Nemrég Buzogány Dezső, a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Református Tanárképző Karának dékánja azt nyilatkozta, hogy a Partiumi Keresztény Egyetem /PKE/ végzős hallgatói idén a Református Tanárképző Karon fognak záróvizsgázni, ugyanis a PKE didaktikai teológia szakának még nincs akkreditációja. A Szabadság május 10-i számában viszont a nagyváradi PKE vezetői azt nyilatkozták, hogy a református didaktikai teológia szakot akkreditálták. Buzogány Dezső elmondta, a PKE megkereste őket, meghívásukra Nagyváradra utaztak. Hivatalos keretszerződés született a két egyetem között az idénre esedékes záróvizsgáról, amelyet a BBTE oklevele zár le és hitelesít. A PKE mesterképzésének állami elismertetésére csak akkor van reális esély, ha végzős hallgatóinak legalább három évfolyama más akkreditált egyetemen mesterizett, az országban hasonló szak csak a BBTE-n van. /Lesz záróvizsga a BBTE-n – ígéri Buzogány Dezső. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./

Tíz éve nyitotta meg kapuit Kolozsváron a Babes–Bolyai Tudományegyetem keretében működő Római Katolikus Teológia Kar. Dr. Nóda Mózes kezdettől itt oktat, előbb adjunktusi, majd tanszékvezetői tanárként, miközben a kancellári teendőket is ellátta. Nóda Mózes Homoródkarácsonyfalváról származik, 1985-ben szentelték pappá. Elmondta, hogy a bolognai rendszerben két szakot működtetnek alapképzésben: teológiát és szociális teológiát. A teológia-oktatás valójában hittanár-képzést jelent. A szociális teológia szakon a szociális intézmények számára akarnak szakembereket nevelni. A gyulafehérvári szemináriumon, mint kihelyezett tagozaton folyik a papképzés. A bolognai rendszer második lépcsője a mesteri képzés. Két akkreditált mesterit indítottak: pasztorális tanácsadást és teológiai tematikájút: Teológia, kultúra és társadalom megnevezéssel. A Református Tanárképző karral közös doktori iskola is működik. A Római Katolikus Teológia Karon alapképzésben kb. 130 hallgatójuk, a két mesteri programban az idei tanévben 45 hallgatójuk folytatja tanulmányait. Tavaly ősztől a gyulafehérvári szeminárium 22 elsőéves kispapja is a kar diákjai közé számít. Főállásban hat tanár tanít a kolozsvári római katolikus teológia karon, ősztől eggyel növekszik létszámuk. Vannak betanító tanáraik, akik az informatikát és egyházzenét tanítják, illetve külföldi vendégtanárok Magyarországról, Hollandiából és az Egyesült Államokból. Az elmúlt tíz év alatt több mint háromszáz diáknak adtak diplomát. A régi kettős szak megkönnyítette a tanári pályán való elhelyezkedést, a végzettek nagy százaléka tanárként helyezkedett el. Hallgatóik számára az egyetem biztosította a bentlakást. /Komoly tanulás, sajátos keresztény életfelfogás. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 31./

A kolozsvári magyar zenei élet egyik kiválósága, Angi István /sz. Ozsdola, 1933. okt. 16./ zeneakadémiai konzulens professzor betöltötte a 75. életévét. Több évtizedes tanítás után Angi professzor ma is ugyanazzal a lelkesedéssel viseltetik növendékei iránt, mint régen. Zeneesztétikát tanít. A művészet mindig nevelt: a szépérzék, a szép fejlesztésére és szeretetére tanított. „Ebben az esztétikai mezőben kerestem én is a tanári hivatásom feladatait meg a benne rám váró megoldásokat” – vallja Angi István. Az Esztétikai előadások című könyve magyarul és románul is megjelent. Az értékelméletről szól Értéktől jelentésig című könyve. Angi István 1958-tól tanít, mostani doktorandusai közül néhányan egykori tanítványai gyerekei. Tanított média szakos, képzőművész, református hittan szakos hallgatókat is, Nagyváradon pedig a Partiumi Keresztény Egyetemen tanít. Angit a Zeneakadémia elvégzése után esztétika gyakornoknak nevezték ki. Akkor ezt a tantárgyat csak filozófiai végzettséggel lehetett előadni, ezért el kellett végeznie a filozófiai doktorantúrát. Akkor két városban volt mód erre: Lipcsében és Moszkvában. Angi Lipcsébe jelentkezett, mégis Moszkvába küldték. Jelenleg tanít Kolozsváron, a Zeneakadémián a magiszteri és a doktorandusok számára kijelölt előadásokat tartja, doktori dolgozatokat is vezet. Emellett a BBTE református hitoktatói karán tanít zeneesztétikát, retorikát és a művészetek párbeszédét. Nagyváradon a Partiumi Keresztény Egyetemen zeneesztétikát oktat. Legfrissebb munkái között van: Az esztétikum zeneisége (Komp-Press, Kolozsvár, 2001), A zenei szépség modelljei (Polis, Kolozsvár, 2003), Zeneesztétikai előadások I– II. (Scientia, Kolozsvár, 2003, 2005), Értéktől jelentésig (Pro Philosophia, Kolozsvár, 2004). /Nagy-Hintós Diana: Születésnap – „A művészet a szép fejlesztésére és szeretetére tanít” = Szabadság (Kolozsvár), okt. 17./

A Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) református tanárképző kara a múlt héten kétnapos tudományos konferenciát szervezett Értékmegőrzés és értékteremtés a református egyházzenében címmel, melynek keretében magyarországi és kolozsvári muzikológusok, karmesterek, előadóművészek nyilatkoztak e kérdéskört illetően. /Értékmegőrző egyházzenei konferencia. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 19./

Kolozsváron is megemlékeztek Olivier Messiaen francia kortárs zeneszerzőről születésének centenáriumán. Mind a Zeneakadémia, mind a BBTE Református Tanárképző Karának Zenepedagógiai Tanszéke egy-egy tudományos ülésszakkal és hangversennyel adózott a mester emlékének. Messiaen 1931-től haláláig, azaz hatvanegy éven át, a párizsi La Trinité templom orgonistája volt, hithű katolikusként munkássága során több művében adózott az isteni szeretet és az emberiség megváltása gondolatának. A Zeneakadémia által szervezett koncerten a Farkas utcai református templomban többek között Bognár Noémi (II. év mesteri fokozat) is fellépett. A BBTE református tanárképző hallgatóinak koncertjén sikeres volt a Ványolós András magiszteri hallgató által vezetett férfikar és a Geréd Erzsébet tanársegéd által irányított vegyes kar. Orgonán közreműködött Bognár Noémi orgonaművész és Windhager Geréd Erzsébet tanársegéd. /Nagy-Hintós Diana: Olivier Messiaen-emlékestek. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 13./

Február 9-én Kolozsváron Babes–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Kara és az Életfa Családsegítő Egyesület közös rendezvényének keretében a magyarországi vendégművészek / vidám, interaktív közös játékra és mesélésre várták a kicsinyeket. Szép számmal jöttek nem csak a helyi óvodások és iskolások, de érkeztek csoportok Désről, Válaszútról, sőt Nagyváradról is. /S. B. Á. : Csodás hétköznapok – csodás pillanatok. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 10./

A magyar és a román népi hangszerekről két nagy tudású szakember értekezett április 21-én a Babes–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Református Tanárképző Karára: Birinyi József magyarországi népzenekutató és hangszergyűjtő, valamint Ovidiu Papana, a temesvári egyetem előadótanára. – Pályám alakulásában nagy szerepet játszott Szenik Ilona professzor asszony, aki a doktori dolgozatom irányítója is volt – mondta Ovidiu Papana, majd rátért a román népzenében használatos hangszerek bemutatására. Birinyi József elmesélte: saját hangszergyűjteménye több mint ezer hangszerből áll. /Nagy-Hintós Diana: Két dudás egy csárdában. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 23./

Dr. Hézser Gábor lelkész Budapesten született, jelenleg Németországban él, családterapeuta, a Debreceni Hittudományi Egyetemen és a Babes–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző szakának professzora. Mindenkinek, aki az egyházban dolgozik, egyaránt szüksége van vallásismeretre és pásztori ismeretekre is, az emberi lélek ismeretére, pszichológiára. Ebben segít a pasztorál pszichológia, ez Hézser Gábor szakterülete. A pasztorál-pszichológia határtudomány, más tudományágakkal a gyakorlatban is együtt tud működni. /Snellemperg Enikő: Önmagunkra találásunk elválaszthatatlan a számunkra elfogadható ember-, világ- és Istenképtől. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 8./

Hazatérés Napja Krasznamihályfalván
Szatmár megye – Szombaton tizedik alkalommal tartották meg a Hazatérés Napját Krasznamihályfalván. A helyi református egyház által szervezett rendezvényen több mint kétszázan vettek részt helyiek és hazatérők.
A krasznamihályfalvi református templomban dr. Molnár János, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának dékánja hirdetett igét. Igehirdetésének alapígéjéül a 133. Zsoltárt választotta, mely így kezdődik: ,,Imé, mily jó és mily gyönyörűséges, a mikor együtt lakoznak az atyafiak.” Krasznamihályfalván nagyon sokan gyűltek össze, hogy együtt legyenek, hogy találkozzanak rokonaikkal, egykori barátaikkal, iskolatársaikkal és falubeliekkel. Ez a település is — sok más, egykor elszigetelt településhez hasonlóan — arra a sorsra jutott, hogy fiataljai a jobb megélhetés lehetőségét keresve elhagyták szülőfalujukat, hogy városon keressenek megélhetést. Ilyen alkalmakkor jó hazatérni és felidézni a múlt eseményeit, beszélgetni a jövőről és találgatni, hogy milyen jövő vár ránk. ,,Egy atyától vagyunk – hangsúlyozta az igehirdető. — Egy atya gyermekeiként tértünk most vissza, hogy örvendezzünk. Sajnos nagyon sok ma élő ember identitászavarban van: nem tudja honnan jött és merre tart. Mi, ebben a közösségben esztétikai örömszerzők vagyunk. Istengyermekeinek közössége, örömszerző közösség. Feladatunk, hogy Isten munkatársai és követei legyünk. A ma embere a sokat hangoztatott piacgazdaságban él, meg kell küzdjön a piacgazdaság elvárásaival. Mint ahogy azt naponta tapasztaljuk, a piacgazdaságnak megvannak az előnyei és a hátrányai. A piacgazdaságban mindig megkérdezzük: mi ebben a hasznom? Itt, most, ebben a közösségben feltehetjük a kérdést: Mi a haszna ennek a közösségnek, hogy egy atyótól származik? A válasz a 133. zsoltárban van. Az áldás a haszon. Csak oda küld áldást az Úr és életet örökké, ahol örömszerző közösségre talál.”
Ünnepi percek
Az istentisztelet után Módi Attila helyi lelkipásztor és Nt. Nagy Sándor, a Nagykárolyi Református Egyházmegye esperese köszöntötte a vendégeket, majd a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanítóképző Karának kórusa énekelt. A kórus tagjai évente változnak, de az előadásból érezhető volt a szakmai felkészültség és az ének iránti elkötelezettség. A templomból kijövet a résztvevők a kaplonyi fúvószenekarral az élen vonultak a régi egyházi iskolához (jelenleg kultúrotthon), ahol ifj. Geréb Miklós lelkipásztor röviden ismertette Tamás László egykori lelkipásztor–tanító életútját és Krasznamihályfalván kifejtett tevékenységét. A fúvószenekar zenei kíséretében megkoszorúzták a kultúrotthon falán elhelyezett Tamás László emléktáblát, majd minden résztvevőt meghívtak a kultúrotthonban megtartott ünnepi ebédre, ahol a résztvevők kötetlenül beszélgettek.
erdon.ro

Zenepedagógai képzés magyarul Kolozsváron
A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar nyelvű zenei oktatást biztosít. A Zenepedagógia Tanszék a református tanárképző keretében működik, ahol államilag akkreditált zenetanári oklevelet lehet szerezni. A hároméves alapképzés után lehetőség van mesteri tanulmányok folytatására magyar nyelven ugyanezen a tanszéken. A bejutottak minden állami egyetemistát megillető jogokkal élhetnek: ösztöndíjak, bentlakás, utazási kedvezmények stb. Beiratkozni (a második turnusban) személyesen lehet a kar titkárságán augusztus 29 – szeptember 9. között (4-e kivételével). A felvételi vizsgát az alapképzésre szeptember 12- én 10 órától, a magiszteri képzésre szeptember 12-én 10 órai kezdettel tartják. Népújság (Marosvásárhely)

