Az országban törvény tiltja a fasiszta pártok újjáélesztését, ennek ellenére az egyik legionárius csoport, a Horia Sima-fészek sajtóértekezletére még a titkosszolgálatot /SRI/ is meghívták. Azt próbálták elhitetni a hallgatósággal, hogy az 55 évvel ezelőtti bukaresti zsidóellenes pogromot, a hírhedt vérengzést nem elődeik, hanem a szovjet NKVD szervezte és hajtotta végre. Szerintük Nicolae Iorgát is ők ölték meg. /Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 25./

"1964. augusztusában szabadulhattak a szamosújvári börtön politikai foglyai, köztük volt Puskás Attila. A szabaduló rabok a szocializmus fáját akarták kivágni (ahogy Fábián Márton, a Szekuritáté kihallgatótisztje mondta). Puskás Attila a 411-es, 1964. július 24-én kibocsátott közkegyelmi rendelet alapján szabadul. Ezt megelőzte három kegyelmi rendelet. Az első 1962. szeptember 27-én kelt 772-es (néhány társuk ennek alapján szabadult, akárcsak a bánáti szerbek), majd a 176-os 1964. áprilisában és a 310-es 1964. június 16-án, melyek alapján végre teljesen kiürültek a politikai foglyokat sanyargató börtönök. Puskás Attilát 1959. máj. 12-én tartóztatták le a csíkdánfalvi hétosztályos iskolában. Innen kísérték lakásába, s amint a házkutatási jegyzőkönyvből kitűnik - megírta Suciu Mihai hadnagy, a marosvásárhelyi 0421-es Szekuritáté-egység bűnügyi vizsgálótisztje -, találtak egy versesfüzetet is. Valójában nem találták meg versesfüzetét és naplóját, mert azt előzőleg elrejtette /és mai is megvan/. Puskás Attila fiatal csíkszeredai tanárként színdarabokat rendezett, megemlékezett március 15-ről stb. 1956-ban megírta az Október 23. című versét. Eltelt három év. 1958-ban Puskás Attilát büntetésből Csíkdánfalvára ,,száműztek", amikor Sántha Imre utolsó éves diák eljött Sepsiszentgyörgyre, hogy színész legyen, hátrahagyva magyarkodó verseit. Ezeket a verseket megtalálták a szekusok, s ezzel megindult a lavina. Sorra tartóztatták le a diákokat, tanárokat. Így került össze a tizenegy emberből álló vádlottcsoport: hat tanár, öt diák. Puskás Attila lett a fő vádlott. Húsz évet kapott a Büntetőtörvénykönyv 209-es paragrafusának 1. pontja alapján, megtoldva 10 évvel a 325-ös cikkely 3-as bekezdése c pontja alapján. Az első ,,államellenes felforgató tevékenységet", a második ,,tiltott írások terjesztését" rótta fel . Puskás Csaba, megtudva, hogy testvérét letartóztatták, Csíkszeredára sietett, egyenesen a Szekuritátéra ment, hogy számon kérje: miért tartóztatták le a bátyját? A válasz helyett ígéretet kapott: nem fognak róla sem elfelejtkezni! Őt 18 évre ítélték. Szamosújvár börtönében volt 1960. január 23.-1964. augusztus 3-a között. Ezekről az évekről többeknek is beszélt, az ismertebb interjúk: Balogh László: A fővádlott - megjelent a Romániai Magyar Szóban 1993 őszén -, majd és Te hol voltál, Szent György? című kötetében (Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2001), továbbá Benkő Levente Volt egyszer egy 56 című, 1998-ban a sepsiszentgyörgyi Kaláka-sorozatban, a H-Press Kiadónál megjelent könyvében. Legalaposabban néhai Gagyi-Balla István interjúja fogja át úgyszólván egész életútját, amelyet az 1956-os Magyar Forradalom Történetének Dokumentációs és Kutatóintézete rendelt meg, s amely az Oral History Életutak annotált jegyzékében a 97. oldalon szerepel. A katalógust 1996-ban adták ki. Kisebb részletek, versek más magyarországi és romániai lapokban láttak napvilágot. Tótfalvi Zoltán magyarországi támogatással megszervezte az Utak a Duna-deltába emlékező túrát 1996-ban, s az erről készült filmet 1997. februárjában a 28. Magyar Filmszemle alkalmával Sorsod sötétlő árnyak közt címmel mutatták be. Tófalvi Zoltán évek óta elkötelezte magát az erdélyi 1956 eseményeinek és következményeinek felkutatására. Puskás Attila börtönéletének arra a részére tért ki, amelyet akkor tudott meg, miután Bukarestben elolvasta a 19 kötetnyi, 2200 lapon átkígyózó rémséget,Szamosújváron előbb tizenkét órát, majd tízet, 1964-ben nyolcat dolgoztak a bútorgyárban. A leghitványabb börtönőr Gábor Tibor magyar cigány volt, akinek szadizmusával csak a börtönparancsnok, Goiciu és a gyár igazgatója, Mihalcea vetekedett. Az állandó zaklatás, váratlan kutatások, szigorú büntetések a legcsekélyebb ,,fegyelmezetlenségért" az 1964-es évben ritkábbá váltak. Miután a román politika a nemzetiszocializmus irányába fordult, nagy felháborodást váltott ki egyrészt a Historia Mundi néven elhíresült világtörténelmi kiadvány, de az Erdélyre vonatkozó magyarországi történelmi könyvek is. Beindultak tehát a román nép kétezer éves történelmét ismertető tanfolyamok, s ezzel párhuzamosan a vasárnapi nyilvános ,,meaculpázások". Ezeken egyesek elmondták az egybegyűjtötteknek ,,vétkeiket", majd ,,leleplezték" a még mindig megátalkodottan reakciósokat. Puskást is felkérte az EMISZ elnöke, néhai Orbán László, aki viszont egy Ady László nevű volt belügyi tiszt (kegyvesztett és elítélt