műalkotás gazdagítja a gyergyóalfalui Sövér Elek Alapítványt és ezzel együtt az erdélyi magyarságot – mondta Gál Mihály. Az alkotótábor szervezője a Gyergyói-medence alkotóit a Jóisten ajándékának nevezte, aki kárpótlásként a hosszú telekért, a sovány termőföldekért így, művészemberek szavaival és a szivárvány színeivel melegíti a gyergyóalfalui népet.
– A Vadárvácskát a művészek értékteremtő, értékmegőrző hellyé, az erdélyi képzőművészet egyik fellegvárává tették – mondta Gál Mihály, majd az ismert Tamási-gondolatot idézve – "Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne" – hangsúlyozta: még jobban kell hinni abban, hogy az otthont nekünk, magunknak kell megteremteni.
A csíkszentdomokosi születésű püspökről szólva kiemelte:
– Márton Áronra büszkék vagyunk, mert közülünk való, a miénk, székelyeké, de ugyanakkor az erdélyi magyarságé is.
Végül a püspök 1938-ban, a kolozsvári Szent Mihály Egyházközség képviselőtestületi közgyűlésén elhangzott szavaival zárta beszédét: "Bölcsőm közönséges deszkából volt összezárva, amilyen lesz a koporsóm is. De fáját a csíki hegyekből vágták, ahol az őrt álló fenyőerdők koszorúja gyökerével sziklába kapaszkodik, s makacsul állja a viharok tépését; ahol az emberek századok óta küzdenek a mostoha életviszonyokkal, mert tudják, hogy a sötét borulat mögött ott van Isten, s beléje vetik bizalmukat. Innen jöttem, s nem hoztam mást, csak a halálos szerelmet népem és az emberek iránt, s a katolikus hitet, melyet hitvalló és hitükből élő nemzedékek a Csíksomlyói Mária lábainál mélyítettek el és örökítették át a századok során."
Az albumban verssel szereplő alkotók közül Baricz Lajos marosszent-györgyi pap költő szavalta el a püspök emléke előtt tisztelgő egyik versét, Ferenczes István alkotását pedig Gál Mihály adta elő. A délután hangulatát a marosszentgyörgyi Szent Cecília énekkar alkalomhoz illő dalokkal emelte. Az együttlét a hagyományos forgatókönyv szerint az idei alkotótáborba szóló meghívók átadásával zárult. Gál Mihály a vásárhelyi művészeknek nyújtotta át a meghívókat, majd azt is nyilvánosságra hozta, hogy – mivel Gyergyóalfalu a jövő évben ünnepli a csíksomlyói búcsú elindításának 450. évfordulóját – a 2016-os Vadárvácska is tematikus lesz, a zarándoklat témaköréhez kapcsolódik.
Nagy Székely Ildikó. Népújság (Marosvásárhely)

Tamási Áront így még sosem olvastak
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
Tamási Áron műveiből olvastak fel kedden szerte a nagyvilágban a nyolcadik nemzetközi felolvasómaraton keretében. Előzetesen közel 39 ezren regisztráltak, hogy részt vesznek a felolvasásban.
A maraton központi helyszíne a csíkszeredai Kájoni János Megyei Könyvtár volt, itt mintegy háromszáz gyerek és felnőtt olvasott fel Tamási műveiből. „Az olvasás közösségépítő, összetartó erőt jelent, célunk, minél többen megszólaltatni egy nagy magyar író, költő műveit”– fogalmazták meg a maraton üzenetét a szervezők. Csíkszeredából húsz intézmény 3900 felolvasóval regisztrált, Hargita megyében 60 településről több mint 18 ezer személy kapcsolódott be a rendezvénybe, országszinten 16 megye 131 településén olvastak kedden. Idén nyolc országból – Magyarország, Szlovákia, Ukrajna, Belgium, Írország, Németország, Egyesült Államok, Dánia – 5618 felolvasó jelezte, hogy részt vesz a maratonon. Főként iskolákból jelentkeztek csoportok, de számos más intézmény, szervezet tagjai örvendeztették meg egymást Tamási gondolataival, ugyanakkor egyéni jelentkezők is szép számmal voltak. 
A megyei könyvtárban a maraton első felolvasója Lövétei Lázár László, a Székelyföld folyóirat főszerkesztője volt. „Igyekeztem aktuális olvasmányt választani, és mivel elég idétlen időket élünk, a Helytelen világ című 1931-es Tamási-kötet kezdő novellájából olvasok fel egy rövid részletet” – vezette fel a hallgatóságnak. Lövétei után Balog László, a Sapientia EMTE könyvtárigazgatója olvasott fel, majd Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának munkatársai.
Székelyudvarhely: nyolc óra szüntelen felolvasás a könyvtárban
Nyolc órán keresztül szünet nélkül olvasták fel a farkaslaki író műveit a székelyudvarhelyi Városi Könyvtár öt termében. Kedden délelőtt a rendezvény megnyitásával tisztelegtek iskolájuk névadója előtt a Tamási Áron Gimnázium diákjai, a könyvtárban elsőként Laczkó György intézményvezető olvasott fel. László Judit szervező elmondta, kedden majdnem hatszázan tértek be a könyvtárba felolvasni, főként diákok, ám a délután folyamán többen családi programként vettek részt az eseményen. A Móra Ferenc, Bethlen Gábor és Orbán Balázs általános iskolákban teljes létszámmal bekapcsolódtak a maratonba.
dvarhelyen összesen tizenhárom intézményből 2817 részvevő, Székelykeresztúron pedig hét intézményből 1733 részvevő csatlakozott a nyolcadik felolvasómaratonhoz.
Gyergyószentmiklós: népszerű volt, jövőre is megtartják
Gyergyószentmiklóson több mint kilencszázan jelentkeztek be az eseményre és olvastak fel Tamási Áron életművéből. A kisebbeknek meséket, a nagyobb diákoknak pedig novellákat készítettek elő a Városi Könyvtárban. A nap folyamán egyébként bárkit szívesen fogadtak a felnőttek köréből is, a felolvasást reggel a Gyergyószentmiklósi Művelődési Központ igazgatója, Fórika Sebestyén indította.
„A bejelentkezett több mint kilencszáz felolvasó nagy része középiskolás, de a város iskoláiból nagyon sok elemi osztályos is részt vett a rendezvényen. Tervezzük, hogy jövőre is csatlakozunk, megszervezzük e népszerű programot, hiszen a tavalyi hatszáz körüli jelentkező idénre több mint kilencszázra duzzadt” – mondta az igazgató.
Marosvásárhely: közel ezren olvastak fel
„Örökséget hordoztam, gondolkoztam, tűnődtem, magyarázatot kerestem s néha írtam” – ez a Tamási Áron-idézet volt a mottója a marosvásárhelyi felolvasás záró ünnepi műsorának kedden délután a Bernády Házban, a Római Katolikus Teológiai Gimnázium és az RMDSZ Nőszervezetének közös szervezésében. Brandner Emőke magyar nyelv- és irodalom szakos tanár a lapunknak elmondta, a gimnázium minden osztályában olvastak, összesen 55 tanuló vette kezébe kedden Tamási Áron valamelyik könyvét. Így az író publicisztikai írásaiból, novelláiból, regényeiből, színpadi műveiből, életrajzi írásaiból olvastak, illetve rövid jelenetet adtak elő.
Az esemény idején a tanárnő Tamásiról szólva kiemelte, hogy az író az életet tartotta a legfontosabb értéknek, székelynek vallotta magát, a többi nemzet tiszteletére biztatott. Az itthon maradást szorgalmazta, és bár ő a világháború után Budapesten telepedett le, sokat fontolgatta a hazatérést. Ő volt az, aki az 1937-es marosvásárhelyi találkozón először fogalmazta meg az anyanyelvi oktatás, kultúra fontosságát. Végül saját kívánságára itthon temették el. Ám hazajövetele még a koporsóban sem volt viszontagságoktól mentes. Az történt ugyanis, hogy Farkaslaka (románul Lupeni) helyett a román vasút először a Zsil-völgyébe, Lupénybe szállította az író földi maradványait.
A felolvasómaratonról A felolvasómaratont László Judit kezdeményezésére szervezték meg 2009-ben Székelyudvarhelyen, ahol Benedek Elek műveiből olvastak. A Kájoni János Megyei Könyvtár 2014-től főszervezője a rendezvénynek, együttműködésben Hargita Megye Tanácsával. Az évek során Orbán Balázs, Jókai Mór, Arany János, Gárdonyi Géza, Móricz Zsigmond és Kányádi Sándor műveit szólaltatták meg a felolvasók, az esemény nemzetközi szintűvé nőtte ki magát, tavaly közel 12 országban 40 ezren olvastak fel. Az idei rendezvénybe bekapcsolódók számát néhány nap múlva összesítik a könyvtár munkatársai. Jövőben Szabó Magda műveiből olvasnak fel a maratonon.
Antal Erika, Baricz Tamás Imola, Péter Beáta, Veres Réka. Székelyhon.ro

Kelemen: elfogadhatatlan helyzetben vannak a szociális ellátással foglalkozó magyar szervezetek
„Elfogadhatatlan az az áldatlan helyzet, amelyben a szociális ellátással foglalkozó magyar szervezetek vannak jelenleg. Úgy gondolom, erre semmiféle magyarázatot nem lehet elfogadni az állam részéről, hiszen ezek mind-mind olyan szolgáltatások, amelyet az államnak kellene felvállalnia: az idősgondozástól a gyermekotthonok megfelelő működtetéséig. Ha meg nem képes erre, akkor legalább biztosítania kellene az alapítványok, szervezetek működési feltételeit” – mondta Kelemen Hunor szövetségi elnök a szociális szektor legfontosabb problémáiól február 26-án, pénteken azon a munkamegbeszélésen, amelyet a Szövetségi Képviselők Tanácsa ülésének előkészítőjeként szervezett meg az RMDSZ a marosvásárhelyi Bernády Házban. 