Előkelő helyen a kultúra- és közösségfejlesztésben
Fennállásának 90. évfordulóját ünnepelte a dalosszövetség
Létesítésének 90. évfordulóját ünnepelte szombaton Kolozsváron a Romániai Magyar Dalosszövetség. Az ünnepi esemény a Kolozsvári Református Kollégium dísztermében délelőtt megtartott közgyűléssel kezdődött. Dáné Tibor Kálmán, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke beszédében a szövetség közösség-megtartó erejét emelte ki. A dalosszövetség sikerekben gazdag tevékenységét összegző beszámolókat díjátadás követte. Díszoklevelet nyújtottak át Guttman Mihály tiszteletbeli elnöknek, aki idén nyáron töltötte be 85. életévét. Laudációjában Kállay-Miklós Tünde dalosszövetségi alelnök a díjazott kitartását, a zene iránti alázatát emelte ki. A több mint száz résztvevő felállva, hosszú tapssal köszöntötte a neves szakembert. Az esemény délután a Kolozsvári Magyar Operában tartott kórushangversennyel zárult. A hét kórust hallgatva meggyőződhettünk Bárdos Lajos művének alapgondolatáról: Istené az áldás, emberé a munka.
A Kolozsvári Református Kollégiumban megtartott közgyűlésen Kovács Tibor iskolalelkész a 90. zsoltárból idézve köszöntötte a jelenlevőket: „aki szívből énekel, kétszeresen imádkozik”. Guttman Mihály, a dalosszövetség tiszteletbeli elnöke köszönetet mondott a kollégium vezetőségének, hogy rendelkezésükre bocsátotta a dísztermet, majd egyperces néma csendet javasolt az elhunyt karnagyok és kórustagok emlékére.
Közösségteremtő dalosszövetség
Dáné Tibor Kálmán beszédében kifejtette: az EMKE által 1994-ben újralétesített szövetség az egyik legaktívabb társszervezetnek minősül. – A dalosszövetség és az EMKE élete összefonódott. Rendezvényeinket közösen készítjük elő, hetente találkozunk, megbeszéléseket tartunk. A dalosszövetség által kifejtett, óriási jelentőségű munka előkelő helyet foglal el az erdélyi magyarság kultúra- és közösségfejlesztésében – fejtette ki az EMKE elnöke. Mint mondta, egy kórus nem csak a karnagynak köszönhetően szólhat jól, hanem azért is, mert a lelkek összecsengése közösséget hoz létre. – Sokat köszönhetünk a dalosszövetségnek,
Tóth-Guttmann Emese, a dalosszövetség elnöke beszédében említést tett a szövetség létesítésének körülményeiről, illetve az azóta eltelt legfontosabb eseményekről.
– A zene sorsa az iskolákban dől el. Mindannyian ismerjük a zene művelésének nevelő hatását. Sajnos, iskoláinkban egyre inkább ellehetetlenedik a kórusmozgalom, és a közfelfogás sem nyitott a helyzet megváltoztatására – mondta az elnök. Kifejtette továbbá, hogy a dalosszövetség kórusainak mindössze 54 százaléka juttatta el évi beszámolóját a vezetőséghez, majd a rendelkezésére álló adatok alapján ismertette a tagkórusoknak a versenyeken, kórustalálkozókon, vendégszerepléseken, népdaléneklési megmérettetéseken, illetve a különböző táborok keretében kifejtett tevékenységét és az elért eredményeket.
Jövőbeli tervek és eredmények
A 2012-es évre vonatkozó terveket illetően Tóth-Guttmann Emese hangsúlyozta: szándékukban áll összegyűjteni a dalosszövetség dokumentumait, és továbbra is megszervezik a már hagyományos énekversenyeket, kórustalálkozókat.
Fejér Kálmán partiumi régiófelelős a Szatmárnémetiben idén 20. alkalommal megtartott, Hajnal akar lenni című népdaléneklési versenyről számolt be, amelyen 35 kórus jelent meg. Mint mondta, sikerült megjelentetni a mindmáig előadott népdalok gyűjteményét is. Hozzátette: bízik abban, hogy a versenyt 2012-ben is megrendezhetik. Arra buzdította a karnagyokat, zenetanárokat: küldjenek minél több, jól felkészült versenyzőt.
Sógor Magda az egyházközségek kórusainak működéséről számolt be. Utalt a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Református Tanárképző Kara által márciusban szervezett egyházzenei konferenciára, amelyen 75-en vettek részt. Dicsérettel illette a Farkas utcai református templomban évről évre megtartott nyári hangversenysorozatot. Említést tett az új énekeskönyvnek az egyházközségekbe való bevezetéséről és a kántorképzés szükségességéről.
Jakabffy Tamás a gregorián szakosztály tevékenységének bemutatásakor a Schola Gregoriana Monostorinensis énekkar sikerekben és megvalósításokban gazdag tevékenységét ecsetelte. Megtudtuk: a Schola az egyetlen gregorián énekkar, amely liturgikus éneklésre szakosodott. A kórus többször szerepelt sikeresen Kolozsvár római katolikus templomaiban, nyáron több magyarországi városban lépett fel. A 2011-es év egyik újdonsága volt, hogy a kórus minden hónap második hétfőjén Kolozsváron ökumenikus vesperákat tartott más kórusokkal közösen, tavasszal pedig Kolozsváron is bemutatták Liszt: Via Crucis című alkotását.
Díjátadás a közgyűlésen
A beszámolókat a díjátadások ünnepi mozzanata követte. A díjazottakat és méltatókat Fórika Éva, a dalosszövetség alelnöke konferálta.
Márkos Albert hegedűművész zeneszerző édesapjáról elnevezett díjakat adott át. Poszthumusz ítélték oda az elismerést Benkő Enikőnek (1962–2009), a sepsiszentgyörgyi unitárius egyházközség dalárdája egykori karnagyának.
A laudáló Gazdag Géza az elhunyt sokrétű tevékenységét, példamutató emberségét emelte ki. A plakettet és díszoklevelet az elhunyt lánya, Benkő Emőke vette át.
Úgyszintén Márkos Albert-díjban részesült Nagy Lajos hegedűtanár Szatmárnémetiből. Fejér Kálmán laudációjából megtudtuk: közel félévszázados ismeretség és barátság fűzi a sikeres hangszertanárhoz. Seprődi János-díjat kapott Demeter József szászrégeni lelkipásztor. A laudáló Böjthe Lídia a református lelkipásztor által több évtizeden át kifejtett kóruspártoló tevékenységéről értekezett.
Jagamas János-díjban részesült a Fall Ilona színművész által laudált Dénes Ildikó, aki több éven át a bánsági Újszentesen volt tanító, és ez idő alatt népdalvetélkedőket szervezett. A díjat Jagamas János özvegye, Anna asszony nyújtotta át. Zsizsmann Rezső-díjban részesült Adorjáni Katalin, a kolozsvári Alsóvárosi Református Egyházközség Bethlen Gábor Földész Dalkörének karnagya. Péter Éva alelnök méltatásából kirajzolódott a karnagy gazdag tevékenysége: bár nem járt zeneiskolába, mindig zeneközelben élt. Református lelkészfeleségként megtanult kántorizálni, ifjúsági kórust alapított férje egykori szolgálati helyén, Marosvásárhelyen, hat gyermeke pedig a kolozsvári zenelíceum kiváló tanulója volt. Jelenleg a BBTE Református Tanárképző Karának hallgatója, de szervezett szakmai napot kántoroknak, összeállított kottagyűjteményt is. 2003-tól férjét, Adorjáni László református lelkipásztort az Agnus Rádió működésében is támogatja. – Sok feladat vár még Adorjáni Katalinra. Ezt tudja ő is, ezért mindig előre néz, és vállalja a kihívásokat – összegzett Péter Éva.
Objektív okok miatt nem lehetett jelen a dalosszövetség ünnepi gyűlésén a két Rónai Antal-díjas és méltatóik. Az újtusnádi fúvószenekar vezetőjének, Bitzó Jánosnak és a csíkszentsimoni fúvószenekar vezetőjének, Sándor Árpádnak a laudációját Miklós Ferenc olvasta fel. Ezt követően Haáz Sándor, a szentegyházi gyermekfilharmónia vezetője beszámolt együttese sikeres közelmúltbeli vendégszerepléséről az Európai Parlamentben. Egyúttal bejelentette: a szentegyházi gyermekfilharmónia 2012 májusában ünnepli létesítésének 30. évfordulóját, amelyre szeretettel meghívta a jelenlévőket.
Meglepetés-díj Guttman Mihálynak
A közgyűlés utolsó, meglepetésként ható eseményeként külön díszoklevelet nyújtottak át a dalosszövetség tiszteletbeli elnökének, Guttman Mihálynak, aki idén töltötte be 85. életévét. Kállay-Miklós Tünde alelnök laudációja kezdetén leszögezte: Misi bácsiról nem lehet a laudáció hivatalos és száraz hangján beszélni. Példákkal illusztrálta Guttman Mihály fáradhatatlan fiatalosságát, humorát, a zene iránti alázatát, illetve a rá jellemző kitartást. A díszoklevél átvételét követően a díjazott hangsúlyozta: élete egyik legnagyobb kitüntetése volt, amikor Tordaszentlászló első díszpolgárává nevezték ki. Zárszóként a László Attila karnagy által vezetett sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar egy Kodály-mű eléneklésével köszöntötte fel mindannyiunk szeretett Misi bácsiját.
Kórushangverseny a magyar operában
A dalosszövetség ünnepi közgyűlése délután a Kolozsvári Magyar Operában tartott kórushangversennyel folytatódott. Összesen hét énekkar lépett fel: a sepsiszentgyörgyi Cantus Firmus Vegyeskar (karnagy: László Attila), a marosvásárhelyi Psalmus Kórus (karnagy: Kovács András), a Kolozsvári Magyar Pedagógusok Kamarakórusa (karnagy: Bedő Ágnes), a szatmárnémeti Székesegyház Énekkara (karnagy: Varga Péter), a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus (karnagy: Kovács András) és a Kolozsvári Református Kollégium vegyeskara (karnagy: Székely Árpád igazgató). Az Apáczai Csere János Elméleti Líceum kórusa (karnagy: Szabadi Ildikó) a Református Kollégium kórusával közösen két művet adott elő. Műsorukon (főleg) erdélyi és anyaországi magyar szerzők művei szerepeltek
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Interjú Tőkés István nyugalmazott teológiai professzorral
1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnás községben. A kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerez diplomát 1938-ban, majd Németországban és Svájcban képezi magát. Vásárhelyi János püspök hívására tér haza. 1940-től püspöki titkár, 1945-től az Erdélyi Református Egyházkerület egyház-igazgatói, előadói tanácsosa. 1957-ben az egyházkerület generális direktorának, 1974-ben főjegyzőjének választják. 1973 októberétől a kolozsvári protestáns teológián a református újszövetségi exegézis és bibliai teológia professzora. 1983-ban külső nyomásranyugdíjazzák.
– Amikor március 14-én átvette a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, azt mondta, nem tartja dolgának, hogy önmagáról beszéljen. Baj, ha én most mégis Önről faggatnám?
– Én azt gondolom, amit az Úr Jézus Krisztus mondott: „haszontalan szolgák vagyunk, mert amit cselekednünk kellett, azt cselekedtük.” Ezt szívemből mondom.
– Ön 1916. augusztus 8-án született a háromszéki Málnáson, ami akkor még Magyarország keleti peremvidéke volt, de augusztus 27-én következett a román betörés, amely leginkább éppen a Székelyföldet veszélyeztette. Kellett menekülniük?
– Igen. Én akkor háromhetes voltam. A szüleim Kolozsvárra hoztak, itt is kereszteltek meg. Ott található a nevem az alsóvárosi anyakönyvben. A román csapatokat aztán német segítséggel kiűzték Erdélyből. Jól emlékszem, beszédtéma volt a családban, hogy a házunkban egy német tiszt volt elszállásolva. Amikor távozott, levelet hagyott hátra, hogy jól érezte magát, és mindent nagyon köszön.
– Középiskolai tanulmányait Sepsiszentgyörgyön végezte. Milyen szellem uralkodott a 20-as, 30-as években a Székely Mikó Kollégiumban?
– Az egy hagyományos világ volt a maga szigorú rendjével. Szeptemberben bevittek, és ott voltunk karácsonyig, aztán kezdődött megint a tanulás és tartott húsvétig. Közben a családunkkal nem is találkoztunk. Olyan közösségi tudat alakult ki ezekben az években, amit később sem az egyetemi évek alatt, sem a külföldi tanulmányok során nem tapasztaltam. A háromszékiségnek is volt valami különös íze. Sokat tréfálkoztunk, de a tanárainkat tiszteltük, szerettük.
– Mindez a berendezkedő román adminisztráció korában történt.
– Ennek annyi jele volt, hogy a Református Székely Mikó Kollégium nyilvánossági jog nélkül maradt. A kollégium nem adhatott diplomát, az érettségire Brassóba kellett jelentkeznünk. Ott ismeretlen tanárok előtt románul kellett vizsgáznunk. Nem voltak előre megszabott tételek, azt sem tudtuk, hogy mit kérdeznek. De sikerült.
– Lelkészcsaládban született. Természetes volt, hogy folytatja a hagyományokat, és lelkésznek tanul?
– Az biztos, hogy hatással volt rám az, ahogy édesapám a lelkipásztorságot szemlélte. Mehetett volna városra, de ő 40 éven át Málnáson szolgált. Azt mondta, oda rendelte az Úr, és ott maradt. Olyan közösségi élet alakult akkor ki a falvakon, amelynek ma nyomát még Kolozsváron sem látom. Az emberek gyakran emlegették: Trianon utáni világban élünk. Az egyháznak pedig rendkívül fontos szerep jutott a lelkiség kialakításában. A magyarság és az egyház élete valahogy összefonódott. Egyszer Kós Károly mondta nekem: „nézz ide, fiam, én minden vasárnap ott vagyok a templomban, de nehogy azt hidd, hogy olyan fene hívő ember lennék, csak tudom, hogy a református egyház nélkül Erdélyben nincs megmaradás.” Az volt a közszellem, hogy nekünk a népet kell szolgálnunk, és a népet lelkipásztorként lehet a legjobban szolgálni.
– A 30-as évek végén Németországban, majd Svájcban tanult. Megtörténhetett volna, hogy ott éli le az életét, ha nem hívják haza 1940-ben püspöki titkárnak?
– Még csak véletlenül sem merült fel a kint maradás gondolata. A fordítottja annál inkább. Vágytam haza.
– De hát ebben az időben született Makkai Sándor püspök híres levele, hogy nem lehet kisebbségiként élni Erdélyben. A püspök át is telepedett Magyarországra.
– Az egész erdélyi közvéleményt erősen foglalkoztatta Makkai Sándor esete. Mindenki elítélte őt. Az volt a köztudatban, hogy itt kell maradni Erdélyben, és a püspök rosszul teszi, ha elmegy. Az volt az általános nézet, hogy akinek már egy pár holdas földje van, az maradjon, és éljen itt. A falu pedig abban az időben a magyarságnak a termőtalaja volt.
– Ön mégis a városban, Kolozsváron élte le az életét.
– Svájcban tanultam, amikor Vásárhelyi János püspök levélben kérdezett, hogy akarnék-e püspöki titkár lenni. Elfogadtam a felkérést, és a püspöki titkárság ráállított egy pályára. A falusi életre voltam beállítva, a feleségem is gyakran felvetette, hogy nyugodtabb lenne az életünk egy falusi közösségben. Engem azonban megválasztottak ennek-annak, magántanári képesítést, doktorátust szereztem, és jólesett, hogy figyelembe veszik olykor a véleményemet.
– Éppen abban az időszakban dolgozott a református püspökségen, amikor megszilárdult az ateista, kommunista hatalom. Épp az Ön fia, Tőkés László állapította meg a szekusdossziéi áttanulmányozása után, hogy a Ceauşescu-diktatúrában mindkét református püspökség a Szekuritáté fiókintézményeként működött. Hogy élte meg a kommunista hatalom durva beavatkozását?
– Megjelent egy könyvem, amelyben feldolgoztam az erdélyi református egyház életét 1944-től 1989-ig. Ebben is leírtam: az egyháznak és a Szekuritáténak a történetét nem lehet elválasztani. Ez volt életem nagy kérdése, hogy miként lehet megélni a román kommunista világban úgy, hogy ne adjam fel a hitéletemet, a magyarságomat. Egyszer Vásárhelyi János püspökkel Bukarestbe utaztam, és elmondtam neki: a köztudatban az él, hogy ő szinte-szinte árulója a református egyháznak, Márton Áron, a római katolikus püspök viszont a nehéz helyzetben is helytáll. Ő azt mondta: „nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és a lelkészeinek nincsen családja. Ő ezt a felelősséget nem viseli a vállán.” Azt mondta, bárcsak eljönne az az idő, amikor felelősségre vonják a döntései miatt. Úgy vallotta, a romániai egyházi élet az ortodoxok kezében van, és a református egyház úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház. De kemény küzdelmet is folytatott a vallástanítás ügyében, a könyvtárak, a levéltárak átadása, az iskolák államosítása dolgában. Persze sikertelenül.
– Csak a cölibátuson múlt volna, hogy a Márton Áron vezette római katolikus egyház jobban viselte a gyűrődést?
– Borotvaélen hánykódott az ember, hogy egyfelől a hitének és a magyarságának eleget tegyen, de az állammal se bocsátkozzék reménytelen küzdelembe. 1948-ban a református, a lutheránus és az unitárius püspökök a görögkeletiekkel együtt aláírták az egyezséget az állammal. Márton Áron erre nemet mondott. A katolikus papság sorában az a tudat is erőt adhatott, hogy mögöttük van Márton Áron, a püspök mögött pedig ott áll a római pápa. Hiába nem volt konkordátum a katolikus egyházzal, a pápára mégis tekintettel volt a hatalom. Ezután kell eldönteni, hogy bűnösök voltak-e a református egyház vezetői, vagy megfelelően igazodtak a helyzethez. Az biztos, hogy 1948-tól az állam beavatkozott az egyház életébe, 1960 után pedig Nagy Gyula püspök egyenesen a Szekuritáté embere volt.
– Ön nyolc gyermek édesapja. Milyen körülmények között éltek, amikor a nagycsaládot vállalták?
– Mi a feleségemmel már az esküvőnk előtt úgy tekintettük, azért fogunk megházasodni, hogy gyermekeink legyenek, hogy dolgozzunk a népünkért. Számomra a 127. zsoltár volt az eligazító. „Az anyaméh gyümölcse: jutalom.” Most a gyermekeim, unokáim családjában azt mondják: egyél drágám, vigyázz magadra, nehogy legyengülj. Nálunk az volt a jelszó: annyit egyél, hogy jusson a másiknak is. Voltak idők, amikor csak szilvaízes kenyeret tudtunk adni a gyermekeknek, a nyomorúságos világban küzdeni kellett az életért. A feleségem sokszor mondta, 72 hónapon át volt állapotos, az anyaság volt a foglalkozása. Mégsem volt kérdés, hogy esetleg valamit másképpen kellett volna tenni. Minden gyermekemben megvolt a tisztelet eme magatartás iránt, de a példát egyik sem vitte tovább.
– Kopp Mária magatartás-kutató szerint immár tudományosan is bizonyított: a harmonikus családi viszonyok meghosszabbítják az életet. Benne van István bácsi 95 évében a család?
– Nem a nagycsaládi eszme vezetett. Nem a nagycsalád adott hozzá az élethez, hanem a hit alakította ki a nagycsaládot. A nagycsalád a jutalom volt. Nem győzöm eleget vádolni az egyházat azért, hogy nem képviseli ezt a lelkiséget. Ha pedig az egyház nem képviseli, ugyan ki képviselhetné? Egyszer egy televíziós vitát hallottam erről, és tetszett Csoóri Sándor álláspontja. Leültem, és egy levélben megírtam neki, miként látom az erdélyi demográfiai kérdést. Le is közölte a levelemet a Hitelben.
– Ebben Ön azt is kifejtette: nem lehet megmenteni egész Erdélyt. Szűkíteni kellene a területet, amelyre a magyar intézményeket telepítik, amelyre a magyar tőkeáramlás irányul.
– Igen. A levél megírása óta még határozottabban állítom: nekünk nincs mit keresnünk az egész erdélyi területen. Ki kell jelölni földrajzilag is egy olyan területet, amelyikbe az anyaország mindent belead. Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, melyik az a terület, ahol a Székelyföldtől a határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de el kell érni, hogy ez a terület afféle nyúlványa legyen az anyaországnak. Olyan világot kell ezen a területen kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznek az emberek, hogy ne csak innen áramoljon oda a lakosság.
– Lemondana erdélyi területekről?
– Én Fogarasról például lemondanék. Azt mondanám az ott élő magyaroknak: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide. Ha ott maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de ezt az ajtót a felséges úr becsukta. Ahhoz pedig, hogy a gondolat érlelődjék, beszélni kellene róla. Meg kellene nézni, hol vannak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni azt a területet, amelyiken azt mondhatjuk: van magyar jövendő. Most sehol nincs magyar jövendő; még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott. Most, ha jegyet kérek a vasútállomáson, azt mondják: poftiţi. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának a 80 százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is mondtam, de ő leintett, hogy ez egy álom.
– Szokott vele vitázni?
– Három évvel ezelőttig vitatkoztam olykor, de annyira élesen szembekerültünk egymással, hogy felhagytam a vitákkal. Miért vesszek össze a fiammal, ha neki más a véleménye? Azt azonban neki is látnia kell, hogy a mai erdélyi élet a magyarság sorvadásának a világa. És ezt a sorvadást nem akarjuk észrevenni. Akár a saját családomra gondolva is állítom, hogy vígan megyünk tönkre. Hitből kellene élni. Ott nincsen árulás. De sajnos ezt a szellemet az egyházainkban sem látom. A református lelkészek is csak prédikálják, hogy az anyaméh gyümölcse jutalom, aztán fütyülnek rá.
– No persze a sok gyermek sok aggodalmat is jelenthetett. Nem voltak olyan pillanatok például 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti? Került-e ellentmondásba a szülői féltés annak a tudatával, hogy László igaz ügyet képvisel?
– Lászlót mindenki féltette. Az a gondolat is felmerült a családban, hogy okos dolog-e feszíteni a húrt. A Panoráma-interjú előtt nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet. Azután azonban már arra is kellett gondolni, hogy cudarul fellépnek ellene, hogy esetleg letartóztatják. Őt azonban senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább. Én pedig a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta, ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állni. A család részéről minden támogatást megkapott, és lehet, ez is tartotta benne a lelket a nehéz időkben.
– Változott-e az István bácsi szemlélete e hosszú élet során? Bölcsebbnek érzi-e magát most, mint mondjuk 45 éves korában?
– A fontos kérdésekben nem változott az álláspontom, de a mai gondolkodásommal pár kérdésben változna a szemléletem. Ma másképpen látom azt a modus vivendit, amelyet az egyház a kommunista román állammal kialakított. És bizony az egyházon belül nekem is volt beleszólásom a dolgok alakulásába. Én is azt mondtam, hogy élni kell, és ha már a görögkeletiek megegyeztek az állammal, nekünk is bele kell illeszkednünk a rendbe, nem fordíthatjuk a feje tetejére az egész világot. Ma már nem biztos, hogy ezt képviselném.
– Felró magának valamit?
– 1948-ban még nagyon fiatal voltam, és az egyházon belüli befolyásom sem volt túlságosan nagy, de a későbbi időkben biztosan lehetett volna többet vállalni. A mai bölcsességemmel, a mostani eszemmel határozottabban képviselném azt a gondolkodást, amit akkor csak úgy mutyiban képviseltünk. Szókimondóbb lennék, többet vállalnék. Bizony, több lehetőséget lehetett volna találni az igazi ügy képviseletére.
Szerző: Gazda Árpád/Krónika
szatmari-monitor.ro,