lett) utasítását hajtotta végre. Puskás nem vállalta. A börtönbeli besúgás példájára néhány mondat a szeku irattárából kimásoltatott anyagból: ,,Ez év januárjában számot vetettem a múltammal, azzal, amit elkövettem. Puskás Attilával az élen minden "híve" elítélt engem, és megtagadtak. Addig sem volt velem jóban (mármint P. A.), de azután egyáltalán nem. (...) Nemegyszer álltam szóba vele helytelen álláspontja miatt. Mindig visszavert nacionalizmusával, azt a benyomást keltve bennem, hogy megátalkodott, sőt, bigott, fanatikus vagy éppenséggel agybeteg..." Más: ,,A következőket nyilatkozom, mivel a kulturális-nevelő tevékenységem során a szamosújvári börtönben megállapítottam, hogy létezik egy nacionalista magyar csoport, s ezúton jelentem azt, hogy kik ennek a csoportnak a tagjai: Puskás Attila, 57-es cella (továbbiakban felsorol még tíz nevet más cellákból). /Ezeket a neveket a szekusdossziékat vizsgáló bizottság, a CNSAS kihúzta./ (...) Ismert Puskás Attila esete a börtönadminisztráció előtt, amikor az adminisztráció egyes intézkedéseit (azt, hogy csak románul beszélhetünk a cellában - P. A. megj.) megsemmisítette azáltal, hogy úgy állította be, mint ami a magyar rabok ellen irányul. Más alkalommal, 1962. október 23-án P. A. néhány magyar ifjat gyűjtött maga köré, és 1956. október 23. jelentőségéről beszélt nekik..." (jelenti Ady Ladislau valamikor 1964-ben, dátum nélkül - P. A. megj.) És még egy: ,,...Megengedte magának, hogy ő, mint a magyar elit egyik képviselője, úgy minősítsen minket, vagyis alulírottat (A. F. - nem adom meg a teljes nevét, mert megyénkben él, az elszámolást lelkiismeretére bízom) és másokat, akik megértettük azt, hogy hibáztunk, és állást foglaltunk ezekkel szemben, hogy elárultuk a magyar ügyet, a magyar nép ügyét. (...) Azt mondtam neki, hogy valóban ellensége vagyok, s mindazoknak, akik a nép érdekeinek ellenségei, azokkal vagyok, akik új életet alkottak, akik a szocializmust építik..." (Sohasem mondta, hogy ellenségem - P. A. megj.) - A szekus tisztek azt mondták Puskás édesanyjának, hogy rossz magaviselete miatt csak akkor szabadulhat, ha meggyőzi fiát a javulásról, ami azt jelentette, hogy szolgálja a szekut. Édesanyja azonban egyetlen ilyen szót sem szólt neki.Az ismert író és publicista, Stelian Tanase Gheorghiu-Dej uralmának éveit kutatva megállapította, hogy 1957 decemberében 8578 tiszt, 3375 altiszt, 5816 civil és 11 193 ,,segédszemélyzet" alkotta a szeku állományát. De a hozzáférhetetlen A szekuritáté fehér könyve (Cartea alba a securitatii, megjelent az Román Hírszerző Szolgálat /SRI/ kiadásában 1994-ben) már a ,,hiteles" számokat közölte: 9884 tiszt, 3488 tovább szolgáló altiszt, 5284 civil. Ezeken kívül a Szekuritáté operatív egységei 5633 tiszttel, 4108 tovább szolgáló altiszttel, 1416 civillel, valamint 42 028 sorköteles katonával duzzadtak fel 1958-ban. 1955-57 vége között 6214 politikai rab volt. Ez egy év alatt, 1958-ban 10 125-re, majd 1960. januárra 17 613-ra ugrott a létszámuk. További adat: letartóztatva 1958-ban 47 643 politikai ,,bűnöző", ez a csúcs, mivel 1959-ben ,,csak" 37 893 személy kerül vizsgálótiszt elé. Újabb esés: 1960-ban mindössze 21 176 embert tartóztatott le a szeku. 1958 júliusától már halálos ítéletet is hozhatnak. Pacepa tábornok valamennyi könyvében igyekezett ,,hazafi" lenni, az ötvenes-hatvanas évek embertelenségeit a szovjet KGB abszolút befolyásának tulajdonította. S ezt bőven illusztrálja a hírhedt besszarábiai orosz, akit Gheorghe Pintilienek keresztelnek át (alias Pintilie Bodnarenko ukrán NKVD-ügynök). A Szovjetunió által ,,felszabadított" valamennyi közép-kelet-európai ország állambiztonságát minden szinten szovjet ügynökök ellenőrizték és irányították. Így tehát Romániában a Szekuritáté megalakulásának évében (1948. augusztus 30., az alapító törvényrendelet száma: 211.) a koncepciós perek főrendezője (szabotázs és kémkedés vádakkal) Alexandru Nicolski, a kihallgatótisztek főnöke. A DGSP (Directia Generala a Securitatii Poporului) Nemzetbiztonsági Főigazgatóság főnöke pedig Gheorghe Pintilie (Pantyusának hívják bizalmasan). Virgil Magureanu 1998-ban úgy tudta, hogy még 1989 lázas napjaiban nyomban eltűnt 100 000 szekusdosszié, de még mindig van 1 267 384 (!), amiből 81 295 a volt politikai elítélteké, 35 305 a ,,felszabadulás" előtt elítélteké (legionáriusok, kommunisták, nemzetiségiek), és 603 333 dosszié azé a 425 000 informátoré, akik a szekunak dolgoztak. Más források - pl. Pacepa is - ennek a számnak legkevesebb kétszeresére teszik az informátorok (és együttműködők) számát. Persze, a büntető törvénykönyv vonatkozó fejezete tulajdonképpen 1936-tól az 1949-es éven át egészen a jelenlegi 1968-asig, amelyet 1975-ben, majd 1990-ben s ezt követően is módosítottak, egyaránt tartalmazza más és más cikkelyben, más és más megfogalmazásban az állam biztonsága elleni bűncselekményeket - most már enyhébb büntetésekkel. Puskás