Az RMDSZ elnöke azt is hozzátette: a szervezetekkel való egyeztetést követően a Szövetség azonnali intézkedések foganatosítását fogja kérni a kormánytól, közép- és hosszútávon viszont a törvények módosítása a fontos feladat. „Ezekben szeretnénk mi partner lenni, mert meg akarjuk teremteni a romániai magyar szociális ellátás működési feltételeit. Romániában előbb-utóbb el kell jutnunk oda, hogy a civil szervezetekre, alapítványokra ne úgy nézzen az állami, mint valamely gyanús elemekre, amelyek esetében csak azt kutatja, hogyan tud még egyet szorítani a csavaron” – hangsúlyozta a szövetségi elnök. 
Sem a törvények között, sem az alkalmazásukért felelős intézmények között nincs kapcsolat, összefüggés a szociális szektorban, és miközben működhetnek az előírásoknak meg nem felelő állami intézmények, éppen a támogatások tekintetében vannak bajban a szabályszerűen működő civil szervezetek. Mindemellett a támogatási rendszer sem egységes, nem kiszámítható, kevés a pályázati úton lehívható finanszírozás – ezek hangzottak el a vásárhelyi beszélgetésen a legaggasztóbb problémákként. 
Kovács Péter ügyvezető elnök a kerekasztal céljáról elmondta, az RMDSZ azok véleményére kíváncsi, akik közvetlenül érintettek a szociális szférában felmerülő buktatókban. Hangsúlyozta: a munkamegbeszélés azt a célt is szolgálja, hogy a Szövetség összegyűjthesse azokat az információkat, amelyek elengedhetetlenek ahhoz, hogy a törvényhozás különböző szintjein is érvényesíthesse a gyakorlatból származó észrevételeket. „Az Ügyvezető Elnökségen mi mindig arra törekszünk, hogy meghallgassuk azok véleményét, akik jobban értenek ahhoz, amihez mi nem. A mai beszélgetés elengedhetetlen ahhoz, hogy megállapíthassuk, problémáink és terveink is közösek” – tette hozzá. 
„Nagyon megnehezítették a gyermekek elhelyezését, befogadását az otthonokba, egész bürokratikus rendszer akadályozza ezt. Márpedig akkor kell megmenteni valakit, amikor fulladozik és nem a megmentése módozataival, lehetőségeivel kell foglalkozni” – jelentette ki az országszerte több gyermekotthont működtető Dévai Szent Ferenc Alapítvány vezetője, Böjte Csaba, aki szerint az állam számára elsődleges a gyermek elhelyezése kell legyen. „Adják meg nekünk a lehetőséget, hogy saját felelősségünkre fogadjunk be gyereket, hagyják nekünk, hogy elvégezzük a dolgunkat” – tette hozzá Böjte, aki azt is elmondta, hogy az otthonok lakóinak családot szeretnénk biztosítani, ám ennek a feltételei egyre nehézkesebbek, hiszen a hatóságok követelései nem felelnek meg a valóságnak. „Olyan követeléseik is vannak, amelyek pénzbe kerülnek, de nem rendelnek mellé forrást. Itt az volna a legfontosabb, hogy a gyermekek megtanulják a saját fenntartásukhoz szükségeseket, részt vegyenek a háztartási tevékenységekben. Az a benyomásom, hogy a jelenlegi rendszer nem gyermekeket, hanem ufókat akar nevelni, mert nem támogatja a gyermekek nevelését” – nehezményezte a gyermekotthonok működtetésének legfontosabb akadályait Böjte Csaba.  A Gyulafehérvári Caritast Ludescher László képviselte a munkamegbeszélésen, mint hangsúlyozta: hisz abban, hogy az erdélyi magyarság itthon maradása, jóléte azzal is összefügg, hogy mennyire sikerül egy szociális hálót kiépíteni. Bizakodó annak kapcsán, hogy az RMDSZ parlamenti prioritásai között szerepel a szociális szolgáltatást nyújtó szervezetek problémáinak orvoslása. Megemlítette: az általa képviselt szervezet lassan két éve azt észleli, bár a rendelkezések ugyanazok, az állami támogatások mértéke jelentősen megcsappant. „Ötszázezer euróval kevesebb pénzt kapunk, ami ha lefordítjuk, azt jelenti: 2013-hoz képest egy nagyobb község lakosságának megfelelő embert nem tudtunk úgy kiszolgálni, mint azelőtt” - mondta. 
A kormány elzárkózik bárminemű együttműködéstől, amint a szociális egyesületekről esik említés, sőt, azt sem tudja megszervezni, hogy a szociális ügyekért felelős minisztérium és más szaktárcák között a munka összhangban működjön – osztotta meg a Szatmár Egyházmegyei Caritas észrevételeit Szabó Bíborka. Mint említette: az országban nincs szektorsemlegesség a szociális juttatások terén: míg az állami szférához tartozó intézmények, bár nem felelnek meg a standardoknak, működhetnek, megkapják a támogatást, a magánegyesületek működésének támogatására csak bizonyos százalékot különítenek el, még annak ellenére is, hogy minden kritériumot teljesítenek. 
Dr. Sárosi Arthur, a Kolozsvári Diakónia Keresztény Alapítvány ügyvezető igazgatója azt szeretné, ha egy magánkézben lévő árvaház, öregotthon, de akár nappali foglalkoztatást felvállaló egyesület étkeztetésre szánt költségének áfája visszaigényelhető lenne, ami okos finanszírozásnak számítana az állam részéről. „Ugyanakkor természetellenesnek tartom azt, hogy egy öreg bácsinak fizetnie kell azért, hogy befogadják a magán öregotthonba, amennyiben nincs hely az államiban. Akiknek nincs pénzük, labdába sem rúghatnak, noha éppen annyira rászorulnak az ellátásra, mint azok, akik fizetni tudnak érte” – fogalmazott, megemlítve azt is: az államnak biztosítania kellene egy olyan támogatást, amely a beteg függőségi állapotától független fizeti a magánszférában történő ellátását. 
A Gondviselés Alapítványt Szabó László és Szombatfalvi József képviselte, a Máltai Szeretetszolgálat részéről pedig Dénes Mihály volt jelen a munkamegbeszélésen, amelyen a szociális szolgáltatásokra vonatkozó szakmai akkreditáció beszerzésére vonatkozó törvényes előírásokat nehezményezték. Mint mondták: rengeteg papírmunkával és adminisztratív teendővel jár egy ilyen jellegű szolgáltatáshoz szükséges hivatalos elismerés. Arra kérték a Szövetség szakpolitikusait, hogy vizsgálják meg, milyen formában lehetne egyszerűsíteni ezen eljárásokon. 
A Királyhágó-melléki Lámpás Alapítványt képviselő Vinczéné Pálfi Judit a bürokrácia útvesztőire hívta fel az RMDSZ figyelmét, továbbá azt is hangsúlyozta, hogy óriási fallal szembesülnek az állami törvénykezésben a szociális szolgáltatásokat nyújtó szervezetek mindennapjaiban. A Lámpás Alapítvány képviselője úgy fogalmazott, olyan finanszírozási módszertan bevezetésére van szükség, amely konkrétan szerepel az önkormányzatok éves költségvetésében, és az éves állami költségvetés kidolgozásakor ezt el lehet különíteni. 
A Romániai Falugondnokok Országos Szövetségének elnöke, Balázs Sándor azt nehezményezte, ez idáig egy lejnyi támogatást sem kaptak az államtól, miközben munkájuk elengedhetetlen a kisközösségek szintjén. Azt viszont elérték, hogy szervezetüket akkreditálják. „A gyermekeket reggel iskolába viszem, délután utánuk megyek, tehát biztosítom számukra a biztonságos szállítást. Az idős emberek kiszolgálását kifejezetten szükségesnek tartom, mert úgy gondolom, azok, akik a múlt század kegyetlenségeit végigküszködték, megérdemlik, hogy foglalkozzunk velük. Az államnak is így kellene tenni” – mondta. Balázs Sándor fontosnak érzi, hogy a közösség is lelki támaszt nyújtson az idős magyar embereknek, hiszen úgy gondolja: nem elég, ha csak a család részéről illeti őket hála és köszönet. 
Az RMDSZ jelen lévő tisztségviselői a felmerülő problémákra reflektáltak, javasoltak megoldásokat.  Borbély László marosvásárhelyi képviselő, a Dr. Bernády György Alapítvány kuratóriumi elnöke a találkozón elmondta, a Szövetség részéről nem ez az első, és nem is az utolsó nekifutás: az RMDSZ államtitkárjai többször megpróbálták már rendezni a helyzetet. „Egyértelmű, hogy egyelőre nincs politikai akarat, sokakat zavar még napjainkban is, hogy itt Erdélyben, és a szórványban vannak ilyen kezdeményezések, amelyek a magyar közösséget segítik. Ettől eltekintve rengeteg olyan bürokratikus procedúrába botlottunk, ami igenis megoldható. Ami a Caritast illeti, már egyeztettünk az államtitkárral, a munkaügyi szaktárcával, hamarosan találkozunk a miniszterrel is, a parlament, a kormány képviselői számára pedig egy kompakt anyagot állítunk össze, amely remélem, meggyőzi majd őket e kérdés fontosságáról, rendezésének sürgősségéről” – fogalmazott a találkozón Borbély László.  Winkler Gyula EP-képviselő emlékeztetett: a szociális kérdés nem uniós hatáskör, a felmerülő problémák tagállami megoldásokat igényelnek. „Meggyőződésem, hogy azoknak, akiket gyakran ellenőriznek, nagyon sokszor elmondják, hogy ezt az EU-s normák szerint teszik. Nincsenek kimondott európai uniós hatáskörök, viszont léteznek általános érvényű ajánlások, amelyekre a bukaresti törvénykezés nagyon gyakran hivatkozik” – mondta el. A Szövetség feladata a számon kérő–számon kért helyzeten változtatni: amikor módosításokat kívánunk eszközölni, jó, ha az uniós országokban működő gyakorlatokra hivatkozunk, így valószínűleg sokkal egyszerűbben átvihetjük elképzelésünket a hazai törvénykezésen – tette hozzá. 
