„Mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét” Beszélgetés az életműdíjjal kitüntetett Egyed Ákos történésszel, akadémikussal
Életműdíjjal tünteti ki Egyed Ákos történészt, akadémikust a Magyar Kultúra Napja alkalmával az RMDSZ. Az 1929. november 25-én Erdővidéken, Bodosban született Egyed Ákos – vagy egyszerűen Ákos bácsi, ahogyan a legnagyobb tisztelet mellett mindannyian szólítjuk – több évtizedes történészi pályája során hiánypótló forrásmunkákkal gyarapította az erdélyi tudományos életet, és hozzájárult történelmünk számos homályos foltjának a tisztázásához, avagy tisztábban láttatásához. A kolozsvári Történeti Intézet kutatója, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, hosszú ideig az újraalakult Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke, munkásságát számos elismeréssel, díjjal jutalmazták az évek során. Beszélgetésünk a ma este, ünnepélyes keretek között Kolozsváron átadandó legfrissebb elismerés kapcsán készült, amelyben Egyed Ákos életpályájáról mesél, illetve az ezt meghatározó legfontosabb mozzanatokat eleveníti fel.
- Rendkívül értékes forrásmunkák egésze sora fűződik Ákos bácsi nevéhez. Ha szabad így fogalmaznom, igazi vérbeli történésszel állunk szemben. Valójában honnan ered a történelem iránti érdeklődése?
– A történelem iránti vonzódásom fokozatosan alakult ki, és több forrásból eredt. Egyike volt a mese. Mint a legtöbb gyermek, én is nagyon szerettem mesét hallgatni, amire volt is lehetőségem a családban és az óvodában. Bodosban, Erdővidéken, ahol születtem, nagy mesélőkben nem volt hiány. Benedek Elek meséskönyvei akkor közkézen forogtak, és nem volt nehéz a polcról levenni s belőle néhányat felolvasni, amikor kértem. Édesapám tanító volt a szülőfalumban, aki nemcsak szívesen olvasott mesét, de maga is mondott, főként történeteket – meseszerűen. Jól emlékszem, hogy gyermekkoromban, főleg télen többször feküdnöm kellett, mert tüdőgyulladásban voltam. Persze unalmas volt az ágy, és ennek ellensúlyozására valósággal követeltem a mesemondást. Édesapám sok kis történetet rögtönzött nekem II. Rákóczi Ferencről, a kurucok és labancok csatáiról, s mindig nagy izgalommal vártam a kurucok győzelmét. Talán innen ered az a későbbi tervem, hogy foglalkozzam a Rákóczi-korral, ami azonban mégis elmaradt, mert erősebb hatás ért az 1848-49-es évi forradalom és szabadságharc felől. De ez már a sepsiszentgyörgyi élmény a diákkoromból. Ugyanis 1940-ben beírattak a Székely Mikó Kollégiumba, ahol tanáraink sokszor beszéltek a háromszékiek szabadságharcáról, különösen Gábor Áronról. De ami élesen megmaradt tudatomban az egy március 15-i ünnepség képe a város főterén. Valószínű, azért vésődött annyira az emlékezetembe ez az 1941-es évi esemény, mert az ünnepségen a szülőfalumból is többen voltak, köztük Édesapám is, aki egyúttal természetesen csomagot, „pakkot” is hozott nekem. A szülőfaluból hoztam egy másik maradandó emléket is, nevezetesen a székely falu mindennapi és ünnepnapi életéről, amelyben a gyermeksereg is olyan jól megtalálta a maga helyét. Teljes szabadságot élveztünk, úgy jártunk-keltünk egymáshoz játszani, mintha mindig haza mentünk volna. És ösztönösen benne éltünk a földművelő-állattenyésztő közösség ritmikus szabályos gazdálkodási életében. Élményként maradt meg bennem a falu népének tavaszi kirajzása a mezei munkára, az állatok első kihajtása a legelőre tavasszal, s hazatérése este a faluba, amikor a fürgébb állatok nyakán már a pásztor harangja csilingelt. Amikor már kutatóként kezdtem foglalkozni az öneltartó családi gazdasági rendszer történetével, sokszor gondoltam a gyermek és ifjúkorom idején ezekre a tudatomban elraktározódott emlékeimre. Többször említettem interjúk során, hogy számomra a szülőfalum valósággal „laboratórium” szerepét tölti be. Jó volt a vidék, nevezetesen Erdővidék életébe is betekinteni, például a vidék központjában, Baróton tartott vásárok alkalmával, ahova rendszeresen elvittek szüleim. Évszázadok folyamán az egyes falvak megtalálták a sajátos szerepüket, Magyarhermány a „kádározó”, Kisbacon a „kenyérsütő”, Nagybacon a „cserépvető” jelzőt ki- érdemelte, Bodosban olyan szekereket készítettek, amelyekben egyetlen vasszeg sem volt, majd kőművességről volt nevezetes a szülőfalum. Mindez most mind többször jut eszembe, mert némi nosztalgiával figyelem a régi életmódok teljes felbomlását, amire felhívja a figyelmet a bevetetlen szántóföldek, felhagyott legelők látványa, elfelejtett foglalkozások, mesterségek megtapasztalása, holott ezek helyett nem alakult ki tömegeket foglalkoztató ipar, sőt a bányászat is megszűnt, de megnőtt a munkanélküliség, ami pusztítja a közösségeket. – Ezek szerint Bodosnak, tágabb értelemben pedig Erdővidéknek döntő szerepe volt a pályaválasztásban. Nem beszélve a családi háttérről, a szülői házról, ahol mondhatni, alaposan feltarisznyálták, és nem mindennapi útravalóval látták el már kisgyermekként.
- A távolság ellenére igazából soha nem szakadt el a gyökerektől, és Erdővidékhez való ragaszkodása folyamatosan visszaköszönt történészi munkásságában. Vajon jó érzékelem ezt?
– Ez így van. Nemrég monográfiát közöltem szülőfalum történetéről, amelyet kedvezően fogadott a falu lakossága. Ebben visszatekintettem a falu társadalmának, intézményeinek a történetére, különös tekintettel arra, hogy Bodos szabad falu volt, ahol a jobbágyrendszer sohasem verhetett tartósan gyökeret. Viszont a kezdetektől az 1848-as forradalomig a férfi lakosság a székely hadrendszer keretében katonai szolgálatot teljesített és részt vett azokban a hatalmas harcokban, amelyeket a magyar királyság, illetve az erdélyi fejedelemség, majd a Habsburghatalom idején vívott az erdélyi haderő. A falu alapfoglalkozása a földművelés volt, de a lakosság megszaporodása után szükség volt mellékfoglalkozások vállalására is, amint már említettük, szekérgyártással, vándorkőművességgel keresték kenyerüket a szegényebb rendűek. Ne maradjon említés nélkül az se, hogy néhány napja jelent meg falunk egyik papjának, Lukács Istvánnak a verskötete Egyed Emese gondozásában, amely eszünkbe juttatja, hogy falunk szülöttje volt a messze földön ismert Budai József pomológus, aki a Budai Domokos almát nemesítette. Ennek az ősfáját ma is megnézhetik a Bodosba látogatók.
– Bodos és Sepsiszentgyörgy után következett életének másik fő állomása, Kolozsvár, ahol gyakorlatilag Ákos bácsi élt és alkotott…
– 1948-ban érettségiztem Sepsiszentgyörgyön a Székely Mikó Kollégiumban, és számomra nem okozott nagy fejtörést, hogy milyen szakra iratkozzam be a Bolyai Tudományegyetemen Kolozsvárt. Ez meg is történt még abban az évben, felvételemet kértem a történelem–földrajz karra (egy év múltán szétvált a két szak). Nem mondom: egy székely kisvárosból Erdély fővárosába érkezve, kezdtem büszke egyetemi polgárnak érezni magamat. De az egyetem megnyitása késett, mert készült a tanügyi reform az akkor zajló szocialista rendszerváltás keretében. Késő ősszel végre megkezdődött az egyetemi év, de a változásokat nem fogadtuk kedvezően. Sok óránk volt, amelyeken marxizmus-leninizmust kellett hallgatnunk, miközben nem tanítottak magyar történelmet. De azért az egyetem magyar volt. Örvendtünk annak, hogy László Gyula régészprofesszor és Entz Géza művészettörténész előadásait hallgathattuk. Igaz, örömünk rövid életű volt, mert a román kormány az ország elhagyására kényszerítette mindkettőt, mint magyar állampolgárokat. Szerencsénkre olyan professzorokat, tanárokat hallgathattunk, mint Jakó Zsigmond, Bodor András, aztán Pataki József és Imreh István. Rám Imreh István volt nagyobb hatással, mert falutörténeti szemináriumot hirdetett meg, s igen színesen adott elő, amelyhez a székely falvakból merítette példáit. Valószínű ez is hozzájárult később ahhoz, hogy az agrártörténet területén is szívesen keressek kutatási témákat. Azonban negyedéves egyetemi hallgatóként mégis az egyetemes történeti tanszékre neveztek ki gyakornoknak, mert ott volt üres hely. Úgy nézett ki, hogy esetleg egyetemi karrier előtt állok, csakhogy 1952- ben a kommunista párt az osztályharc erősítésére foganatosított drasztikus intézkedéseket, ami lesodort engemet is erről a pályáról: kitettek az egyetemről, mert Édesapám kuláklistára került, amelyről ugyan a faluközösség fellépésére hamarosan levették, de ez már nem segített az én helyzetemen. Az egyetemre nem kerültem viszsza, de Kolozsvárt maradhattam, mert kinevezést kaptam a kolozsvári Történeti Intézetbe, ahol 1953-tól nyugdíjazásomig (1997) mint tudományos kutató dolgoztam. Itt, néhány átmeneti év után abba a munkaközösségbe osztottak be, amelynek a feladata az 1848-as erdélyi forradalom levéltári forrásainak feltárása és kiadása volt. Nos, ez nekem való munka volt, mert hatalmas forrásanyagot sikerült átnéznem és gyűjtenem nemcsak az intézetnek, de magamnak is. Így hozzáfoghattam Erdély 1848–1849-i történetének feldolgozásához. – Valójában tehát három nagy téma köré csoportosítható történészi munkássága: mindenekelőtt az 1848-1849-es forradalom és szabadságharc, valamint a dualizmuskori Erdély, 1867–1914 közötti történelmének feltárása, ezen belül gazdasági és ipartörténete, nem utolsósorban pedig a székelység történetének kutatása.
- Az adott témákban íródott, korábban megjelent tudományos munkákhoz képest milyen újdonságokat sikerült feltárni kutatásai során?
– A témaválasztás eléggé bonyolult kérdés. Befolyásolja a kor, amelyben a történész dolgozik, a szakmai közösség, a társadalmi megrendelés, nem egyszer pedig a létfenntartás kényszere, a világesemények és még sok minden. Ezért egyet kell értenünk Georges Duby neves francia történész megállapításával, hogy a kutató a téma kiválasztásában sohasem teljesen szabad, mert az említett korlátok behatárolják a tevékenységét. Az a kutató tudhatja magát szerencsésnek, aki minél nagyobb mértékben képes leküzdeni a korlátokat, ami tudatos cselekvést tételez fel. Saját tapasztalatom a tanú rá: a diktatúra évtizedeiben csakis a folyamatos és körültekintő kutatómunka tette lehetővé, hogy olyan forrásokat tárjunk fel, adatokat gyűjtsünk olyan „kényes” kérdésekhez, amelyeket a hatalom akkor voltaképpen ellenzett. Így fogtam én is hozzá az 1848-as események kutatásához és sikerült megírnom 1978-ban Háromszék önvédelmi harcának a történetét. Azért említem éppen Háromszék önvédelmi harcát, mert már az 1950-es években is, amikor a kutatópályám elkezdtem, ez a téma érdekelt a legjobban. Ez a kötet, amelyet Domokos Géza segítségével sikerült a cenzúrán átvinni, nagy sikert aratott, ami természetesen hozzájárult ahhoz, hogy folytassam a témát, és már a harmadik kiadása is napvilágot látott. A siker egyik meghatározója volt, hogy a korábbi szakirodalomhoz képest, amelyet természetesen felhasználtam, sikerült új szempontok szerint bemutatnom Háromszék bátor küzdelmét, amikor már – tudniillik 1848 őszén – Erdélyt a Habsburg hatalmi erők és a hozzájuk csatlakozott román és szász népfelkelés kerítette hatalmába. Hogy mivel sikerült továbblépnem? Az egyik forrásban többször előfordul az a kifejezés, hogy „Kiskomité”. Sokáig törtem a fejemet, mit is jelenthet ez, míg újabb adatok feltárása által rájöttem, hogy a legbátrabb háromszéki vezetők összefogásáról van szó, amelyben többek között benne volt Gábor Áron is. A „Kiskomité” reménytelen helyzetekben is képes volt mozgósítani a népet, amikor a 120 tagú „Nagykomité” hajlamosabb lett volna kompromisszumot kötni az ellenséggel. Örvendek, hogy ezt a meglátásomat azóta a Háromszékkel foglalkozó kutatók szívesen veszik át. Természetesen nem maradtam Háromszéknél 1848-49 kapcsán, hanem kiterjesztettem kutatásaimat egész Erdélyre. Ennek során született meg Erdély 1848–1849 c. kötetem, amelyet 1998-ban adott ki a Pallas Akadémia Könyvkiadó. Mivel a könyvpiacról ez a kétkötetes munkám is hamar elfogyott, 2010-ben kiadásra került, most már egy kötetben, a második bővített kiadás. Mindkettőben Erdély helyzetéből indultam ki, és külön hangsúlyt próbáltam fektetni a március 15. események leírására. Arra a megállapításra jutottam – amire azért már egy-két korábbi kutató is felhívta a figyelmet –, hogy március 15. programja meghirdette a magyar polgári nemzet megszületésének jogi kereteit és maga az 1848-as törvényhozás rendszerváltást idézett elő: felszámolta a feudalizmust és eltörölte a rendi törvényeket, illetve lefektette a polgári rendszer alapjait. Tehát nemcsak azért ünnepelünk március 15-én, mert igen szép össznemzeti ünnepről van szó, hanem azért is, mivel ez az esemény alapvető társadalmi változásokat idézett elő. Ide kívánkozik az a megjegyzésem is, hogy milyen nehéz az új meglátásokat bevinni a történetírásba, ugyanis 1848– 49 hatalmas irodalmában ez a rendszerváltó motívum egyáltalán nem, vagy csak áttételesen jelenik meg. Közismert, hogy a magyar, békés forradalom 1848 őszén szabadságharccá alakult át, amennyiben meg kellett védeni a forradalom vívmányait a Habsburg hatalom által szervezett fegyveres támadással szemben. Ez a változás Erdélyben is hasonló jelenséget idézett elő, következésképpen 1848 őszén a békésen kezdődött átalakulás helyét erős román–magyar, magyar–román fegyveres konfliktus foglalta el. Mivel ebben a kérdésben a román, illetve a magyar történetírás ellentétes álláspontot fejez ki, megpróbáltam a rendelkezésre álló adatok alapján lehetőleg objektív képet rajzolni ezekről a szomorú eseményekről, amelyek egész vidékek magyarságának pusztulását idézték elő. De a románságot is nem kis veszteség érte. Mivel 1848–49 története nagy hatással van mind a magyar, mind a román történelmi tudat alakulására és szélesebb körben a nemzeti tudat megnyilvánulásaira, szükséges volna a két történetírás képviselőinek folyamatos tanácskozására, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz az ellentétes nézetek. Ebben a vonatkozásban a francia és német történetkutatás jó példát szolgáltat. És itt legyen szabad egy kis kitérőt tennem. Amint már említettem, a kolozsvári Történeti Intézetben abban a munkaközösségben dolgoztam, amelynek feladata volt az 1848–49-es levéltári forrásanyag feltárása, publikálásra való előkészítése. A munkaközösségben többen vettünk részt és valóban hatalmas forrásanyagot sikerült előkeríteni, azonban az akkori cenzúra szigora sokáig késleltette a kötetek publikálását. Így az első kötet csak 1977-ben jelent meg, amikor a főszerkesztést Ştefan Pascu vette át Victor Cheresteşiu professzortól, aki valójában éveken keresztül vezette a kutatásokat. A forráskötetek közzététele lelassult, de így is immár hét kötet jelent meg, amelyek nagy segítségére vannak az 1848–49-es erdélyi események kutatóinak. Kutatásaim nem rekedtek meg 1848–49-nél, hanem kiterjedtek a dualizmus korára is, különösen az agrártörténet és az ipartörténet területén végeztem feltárásokat, publikáltam tanulmányokat, A falu, város, civilizáció című kötetben (1987), majd A korszerűsödő és hagyományőrző Erdély c. tanulmánykötetemben ( 1997). A székelység története mindig is foglalkoztatott, de tanulmányok és könyvek írására a diktatúra idején nem kerülhetett sor. Viszont az 1989-es fordulat után, amikor a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen meghívott előadóként A székelység története című kurzust meghirdettem, megszületett az elhatározásom is, hogy ebből könyvet fogok írni. Ez később megvalósult, amennyiben két kötetem jelent meg, nevezetesen A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig (2009), illetve ennek a második, bővített kiadása A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1989-ig (2013). Célul tűztem ki, hogy megpró- bálom nyomon követni a forrásokban azt a kérdést: milyen tényezőknek volt nagy szerepe abban, hogy a székelység meg tudta őrizni az ősi szállásterületét az egész történelem folyamán. Meggyőződtem a korábbi kiváló történészek munkái s az általam feltárt adatok alapján arról, hogy a székely történelem értelmező kulcsa a katonai funkció, mert ezáltal őrizhette meg hosszú időn át archaikus nemzetségi társadalmát, juthatott belső autonómiához és szabadságjogokhoz. Ennek során figyeltem fel arra, hogy a sajátos székely történelemben milyen fontos, majdnem meghatározó jelentősége volt a különálló székely jognak és annak a sajátos földtulajdonnak, amelyet „székely örökség” néven tart számon a történelem. Ugyanis ez a tulajdonforma nem állt függésben a királyi joggal, tehát nem volt adományozható és elkobozható sem. Ezért a feudalizmus csak későn, 1562 után terjedt el, s a székelység többsége megőrizhette személyi szabadságát.
– Több évtizedes történészi pályafutása alatt voltak-e nehéz pillanatok, szembesült-e kilátástalan helyzetekkel? Emlékszik-e valamilyen különösebb, maradandóbb szakmai elégtételre?
- Nehéz éveket éltünk át, különösen a diktatúra idején. Eszembe jut az egyik különösen kínos és nehéz eset, amikor az intézet igazgatója magához kéretett és bejelentette, hogy felsőbb pártutasításra írásban kell állást foglalnom az akkor Magyarországon megjelent három kötetes Erdély története ellen. Ezt már az első pillanatra elfogadhatatlannak tartottam, de nem volt könnyű visszautasítani a felszólítást, hiszen az esetleg az állásomba kerülhetett volna. Volt akkor egy orvos-pszichológus barátom, akitől tanácsot és segítséget kértem. Ő elkísért az egyetemi poliklinikára és elintézte azt, hogy egy időre beutaljanak ide. Ezzel tulajdonképpen megoldottam a kérdést. De ehhez még hozzátartozik – és érdekes is –, hogy amikor visszamentem az intézetbe, a folyosón találkoztam az igazgatóval, aki mintegy tudomásul véve a „megoldásomat”, azt mondta: „Ai rezolvat problema.” És nem lett következménye. Hogy nagy örömeim mikor voltak, erre több alkalom is akadt a családi örömökön túl. Talán az egyik legnagyobb elégtételt akkor éreztem, amikor 1978-ban megjelent a Háromszék önvédelmi harca c. kötetem, amelynek megjelenését nem is remélhettem volna. Mind szakmai, mind közönségsikere is volt több kötetemnek, így az 1848-ról írt munkáimnak, valamint a Falu, város, civilizáció c. kötetemnek. És igen jól fogadta a szélesebb olvasóközönség A székelység rövid története c. két kiadást megért munkámat is. Sokszor találkoztam olvasóimmal a kötetek bemutatása alkalmával, amelyek mindig nagy örömet szereztek. – Ha visszatekint eddigi életművére, a Rákóczi-korszak kutatásán kívül volt-e esetleg olyan téma, amivel nagyon szeretett volna foglalkozni, de az sehogy nem jött össze…?
– A székelység történetét kutatva rá kellett jönnöm, mint másoknak is, hogy számos alapkérdése a székely múltnak még feltáratlan, megoldatlan. Ilyen például az eredetkérdés mellett a letelepedés története. Utóbbi kérdéssel kapcsolatban, Erdővidék történetét kutatva hipotézisként felvetettem, hogy a Telegdi, illetve Sepsi székely nemzetség közt a megtelepedés idején a határt a Bacon–Barót patak folyása mentén jelölték ki. Ezzel tovább léptem elődeink azon nézeténél, hogy a két patak a Sepsi, illetve Udvarhelyszék határát képezte, azért keletkezett két kis szék az amúgy is kis medencében. Tehát nem a későbbi két szék közti határt képezte a két patak, hanem már korábban a két nemzetségi szervezet így telepedett le. Ez ugyan nem talált még általánosan elfogadásra, de valószínű, hogy további és elmélyültebb kutatással pontosítani lehetne-kellene ezt a kérdést, amely hozzájárulhatna az egész Székelyföld településtörténetének tisztázásához.
– Végezetül milyen tanácsokkal „tarisznyálná fel” a pályakezdő történészeket, a szakma fiatalabb képviselőit, az ifjú nemzedéket?
– Általában nem szokás konkrét tanácsokat adni az utánunk következő nemzedékeknek, de kérdésedre mégis azt tudnám ajánlani a fiataloknak, hogy vezessenek naplót, mert később nagy hasznára válhat mindenkinek, elsősorban magának a napló vezetőjének. Emellett szíves figyelmükbe ajánlanám azt is, hogy ne csak a szakmának írjanak, hanem gondoljanak a szélesebb olvasóközönségre is, és ne vessék meg a népszerűsítő műfajokat se.
PAPP ANNAMÁRIA. Szabadság (Kolozsvár)