elhatározta, hogy megismeri a vele kapcsolatos szekusdossziékat, ezért a Szekuritáté Irattárát Tanulmányozó Nemzeti Tanácshoz fordult. Végül jelezte a hivatal, hogy tizenkilenc dossziéban 2200 oldal vár áttekintésre. Elutazott Bukarestbe, átnézte az 1964 decemberétől 1989 decemberéig született besúgó jelentést, ezek róla szóltak. Megdöbbentő volt a sok jelentés.Mindegyik fedőnevén szerepelt, de egyiküket felismerte, Németh Ernő doktort, aki most Magyarországon él. Volt, aki azzal az ürüggyel jött, hogy szakkönyvet kér. Puskás őt a konyhában fogadta, holott neki a dolgozószobát kellett volna szemügyre vennie. Le is tolta érte a kapcsolattartó tiszt. A jelentések szerint Magyarországon 22 millió forintot örökölt, amit az Erdélyt felszabadító csapatokra akar költeni. Puskás az iratokból megtudta, hogy sok tisztet állítottak rá. Az egyik vaskos dosszié levelezésének kivonatát tartalmazza. /Puskás Attila: Kisemberek a vörös pók hálójában. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), márc. 4., folyt.: márc. 5./"

Sokan reménykedtek abban, hogy az idei választások nyomán fordulat következik be a magyar politikai életben, s a Fidesz veszi át a kormányrudat. A határon túli magyarság jelentős többsége is erre számított. Vélemények hangzanak el azóta is, miért lett a kampány kimenetele az, ami. Mondják, hogy a Fidesz bedarálta a kisebb jobboldali pártokat. Koncz Attila például nem átallotta azt állítani, hogy a Fidesz „Rákosi legjobb tanítványaként szalámizta az MDF-et”. Úgy látszik, nem tudja, Rákosi módszerének a kommunista vezérlésű politikai rendőrség, az ÁVO és a szovjet politikai rendőrség, az akkor még NKVD is szerves része volt. Ezek szerint tehát a Magyar Demokrata Fórum (MDF) a Fidesz miatt jutott oda, ahova: 1992-ben a Fidesz zárta ki az MDF-ből Csurka Istvánt és társait; nem Szabó Iván és társai váltak ki az MDF-ből és hozták létre a Magyar Demokrata Néppártot (MDNP), mert ez a Fidesz műve volt; tavaly nem Dávid Ibolya és társai zárták ki az MDF országgyűlési csoportjának majdnem a felét, köztük Lezsák Sándort, az MDF egyik alapítóját és vezéralakját, hanem a Fidesz. Ghiczy György, a Kereszténydemokrata Néppárt (KDNP) egykori elnöke volt az, aki addig fészkelődött elnöki székében, mígnem szétverte saját pártját. És mi történt a Független Kisgazdapárt háza táján? Torgyán József, a párt elnöke volt az, aki 2002 előtt, kormányszövetségben a Fidesz-szel, bezáratta a párt székházának kapuját és nem engedte be a vezetőségi tagokat. Addig-addig, míg őt is kizárták a maradék pártból. A Magyar Szocialista Munkáspártból lett Magyar Szocialista Párt, bár tagadja, de megőrizte szülője módszerét. Ugyanezt alkalmazza Szabad Demokraták Szövetsége (SZDSZ) is. Goebbels mondta: a hazugságot addig kell ismételni, mígnem igazság lesz belőle. 1998-ban, miután a Fidesz került kormányra, az MSZP-SZDSZ megrémült, nyomban elindították a suttogó propagandától a nyílt támadásig terjedő hazugságfröcskölő gépezetüket. Szájról szájra terjesztették és terjesztik, hogy Orbán Viktor cigány, eredeti neve Orsós. „Csalnak, lopnak, hazudnak”, harsogták. Nyugaton terjesztették, hogy Orbán Viktor faj- és zsidógyűlölő. Horn Gyulával, az ’56-os pufajkással, Kovács Lászlóval, Kádár elvtárs sírig hű tanítványával az élen, a sajtószabadság „védelmében” tüntettek. Az „árokásó” Fidesz „kettészakította az országot” – Kádár idején bezzeg példátlan volt az egység: az ávósok, a III/III-as, a III/II-es ügynökök, a pártkáderek, a pufajkások és az értelmiségiek, a munkások meg a parasztok „egysége”, írta Asztalos Lajos. Orbán Viktor az autópályák építéséhez az apja bányáiból szállított dolomittal hatalmas vagyont harácsolt össze – nem úgy, mint „szegény” Gyurcsány. Keller László, a „nagy” MSZP-s vegy-ész „kiderítette”, felbecsülhetetlen kárt okozott, mert a dolomit az esővíztől „kénsavat fejlesztett”, ami „szétmarta” az utakat. Most, a választási kampány idején viszont arról zengett a kórus, hogy a Fidesz-kormány alatt „egyetlen km” autópálya sem épült. 2001 végén, 2002 elején a 23 millió románnal ijesztették a népet, 2004 novemberében 800 000 határon túli volt a mumus. Közben a költségvetési hiány eddig nem látott méreteket ért el, az államadósság pedig rekordmagasságot. /Asztalos Lajos: Választások, MDF-bedarálás és egyebek. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 2./