A Szövetség önkormányzatokért felelős ügyvezető alelnöke, Ilyés Gyula a téma önkormányzati vetületét ismertetve rámutatott: egyelőre a törvény nem kötelezi a polgármestereket, helyi tanácsokat arra, hogy támogatást nyújtsanak szociális szolgáltatásokat biztosító szervezeteknek. „Nincsenek standardok, feladatkörök, nincs meghatározva, hogy a megye melyik önkormányzata az országos támogatás erre fordítható összegének hány százalékát fordíthatja erre. Mindez arról szól, hogy a polgármesternek mennyire szívügye a felmerülő probléma” – részletezte. Elmondta, szerinte egy magyar polgármester által vezetett településen nagy valószínűséggel jól működik a szociális háló, mivel általában jó a kapcsolat az egyházzal és a civil szervezetekkel. 
„Az állam, a jelenleg hatályban levő jogszabályok mentén mostohagyermekként kezeli azon civil szervezeteket, amelyek szociális tevékenységeket folytatnak. Ezen szervezetek nagyon sok esetben, számos régióban gyakorlatilag az állam feladatait látják el, egészítik ki a mindennapi tevékenységeikkel, azonban a hatályos törvények ellehetetlenítik aktivitásukat. Az RMDSZ a mai találkozón feltérképezni kívánta mindazokat a problémákat, nehézségeket, amelyekkel a szociális tevékenységet kifejtő civil szervezetek munkáját megakadályozza” – mutatott rá Molnár Zsolt, az RMDSZ Temes megyei parlamenti képviselője. A képviselő úgy értékelte, a szociális rendszerre vonatkozó hatályban lévő törvények mielőbbi módosításra szorulnak, hiszen sok esetben az átfedések és ellentmondó stratégiák vannak érvényben. „Az RMDSZ az elkövetkezendőkben a kerekasztal-beszélgetésen elhangzottakat figyelembe véve, konkrét módosításokat fogalmaz meg annak érdekében, hogy a csökkenjen a szociális tevékenységeket folyató civilektől elvárt adminisztratív munka, amely ellehetetleníti ezen szervezetek tevékenységét, ugyanakkor egy tiszta és átlátható elszámolási módszertant kell alkalmazni” – fogalmazott Molnár Zsolt, akit a résztvevők megbíztak a további munkafolyamat koordinációjával. 
„Romániának szüksége lenne egy, a szociális területet átfogó törvénycsomagra, amely összehangolja a jogszabályokat, illetve jobbá teszi ezeket. Sajnos, jelenleg az országnak nincs egy egységes szociálpolitikai stratégiája, és ez a szociális tevékenységeket folytató civil szervezetek rovására megy” – fogalmazott a találkozó Kerekes Károly parlamenti képviselő. (rmdsz tájékoztató) Transindex.ro

Közelmúltunk kacagtató tragikuma
Kacagásaink címmel adja közre emlékiratait Gálfalvi György író, szerkesztő. A Holnap Kulturális Egyesület és a Noran Libro közös gondozásában megjelent kötet bemutatója Marosvásárhelyen lesz, március 4-én, pénteken 17 órától a Bernády házban. A kötetet szerkesztő Szűcs László könyvajánlója.
Gálfalvi György több mint négyszáz oldalas műve tíz, különböző időben keletkezett, s különböző műfajú részben foglalkozik a szerző életének és több évtizedes szerkesztői pályájának legfontosabb mozzanataival. Társszerzőként akár a Szekuritáté egykori munkatársai közül is jónéhányan szerepelhetnének, hiszen a könyv végigköveti a hatvanas évektől 1989 decemberéig azokat az ügyeket, amelyeket a szerző megfigyelési dossziájának több ezer oldaláról sikerült rekonstruálni. Ismét szembesülhetünk azzal, hogy a diktatúra milyen erőfeszítéseket tett az ellenségesnek tekintett személyek megfigyelésére, olykor milyen kacagtatóan tragikus okok miatt folytattak alapos nyomozást. Ugyanakkor arról is képet kap az olvasó, hogyan működött egyféle belső szolidaritás, hogyan juthattak ki hírek, hogyan lehetett segíteni, néha az orránál fogva vezetni a titkosszolgálatot.
Részben klasszikus memoár, részben különböző kérdezőknek adott nagyinterjúk, életút beszélgetések alkotják a Kacagásainkat, olykor elkerülhetetlen átfedésekkel, ismétlődésekkel, amelyek viszont éppen az elmondottak, illetve az akkor történtek felidézésének a hitelességét erősítik.
„Nekünk nem szabad elkövetni azt, hogy méltánytalanok legyünk, éppen azért, mert annyi méltánytalanság ért minket.”
A hetvenes-nyolcvanas években az Igaz Szó szerkesztőségében megélt idők tanúsága mellett két, visszatérő, fontos epizódot jelent az 198.9 december 22-ét megelőző és követő napok történéseinek minden részletre kiterjedő tárgyalása, illetve az alig három hónap múltán bekövetkező vásárhelyi fekete napok fontos mozzanatainak, kiváltó okainak az összefoglalása. Rendkívül érdekes, akár a mai időkben is tanulsággal szolgál az a folyamat, ahogy a negyedszázada a politizálás mindennapjaiba csöppenő szerző egy idő múltán tudatosan eltávolodik, visszatér a politikum, számára idegen világától a dolgozószoba, az íróasztal, a lapszerkesztés otthonos közegébe. Szemléletes az adott korszakok helyi fontos szereplői portréjának megkapó őszinteségű megrajzolása is, legyen szó Hajdu Győzőről, Sütő Andrásról, Király Károlyról, Kincses Elődről, Markó Béláról, de akár Nagy Istvánról vagy Balogh Edgárról.
A kor megítélése szempontjából fontos volt az a maga idejében vitatott jóslata, miszerint 1989 után nem lesz igazán más a világ. Persze, ahogy a kötet borítólapján ajánló soraiban a barát, az egykori szerkesztőtárs, Markó Béla fogalmaz, talán lehetett volna, és még mindig lehetne.
Az alábbiakban egy, a hatvanas évekbe visszavezető epizód részleteit olvashatják, az egyetlen olyan esetet, amikor a Szekuritáté és Gálfalvi György találkozása – Kolozsvárott – tettlegességig fajult.
„Amikor 1964 novemberében a kolozsvári Szekuritátén a köpcös fenéken rúgott, nem a visszaütés bátorsága, hanem ösztöne indította el a kezem. Értek már ilyen alattomos támadások a grundon, amikor az utcák közötti focimeccseken kakaskodtunk, s én nem figyeltem a hátam mögé. Most sem figyeltem az ártalmatlannak tűnő köpcösre. Az adott pillanatban egyetlen célszerű riposztot választottam: könyökkel hátraütöttem, telibe találtam a köpcös orrát. Hallottam, hogy felnyögött, de csak a sasorrút láttam, aki két hosszú lépéssel megkerülte az asztalt és villámgyorsan az arcomba vágott. Ugyancsak reflexből visszaütöttem, de második ütésre már nem volt lehetőségem. A szembenálló férfi baromi erős, rutinos verő és verekedő volt, annyi esélyem sem volt vele szemben, mint hópehelynek a lerben. Engem az életben így nem vertek meg. Azt írják, a szakmabeliek értenek ahhoz, ne maradjon nyoma a veréseknek. Rajtam nyoma maradt, bár a sasorrú kétségtelenül vérprofi volt. Az egész jelenet egyébként inkább egy kocsmai verekedésre emlékeztetett. (Kocsmában kétszer verekedtem életemben: egyszer Szőcs Kálmán helyett, egyszer Majtényi Erik védelmében.) Két percig sem tartott az egész, kábán, kiütött bokszolóként roskadtam le, sajgott a szemem környéke, vastagodni kezdett a szám, mintha foghúzás előtt kaptam volna érzéstelenítőt. Amikor valamelyest magamhoz tértem, ketten voltunk a szobában a zömökkel, aki a kanapén ülve zsebkendőjével nyomogatta az orrát. Eszembe sem jutott, hogy számonkérjek tőle valamit; nem jutott eszembe semmi. Visszatért a sasorrú, ismét kifogástalanul elegáns volt. Leült velem szemben a székre, hosszú ideig figyelmesen nézett, mint aki munkája eredményét veszi számba. Egy idő után megszólalt, hibátlan, sőt választékos magyarsággal: – Idefigyeljen, Gyuri! (Gyuri! Ez volt az egyetlen alkalom, amikor a Szekuritátén keresztnevemen szólítottak. Amikor tíz év múlva kézhez vettek, a kihallgatásokon Gálfalvi elvtársnak, nagyritkán Gálfalvi úrnak neveztek, a lehallgatási jegyzőkönyvekben az általuk adott fedőneveken – Kelemen, Gál, Gherasim, Gheorghe – olykor vezetéknevemen emlegettek. Megfigyeltem: a jegyzőkönyvekben Hajdut, Jánosházyt, Nemess Lászlót fedőnevükön kívül sokszor keresztnevükön becézték, Székely Jánost, Markó Bélát és engem soha.) Tehát: – Idefigyeljen, Gyuri! Ami az előbb történt, köztünk marad, de nem felejtjük el. Nem érdekel, hogyan fogja megmagyarázni, mi történt az ábrázatával. Mondja, hogy legurult a Fellegváron vagy a Metró (szépemlékű pincekocsma) lépcsőin, mondja, hogy verekedett a Fásoknál (Karolina-téri táncterem), mondjon akármit. De ha csak egyszer – értsünk szót, csak egyszer – eljár a szája, nem ússza meg ennyivel.
Kábán és bambán hallgattam. Annyi azért átjött a kábaságon, hogy kihallgatóm összefogott beszédet tart és szabadulni akar tőlem. Nem készült nyilatkozat, nem készült jegyzőkönyv, nem kellett semmit aláírnom. Csak a kihallgatás kezdetén felvett személyi adataim tanúskodtak arról az asztalon, hogy ott jártam. És nagy valószínűséggel – későbbi tapasztalataim alapján – a magnóra vett beszélgetés, majd a dulakodás zajai. Bejött egy férfi – azt sem vettem észre, mikor hívták be – a sasorrú néhány szót mondott neki az ajtóban, az intett, hogy menjek vele. Kikísért a mosdóba, ott románul rám szólt, szedjem rendbe magam. Belenéztem a tükörbe: a szemfogam fölött felhasadt a szájam, a szemöldököm vérzett, szemem alja megduzzadt (délutánra sötétkék, másnapra fekete lett). Ittam néhány korty vizet a tenyeremből, megmostam az arcomat – ennyit tehettem a rend érdekében. Kísérőm karonfogva átvezetett egy néptelen folyosón, onnan az udvarra értünk, az autóbejárón léptem ki az egykori Új, akkori Karl Marx, mostani Decebal utcába. Nem akartam ezt az arcomat mutogatni, mellékutcákon lopóztam az állomásig. Sötétedés után érkeztem Marosvásárhelyre.” (...)