Műhelybeszélgetés a szomszédországi magyar történelem tanszékek tevékenységéről, 2016. február 12.
2016. február 12-én került sor intézetünkben a szomszédos országok felsőoktatásában magyarul történelmet oktató tanszékek képviselőinek találkozójára.  Az intézmények bemutatták oktatási és kutatási programjaikat, működési kereteiket, majd a tehetséggondozás és a tanárképzés helyi nehézségeiről volt szó. A találkozó résztvevői megegyeztek a rendszeres kapcsolattartásban és kiadványcserében; elindult az eszmecsere a magyarországi szakmai gyakorlatok lehetőségéről, nyári közös diák képzésekről, diák és tanárcserékről, közös pályázati lehetőségekről. A találkozóról emlékeztető készül. A 10 résztvevő a Selye János Egyetem Történelem Tanszékről, az Ungvári Egyetem Magyar Kar Történelem Tanszékről, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola Történelem Tanszékről és a Lehoczky Tivadar Intézetből, a BBTE Magyar Történeti Intézetéből, az Újvidéki Egyetem Szabadkai Tanítóképző Karáról illetve intézetünkből érkezett. kisebbsegkutato.tk.mta.hu/hirek

Magyarul a görög és római történelemről
Idéntől már szervezett keretek között tanulhatják a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Történelem–Filozófia karának történelem és régészet szakos hallgatói a Fekete-tenger vidékének görög, hellenizmus és római kori történetét egy olyan oktató előadásában, aki kifejezetten erre a korszakra szakosodott, sőt a klasszikus görög szövegek műfordításában is jártas.
Ez a tanár a Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi karának dékánhelyettese, Forisek Péter egyetemi docens, aki immár a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet (KMTI) társult oktatójaként is dolgozik. A történeti intézet és a magyar tannyelvű felsőfokú oktatás célirányos fejlesztésére irányuló törekvésekről Molnár-Kovács Zsolt egyetemi docenssel, a BBTE Régészeti és Művészettörténeti tanszékének vezetőjével, Forisek Péterrel pedig tantárgyának főbb irányvonalairól beszélgettünk. Szabadság (Kolozsvár)

Jakó Zsigmondra emlékeznek az EME-nél
Jakó Zsigmond-centenáriumi megemlékezést szervez az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME), a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történettudományi Szakbizottsága és a BBTE Magyar Történeti Intézete október 13-án, csütörtökön Kolozsváron. Délelőtt 10 órakor megkoszorúzzák a száz éve született történész sírját a Házsongárdi temetőben, majd délután 2 órakor emlékkonferencia kezdődik az EME előadótermében (Jókai/Napoca utca 2. szám). Szabadság (Kolozsvár)

Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezés
Jakó Zsigmond centenáriumi megemlékezése (Kolozsvár, 2016. október 13.) 
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület, az MTA BTK Történettudományi Intézete, a Kolozsvári Akadémiai Bizottság Történettudományi Szakbizottsága és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete közös rendezvényen emlékezett Kolozsváron, október 13-án az erdélyi magyar történetkutatás „nagy mestere”, Jakó Zsigmond professzor születésének 100. évfordulójára. A centenáriumi megemlékezés a Házsongárdi temetőben Jakó Zsigmond sírjának koszorúzásával vette kezdetét, melyet délután az EME Jókai utcai előadótermében az ünnepi konferencia előadásai követtek. A résztvevőket az MTA BTK főigazgatója, Fodor Pál és az EME elnöke, Sipos Gábor köszöntötte, az MTA alelnöke, Vékás Lajos pedig levélben üdvözölte. Az ülést Zsoldos Attila akadémikus vezette le. Az előadások három nagyobb témakörben járták körül Jakó Zsigmond történészi pályáját, levéltár- és tudományszervező szerepét, illetve iskolateremtő tevékenységét. A magyarországi és erdélyi történetkutatás jeles képviselői (többen közülük Jakó Zsigmond tanítványai) Jakó professzor tudósi és emberi arcélének megannyi vonását idézték fel a személyes élményekkel is tarkított, igényes, de ugyanakkor a hallgatóság számára is élvezhető bemutatókban. Az előadásokat a Jakó Zsigmondról készülő portréfilm több részletének vetítése, továbbá a Jakó Zsigmond: Írás, levéltár, társadalom. Tanulmányok és források Erdély történelméhez és a Testimonio litterarum. Tanulmányok Jakó Zsigmond tiszteletére című kötetek bemutatója zárta. Előbbit Zsoldos Attila, utóbbit Sipos Gábor méltatta. A rendezvény utolsó mozzanataként pedig Sipos Gábor az MTA BTK Történettudományi Intézete és az EME közötti szoros együttműködés kialakításáért, valamint a szakmai kapcsolatok elmélyítéséért Gr. Mikó Imre-emléklapot adott át Fodor Pál főigazgatónak. Október 14-én a Bihar megyei Micskén az MTA BTK TTI, a KAB, az EME és a helyi önkormányzat képviselői megkoszorúzták Jakó professzor egykori szülőházán elhelyezett emléktáblát. Ez tekinthető Jakó Zsigmond születésének századik évfordulója alkalmával szervezett, és az MTA székházában szeptember 23-án kezdődött rendezvénysorozat záró mozzanatának. eme.ro

Kolozsvár 700 éve a történészek kereszttüzében
Négy ország 31 intézményének 71 kutatója vesz részt az elmúlt évtized legnagyobb kolozsvári történész-konferenciáján, amely Kolozsvár szabad királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulója jegyében zajlik november 10-e és 13-a között, a BBTE Magyar Történeti Intézete és a Sapientia EMTE, valamint több helyi intézmény közös szervezésében.
A tegnap délutáni ünnepi megnyitó köszöntő beszédeit követően négy plenáris előadást hallgathattak meg az érdeklődők. Zsoldos Attila akadémikus, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézetének kutatója Kolozsvár 1316-os kiváltságolásának politikai és várostörténeti előzményeit mutatta be. A neves történész hangsúlyozta, hogy Kolozsvár kiváltsága egy igen hosszú, Erdély teljes területére jellemző várospolitika egyik következménye volt.
Adrian Andrei Rusu kolozsvári történész, régész az erdélyi középkori régészet egyik legismertebb kutatója a személyre szabott anyagi kultúra középkori viszonyairól beszélt. Előadásában kifejtette, hogy bár a román historiográfia nem ismeri a „globalizált középkor” fogalmát, a kályhacsempék helyi és külföldi termelése, valamint azok ágens szerepe új fényt hozhat a középkori gazdaság és anyagi kultúra kutatásában.
Kovács András akadémikus, művészettörténész Kolozsvár első, 1453-ból származó számadáskönyvét mutatta be. A Registrum hungarorum de Ciuitate Cluswar néven ismert, töredékesen fennmaradt forrást 1882-ben Szabó Károly közölte először. A töredékes forrás négy városi fertály lakosságát, családi és gazdasági viszonyait mutatja be, betekintést nyújtva a középkori város rendkívül alapos adminisztrációjába.
Maria Crăciun kolozsvári történész a kora újkori Erdély vallási viszonyainak kutatójaként a plébániatemplom antitrinitárius egyházban betöltött szerepéről beszélt. Kutatása rámutat a plébániák nagy szerepére az antitrinitáriusok istentiszteleti formáinak alakításában.
A konferencia különböző szekciókkal folytatódik ma és holnap a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem Tordai úti épületében és a Történeti Intézet Jókai/Napoca utcai székhelyén. A részletes program megtalálható a Történeti Intézet honlapján.
Szabadság (Kolozsvár)