Háború a háború után – ez a címe annak a kiállításnak, amelyet a budapesti Hadtörténeti Múzeumban nyitottak meg, és amely egy olyan háborúról szól, amiről eddig csak nagyon kevesen tudtak. A második világháború után, 1944 és 53 között a litvánok kitartó ellenállást szerveztek a szovjet elnyomás ellen, erről szól a megnyitón bemutatott dokumentumfilm is. A szovjet hatóságok olyan sikeresen titkolták el ennek a háborúnak a tényét, hogy arról évtizedekkel később sem tudtak. Az első híradások nyugat felé 1947–48-ban jutottak el, amikor ennek a függetlenségi mozgalomnak több képviselője nyugatra szökött, és különféle dokumentumokat – a szovjet megszállásról, az NKVD-s alakulatok atrocitásairól és a deportálásokról – vittek magukkal. A dokumentumok: az akkori illegális sajtó, szamizdat kiadás Litvániában. Másrészt rengeteg fénykép készült, a lakosság óriási többsége támogatta ezt a partizánmozgalmat. A litván ellenállás több fázisban zajlott. Az első 1944-től 46-ig. Ez volt a legaktívabb szakasz. Ebben körülbelül 10 ezer ember vesztette életét. A következő nagy szakasz 1946-tól 48-ig tartott, amikor a különböző, szinte független partizáncsoportok megpróbáltak egységesülni. 1949 februárjában hozták létre a különböző partizánszervezetek kongresszusát, és egységes vezetést alakítottak ki. Lényegében ekkor hozták létre azokat a katonai körzeteket, amelyek alapján szervezett, egyenruhás, rangjelzésekkel ellátott mozgalommá alakult át. Ez az első igazán nagy csapásoknak az időszaka, mert tömeges deportálással válaszoltak a szovjet hatóságok. A harmadik szakasz a leágazó szakasz, 1948-tól 53-ig tart, amikor lényegében 2–3 ezer ember maradt, ők kitartottak az erdőkben, földbe ásott bunkerekben. Különböző adatok vannak: 118 ezertől 130–140 ezer embert ért megtorlás. Különböző kimutatásokat lehetett olvasni: 1953-tól 55-ig a lakosság tíz százalékát érte Litvániában különféle megtorló intézkedés, deportálás, börtönbe vetés, bírósági ítélet. /Litván ellenállás. Egy háború, amiről nem tudott a világ. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), jún. 20./

Felix Edmundovics Dzerzsinszkijt Lenin kinevezte a Cseka (később GPU, NKVD KGB) alapító elnökének, 1919-től belügyminiszternek, majd a szovjet népgazdaság fellendítését bízta rá. A Cseka páratlan kegyetlenséggel számolt le az osztályellenségnek kikiáltott orosz arisztokráciával, egyházzal, üzleti élettel, a kolhozosítást ellenző kulákokkal, a cári hadsereg tisztjeivel. Az elszabadult terror Lenin első forradalmi vívmánya volt, ennek eszköze pedig Dzerzsinszkij. Romániában a bukaresti Politikai Kiadó 1959-ben megjelentette válogatott műveit. A Cseka tanítványaiból 1944 után Romániának is jutott. Az újonc Securitate élére Sztálin Moszkvában képzett verőlegényeket exportált, de a látszat kedvéért romános hangzású nevekkel. Így lett Borisz Grünbergből Alexandru Nicolski, Pantelei Bodnarenkoból Gheorghe Pintilie, Szergej Nikonovból Sergiu Nicolau stb., valamennyien belügyi tábornokok, akiknek nevéhez Fóris István pártfőtitkár és édesanyja meggyilkolása, a Duna-csatorna, a Delta tömegsírjai, a politikai börtönök, kényszerlakhelyek fűződnek. Az 1990 után megnyílt romániai titkos levéltárak kutatói kimutatták, hogy Sztálin haláláig a Securitate főtisztjeinek káderlapjain az alapfoglalkozásnál villanyszerelő, asztalos, géplakatos, szabó szerepelt, öt tábornoknak pedig középiskolai végzettsége sem volt. Nemzetiségi megoszlás szerint 38 volt román, 15 zsidó, 3 magyar, két ukrán, egy-egy cseh és örmény. Borisz Jelcin Moszkva főpolgármesterként kezdeményezte Dzerzsinszkij szobrának eltüntetését. /Barabás István: Az élet fonákja. Emlékes terror. = Hargita Népe (Csíkszereda), nov. 3./

Mindmáig a megközelítően pontos szám sem ismert: becslések szerint 18 millió fogoly járta meg a szovjet kommunista rezsim munkatáborainak rendszerét, a gulágot, nagy hányaduk a szibériai tömegsírokban végezte. A 20. századi népirtás helyszíneire most egy átfogó internetes tárlat kalauzol el. A magyar származású George Bient és édesapját 1945-ben tartóztatta le budapesti lakásukon az NKVD (Belügyi Népbiztosság) két tisztje. A házkutatás során nem találtak terhelő bizonyítékot. Végül a 16 éves György telepes rádióját foglalták le. George Bien tíz évet töltött a hírhedt kolimai munkatáborban, embertelen körülmények között. Michael Solomon zsidó származású újságírót Bukarest utcáin igazoltatta 1948-ban hat bőrkabátos férfi. A szovjet állam ellenségeként 1956-ig töltötte büntetését a gulágon, hazatérte után újabb kilenc év várt rá romániai börtönökben. A gulaghistory.org internetes címen elérhető interaktív kiállítás hatalmas mennyiségű forrás- és dokumentumanyagot bocsát az érdeklődő rendelkezésére – honlap szerkesztői szerint a teljesség érdekében a virtuális kiállításhoz felkutattak minden lehetséges tárgyi emléket. A jelenlegi és korabeli fényképeket, vádiratok, igazolványok, börtönnaplók másolatait, a lágerekben készült képzőművészeti alkotások reprodukcióit, történelmi értékű filmfelvételeket és személyes vallomásokat felsorakoztató multimédiás honlap az amerikai George Mason Egyetemen működő Történeti és Új Média Tanszék kezdeményezésére jött létre, együttműködésben a szibériai Perm-36 tábor helyén működő Gulag Múzeum, valamint a moszkvai székhelyű Gulag Emléktársaság munkatársaival. A Gulag. Számtalan nap, számtalan élet elnevezésű angol és orosz nyelvű digitális múzeum közel hatvan szakember – történész, kutató, levéltáros, fordító és programozó – munkájának köszönhetően átfogó böngésző-körútra invitálja az érdeklődőket. Az oldal tematikusan rendezett: a látogató mindennap egy gulágtúlélő portréjával, életének, elhurcolásának és a táborban töltött mindennapjainak személyes hangú vallomásával kezdheti a körutat. Az oldalon található böngészhető menüpontok a letartóztatások, a kényszermunka, a fizikai és szellemi kínzások, a tábori propaganda, a rabok konfliktusai, a magányérzet, az őrök, a túlélési technikák, a fogva tartottak és az emberi sorsok gazdagon dokumentált alfejezetein keresztül tárja fel a politikai célok kiszolgálására létrejött, az átnevelésre vagy lassú gyilkolásra szakosodott szovjet börtöntelepek világát. A Gulag (Glavnoje Upralevnyije Iszpravitelno-trudovih Lagerej), vagyis a Táborok Főigazgatóságának telepei Szibériában, a Szovjetunió legszélsőségesebb klímájú, lakatlan vidékein létesültek 1917-től, a kommunista hatalomátvételtől kezdődően. A történészek szerint 1953-ig hozzávetőlegesen 18 millió lakójuk volt. Arról nincsenek adatok, hogy pontosan hány millióan végezték életüket valamelyik jeltelen tömegsírban, a kommunista párthatóságok féltve őrzött titokként kezelték az áldozatok számát, minden lehetséges módon meghamisítva a statisztikákat. Bevett módszer volt például szabadon engedni az utolsó stádiumban lévő, a haláltól órákra vagy napokra álló őrizeteseket. Szibériai munkatáborba jutott az is, aki háromszor késett munkahelyéről, politikai vicceket mondott, vagy az, aki az 1920-as, 30-as évek pusztító éhínségei alatt pár szem krumplit tett kabátzsebébe. A táborokban sokszor orvosi módszerekkel kikísérletezett, agymosásos átnevelés folyt. Állandó volt a napi propaganda, a személyiség megtörésére pedig az őrök és a köztörvényes bűnözők alkalmaztak kínzásokat. A transzszibériai vasútvonal megépítése, a vorkutai feketeszénmezők kitermelése, a fehér-tengeri csatorna kiásása, a favágás, a kőtörés olyan embertelen időjárási körülmények és olyan, élelemmel folyt, amit lehetetlen volt teljesíteni. A kevesebbet dolgozó rab kisebb adag ételt kapott, így másnap kevesebbet tudott dolgozni – ez volt a gulág ördögi köre. /Burus János Botond: Millió koponya emlékei. = Krónika (Kolozsvár), júl. 17./

A nyilasokról
Somogyi Zoltán politikai elemző így ír: „A Magyar Országgyűlés pénzén, illegálisan Romániába csempészik egy nyilasként ismert, íróként nem jegyzett rasszista hamvait.” Szanyi Tibor MSZP-s képviselő pedig így: „Abszurdnak tartom, hogy a magyar kormányzó erők a szélsőjobbal karöltve egy nyilas náci hamvaival cirkuszolnak, habár az inkább idegesít, hogy ezeknek a valaha volt fasiszta pribékeknek a szellemi utódai itt élnek velünk, sőt a magyar parlamentben óbégatnak.”
Az „íróként nem jegyzett” Nyirő a magyar irodalom egyik legnagyszerűbb alkotója. S ezek a Somogyi-féle kijelentések természetesen csak arra jók, hogy vérig sértsék mindazon milliókat, akiknek Nyirő könyvei fontosak, akiknek Uz Bence nélkül nem lenne elképzelhető a magyar kultúra. Ezért mondom még egyszer, tessék megnézni végre Bergman Kígyótojás című filmjét, hogy megértsétek végre, mit miért nem lehet tenni és mondani. Szanyira pedig nem vesztegetek szót, ugyanis ő valóban ellentéte Nyirőnek, amennyiben is Nyirő nélkül szegényebb és szomorúbb lenne a világ, Szanyi nélkül pedig gazdagabb és vidámabb. De azt azért ne feledjük el, hogy amikor Kertész Ákos genetikailag alattvalónak és moslékzabálónak titulálta a magyarságot, a mainstream értelmiségi körök hümmögtek kicsit, majd elsikálták a dolgot azzal, hogy egy írónál az életművet kell nézni, s azt nem teheti semmissé egy szerencsétlen mondat. Rendben van. De akkor ez miért nem igaz Nyirő Józsefre?
S tényleg: hogy is állunk akkor ezzel a nyilasozással, rasszistázással, antiszemitázással? Nézzünk egy érdekes párhuzamot: szintúgy Székelyudvarhelyen élt a Rajk család.
A tizenegy gyerekből kettő lett „híres”: László és Endre. S az az iszonyatos kor, amelyben élniük adatott, egyiküket a nyilasok, másikukat a kommunisták karmaiba taszította. (Bár ez semmiképpen sem mentesít az egyéni felelősség alól!) A nyilas Endre Szálasi élelmezésügyi biztosa lett. Befolyását felhasználva megmenti kommunista László testvérét a bitótól. Majd a háború után amerikai fogságba kerül, s várja a kiadatását. S ekkor – egész élete szinte egyetlen emberi cselekedeteként – az immáron hatalommal bíró László minden befolyását latba vetve megakadályozza, hogy a Szövetségi Ellenőrző Bizottság kikérje Endrét. Most ő menti meg nyilas testvérét a bitótól. De kommunista lelke nyilván háborog emiatt, és kompenzálásként eszeveszett hadjáratot indít többek között Nyirő József ellen, s követeli a „nyilas” és „háborús bűnös” író azonnali kiadatását és elítélését. A kor erre szakosodott szervezete megvizsgálja Nyirő ügyét, múltját és cselekedeteit, és úgy találja, Nyirő József nem követett el háborús bűnöket, ezért megtagadja a kiadását Magyarországnak.