*
Gálfalvi György könyvét március 17-én Nagyváradon, majd 18-án a budapesti Örkény István könyvesboltban mutatják be. maszol.ro

Gyűjtőszenvedélyből várostörténet
Marosvásárhelyi képeslapok igézetében
Múlt csütörtökön a Bernády Házban a Csepreghy András – Csepreghy Henrik szerzőpáros Volt egyszer egy város. Képeslapok igézetében című várostörténeti kordokumentum bemutatójára került sor.
Sebestyén Spielmann Mihály nélkülözhetetlen, helyhez és képhez kötött hiteles munkaeszközként, kordokumentumként jellemezte a kiadványt. Káli Király István a Mentor Könyvek Kiadónál megjelent kötet fontosságát hangsúlyozta és a nyomdatechnikailag kiváló minőségű, gondosan szerkesztett könyv kiadásának göröngyös útját ismertette.
Amint Csepreghy András elmondta, a jelenlegi immár a negyedik olyan várostörténeti könyv – a dicsőszentmártonival együtt –, amely apa és fia gyűjtőmunkájának eredménye. A harmincegy éve kezdődött régi képeslapok gyűjtése kétezer fölötti kollekciót eredményezett. Nagy kalandként jellemezte gyűjtőmunkájukat, melynek során kellemes élményekben és csalódásokban, anyagi megpróbáltatásokban egyaránt volt részük. Arra a kérdésre, hogy mi szükséges egy hasonló gyűjtemény kialakításához, a család türelmét, érdeklődését és fáradozását, az anyagi hátteret, illetve a szerencsét említette. Annak nevezte a Botha Gézával való találkozását is, akinek rendkívüli gyűjteménye ébresztette fel benne az olyan képeslapok megszerzésének vágyát, amelyeken a régi Marosvásárhely mindennapjait, az időközben lebontott házsorokat, illetve a város egykori lakóit örökítették meg.
Bodor-híd a Maroson
Gyűjteménye értékes darabjainak a Vasúti állomást, a Bodor-híd a Maroson, a Reményi- bazárt nevezte, de a főtéri nagyvásárokról készült képeslapokat is féltve őrzött kincsként tartja számon. Gyűjtőmunkáját felesége támogatta, aki érdeklődéssel követte a kollekció alakulását és akkor is szemet hunyt, ha egy-egy darabért túl magas árat fizettek. A hiányzó darabokat Henrik fia közreműködésével budapesti antikváriumokban, régiségvásárokon vagy magángyűjtőktől szerezték be. Így jutottak a Cukorgyár (1893–1894), a Baross Gábor utca (mely tévnyomatos, ugyanis magyarországi nyomdákban készült lapok feliratozása között esetenként elírás is volt), illetve az 1905-ös évszámot viselő Róm. Kat. Fiúnevelő Intézetet ábrázoló képeslapokhoz is.
Amint a bemutatón elhangzott, összesen 144 személytől szereztek képeslapokat, köztük negyven levelezőpartner volt Konstancától Stuttgartig, emellett antikváriumokban, bélyegszaküzletekben, gyűjtői klubokban, régiségvásárokon, árverésen és internet révén gazdagították a gyűjteményt.
A legnagyobb marosvásárhelyi kollekció
2014 januárjában összesen 2.246 darab 1945 előtti marosvásárhelyi képeslap volt a birtokukban, ebből 342 darab 1905-ös évi vagy annál korábbi kiadású, ugyanakkor tízezer újabbnak tartott képeslap a’62–’83 közötti időszakból. Az egyre ritkábban fellelhető értékes képeslapok kapcsán jelezte Csepreghy András, hogy míg a kezdetekben évente akár száz darabbal is gazdagodott a kollekciójuk, a tavaly mindössze tizenhét értékes képeslapot sikerült beszerezniük. Feltételezése szerint a legnagyobb marosvásárhelyi képeslapgyűjteményt mondhatják sajátjuknak.
A bemutatott kötet képeslapjainak sorát egy főtéri részlet indítja, a Cserépfazék- árusok a főtéri sétány falombjainak árnyékában címmel, melyet a Reményi- bazár a főtér északi oldalán című követ, de megtekinthető egy 1910-es nagyvásár jelenete is a főtéren, illetve a vasútállomás a 19. század végén, vagy az 1821-ben kiadott képeslap, mely a Maroson átvezető, fából épült Bodor-hidat ábrázolja. A dr. Hints Zoltán-féle patika a főtéren, a katonai alreáliskola növendékeinek szemléje, a Kultúrpalota, a kosárdombi Bernády-palota, az egykori cukorgyár, a gőzfürdő és számtalan ritkaságnak számító városkép.
A gyűjtő úgy véli, azáltal, hogy sokkal többet megtudtak városukról, annak utcáiról, épületeiről, egykori lakosairól, jelentős helyi jellegű eseményekről, lelkiekben is gazdagodtak, ugyanakkor várostörténeti anyagok és könyvek illusztrálásánál is képanyaggal segítették a szerzőket.
Mint kifejtette, egyszerre több partnerrel levelezett, akikkel a cserelapok mellett érdekes, tanulságos eszmecseréket is folytattak, ugyanakkor általános ismeretekkel is gazdagodott. Gyűjtőtársai jelezték, hogy az eseményeket ábrázoló képeslapok mennyivel értékesebbek, a gondos tárolásra, a minőség megőrzésére figyelmeztették, illetve arra, hogy a postázási érdekességek, a lapokon közölt érdekes információk is emelik azok értékét. A képeslapokra írt szövegekből és a filatéliai ritkaságokból egy könyvre való gyűlt össze, melyet a Képeslapon üzen a múlt címmel adtak ki.
A gyűjtőmunka során érvényes szabályok közül a jelen lévő szerző hangsúlyozta, hogy egyetlen esélyt sem szabad elszalasztani, a sikertelen próbálkozásokat el kell felejteni, az értékes, ritka lapok megérik az árukat, a cserék során áldozatokat is kell hozni, érdemes engedményeket tenni, állandó minőségi cseréket kell eszközölni a gyűjtemény javítása érdekében, a törzsgyűjteményből ellenben lehetőleg nem kell lapokat cserélni.
Szer Pálosy Piroska. Népújság (Marosvásárhely)

Széltörésben
Vári Attila Marosvásárhelyen
Vári Attila József Attila-díjas írót és költőt, a Lassított lónézés, a Változatok ütő és védekező hangszerekre, illetve több, máig népszerű verseskötet, novelláskötet, regény szerzőjét ünnepelte szépszámú közönség szerdán délután a Bernády Házban. Az irodalmi estet kettős eseményként harangozták be a szervezők: egyrészt a szerző hetvenedik születésnapját ünnepelték, másrészt ekkor mutatták be legutóbbi, Széltörésben című verseskötetét, amely a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában jelent meg.
Az egybegyűlteket az estet szervező kiadó igazgatója, Káli Király István üdvözölte.
– Kettős eseményen veszünk részt, egyrészt az új verseskötet bemutatóján, másrészt a város megtért gyermekét üdvözölhetjük hetvenedik születésnapján. Vári Attilának ez már a hatodik kötete a Mentornál, gyakorlatilag háziszerzőnkké lépett elő. Barátomként szeretem, a közeli régmúltból azt tudom, ami közös az életünkben. Egy párnaháborúra emlékszem és arra a vagonra, amelyben tizenhárom évesen a mumpsz foglya voltam, és ő vigasztalásnyira mellettem maradt. Sem akkor nem értékeltem igazán, amit értem vállalt, sem tizenhárom évvel később, amikor összetalálkoztunk Vásárhely főterén, és elolvasta, majd eljuttatta zsenge és értéktelen irományaimat oda, ahol íróvá avattak. Fölöttem járt két osztállyal, és utóbbi találkozásunkkor már kétkötetes szerző volt, én pedig minden betűjét szentírásként faltam, nyeltem. Egyetlen kijelentését nem tudtam akkor sem elhinni, azt, hogy számára vége az emlékeknek. Most, több mint 40 év távlatából állíthatom, hogy álságosan játszotta a felnőttet, hiszen egy életen át az örökölt és maga teremtette mítoszok között élt. Erre volt szüksége, hogy átélhesse a világ viszontagságait. Életemet szebbé, jobbá tették meséi, történetei, mert hinni tudtam, akartam bennük – az életre hangolódás között is meggyőződhetünk arról, hogy vannak csodák – mondta Káli Király István, majd az új verseskötetet méltató Kovács András Ferenc szólt a közönséghez.