Az erdélyi 56 a magyar oktatás felszámolása miatt következett be
Erdélyben nem a kommunista rendszer ellen, hanem a magyar oktatás megmaradásáért szervezkedtek 56-ban, mondja Vincze Gábor.
Novenber 4-én 1956 Erdélyben és Magyarországon címmel nemzetközi konferenciát szervezett a kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete, melynek társszervezője volt a Buza László Egyesület és a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Az egynapos rendezvényen magyarországi és romániai történészek az 56-os forradalom 60. évfordulója kapcsán arról beszéltek, hogy miként reagált a magyarországi hatalmi berendezkedés az országban egyre nagyobb mértékben fokozódó feszültségre, és miért következett be az, hogy október 23-án a Szovjetunió karhatalma fegyveres erővel kezdte meg a kommunista rendszer helyreállítását. Az előadásokból kiderült, hogy az erdélyi 56 és a magyarországi eseményeket kiváltó okok részben eltérnek egymástól, ugyanis a Romániában történt megmozdulások elsősorban nem a kommunista rendszer megdöntésének céljából jöttek létre, hanem azért, mert a román kommunista hatalom elkezdte magyar oktatási intézmények, azon keresztül pedig a magyar oktatás felszámolását. A nemzetközi konferencia előadói közt volt Vincze Gábor történész, aki közel húsz évig foglalkozott az erdélyi magyarság és a moldvai csángók 20. századi történetével, eddig 15 könyve és 130 publikációja jelent meg. A történész 1956 Magyarországon, 1956 Erdélyben címmel tartott előadást arról, hogy milyen indokok mentén kezdődött el Romániában a szervezkedés. Az 1956-os téma kapcsán a Transindex arról kérdezte Vincze Gábort, hogy látja az erdélyi magyar kisebbség helyzetét a román hatalom megtorlásával szemben, mi volt a fő oka az erdélyi magyarok szervezkedésének és a magyarországi 56-os eseményekkel való szolidaritásnak. A történész úgy véli, hogy az 1956-1957-es erdélyi szervezkedés okai eltérnek a magyarországiaktól, ott ugyanis az 50-es években Nyíregyházától Szombathelyig, Miskolctól Szegedig, az egész országban voltak olyan megmozdulások, amelyek a kommunista hatalom megdöntését akarták elérni. Ezek az emberek arra vártak, hogy az angolok és az amerikaiak felszabadítják az országot, majd közösen az ő segítségükkel átveszik a hatalmat, tehát egyértelműen rendszerellenesek voltak. Erdélyben viszont a forradalommal való szolidaritás kiváltó okai a kisebbségi sérelmek voltak, ezen belül pedig ami az ifjúság számára igazán „húsbavágó” problémát volt, a magyar nyelvű oktatás szűkítése. Az EMISZ-től kezdve, amely 1956-ban alakult Brassóban ifjú diákokból és munkásfiatalokból, a szászrégeni Fekete Kézig, amelyet ugyancsak középiskolások és egyetemisták szerveztek, a fő indíték az erdélyi magyar kisebbség ellehetetlenítése volt.
A románosítás már 1956 előtt elkezdődött Vincze Gábor elmondta, Erdélyben az emberek kollektív emlékezetében az él, hogy a magyar nyelvű osztályok, a kizárólag magyar nyelven oktató iskolák felszámolása és románosítása az 1956 utáni megtorlások része. Erről szó sincs, ez a folyamat korábban kezdődik el - mondta a történész. Ezt korabeli statisztikai adatok támasztják alá, ugyanis ekkor még nyilvánosságra hozták az 1950-es évek második felének oktatási statisztikáit. Ezekből kiderül, hogy a folyamat 55 őszén kezdődik el igazán, de a felsőfokú oktatásnak a visszaszorítása korábban indult. 1948-ig jogilag ugyan nem rögzítetten, de a gyakorlatban mégis működött átfogó magyar oktatás a szakmunkásképzéstől az egyetemig. A Bolyai Egyetem 1945-ben indul, teljes körű felsőoktatási képzés működött az intézményben, volt magyar nyelvű mérnökképzés, agrármérnöki, művészeti képzés is, majd 1948-ban következett az oktatási reform, ekkor átalakítják, felforgatják, sztálinizálják és szovjet mintára alakítják át Romániában a teljes oktatási rendszert, de az 50-es évek elejéig tulajdonképpen a magyar intézmények még működnek. 1954 után még a Székelyföldön is román osztályokat hoztak létre A magyar felsőoktatás teljes felszámolásának első lépése 1954-ben következik be, amikor megszüntetik a magyar nyelvű mérnökképzést, majd az 1955-ben kiadott jogszabály értelmében azokon a településeken, ahol önálló nemzetiségi és román tannyelvű iskolák is működnek, kötelezik ezek összevonását. Azokon a településeken, ahol egyáltalán nem volt román tannyelvű gimnáziumi osztály, ugyanis alig éltek románok, mint például Székelyudvarhelyen, létre kellett hozni román tannyelvű osztályt. Itt az történt, hogy a székelyek egy részét erőszakkal bekényszerítették a román tannyelvű osztályokba. Ez alól a Magyar Autonóm Tartomány sem kivétel, „az nem volt egy magyar sziget”, semmiféle autonómiája nem volt. Egy sztálinista országban autonómiáról beszélni önmagában értelmetlen, ugyanis a rendszer semmiféle önrendelkezést nem tűrt maga mellett. Ezek azok a sérelmes intézkedések, amelyek kiváltják a szervezkedéseket. Nem véletlen, hogy a szervezkedők többsége nagyrészt középiskolás diák és tanár. Azt mondhatjuk, hogy nem a pesti események másolása történik Erdélyben, attól csak bátorságot merítenek az ellenállók, „hogy lám, Pesten a kommunista hatalom megingani látszik, vagy meg is dőlt. Hátha Erdélyben is ez fog történni, kezdjünk el szervezkedni, hogy a kisebbségi jogainkat kiharcoljuk.” A kisebbségi sérelmek okán több memorandum is született, melyet az ENSZ-nek címeznek: az egyik Kolozsváron a Dobai István-féle memorandum, illetve a csíkszeredai Fodor Pál-féle elképzelés. Ők is a kisebbségi sérelmeket akarják orvosolni, és ma már mondhatjuk azt, hogy naiv elgondolás alapján abban hittek, hogy ha az ENSZ elé került a magyar kérdés, és Magyarországra figyel a világ közvéleménye a forradalom leverése miatta, talán lesz esélye annak, hogy az ENSZ keretén belül fölvessék az erdélyi kérdés rendezésének az ügyét. Etnikai jellegű és román-magyar összefogáson alapuló szervezkedés is volt Erdélyben A Szoboszlay-féle szervezkedés azért tekinthető különleges ügynek, mert ebben az esetben nem kisebbségi sérelmek dominálnak, hanem államellenes szervesedésről van szó, a kommunista hatalom megdöntését szerették volna elérni. Szoboszlai Aladár, pécskai majd aradi római katolikus lelkész már 1956 októbere előtt, 1950-54-ben kezdett szervezkedni, ebbe román személy is bekapcsolódik, akit el is ítélnek és kivégzik. Arra a kérdésre, hogy lehetséges-e egy '56-hoz hasonló állapot kialakulása Romániában, Vincze Gábor kifejtette: „Azt szokták mondani, hogy minél jobban szorítanak egy népcsoportot, nemzetiséget, az annál inkább radikalizálódik. Remélem, erre nem kerül sor, és remélem azt is, hogy azok a negatív lépések, aminek tanúi lehettünk Romániában az utóbbi években, visszafordíthatók"- vélekedett Vincze Gábor.
Ambrus István
Transindex.ro

A Nagy Egyesülés pszichológiája: ünnepeljen-e Erdélyben a magyar?
Beszélgetés Romsics Ignác akadémikussal
A romániai közvéleményt felkorbácsolta Kelemen Hunor, az RMDSZ elnökének november 6-i kampánynyitóján elhangzott nyilatkozata, amelyben Erdély 1918-as egyesülését a Román Királysággal „veszteségként” értelmezte, amelyet száz év alatt sem lehet teljesen feldolgozni, ellenben hangsúlyozta a Kós Károly féle belenyugvás és cselekvés, tenni akarás politikáját. Liviu Dragnea, a PSD elnöke azonnal reagált az erdélyi magyar politikus nyilatkozatára, amelyben szerencsétlennek nevezte a kijelentést és kifejtette, hogy bízik abban, hogy román állampolgárként Kelemen Hunor és az erdélyi magyarok is büszkén tudnak majd lenni az 1918-as eseményekre és a Nagy Egyesülést örömünnepként tudják majd értelmezni.
A szópárbaj ugyan most egy rövid ideig tartó politikai kampány része, ám a két év múlva esedékes centenáriumi ünnep előzményeként is értelmezhető. A történészi szakmában ugyan nyomokban már megjelentek az 1918-as Nagy Egyesülés és 1920-as trianoni békeszerződés traumájának, mondhatni szindrómájának dekonstrukciója és historiográfiai szemszögből történő elemzése, a hétköznapi valóságban – különösen a külhoni magyarok körében – ez a két esemény továbbra is traumaként él tovább. Mindezt erősíti az előbb idézett politikusok nyilatkozatai és az egyre népszerűsödő szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom is. A jelenségről és a lehetséges megoldásokról beszélgettünk dr. Romsics Ignác történésszel, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagjával, aki a korszak egyik szakavatott szakértőjeként immár évek óta intenzíven részt vesz a BBTE Magyar Történeti Intézetében folyó történész-oktatásban is.
- Az 1920-as trianoni békeszerződéshez külön csatlakozó kisebbségi szerződésben külön kiemelték, hogy „Románia hozzájárul az erdélyi szász és székely közösségek helyi autonómiájához iskolai és vallási ügyekben a román állam ellenőrzése alatt”. Ezt a sort úgy az erdélyi magyar politikai elit, mint a szélsőjobboldali pszeudo-történelmi irodalom előszeretettel idézi, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy a trianoni békeszerződést és annak kisebbségvédelmi szerződéseit felülírta az 1947-es párizsi békeszerződés. Milyen módon változott a trianoni szerződés 1947-ben és van-e még bármiféle létjogosultsága az 1918-as vagy 1920-as jogi döntésekre történő szüntelen hivatkozásnak?
- Az I. és a II. világháború utáni rendezés kisebbségvédelmi szempontjai alapvetően különböztek. 1919-20-ban a győztesek az egy államon belüli többség és kisebbség tartós együttélésének a kívánalmából indultak ki, s megpróbálták a gyengébb felet nemzetközileg garantált védelemben részesíteni. Ezzel magyarázható, hogy nemcsak az általános szabadságjogokat kívánták biztosítani számukra, hanem egyes esetekben a kisebbségeknek mint kollektívumoknak a csoportjogait is kodifikálták. Ilyennek tekinthető a Csehszlovákiával kötött szerződés, amely a kárpátaljai ruszin kisebbségnek saját törvényhozó testülettel is rendelkező széles körű területi, politikai és kulturális autonómiát ígért, továbbá a Romániával kötött és 1919. december 9-én aláírt szerződés, amelyben az Ön által idézett passzus is olvasható. A kárpátaljai autonómia felemás módon ugyan, de megvalósult. Az erdélyi magyaroknak azonban önkormányzati jogok helyett különféle diszkriminációkban lett részük, s ezért nem alaptalanul érezték magukat „másodosztályú” állampolgároknak a centralizációra törekvő román nemzetállamon belül. Így nem meglepő, hogy az 1918. december 1-i gyulafehérvári gyűlés egyesülési határozatára sem tudnak vágyaik beteljesüléseként gondolni.
A II. világháború előtti és alatti tapasztalatok alapján az 1945-1947-es „békecsinálók” ezzel szemben azt feltételezték, hogy a nemzeti államok és nemzeti kisebbségek érdekei kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással, s ez az antagonizmus a kisebbségek anyanemzeteikkel való politikai egyesítésével vagy asszimilációjukkal szüntethető meg. E feltevés alapján támogatták a lakosságcseréket, sőt az egyoldalú kitelepítéseket is, és kollektív kisebbségi jogokról sokáig hallani sem akartak. Ebből következett, hogy az akkori békeszerződések csupán az általános emberi jogok fontosságát hangsúlyozták, az önigazgatás és az önkormányzatiság lehetőségét nem. A különböző nemzetközi szervezetek, például az ENSZ megközelítését ugyanez az attitűd jellemezte. Ennek látszólag ellentmond az 1952 és 1960 közötti romániai Magyar Autonóm Tartomány léte, amely azonban kifejezetten szovjet nyomásra jött létre.
"Ha azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen."
A kisebbségi kérdés nemzetközi kezelésében az 1975-ös Helsinki Egyezmény hozott változást. Ennek záróokmánya kimondta, hogy minden aláíró állam tiszteletben tartja a területén élő „nemzeti kisebbségek” jogait „a törvény előtti egyenlőségre”, és „maradéktalanul biztosítják számukra azt a lehetőséget, hogy ténylegesen élhessenek az emberi jogokkal és az alapvető szabadságjogokkal, és ily módon védelmezik a nemzeti kisebbségek törvényes érdekeit”. A rendszerváltás időszakában és azóta ezt a formulát több alkalommal pontosították, illetve bővítették. Az 1990 és 1992 közötti ún. helsinki utókonferenciákon elfogadott elvek tartalmazzák, hogy a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatos ügyek nem tekinthetők kizárólagosan az adott állam belügyének, s hogy olyan decentralizált kormányzati formákat – beleértve a területi alapon szerveződő autonómiákat is, s ahol ez nem lehetséges, ott kulturális jellegű autonómiákat – kívánatos bevezetni, amelyek hatékonyan hozzájárulhatnak a kisebbségek önazonosságának megőrzéséhez és részvételükhöz az állami döntéshozatal folyamatában. Ezek az elvek, s ezt fontos tudni, azonban nem jogilag kötelező normák, hanem ajánlások. Ugyanez a helyzet más nemzetközi szervezetek, például az ENSZ vagy az Európa Tanács azóta elfogadott határozataival is. Így összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a nemzetközi szervezetek jelenleg érvényes kisebbségvédelmi normája bünteti a népirtást; tiltja (de nem bünteti) az erőszakos asszimilációt és a kisebbségellenes diszkriminációk minden más brutális formáját; nem bátorítja, sőt kivételes esetektől eltekintve ellenzi a lakosság ki- vagy áttelepítését és a politikai határok megváltoztatását; elvárja a kisebbségekhez tartozó személyek nyelvi-kulturális jogainak tiszteletben tartását; s végül ajánlja, vagy legalábbis lehetségesnek tartja a kisebbségek különböző szintű és formájú önigazgatását. Ezek azok a nemzetközileg elfogadott elvek, s nem az 1919-es szerződések, amelyekből kiindulva az egyes nemzeti kisebbségek jogaikért ma kiállhatnak, azokért küzdhetnek, s azok elérése érdekében segítséget kérhetnek.
- A trianoni szindrómához és traumához hasonló megosztó történelmi eseményekben bővelkedett Európa számos más országa is. Ezek ellenére, a legtöbb nyugati országban sikerült a régmúlt sebeit gyógyítani tudatos együttműködés, közös történelmi bizottságok, tankönyvek és szervezett programok révén. Bár a témát számos magyar és román történész, így Lucian Boia is igyekszik dekonstruálni, munkájuk nem talál hívekre sem a magyar, sem a román lakosság többségénél. Miért nem sikerült ez Románia és Magyarország esetén és lát –e megoldást vagy járható utat a jövőben ezeknek a mitizált nemzeti traumáknak a feloldására?
- Az 1920-as magyar terület- és lakosságvesztés jóval nagyobb méretű volt, mint Németországé akár az I., akár a II. világháború után. Ezért feldolgozása is nehezebb. Mindazonáltal törekedni kell rá, s én látok is erre utaló jeleket. Az RMDSZ például kifejezetten a román államon belül, a transzilvanizmus legjobb hagyományaira építve törekszik együttélésre, s a magyar államtól is távol áll mindenféle irredentizmus. Ez óriási változás a két világháború közötti időszakhoz képest. Ha Románia több megértést mutatna, valószínűleg előbbre lehetnénk. Bizonyosan közelebb vinne bennünket a megbékéléshez az Európai Unió föderalizmus irányába történő fejlődése is, amiben nagyon bízom. Ha mégsem ez történik, hanem azok a nemzetállami törekvések erősödnek fel, amelyeket a jelenlegi magyar kormány is képvisel, nos, akkor a regionális megoldásokra az eddigieknél is kevesebb tér fog nyílni. Magyarország számára ez különösebb problémát nem fog okozni, a magyar kisebbségek számára viszont kiszámíthatóan igen.
T. Szabó Csaba

Szabadság (Kolozsvár)

Időutazók Erdélyben – egy vetélkedő élményei
A BBTE Magyar Történeti Intézet és a Buza László Egyesület immár harmadik alkalommal szervezte meg az erdélyi magyar középiskolások számára az Időutazók Erdélyben című történelmi vetélkedőt. Az immár hagyománnyá vált, 2014-ben indult kezdeményezést idén az 1956-os forradalom és szabadságharc erdélyi eseményeinek szentelték.
A nagy sikernek örvendő és számos középiskolát és egyetemistát megmozgató vetélkedő célja az iskolai tantervben elhanyagolt 1956-os események megismertetése, a helytörténeti vonatkozások elsajátítása, valamint a fiatalok és a múlt közötti élő kapcsolat létrehozása, megerősítése volt.
A diákoknak több feladat-csoportot kellett megoldaniuk. Interjúkat kellett készíteniük településük és szülővárosuk 1956-os eseményeiről. Ezáltal nemcsak szülővárosuk történetével és a helyi „hősökkel” ismerkedhettek meg, de betekintést nyertek az oral  history, azaz a kollektív mentalitás és történelmi memória feltérképezésének nehézségeibe is. A diákoknak településük 1956-os emlékműveit, képzőművészeti alkotásait és az 1989 utáni sajtóban megjelent megemlékezéseket is össze kellett gyűjteniük, illetve 1956-os megemlékezést kellett szervezniük iskoláikban. A kutatásaik eredményeit a második fordulóban december 10-ig küldhették be. A magyar kormány által támogatott eseményt idén is a Bethlen Gábor Alapnál megpályázott ösztöndíjakkal jutalmazta a Buza László Egyesület.
Első díjban részesült Pataki Timea, a dicsőszentmártoni Andrei Bârseanu Elméleti Liceum 11. osztályos tanulója, aki a Dobai-perben elítélt Varga Lászlóval készített tartalmas interjút. Második díjat kapott az ugyancsak dicsőszentmártoni Chetan Andreea Sorina 10. osztályos hallgató. Harmadik díjas lett Zatoschill Ballai O. Andor a margittai Horváth János Elméleti Liceum 11. osztályos diákja.
Kiemelt díjat érdemelt a megható iskoladrámát előadó bukaresti magyar színjátszó diákcsoport 14 tagja. A BBTE Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese, Rüsz-Fogarasi Enikő és Ötvös István, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem docense által elnökölt zsűri számos különdíjat is kiosztott középiskolásoknak és egyetemistáknak.
Jövőre, a reformáció 500. évfordulója és a Balázs Ferenc Emlékév alkalmából Erdélyi Világjárók, Erdélyi Nagyutazók címmel szervezik a református peregrinus diákok és Erdély nagy utazóinak emléket állító vetélkedőt.
T. Szabó Csaba
 Szabadság (Kolozsvár)