A Szálasi minisztereként tevékenykedő, nyilasságát élete végéig vállaló Rajk Endre békében hal meg Németországban 1960-ban. A háború poklában, Erdély elvesztésének árnyékában, kétségbeesésében néhány rossz, sőt vállalhatatlan mondatot papírra vető, amúgy semmilyen bűnt el nem követő Nyirő József kitagadott páriaként hal meg Spanyolországban, és halála után ennyi évtizeddel megpróbálják megakadályozni paranoiás románok, hogy szülőföldjén nyugodhasson, idehaza pedig földbuta, aljas és nyomorult gazemberek nyilasozzák és antiszemitázzák őt. (Tényleg: Kosztolányink ájult csodálattal írt Mussoliniről. Kitagadjuk őt is?) A sors pedig úgy mutat fityiszt, hogy amikor Rákosi töpreng, ki is legyen a „nagy hal” a soron következő koncepciós perben, sokáig nem tud választani Nagy Imre és Rajk László között. Végül az aktív NKVD-ügynök Nagy Imrét mégsem meri felakasztatni, így esik választása Rajkra. S a Székelyudvarhelyről származó Rajk Lászlót, akit a nyilas rémuralom idején megment nyilas bátyja, a saját elvtársai akasztják fel. Ilyen kor volt az. Iszonyatos emberi tragédiákkal, emberi tévedésekkel, rettenetes bűnökkel. De Nyirő éppenséggel bűnt nem követett el. Ezt egy akkor és erre specializálódott testület állapította meg hivatalosan. A SZEB szovjet, amerikai és angol tábornokokból és azok katonai apparátusából állt. Ha ők nem találták bűnösnek Nyirőt, akkor most, hetven évvel később nem kéne őt bűnösnek kikiáltani a kiskörúti kávéházakból. Ha pedig mégis, akkor tessék vállalni: akik tehát most, hetven évvel a történtek után nyilasozzák, antiszemitázzák és háborús bűnösözik Nyirő Józsefet, azok felülírják a hivatalos döntéseket, és a történelmet mindig is minden skrupulus nélkül átíró és összevissza hazudozó kommunisták szövegét szajkózzák tovább. Vagy azért, mert ők maguk is azok és ugyanolyanok (Szanyi, Vadai), vagy azért, mert fogalmuk sincs semmiről (Somogyi). Ugyanezt üzenjük Ponta román kormányfőnek is: ahányszor háborús bűnösnek nevezi Nyirőt, annyiszor hazudik.
Amúgy, az antiszemitázók figyelmébe: ha mindenki antiszemita, akkor senki sem az. Ha mindenki nyilas, akkor senki sem az. Ha mindenki háborús bűnös, akkor senki sem az. Ezt is relativizálni akarjátok, aggódók?
Bayer Zsolt
Magyar Hírlap. Erdély.ma

Főhajtás 1956 erdélyi mártírjai előtt (8.)
Bólogatójánosok a Nagy Nemzetgyűlésben
Balaskó Vilmos emlékirata az egyetlen olyan dokumentum a börtön-irodalomból, amelyből hitelesen megismerhetjük, rekonstruálhatjuk a romániai siralomházakat. Nincs méltó társa sem a román, sem a német nyelvű börtön-visszaemlékezések körében.
Értékét növeli, hogy 1983-ban, teljes megvakulása előtt – mely a börtönben elszenvedett kínzások miatt következett be – négy vaskos füzetbe jegyezte be börtönemlékeit. Pontosan tudta: ha véletlenül házkutatást tartanak nála – amire minden esélye megvolt –, végrehajtják az alapfokon kiszabott halálos ítéletet, amelyet nemzetközi hírnevű szobrászművész bátyja, Balaskó Nándor közbenjárására változtattak életfogytiglani kényszermunkára.
Az emlékezet emberileg nagyon is érthető kihagyásait tetten érhetjük abban az ENSZ-memorandum-rekonstrukcióban, amelyet dr. Dobai István az 1990-es évek elején állított össze. A Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárában általam megtalált ENSZ-memorandum feszes, világos vonalvezetésű, logikájú tanulmány. Minden során érződik egy harminchárom éves, alkotóképessége teljében lévő nemzetközi jogász problémaérzékenysége, a megoldást sürgető igyekezete.
A Szoboszlai-per 57 vádlottja közül tíz személyt 1958. május 30-án a temesvári Május 1. munkásklub nagytermében a Kolozsvári III. Hadtest Katonai Törvényszéke 1958/719-es számú határozata alapján halálra és teljes személyi vagyonuk elkobzására ítéltek. A fellebbezési procedúra után az alapfokon hozott halálos ítéletet a Román Népköztársaság Legfelsőbb Bíróságának Katonai Kollégiuma az 1958. július 24-i, 1958/206-os számú végleges döntésével helyben-hagyta. A Legfelsőbb Törvényszék Katonai Kollégiuma a tíz halálra ítélt ügyében formálisan 1958. július 25-én fellebbezési kérelemmel fordult az ország törvényhozó szervéhez, a Nagy Nemzetgyűléshez, ahol akkor 44 magyar anyanyelvű képviselő bólogatójánosként minden előterjesztést gondolkodás nélkül megszavazott. A Nagy Nemzetgyűlés elnöksége 1958. augusztus 22-én egyhangú döntéssel a halálbüntetés megváltoztatására irányuló kérést, kéréseket visszautasította. A tíz halálra ítéltet 1958. szeptember 1-jén éjszaka 23 és 24 óra között a Securitate temesvári börtönében kivégezték. Mégpedig úgy, hogy az emberi méltóság legutolsó lehetőségétől is megfosztották őket: nem nézhettek szembe hóhéraikkal! A szemüket bekötötték, arccal a fal felé, háttal állították a kivégző- osztagnak, majd agyonlőtték őket. A módszer nagyon emlékeztet a szovjet NKVD által a több mint húszezer lengyel katonatiszt és értelmiségi ellen a katyni erdőben 1940 tavaszán végrehajtott mészárláshoz. Azzal a különbséggel, hogy a katyni mészárlás áldozatainak földi maradványait részben a háború idején, majd a későbbi feltárások során megtalálták, miközben a romániai politikai kivégzettek hozzátartozói ma sem tudják emberhez méltóan eltemetni szeretteiket. Több mint fél évszázada kéréseikkel hiába ostromolják Románia Központi Büntetés-végrehajtási Intézetének parancsnokságát, mindig elutasító vagy semmitmondó válaszokat kapnak. Holott a kivégzési jegyzőkönyvek szerint a holttesteket a halál beálltának megállapítása után átadták az illetékes börtönparancsnokságnak, mely a tetemeket eltemette, elkapartatta. Ennek pedig valamilyen nyilvántartásban nyoma kell hogy legyen! Sajnos a húsz éve folytatott kutatás során ilyen dokumentumra nem bukkantunk. A kivégzési jegyzőkönyvek minden kétséget kizáróan eloszlattak olyan, a hozzátartozók, túlélők körében is elterjedt legendákat, hogy a Szoboszlai-csoport halálraítéltjeit az aradi, esetleg a jilavai börtönben végezték ki. Az aradi helyszín ellen a legfontosabb érv: az aradi börtönnek nem volt kivégzési, azaz pallosjoga. Ez csak azokat a börtönöket illette meg, ahol hadbíróság, katonai törvényszék működött. A Kolozsvári Katonai Törvényszék kivégzőhelye a szamosújvári börtön volt.