– Vári Attila szeretetre és olvasásra méltó ember. Nagyon fontos a jelenléte az irodalomban. Már akkor is fontos volt, amikor még alig tudtunk róla. E kötetben 35 vers van, és ezek a versek nagyon pontosan tagolódnak, szövésük felszabadítóan groteszk, utána pedig felszabadítóan keserű. Az első részben az Önarckép cikluscím szerepel, ez családi portrésorozat. Az emlékszilánkok, a legbelső történetek valahol az elhallgatás cseles határán vannak. Mennyi keserű szeretet, fanyar humor van ezekben a versekben! Groteszk lábjegyzetek, névjegyzetek, farsangi csujjogatók. Két verse a hetvenes, nyolcvanas évekből való, a többi bárhol keletkezhetett a huszadik és huszonegyedik század árnyékában. A félkeserű gyerekszáj kiszól a képből. A nagy mesélő az életrajzi mozzanataiban nem adós nekünk, de a líra egy fél szájhúzást, metaforát könnyebben elárul, mint a próza. Ezek nagyon jelen idejű emlékek. Élesen felvillantott és félhomályban is maradó portrék tetőznek a versekben, amelyek Kormos Istvánt juttatják eszembe. Groteszk, burleszk, félfanyar, központozás nélküli versek, dallamok szerepelnek a kötetben – a vers legalább hajlítható, ha a világ merev. A Sancho Panza-verseket követően lassú sötétedés következik, e szint pedig megmarad és emelkedik a második, Forgószélben című ciklus alatt. Megrázó és könyörtelen versek is helyet kaptak a kötetben, alkotásainak nagy erőssége a játékos billegetés: mosolya egy kisfiúé és magányos farkasé egyszerre. Szürrealisztikusan tud láttatni dolgokat, el tudja emelni a sorokat, akár a nyelvtől is. A víziók és tündérálmok között állandó mozgásban van az akarat és az én. Mindig dalszerű volt, itt a meg-megakasztó, szándékos ritmustörések a kételyt fejezik ki, az érzést, amikor beleszakad az ember hátába a fájdalom. Sokféle verset ír, rímes verset, szabad verset egyaránt. Hosszan, szuggesztíven és kívülről el tudja mondani a verseit, szívből szavalja őket – mondta KAF számos sztorival gazdagított méltatóbeszédében, majd az est végén a szerző osztotta meg emlékeit a közönséggel, illetve olvasott fel legutóbbi verseskötetéből.
Kaáli Nagy Botond. Népújság (Marosvásárhely)

EMME-premier a fény jegyében
Marosvásárhelyen is bemutatkozott az Erdélyi Magyar Művészpedagógusok Egyesülete (EMME). A Bernády Házban nyílt kiállításukra sokan voltak kíváncsiak. Híre már megelőzte a fennállása 16. évébe lépett alakulatot, az pedig, amit a március 11-én nyílt tárlaton a vásárhelyi közönség elé vittek, nem okozott csalódást. Sokféleségében is színvonalas, érdekes anyaggal nyújtanak betekintést az EMME-tagok alkotói világába. A vizuális művészetek megannyi válfaja képviselteti magát a kiállításon, nemzedéki, területi hovatartozás tekintetében is átfogó a jelenlét. A legidősebb kiállító, a kolozsvári Gedeon Zoltán 94, a legifjabb, a marosvásárhelyi Kentelki Gábor18 éves. A tömörü-lést 2000-ben hozták létre Csíkszeredában, Kolozsváron talált igazán otthonra, rendezvényeit legtöbb esetben a vele egyidős Apáczai Galéria látja vendégül. A kincses városban lakik, dolgozik a tagság legnépesebb csoportja, de máshonnan is egyre többen csatlakoznak hozzájuk. A mostani kiállításon nyolc marosvásárhelyi művész munkái láthatók. Mellettük brassói, sepsiszentgyörgyi, szatmárnémeti, felvinci, szegedi, debreceni, budapesti, bajai, miskolci művészpedagógusok küldték el műveiket a tárlatra, és a Felvidék, Délvidék egy- két reprezentánsa se maradt ki a bemutatkozásból, sőt még a távoli Montreal is hallat magáról Sipos Sándor digitális nyomatai által. Mintegy félszáz névvel találkozhatnak a művészetkedvelők, nincs módunk valamennyiüket felsorolni. Azt viszont el kell mondanunk, hogy az EMME évente két nagy seregszemlét rendez, tavasszal és ősszel, és tárlataik egységét mindig a közös tematika biztosítja. A tavalyi őszi tárlatot a Fény és talaj címmel hirdették meg, három rendkívüli jelentőségű alkotóegyéniségre, Johann Sebastian Bachra, Orbán Balázsra és Moholy Nagy Lászlóra összpontosítva, akiket 2015-ben kerek évforduló állított a közérdeklődés előterébe. Hármuk életműve ihlette meg a benevezőket, s hogy miképpen, azt a művészetkedvelők immár Marosvásárhelyen is megtapasztalhatják.
A kiállítást a megnyitón házigazdaként méltató Nagy Miklós Kund művészeti író a fentieken kívül arra is felhívta a figyelmet, hogy az EMME a műalkotásokban megidézettek révén akárha hazaérkezett volna, hiszen a barokk muzsika óriása, Bach a vásárhelyi zenebarátoknak is nagyrabecsült kedvence, s a d-moll toccata és fúga című szerzemény mindegyre felcsendül a Kultúrpalota orgonáján. A fotográfia hőskorában a fényképezést Victor Hugótól tanuló legnagyobb székely, Orbán Balázs kivételes jelentőségű fényképeit vásárhelyiek – a hagyatékot felfedező Mészáros József s a "fényíró" anyagát feldolgozó, könyvben megjelentető Erdélyi Lajos – mentették meg az utókor számára. A XX. század első felének sokoldalú avantgárd művésze, a híres Bauhaus egyik alapembere, Moholy Nagy László pedig a Marosvásárhelyről indult, hasonlóan újító szellemű művész, Bortnyik Sándor személyében talált olyan követőre, aki a Bauhaus elvei szerint tanított Műhely elnevezésű budapesti grafikai magániskolájában. A hármas főhajtáson túl azonban, amint a cím is sugallja, a tárlat fő jellemzője a fény, amely földtől az égig, álomtól a valóságig valamiképpen meghatározza, beragyogja az életünket. A kiállított munkák is fényben fogantak, fényt árasztanak, a lét, a lélek árnyékos oldalát felmutató művek is a fénynek köszönhetően képesek igazán "életre kelni".
"Csak a derű óráit számolom" – hangzott el a továbbiakban költői megfogalmazásban. A kiállítás főszervezője, az EMME kolozsvári irányítója, Székely Géza képzőművész versmondással lepte meg a hallgatóságot. Annak a szellemnek a jellemzésére, amelyben a tárlat született, Szabó Lőrinc Mozart hallgatása közben című versét érezte a legtalálóbbnak. A fényt s a zenét, a lélek muzsikáját magasztalja az is. Másképp persze, mint a műtárgyak, de hasonló indíttatásból, ugyanolyan érzékenységgel. Székely Géza festménnyel, grafikával is kapcsolódott a kiállítás témájához. Van még példa a kettős megközelítésre. De nem csak ez adja a tárlat egyik fő sajátosságát: a változatosságot. Ez főleg a műfaji sokszínűségből fakad. Festészet (olaj, akril, akvarell, pasztell, tempera), szobrászat, egyedi és sokszorosított grafika, számítógépes, kísérleti grafika, kerámia- és textilművészet, fotográfia, digitális művészet egyaránt fellelhető a galériában, és mégsem zavaró az ilyenkor elkerülhetetlen eklektika, a Bernády Házban harmóniát érzékelünk. Egyéntől, szemlélőtől függően mindez színekből, ritmusokból, formákból összeálló egységes dallammá is összeállhat. Ki lehet próbálni a kiállítótermek csendjében, ha egy újabb látogatás során több időt tudnak szentelni rá.
Azt még tegyük hozzá, hogy a közönség személyesen is köszönthette a megnyitón a vásárhelyieket: az EMME-tagokhoz ezúttal társult Kákonyi Csilla festőművészt, Bálint Zsigmond fotóművészt, a város művészközösségébe nemrég beilleszkedett Eperjesi Noémi grafikust, valamint a korábbi résztvevőket, Hunyadi László szobrászművészt, a festő Gergely Erikát, Czirjék Lajost és Kentelki Gábort, a textilművész Kozma Rozáliát. A kolozsváriak közül Székely Géza mellett a korábban itt egyéni kiállításon is bemutatkozott Horváth Gyöngyvér grafikus és Palkó Ernő keramikus is részese volt a jó hangulatú, baráti találkozásnak. A következő években talán még sor kerülhet a folytatásra is.
(N.M.K.) Népújság (Marosvásárhely)

A csend arca – Siklódi Zsolt kiállítása
Ötvenéves a szovátai grafikus. Születésnapját egyéni tárlattal teszi emlékezetessé. Kiállítása május 31-én, kedden 18 órakor nyílik meg a marosvásárhelyi Bernády Házban. A sokoldalú alkotó, aki éveken át a Gyergyószárhegyi Művésztelep művészeti vezetőjeként, majd a Székelyföldi Grafikai Biennále főszervezőjeként, kurátoraként tűnt ki, A csend arca című jubileumi bemutatkozásán az utóbbi időszakban született, különböző műfajú munkáiból visz válogatást a vásárhelyi közönség elé. Nagyméretű metszetek, fotók, grafikai lapok, dúcok mutatják fel grafikai foglalatosságait, fa-, kő-, bronzszobrok tanúsítják plasztikai törekvéseit, és Siklódi Zsolt eddig rejtett képességét, karcolatírói próbálkozásait is megismerhetik a jelenlevők. A honi könyvvilágban főleg műszaki szerkesztőként, könyvgrafikusként ismert szerző rövidprózáiból a megnyitón lánya, Siklódi Fruzsina, a Marosvásárhelyi Művészeti Líceum XI. osztályos tanulója olvas föl. A művész munkásságát Nagy Miklós Kund művészeti író méltatja.
Népújság (Marosvásárhely)

Sukorótól Világosig: az 1848–49-es szabadságharc hadtörténete
A magyar történelem nagy csatái
Sukorótól Világosig: az 1848–49-es szabadságharc hadtörténete címmel zajlott előadás a Kós Károly Akadémia rendezvényeinek idényzáró részeként a marosvásárhelyi Bernády Házban. Hermann Róbert, a Károli Gáspár Tudományegyetem oktatója rávilágított arra, hogy az 1848–49-es események egyedülállóak a magyar és az európai történelemben, hiszen sem azt megelőzően, sem azt követően nem fordult elő, hogy egy nagyhatalom nem volt képes egy belső lázadásnak tekintett konfliktust egyedül rendezni, és egy másik nagyhatalomhoz fordult segítségért.
Hermann Róbert beszélt a Rákóczi- szabadságharcról, amelynek során bár voltak sikeres rajtaütések, nyertes csata egy sem, és minden jelentős hadi eseményt gyakorlatilag veszteségként könyvelhettek el a magyar seregek. Ezzel szemben a ’48–49-es szabadságharcban vívott tizenegy jelentős csatából ötöt a magyar seregek nyertek meg, míg a fennmaradó hatból mindössze egy volt vesztett, amely egyben a szabadságharc végét is jelentette.