Erdélyi Régészet – egy konferencia margójára
Hétvégén került megrendezésre a Pósta Béla Régészeti Egyesület és a Maros Megyei Múzeum szervezésében az Archaeologia Transylvanica elnevezésű nemzetközi konferencia, ahol magyarországi és romániai régészek előadásai hangzottak el Bajusz István, az erdélyi magyar régészet doyenjének tiszteletére. A neves kolozsvári régész munkássága előtt tisztelgő esemény több pontban is fontos mérföldköve az erdélyi magyar régészetnek: néhány éves szünet után első alkalommal került ismét megrendezésre az erdélyi magyar régészeknek fórumot adó konferencia, ez volt az első alkalom, amikor román kollégákat is meghívtak és angolul vagy németül hangzottak el az előadások, valamint számos olyan ötlet és javaslat hangzott el, amely új perspektívákat és jövőt adhat az erdélyi magyar régészeti örökség és a nagyközönség közötti párbeszéd felélesztésére.
A konferencia apropóját Bajusz István 2014-ben ünnepelt 60. születésnapja adta, amikor a Maros Megyei Múzeum régészei és a BBTE Magyar Történeti Intézet munkatársai – többségük az ünnepelt egykori tanítványai – elkezdtek a születésnapi kötet és a konferencia létrehozásán dolgozni. Ennek eredményeképp került megrendezésre Marosvásárhelyen az impozáns Kultúrpalotában az Archaeologica Transylvanica című vaskos tanulmánykötet bemutatója, amelyet az erdélyi magyar régészeti iskola újragondolójának és kohéziós erejének tartott Bajusz Istvánnak dedikáltak kollégái tanítványai és munkatársai. A BBTE Történelem és Filozófia Karán immár húsz éve oktató régész a Pósta Béla által a századfordulón létrehozott erdélyi magyar régészeti iskola folytatójaként és újraalapítójaként ismert. Munkássága kohéziós erőt jelentett az erdélyi magyar régészek számára és az általa 1999-ben létrehozott régészeti egyesület hosszú éveken keresztül élő szakmai kapcsolatot jelentett a magyarországi régész-társadalom és a helyi magyar és román szakmai gárda között. Iskolateremtő munkásságának eredménye maga a kötet is, amelynek szerzői között találunk magyar és román régészeket egyaránt. A kötet tanulmányai nemcsak az erdélyi régészet legújabb eredményeit mutatják be, de jelzik azt a még mindig élő szakmai hálózatot is, amelynek léte nagyrészt Bajusz István és a köré szerveződő tanítványok érdeme.
A konferencia ugyanakkor jó alkalom volt arra is, hogy a néhány éve már lappangó vagy kevésbé dinamikus erdélyi magyar régészeti iskola jövőjéről és perspektíváiról is szó essen. Egy olyan korban, amikor sorra szűnnek meg a kultúrát és a humántudományokat támogató intézetek és pályázati lehetőségek, amikor a régészetre iratkozó diákok száma rohamosan csökken és munkalehetőségeik egyre szűkösebbek, valamint a modern társadalmat körülvevő épített örökségre egyre kevesebb figyelem hárul, különösen nagy szükség van a jövőről elmélkedni. 
Pósta Béla, az erdélyi régészet atyja egy jól működő, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkező, számos ásatást felügyelő tanszéket hozott létre, amelynek sikerült Budapest dominanciájából kilépni és egy sajátos, erdélyi magyar régészeti iskolát létrehozni. Tanítványai jelen voltak Erdély minden múzeumában, kurzusai és nyári iskolái pedig kohéziós erőként fogták össze Erdély régészeit. Munkáikat és tanulmányaikat ismerte nemcsak a magyar, de a nemzetközi szakma is. Többjük aktív közéleti személyiség volt, hisz tudták, hogy a régésznek nem kellene a tudomány elefántcsonttornyában ülve írogatni, hanem munkájukat legitimizálni kell, népszerűsíteni illik a nagyközönség és a politika előtt is, hisz csak így tudtak egy, az épített örökség és a tárgyi kultúrát megbecsülő társadalmat nevelni.  Az 1920-as impérium-váltás és Pósta halála megszakította az erdélyi magyar régészeti iskola nagy terveit, amely csak az 1990-es években tudott újra szárnyra kapni. 1999 után több mint egy évtizeden át ez a lelkes kezdeményezés működött is, igaz, elsősorban a szakmát igyekezett megszólítani és sem a nemzetközi, sem a román régészek vagy a nagyközönség felé nem nyitott.
A Bajusz István tiszteletére tartott konferencia új fejezetet nyitott az erdélyi magyar régészeti iskola történetében. A kötetet bemutatók hangsúlyozták, hogy a több, mint négyszáz oldalas, öt nyelvű (francia, német, angol, magyar és román) könyv nemcsak az erdélyi régészet jelenlegi kutatási eredményeit tükrözi, hanem jelzi azt is, milyen nagyra nőtt az erdélyi magyar régészet művelőinek száma. A konferencia jó alkalmat teremtett arra is, hogy az erdélyi magyar régészeket tömörítő szervezet, a Pósta Béla Egyesület számos ponton megújuljon és olyan terveket  dolgozzon ki, amely élénkíti majd az erdélyi régészek kapcsolatát úgy a román, mint a magyar és nemzetközi kollégákkal, de különösen a nagyközönséggel. 
T. Szabó Csaba Szabadság (Kolozsvár)

A kutatópáros
Sikeresen pályázott a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem (EMTE) két tavaly végzett hallgatója a tizedik évfordulóját ünneplő Székely Előfutár Alapítvány által meghirdetett ösztöndíjra. A fiatal kutatók munkáikkal Székelyföld gazdasági fejlődését segítenék, az alapítvány fejenként ezer amerikai dollárral támogatja őket.
A Székely Előfutár Ösztöndíjak célja a Székelyföldről származó, alkotó tehetségek támogatása a tudományos munka elsajátításában, amelyet választott tanácsadó segítségével egyetemi vagy kutatóintézeti irányítással végeznek. Az alapítvány szerint a kutatómunka megtanulása, a kutatási eredmények sikeres alkalmazása és az új kutatási eredmények kitermelése mind fontosak, ennek érdekében a nyertes pályázókat ezer dollárral támogatják. Az összeg első egyharmadának átvétele a pályázó elismerését és a pályázati munka megkezdését szolgálja. A további sikerhez kitartó és célirányos alkotó munka vezet: az ösztöndíj további részét a pályázó egy év múlva, akkor kapja meg, miután az elkészült, referált vagy zsűrizett közlésre alkalmas munkát másolatban eljuttatta az alapítványhoz. A Székely Előfutár Alapítvány nemzetközi ösztöndíjtanácsa a jelentkezők közül a legjobbakat az írásos pályamunkák alapján választotta ki, utána pedig a döntőbe jutott pályázókkal és tanácsadóikkal telefonos vagy skype-interjún beszélgettek.
Végül az ösztöndíjtanács javaslata alapján az alapítvány kuratóriuma választotta ki az ösztöndíjasokat, akik között szerepel a Sapientia EMTE Csíkszeredai Karának két volt hallgatója, a gyergyóditróiVarga Orsolya és a csíkszeredaiKedves Alfonz. Mindketten környezetmérnöki alapszakot, majd fenntartható biotechnológiák mesteri szakot végeztek, kutatásaik során Varga Orsolyát dr. Mara Gyöngyvér mentorálta, Kedves Alfonz szakmai irányítója pedig dr. Ráduly Botond volt, mindketten a Sapientia EMTE biomérnöki tanszékének oktatói. A két fiatal kutató egyébként nem csak szakmailag dolgozik együtt: a magánéletben is egy párt alkotnak, tavaly februárban jegyezték el egymást.
„Nem számítottunk rá, hogy elnyerjük az ösztöndíjat, ugyanis eddig inkább történelmi vagy néprajzi munkákat díjaztak, de nagyon örültünk, főleg így, hogy mindketten megkaptuk. Azért is tudunk egyformán jól teljesíteni, mert segítünk egymásnak. Témáink egyébként a doktori dolgozataink témái is lesznek, én eddig is növénynövekedést serkentő bacilusokkal foglalkoztam, Alfonz eddig biogázzal kapcsolatos kutatásokat végzett. Most egy olyan reaktort szeretne építeni, amelyben a granulátumok – konyhanyelven összepréselt baktériumok – jobban meg tudják tisztítani a szennyvizet. A pályázat feltételei között szerepel, hogy meg lehet hosszabbítani a kutatási időt három évre, de igazából egy év alatt meg kellene valósítsuk. A Sapientia csíkszeredai laboratóriumában dolgozunk, ott fogjuk ezeket a kutatásokat is megvalósítani, ezenkívül pedig van egy tanári állásom is, környezetvédelmet tanítok” – számolt be Varga Orsolya.
Varga Orsolya kutatásának célja olyan biokontroll baktériumtörzsek szelektálása, amelyek képesek a növényt az abiotikus stresszel szemben ellenállóbbá tenni, és alkalmazhatók Székelyföldön a mezőgazdasági gyakorlatban. Kutatási tervében arról beszél, hogy az emberek által okozott globális klímaváltozás hatására egyre gyakoribbak az extrém időjárási jelenségek, amihez a növények nem tudnak alkalmazkodni. A világ mezőgazdaságának alapvető problémája, hogy a termés mennyisége évről évre csökken, vagy minősége romlik az aktuálisan fellépő környezeti stresszek, mint például a téli fagyok, a szárazság, a szikes területeken a magas sótartalom, az alacsony vagy a magas hőmérséklet, a magas ultraibolya-sugárzás függvényében.
Kedves Alfonz dolgozatában azzal indokolja témaválasztását, hogy bár a biológiai szennyvíztisztítás a kommunális szennyvizek tisztításának legelterjedtebb módja, a hagyományos, ún. eleveniszapos technológiának számos hátránya is van, mint például az alacsony szerves terhelhetőség, a tisztításért felelős mikroorganizmus-közösségek érzékenysége a környezeti hatásokkal és szennyeződésekkel szemben, a nagy területigény, vagy a magas hidraulikus terhelés esetén tapasztalt alacsony tisztítási hatásfok. Ezen okok következtében az elfolyó/tisztított víz minősége gyakran nem megfelelő. Kutatásának fő célja egy gázliftreaktor megépítése és annak működtetetése laboratóriumi körülmények között anaerob iszap termelésének céljából.
Markaly Aranka befejezte a munkát
A csíkszentdomokosi Markaly Aranka a közelmúltban sikeresen befejezte pályamunkáját, így megkapta az ösztöndíj második részét is. A kutató a 2015-ös pályázati felhívásra jelentkezett A csíkszéki nemesség a 17. században elnevezésű történelmi témával. „Történelmi kutatást végeztem, és az ebből készült tanulmányt decemberben adtam le a szerkesztői jóváhagyással együtt. A tanulmány márciusban fog megjelenni a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének évkönyvében. Elég sok időt adtak a munkára, ugyanis egy évem volt a kutatásra, és további fél évem, hogy meg is írjam a tanulmányt. Jelenleg a Csíki Székely Múzeumban dolgozom történész-muzeológusként, emellett pedig doktorálok a Babeş–Bolyai Tudományegyetemen” – mondta megkeresésünkre Markaly Aranka.
Iszlai Katalin
Székelyhon.ro

Erdély történelme a világhálón
Erdélyi Krónika címmel, a https://erdelyikronika.net webcímen januártól új internetes felület jelent meg, az itt közölt tartalmak középpontjában Erdély történelme áll. A létrehozás fontosságáról és a fiatal alapítók terveiről az egyik szerkesztőt, a csíkszeredai születésű Olosz Levente történészt Daczó Katalin kérdezte.
Hogyan született meg ez az internetes felület? Mikortól bővült kolozsváriból erdélyivé?
– A honlap kezdeményezője és alapítója Fazakas László fiatal történész. Az alapötlet, egy szintén általa indított blog, a Kolozsvári Krónika (2016. február) alapján fogalmazódott meg. 2016 végén született az elhatározás, hogy a csak kolozsvári tematikájú blog korlátait átlépve olyan honlapot alapít, amelynek elsődleges célja fórumot biztosítani az Erdély történelmével foglalkozó kutatók számára. A honlap létrehozásával párhuzamosan a szerkesztőség is bővült. Mostanra már van nagyváradi, marosvásárhelyi, csíkszeredai, kolozsvári és székelyudvarhelyi munkatársunk is. A honlap regisztrálásának hivatalos időpontja: 2017. január 2.
– Miért tartották fontosnak egy Erdély történelmével foglalkozó honlap és Facebook-oldal elindítását?
– Két okból is fontosnak tartottuk. Egyfelől azért, mert nincs olyan fórum, amely átfogná az erdélyi vagy Erdéllyel foglalkozó történészszakmát, és amely lehetőséget biztosítana a történészeknek munkájuk egymással való megosztására, nem beszélve olyan egyetemistákról, akik dolgozataikat, kisebb kutatásukat nem tudják a nyilvánosság elé tárni. Ebből adódóan célunk lehetőséget biztosítani az Erdélyt múltját kutató szakembereknek, hogy a szakmával és a nagyközönséggel is megosszák kutatásaik eredményeit, reflektáljanak egymás munkájára vagy akár vitát generálva mélyítsék el ismereteiket. Másodsorban pedig az a célunk, hogy Erdély történelmének egyes szeleteit mutassuk be a szélesebb közönségnek, könnyen emészthető, olvasmányos, ismeretterjesztő cikkek formájában. Erdélyben magyar nyelven, a napisajtóban nagyon ritkán megjelenő cikkek mellett csak a Székelyföld folyóirat és a Transindex portál közölt történelmi írásokat, azonban ez utóbbi rovat nemrégiben megszűnt. Így az Erdély történelme iránt érdeklődők számára nemigen van lehetőség olyan ismeretterjesztő munkákat olvasni, amelyek megfelelnek a legmagasabb szakmai követelményeknek is. Emellett az oldalunk folyamatosan tájékoztatja mind a történészszakmát, mind a nagyközönséget az Erdély történelméhez kapcsolódó hírekről, előadásokról, könyvbemutatókról és más rendezvényekről. A Facebook-oldal pedig azért fontos, mert általa érhetjük el a legtöbb embert.
– Milyen az oldal fogadtatása?
– Szakmai berkekből eddig pozitív hangokat hallottunk. Az erdélyi történészkollégák pedig már aktívan használják az oldalt a különböző helyi rendezvények népszerűsítésére, ami szintén kedvező hír.
– Mit tart szem előtt a szerkesztőség az anyagok összeválogatásakor/közlésekor?
– Számunkra a legfontosabb szempont a szakmaiság. Ezalatt azt értem, hogy az illető írás lehetőleg a szerző kutatásait mutassa be vagy a szerző kutatási területéhez kapcsolódó tágabb téma ismertetésén alapuljon. Vagyis egy régész ne az 1989-es temesvári eseményeket mutassa be, vagy egy jelenkorász a madéfalvi veszedelmet. Emellett pedig fontos, hogy az írás ideológiai, politikai vagy más személyes elfogultságtól mentes legyen. Természetesen mindezek mellett a legfontosabb, hogy kötődjön Erdély történetéhez. A szakmaiságot azonban nem nehéz betartani, mivel a cikkek egy részét mi, a szerkesztők, munkatársak írjuk, másfelől a cikkek összegyűjtésénél a különböző szakmai szervezetekkel és intézményekkel (múzeumok, egyetemek, kutatóintézetek stb.) fenntartott széles kapcsolathálózatunkra támaszkodunk, amely már önmagában garantálja a szakmaiságot.
– Kik szerkesztik az oldalt? 
– A honlap főszerkesztője Fazakas László, történészként a dualizmus kori Kolozsvár városfejlődésével és egyesülettörténettel foglalkozik. Őt Ferenczi Szilárd és Fodor János szerkesztők segítik. Előbbinek az újkori várospolitika, utóbbinak az első világháború utáni politika- és diplomáciatörténet képezi a szűkebb kutatási területét. Az öt munkatárs elsősorban a cikkek írásával, gyűjtésével foglalkozik. Ők, Gál Zsófia a 19. századot tanulmányozó művészettörténész, Markaly Aranka, az erdélyi fejedelemség korszakára szakosodott történész és muzeológus, jómagam, az erdélyi zsidóság jelenkori történetének kutatója, T. Szabó Csaba, már nemzetközi hírnévre szert tett régész és Tőtős Áron, aki a 19–20. századot társadalomtörténeti szempontból vizsgálja. Honlapunk logóját, a Facebookon megjelenő borítóképeket, valamint a plakátokat, matricákat Gyéresi Andrea Éva és Péter Emőke tervezőgrafikusok készítették. Az Erdélyi Krónika hivatalos közleményeiért, nyilatkozataiért Bálint Kinga-Katalin kommunikációs szakember felel. Ezt a fiatal történészekből álló csapatot az erdélyi kutatási téma, valamint a szakmaiság köti össze. Mindannyian doktori iskolába járnak/jártak vagy készülnek oda felvételizni, továbbá különböző kutatási projektekben vesznek részt.
– Kié a felület? Ki vagy mely intézmények finanszírozzák? Van esély a hosszú távú fennmaradásra?
– Saját magunk gondoskodunk a honlap finanszírozásáról, és ez valószínűleg a jövőben is így marad. A munkát teljesen önkéntes alapon végezzük. Több partnerünk is (Szabadság, Korzo, Kolozsvári Magyar Történeti Intézet, Román Akadémiai Könyvtár) van, akikkel együttműködünk, noha nem tartozunk egy intézményhez vagy szervezethez sem. A csapat ambíciója, kitartása és lelkesedése a záloga a hosszú távú fennmaradásnak
Hargita Népe (Csíkszereda)