Az 1958. szeptember 1-jén a Securitate temesvári börtönében krisztusi korban kivégzett Szoboszlai Aladár az 1955. novemberi genfi konferencia hatásában reménykedett, hitte, hogy a hidegháború után enyhülés áll be, hogy Közép- és Délkelet-Európában – azaz: a szovjet blokkban is – változások következnek. Ebben a hitében dolgozta ki a keresztény ideológián, a politikai pluralizmuson, a többpártrendszer bevezetésén alapuló Keresztény Dolgozók Pártjának néhány kitételében ma is alkalmazható programját. Az angol Munkáspárt (Labour Party) programját vette mintaként, de elképzeléseiben nagyban befolyásolták a 19. század végétől kiadott pápai enciklikák, valamint az Actio Catholica mozgalom alapelvei.
Bár a Keresztény Demokrata Párt programjának „célországa” Magyarország – fizetőeszközként is a magyar forintot jelölte meg –, Confederatio című dolgozatában tételesen is megfogalmazta: „Gyakorlat igazán akkor lesz belőle, ha a KDP romániai pártja s magyarországi pártja mindkét helyen egy időben kormányra jut.” Az 1955-re datált pártprogram XXIV., Külpolitikánk című alfejezetében az egyik legfontosabb célkitűzést is megjelölte: „Pártunk távolabbi törekvése a Dunai Konfederációs Állam, amennyiben szomszédaink velünk azonosan gondolkodnak. Támogatjuk az Egyesült Európa gondolatát.”
(folytatjuk)
Tófalvi Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Sztálin "becsületsértett" marad
Egyhangúlag és véglegesen elutasította csütörtökön a strasbourgi Emberi Jogok Európai Bírósága Joszif Sztálin egykori szovjet diktátor unokájának keresetét, aki szerint a Novaja Gazeta orosz lap becsületsértést követett el a nagyapja ellen.
A most 78 éves Jevgenyij (Jakovlevics) Dzsugasvili azért fordult a strasbourgi bírákhoz, hogy mondják ki: az orosz hatóságok megsértették a családi és magánélethez való jogot, a tisztességes eljáráshoz, a diszkriminációmentességhez és az önkifejezés szabadságához fűződő jogot, mert becsületsértési kereseteit elutasították, s ezáltal nem védték meg nagyapját a hírneve ellen irányuló támadásoktól.
A strasbourgi bírák viszont úgy ítélték meg, hogy az orosz bíróságok nem követtek el hibát, jogosan utasították el Sztálin unokájának kereseteit, megfelelő egyensúlyt sikerült találniuk a személyiségi jogok és az újságírói önkifejezéshez való jog között. A Novaja Gazeta 2009-ben két cikket jelentetett meg az orosz katonai ügyészség egy korábbi nyomozójától a szovjet vezetésnek a Szmolenszk melletti, katinyi (Katyn) vérengzésben játszott szerepéről. A Berija bűnös című írásban (Lavrentyij Berija volt 1938 és 1953 között a szovjet titkosszolgálat vezetője – a szerk. megj.) a Szovjetunió Kommunista Pártja politikai bizottságának tagjairól a szerző azt írta, rengeteg vér tapad a kezükhöz, Sztálint pedig vérszomjas emberevőnek nevezte. Az írás arra is kitér, hogy a vérengzésért felelős vezetők megúszták az erkölcsi felelősségre vonást. 1940-ben a szovjet állambiztonsági hatóság, az NKVD irányításával több tízezer lengyel hadifoglyot, katonát és polgári személyt mészároltak le Katiny közelében, Moszkva pedig évtizedeken át azt állította, hogy a tömeggyilkosságért a nácik a felelősek. Sztálin unokája 9,5 millió rubel, jelenlegi árfolyamon mintegy 125 ezer euró kártérítést szeretett volna kapni a laptól, hiába.
Népújság (Marosvásárhely)

Nem feledjük el a majd 800 ezer elhurcolt magyart
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékéve, amely egészen 2017 februárjáig tart, a gazdag programkínálat mellett nagyon fontos kezdeményezéseknek is keretet ad – tudtuk meg a Gulág Emlékbizottság Programiroda, a Veritas Történetkutató Intézet és a Baranyai Német Kör keddi közös sajtótájékoztatóján. Lágervonattól, nemzetközi mozgó kiállításon át a mobilapplikációkig minden módon megpróbálják közelebb vinni az emberekhez a sokáig tabutémaként kezelt szovjetunióbeli kényszermunka történetét. 
Kovács Emőke, a Gulág Emlékiroda szakmai vezetője röviden ismertette a programokat: mivel február 25-e a kommunizmus áldozatainak emléknapja, ezért egy nappal az erről szóló központi megemlékezés előttre időzítették egész napos programsorozatukat.
Hatványozott szenvedés
11 órakor a budapesti Honvéd téri Gulág-emlékműnél kezdődik a megemlékezés, amelyet Vargha Tamás, a Honvédelmi Minisztérium államtitkára nyit meg, majd Szakály Sándor, a Veritas Történetkutató Intézet főigazgatója mond beszédet; fél egykor szintén az államtitkár nyitja meg a Lágerjárat, az utazó vagonkiállítást. Majd délután 3 órától a Barakkba Zárva – Életre Ítélve című kiállítás lesz látható a budapesti Fővám téren; ez egy megépített barakk lesz, amely egykori gulág-rabok fotóival állít emléket a csaknem 800 ezer elhurcolt magyar állampolgárnak; ezt Rétvári Bence Emmi-államtitkár nyitja meg – sorolta.