Az előadó kitért a kor politikai történéseire, a felelős Magyar kormány létrejöttétől az úgynevezett áprilisi törvények hatásain és a bécsi udvar döntésein át Josip Jelacsics horvát bán színre lépéséig 1848 szeptemberében és a magyar győzelemmel végződött pákozdi csatáig, illetve a világosi fegyverletételig.
Az előadás adott alkalmat az alábbi beszélgetésre.
– Maga a téma, 1848-49, gyermekkori szerelmem. Mindig történész akartam lenni, nagyjából hatéves koromban eldöntöttem, hogy történelemmel akarok foglalkozni. De '48-hoz csak 13 évesen jutottam el, addig inkább a Rákóczi-szabadságharc érdekelt. 13 évesen olvastam Héja Gézának a visegrádi eseményekről szóló regényét a Görgei–Kossuth-viszonyról, és annyira megfogott, hogy úgy gondoltam, érdemes ezzel foglalkozni, mert egy egészen más képet ad az eseményekről, mint amit korábban tanultam vagy akár olvastam. Görgeinek a szerepét sokkal pozitívabban, a szabadságharc eseményeit is egy egészen más szemszögből mutatta be. Elkezdtem utánaolvasni, ifjúsági regénytől szakmunkákon és népszerűsítő anyagokon át mindenfélét. Az egyetemen nagyon jó tanáraim voltak, külön ki kell emelnem Katona Tamást, aki remek előadó és nagyszerű pedagógus volt, és mindig segített, amikor valamiben elakadtam. Másodéves, harmadéves koromtól rendszeresen jártam levéltárba is, és ott jöttem rá, hogy mekkora feldolgozatlan anyaga van ennek a korszaknak. Nagyon érdekes, hogy a forradalom és szabadságharc kiemelt téma volt, amióta lezajlottak az események, és a kommunista hatalom átvétele után is szívesen hivatkoztak Kossuthra, Táncsicsra. Tehát nagyon nagy tere volt az oktatásban, propagandában és egyebekben, de a hadtörténeti részével nem nagyon foglalkoztak. Vagy ha igen, akkor az meglehetősen szűken történt: Bem apónak nagyon jó volt a megítélése, a Görgeié meg nagyon rossz. Egy ideig árulónak tekintették, majd pedig megalkuvónak, aki alapvetően tehetett arról, hogy úgy fordultak az események, ahogy fordultak.
– Említette, hogy a levéltári kutatásokból egészen más derült ki.
– Az egyetemen az oktatásban nagyjából '48 júliusában-augusztusában véget ért az események elmondása, és '49 augusztusától- szeptemberétől indult újra, mintha közben nem zajlott volna le egy háború, ami számomra teljesen érthetetlen volt, annál is inkább, mert a '48-as szabadságharc hadseregének a teljesítménye európai összehasonlításban is kiemelkedő volt.
Ha a magyar történelmet nézzük, akkor nagyjából Mátyás király óta először volt az országnak európai szintű hadereje. Minden tekintetben kiállta a próbát a korabeli európai első vonalbeli haderőkkel.
– A mai előadása arról a részről szól, amelyről nem beszél a történelem, és keveset tud a közvélemény?
– Szerintem túl keveset. Azért a '80-as évektől kezdve ez már alapvetően megváltozott, egyrészt mert megszűntek otthon is a direkt politikai tiltások ezzel kapcsolatban, másrészt új történésznemzedék nőtt fel, Katona Tamás vagy Bona Gábor kutatásainak és útmutatásának köszönhetően. De érdekes maga a hadseregszervezés meg az is, hogy az egyes hadjáratokban milyen teljesítményt nyújtott a magyar hadsereg.
– Elmondta, hogy például a Rákóczi- szabadságharcban a kuruc haderő minden döntő csatát elveszített a kezdetkezdetétől. A 48- as szabadságharcban összesen 11 nagy csatát vívtak, ezek azok, amelyek a hadjáratok sorsátdöntő mértékben befolyásolták, és a 11-ből ötöt a honvédség megnyert.
– Ez már önmagában is nagyon jó arány, hozzátéve, hogy az utolsó időszak csatáiban már nemcsak az osztrák haderőkkel, de az oroszokkal is meg kellett mérkőzni. Ott már egy olyan túlerővel kerültek szembe, ahol nem volt esély a győzelemre. Ez is is egy nagyon fontos tényező a szabadságharc megítélésében. Ez volt az egyetlen példa az európai történelemben, amikor egy nagyhatalom egy másik nagyhatalmat hívott segítségül egy úgynevezett belső lázadásnak a leverésére. Erre sem előtte, sem utána nem volt példa, és még ha számunkra kellemetlen is mint eredmény, joggal lehetünk büszkék rá.
– Hogyan értékeli hadtörténeti szempontból a világosi fegyverletételt?
– A fegyverletétel megítélésében is nagyon fontos hangsúlyozni, hogy addigra a katonai ellenállásnak az esélyei teljesen megszűntek, a déli magyar sereg döntő vereséget szenvedett Temesvárnál. Az már valóban annak a haderőnek a végét jelentette. Több mint 6000 fogoly került az osztrákok kezébe. Ennyi foglyot korábban négy csatában összesen nem ejtettek. Ez mutatja, hogy a hadsereg belső összetartása megszűnt. Másrészt Görgei hadserege volt az egyetlen harcképes erő a haderők közül. Aradon 30 ezer katonából ötezer gyalogos volt, az orosz sereg Paszkevics herceg vezetésével kb. 80-90 ezer fő volt, háromszoros túlerőben voltak.
Ebben a helyzetben a további ellenállásnak sem politikai, sem katonai hozadéka nem lehetett. Amit viszont fontos hangsúlyozni, a fegyverletétel nem Görgei egyszemélyes döntése volt, a haditanács már augusztus 10-én döntött arról, hogy ha nem ők nyerik meg a döntő csatát, és az oroszok nem hajlandók tárgyalni – amint nem is voltak –, inkább előttük teszik le a fegyvert, mint az osztrákok előtt. Augusztus 11-én a temesvári vereség hírére Görgei összehívott egy haditanácsot: közel száz tábornok, hadtest-, hadosztály-parancsnokok, a hadügyminisztérium vezető beosztású tisztjei, vezérkari tisztek összesen két ellenszavazattal döntöttek a fegyverletételről. Görgei ezzel gyakorlatilag megóvta a tisztikar egy jelentős részének az életét, ugyanis Haynaunak feltett szándéka volt, hogy ha megtörténik a fegyverletétel, gyorsított eljárással ítélkezik a volt honvédtisztek fölött. De miután az oroszoknak adták meg magukat, elhúzódott a kiadatás, addigra Bécsből már más utasítások jöttek, eljárások lefolytatását írták elő, és aki ezeknek az eljárásoknak az elejére került, mint az aradi vértanúk, azokon végrehajtották a halálos ítéletet, viszont akik egy-két-három hét múlva kerültek a bíróság elé, azokra nézve is hoztak ugyan halálos ítéletet, de már nem hajtották végre. Ebben szerintem a fegyverletételnek is volt némi szerepe.
– A történészek keveset beszélnek az egyházak szerepéről…
– Az egyházak 48-49-ben együttműködtek az uralkodó házzal, az osztrák kormányzattal. Azt hozzá kell tenni, hogy ha valakit kineveznek valahová püspöknek, annak nem az a dolga, hogy szembemenjen a kormánnyal.
– Azt olvastam, hogy a katolikus egyház körlevelet adott ki, hogy ne álljanak be katonának a magyarok.
– Ez így volt, hogy engedelmeskedjenek az új osztrák kormánynak. Ehhez hozzá kell tenni, hogy az egyházi vezetők ezt nem a saját fejüktől tették, behívta őket a főparancsnok, és kiadta az utasítást, hogy adjanak ki körlevelet. Ez '49 januárjában történt. Ha végigolvassa a körlevelet, az gyakorlatilag nem uszít a forradalmi kormány ellen, az új hatalom iránti engedelmességre szólít fel. És hozzá kell tennünk, hogy voltak püspökségek, amelyek a forradalmi kormánnyal működtek együtt, és ezek többségét '49 után el is ítélték. Nem véletlen, hogy a körlevelet nem is engedték átadni az uralkodónak. Fontos hangsúlyozni, hogy amikor véget ért a szabadságharc, azok az egyházi vezetők is, akik nem rokonszenveztek a szabadságharccal, beosztott papjaikat, lelkészeiket, akik valamiképpen megégették magukat, katonáknak prédikáltak vagy felolvastak valamilyen katonai körlevelet, amennyiben lehetett, igyekeztek kimenteni az osztrák hatalmi terror karmai közül. Elküldték őket egy-egy kolostorba, ezzel pedig az életüket mentették meg. Szerintem még nagyon sok kutatnivalója van a magyar történetírásnak.
– Hadtörténeti szempontból milyen következtetésre jut? Mit jelentett 48-49 Magyarország számára?
– Azt gondolom, hogy a magyar nemzetnek az egyik legnagyobb katonai teljesítménye volt a középkori Magyarország összeomlása óta. Önmagában az a tény, hogy '49-ben a saját erejéből foglalta vissza a magyar hadsereg Buda várát, ami sem előtte, sem utána nem történt meg, jelzi a teljesítmény nagyságát, és ez nagyon jelentős összetartó erő volt a későbbiekben is. 1849–1867, a kiegyezés között, de akár ma is azt lehet látni, ha az ember elmegy egy március 15-i ünnepségre vagy katonai hagyományőrző rendezvényre, hogy ennek máig ható erős vonzereje van. Azért is tartom nagyon fontosnak ennek az örökségnek az ápolását, mert itt nem kell hazudni. Nem kell olyasmit állítani az emberekről, amit nem cselekedtek meg, elég, ha elmondjuk róluk az igazságot, hogy egy fél év alatt létrejött egy reguláris hadsereg, amely egy éven belül már képes volt arra, hogy Európának az egyik vezető nagyhatalmát ha nem is a falhoz állítsa, de nagyobbrészt kipenderítse az országból, és hogy az a nagyhatalom kénytelen volt idegen fegyverek segítségéért koldulni. Ez szerintem olyan teljesítmény, amire minden magyar joggal lehet büszke.