Ősz Előd: igazi forrásból kutatni
A Sapientia EMTE marosvásárhelyi campusán tartott Harang-konferencia meghívottai között voltak a Pokoly Egyháztörténeti Kutatóműhely tagjai is. Dr. Buzogány Dezső professzor, dr. Tóth Levente történész és Ősz Előd levéltáros a harang jelentőségéről, és az egyházi és nem egyházi közösségekben való fontos szerepéről beszéltek. Ősz Előddel beszélgettünk a Harang-projektről, a Pokoly Társaságról, a kutatásról és a forrásokról.
– Hogyan került Ön kapcsolatba a Harang-projekttel? Mit gondol a Sapientiás diákok ötletéről, hogy harangot ajándékozzanak a marosvásárhelyi kampusznak?
– A Harang-projektre dr. Gagyi József tanár úr hívta fel a figyelmemet, aki felkért bennünket, Buzogány Dezső professzort, Tóth Leventét és engem, hogy beszéljünk a harangok múltbeli szerepéről, jelentőségéről, arról, hogy miképpen határozták meg annak az egyházi (és nem feltétlenül csak egyházi) közösségnek az életét, amely hallotta hangjukat. A diákok ötlete természetesen tetszik. Nem szabad elfelejteni, hogy a Sapientiát az erdélyi magyar történelmi egyházak alapították, és azok is tartják fenn mai napig. Tulajdonképpen ez egy ökumenikus egyházi egyetem. Az egyházi iskoláknak a régiségben is volt harangjuk. A Harang-projektben tehát nem látok mást, mint egy régi hagyománynak a felújítását és újrafogalmazását.
Ön a Pokoly Társaság tagja. Kérem, meséljen erről a társaságról. Mikor alakult? Mi a célja? Kik a tagjai?
– A Pokoly Társaság, vagy hosszabb nevén Pokoly József egyháztörténeti kutatóműhely hivatalosan 2012-ben vált jogi személyiséggé, de a tagok együttműködése évtizednél is hosszabb időre nyúlik vissza. A Társaságról gyakorlatilag azt mondhatjuk, hogy Buzogány Dezső (a Protestáns Teológiai Intézet illetve a BBTE Református Tanárképző Karának egyháztörténész professzora) és Sipos Gábor (a BBTE Történelem karának docense és az Erdélyi Református Egyházkerületi Levéltár vezetője) tanítványi köre. A Társaság tagjai valamiképpen a mentorok szolgálati helyéhez kapcsolódnak. Vannak közöttük történészi, illetve teológiai alapképzéssel rendelkező egyháztörténészek, művészettörténészek, zenetörténészek. A Társaság célja az egyháztörténet minél szélesebb körű művelése, hiszen a csapatmunka sokkal hatékonyabb, mint a „magányos farkasok” tudományművelése. A Társaság műhely kívánt és kíván lenni, így pedig könnyebb az újabb kutatógenerációk kinevelése is.
– Milyen forrásokból dolgoznak? Milyen adatokat tartalmaznak ezek? Miket lehet ezekből kiolvasni, megtudni?
– Örülök, hogy említette a forrás szót, hiszen számunkra ez a kulcsfogalom. Sajnos olyan világot élünk, ahol egyre több érték devalválódik. Ma már összeollózott dolgozattal is lehet doktori címet nyerni és haladni a tudományos ranglétrán. Sajnos a történettudomány sem mentes ettől a kórtól: sokan könyvekből írnak könyvet, „kutatásaikat” kizárólag eddig megjelent adatokra építik. A mi munkaközösségünk számára az elsődleges feladat a források feltárása, közzététele, és csak azután következik az értelmezés. Elsősorban egyháztörténeti forrásokat tárunk és térképezünk fel, illetve adjuk azokat annak rendje és módja szerint. Az írott források (jegyzőkönyvek, anyakönyvek, periratok, magánlevelezések mellett) igen fontos forráscsoportot alkotnak az egyházközségekben őrzött műtárgyak (úrasztali edények, textíliák, harangok, templomi berendezések). Ezeket is „szóra lehet és szóra kell bírni”, mert igen érdekes dolgokat „mesélnek” múltunkról.
– Milyen gyakorlati haszna van ezeknek a kutatásoknak?
– A történésznek (foglakozzon a történettudomány bármely ágával) tudomásul kell venni, hogy munkájának nincsenek látványos eredményei. (A mérnök kézbe foghatja saját tervezésű gépét, és örülhet annak, hogy mások is használják.) A mi kutatásaink mikroközösségekről szólnak – és nem feltétlenül, vagy csak áttételesen a mikroközösségnek. Könyveink nem bestsellerek, és nem is várjuk el, hogy az egyszerű gyülekezeti tagok olvassák a 300 éves, részben latinul írott szövegeket. Viszont egy közösség (jelen esetben egyházközség) életére pozitívan hat, hogy az ő gyülekezetükről könyv jelenik meg. Nagyon sok szórványközösség úgy érzi, hogy őket elfelejtették, nem kíváncsi senki sem a múltjukra, sem a jelenükre. És akkor megjelenik a faluban hét kutató, keresik a múltjukat, lefényképezik a templomot, az iratokat, a kegytárgyakat, majd megérkeznek a kész kötettel. Ezen túl az, hogy felmérjük a gyülekezetek műtárgyait, elősegíti azok megőrzését is. Sok esetben az ilyen kutatóutak tudatosítják a lelkipásztorban, presbiterekben, hogy milyen értékek őrzői.
– Milyen más tevékenységeket folytatnak?
– A közös kutatás mellett mindnyájunknak megvan a saját kutatási területe. A csapatmunka kitölti ugyan a kutatásra szánt időnknek több mint felét, de ezen túl marad idő kinek-kinek a saját témakörében elmélyülni.
– Van-e Önnek saját kutatása? Ha igen, miről szól?
– Természetesen. Két fő csapáson dolgozom: Az egyik az Erdélyi Református Egyház egyházmegyéinek (esperesség) igazgatása a múltban. Azt kutatom, hogy milyen jogköre volt az esperesnek, hogyan működött az egyházmegye két igazgatási fóruma, a vizitáció (egyházlátogatás) és a parciális zsinat (egyházmegyei törvényszék és közigazgatási gyűlés egyben) és milyen viszonyban voltak egymással. Ez az a terület, amely belesimul a Pokoly Társaság csapatmunkájába. A másik témám az egyháztörténet és a könyvtörténet határán helyezkedik el. A reformátori tanok erdélyi hatásait kutatom. Ez gyakorlatilag arról szól, hogy az ember górcső alá vesz egy reformátort, megkeresi műveit az erdélyi könyvtárakban, kibetűzi a tulajdonosbejegyzéseket, odafigyel a lapszéli bejegyzésekre: ekkor nagy valószínűséggel kiderül, hogy kik forgatták az elmúlt századokban a könyvet, melyik részét olvasták, esetleg mikor olvasták. Nagyon hálás téma, rengeteg új, ismeretlen adatot hoz felszínre.
Puskás Eszter
vasarhely.ro,

A dél-erdélyi reformátusság a II. bécsi döntés után
A II. bécsi döntés után a dél- erdélyi magyaroknak egy kapaszkodójuk maradt: az egyház. Ennek az intézménynek kellett felvállalni az érdekképviseletet, az oktatást és a lelki gondozást. Ezt a kort mutatja be A dél- erdélyi református egyházkerületi rész története 1940–1945 között című kötet, amelyet a Borsos Tamás Egyesület ismertetett szerdán este a Bolyai Klubban. A szerző Nagy Alpár-Csaba, a kolozsvári Babes–Bolyai Egyetem Református Teológiai Tanszékének oktatója. A kötetet László Lóránt könyvtáros és Berekméri Árpád-Róbert levéltáros, hadtörténész mutatta be.
A könyv Nagy Alpár-Csaba doktorátusi dolgozata, amelyet Buzogány Dezső sugallatára írt meg. A téma hálás és kimeríthetetlen. A L'Harmattan kiadónál megjelent kötet olvasmányos, olyan történelmi kort taglal, amely a II. bécsi döntés nyomán egy történelmi egység megosztásához vezetett. A románságnak trauma volt, az észak-erdélyi magyarságnak siker, a dél- erdélyi magyarságnak kudarc. A terület megosztásával kettészakadt a református egyházkerület is, több mint 200 egyházközség a nagyenyedi székhelyű dél-erdélyi egyházkerülethez került, melynek esperese Nagy Ferenc volt. S bár a magyarok ideiglenesnek tekintették ezt az állapotot, sokan áttelepültek Észak-Erdélybe. A magyar állam nem hagyta magára az elszakított országrészt s az ott rekedt magyarokat, hiszen 1940–1944 között 4 millió pengővel támogatta őket – fogalmazott László Lóránt könyvtáros.
"Ezen a napon úgy zuhant ránk, bizakodó emberekre a történelem, mint valami megbotlott vak óriás a tehetetlen törpékre. Mérges is volt, hogy belénk botlott, úgy látszik. Oktalan dühében esetlenül kezdett csapkodni kezével-lábával." Ezekkel a Kacsó Sándor-i gondolatokkal vezeti be Nagy Alpár-Csaba munkájának érzelmekkel telített, fájdalmas, de ugyanakkor az olvasót józan mérlegelésre késztető fejezetét a dél-erdélyi református magyarság világháború alatti szenvedéstörténetéről. Az "Oszd meg és uralkodj!" elvét előtérbe helyező nagyhatalmi önkény – mondhatni – előre látható következménye volt mindaz, ami a román területeken maradt magyarság nyakába zúdult az Erdélyt a történelemben egyedülálló módon megosztó II. bécsi döntés után. A tudatosan szított magyarellenes hangulat a "Nici o brazda!" felkiáltáson nyugvó egységes román nemzetpolitika kudarca után fokozott erővel vette célba a kisebbségi sorban maradt nemzettársakat. A területvesztés miatt a magyarok kollektív bűnösségét fennen hangoztató román propaganda, a kölcsönösségi alapú nemzetiségi politika kudarca, az események kapcsán feltörő primitív nacionalizmus a román fél részéről olyan – indulatból fakadó – politikai, gazdasági és jogi döntéseket eredményezett, amelyek a dél-erdélyi magyarság identitástudatának elsorvasztását és másodrendű polgárokká süllyesztését célozta. A szerző három időszakra tagolva tárja elénk mindazokat az egyéni sérelmeket, amelyekkel a református egyház vezetőinek és tagjainak ebben az időszakban szembesülniük kellett. A leírtakból kitűnik, hogy a román fél "leleményessége" nem ismert határt. A brutális verésektől a kitoloncolásokig, az elbocsátásoktól a csendőri túlkapásokig, a megfigyelésektől a megalázó motozásokig, házkutatásokig minden megtörtént. Elég volt egy piros és egy fehér rózsabokor, egy templomfestés – amiben a román nemzeti érzelem megsértését vélték felfedezni – ahhoz, hogy valaki a rettegett hadbíróság elé kerüljön. Az egyéni tragédiák mellett részletes képet kapunk a közösségi élet tönkretételét célzó döntésekről is. Az ostromállapot-törvények bevezetését követően az egyházi, a magyar közösségi élet valósággal megbénult. Az egyházi intézmények működésének beszüntetése, a közösségi tevékenységek felfüggesztése, valamint a magyar nyelvű egyházi nyomtatványok betiltása a magyar kultúra és szellemi élet terén felmérhetetlen károkat okozott. Ezt a református magyarság gazdasági helyzetének tönkretétele tetőzte.
A könyv zárófejezete az Erdélyi Református Egyházkerület újraegyesítésének folyamatát eleveníti fel. A kötet hiánypótlónak tekinthető az erdélyi magyar történetírás terén – mondta Berekméri Árpád-Róbert levéltáros.
– Főhajtás kíván lenni ez a könyv azok előtt, akik a helytállás példáját mutatták meg a magyarságnak. A múlttal való szembenézés meg kell történjen. A történelmi tények tudatában most már meg kellene békélni ebben a színes Erdélyben! – fogalmazott a szerző a könyvbemutató hallgatósága előtt.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely),