– Nem számított, hogy gyerek vagy nő, mindenkit vittek a Szovjetunióba – Szinte megtizedelte az országot az NKVD, mégsem beszélünk róla
Február 25–26-án a Veritas Kárpát-medencei tragédiánk címmel rendez kétnapos konferenciát, ahol határon túli történészek is előadnak majd – mondta; Szakály Sándor főigazgató ennek fontosságát külön is hangsúlyozta, hiszen, mint mondta, a németek mellett a magyarság a határon túl hatványozott mértékben elszenvedője volt az elhurcolásoknak.
Kovács Emőke a pályázatokról is beszélt, mondván még március 22-ig magánszemélyek és közösségek is pályázhatnak különféle kiállításoktól kezdve tanulmányköteteken át oktatási anyagokig mintegy 370 millió forint értékben. Mint kérdésünkre elmondta, összesen több mint kétszáz pályamű érkezett csak eddig, tehát népszerűek a Gulággal kapcsolatos pályázatok; a legtöbb jelentkező egyébként a memoárírás és egyéb irodalmi műfajok terén alkotna szívesen, de kisfilm és absztrakt festménysorozat is érkezett.
Dévédén a múlt
Emellett márciusban elkezdődnek a Veritas Filmestek a Tabán moziban, ahol minden csütörtökön egy történész helyezi keretbe az ott látható filmeket bevezetővel vagy a vetítést követő beszélgetéssel – mondta. Szakály ezt azzal egészítette ki: ezek egyébként már 20-25 éve megjelent filmek, azonban a digitalizáltságuk hiánya miatt sokak számára hozzáférhetetlenek. Ezért a vetítések mellett 3000 DVD-n magyarországi, 2000 lemezen pedig határon túli magyar iskolák számára tervezik eljuttatni őket.
Lesz emellett roll-up vándorkiállítás is a különféle fotó- és képanyagokból, ezeket a magyar mellett angol és német nyelven is tervezik megjelentetni, hogy a hazai és határon túli magyarok mellett egész Európa megismerhesse az elhurcoltak sorsát. Kérdésünkre elmondta, legkevesebb tíz ilyen roll-up kiállítást terveznek, igény esetén akár a környező országok nyelvére is lefordítva azok szövegét. Szakály megemlítette: 24-én délután 3 órakor egy emléktábla-avatás is lesz a kivégzett Donáth György emlékére.
Ha elindul a vonat
A Lágerjárat vagonkiállítás ötletét egyébként a holokauszt vagonjárat működéséből merítették, mint Matkovits-Kretz Eleonóra elmondta. A Magyarországi Németek Pécs-Baranyai Nemzetiségi Körének elnöke kiemelten fontosnak tartja, hogy az országot járva elsősorban a fiatalokat szembesítsék a sokáig tabuként kezelt múlttal, amely olyan mély nyomokat hagyott az azt átélt egykori kényszermunkásokban, hogy sokan egészen a legutóbbi időkig nem mertek beszélni a történtekről. A Századvég oktatási programja örvendetes, de annak elkészültéig is emlékeztetni kell – mondta –, hiszen csak Baranyában legalább 200 települést érintett a málenkij robot, sokan már útközben elhullottak, például a „komfortos” marhavagonokban, amelyekbe a gyűjtőpontokon negyvenesével zsúfolták őket. Összességében az elhurcoltak egyharmada sosem tért haza, erről pedig beszélni kell, és most, hogy az utolsó túlélők is 80-90 évesek, elérkezett az utolsó pillanat. Köztudatba kell hozni a politikai elítélteknek „otthont adó” Gulág mellett az azzal sokszor összekevert, a hadifoglyok, vagy málenkij robotra, „kis munkára” elhurcolt civilek számára 1939-ben létrehozott Gupvi-táborhálózat nevét is – mondta.
„Kis munka”
A nem hagyományos kiállítási tárgyakkal, hanem különféle képi és hangeffektusokkal emlékeztető lágervonat egyébként Matkovits-Kretz Eleonóra szerint kifejezetten sikeres kezdeményezés, az együttműködő iskolák és önkormányzatok részéről is rengeteg önkéntes jelentkezett alkalmi tárlatvezetőnek, segítőnek.
Emellett határon túli partnereikkel együtt terveznek két történelmi zarándok-vonatutat is az egykori rabok által bejárt útvonalon azokig a pontokig (mint például a romániai Foksány és Jászvásár között, vagy a felvidéki Szepsi után), ahol a nyugati, keskeny nyomtávú szabványt az orosz széles nyomtávúra állították át, ezzel egyértelművé téve a vagonok utasainak, hogy valójában hová is tartanak. Fontos, hogy ez a tudás eljusson a fiatalokig – hangsúlyozta Kovács Emőke is, aki ennek példájaként említette a Nemzeti Emlékezet Bizottságának ceglédi hadifogolytábor és gyűjtőtábor három dimenziós applikációját, illetve, mint mondta, képregény és verssorozat készül a rabok mindennapjainak bemutatására, emellett középiskolai tanulmányi verseny és vetélkedő is lesz a témában. Emellett komoly szakmai munka is folyik a különböző irat- és levéltárak anyagainak összesítésére, amelynek végcélja egy olyan közös adatbázis, ahol az egykori áldozatok leszármazottai megtalálhatják és nyomon követhetik volt gulág-rab családtagjuk útját. Emellett pedig – hangsúlyozta – kormányzati szándék van arra, hogy az emlékévek 2017. február 25-i befejeztével egy olyan emlékművet állítsanak fel, amely közös mementója lesz minden, Szovjetunióba elhurcolt egykori áldozatnak.
Elvész a múltunk
Matkovits-Kretz Eleonóra kifejtette: az orosz és posztszovjet levéltárakban rengeteg magyar anyag van, amelyeket muszáj lenne időben kikutatni, különben elvesznek. Ezért is lenne fontos egy önálló intézet a Szovjetunióba elhurcolt civilek sorsának felkutatására, hogy legyen gazdája a témának, és céltudatosan indulhassanak meg a munkák.
Veczán Zoltán. mno.hu

Hadifogolytáborok és (hadi)fogolysors a Kárpát-medencében, 1944–1945