Mózes Edith
Népújság (Marosvásárhely)

Búcsú Haller József festőművésztől
Ha a szó válságba kerül, mert nem képes pontosan kifejezni, amit közölni szeretnénk, a művészet mindig kisegíthet. A művészetek személyes hangvételű, öntörvényű képviselői azt is érzékeltetni tudják, sőt azt fogalmazzák meg leginkább, amit szóban elmondani nem lehet. Az érzelmek, lelkiállapotok, szellemi üzenetek ilyen egyéni hangú, sajátos világlátással és értékes gondolatokkal telített, nagy műveltségű egyénisége volt Haller József, akitől – keresve a megrendülés illő igéit – most búcsúznunk kell. Olyan igaz művész, akinek mindig volt megszívlelendő üzenete, és ezt olyan nagyszerű, egyedi látványba tudta önteni, hogy azzal nemcsak a műélvezet örömét továbbította embertársainak, de a belső megtisztulás, az önvizsgálat igényét is elindította bennünk. Sokoldalú, mindegyre megújulni képes alkotó volt: egyetemi végzettsége szerint szobrász, de valójában grafikus, festő, díszlet- és bábtervező, könyvillusztrátor. Ahogy ő mondta nemegyszer magáról, képzőművész, aki rajzol. Igen, a rajz volt mindene már kisgyermekkorától. A rajzolás izgalma, a papír fehérsége kínálta kihívás, amely annyira lázba tudta hozni, az alkotásnak, a teremtésnek az a kivételes pillanata, amikor már csak ketten maradtak: a papír és ő, és meghúzhatta az első vonalat, amely aztán töprengést kiváltó, bámulatos fekete-fehér metaforává, tömör kompozícióvá kerekedett. „A rajz nálam magánügy, olyan, mint a szerelem, nem tartozik másra” – vallotta egy interjúban. Hogyne tartozott volna! Grafikáinak számtalan híve van itthon és külföldön is sokfelé. Festményeinek is természetesen, sokan úgy tartják, hogy ő volt mifelénk a pasztellek egyik legavatottabb mestere.
Döbbenetes, hogy múlt időben kell beszélnünk. Haller József hosszú évtizedeken át az alkotó energiák fiatalító erejét példázta Marosvásárhelyen. A város kulturális életének egyik olyan örökmozgó, tevékeny jelesét tisztelhettük személyében, aki példás igényességgel folyamatosan dolgozott, és gyakran vállalta a megmérettetést, szívesen mutatta be friss alkotói termését egyéni és csoportos kiállításokon. Gazdag, magas színvonalú életművet hozott létre közel hat évtizedes pályája során. Úgy, hogy műtermében szinte mindig megcsodálhattunk egy újabb tárlatra kész anyagot. A hirtelen jött és súlyosbodó betegség megakadályozta, hogy a január 24-re, 82. születésnapjára tervezett kiállítását megnyissuk a Bernády Házban. A március 24-i megnyitón sajnos személyesen már nem lehet jelen. Becses hagyatéka azonban megmarad, és nem csak a helyi értéktár kincseként tarthatjuk elevenen a köztudatban. Országos és távolabbi kitekintésben is joggal érdemel figyelmet. Művészetének „maisága és időtlensége, képeinek klasszikus szépsége, mediterrán harmóniája, vonalainak az eleganciája”, tónusainak pasztell érzékenysége egyaránt ezt indokolja.
Őt magát engedjük égi útjára, sok kedves barát várhatja ott fent. Vajon ennek az ottlétnek a képe lebeghetett lelki szemei előtt akkor, amikor több mint két évtizeddel ezelőtt így fogalmazott öninterjújában? „Itt állok... tehetek másként? És nézek persze. Kinézek talán egy ablakon, és várom, hogy a képbe belépjen egy vonal, amit érdemes meghúzni. Még ma. Esetleg holnap.” Mindörökké immár, tegyük hozzá. És csend lesz, végtelen csend, amit ő saját bevallása szerint annyira szeretett.
Legyen békés a pihenésed, Jóska!
NAGY MIKLÓS KUND
Haller József (Szatmárnémeti, 1935. január 24. – Marosvásárhely, 2017.március 2.)
Népújság (Marosvásárhely)

„Színekben élem álmaim”
Félszáz éve, 1967-ben nyílt meg Kedei Zoltán első egyéni kiállítása a marosvásárhelyi Kultúrpalotában
A következetes munka, a kitartás, az elhivatottság hajtóereje minden időben célhoz vezeti az alkotót. Nem volt ez másként Kedei Zoltán festőművész életében sem. A társadalmi nehézségek ellenére („Bolyongok vörös végzettel, mely megcsúfolta és lerombolta építendő Váramat”) a szemmagasságban lobogó célt („csak azért is festő leszek”) sosem téveszti szem elől. Lendület, törekvés a csúcsra, melynek elérése után újabb meghódítandó csúcs sejlik fel: mindez a mai napig jellemzi a művészt. Fiatal festőként Miklóssy Gábor barátságát élvezi, gyakran utazik fel Kolozsvárra, hogy ott órák hosszat hallgassa a Mestert. Közben dolgozik, egyre csak dolgozik. A napi nyolcórai kenyérkereseti, hivatalnoki robotmunka és a családi kötelezettségek mellett nem múlhat el egyetlen nap sem ecsethasználat nélkül. Késő éjszakába nyúlik az alkotás folyamata. Belülről égeti, hisz gyermekkora óta magában hordozza a festészet iránti szenvedélyt. Éli és érzi a színeket, kapcsolatot teremt velük, perel, segítségül hívja őket. „A vörös élénksége és mozgalmassága megfelel vérmérsékletemnek..., a kék nyugodt... transzcendentális ünnepi hangulatot áraszt..., a barna belső szépségével áraszt meleget...”, a krapplakk, a sárga, a fehér, a fekete... Valamennyit „megszólítja” Kedei Zoltán, kedves ismerősként beszél róluk. Egyetlen színt nem kedvel: „általában a szürkéket nem használom, kerülöm festészetemben, hamis a fényük... Szürke szamár minden kapualjban”. (Nem is csodálkozunk ezen, az adott politikai, totalitárius hatalmi kontextusra gondolva.)
1967 januárjában szembesülhetett először közönségével. A művész életében mérföldkőnek számító esemény kapcsán gyűltünk a minap össze a Vár-lak műteremben. Ismerős, rokon, barát érkezik tiszteletét tenni. Mindannyian örvendünk, hogy ötven év távlatából együtt eleveníthetjük fel a kiállítást. Kilyén Ilka színművésznő a művész lírai gondolatait tolmácsolja, Székely Szabó Zoltán a 2004-ben megjelent Kedei Zoltán-kismonográfia bemutatása és a Bernády Házban tartott születésnapi, kettős ünnepség kapcsán Nagy Mikós Kund írását eleveníti fel. A színekről a művész tollából származó gondolatokat magam tolmácsolom. Művészettörténeti vonatkozásban is módfelett értékes gondolatok, festőművészi ‘színvallás’.
Nagy Miklós Kund, a monográfia szerzője, Kedei művészetének kiváló ismerője egy korábbi írását idézi: „Ömlik a fény a földre. Narancsba oldott vérvörös s égszínkék árad alá. Angyalt sejtet a magasban a festői látomás. Fehér a köntös, fehér a szárny is, óvón takaró a hópuha lepel. Nyugalmat terít a lentiekre: leljen már békét a zaklatott tömeg! Széles a triptichon, oldalról, fentről jön még több hírnök, bővül a nyugtató égi palást. Véget kell vetni tűzvésznek, áradatnak, csituljon végre az öldöklő szenvedély!... Kedei Zoltán várbeli műtermében pendít meg lírát, és sugall megszívlelendő üzenetet a festőállványon a hármas osztatú, új olajkompozíció. A festménynek nincs még végleges címe, de így is kihallani belőle a humánum szavát. A festő ezúttal is hű maradt önmagához, ars poeticáját a piktúra nyelvére átültetve, kedvenc színeit, kompozíciós megoldásait mutatja föl e frissen született, összegező jellegű munkáján is. Elgondolkodtató, lélekhez szóló művészi állásfoglalásából kiérezhető, hogy napjainkban is bízik az alkotás üzenethordozó erejében, hisz az alkotói igazságban”.
Szól a művész is, köszönetet mond Bölöni Domokosnak, a vár-laki összejövetelek szervezőjének, a találkozó ötletgazdájának.
„A művészet: kinek pénz, kinek szerelem. Az utóbbit választom... – vallja aztán. – Béklyószorításban festem a képet, mert későn érkeztem... Letörlöm orcámról a szégyen pírját... Vár-lakom ablakán beragyog a fény... Festeni, festeni, festeni... Fény!”
Az 1967-es kiállításról fotók tanúskodnak. Mestere, Olariu György nyitotta meg, mellette a képen a város nagy festője, Bordi András. Mára anekdotikus színezetet kap az akkori durva ukáz: a tárlat plakátját csak akkor lehet kinyomtatni és használni, ha nincs zöld szín benne – kötötte ki a cenzúra.
A művész grafolírával, az alkalomból született új grafikai kollázs alkotása sokszorosított példányaival ajándékozza meg a vendégeket, rajta két feldolgozott fotóval a kiállításról – egyiken Molter Károly író is látható –, és helyet kap ott az első olaj önarckép is.
Tervei szerint ilyen grafolírai, grafikai kollázs alkotásokat készít tollforgató barátairól. Belőlük több is elkészült már, jelzésértékűek, „kopjafákként” világolnak . „Talán kötet lesz belőle” – mondja Kedei Zoltán.
Jó hangulatú, méltó ünnepléssel, színek és formák bűvöletében tölthettünk el bő két órát a Vár-lakban.