Először szervez magyarságtörténeti olimpiát az Oktatási Minisztérium
Idén először szervezzük meg az Oktatási Minisztérium által jóváhagyott és finanszírozott Magyarságtörténeti olimpiát – nyilatkozta Király András, az RMDSZ oktatásügyi államtitkára a tantárgyversenyeket tartalmazó versenykalendárium megjelenését követően.
Kifejtette: a megmérettetésen azok a VI. és a VII. osztályos tanulók vehetnek részt, akik a törzsanyag részeként tanulmányozzák a Romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgyat. Az olimpiára az érvényben lévő tanterv tematikája alapján lehet felkészülni, a versenyre két tagú csapatok jelentkezhetnek.
Az olimpia országos szakaszán a megmérettetésnek két része lesz: egy írásbeli, ahol a tételek kidolgozására szánt idő 2 óra, valamint egy szóbeli, amelyen egy maximum 4 perces jelenetet kell minden csapatnak bemutatnia a magyarság történetének fejezeteiből. A csapatmunka révén a diákoknak módjukban áll felismerni a közös feladatmegoldás hasznosságát.
Az olimpia szervezésének fő célja, hogy hangsúlyosabbá tegye a történelem/ magyarságtörténet oktatását, érdekes és újszerű terepet biztosítson a tehetséges diákok kibontakozásának, valamint még nagyobb kedvet ébresszen bennük a romániai magyarság történelmének megismerésére.
Az olimpiát a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Történelem és Filozófia karán belül működő Kolozsvári Magyar Történeti Intézettel partnerségben szervezzük – hangsúlyozta az oktatásügyi szakember.
Idén az Oktatási Minisztérium a magyar ajkú diákok számára összesen 4 olimpiát, 27 országos versenyt – ebből 17 finanszírozottat –, valamint 10 regionális versenyt szervez.
Közlemény
Erdély.ma

A BBTE támogatja a Magyarságtörténeti Olimpiát
Az Oktatási Minisztérium jóváhagyásával 2017-ben először szervezik meg a Magyarságtörténeti Olimpiát, amelynek lebonyolítását anyagilag is támogatja a Minisztérium. Az olimpiát a Kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Történelem és Filozófia karának Magyar Történeti Intézetével partnerségben szervezik meg.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete szakmai támogatásával biztosítja az olimpia szervezését, valamint arra kéri fel a történelemtanárokat, hogy hatodikos és hetedikes diákjaikat bátorítsák a versenyre való jelentkezésre.
A Babeș–Bolyai Tudományegyetem, Történelem és Filozófia Karának Magyar Történeti Intézete
Rüsz-Fogarasi Enikő, dékánhelyettes
Nyugati Jelen (Arad)

Bemutatták a hat éves kolozsvári Magyar Történeti Intézet első évkönyvét
Ezután rendszeresen évkönyvet jelentet meg a 2011-ben alakult kolozsvári Magyar Történeti Intézet, Erdélyi Évszázadok címmel. Az első kiadvány főként az erdélyi fürdőéletről szóló tanulmányokat tartalmaz, a következő a migráció-intergráció témakörre összepontosít majd.
Az első évkönyv szerdai bemutatóján dr. Ovidiu Ghitta, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának dékánja gratulált a kezdeményezőknek, kiemelte, hogy fontos lépés ez a fiatal, mindössze hat éves intézet életében és üdvözölte, hogy a kiadványban elismert történészek és pályakezdők közös fórumon publikálhatnak.
A kötetet Romsics Ignác akadémikus ismertette. Elmondta, hogy az évkönyv súlypontját képező témáról, a fürdőéletről 2014-ben konferenciát is szervezett az intézet.
A kötetben az erdélyi történészek mellett két magyarországi kutató tanulmánya is olvasható. Kósa László akadémikus, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója, a fürdőélet szakavatott kutatója nyitja meg az évkönyv tematikus részét szövegével, amely a 18. század végétől az államszocializmus időszakáig tekinti át az Osztrák-Magyar Monarchia fürdőéletét. Várkonyi Gábor pedig a kora újkori Magyarország testkultúrájáról ír: a 16-17. századi arisztokrácia életéhez hozzátartozott a fürdés, bár nem kiépített medencékben, hanem gödrökben történt, legfeljebb pokrócot terítettek az aljára, hogy ne kelljen sárban tapicskolniuk.
Burkhardt Britta a mai Kolozs, Szilágy és Beszterce-Naszód megye területén feltárt római kori katonai fürdőkről ír, Fehér Andrea a 18. századi erdélyi emlékiratokból kirajzolódó fürdőkultúrát ismerteti, mint írja „A fürdők üdítő hatással voltak az amúgy melankóliára és hipochondriára hajlamos erdélyi nemesség hangulatára, ugyanis tökéletes alkalmat biztosítottak a társas elmélkedésre.” Ferencz-Mátéfi Kriszta Tusnádfürdő történetére összpontosít, Imecs-Magdó Eszter az állami beruházással a 20. század elején kiépült szecessziós Vízaknáról ír, Zepeczáner Jenő pedig a székelyföldi dualizmus kori fürdők gazdaságos működtetését vizsgálja.
Az évkönyvben több rovat szerepel, a Műhelyben fiatal doktoranduszok mutatkoznak be, ebben a számban Fodor János a marosvásárhelyi „városépítő” polgármester, Bernády György kultuszáról ír, Markaly Aranka pedig a 16-17. századi csíkszéki nemességről.
Az Arcél című rovat két jelentős 20. századi történészre emlékezik, Szabó Csaba az erdélyi magyar ókortudomány máig egyetlen nemzetközileg is elismert művelőjéről, Bodor Andrásról, Lupescu Makó Mária pedig Jakó Zsigmond kolozsvári történész professzorról írt pályaképet.
30 évvel ezelőtt, amikor egyetlen magyar diákja volt a kolozsvári történelem szaknak, senki sem mert volna Magyar Történeti Intézetről álmodni, kezdte köszöntő beszédét Rüsz-Fogarasi Enikő, a BBTE Történelem és Filozófia karának dékánhelyettese, az évkönyv főszerkesztője.
Elárulta, hogy az első, művelődéstörténeti számmal az intézet keretében működő kulturális turizmus szakra szerették volna felhívni a figyelmet, a következő, migráció és integráció témájú kötet pedig a magyar nyelvű nemzetközi kapcsolatok képzésre hívná fel a figyelmet. Ugyanígy szeretnének évkönyvet szentelni a kevésbé jól működő könyvtár szaknak is, mondta a dékánhelyettes, majd hozzátette, hogy reméli, hogy ennek a képzésnek nem csak múltja, hanem jövője is lesz.
maszol.ro

Kolozsvári táblaügy: kompromisszumos megoldás a latin felirat
A legfontosabb, hogy a kolozsvári helységnévtáblákra a város magyar megnevezése is kikerül, a latin feliratra pedig kompromisszumos megoldásként kell tekinteni a BBTE Magyar Történeti Intézetének igazgatója szerint.
Kompromisszumos megoldásként fog kikerülni a kolozsvári háromnyelvű helységnévtáblák fölé a latin felirat, ugyanis csak így lehetett elejét venni annak, hogy a polgármesteri hivatal folytassa a jogi vitát – nyilatkozta a Krónikának Nagy Róbert Miklós, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Történeti Intézetének igazgatója.
A szakember arról is beszámolt: Emil Boc polgármester nem konzultált a felsőoktatási intézmény magyar történelemtanáraival a többnyelvű helységnévtáblákról, de az egyeztetéseken részt vevő, az Ovidiu Ghitta, a Történelem és Filozófia Kar dékánja által vezetett bizottság informálisan tájékoztatta őket a megbeszélésekről. Közölték, hogy amennyiben az egyetem szakértői nem írják alá a latin szöveggel kiegészített táblákra vonatkozó javaslatot, a polgármesteri hivatal fellebbez a többnyelvűséget kötelező bírósági ítélet ellen.
„Tudom, hogy mi nem pontosan ezt akartuk, nem ez volt a kifejezett célja a Minority Rights Egyesületnek és a kolozsvári magyarság jó részének, de ahhoz, hogy egyáltalán kikerülhessen a magyar Kolozsvár megnevezés, így kellett eljárni” – magyarázta Nagy Róbert Miklós. Az intézetigazgató rámutatott: olyan országban élünk, ahol egy jó ügyvéddel évekig el lehet nyújtani egy pert, minden bizonnyal ez történt volna, ha nem támogatják a döntést.
A polgármesteri hivatal Ovidiu Ghitta dékánnal, valamint Mihai Bărbulescu és Radu Ardevan ókorszakértő professzorral egyeztetett az ügyben. Emil Boc bejelentése szerint a megbeszélések nyomán arra jutottak, hogy a város román, magyar és német megnevezését tartalmazó helységnévtábla fölé a „Municipium Aelium Napocense ab Imperatore Hadriano Conditum (117–138)” latin szöveget tartalmazó táblát helyeznek ki, utalva ezzel arra, hogy a mai Románia területén Kolozsvár volt az első város, amelyet a rómaiak, azaz Hadrianus császár municípiumi rangra emelt.
„Kétségtelen, hogy 700 éve, amióta szabad királyi városnak nyilvánították, van jogfolytonossága Kolozsvárnak. Kompromisszumos megoldásként megfelel, hogy a többnyelvű feliratozásba belefoglalják a Napoca nevet, mint Kolozsvár területén egykor létező, municípiumi rangú római települést. A legfontosabb végső soron az, hogy a magyar megnevezést is tüntessék fel” – hangsúlyozta Nagy Róbert Miklós. A szakember egyúttal emlékeztetett: tavaly, a kincses város szabad királyi várossá nyilvánításának 700. évfordulóján a BBTE történelem tanszéke nagyszabású várostörténeti konferenciát szervezett, amelyen a magyar történészek mellett román, sőt németországi szakemberek is részt vettek.
Kiss Előd-Gergely / Krónika (Kolozsvár)

Magyarságtörténeti Olimpia – egy tudatos építkezés eredménye
Április 20-22 között zajlott az első Magyarságtörténeti olimpia országos szakasza, amelynek a Hargita Megyei Tanfelügyelőség szervezésében a csíkszeredai Kós Károly Szakközépiskola adott otthont.
A megmérettetésen azok a VI. és a VII. osztályos tanulók vehettek részt, akik a törzsanyag részeként, tanulmányozzák a Romániai magyar kisebbség történelme és hagyományai elnevezésű tantárgyat. Az olimpiára az érvényben lévő tanterv tematikája alapján lehetett felkészülni, a versenyen kéttagú csapatok mérhették össze tudásukat.
Az olimpia szervezésének fő célja, hogy hangsúlyosabbá tegye a történelem/magyarságtörténet oktatását, érdekes és újszerű terepet biztosítson a tehetséges diákok kibontakozásának, valamint még nagyobb kedvet ébresszen bennük a romániai magyarság történelmének megismerésére.
Az olimpiát a Kolozsvári Babeș-Bolyai Tudományegyetem, Történelem és Filozófia karán belül működő Kolozsvári Magyar Történeti Intézettel partnerségben szervezték. Prof. Dr. Rüsz-Fogarasi Enikő, az Országos Bizottság elnöke, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese, a megnyitó ünnepségen kiemelte: „Nem sokszor adatik meg, hogy egy eseményt történelminek nevezzünk, de ez itt most annak nevezhető, hiszen ez az első alkalom, hogy megszervezhettük ezt az olimpiát. Ti pedig, kedves diákok, és felkészítő tanárok, elmondhatjátok, hogy részesei voltatok ennek a történelmi eseménynek”. Nagy Gabriella, az Oktatási Minisztérium Kisebbségi oktatásért felelős államtitkári kabinetjének tanácsosa, az olimpia ügyvezető elnöke kihangsúlyozta: „Az olimpia elindítása egy tudatos építkezés eredménye: az idei tanév elején ugyanis új tantervek megírásához fogtunk. A műhelymunkák idején fogalmazódott meg még hagsúlyosabban, hogy országos szinten is hatalmas igény van egy ilyen jellegű megmérettetés megszervezésére, amelyet a Oktatási Minisztérium szervez és támogat.” Nagy Róbert-Miklós, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet igazgatója rámutatott: „Bizonyított tény, hogy a személyiségfejlődést leginkább meghatározó tantárgyak között magyar nyelv és irodalom mellett ott van a történelem is, már csak ezért is nagyon fontos nekünk ez az olimpia.” Sipos István Hargita megye történelem szakos tanfelügyelője szerint: „Eddig a tantárgyat másodrangú tantárgyként kezelték, de ezen túl több mint valószínű, hogy ez megváltozik.”
Az olimpia országos szakaszán a megmérettetés két részből állt: egy írásbeli, ahol a tételek kidolgozására szánt idő 2 óra volt, valamint egy szóbeli, amelynek keretében egy maximum 4 perces jelenetet kellett minden csapatnak bemutatnia a magyarság történetének fejezeteiből. Az volt ugyanis az elképzelés, hogy a csapatmunka révén a diákoknak lehetőségük legyen felismerni a közös feladatmegoldás hasznosságát. A jelenetek keretében a hatodik osztályosok feldolgozták többek között az Emese álmáról szóló mondát, Szent István és Imre herceg életének egy-egy jelenetét, Koppány trónbitorló törekvéseit, Gertrúd királyné jellemvonásait, Mátyás király személyiségjegyeit, a hetedikesek pedig olyan történelmi személyiségeket jelenítettek meg, mint például Mikes Kelemen, II. Rákóczi Ferenc, Wesselényi Miklós, Kossuth Lajos, Petőfi Sándor, Szendrey Júlia. Tóth Szilárd, BBTE Történelem és Filozófia karának tanára, az Országos Bizottság alelnöke kifejtette: „Minden csapat derekasan kiállta a próbákat. Csodálatraméltó az, hogy milyen természetesen és milyen beleéléssel mutatták be a diákok a jeleneteket.”
A díjátadón a szervezők meghatódottan fogadták a diákok pozitív visszajelzéseit, akik közül sokan, csak ennyit mondtak az oklevelek, emléklapok átvételekor: „Köszönöm szépen, hogy itt lehettem!” Talán ez jelzi a legjobban azt, hogy milyen hatalmas igényre érkezett válaszként az olimpia megszervezése. Az Oktatási Minisztérium díjait és okleveleit Király András államtitkár úr nyújtotta át a diákoknak, sőt jóvoltából még a felkészítő és kísérő tanárok is könyvjutalomban részesültek. Beszédében kiemelte: „Nagyon örülök, hogy a minisztérium, az egyetem és a tanárok között komoly együttműködés épült ki, ennek egyik eredménye ez a tantárgyverseny is.”
A vizsgaláz előtt és után, kis történészekhez méltó módon a programban szerepelt még Múzeum-látogatás, városnézés, valamint egy élmény teli kirándulás Csíksomlyóra. Az ünnepélyes megnyitót és a díjkiosztót az Apáczai Csere János Pedagógusok házában tartottuk, ahol a csíkszeredai Nagy István Művészeti Líceum diákjai léptek fel. erdon.ro