László Lóránt
HÁBORÚS PRÉDIKÁCIÓK
Az Erdélyi Református Egyházkerület az első világháború alatt
Az egyház súlyos kihívás elé került: méltatni kellett egy világméretű konfliktust, amelyet kezdetben a magyar társadalom egy része üdvözölt és támogatott.
Az erdélyi református egyház, akárcsak a Föld összes keresztény egyháza, 1914 júliusában súlyos kihívás elé került. Magyarázni és méltatni kellett egy, már első pillanataiban világméretűvé eszkalálódó konfliktust, amelyet kezdetben a magyar társadalom egy része üdvözölt és támogatott.
Új, a háborút igazolni akaró irodalmi műfaj jelent meg, a háborús prédikációk és tanítások tömege került pappírra egy olyan korban, amikor a református egyház egyik legégetőbb kérdése a belmisszió volt. Az alábbiakban az Erdélyi Református Egyházkerület hivatalos lapját, a Református Szemlét és annak a háborúhoz köthető sajtóanyagát tekintjük át.
A téma az évek során mindig az aktuális helyzethez igazodott. Így öt év református sajtóanyagát átnézve igen szemléletesen képződik le a háború képe. Meglepő, de úgy gondoljuk, hogy a korszak hangulatát tekintve mégsem kirívó, hogy 1914-ben Erdélyben pont azok a teológusok voltak a leglelkesebbek, akik egyben a református egyház megújulásának és a hitélet felpezsdítésének voltak a zászlóvivői, és a háború után szinte mindannyian fontos pozíciókat fognak majd betölteni.
Elég itt csak Makkai Sándor, Révész László, Révész István, Bartok György és Kecskeméthy István nevét említeni. Az erdélyi református prédikációs irodalom és egyéb háborús írások elsősorban a német példákhoz kapcsolhatók, sok esetben német szerzőktől merítenek.
1914 augusztusában Makkai Sándor későbbi püspök nyitotta meg a sort „Ne rémüljetek meg a tűztől!” című írásával, amely a klasszikus példa lesz más szerzők további munkáihoz. Alapgondolata Péter I. levelének 4. 12-13 verseire épít: „Szeretteim, ne rémüljetek meg a tűztől, mely közöttetek támad”. Akárcsak az egész magyar sajtó és ennek nyomán a közvélemény, ő is a szerbeket és szövetségeseiket tette felelőssé a háborúért.
Számos protestáns európai teológushoz hasonlóan - feltehetően még mielőtt ezek írásait olvashatta volna - a háborút Isten akarataként értelmezte, aki próba elé teszi népeit, melyek ezáltal lelküket Isten felé fordítják.
Ezt a gondolatot viszi tovább egy másik beszédében, ahol Illés történetére alapozott. Eszerint a gyűlöletből szeretet lesz, azaz a háború tüze megtisztítja a lelkeket, Istenhez vezeti a népet. Ugyanezt írta le Bartók György teológiai tanár is:
a háború szellemi és lelki újjászületéshez vezet.
És valóban úgy tűnt, a történelem őket igazolja. Az egyházi sajtó a folyton ismételgetett nemzeti, nacionalista kliséket az Istenhez való megtérés motívumával megtoldva és ezeket gazdagon használva eufórikusan számolt be arról, hogy a templomok megteltek, a lelkészi teendők megsokasodtak, a bevonuló katonáknak, ha kellett, naponta osztottak úrvacsorát.
Vallásos irományokkal látták el a frontra menőket, gyűjtöttek az itthon maradott szegény sorsú családoknak. Szószéken és tábori istentiszteleten nyíltan kimondták, hogy az, aki családját, hazáját védi, nem vétkez, ha gyilkol. Gyakorlatilag teljesen szembementek a lelki megújulást hirdető tanokkal, de megtalálták a módját annak, hogy a háborút mégis ezek keretében magyarázzák.
1914 őszén, a református teológián egy öt előadásból álló sorozat indult, ahol a professzorok fiatal hallgatók számára értelmezték a háborút a Biblia tükrében.
Dr. Kecskeméthy István beszédében az Ószövetségi próféták példáját hozta fel, akik számos háború elindítói voltak, jelenlétűk egy-egy csatában erőt adott és a győzelem kulcsát jelentette. A háború szörnyűségeit Dávid király fiatalkori kegyetlenkedéseivel állítja párhuzamba és ennek kapcsán teszi fel a minden generációt izgató kérdést, hogy lehet-e az Ószövetség a kereszténység könyve. „Vannak javak, amelyeket csak ilyen rettenetes áron lehet megszerezni” mondja ki, hisz hitet nyerünk. A béke ugyan gazdagságot teremt, de elhalványulnak a nemzeti és vallási igazságok. Háborúval sújt Isten, mert szeret, és a háború fájdalmaiból megújulva kell kikerülni.
Dr. Gidófalvi István, a teológiai intézet főgondnoka ennél is tovább megy, méltatva az öt előadást, „eszményi magaslatokról világították meg a háborút” és íme, a történelem is a modern prófétákat igazolja, hisz a magyar hadsereg helytállt, a nemzetiségek hűségesek és a hadikölcsön sikere megmutatta, hogy külföld nélkül is erős az ország. Nem kellett az idegen tőke a magyar gazdaság felvirágoztatásához. Az erdélyi református irodalom által propagált gondolatok teljes mértékben beleillettek a korszak nacionalista és nemegyszer xenofób hangvételű háborús európai irodalmába és a háború után kialakult, az erdélyi magyarság szempontjából kedvezőtlen helyzet miatt még hosszú ideig kísértettek az egyházi diskurzusban.
A teológusok között Ravasz László, a későbbi Duna-melléki püspök mondta ki elsőként nagyhatású írásában, hogy egy korszak lezáródott, új eszmékért él és küzd a világ. Ezzel igazából a világi sajtóban is állandóan emlegetett új korszak motívumát emelte be a prédikációs irodalomba. Véleménye szerint a felgyorsult világ emberének lelkében békeidőben is háború volt. Szerinte értékek csak a tűzből születnek és az új korszakban annyi lesz az öröm, mint amennyi szenvedést elbírunk most. Ugyanerről beszélt Nagy Károly is, aki 1918 januárjától Kenessy Bélát követte a püspöki székben.
Pragmatikusabb álláspontot egyedül Dr. Kenessey Béla püspök képviselt. A fent említettekhez képest számos konzervatív elemet tartalmazó „Háború és vallás” című előadásában 1914 novemberében mondta ki, a háborús irodalom egészét tekintve is elsők között, hogy nem Gavrillo Princip szerb diák a felelős, hanem az erkölcseiben megromlott európai társadalom. Komolyabb elemzésbe itt most helyszűke miatt nem bocsátkozhatunk. Az említett példák az egyházközségek szószékein csak felerősödtek, illetve esetenként eltorzultak.
Az erdélyi püspökség és teológia körül csoportosuló teológusok többsége 1915-re teljesen kiábrándult a háborúból. Talán az első sebesülteket szállító szerelvények, a soha nem látott szenvedések, a kezdeti katonai sikertelenség voltak kijózanító hatással. A háború mint a lelki és nemzeti újjászületés lehetséges útja kikopott az erdélyi szerzők írásaiból.
A Református Szemle 1915. évi sorozatában a fent említett szerzők neve, Nagy Károly főjegyző kivételével hiányzik. Többnyire német háborús irodalomból fordítottak és interpretáltak. Csűrős József vidéki lelkész lett ennek a vonalnak a meghatározó alakja. A C. Röttinger, Rittelmeyer, Niebergall, Traub, Jatho, Naumann és Krimss, illetve a Kriegsfulgblatterből átvett írásokban már tükröződik a társadalom kétkedése, ott vannak a félelmek: csődbejutott-e a kereszténység? Ezen munkák türelemre, kitartásra intenek, a háborút szükséges rossznak állították be, és maradt a sokat állított és tagadott motívum is: minden Isten akarata. 1916-ban még kevesebb volt a hasonló típusú írás, bár Csűrös József lelkész és néhány társa még szorgalmasan gyártotta a fentiekhez hasonló írásokat. A háborúval kapcsolatos írásokat bőségesen találunk a továbbiakban is, de ezek már rendelkezések, helyzetelemzések és tényfeltárások, hisz Erdély is háborús terület lesz.
Kenessey Béla püspök Háborús húsvét című írásában még biztatott, hangsúlyozta a haza védelmének fontosságát. Az év második felében azonban teljesen megváltozott a háborúról való beszédmód. Románia szembefordulása a Központi Hatalmakkal és augusztusi támadása kelet Erdély magyarok lakta vidékeit érintette első sorban, az erdélyi székelységet, amelynek a magyar nemzeti politika különleges szerepet szánt Erdély elmagyarosításában. Korábban Magyarország magyarlakta területeit nem érintette a háború.
A pszichológiai sokk a sikeres katonai reváns ellenére mai napig megmaradt a magyar köztudatban. Kenessey augusztusi és decemberi körleveleiben már nyíltan kimondta, hogy a háború a civilizáció és az emberi kultúra teljes csődje. Isten akaratáról itt szó sincs, a vizsgált személyek közül a püspök az egyedüli, aki ezt az érvet a korábbiakban sem hozta fel. A közvetlen háborús élmények, a menekülésben embertársat meglopó, megzsaroló ember, a hadibeszállítók csalásai szolgáltattak témákat Kenessey ekkori beszédeihez. Figyelmeztetett, hogy az egyháznak meg kell maradnia a régi úton, és még erőteljesebben kell szolgálnia Istent és a nemzetet. A háborús jelenben pedig, a nagy lelki és anyagi nyomorúság idején vigasztalni kell az ige szavaival és fel kell ébreszteni a szunnyadó lelket.
1917-re megcsappantak a háborús egyházi beszédek, írások a Református Szemlében. Továbbra is a német szerzőket fordították. Mesterkéltek voltak, a hivatalos propaganda szólamait vették át: kitartásra biztattak és csak a megalkuvás nélküli békekötést támogatták. Igaz, 1917-et egy jó évnek is nevezhetnénk a Központi Hatalmak szempontjából, legalább is a keleti és olasz frontokon.
Az 1918-as év újévi beköszöntője azt is megkérdőjelezte, hogy szabad-e azt a kifejezést használni, hogy boldog újesztendőt, hisz a szerző szerint nyilvánvaló a társadalmi szétesés, elszabadult, romlott erkölcsök uralkodnak, a háború nem éltet, mint ahogy 1914-ben az Ószövetségi példák alapján magyarázták. Ekkor már sejthető volt, hogy a bajok más természetűek lesznek, mint a háború kezdetekor. Itt első sorban a nemzetiségi és társadalmi feszültségekre gondolt a szerző.
Az erdélyi magyar háborús egyházi irodalom egy, a magát uralkodó, többségi nemzetnek képzelő magyarság egyházi irodalma volt.
A központi vezetés sem a korszakot megelőzően, sem a háború idején nem számolt komolyan a nemzetiségek centrifugális érdekeivel. Az államhatalom az 1916-os román támadás után sem vonta le a következtetéseket, de az egyházi vezetők sem. A korabeli egyházi dokumentumokból kiderül, hogy az egyházi elit világosan látta, hogy a román értelmiség is megosztott a Romániához való csatlakozást illetően, de erről sose beszéltek, egységes magyar nemzetben gondolkodtak. Ezt, a későbbi történések alapján tévesnek bizonyuló álláspontot képviselte a református egyház is.
László Lóránt
László Lóránt könyvtáros, történész, a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár munkatársa. Történelem szakon végzett a kolozsvári Babeş-Bolyai Tudományegyetemen 2003-ban, ugyanitt mesterizett Történeti-antropológia szakon 2007-ben. 2008-tól egyháztörténet szakos doktorandusz a BBTE Református Tanárképző Karán, doktori kutatásainak témája: a Felekezetközi Tanács története. Kutatási területe: Marosvásárhely dualizmus kori társadalom története, illetve az erdélyi református egyház története a két világháború között. A szerző a marosvásárhelyi történészek Borsos Tamás Egyesületének elnöke.
Transindex.ro