Doszlop Lídia
Népújság (Marosvásárhely)

Orth István kiállítása Marosvásárhelyen
Nagyszebeni vendég, Orth István mutatkozik be a marosvásárhelyi Bernády Ház következő kiállításán. A sokoldalú alkotó műveit sokan ismerik, kedvelik a városban, tárlatai mindig népes közönségnek örvendtek. Újabb egyéni kiállítása április 13-án, csütörtökön 18 órakor nyílik meg. Ezúttal olajfestményei képezik a nézők elé táruló anyag nagyját. A közelgő húsvét jegyében elsősorban a szentképeknek nevezett kompozíciói közül válogat a művész. Ezek még nem szerepeltek a vásárhelyi nyilvánosság előtt. Az itteni művészetkedvelők eddig főként Orth metszeteibe, rajzaiba, pasztelljeibe nyerhettek átfogóbb betekintést. A tárlaton a grafikus a kétszáz éve született nagy költő, Arany János emléke előtt is tiszteleg. A kiállító pályáját, munkásságát a tavaly ősszel megjelent album mutatja fel átfogóan.
A monográfia a Pallas-Akadémia Könyvkiadó Élet-Jelek sorozatának legfrissebb darabja, szerzője Nagy Miklós Kund, művészeti író. A megnyitón ő méltatja Orth István művészetét, életművét. A helyszínen a kötet is megvásárolható. Népújság (Marosvásárhely)

Engedd hazámat értenem
Június 14-én, szerdán délután 5 órakor a marosvásárhelyi Bernády Házban (Horea u. 6. sz.) mutatják be Lengyel László és Markó Béla nemrégiben megjelent közös könyvét. A budapesti Helikon Kiadó gondozásában megjelent kötetben Lengyel László közgazdász-politológus és Markó Béla költő, politikus beszélget Erdélyről, nacionalizmusról és patriotizmusról, a magyar és a román rendszerváltásról, a parlamenti demokráciák kiépítéséről, működtetéséről, majd elapadásáról. A Kós Károly Akadémia Alapítvány által szervezett eseményen a könyvről Kelemen Hunor, Lengyel László, Markó Béla és Tibori Szabó Zoltán beszélget. Népújság (Marosvásárhely)

Egy megszűnt közösség nyomában
Rendkívülinek is mondható fotótárlat nyílt a Bernády Ház emeleti galériájában, ahol Vajda Ferenc Attila által, egy napjainkra teljesen megszűnt szász település utolsó emlékeit megörökítő fényképei láthatók.
Üzenetértékűnek, figyelmeztetésnek nevezték a megnyitón azokat a vászonra nyomtatott nagyméretű fényképeket, amelyek két hétig tekinthetők meg a Bernády Ház emeleti kiállítótermében, ahol Vajda Ferenc Attila mutatkozott be az éveken át készült alkotásaival. A fotográfus, ahogy elmondta, dobrudzsai vándorlásai során 2007-ben olyan helyet fedezett fel, amely megváltoztatta számára a közösség fogalmának jelentését.
A Duna-delta szélén fekvő településről, a németül Malkotsch, románul Malcoci nevű faluról van szó, amelyet 1843-ban 25 német család odatelepítésével alapították. Az első katolikus német település volt Dobrudzsában, ahonnan azonban 1940-ben Hitler parancsára a Heim ins Reich mozgalom kapcsán 1100 személyt telepítettek ki Németországba. A faluban ott maradt minden: a házak, a templom, az iskola, a temető.
Ma már csak a katolikus templomon és a temetőn látszik a német múlt, minden mást „átvett” a román közösség. Vajda Ferenc Attila, mikor felfedezte ezt a falut és fotózni kezdte, legfőképp az a kíváncsiság hajtotta, hogy hogyan születik meg egy közösség, hogyan él, majd mi módon tűnik el és mi marad utána. Mindezt éveken át kutatta, járta a falu utcáit, temetőjét, míg 2015-re elkészült a kiállítása, amelyet először a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézetben mutattak be. Azt követően több helyen is találkozhattak vele a fotográfia iránti érdeklődők: Temesváron, Budapesten, Pécsett, most pedig a marosvásárhelyi nézők is megtekinthetik. A képeken az egykori német temetőben fennmaradt keresztek, a romhalmazzá vált templom külső és belső részletei láthatók, egykor egy életerős közösség által lakott, mára elfeledett közösségi terek. A megnyitón Vajda Ferenc Attila arról beszélt, hogy annak ellenére, hogy Románia Európai Uniós tagállamként számos vállalást tett, továbbra sem figyel az értékeire, templomok, paloták, történelmi értékek válnak semmivé, omlanak össze a nemtörődömség miatt. Amióta ezeket a fotókat készítette, tovább romlott a helyzet – hangsúlyozta.
A kiállítást és az alkotót Kósa András László, a Balassi Intézet – Bukaresti Magyar Intézet igazgatója, Borbély László, a Bernády György Közművelődési Alapítvány elnöke, valamint Both Gyula, a marosvásárhelyi Marx József Fotóklub elnöke méltatta. A tárlat naponta 10 és 16 óra között látogatható. A belépés ingyenes. Antal Erika / Székelyhon.ro

Erdélyi pikareszk
Ne gondoljunk regényre, Markó Béla friss kötete* Esszé, publicisztika alcímet visel, a pikareszk a szöveg szabad csapongásaira és képzettársításaira, a bele válogatott közel félszáz, 2011-2016 között született írás laza szövetére utal, sorrendjük tetszés szerint felcserélhető. És azt hiszem, az olvasó ezt is teszi, nem sor- és időrendben halad az első oldaltól az utolsóig, hanem aszerint kezd olvasni, hogy éppen melyik cím hívja fel magára leginkább a figyelmét. De aztán egy-kettőre rabjává is válik a szerző közvetlen hangú, könnyedségében is mélyenszántó, meggyőző eszmefuttatásainak. Sokan talán elsőként a külsejében is tetszetős könyv címadó esszéjét választják, azért is, mivel ott a pontosítás: Erdélyi pikareszk (avagy: a Tamási-modell), az íróról, Farkaslaka nagy fiáról pedig mostanság sok szó esett. Pró és kontra. A kettős megközelítés ebben az írásban is észlelhető, sőt mondhatni az egész kötetben, hiszen Markó gondolatmenetét mindvégig a józan mérlegelés, a kérdésfelvetés jellemzi. Ez akkor is hamar kiderült, amikor szeptember végén a marosvásárhelyi Bernády Házban tartott könyvbemutatón a szerzővel a kiadványt megjelentető Kalligram Kiadó vezetője, Mészáros Sándor beszélgetett.
Nem először volt alkalmunk végigkövetni nyilvános dialógusukat, a szerkesztő kritikus ezúttal is kiemelte, mennyire figyelemre méltó, hogy a költőnek hosszú kihagyás után úgy sikerült visszatérnie az írásművészethez, hogy egyben meg is újította alkotói pályáját, egy ideje a korábbitól különböző, más típusú költészettel lepi meg a közönségét. Ritkaság ez az irodalomban, mondotta Mészáros. Az esszéről, publicisztikáról szólva hangsúlyozta, hogy Markó a műfaj hagyományaihoz is hű marad, átértékelő szándékkal újít is. Közéleti beszéd az övé, központi kérdés nála a közösség és az egyén viszonya, az általános, kollektív létkérdések is izgatják, de önvizsgálatra is lehetőséget nyújt az írás. Folyamatosan mérlegel, nem kijelent, kérdései vannak. Nem sérelmi viszonyulás szüli írásait, nem újabb gondokkal akarja terhelni olvasóit, együtt gondolkodni, beszélgetni szeretne velük.
Markó Béla elmondta, az esszé korábban is fontos volt számára, nem csak alkotómunka, értelmezni is lehet vele dolgokat. A publicisztika viszont frissen jelentkezett nála, miután megvált politikusi teendőitől. Eleinte lenézte ezt a műfajt, mára megszerette. Egyfajta ingázást biztosít irodalom és újságírás között. Élvezettel ír irodalmi esszét, a kötetben is olvashatók gondolatai a szépirodalomról, műfajokról, írókról, úgy érzi, hogy manapság, amikor sokan azt tapasztalják, hogy az irodalomelméleti terminológia megváltozott, és nehézséget okoz a megértése, az esszé olvasható, hozzáférhető utat kínál. A dokumentumpróza különben szép hagyományokkal rendelkezik Erdélyben, sokáig az emlékiratok szerzői voltak az erdélyi irodalom nagyjai. Érdekes, izgalmas terület ez, ma is érdemes művelni. Vannak témák, amelyekre ő is gyakran visszatér, példaként Bánffy Miklós életművét említette. Az író és politikus nagyon fontos szerepet tölt(ött) be, a személyiségét és a műveit nem szabad különválasztani. Ugyanez érvényes több más jelentős írónkra, közszereplőre. Kós Károlyra is. Sajnos mi, erdélyiek nem tudjuk az értékeinket eléggé népszerűsíteni. Olykor az álértékek kerülnek felszínre. Biztosítanunk kell a többszólamúságot – hangsúlyozta Markó Béla, de sohasem szabad szem elől téveszteni az igazi értékek érvényesítését. Ezért is vannak ebben a kötetében is visszatérő témák, történetek. Az ellen a szándék ellen is igyekszik fellépni, amely gettóba zárná az erdélyi magyar kultúrát. Egy magyar irodalom van, egységes magyar irodalom, amelyből nem hiányozhatnak a sajátos erdélyi ízek, hangok. Vannak olyan általánosan elismert magyar írók, akiket éppen az erdélyiségük tett naggyá. És vannak ügyeink, többnyire politikai vetületű ügyek, amelyeket még mindig nem vitattunk végig, például a Sütő András helyzete, a Székely Jánosé, a Wass Alberté. Az esszé az ilyenek kellő józanságú átgondolását, elemzését is elősegítheti. A kötet olvasói ilyenszerű dilemmákat is körbejárhatnak Markó Bélával, s az, hogy közben mai valóságunk, társadalmi jelenségeink kulisszái mögé is betekinthetnek, csak még felerősítheti olvasmányélményüket. NAGY MIKLÓS KUND
*Markó Béla: Erdélyi pikareszk – Esszé, publicisztika 2011-2016, Kalligram, Budapest, 2017 Népújság (Marosvásárhely)