Magyarságtörténet-oktatás Erdélyben: olimpia egy felnőtté vált tantárgyból
Beszélgetés dr. Rüsz-Fogarasi Enikő egyetemi tanárral
Április 20. és 22. között zajlott Csíkszeredában az I. Magyarságtörténeti Olimpia országos szakasza, amelyet a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézete szervezett. A hatodikos és hetedikes magyar diákok számára meghirdetett vetélkedőn ötven csapat versengett az ország tizenkét megyéjéből. Az esemény a maga nemében rendkívülinek számít, egy régi terv megvalósulása. A tantárgyverseny ötletéről, a magyarságtörténet oktatásának perspektíváiról dr. Rüsz-Fogarasi Enikővel, a BBTE Történelem és Filozófia Karának dékán-helyettesével, a Magyar Történeti Intézetének egyetemi tanárával beszéltünk.
– A nemrég megrendezett magyarságtörténeti olimpia első alkalommal került megrendezésre, bár magát a tantárgyat immár húsz éve oktatják az iskolákban. Milyen volt a tantárgyverseny megszervezéséig és kivitelezéséig vezető út?
– A magyarságtörténet oktatása a 6. és 7. osztályos diákok számára valóban már húsz évre tekint vissza, azóta használják a máig érvényben lévő, László László és Vincze Zoltán történész-pedagógusok által szerkesztett tankönyvet (László László – Vincze Zoltán, A romániai magyar nemzeti kisebbség történelme és hagyományai – Tankönyv a VI. és VII. osztályosok számára, 1997). Az egyetemi oktatásban a magyarság története jóval később vált hivatalos tantárggyá, elsősorban Toader Nicoară egyetemi tanár segítségének köszönhetően. A tantárgyolimpia ötlete nagyon sokáig puszta remény volt. Elsősorban azért tartottuk fontosnak, szükségesnek, mert a diákok hajlamosak a magyarságtörténetet, mint melléktantárgyat értelmezni, szemben a „rendes történelemnek” nevezett világtörténelemmel vagy román történelemmel. A magyar diákok a nyelvi akadályok miatt sajnos ritkán jutnak be az országos történelemversenyre, ráadásul dolgozataikat a bizottság számára mindig lefordítják román nyelvre, amely olykor hátrányos helyzetbe hozta a magyar diákokat.
Mivel országos tantárgyversenyt a minisztérium csak tíz megye részvételével tud szervezni, ez a kitétel számunkra sokáig akadályt jelentett. Az idén megrendezett verseny közvetlen előkészületei legalább hat éven át folytak, míg végül a Hargita megyei tanfelügyelőség a Magyar Történeti Intézethez fordult, hogy vállalja ő a verseny megszervezését, lebonyolítását. Nagy Gabriellának, az oktatási minisztérium tanácsosának nagy szerepe volt abban, hogy az évek óta dédelgetett tervünket, az országos magyarságtörténeti olimpiát megszervezhettük.
A tantárgyverseny dossziéját elkészítő és azt a minisztérium elé terjesztő bizottságnak nagyon kellett iparkodnia, nehogy lekéssék az országos versenykalendárium véglegesítését, ebben az esetben ugyanis az idén sem rendezhettük volna meg történelmi tantárgyversenyünket. Szerencsére február végére a minisztérium elfogadta javaslatunkat, így április 1-re kihirdethettük a magyarságtörténeti tantárgyverseny megyei szakaszát. Bár az ország 16 megyéjében tanítanak magyarságtörténetet, az országos szakaszra csak 12 megye nevezett be, igaz, a legváltozatosabb településekről, és – nagy örömünkre –, kistelepülésekről is sikeres csapatok érkeztek. Eltérően a többi országos tantárgyversenytől, ebben az esetben két tagból álló csapatok jelentkezhettek: a csapat egyik tagja az „íródeák”, azaz a verseny első, írásos feladatait oldotta meg, míg a második részben egy rövid, négy perces drámajátékot kellett előadniuk. A Csíkszeredában, április 20. és 22. között megrendezett verseny zsűrijében és szervezőbizottságában több megye neves történelemtanára volt jelen: László László, Már István, Fazakas Gábor, Kedei Előd, Wolf Ágnes, Váradi Éva-Andrea. Szintén a bizottság tagja volt a BBTE több oktatója, Nagy Róbert és Tóth Szilárd, valamint jómagam, mint a bizottság elnöke.
A verseny nem csak a nagyszámú, mintegy száz résztvevőnek, de a bizottságnak is rendkívüli élmény volt. A diákok a második, a szabadon választott témájú drámajáték formájában előadandó feladatot rendkívül szellemesen oldották meg, bár alig két hét állt rendelkezésükre a megyei és az országos megmérettetés között. Emese álmát például három csapat is előadta. Az egyik csapat egy ritka, csángó vidékeken fönnmaradt legenda-változattal mutatta be az ősmagyar mítoszt, mások Károly Róbert személyébe bújtak, aki feltámadva a jelenkori Magyarországra érkezik és a 14. századi viszonyokat próbálja megtalálni a kortárs társadalomban.
Az országos megmérettetésen hat csapat képviselte Kolozsvárt, négyen a János Zsigmond Unitárius Kollégiumból, kettő pedig a Református Kollégiumból. Kivételesen jól teljesítettek a kistelepülések, elsősorban Dicsőszentmárton és Szilágycseh csapatait érdemes kiemelni, akik kiváló eredménnyel végeztek, utóbbiak két díjat is hazavittek.
A tantárgyversenyt követően kiértékelésre került sor a történelemtanárok körében. A zsűrivel és országos bizottsággal együtt úgy döntöttünk, hogy a nagy sikernek örvendő drámajátékot jövőre is megtartjuk, hiszen ez nagyon kreatívan mutatja be a magyarság történetének momentumait, mind a diákok, mind a zsűri számára különleges élmény.
– A jelenleg is érvényben lévő tankönyv idén lesz húsz éves. Milyen alternatívákat használhatnak jelenleg a történelemtanárok?
– A László László és Vincze Zoltán által szerkesztett tankönyv a maga korában rendkívül jól megírt és a kor szakirodalmára épülő kötet volt. Nehézkes szövege miatt azonban nem igazán gyerekbarát munka, így mára számos helyen revízióra szorul, tehát új tankönyv megírása rendkívül sürgős igénye és tartozása a romániai magyar oktatásnak. Ezt felismerve született néhány alternatíva, például a Szabó Csaba és Váradi Éva-Andrea által írt román nyelvű magyarságtörténet vagy a nemrég megjelent és sajnos botrány övezte székelyföldi segédkönyv. Utóbbi sajnos néhány pontjában szintén módosításra szorul, ugyanakkor meglehetősen sok hadtörténeti részt tartalmaz. Egy, a romániai magyar diákoknak szánt tankönyv szerzőinek igyekezniük kell olyan munkát kiadni, amely nemcsak a Székelyföld, de a bánsági, partiumi és közép-erdélyi magyarság múltjáról is szól.
– A tantárgyverseny számos megye történelemtanárát egyesítette egy közös cél érdekében. Szükségesnek látja-e az Erdélyi Magyar Történelemtanárok Egyesületének létrehozását?
– Egy ilyen jellegű szervezet megalapítása már rég megfogalmazódott, de sajnos soha nem valósult meg. Ennek több objektív oka volt, de mára úgy érzem, hogy felnőtt egy olyan fiatal és dinamikus történelemtanár-nemzedék Erdélyben, amely képes lenne egyesületbe tömörülni, és például a most megszervezett tantárgyverseny ügyét, vagy akár további, ehhez hasonló méretű rendezvényeket felvállalni, megszervezni. Bár egyelőre ezzel kapcsolatban konkrét ötletek nem születtek, megemlítendő, hogy Szovátán a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségének Teleki Oktatási és Módszertani Központja az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatásával 2017. április 22–23-án tudományos konferenciát szervezett a romániai magyar közoktatásban, oktatási intézményekben történelmet, honismeretet, helytörténetet, helyismeretet tanító történelemtanároknak. Az eseményt akár egy ilyen, az erdélyi magyar történelemtanárokat tömörítő egyesület első lépéseként is értelmezhetjük, amely keretében reméljük, hogy még szorosabbá fűzi a romániai magyar történelemtanárok kapcsolatát.
T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Tudományos ülésszak lesz Erdély történelméről Váradon
Erdélyi történetek – Történetek Erdélyről címmel kerül megszervezésre a II. Erdélyi Történelemtudományi Doktorandusz-konferencia május 12–13-án Nagyváradon a Romániai Magyar Doktoranduszok és Fiatal Kutatók Szövetsége szervezésében.
A tudományos ülésszak célja, hogy fórumot teremtsen a különböző felsőoktatási intézményekben és kutatóműhelyekben dolgozó, Erdély, a Partium és a Bánság történetét kutató doktoranduszok, doktorjelöltek és fiatal kutatók számára. Bemutatják és megvitatják a legújabb kutatási eredményeket.
A konferencia megnyitójára május 12-án, pénteken 15 órai kezdettek kerül sor a Partiumi Keresztény Egyetemen. Egyed Ákos történész, a Magyar Tudományos Akadémia külső tagja, az Erdélyi Múzeum Egyesület korábbi elnöke „A Magyar Történelmi Társaság megalakulása és tevékenysége gróf Mikó Imre elnöksége idején (1867–1876)” címmel tart plenáris előadást. Ezt követően a kolozsvári Magyar Történeti Intézet „Fürdőélet Erdélyben” című évkönyvének ismertetésére kerül sor. A kötetet a főszerkesztő, Rüsz-Fogarasi Enikő történész, egyetemi tanár, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia Karának dékánhelyettese mutatja be. A plenáris előadásokat a részvevők szekció-előadásai követik.
A rendezvény szombaton a Continental Hotel konferenciatermében folytatódik, ahol 9 órától Nagy Levente történész, egyetemi docens, az Eötvös Loránd Tudományegyetem tanszékvezetője „Lehetséges küldetés? Hitek és tévhitek a román reformáció körül” című plenáris előadására kerül sor. Az expozét szekció-előadások követik. Az ülésszak záróeseményeként bemutatásra kerül az Erdélyi Krónika tudományos-ismeretterjesztő portál. A fiatal történészek által idén útjára indított, Erdély első történelmi portálját az alapító-főszerkesztő Fazakas László és a jelenlévő szerkesztők, rovatvezetők mutatják be. Végül Török Péter történész, a Budapest Főváros Levéltárának főlevéltárosa „Online Bihar-kutatás: a Biharkutatas.hu és az Új Nézőpont online folyóirat” címmel tart vetített képes bemutatót. http://itthon.ma/civilifi

BALÁZS FERENC-EMLÉKKONFERENCIA ÉS ÜNNEPI MEGEMLÉKEZÉS
2017. május 26–27-én „Jövőnek magját hordozom” címmel emlékkonferenciára és ünnepi megemlékezésre kerül sor Balázs Ferenc halálának 80. évfordulóján.
A Magyar Unitárius Egyház, a Mészkői Unitárius Egyházközség, a Kolozsvári Magyar Történeti Intézet, valamint a lakiteleki Népfőiskola Alapítvány szervezésében tartott kétnapos konferencia és ünnepség helyszínei Kolozsvár és Mészkő. A május 26-i emlékkonferencia előadásai Balázs Ferenc sokrétű munkásságát, illetve szellemi örökségének utóéletét kívánják felidézni. A kulturális műsorral és állófogadással záruló konferencia Kolozsváron zajlik.
Május 27-én, de. 10 órától kezdődik a mészkői program a helyi unitárius templomban. Az istentiszteleti és ünnepi megemlékezés után a helyi unitárius temetőben kopjafaavatásra kerül sor Balázs Ferenc sírjánál. Az ünnepség szeretetvendégséggel zárul. kms.mtva.hu

Kulturális kalandorképző – októbertől indul a 8. Bölcs diákok vetélkedő Kulturális kalandorképző – októbertől indul a 8. Bölcs diákok vetélkedő
Kulturális sokszínűség címmel szervezi meg a 8. Bölcs diákok országos szintű vetélkedőt 2017. október – 2018. augusztus között a Communitas Alapítvány, az Örökségünk Őrei mozgalom, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézet, a BBTE Interdiszciplináris Bio-Nano Tudományok Kutatóintézet, valamint a BBTE Történelem – Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézet közreműködésével – jelentették be a vetélkedő mai sajtótájékoztatóján.
Nagy-Molnár Tamara és Sólyom Réka programkoordinátorok, a Communitas Alapítvány munkatársai elmondták: a vetélkedő célja, hogy a tanulók saját nemzeti értékeik iránti érdeklődését felkeltsék és fejlesszék az életkorukhoz mérten. Olyan világba tekinthetnek be, amelynek értékei a szép, az eredeti és a gyakorlati tudás, felfedezhetik az egyes tudományágak közötti összefüggéseket a kreatív feladatok, a színes programok által.
– Évről évre arra törekszünk, hogy olyan programokat találjunk ki a diákoknak, amelyek által szívesen tanulnak és szórakozva bővítik az ismereteiteket, olyan interdiszciplináris vetélkedőn, ahol felismerik az egyes tudományágak információi közötti összefüggéseket – mondta Nagy Molnár Tamara programkoordinátor.
A vetélkedő összesen 5 szakaszból áll: három online fordulót szerveznek, ahol a csapatok megmérettetnek, majd ezt követi március 12-én az összesített eredmények közzététele. Az 1–3. forduló összesített eredményei alapján kiválasztott legjobb 10 csapat kerül az elődöntőbe.
– A döntőben az első négy csapat vesz részt. A legjobb csapatok számára egyhetes élménytáborozást szervezünk. Idén is sok érdeklődőre számítunk, tavaly 13 megyéből összesen 108 csapat jelentkezett a vetélkedőre – ismertette a program részleteit Sólyom Réka.
Mihályfalvi Katalin, a vetélkedő feladatlapjainak kidolgozója elmondta: a kulturális sokszínűség téma két évet ölel át: a 8. Bölcs diák vetélkedőn az egy nemzethez tartozó, viszont jelenleg nem egy ország határain belül élő népcsoportokkal és ezek kultúrájával fognak megismerkedni a diákok. – A második évben pedig olyan kisebbségekkel akarunk foglalkozni a program keretében, amelyek soha nem rendelkeztek önálló országokkal, mint például a katalánok – hangsúlyozta.
Markó Bálint, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, a Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet képviseletében elmondta, azért tartja fontosnak, hogy részt vegyenek a vetélkedő szervezésében, mert ez jó alakalom arra, hogy kapcsolatot építsenek ki a diákokkal még az egyetem előtti oktatásban.
Az interdiszciplináris vetélkedőre 4–5 fős csapatok (három–négy IX–XIII. osztályos diák és egy tanár) jelentkezését várják. Jelentkezni 2017. október 27-ig lehet elektronikus formában a www.bod.communitas.ro honlapján. A benevezés díjtalan. Szabadság (Kolozsvár)