Almási István 80 éves
Dr. Almási István erdélyi magyar népzenetudós 1934. december 8-án született Kolozsvárt. Elemi iskolai tanulmányait szülővárosában, a Református Elemi Iskolában végezte 1945-ben. Utána a nagy múltú Református Kollégium diákja, majd a tanügyi reform után a 2. számú Fiúlíceum tanulója volt, ahol 1951-ben érettségizett. Egyetemi tanulmányait 1951 és 1956 között a kolozsvári George Dima Zeneművészeti Főiskolán folytatta, ahol akkor Jagamas János folklórt, Major Ferenc szolfézst és zeneelméletet, Nagy István pedig karvezetést oktatott.
Már diákévei alatt cselekvően bekapcsolódott a Jagamas János által irányított erdélyi terepkutatásokba. A hírneves zenetudós irányításával első ízben, 1953-ban a Nádas menti Türében gyűjtött népdalokat, majd a következő évben közölte első szakcikkét a Művelődési Útmutatóban. Habár már 1956-ban zenetanári és karvezetői oklevelet szerzett, a jól ismert kisebbség- és tudománypolitikai viszonyok miatt végül is csak 1989-ben nyerhette el a zenetudományok doktora címet a kolozsvári zeneművészeti egyetemen. A Romeo Ghircoiaşiu professzor irányításával megvédett disszertáció címe Az erdélyi magyar népzenekutatás kezdeti korszaka (1920-ig).
Almási István fél évszázadon át, 1957-től egészen 2004-es nyugdíjazásáig a Román Akadémia kolozsvári Folklór Intézetében dolgozott. Annak keretében 1957 és 1960 között előbb próbaidős kutató, 1960 és 1969 között szakkutató, majd 35 éven át I. fokozatú tudományos főmunkatárs volt egészen 2004. december 1-ig.
Népzenekutatóként elsősorban olyan tájegységeken gyűjtött, ahol korábban mások kevésbé vagy egyáltalán nem folytattak kutatásokat: például az Érmelléken, a Szilágyságban, a Lápos mentén, Aranyosszéken, a Nyárád mentén, a Kis-Küküllő–Maros közén, a Homoród mentén és Háromszéken. Több mint 130 erdélyi és partiumi faluban végzett rendszeres, szakszerű terepkutatásokat. Összesen 5000 vokális és hangszeres dallamot gyűjtött össze, közülük körülbelül 4000 dallamot és szöveget jegyzett le magnószalagról, azokat pontosan tipologizálta. Szakszerűen összeállított kartotékai a kolozsvári Folklór Intézet aranytartalékát alkotják.
Tudományos kutatásai során elsősorban a népi dallamok osztályozásával, rendszerezésével és tipologizálásával, az etnikai kölcsönhatásokkal, a népdalgyűjtés módszertani problémáival és az erdélyi népzenekutatás történetével foglalkozott. Terepgyűjtéseiből és tudományos kutatásaiból 11 egyéni, részben társszerzőkkel írott könyve jelent meg az Irodalmi, a Kriterion, az Európa Könyvkiadónál, illetve az Európai Tanulmányok Alapítvány kiadójánál. A rendszerváltozás előtt írásait rangos hazai szaklapok (Korunk, Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények, Művelődés, Revista de Etnografie şi Folclor) publikálták, majd utána különböző magyarországi és európai tudományos periodikák. Összesen 157 tanulmányt, szakcikket, könyvismertetést közölt elsősorban tudományos és művelődési kiadványokban. Különböző hazai, magyarországi, ausztriai és németországi tudományos, közművelődési és oktatási rendezvényeken 166 előadást tartott a népzenetudomány, a zenetörténet és az egyházi zene kérdéseiről magyar, német, angol és román nyelven. Kiemeljük, hogy idegen nyelvű tanulmányait és előadásait saját maga állította össze, fordította. Különböző folkloristák és muzikológusok 33 tanulmányát és szakcikkét fordította le németből magyarra vagy románra és viszont, illetve magyarból románra és viszont. Az 1989-es rendszerváltozást követő évtizedekben ritka pontossággal és szakmai igényességgel összeállított előadásaival már különböző hazai és külföldi tudományos rendezvényeken is részt vehetett. Számos kiváló népzenei tárgyú műsort készített a kolozsvári és a budapesti rádió hallgatóinak. A kolozsvári bábszínház rendezőinek felkérésére népi dallamok felhasználásával összesen 7 bábjáték kísérőzenéjét állította össze.
Népzenei gyűjtéseit különböző forráskiadványokban adta közre. 1957-ben jelentette meg Szenik Ilonával és Zsizsmann Ilonával közösen A lapádi erdő alatt című nagysikerű gyűjteményét. 1969-ben pedig Olosz Katalinnal együtt adta ki a Magyargyerőmonostori népköltészet című kötetét. Iosif Herţeaval közösen jelentette meg 1970-ben Marosvásárhelyen 245 melodii de joc. 245 népi táncdallam. 245 Tanzmelodien című gyűjteményét. Tudományos igénnyel szerkesztette meg az 1971-ben kiadott Dalosfüzet-ét, valamint az 1972-ben és 1982-ben megjelentetett Tavaszi szél vizet áraszt című nagysikerű népzenei antológiáját. Almási István gondozta a Kányádi Sándor által magyarított Erdélyi jiddis népköltészet (Európa Könyvkiadó, Budapest 1989) című kötet zenei anyagát. Bogdán János 1906-os magyargyerőmonostori gyűjtését Monostori sugár torony című kötetében adta közre 2003-ban, a Kriza János Néprajzi Társaságnál Kolozsvárt.
Nagyfokú igényességgel és szakszerűséggel összeállított tanulmányaiban elsősorban az erdélyi népzenei örökség rendszerezésével, kölcsönhatásaival, gyűjtési módszereivel, valamint a magyar népballadákkal foglalkozott. Almási István egyik kedvelt területe az erdélyi népzenekutatás története. Benkő Andrással és Lakatos Istvánnal együtt készítette kiadásra Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése című nagysikerű kötetet, mely 1974-ben jelent meg. Ő rendezte sajtó alá Jagamas János A népzene mikrokozmoszában című, 1984-ben kiadott tanulmánykötetét. Bartók Béla erdélyi népzenekutatásaival kapcsolatban számos kiváló tanulmányt közölt a Korunkban (1965/10), Zenetudományi írások (1977), valamint a Bartók dolgozatok (1974) című tanulmánykötetekben. A népzene jegyében című, nemrég (2009) kiadott könyvében gyűjtötte, válogatta össze legkiválóbb írásait, tanulmányait és dolgozatait. A magyar népzenekutatás egyik legsikerültebb regionális népzenei szintézisét a Szilágysági magyar népzene (1979) című könyvében valósította meg. Két év múlva, 1981-ben a Román Akadémia a rangos Ciprian Porumbescu-díjjal jutalmazta szakszerű, tudományos monográfiáját.
A rendszerváltozás után Almási István cselekvően bekapcsolódott a hazai, a magyarországi és az európai szakmai életbe. 1990. március 18-án ő is aláírta a Kriza János Néprajzi Társaság alapító okiratát, 1990 és 1992 között annak tiszteletbeli elnöke volt. A Magyar Művészeti Akadémia rendes (2005), a Magyar Kodály Társaság tiszteletbeli (2007), a Magyar Néprajzi Társaság levelező (1989), a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja (2000). Továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság, a Romániai Zeneszerzők és Muzikológusok Szövetsége, a Nemzetközi Magyarságtudományi Társaság cselekvő tagja.
Fiatalabb korában a kolozsvári Kétágú református templom kántora volt, majd éveken át vezette a Farkas utcai református templom dalárdáját. Közvetlenül a hazai rendszerváltozást követő bonyolult években, 1990-1993 között az Erdélyi Református Egyházkerület főgondnoka volt.
Almási István három hazai középiskolai zenei tankönyv fordításában működött közre. Az 1990-es években igen jelentős szerepet játszott a Péntek János által alapított néprajzi és magyarságtudományi doktori iskola tevékenységében, melynek keretében számos disszertáció, referátum, vizsga igényes, objektív és szakszerű referense volt. Almási István az 1989-es fordulat után szakszerű előadásokat tartott Nagyváradon, a Partiumi Keresztyén Egyetem Egyházzene, illetve Zenepedagógiai Tanszékén (2001–2005), Kolozsvárt a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Református Teológiai Karának Zenepedagógiai Intézetében (2003–2013), a BBTE Magyar Néprajz és Antropológia Tanszékén (1993–1994, 2006–2007), valamint Marosvásárhelyen a Színművészeti Egyetem Zeneművészeti Karán (2005–2010). Rendszeres egyetemi előadásaival jelentős szerepet vállalt az erdélyi magyar zenetanári képzésben, egy újabb népzenekutató nemzedék kinevelésében. 2004-ben a budapesti Eötvös Lóránd Tudományegyetem Folklór Tanszékén, 2011-ben pedig a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Népzenei Intézetében tartott rendszeres egyetemi előadásokat a magyar népzene stílusrétegeiről és a népzenekutatás történetéről. Felkért, hivatalos opponensként összesen 17 véleményezést írt doktori disszertációkról, ugyanakkor 11 végzős egyetemi hallgató diplomadolgozatát irányította. Kivételes szakmai tudását és megbecsültségét tükrözi, hogy ő lektorálta a Magyar Népzene Tára Domokos Mária által szerkesztett XI., valamint a Paksa Katalin által szerkesztett XII. kötetét.
Almási István kórusvezetői tevékenységét 1970-ben Romániában a Kulturális Érdemrenddel jutalmazták. A Magyar Köztársaság Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma 2001-ben Szabolcsi Bence-díjjal tüntette ki zenetudományi munkásságának elismeréseképpen. A Romániai Magyar Dalosszövetség 2004-ben, újraalakulásának 10. évfordulóján, a Jagamas Jánosról elnevezett díjat adományozta Almási Istvánnak. A Magyar Művészetért Díj Kuratóriumának elnökétől 2007-ben, Kodály Zoltán születésének 125. és halálának 40. évfordulója alkalmával a Kodály Zoltán-emlékdíjat vehette át a budavári Mátyás-templomban. A Magyar Tudományos Akadémia Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottsága 2009-ben Arany János-éremmel jutalmazta tudományos eredményeit, munkásságát. A marosvásárhelyi Művészeti Egyetem szenátusa 2010-ben a doctor honoris causa (tiszteletbeli doktor) címet adományozta neki.
Nyolcvanadik születésnapja alkalmával a kolozsvári Folklór Intézet, a Kriza János Néprajzi Társaság, valamint a Magyar Néprajz és Antropológia Tanszék tagjainak nevében Almási Istvánnak jó egészséget, hosszú életet kívánunk.
Művelődés (Kolozsvár)

Interjú – A második bécsi döntés: történészek és túlélők szemével
Nagy Alpár: az észak-erdélyi magyarság 70 éve a négy év „kicsi magyar világ” erőforrásából él z 1940. augusztus 30-i második bécsi döntés 75. évfordulója alkalmából az Agnus Rádió interjúsorozatot indított, amelyben egyrészt szakemberek vázolják az akkori történelmi és egyházi helyzetet, másrészt idős embereket szólaltatnak meg, akik annak idején gyerekként átélték az akkori időszakot. A Szabadság és az Agnus Rádió együttműködése révén az újságban is közöljük ezeknek az interjúknak a szerkesztett, rövidített változatát. A sorozat második interjújában Nagy Alpár lelkipásztor, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karának egyetemi adjunktusa ismerteti a református egyház helyzetét a II. bécsi döntés utáni időszakban. Az interjút Szegedi Csaba készítette.
Meglepetés volt
Azt tudni kell, hogy a bécsi döntés elég váratlanul jött. Nem számítottak rá! Bár a visszaemlékezések szerint sejtették, hogy valami történik, mert mindenki feszülten figyelte a korábban lezajlott Turnu Severin-i tárgyalásokat, és sejtették, hogy ha nem békés, akkor hadi úton, de határrevízió fog történni. Arra nem számított senki, hogy egyik napról a másikra kihirdetik, hogy Erdély egy része Magyarországhoz fog tartozni. Wass Albert Jönnek című könyvének bevezetőjében is írja, hogy kalapot kell lengetni azok előtt, akik kimaradtak ebből. A kormányzó a szeptember 6-i bevonulás alkalmából Kolozsváron tartott beszédében is mondja, hogy szeretettel gondolunk azokra, akik most nem tértek vissza a magyar hazához, és imádkozunk és dolgozunk értük. Az egyik meglepetés az volt, hogy ilyen hirtelen jött a bécsi döntés, és a másik, hogy színmagyar területek nem kerültek vissza Magyarországhoz. Sok helyen inkább logisztikai mint etnikai szempontokat követett a Belvedere palotában meghúzott új határ.
Meglepő és csüggesztő volt például, hogy Nagyenyed és környéke nem kerül vissza, és csüggesztő volt a tordaszentlászlói völgy lakói számára, mert Magyarfenes, Tordaszentlászló, Magyarléta, mind színmagyar falvak voltak, de a községet alkotó román falvak miatt a község szintjén a románság többségben volt, ezért ez a rész nem került vissza itt, közvetlenül Kolozsvár szomszédságában. Érthetetlen, hogy miért nem került vissza Györgyfalva például, illetve Kolozsvártól keletre, délkeletre húzódó rész Ajtonnyal, Patával.
Kiürülnek dél-erdélyi gyülekezetek
Meglepetésként érte a döntés az egyházat is. Augusztus 29-én volt igazgatótanácsi gyűlés, egy nappal a bécsi döntés kihirdetése előtt. A jegyzőkönyvekben semmi nem utal arra, hogy valaki is szólt volna, hogy itt valami történni fog, aztán másnap kihirdetik a bécsi döntést. Vásárhelyi János püspök elmondása szerint azt az éjszakát álmatlanul, forgolódva töltötte, és Teleki Pál miniszterelnök éjféli beszéde volt az, ami megadta neki is az irányvonalat. Teleki Pál azt mondta, hogy most az első magyar feladat a kötelesség teljesítése. Mindenki keljen fel és végezze a munkáját úgy, mintha semmi sem történt volna. Akkor Vásárhelyi végiggondolta, hogy mit lehet tenni ebben a helyzetben. Nagyon bonyolult volt egy kettészakadt egyházkerület kérdését megoldani.
A két ország törvénykezése különbözött. A román kultusztörvény kimondta, hogy más ország területéről egyházat irányítani Romániában nem lehet. Ezzel próbálták kizárni a római katolikus egyház vatikáni irányítását. Másrészt pontosan a református egyházzal kapcsolatban akarták kizárni azt, hogy bármilyen módon kapcsolódjon a magyarországi református testéhez. Ezt Vásárhelyi püspök jól tudta. Azt is jól tudta, hogy a püspöknek hűségesküt kell tenni a román királynak. De a bécsi döntés kimondta, hogy elveszti a román állampolgárságát azzal, hogy a magyar állampolgárság javára optál. Azt is tudta, hogy magyar állampolgárként nem lehet püspöke a Romániában maradt, magyar reformátusoknak.
Tudni kell, hogy az optálás miatt masszív migráció indul Dél-Erdélyből északra.
Elmennek azok, akik észak-erdélyi származásúak voltak, de Dél-Erdélyben dolgoztak.
A székely bányászok a Zsil völgyéből, a székely munkások Brassóból, Bukarestből mind visszatérnek a Magyarországhoz csatolt területekre. Viszont a nem földhöz kötődő réteg is távozik, például a kereskedők, az iparosok, a hivatalnokok, a gyári munkások vagy a vasútnál dolgozók. Ezeknek egyik része is elmegy, főleg azért, mert a bécsi döntés miatti bosszúból a román hatóságok a magyarokkal szemben numerus clausust vezetnek be (korlátozzák a magyar alkalmazottak számát), illetve ezeket az embereket elbocsátják. Egész gyülekezetek ürülnek ki, csak két példát mondanék: Konstanca mindössze 30 lélekkel marad a bécsi döntés után, a lelkésze is távozik, illetve Petrila-Lónyaytelepen a 600 lélekből a bécsi döntés után mindössze ötven marad. Várható volt az is, hogy a gyülekezetekkel együtt a lelkészek is mennek, hisz ők is pontosan a nem földhöz kötött réteghez tartoztak. Volt a lelkészi karnak egy bizonyos szűk rétege, aki küldetésként vállalta a Dél-Erdélyben való helytállást, de nagy részük legszívesebben eltávozott volna. Most ezt meg kellett állítani.
Azt is meg kellett állítani, hogy a nyáj szétszéledjen, teljes káosz lett volna. Vásárhelyi püspök úgy gondolta, hogy ideiglenes intézőbizottságot nevez ki Dél-Erdélyben. Egyetlenegy Dél-Erdélyben maradt lelkész volt, aki igazgatótanácsi tag is volt, Nagy Ferenc, a gyulafehérvári egyházmegye esperese, tövisi lelkész. Őt bízza meg azzal, hogy hozzon létre ideiglenes intézőbizottságot addig, amíg megszerveződik a végleges egyház.
Szabadság (Kolozsvár)

Beszámoló A Magyar Tudomány Napja Erdélyben 14. fórumáról
A tudomány evolúciója: a valóság és a virtuális világok
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület tizennegyedik alkalommal rendezett tudományos fórumot a magyar tudomány napja alkalmából. Konferenciánk a 2002-ben indult sorozat része, célja, hogy a különböző tudományágak és tudományos műhelyek számára teret biztosítson az elért eredmények bemutatására, megvitatására, valamint a jövőbeni feladatok kijelölésére és egyeztetésére. Idei rendezvényünk plenáris ülésére 2015. november 20-án került sor Kolozsvárott a hagyományos helyszínen, a Protestáns Teológiai Intézet dísztermében. Ez évi fórumunk központi témája A tudomány evolúciója: a valóság és a virtuális világok , a rendezvény fővédnökségét Lovász László, a Magyar Tudományos Akadémia elnöke vállalta el.
Nagyszabású ünnepi konferenciánk minden évben nagy érdeklődésnek örvend, a rendezvény első napján a közönség plenáris előadásokat hallgathat meg, majd ezt követően a szakosztályok és fiókegyesületek szervezésében, szűkebb szakterületek szerint csoportosulva hangzik el több tíz értékes előadás, amelyeket minden esetben szakmai vita követ.
A rendezvényt Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke nyitotta meg, aki beszédében kiemelte a rendezvénysorozat jelentőségét, ezt követően Mile Lajos, Magyarország kolozsvári főkonzulja köszöntötte az egybegyűlteket. Köszöntőjében kitért a szellemi elitnek a kisebbségi közösségben betöltött fontos szerepére. A köszöntések sorában Kocsis Károly, az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottságának elnöke következett, aki a határon túli magyar tudományos intézmények számának gyarapodására hívta fel a figyelmet, kiemelve, hogy míg a kilencvenes évek elején mindössze tizennyolc műhelyt sikerült összeszámolni, mára már kilencven tudományos intézményről számolhatunk be.
Az idén a plenáris ülésen tizennyolc előadás hangzott el, a nyitó előadást a Magyar Tudományos Akadémia elnöke, Lovász László tartotta Szépség és matematika címmel, aki először tisztelte meg jelenlétével az Erdélyben megtartott magyar tudomány napját.
Ezt követően intézményvezetők tartottak beszámolót a gondjaikra bízott tudományos műhelyek kutatómunkájáról és tudománynépszerűsítő tevékenységéről. Egyetemi rektorok, csoportvezetők, múzeumigazgatók, kutatóintézetek vezetői számoltak be intézményeik tevékenységéről, az erdélyi tudományossághoz való hozzájárulásukról. Soós Anna távollétében Nagy László rektorhelyettes rajzolta fel a Babeş–Bolyai Tudományegyetem tudományos térképét, ezután következett Dávid László, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem rektora (Tudományos kutatás a Sapientia EMTE-n. Célok; feltételek és elért eredmények) és Bányai Éva, a Bukaresti Egyetem Idegen Nyelvek és Irodalmak Karának hungarológiai csoportvezetője nyújtott átfogó képet az egyetem múltjáról, jelenéről és jövőjéről, az elérendő célokról. Ezt követően az egyetemi tanárok sorában Buzogány Dezső, a Református Tanárképző Kar és a Protestáns Teológiai Intézet oktatója kapott szót, aki Egyháztörténet és állagmegóvás címmel ismertette az általa vezetett kutatócsoport munkáját, míg Szilágyi Tibor, a Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Egyetem tanára az orvosbiológiai kutatásokról beszélt a közönségnek közérthető formában. Biró A. Zoltán intézményvezető Csíkszeredából (KAM – Regionális és Antropológiai Kutatások Központja) Szakmai és társadalmi szerep – Társadalomtudományi kutatóműhely címmel tartott előadást. Horváth István, a kolozsvári Nemzeti Kisebbségkutató Intézet vezetője az első hét év tudományos munkásságáról értekezett. Lázok Klára, a marosvásárhelyi Teleki–Bolyai Könyvtár osztályvezetője, video üzenetben küldte el A Teleki-Bolyai Könyvtár tudományos-, illetve tudománynépszerűsítő tevékenysége 2013-2015 című előadását.
Erdélyi múzeumigazgatók (főként a történelmi Székelyföldről, de a szatmárnémeti múzeum aligazgatója is) ismertették intézményeik hozzájárulását a régió kulturális és tudományos életéhez: Vargha Mihály, a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum éléről (Utak és irányok a Székely Nemzeti Múzeum életében), Gyarmati Zsolt, a Csíki Székely Múzeum igazgatója (Centrum a végeken – A Csíki Székely Múzeum tudományos munkája), Miklós Zoltán-István, a székelyudvarhelyi Haáz Rezső Múzeum vezetője (Értékorientált jövőépítés), Soós Zoltán, a Maros Megyei Múzeum igazgatója (Múzeumfejlesztési stratégiák a Maros Megyei Múzeumnál. Műemlékvédelem, kutatás és állománygyarapítás), Csergő Tibor, a gyergyószentmiklósi Tarisznyás Márton Múzeum igazgatója (A felzárkózás évtizede (2005–2015). Tudomány és közművelődés a Tarisznyás Márton Múzeumban), valamint Szőcs Péter Levente (A Szatmár Megyei Múzeum gyűjteményei és tudományos kutatásai. Eredmények és lehetőségek)
A kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság elnöke, Jakab Albert Zsolt tudományszervező tevékenységükről számolt be, és rendezvénysorozatunk tizenhárom éves pályafutásában először mutatkozhatott be a Kolozsvári Magyar Diákszövetség is, jelenlegi elnöke, Rés Konrád a KMDSZ tehetséggondozó aktivitásáról tartott előadást.
Az előadás-sorozatot a házigazda intézmény főtitkárának, Bitay Enikőnek a beszámolója zárta, A múlt értékei, a jelen kutatásai, a jövendő céljai az Erdélyi Múzeum-Egyesületben címen ismertette az EME kutatóműhelyeiben, könyvtárában, szakosztályaiban folyó tudományos kutatómunkát és tudománynépszerűsítő tevékenységet. Zárszavában az együttműködések jelentőségét emelte ki, utalva arra, hogy ez a fórum is ezt szolgálta azáltal, hogy 18 intézmény tudományos törekvéseiben tekinthettünk bele. „Csakis egymás tudományos tevékenységének megismerése, értékelése, tisztelete és az összehangolt együttműködés adhat alapot a kisebbségben működő hatékony tudományfejlődésnek” . A tudomány napi rendezvény keretében 2015-ben is sor került a Gr. Mikó Imre-emléklapok átadására. Lovász Lászlónak, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének az EME tudományos kutatói és ismeretterjesztő munkássága folyamatos és hatékony támogatása elismeréseként adományozott Gr. Mikó Imre-emléklapot intézményünk. Sipos Emese tudományos kutatómunkája és az EME Orvos- és Gyógyszerésztudományi Szakosztályának újjászervezésében és folyamatos működtetésében kifejtett kiemelkedő munkássága elismeréseként, míg Mező Piroska és Kerekes György az EME kiadványainak szerkesztésében, gondozásában kifejtett kiemelkedő munkásságukért részesült Gr. Mikó Imre-emléklapban.
A plenáris rendezvény fogadással ért véget az Agapé étteremben, melynek ünnepi hangulatát Márkos Albert és Kolcsár Péter kiskoncertje emelte.
Erdélyi Múzeum-Egyesület
eme.ro

Elhunyt Tőkés István, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese
Életének századik évében, kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében január 15-én, pénteken elhunyt Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese.
Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig  a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta.
Tőkés István temetési istentiszteletét 2016. január 21-én, csütörtökön 13 órakor tartják a kolozsvári Farkas utcai református templomban, földi maradványait a Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra. maszol.ro

Orbán Viktor is elbúcsúzott a „példamutató tanútól”, Tőkés Istvántól 
Egy évszázad példamutató tanújaként búcsúztatták a kolozsvári Farkas utcai templomban az élete századik évében meghalt Tőkés István református lelkészt, egyházi írót, teológiai professzort, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettesét, Tőkés László édesapját – adja hírül a kronika.ro. Orbán Viktor miniszterelnök búcsúbeszédében egy nemzedék utolsó képviselőjeként említette a professzort, „akinek élete ott kezdődött el, ahol a történelmi Magyarország véget ért”. Mint felidézte, az a sors jutott nekik osztályrészül, hogy a részeire hullott nemzet számára megőrizzék az egészet, az összetartozást. „Nekik kellett továbbadni a magyarság megmaradásának az evangéliumát a családban, az iskolában, a templomban és a közéletben” – fogalmazott az MTI által idézett Orbán Viktor.
A miniszterelnök szerint Tőkés István „a szellem és a lélek fegyverével” harcolt a népéért és az igazságért, és hitte, hogy az igazság szabaddá tesz. Hozzátette, ez a meggyőződés tette őt szabad emberré a háborúban, a diktatúrában és a demokráciában egyaránt. Orbán Viktor azt is kiemelte, hogy úgy élt és alkotott, hogy a hely, amelyhez küldetése köti, nem feledtette vele az egész világ iránt érzett felelősséget. Úgy vélte, az ilyen élet a választottak kiváltsága.
„Azok nevében búcsúzom most tőle, akik hálával és köszönettel tartozunk életéért, hitéért, hűségéért, bátorságáért, tanításáért és tudományáért. Azok nevében, akiknek az a felelőssége, hogy ne merüljön feledésbe, ne tűnjön el értelmetlenül az, amit ő adott nekünk, magyaroknak. (...) Szolgáljon tanulságul egész életútja mindazoknak, akik a közéletben – ahogyan ő fogalmazott egyik utolsó levelében – védeni hivatottak, ami védhető. Védeni, ami védhető, és építeni, ami építhető” – fogalmazott a miniszterelnök. Orbán Viktor hozzátette, lehet és kell is építkezni abból a szellemből, amelyet a Házsongárdi temetőben nyugvó magyarok hagytak hátra. Azt is megemlítette: a koporsó, amelyet ilyen sokan állnak körül, nem a reménytelenséget sugározza, hanem a reményt, a hit erejét, az élet erejét.
Az évszázad tanújaként emlékezett Tőkés Istvánra Kató Béla erdélyi református püspök is, aki a professzor harcos szellemét emelte ki. Mint felidézte, Tőkés István számára a keresztény alázat nem a meghunyászkodást, nem a beletörődést, hanem a kiállást jelentette. „Ha mindnyájan követnénk őt gyermekvállalásban, bátorságban és az igazságért való kiállásban, akkor megmaradásunk biztosítva lenne az idők végezetéig” – jelentette ki a püspök. Arra utalt, hogy Tőkés István koporsóját nyolc gyermeke és 27 unokája állta körül. Tőkés István gyászszertartásán közel ezren vettek részt a kolozsvári Farkas utcai templomban, ahonnan a halottat a Házsongárdi temetőbe kísérték.
Tőkés István életének századik évében, kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében hunyt el, január 15-én. Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta – írja a kronika.ro. Erdély.ma

Orbán Viktor Kolozsváron: a kormányfő részt vesz Tőkés István temetésén
A Maszol értesülései szerint Orbán Viktor is részt vesz csütörtökön a január 15-én elhunyt Tőkés István teológiai professzor temetésén. A magyar miniszterelnök beszédet is mond. Orbán Viktor legutóbb 2014. október 3-án járt Kolozsváron. Akkor a Református Kollégium szakiskolájának átadási ünnepségén vett részt. 
 A kolozsvári Farkas utcai református templomban  közel ezer tisztelőjének részvételével kezdődött el Tőkés István református lelkész, egyházi író, teológiai professzor, az Erdélyi Református Egyházkerület egykori püspökhelyettese, Tőkés László édesapja gyászszertartása. A szertartáson részt vesz Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke és Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere. A magyar kormányfőt kolozsvári útjára fia, Orbán Gáspár is elkísérte. A gyászszertartáson az erdélyi történelmi egyházak több vezetője, köztük Bálint Benczédi József unitárius püspök, Adorjáni Dezső evangélikus püspök és Kovács István kolozsvári katolikus főesperes is részt vett. A politikusok közül Horváth Anna kolozsvári alpolgármestert és Szilágyi Zsoltot, az EMNP elnökét látta tudósítónk a zsúfolásig megtelt templomban.
A temetési istentiszteleten Papp Géza, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspöke mondott igét. Beszédet mondott Kató Béla jelenlegi püpök, Adorjáni Zoltán református teológiai tanár, Kovács István főesperes, majd Orbán Viktor is. Megemlékezésében a magyar kormányfő felidézte: Tőkés István a magyar nemzet szétszakadásának korszakában született, és élete során soha nem tudott belenyugodni a nemzet szétszakítottságába.
Tőkés Istvánt a gyászszertartás után a kolozsvári Házsongárdi temetőben helyezik örök nyugalomra. Tőkés Istvánt élete századik évében pénteken kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében érte a halál.
Ki volt Tőkés István?
Tőkés István 1916. augusztus 8-án született Székelyföldön, a háromszéki Málnáson. Középiskolai tanulmányait a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, majd a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett lelkészi diplomát 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból.
Az Erdélyi Református Egyházkerületben Vásárhelyi János mellé püspöki titkárrá nevezték ki 1941-ben. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották. A tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig  a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól.
A román nacionalista, kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit. Emellett számtalan teológiai és egyháztörténeti tanulmányt és könyvet írt. Élete utolsó évéig alkotó munkát végzett. A romániai magyar református egyház élete 1944-1989 című könyve bővített kiadása, 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született.
2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést kapta.
A gyászoló család a „Templom és iskola” szellemében arra kéri a temetésen részt venni óhajtókat, hogy ne vigyenek koszorút. Az erre szánt összeget a kolozsvári Kétágú-templom helyreállítására, valamint Tőkés István szülőfalujának, Málnás iskolájának támogatására fogadják. maszol.ro