Bölcs diákok: kulturális sokszínűség, nemzeti értékek versenye
A tavalyi döntőben a Kolozsvári Református Kollégium csapata bútorfestésben is bizonyított
Kulturális sokszínűség címmel szervezi meg a 8. Bölcs diákok országos vetélkedőt 2017. október – 2018. augusztus között a Communitas Alapítvány, az Örökségünk Őrei mozgalom, a BBTE Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet, a BBTE Kommunikáció, Közkapcsolatok és Reklám Intézet, a BBTE Interdiszciplináris Bio-Nano Tudományok Kutatóintézet, valamint a BBTE Történelem – Filozófia Kar, Magyar Történeti Intézet közreműködésével – jelentették be a vetélkedő tegnapi sajtótájékoztatóján. Nagy-Molnár Tamara és Sólyom Réka programkoordinátorok, a Communitas Alapítvány munkatársai elmondták: a vetélkedő célja, hogy a tanulók saját nemzeti értékeik iránti érdeklődését felkeltsék és fejlesszék az életkorukhoz mérten. Olyan világba tekinthetnek be, amelynek értékei a szép, az eredeti és a gyakorlati tudás, felfedezhetik az egyes tudományágak közötti összefüggéseket a kreatív feladatok, a színes programok által.
– Évről évre arra törekszünk, hogy olyan programokat találjunk ki a diákoknak, amelyek által szívesen tanulnak és szórakozva bővítik az ismereteiteket, olyan interdiszciplináris vetélkedőn, ahol felismerik az egyes tudományágak információi közötti összefüggéseket – mondta Nagy Molnár Tamara programkoordinátor.
A vetélkedő összesen 5 szakaszból áll: három online fordulót szerveznek, ahol a csapatok megmérettetnek, majd ezt követi március 12-én az összesített eredmények közzététele. Az 1–3. forduló összesített eredményei alapján kiválasztott legjobb 10 csapat kerül az elődöntőbe.
– A döntőben az első négy csapat vesz részt. A legjobb csapatok számára egyhetes élménytáborozást szervezünk. Idén is sok érdeklődőre számítunk, tavaly 13 megyéből összesen 108 csapat jelentkezett a vetélkedőre – ismertette a program részleteit Sólyom Réka.
Mihályfalvi Katalin, a vetélkedő feladatlapjainak kidolgozója elmondta: a kulturális sokszínűség téma két évet ölel fel: a 8. Bölcs diák vetélkedőn az egy nemzethez tartozó, viszont jelenleg nem egy ország határain belül élő népcsoportokkal és ezek kultúrájával fognak megismerkedni a diákok. – A második évben pedig olyan kisebbségekkel akarunk foglalkozni a program keretében, amelyek soha nem rendelkeztek önálló országokkal, mint például a katalánok – hangsúlyozta.
Markó Bálint, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese, a Magyar Biológiai és Ökológiai Intézet képviseletében elmondta, azért tartja fontosnak, hogy részt vegyenek a vetélkedő szervezésében, mert ez jó alakalom arra, hogy kapcsolatot építsenek ki a diákokkal még az egyetem előtti oktatásban.
Az interdiszciplináris vetélkedőre 4–5 fős csapatok (három–négy IX–XIII. osztályos diák és egy tanár) jelentkezését várják. Jelentkezni 2017. október 27-ig lehet elektronikus formában a www.bod.communitas.ro honlapján. A benevezés díjtalan.
Molnár-Galaczi Júlia, a Kolozsvári Református Kollégium angoltanára számára ez lesz a negyedik vetélkedő, amelyen részt vesz. – Az iskolásoknak nagy igényük van arra, hogy az iskolai tanuláshoz képest másképp szerezzenek ismereteket. Az iskolában elsajátított és többnyire elméleti megközelítésű tananyag mellett a versenyre való felkészülés gyakorlati jellege mintegy kiegészíti az iskolai tanulást. Másrészt pedig biztosítja az interdiszciplinaritást, amely szintén hasznos lehet a gyermekek számára. A feladatsorokat ugyanis minden évben úgy állítja össze a szervezőbizottság, hogy a különböző tantárgyakban, így például a reáltudományokban való jártasság mellett az irodalommal és a művészettel kapcsolatos tudnivalókat is ötvözze – nyilatkozta a Szabadságnak az angoltanár.
Domokos Boglárka a Kolozsvári Református Kollégium Rucaöröm csapatának tagjaként versenyzett a tavalyi vetélkedőn. – A tudás hatalom. Ki ne hallotta volna Francis Bacon szállóigéjét. Sokszor mondták ezt a tanáraim, ha a tanulásra akartak ösztönözni. Egy idő óta mégis foglalkoztat a kérdés, hogy vajon mi is a tudás? Meg vagyok róla győződve, hogy a tudás fogalma nem csak a fizikai képletek és a matematikai egyenletek megoldásának készségét jelenti. Az ember tudásának ennél többnek kell lennie. Erre tanított meg engem a Bölcs Diákok Országos Szintű Vetélkedő – fogalmazott a versenyző diák. – A csapattagok kiváló együttműködésének köszönhetően igazán értékes perceket töltöttünk egymás társaságában. Összetartás, nevetés, bizalom: e szavak jellemezték a közös munkát. A verseny folyamán mindenki elnyert egy-két szakmai címet a csapaton belül: volt biológusunk, aki nagyon szívesen bogarászott; kémikusunk, akinek olykor füstbe mentek tervei; de elmondhatjuk azt is magunkról, hogy olykor költői énünket is megmutattuk ország-világ előtt – értékelte a közös munkát. – De ahogyan már említettem a tudás mellett nagy hangsúlyt fektettek a szervezők a kreatívitásra, így a művészkuckónk éjjel-nappal üzemelt, így kerültek a karácsonyfára általunk készített díszek, a falra saját alkotásaink vagy akár a „királyi kamra aranykészlete” is az általunk készített „aranyozott” tárgyakkal büszkélkedhet. Így ragadt rá minden résztvevőre a Bölcs diák név, amelynek jelentése az élmények révén óriási többlettel bír a mi körünkben. Bízom benne, hogy a fiatalok érdeklődése biztosítéka lehet e verseny jövőjének, és az itt szerzett tudás által még hatalmasabbak lehetnek, hiszen nem feledhetjük, a tudás hatalom!

Az erdélyi '56-ról nyílt kiállítás Máramarosszigeten, ahol Márton Áron is raboskodott
A jelenleg börtönmúzeumként működő épület 1950 és 1955 között a politikai foglyok börtöne volt.
Az 1956-ban meghurcolt erdélyi magyarokat bemutató kiállítás nyílt Máramarosszigeten a volt börtön épületében működtetett emlékmúzeumban. A kiállítás anyaga egy többéves kutatás eredménye, amelyben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének oktatói vettek részt. Az átvizsgált levéltári dossziék alapján elkészült az erdélyi magyar 1956-os szervezkedések és csoportok történeti képe, valamint a kommunista totalitárius rendszer válaszát jelentő megtorlást is bemutató kiállítás. Ennek egyik sajátossága, hogy konkrét szereplőkön keresztül mutatja be az ’56-os szabadságharc erdélyi vonatkozású történéseinek néhány mozzanatát, így téve emberközelivé a múltat. A kiállítás anyagában a különböző régiók történései jelenednek meg, nyolc csoportra osztva – vádeljárások és ítéletek konkrét adatait is tartalmazva.
Az eseményt a BBTE Magyar Történeti Intézete, a Buza László Egyesület, a máramarosszigeti börtönmúzeum, és az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács hozták tető alá.
Dobes Andrea történész, muzeológus a megnyitón elmondta: a kiállítás abból a célból jött létre, akárcsak a börtönmúzeum, hogy tudatosítsa a kommunizmus borzalmait a meghurcolt áldozatok sorsán keresztül. A kiállítás megnyitóján Lönhárt Tamás, a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára tartott előadást, amely rövid áttekintése volt a Lengyelországból kiinduló események sorának. A lengyel eseményekkel szolidarizáló budapesti fiatalok által kirobbantott forradalom iránt pedig, a felgyülemlett kisebbségi sérelmek miatt, az erdélyi magyarság jelentős része is szolidarizált. Schwartz Róbert, az EMNT kolozs megyei szervezetének elnöke kiemelte, a kiállítás méltó emléket állít az 56-os hősöknek. Hunyadi Attila Gábor, a BBTE Magyar Történeti Intézetének oktatója, a Buza László Egyesület alelnökeként a fiatalok, iskolai és egyetemi hallgatók számára működtetett tevékenységeket és pályázási lehetőségeket ismertette, melyek által az egyesület több éven keresztül az erdélyi magyar történelmi és kulturális értékek megismerését szolgálta sikeresen.
Elszigetelt világ a város közepén
A város központjában található börtönmúzeum 1948–1955 között a kommunista rendszer politikai börtöneként szolgált. Az épület az egykori Királyi Törvényszék mellett, Máramaros vármegye börtöne volt. Az egykori bíróság épülete jelenleg a máramarosszigeti Polgármesteri Hivatal épületeként is szolgál. A Börtönmúzeum bárki számára látogatható: 1993-tól elkezdték az épület felújítását, napjainkban pedig a kommunista rendszer bebörtönzött áldozatainak állít emléket.
Az itt egykor fogvatartott személyek két csoportra oszthatók: a miniszterek, államtitkárok és a pártban aktív politikai szerepet vállaló személyek, valamint a római és görög katolikus püspökök és papok csoportja. Egyszerre kétszáz fogvatartott élt itt bezárva, amelyből 53-an a börtön falai közt vesztették életüket. Őket a Máramarosszigethez közel, a szegények temetőjében hantolták el – jelöletlen sírokban. Ezen a helyen hantolták el Iuliu Maniut is, akinek a földi maradványait eddig nem sikerült azonosítani. 2006-ban tettek erre kísérletet, de az erre vonatkozó ásatások nem jártak sikerrel.
A börtönben nem volt orvosi ellátás, a cellákban nem volt wc, a téli időszakban a fűtést egy, a celláról cellára vezetett vízcsövön keresztül oldották meg, amelyet végül felszámoltak, mert a fogvatartottak azon keresztül, Morse-kóddal kommunikáltak egymással. Tisztálkodási lehetőség hetente egyszer volt.
Márton Áron is itt raboskodott, a 45-ös cellában tartották fogva romai és görög katolikus papokkal együtt. Az ő ügyében 1951-ben hoztak ítéletet, majd Máramarosszigetre szállították. A börtönmúzeum ebből kifolyólag zarándokhelyként is szolgál azok számára, akik lerónák tiszteletüket a néhai püspök előtt. A legtöbb máramarosszigeti rab ügyében nem hoztak ítéletet, a fogvatartottakat Duna Munkatelep fedőnév alatt internálták, vallatták és tartották fogva.
A kiállításmegnyitón Lönhárt Tamás a BBTE Magyar Történeti Intézetének tanára előadásában az 56-os forradalom lengyelországi előzményeiből kiindulva felvázolta, hogy mi vezetett Romániában a magyarországi 1956-os forradalommal való szolidaritáshoz, amely végül Erdélyben is bebörtönzésekhez és megtorláshoz vezetett.
Mi történt ’56-ban?
A Lengyelországban végbemenő politikai válság következtében, annak fordulataként Wladyslaw Gomulkát választották meg főtitkárnak. A magyar forradalom túlnőtt a „lengyel példán” – rendszerváltó forradalommá vált. Végül a szovjet haderő bevonulásával, Magyarországon fegyveres szabadságharc bontakozott ki. Október 23-án Nagy Imre kormányt alakított, ami történelmi jelentőségű, mert ez volt az első alkalom a magyar kommunista államhatalmi berendezkedés történetében, hogy nem Moszkvából neveztek ki valakit az ország élére: a népakarat által legitimizált kormányhatalom jött létre. Október 23–25. között a magyar kormány két tűz közé kerül, egyrészt a szovjet intervenció, másrészt a fegyveres felkelés kereszttüzében a békés megoldást kereste. Október 28-án nyilvánvalóvá vált, hogy a kommunista párt támogatás nélkül maradt. Ennek következtében a többpártrendszer elfogadásával átalakult a Nagy Imre kormány: 5 párti koalíciós kormányként folytatta, mely első ülését november 3-án tartotta az Országgyűlés épületében. Már november elsején Nagy Imre bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépést, ami a szovjet csapatok Magyarországon állomásoztatott egységeinek kivonását kellett volna eredményezze. Közben Kádár János november elsejétől Moszkvába utazott, ahol felkészítik, hogy ő lesz a következő vezetője a Nagy Imre bukása utáni Magyar Népköztársaságnak.
November 4-én hajnalban a szovjet tankok bevonulnak Budapestre. Király Béla, mint a Nemzetőrség akkori parancsnoka bizonyította, hogy Nagy Imre utolsó pillanatig nem adta ki a tűzparancsot: a felkelő csoportok döntése volt, hogy a magyar nép nevében felvették a harcot a szovjet csapatokkal. A fegyveres harc november 23-ig tartott. Ezután általános sztrájkba léptek a munkások, abból a megfontolásból, hogy ha megbénul az élet, megbénul a kommunizmus is. Ez a tiltakozás 1957 április elsejéig tartott, ez volt a világtörténelem leghosszabb sztrájkja.
Az erdélyi 56 és a preventív terror
Ezzel egy időben a romániai magyarság fellépését a magyar kisebbséget ért sérelmek indokolták, a nemzeti szolidaritás megnyilvánulása mellett. 1956 szeptemberében a magyar írókkal Miron Constantinescu kormányfő keresi a párbeszédet: őszintén beszámoltak arról, hogy a magyar kisebbséget ért sérelmek milyen helyzetet teremtettek. A Román Munkáspárt Központi Vezetése döntött: megnyitja a román-magyar határt, valamint az egyetemi oktatás minden intézményében magyar tannyelvű vonalra lehetett újból jelentkezni 1956 októberében. Arra is engedélyt adott, hogy az egyetemisták önálló diákszervezeteket hozzanak létre a már meglévő kommunista szervezetek mellett
Ezek megalakítását arra használták fel az egyetemisták, hogy saját programot fogalmazzanak meg. Megválasztják vezetőiket. Később ebből következtek az első letartóztatások, melynek során a hatalmon lévő kormány preventív terrort vezetett be. Ennek célja: „félj, hogy ne is merd megtenni”. Ennek során ártatlan embereket is letartóztatnak, ami tovább fokozta a feszültséget. November közepén a román kommunista kormány leállította a letartóztatásokat és elkezdődtek a megfigyelések. Az erdélyi 1956-os eseményeket bemutató kiállítás alanyai közt szerepel a homoródalmási Nyitrainé Deák Berta, valamint a Moyses Márton baróti diák, akiket politikai alapon, rendszerellenesnek bélyegzett nézeteik miatt hurcolt meg a Securitate.
Nyitrainé Deák Berta, aki részt vett az EMISZ összejöveteleken, egyetértett és támogatta a szervezet céljait. Perének vádirata szerint az EMISZ célja az „RNK-beli népi demokratikus rendszer megdöntése” volt. Valójában az EMISZ tagjai főleg unitárius lelkészek, teológusok, brassói munkásifjak, székelyföldi iskolások voltak. A szervezet célja közt szerepelt a fiatalabb generáció magyarságtudatának ápolása, történeti ismereteik, nemzeti és keresztény vallásos identitásuk erősítése. A vádpontok alapján Nyitrainé Deák Berta 25 év börtönt kapott, férjét és két fiát is letartóztatták.
Moyses Márton Baróton végezte középiskolás tanulmányait. Novemberben másik három társával megpróbál átjutni Magyarországra a „forradalomért harcoló ifjakat megsegíteni”. Ő és Kovács János eltévedtek a határsávban és visszafordultak. Végül a BBTE hallgatójaként tartóztatták le 1960-ban. A Securitate által végrehajtott erőszakos kihallgatások ideje alatt, hogy ne tudjon vallani, rabruhájából kitépett szállal elvágta a nyelvét. A Marosvásárhelyi Katonai Ügyészség 1961-ben 7 év börtönre ítélte. Tanulmányait soha nem folytathatta, egy mezőgazdasági kollektív gazdaságban dolgozott. Az 1968-ban a Prágai Tavaszt is eltipró kommunista önkény ellen tiltakozva, 1970-ben a Brassó megyei pártbizottság épülete előtt felgyújtotta magát. Égési sérülései ellenére a Securitate kórházi ágyán is vallatni próbálta, ennek következtében elhunyt. A Máramarosszigeten bemutatott kiállítás november 26-ig tekinthető meg. Ambrus István / Transindex.ro