Száz év a gondviselés jegyében
Tőkés István emlékezete
Életének századik évében, 2016. január 15-én kolozsvári otthonában, gyermekei és unokái körében elhunyt Tőkés István református lelkész, az Erdélyi Református Egyházkerület volt püspökhelyettese.
Több mint egy éve, 2014 decemberében jártam nála utoljára. Hosszasan csöngettem, mert előzetesen lelkemre kötötte. „Tudja, kedves Samu, majdnem 99 évesen már nem rohangál az ember” – figyelmeztetett. Aztán hallottam, amint öreges járással közeledik, ajtót nyitott, egész lénye csupa mosoly volt, s úgy karolt belém, mintha rendszeres látogatója lennék. Tőkés István nyugalmazott református lelkésszel, egyházi íróval, teológiai professzorral, lapszerkesztővel – nem mellékesen Tőkés László édesapjával, de ezt a „címkét” már bölcs mosollyal nyugtázta – a református egyház tulajdonában lévő, múlt század eleji polgári hangulatot árasztó kolozsvári lakásban égig érő könyvespolcok árnyékában telepedtünk le.
Csiszolatlanul, akár az élet
„Egy ideje már nemcsak egy-egy évben gondolkodom – mondta, amikor rákérdeztem, milyen évet hagy a háta mögött –, hanem tekintgetek vissza is, előre is. Egyfajta bogaram, hogy sűrűn végigveszem életem különböző időszakait, a családtagjaim sokszor bosszankodnak is fölötte. De hát mit tehetnék, ha a Monarchia végén, 1916-ban születtem, megéltem Trianont, ifjúként értem meg 1940-et. Ennél a dátumnál rendszerint megállok, s azt mondom: ha meg kellene írnom, mit jelentett nekem a kis magyar világ, azt mondanám, hogy éltem ’40-től ’44-ig. A többin gyorsan átszaladok 1989-ig. Hogy mi van azóta? Vagyunk, amiben vagyunk, megválaszolatlan kérdésekkel élek azóta is. Eszter lányom lepett meg néhány éve életem igazi tükörképével, egy könyvvel, amely a feleségemmel való levelezésemet tartalmazza, Őt 1938-ban ismertem meg, 2001-es haláláig éltünk együtt. Abban a körülbelül ötszáz levélben benne van minden, talán az az egyetlen hiteles dokumentum rólam.” Az íróasztalon heverő könyvek halma alól előkerült a leveles könyv is. Belelapoztam, s bár képekkel illusztrált nyomtatott oldalakba merevített levelezést láttam, kissé feszengtem, amint beleolvastam a bensőséges megszólításokat bőven tartalmazó írásokba. István bácsi minden bizonnyal látta rajtam a tartózkodást, mert biztatni kezdett, hogy csak nyugodtan. „Ez az egész tükörképe annak, ahogy jártam, ahogy hallgattam vagy beszéltem, ahogy sírtam. Minden csiszolatlanul, ahogy az életem zajlott. Mélységekkel és magasságokkal. Én is sokszor rácsodálkozom a szó legnemesebb értelmében: ez is én voltam? Ezek e levelek segítenek még inkább megérteni, hogy végig a gondviselés jegyében zajlott az életem.”
A lelkek orvosa
Hogy valóban a legalkalmasabb feladatot rótta-e rá, azt, amire István bácsi a leginkább vágyott, nos, ebben találkozásunkkor is voltak még „vitái” a gondviseléssel. Hiszen ifjúsága idején ő is tele volt elvekkel, világmegmentő álmokkal, terveket szövögetett. A hajdani leveleket olvasva, mondta, többször támadt az az érzése: te akkoriban nem azzal foglalkoztál. Családot alapítottál, igazi hívő erdélyi református embernek készültél, lelkipásztornak is. De immár kristálytisztán látja, fogalmazta meg beszélgetésünk során, hogy életében semmi sem történt véletlenül.
Mert igazából nem is lelkipásztor akart lenni, hanem orvos, de mivel hamar kiderült, hogy nem lehet kutatóorvos, úgy határozott, akkor inkább lelkész lesz. Négy év teológia, majd a németországi tanulmányok alakítgatták a képet benne, mit is jelent lelkésznek lenni. Nem professzornak, nem teológusnak, nem tudósnak, hanem igazi lelkésznek, a magyar falu embere gondozójának. Menet közben azonban minden másként alakult: 1940-ig külföldi tanulmányúton volt, ott érte utol Vásárhelyi János püspök levele. Erdély református püspöke azt kérdezte tőle: elvállalja-e a püspöki titkári feladatot? Elvállalta, és e szolgálat során ébredt rá, hogy létezik lelkipásztori gondozás is. Egy ideig feleségével együtt még táplálta a falusi lelkipásztori álmot, hiszen voltak meghívásai, Bodokról és Papolcról is, de akkor már nyakig benne volt a főiskolásokat célzó lelkészi szolgálatban. Egy kolozsvári főiskolás közösség létrehozását is tervezte, ezt azonban nem sikerült megvalósítania.
A lojalitás története
A püspöki titkári feladatokkal óhatatlanul társuló beavatottság, a különleges státus azonban nehéz pillanatokat is tartogatott. Elöljárójával jelen volt például 1949-ben Bukarestben, amikor a román államhatalom aláíratta a történelmi egyházak püspökeivel az úgynevezett lojalitási nyilatkozatot. Az aláírók sorába csak Márton Áron római katolikus püspök nem állt be. „Életem nagy kérdése volt akkor: miként lehet talpon maradni a román kommunista világban úgy, hogy közben ne kényszerüljek feladni a hitéletemet, a magyarságomat? Azokban a napokban Bukarestben azt sem tudtam, hogyan rejtőzködjem el a fényképészek elől. Ott mondtam el püspökömnek, hogy a köztudatban – és az utókorban is majd – az él, ő már-már árulója a református egyháznak, míg Márton Áron a nehéz helyzetben is helytáll. Vásárhelyi azt mondta akkor nekem: nézz ide, fiam, nekem püspökként a református lelkészekre és családjukra is tekintettel kell lennem. Márton Áronnak és lelkészeinek nincs családjuk, neki ezt a felelősséget nem kell a vállára vennie. És mögötte ott áll a római pápa is. Bárcsak eljönne az idő, amikor felelősségre vonnak a döntéseim miatt, tette hozzá. Azt tartotta a püspök, hogy amíg a romániai egyházi élet irányítása az ortodoxok kezében van, a református egyház csak úgy maradhat meg, ha azt teszi, amit az ortodox egyház.”
A megmentés álma
Tőkés István nézetei sok tekintetben eltértek a fősodortól. Például abban, hogy nekünk, magyaroknak nincs mit keresnünk Erdély egész területén. Úgy tartotta, földrajzilag ki kell jelölni egy olyan területet, amelynek támogatásába az anyaország is mindent belead. „Üljenek össze a demográfusok, a filozófusok, a papok, és mondják meg, hol húzódik az a terület, ahol a Székelyföldtől a magyar–román határig még erdélyi magyar életet lehet építeni. A határokat persze nem lehet megváltoztatni, de azt el kell érni, hogy ez a terület az anyaország amolyan előretolt helyőrsége legyen. És ezen a területen olyan világot kell kialakítani, ahová Budapestről is szívesen költöznének az emberek.” Fogarasról például lemondana. Az ott élő magyaroknak azt mondaná: nagyon szeretlek benneteket, de költözzetek ide hozzánk. Ha maradtok, ekként foglak tovább szeretni, de azt az ajtót az Úr becsukta. A gondolat megérlelődéséhez azonban nyíltan kellene beszélni róla. Meg kellene nézni, hol húzódnak a magyar élettér természetes határai. Ki kellene jelölni a magyar jövendőt ígérő területet. „Mert most sehol sincs magyar jövendő, még a Székelyföldön sincs. Sepsiszentgyörgyön gyermekkoromban még a macska is magyarul nyávogott, most a vasútállomáson azt mondják, poftiţi, ha jegyet akarok venni. Én megéltem azt az időt, amikor Kolozsvár lakosságának nyolcvan százaléka magyar volt, most pedig rongyos 18 százalékon vagyunk. László fiamnak is sokszor mondom ezeket, de ő leint, hogy ez csak álom.” Engedelmesség az igazságnak
Nyolc gyermek, általuk 27 unoka és 12 dédunoka vette körül 2014 decemberében Tőkés Istvánt. A sok gyermek persze sok gondot, aggodalmat is jelentett. Kérdeztem, adódtak-e olyan pillanatok 1989-ben, amikor azt kívánta, László fia ne feszítse tovább a húrt, mert az életét veszélyezteti. Került-e ellentmondásba a szülői féltés a tudattal, hogy László igaz ügyet képvisel? „Mindenki féltette Lászlót, és természetesen felmerült az is a családban, hogy vajon okos dolog-e tovább feszíteni a húrt. A híres Panoráma-interjú előtt még nem gondoltunk arra, hogy bántódása eshet, utána azonban tudtuk, hogy bármi megtörténhet vele. De soha senki nem vádolta azért, amit tett. Nem mondta senki neki, hogy ne csináld tovább, én a legkevésbé. Az édesanyja is azt mondta: ha letartóztatják Lászlót, akkor is mellette kell állnunk.”
Úgy tartotta, fia, Tőkés László a családi gondolkodás továbbvivője. Pedig egyfajta liberális szellemben nőtt fel, fiatal korában mindenkit kritizált. „A legnagyobb elismeréssel akkor adóztam neki, amikor egy interjúban így fogalmazott: »Semmit sem csináltam, csak azt, amit bármelyik becsületes református lelkész, aki teszi a dolgát.«
Az igazságnak engedelmeskedett.”
CSINTA SAMU
Tőkés István
Málnáson született 1916. augusztus 8-án, középiskolai tanulmányait a Székely Mikó Református Kollégiumban végezte, lelkészi diplomát a Kolozsvári Református Teológiai Fakultáson szerzett 1938-ban. Ezt követően Németországban és Svájcban tanult, majd Kolozsváron nyerte el a teológia doktora címet újszövetségi tudományokból. Az Erdélyi Református Egyházkerület akkori püspöke, Vásárhelyi János mellé 1941-ben püspöki titkárrá nevezték ki. 1946-tól 1973-ig az egyházkerület igazgatótanácsának tagja volt, 1952-ben az egyházkerület generális direktorává (közügyintézővé), 1974-től egyházkerületi főjegyzőjévé (püspökhelyettesévé) választották, ezt a tisztséget 1983-ig töltötte be. 1973-tól 1983-as kényszernyugdíjazásáig a kolozsvári Protestáns Teológia professzoraként az újszövetségi tanszéken tanított. 1989-ben a kommunista állam nyomására egyházi felettesei eltiltották az egyházi szolgálattól. A kommunista rendszer legnehezebb időszakában védte egyháza és nemzete érdekeit, több teológiai és egyháztörténeti tanulmány és könyv fűződik a nevéhez. A romániai magyar református egyház élete 1944–1989 című könyve bővített kiadása 2014-ben jelent meg. Egyházi és oktatói munkássága mellett nyolc gyermeket nevelt fel, 27 unokája és 13 dédunokája született. 2002-ben Károli Gáspár-díjjal, 2006-ban Pro Ecclesia-díjjal tüntették ki, 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2012-ben a Magyar Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést adományozták neki. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Véget ért a XIX. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia
A XIX. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia záróünnepségére vasárnap zajlott Kolozsváron, a Babeș– Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximum termében.
Dr. Soós Anna, a BBTE magyar tagozatáért felelős rektorhelyettese köszönetet mondott a hallgatóknak, a felkészítő tanároknak, a KMDSZ csapatának és a BBTE kollégáinak a rendezvény megszervezéséért: „Holnaptól a következő évre kell készülni, hiszen egy hosszú idő munkája, hogy ilyen szép termést takaríthassunk be.”
A szervező intézmények részéről köszönetet mondott dr. Szabó Árpád Töhötöm, egyetemi adjunktus, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet vezetője és Rés Konrád Gergely a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke.
A felszólalásokat követően a díjak átadása zajlott. Az első helyezettek 300 lejt nyertek a Kolozsvári Egyetemi Intézet jóvoltából, a második helyezetteknek 200 lejt ajánlott fel Romániai Magyar Demokrata Szövetség Főtitkársága és a harmadik díjban részesülteknek 100 lejt ajánlott fel az Iskola Alapítvány.
112 hallgató nyert részvételt a 2017-es magyarországi Országos Tudományos Diákköri Konferenciára. A díjátadó gálát a BBTE Református Tanárképző Kar, Zenepedagógia szakos hallgatóinak kórusa nyitotta meg, ezt követően a Vates Quartet szórakoztatta a hallgatóságot.
maszol.ro

OTDK: 112-en mehetnek az ETDK-ról
A Babeş– Bolyai Tudományegyetem Auditorium Maximum termében tartották meg vasárnap a XIX. Erdélyi Tudományos Diákköri Konferencia záróünnepségét.
A díjátadó gálát a BBTE Református Tanárképző Kar, Zenepedagógia szakos hallgatóinak kórusa nyitotta meg, ezt követően a Vates Quartet szórakoztatta a hallgatóságot, majd Soós Anna, a BBTE magyar tagozatáért felelős rektorhelyettese mondott köszönetet a hallgatóknak, a felkészítő tanároknak, a KMDSZ csapatának és a BBTE-s kollégáinak a rendezvény megszervezéséért: „Holnaptól a következő évre kell készülni, hiszen egy hosszú idő munkája, hogy ilyen szép termést takaríthassunk be.”
A szervező intézmények részéről köszönetet mondott Szabó Árpád Töhötöm, egyetemi adjunktus, a Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet vezetője és Rés Konrád Gergely, a Kolozsvári Magyar Diákszövetség elnöke.
Szabadság (Kolozsvár)

Közelednek a felvételik: idén sem indul új magyar nyelvű képzés
Először különítenek el mesteris helyeket romáknak a BBTE-n
Partnerségi egyezményt kötött tegnap a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) és a kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet, amelynek kedvezményezettjei a BBTE Református Tanárképző Karának diákjai lesznek – tudtuk meg tegnap azon a sajtótájékoztatón, amelyen a jövő hónapban esedékes felvételik főbb részleteit hozták nyilvánosságra a BBTE vezetői, így azt, hogy a tavalyihoz képest sem az alapképzésen, sem a magiszteri tagozaton nem csökkent a nyári felvételin meghirdetett helyek száma.
Előbbi esetében összességében 4915 tandíjmentes és több mint 9000 tandíjas helyet hirdetnek meg, további 2700 „gólya” pedig távoktatásban vagy csökkentett látogatású helyen tanulhat. Négy új alapképzés indul – ebből kettő angol nyelven – magyar nyelven viszont egy sem, mivel a jelenlegiek lefedik a keresletet. Újdonság, hogy első ízben hirdetnek meg helyeket roma nemzetiségűknek a magiszteri képzésben.
Szabadság (Kolozsvár)

Fiatal hazai tehetségek a nyári hangversenyeken
A Farkas utcai református templom javítása miatt a több éves hagyománnyal rendelkező nyári hangversenyeket nélkülözniük kellett a kolozsvári komolyzene-kedvelőknek. A templom tavalyi felújítása nyár közepén történt, ezért nem volt lehetőség egy nyári hangversenysorozat megszervezésére. A 2016-os nyári hangversenyévad megszervezését kolozsvári orgonaművész, Miklós Noémi, a Babeş– Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Református Tanárképző Karának oktatója (képünkön) vállalta magára, akit a szervezés menetéről, nehézségeiről kérdeztünk.
– Szervezőként és előadóként is érintett vagy a 2016-os nyári hangversenyeket illetően. Az elmúlt évek során többször is felléptél ezeken a hangversenyeken. Miért vállaltad el a szervezést? Hogyan kezdődött?
– Igen, a 2016-os koncertsorozaton előadóként is jelen leszek kétszer. A szervezést azért vállaltam el, mert Fazekas Zsolt tiszteletes felkért. Egyébként a templom tatarozása előtti koncertsorozatot is én szerveztem. Most azért is vállaltam el, mert úgy érzem, a koncertsorozat szervezéséből is sokat tudok tanulni, ami a saját előadói karrierem egyengetését illeti. Ma nem elegendő pusztán előadóművésznek lenni, az embernek menedzselni is kell tudnia magát.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Bécsi-Kolozsvári előadó az első orgonakoncerten
Kolozsvári származású és szülővárosával továbbra is élénk kapcsolatot ápoló orgonaművész, Windhager-Geréd Erzsébet nyitotta meg a Farkas utcai református templomban a nyári hangversenyévadot.
A bécsi lutheránus templom orgonistája nem lett hűtlen Kolozsvárhoz, ugyanis évek óta a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Református Tanárképző Karán, a Zenepedagógia szakon kórust, karvezetést és orgonaimprovizációt tanít. A koncert elején a hangversenysorozat szervezője, Miklós Noémi orgonaművész és BBTE-oktató köszöntötte a jelenlévőket.
Évekkel ezelőtt már alkalmam nyílt meghallgatni Windhager-Geréd Erzsébet orgonaművészt, talán szintén egy nyári orgonahangverseny keretében. Már akkor feltűnt érett előadóművészi stílusa, technikai magabiztossága és nem utolsósorban muzikalitása. Most ugyancsak ezeket a pozitívumait emelném ki. Windhager-Geréd Erzsébet játékán érződött az, hogy gyakorlott előadó, akinél a hangszeren való játszás a mindennapok részét képezi.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár)