Középkori régészet Erdélyben
Beszélgetés Csók Zsolttal, az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum archeológusával
Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre – véli Csók Zsolt régész.
– Ferenczi István és Géza közel ötven éve írták meg paradigmatikusnak számító manifesztójukat az erdélyi településkutatás és középkorkutatás régészeti hiányosságairól. Hogyan jellemeznéd az azóta eltelt 50 évet, az erdélyi településkutatás régészeti perspektíváit?
– Az erdélyi középkori telepkutatás még ma, fél évszázaddal Ferencziék cikke után is mostohalánya a hazai régészeti kutatásnak, hiszen eddigi középkori ásatásaink elsősorban az ispánsági várakra, plébániatemplomra, püspöki központok épületeinek látványosabb emlékeire koncentráltak. Mind a szakma, mind a nagyközönség ezektől a helyszínektől várja a nagy történelmi kérdések megválaszolását, de pont az elhanyagolt kicsi települések adhatnak választ az urbanisztikai és demográfiai kérdésekre. Erdélyben Furu Árpád építesz munkáját emelhetjük ki a késő középkori és újkori településkutatás terén. Az eddig felfedezett középkori településeink mind mentőásatások során kerültek elő: autópályák, terelőutak, útszélesítések, befektetési projektek során. Kiemelendőek Zeno Karl Pinter szebeni régész ásatásai ilyen téren, de Aranyosgyéres környékén is sikerült egy Árpád kori falut találni, Magyarnádason pedig Árpád-kori falurészlet került elő.
Most készül egyébként egy paradigmatikusnak is mondható doktori tézis Dan Culic zilahi kollégánk kutatásaiból amely a teljes erdélyi, bánsági és partiumi XI–XIII. századi településfejlődést áttekinti. A téma monumentalitása egyben azt is mutatja, mennyire kevés adat áll a kutatók rendelkezésére. Szilágy megyében azért van már néhány jól dokumentált példa: Egrespatakon egy falurészlet került elő, Zilah központjában pedig egy középkori településmagot tártak fel. Egy másik téma amely terén nagyon rosszul állunk az irodalmi (levéltári) forrásokból ismert XIII–XIV–XV. századi eltűnt falvak esete: bár az Erdélyi Múzeum-Egyesület kutatóközpontjában Jakó Zsigmond és tanítványai – a Jakó-iskola – mára már óriási eredményeket ért el ilyen téren, egyelőre ezt nem tudjuk régészetileg is alátámasztani, nem létezik például egységes adatbázis ilyen téren. Ezeknek a súlyos hiányosságoknak az egyik fő oka az erdélyi szakemberhiány. Persze, a középkori régészet hiányosságai és problémái össze sem hasonlíthatóak a régészetnek olyan területeivel, amelyek jóformán hiányoznak Romániában mind az oktatásból, mint a gyakorlatból: mifelénk nem tanítanak urbánus (városi) régészetet, barlangrégészetet, iparrégészetet sem. Barlangrégész tudtommal 2-3 van az egész országban (Mihai Rotea és Călin Ghemiş emelendő ki itt).
– Jelenleg középkori régészetet kevés helyen és kevés embertől lehet tanulni. Hogyan áll jelenleg Romániában a középkori régészet oktatása és melyek a legsürgősebb teendők ilyen téren?
– Erdélyben jelenleg csak Szebenben lehet régészeti középkorkutatást tanulni. A középkorászképzés kolozsvári hiányából is fakad, hogy ma a mintegy 800 bejegyzett romániai régészből csak alig néhány magyar középkoros régész dolgozik Erdélyben: Botár István (Csíkszereda), Darvas Lóránt (Csíkszereda), Sófalvi András (Székelyudvarhely), Nyáradi Zsolt (Székelyudvarhely), Györfi Zalán (Marosvásárhely), László Keve (Marosvásárhely), Soós Zoltán (Marosvásárhely), Bence Ünige (Marosvásárhely), Bordi Zsigmond Lóránd (Sepsiszentgyörgy), Romat Sándor (Nagykároly), Szőcs Péter Levente (Szatmárnémeti), Mihálka Nándor (Nagyvárad), Köpeczny Zsuzsanna (Temesvár), Lupescu Radu (Kolozsvár), Demjén Andrea (Kolozsvár). Az erdélyi középkoros régészeink nagy többsége Magyarországon, az ELTE-n vagy a CEU-n tanult. Kiemelendő persze azoknak a magyarországi kollégáknak is a neve, akik kutatásaikban érintik Erdély területét is: Benkő Elek akadémikus, Mordovin Maxim (ELTE) neveit kell feltétlenül megemlíteni.
Természetesen, akad néhány jelentős román régész is, aki Erdély középkorával foglalkozik, ezek közül megemlítendő az iskolateremtőnek is mondható Adrian Andrei Rusu (Kolozsvár), Oana Toda (Marosvásárhely), Diana Iegar (Kolozsvár), Florin Mărginean (Arad), Anca Niţoi (Szeben), Zeno Karl Pinter (Szeben), Claudia Urduzia (Szeben) és Daniela Marcu Istrate (jelenleg a bukaresti Régészeti Intézet munkatársaként). Független régészként, cégével ő volt az egyébként, aki a legnagyobb középkori régészeti projekteket vezette Erdélyben: ő ásta például a kőhalmi várat, a szászkézdi templomot, Fogaras és Erdőd várát, Brassó és Szeben központját, a somlyói Báthori-várat és a gyulafehérvári román kori templomot is, amely Erdély legrégebbi keresztény templomaként vonult be a köztudatba. A régiek közül kiemelendő még Radu Popa, Petru Iambor (Kolozsmonostor és Doboka régésze), Ștefan Matei (kolozsmonostori ásatások) és Ștefan Pascu (Doboka vár) neve, bár utóbbit már a maga korában is élesen bírálta például Bóna István, a magyar régészettudomány egyik legjelentősebb alakja.
A szebeni oktatás mellett ma, Kolozsváron sajnos csak magyarországi vendégelőadóktól lehet néha régészeti alapismereteket elsajátítani. Ezekhez társul a kolozsvári középkorászok (Lupescu Mária, Rüsz-Fogarasi Enikő, az EME középkor szakos kutatói) kurzusai és szemináriumai. Sajnos talán ez is az oka annak, hogy ma a Történeti Intézet hallgatói közül tízből legfeljebb 1-2 ember választja kutatási területeként Erdély középkorát, bár az évi 10-12 elsőéves hallgatóból azért mostanában akadt 4-6, aki középkorra szakosodott, tehát egy feljövőben lévő szakmáról beszélhetünk. A századfordulós Pósta Béla-iskola és a román régészeti hagyományok miatt értelemszerűen mifelénk nagy hagyománya van a klasszikarégészetnek és a római provinciális régészeti oktatásnak, de fontos lenne a középkori régészet oktatása is, hiszen a legnagyobb jelenlegi műemlékvédelmi projektjeink középkori épületeink felújításához kötődnek és gyakorlatilag szakemberhiányban szenvedünk. T. Szabó Csaba / Szabadság (Kolozsvár)

Egy Bernády monográfia és a biográfiák kora
A múltat nagyon sokszor egy ember életének bemutatásán keresztül próbálták láttatni már az ókorban is – ennek ellenére biográfiát írni nem könnyű. Míg a kortárs történetírás teoretikusai már fél évszázada azt hangsúlyozzák, hogy a híres emberek és nagy személyiségek históriája lejárt, a biográfiaírás töretlenül népszerű külföldön és Erdélyben is. Lehet-e ma még történetírást gyakorolni biográfiákon keresztül? Betekintést nyújthat-e egy monografikusan feldolgozott életút egy korszak történetébe? Ezekre a kérdésekre is választ adhat Fodor János történész első monográfiája, amely Marosvásárhely ikonikus polgármesterének, Bernády Györgynek foglalja össze első alkalommal politikai életrajzát.
Fodor János mintegy tíz éves kutatásának (mesteri és doktori tanulmányainak) eredményeképp jelent meg a Lektor kiadó gondozásában az igényes formátumú kötet Bernády Gyögy. Politikai életrajz címmel 2017 őszén. A Babeș–Bolyai Tudományegyetem Magyar Történeti Intézetének legújabb munkatársa marosvásárhelyi gyökerei miatt kezdett el foglalkozni szülővárosának legendás polgármesterével, akiről – a személyéhez kötődő kultusz és a kegyes utókor emlékezete ellenére – nem keletkezett mindeddig részletes biográfia. A fiatal történész Romsics Ignác akadémikus doktoranduszaként mintegy félszáz levéltári vagy személyes gyűjteményben kutatott Erdélyben és Magyarországon, amelynek eredményeképp megszületett a közel 220 oldalas biográfia.
A kötet Bernády György gyermek- és ifjúkorával indít, igaz a szerző részletesen bemutatja a család származását is, a hagyományos geneaológiai módszertant követve. Tizenöt oldalban részletesen elemzi Bernády György tanulmányait, ifjúkori tanítóit, egyetemi tanárait és orvostudományi, majd gyógyszerészeti kutatásait. A történeti pszichológia számos elemét megtaláljuk ebben a rövid, de nagyon alapos elemzésben: a Bernády által olvasott kötetek, iskoláinak tantervei, főbb tanulmányi eredményei és a szülői, baráti hatások elemzésével Fodor János a Romsics Ignác féle történetírás számos fortélyát alkalmazza. Nem csoda, hiszen a Kolozsváron gyakran megforduló neves akadémikus mondhatni egyike a magyar történeti biográfiaírás egyik megújítója: két kiadást is megért Bethlen István monográfiája alapmunkának számít ebben a műfajban. Az első fejezetben még csak elszórtan észlelt holisztikus, egy személyiség komplex hálózataira és kapcsolatrendszerére kitérő történetírói technika a következő, Bernády politikai karrierjét elemző fejezetekben válik érzékletessé. Fodor részletesen bemutatja Bernády György politikai karrierjének kezdetét (1889–1902), szabadkőművességi tevékenységét, országgyűlési képviselőségét (1896–1901) valamint az ún. „véres választásokban” betöltött szerepét. Egy-egy téma elemzésekor – legyen az bármilyen mellékes szál is – például az erdélyi vasút története, Than Károly kémikus munkássága, a marosvásárhelyi rendőrség helyzete a századfordulón, a szerző rövid betekintést ad ezeknek a jelenségeknek a részletesebb, kontextuális elemezésbe. Enélkül ugyanis nem lehet megérteni sem Bernády György politikai karrierjének alakulását, sem Marosvásárhely történelmi, gazdasági és kulturális szerepét az elemzett két nagy korszakban a dualizmus és az impériumváltást követő évek idején.
A kötet harmadik, legvaskosabb fejezete természetesen Bernády György egy évtizedes (1902–1912) polgármesterségével foglalkozik, amely gyökeresen megváltoztatta Marosvásárhely urbanisztikai arculatát és kulturális életét is. A nagy városépítő programja, építkezései, amerikai útja, földgázprogramja mellett a szerző – a biográfiaírás alapvonásait követve – bemutatja Bernády mindennapjait, egyéniségének változását és családi életét is. A közel 900 lábjegyzettel teletűzdelt kötet nagy része levéltári forrásokra hivatkozik, amely jól mutatja még a szakavatatlan olvasó számára is, hogy a szerző igyekezett a lehető legteljesebb forrásfeldolgozást elvégezni. A kötet továbbá részletesen elemzi főispáni tevékenységét és az első világháború idején betöltött politikai szerepkörét és útkeresését, válságát is.
Fodor János elemzése nemcsak Bernády György új, 1920 utáni politikai szerepét vázolja fel, de a több száz személyiséget érintő monográfia egyben az Országos Magyar Párt és Erdély politikai kaleidoszkópjának a történeti összefoglalója is. A kötet utolsó előtti fejezete Bernády második polgármesterségét (1926–1929) és bukását, valamint politikai konfliktusait mutatja be, majd a hetedik fejezetben neves politikus utolsó éveit vázolja a szerző.
A gazdag függelékkel, bibliográfiával és részletes névmutatóval ellátott, elegáns borítójú, jó fogású kötet tízéves kutatás eredménye. De nemcsak ezért fontos munka ez: Bernády György Erdély egyik meghatározó politikusa volt mind a dualizmus utolsó évtizedében, mind az új utakra kényszerült Erdély első két évtizedében is. Marosvásárhelyieknek a kötet alapolvasmány, hiszen személyesen kötődhetnek a munkához. Erdélyi olvasók számára jó bevezető a kor (1889–1938) politikai történetébe és jelzi: mennyi mindent megtudhatnánk más erdélyi városokról, ha nagy polgármestereik életét európai, politikai kontextusban értelmeznénk. Történészek számára pedig azért fontos, mert a történeti biográfiaírás egyik nagy mesterének, Romsics Ignácnak a hatását érezhetjük egy erdélyi munkán, ami jó, mondhatni megújhodó, friss perspektívákat ígér a jövőbeli erdélyi történettudomány számára.
Végezetül, egy személyes megjegyzés: mi, történészek, akik valamilyen fura oknál fogva a múltba mélyedés misztikus tudományán keresztül akarjuk megérteni önmagunkat és a világot, gyakran vállalkozunk a biográfiaírásra. Jómagam is megtettem ezt Cserni Béla, Erdély első városi régészének életrajzában. A folyamat, amely során több száz forrást kell átolvasni, egy személy kézírását kiböngészni, lelki világának, baráti hálózatának, szakmai kapcsolatainak a viszonyrendszerét regionális vagy akár európai kontextusba helyezni, a kutatás hónapjai vagy akár évei alatt kicsit átalakítja a kutatót is. Nemegyszer, lelki kapcsolatba helyezve a megelevenített személyiséggel. Fodor János, mint egykori vásárhelyi lakos kötetében szinte azonosult a nagy városépítővel: csak így lehet biográfiát írni. T. Szabó Csaba
A szerző ókortörténész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)

Magyarok a „királyi többesben” – Dr. Fodor János történész I. Mihály és a kisebbség viszonyáról
Az eddigi ismeretek szerint a kedden elhunyt egykori román uralkodó, I. Mihály király nem nyilvánult meg az országban élő magyar közösség ügyeiben, főbb képviselőivel ugyanakkor kapcsolatban állhatott. Így túlzás kijelenteni, hogy a magyarok bármit is köszönhetnek neki – mondta el a Krónikának az egykori uralkodó és a romániai magyarok viszonya kapcsán dr. Fodor János történész, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem tanársegédje, a kolozsvári Magyar Történeti Intézet munkatársa. A szakértő egyik fő kutatási területe egyébként Románia, a romániai magyar kisebbség története a két világháború között.
– Tudatosult-e, illetve tudatosították-e Mihályban, hogy nem egy nemzetállam trónörököse, illetve uralkodója, hanem több nemzetiség is él Nagy-Romániában?
– Minden bizonnyal, ugyanis a gondos neveltetését végző királyi udvar eleve nyílt szellemiségű, többnyelvű, ennek megfelelően gondos oktatásban részesítette, mellyel kvázi felkészítette az uralkodásra a már születését követően örökösként kijelölt utódot. Természetesen tudomása volt róla, hiszen ő maga is többnemzetiségű (görög, dán, német, angol stb.) dinasztia leszármazottja. Ilyen környezetben természetesen mások a hangsúlyok a nemzetiségi származást tekintve.
– Ez megnyilvánult-e valamilyen gesztusban?
– Hogy konkrétan például romániai magyar ügyben volt-e megnyilvánulása, arról nincs tudomásom. Viszont tudunk arról, hogy édesanyjával együtt szót emelt a romániai zsidóság védelmében, amely életmentő akciónak bizonyult a második világháború időszakában.
– Kapcsolatba léptek-e a magyar politikai és közéleti vezetők valamilyen formában Mihállyal trónörökösi, illetve uralkodói minőségében a magyar jogkövetelések megfogalmazásakor?
– Erről sincs konkrét tudomásunk, viszont minden bizonnyal tudomása volt, és kapcsolatban állt azokkal a magyar főméltóságokkal, akik valamilyen formában bizalmasai voltak az uralkodói udvarnak. Ilyen szempontból elképzelhető, hogy az ifjú Mihály személyesen ismerhette például Bánffy Miklóst vagy a korábbi időszakból a romániai Országos Magyar Pártnak a királyi udvarral is kapcsolatot tartó kulcsembereit. A két világháború közötti időszakban nem volt teljesen idegen, inkább csak abszurdnak minősített gondolat, hogy létrejöhet egy perszonálunió a magyar és román királyság között. Ennek a gondolatiságnak a képviselői szintén keresték a kapcsolatot a királyi udvarral.
– Köszönhet-e valamit a romániai magyar közösség Mihálynak? Akár uralkodóként, akár már lemondása után fűzhető-e a nevéhez valamilyen, a magyarok számára jogokat biztosító, illetve az igényeikkel szembeni megértésről tanúskodó gesztus?
– Az, hogy köszönhet-e, túlzásnak érzem, ugyanis a Romániához tartozó erdélyi magyarság ugyanúgy tárgya volt a „királyi többes számnak”, amikor az uralkodó beszédet intézett, legalábbis a hivatalos diskurzus szerint. Azonban azt is látni kell, hogy uralkodása igencsak leszűkített jogkörrel, inkább szimbolikus tartalommal bírt, melynek mozgástereit a többségi nemzetiség szempontjából is csupán nehezen tudta érvényesíteni. Lemondását követően egyik szószólója volt a romániai emigrációnak, s mint olyan, a kommunista rendszerrel szemben megfogalmazott üzenetei ugyanúgy minden polgárhoz szóltak.
Végül pedig egy személyes vonatkozás, amelynek tartalma nem biztos, hogy valószerű, de igencsak népszerű gondolat volt régen. Állítólag a vele egy időben született romániai polgárok eredetileg mentesültek volna a katonai szolgálat alól (ebbe a kategóriába tartozott anno nagytatám is), azonban ez természetesen a második világháború kitörése miatt meghiúsult, ha egyáltalán létezett. Ennek a történetnek több variációjával találkoztam, így ha másért nem is, talán e szimbolikus gesztus miatt lehetett népszerű a magyarság körében is.
– Apropó lemondás: mennyiben tekinthető jogszerűnek Mihály 1947-es lemondása/lemondatása?
– Semennyiben. Ahogyan a korábbi/későbbi puccsszerű események is gyakorlatilag a régióra jellemző kiszolgáltatottságot mutatták a második világháborút követő geopolitikai realitáshoz: vagyis Moszkva utasítására történtek bizonyos színjátékok. Ez esetben belefért a választási csalás, a kommunista párt ellenzékének a felszámolása.
Az is tény, hogy ebben a kiszolgáltatott helyzetben a megzsarolt uralkodónak kevés választási lehetősége és mozgástere maradt. Ugyanakkor érdekes közjogi vita lehetne abból, hogy az azóta a köztársasági államformát választó ország lakosságának manapság mi a véleménye a monarchia intézményéről. Balogh Levente / Krónika (Kolozsvár)