Szellemi kalandra, személyiségfejlődésre hív a BBTE Református Vallástanári Kara
Július 31-én lezárult a felvételi időszak a Babeș-Bolyai Tudományegyetemen, megtörtént az eredményhirdetés is valamennyi szakon, a statisztika pedig azt mutatja, hogy arányaiban a Református Tanárképző Karon mAradt a legtöbb betöltetlen hely, így szeptember elején itt várják a leginkább szélesre tárt karokkal az őszi felvételire jelentkezőket.
A nyári felvételin nem csak 12 diák iratkozott be, hanem összesen 19, közülük heten második egyetemként, tandíj ellenében végzik majd az alapképzést. Alapképzésen két szakra lehet jelentkezni: valláspedagógia és zenepedagógia. „Nem igaz, hogy telített a piac, lassan az ellenkezője érvényes: a vallástanár- és lelkészhiány korába lépünk, nagy szüksége van az egyháznak jól képzett munkásokra” – állítják a kar tanárai.
Azt is hangsúlyozzák ugyanakkor, hogy nem csak vallás- és zenetanárokat képeznek, hanem bármilyen tanár, tanító is legyen, aki itt végzett, olyan vallásos műveltségre és lelkületre tehet szert, olyan kompetenciákat sajátíthat el, amelyek erőforrást jelenthetnek és eredményesen hasznosíthatók bárhol. Így vélekedik erről egy idén végzett hallgató is: „Én biztos vagyok benne, hogyha még egyszer választanom kellene, ugyanezt a szakot választanám. Még akkor is, ha sokan azzal akartak eltántorítani az egésztől, hogy úgysem kapok majd munkahelyet vallástanárként. Én hiszem, hogy az az Úr, aki elvezetett idáig, tovább is vezetni fog” – mondta a Maszolnak a Székelyföldi Bódi Rozália.
A közösségi élmény sem mellékes az egyetemi évek alatt. A zenepedagógia szakon a kóruspróbák és turnék nem csak plusz időt és energiát igényelnek, de cserébe színesebbé, gazdagabbá teszik a diákéletet. „Tanulmányi kirándulások, közös esték, játékok, mikulásozások az évfolyamvezetőinkkel, feledhetetlen nevetések, viccek, lélekerősítő csendes hétvégék, bibliatanulmányozás, közös istenkeresés, felemelő eszmecserék” – mindezek hozzátartoznak a „valláspedás” diákélethez, emlékezik a fentebb idézett diáklány a három bő esztendőre.
Kiemeli, hogy a szakmai tudás mellett itt lelki vezetést is kapnak a diákok, akik nem egy mammutévfolyamra, hanem egy családias közösségbe csöppennek, ahol mindenkire egyenként odafigyelnek. Például az azt igénylő valamennyi diáknak biztosítanak bentlakást – akár a Mikó-kertben (Hașdeu), akár a Protestáns Teológiai Intézet bentlakásában. Ösztöndíjban is többen részesülhetnek, éppen ezért ajánlják azoknak, akik párhuzamosan két szakot szeretnének végezni, hogy az ingyenes helyet náluk foglalják el, a tandíjköteleset pedig a másik szakon, ahol – mivel két szakot végeznek egyszerre – nagy kedvezményben részesülnek.
A külföldi gyakorlatozás vagy részképzés lehetősége sem csak néhány tanuló privilégiuma, akár valamennyi diák élhet vele, ha szeretne, köszönhetően az utóbbi években kiépített Erasmus-hálózatnak, amely több mint száz hónapnyi mobilitást kínál. Mindehhez elég a magyar nyelvtudás is, mivel a kapcsolatok nagy része magyarországi intézményekhez kötődik. Lehet menni nyári gyakorlatra például Üllőre, Vésztőre, vagy egyetemi részképzésre Sárospatakra, Debrecenbe, Nagykőrösre, Szegedre, Budapestre, de akik messzébb mennének és beszélnek világnyelveken, választhatják olyan városok egyetemeit is, mint Halle, Lipcse, Regensburg, Zwolle, Amsterdam – mondja Lukács Olga dékán.
Azt a réteget is meg akarják célozni, akik a kilencvenes években érettségiztek, de akkor nagy volt a tolongás az egyetemi felvételiken, s talán idejük sem, pénzük sem volt a továbbtanulásra – ezért az ilyen diákok számára a tanórákat hétvégeken tömbösítve is tartják, ami akár a korábban-későbben érettségizettek, valahol már állásban lévők számára is kedvező lehet.
A magiszteri tagozaton is vannak még tandíjmentes helyek mind az alkalmazott teológia (pásztori pszichológia), mind teológia – zene – nevelés (a valláspedagógia, egyháztörténet, zenepedagógia) szakon, ahol olyan nagy nevek tanítanak, mint Németországból Hézser Gábor, Magyarországról Bodó Sára, Fazakas Sándor, Maczelka Noémi, Kolozsvárról Angi István. „Jó szellemi kaland ez a két év nem csak azok számára, akik szakmailag szeretnének elmélyülni a választott ágazatban, hanem azok számára is, akik egyszerűen a saját lelki életükkel, személyiségfejlődésükkel foglalkoznának fókuszáltabban” – véli Nagy Alpár-Csaba adjunktus.
Kritikai szemlélődés kialakítása, hitéletben való fejlődés, hivatás és munka közötti különbségtétel, érdemi segítségnyújtás, mélyebb istenismeret és önismeret, hazai és külföldi szakmai tapasztalat diákként és segítőként, a diákok életkríziseire érző odafordulással reagáló tanárok – ehhez nyernek hozzáférést a már végzett diákok szerint a most beiratkozók.
maszol.ro

Székely Árpádot is díjazta a Dalosszövetség
Beszámolóval, díjkiosztással és a 80 éve született marosvásárhelyi származású zeneszerző, Szabó Csaba (1936–2003) emléke előtt tisztelgő kórushangversennyel ünnepelte fennállásának 95. évfordulóját szombaton a Romániai Magyar Dalösszövetség (RMD). Tóth-Guttman Emese, az RMD elnöke örömmel nyugtázta, hogy a civil szervezet célkitűzései ugyanazok, mint 95 évvel ezelőtt: az Éneklő Erdély megteremtése Bartók Béla és Kodály Zoltán szellemében. A közgyűlésnek és díjkiosztásnak idén is a Református Kollégium díszterme adott otthont, míg a színvonalas koncertet az Egyetemiek Háza nagytermében tartották. A koncertet megtisztelte jelenlétével a zeneszerző özvegye, Szabó Csabáné Szántó Klaudia asszony is. (Képünkön: Székely Árpád karnagy, a Református Kollégium igazgatója Tóth-Guttman Emesétől vette át a Jagamas János-díjat, a felvételt Rohonyi D. Iván készítette)
Oláh József református lelkipásztor igeolvasása után Székely Árpád, a Református Kollégium igazgatója, valamint az EMKE részéről Bartha Katalin Ágnes köszöntötte a jelenlévőket.
– A 95 éves RMD célkitűzései mind a mai napig nem változtak. Fő célunk és kötelességünk az Éneklő Erdély megteremtése Kodály és Bartók szellemében. Ezt főleg a kórustalálkozók révén valósítjuk meg: Erdély minden régiójában szervezünk kórustalálkozókat felnőtteknek és gyerekeknek, a tömb- és a szórványmagyarságban egyaránt – hangsúlyozta Tóth-Guttman Emese, az RMD elnöke. Örvendetesnek nevezte, hogy a magyar iskolákban újraszerveződnek az énekkarok, és ezáltal bővülhet a Dalosszövetség ifjúsági énekkarainak sora. Támogatják továbbá a népdaléneklési versenyek, zenei táborok, továbbképzések szervezését – ezek a tevékenységek egyúttal közösségépítő jellegűek, amelyek értéket, harmóniát, a szép élet stílusát alakítják ki, fűzte hozzá. Ezt követően Köllő Ferenc a Hargita megyei kórusmozgalomról, Sógor Magda pedig az egyházzenei eseményekről értekezett. Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés főszerkesztője és Kovács András marosvásárhelyi karnagy bemutatta a folyóirat azon mellékletét, amely tizenkét magyar népdalfeldolgozást tartalmaz.
Évek óta szokás, hogy a díjazottak tevékenységéről rövid videoklipet vetítenek, ám az idei első kitüntetett esetében erre nem volt szükség: a Jagamas János-díjjal jutalmazott Székely Árpád igazgató-karnagy énekkari csoportja ugyanis „élő videoklippel” örvendeztette meg a hallgatóságot.
– Székely Árpád szakmai felkészültsége kiváló, doktori értekezését az énekkar egyéni hangzásáról írta. Koncertjein az áhítat, a bensőségesség kristálytiszta élményét élhetjük meg. Énekkara az éneklő esztétikai élmény bizonyosságával van jelen a kulturális és egyházi eseményeken, a történelmi évfordulók ünneplésekor, a karácsonyi koncertek és kórusfesztiválok alkalmával. Ars poeticája több mint negyedszázada így határozható meg: a közösség szolgálata a zenei szépség jegyében – olvasta fel Angi István zeneesztéta méltatását Tóth-Guttman Emese, majd a jelenlévők hosszas tapssal fejezték ki a díjazott iránti elismerésüket.
Gergely Gábor kézdivásárhelyi kántor-tanárt Zsizsmann Rezső-díjjal tüntették ki. Az életút ismertetése mellett Fórika Balázs a laudált szerénységét, segítőkészségét, szakmai kiválóságát emelte ki. A díjat Zsizsmann Endre lelkipásztor, a díj névadójának dédunokája adta át.
– Máyer Róbert a közjó szolgálatába állította munkásságát. Mindent szűkebb hazája, a Székelyföld, a kórusmuzsika, a klasszikus és a népzene szolgálatába állított. Önzetlen oktató-nevelő tevékenysége mellett karmesterként is helytáll, fúvóstáborokat szervez – mondta a Rónai Antal-díj idei kitüntetettjéről Köllő Ferenc székelyföldi tanár-karnagy. A díjat a zeneszerző fia, Rónai Ádám hegedűművész adta át.
– Fülöp Judit zeneszeretete meghatározó pedagógusi pályafutása során. Óvónőként nagy hangsúlyt fektetett a gyermekek zenei nevelésére, a népi hagyományok ápolására és átadására. A gyermekek számára vetélkedőket szervezett, énekkart alapított, továbbá létrehozta a szovátai Intermezzo kamarakórust, ahol a tagok az együtténeklés öröméért, a zene szeretetért gyűlnek össze, nagy hiányt pótolva a város énekkari kultúrájában. Fülöp Judit bátor, mert megvalósította azt, amit követendőnek tartott. A kisvárosban az egyetemes zeneirodalom alkotásait adta elő, nem félt a kudarctól, az emberek véleményétől, merte vállalni önmagát – magyarázta a Márkos Albert-díj kitüntetettjéről Orosz Pál József.
A búzásbesenyői vegyeskar vezetőjét, Szakács Zoltán tanár-karnagyot Seprődi János-díjjal tüntették ki. Kovács András marosvásárhelyi karnagy ismertette a fiatal szakember életútját, majd kijelentette: az elismerés jó kezekbe került.
A negyedik alkalommal kiosztott Guttman Mihály-díjat a karnagy fia, Guttmann Szabolcs építész adta át Bartha Ilona marosújvári karnagynak. Laudációjában Fórika Éva zenetanár a díjazott sokoldalú tevékenységét, a kórus iránti gondosságát méltatta.
Ünnepi hangverseny volt a javából a Szabó Csaba-emlékhangverseny, ahol hét kórus lépett színpadra: a S. Toduță Zenei Főgimnázium V–VIII.osztályos magyar diákjait tömörítő kórus (karnagy: Kállay-Miklós Tünde), a Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum kamarakórusa (Farkas László), a marosvásárhelyi Nagy István Ifjúsági Kamarakórus (Kovács András), a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikara (Molnár Katalin), a BBTE Református Tanárképző Karának kamarakórusa (Windhager-Geréd Erzsébet), a csíkszeredai Lux Aurumque Kamarakórus (Ványolós András) és a kolozsvári Guttman Mihály Pedagóguskórus (Bedő Ágnes). Illesse dicséret a karnagyokat elsősorban a művek betanításáért, másrészt a zeneművek kiválasztásáért: minden kórus azokat a darabokat énekelte el, amelyek megfeleltek az együttes felkészültségének, zenei képességének. Biztos vagyok abban, hogy ezeket a műveket nem volt könnyű feladat elsajátítani egy nem (csak) profi énekesekből álló kórusnak, ám az eredmény kitűnőre sikeredett.
Megbizonyosodhattunk arról, hogy Szabó Csaba munkásságát elsősorban nekünk, erdélyi magyaroknak kell megőriznünk, hiszen a zeneszerző életének javát Marosvásárhelyen töltötte. Kompozíciói a szépség megmutatkozására összpontosító, időtálló, értékes alkotások. Jó lenne, ha az erdélyi karnagyok ezt követően minél több Szabó Csaba-kórusművet iktatnának a repertoárjukba.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

500 éves a reformáció
Az Erdélyi Református Egyházkerület
Az oldalt szerkesztette: Ötvös József lelkipásztor
Az Erdélyi Református Egyházkerület földrajzi határai kezdettől fogva egybeesnek a történelmi Erdély határvonalával: északon a Lápos- hegység, keleten és délen a Kárpátok hegyvonulata, nyugaton az Erdélyi-szigethegység, a Királyhágó és a Meszes. Ezen a területen a reformáció idején a középkori erdélyi püspökség jogutódjaként két, ágostai hitvallású superintendentia alakult ki az 1550-es években: a magyar és a szász. A magyar superintendentia keretében azonban már az 1550-es évek végén megjelennek a helvét irányú reformáció elveit elfogadó lelkészek és hívek, 1564-re pedig az egész superintendentia református hitvallásúvá vált. Az 1560-as évek végére, Dávid Ferenc, Blandrata György és Heltai Gáspár igehirdetése nyomán a magyar superintendentia lelkészeinek és híveinek többsége a szentháromság-tagadó hit- elveket fogadta el. 1568-ban Tordán az erdélyi országgyűlés kimondta az addig kialakult felekezetek (római katolikus, ágostai evangélikus, református, unitárius) vallásszabadságát.
1574-ben az unitáriusok, a korábbi szervezetből kiválva, külön egyházkerületet alkottak, élén Dávid Ferenc püspökkel. A magyar super-intendentia református lelkészei 1576-ban szintén külön szervezkedtek, püspökké választva Tordai Sándor Andrást. Így Erdély területén két önálló magyar protestáns egyház jött létre, a református és az unitárius.
A 16. század utolsó évtizedeiben a református egyház híveinek száma szerint többségivé vált, és nyolc egyházmegyére tagolódott. Az Erdélyi Református Egyház ebben az időszakban Marosvásárhelyen, Gyulafehérváron, Nagyenyeden, Déván, Kézdivásárhelyen és Fogarason tartott fenn jeles iskolákat.
A 17. században, a református fejedelmek uralkodása idején, a református egyház az uralkodó támogatását is élvezve fejlődött. Új gyülekezet alakult például az unitárius többségű Kolozsváron, amely a hívek számának növekedésével a század végére Erdély egyik legnagyobb eklézsiájává vált. Bethlen Gábor a kolozsvári reformátusoknak adta a Farkas utcai (korábban ferences) templomot, I. Rákóczi György pedig helyreállíttatta azt. Különféle szervezeti változások nyomán az egyházmegyék száma tizennégyre emelkedett.
1622-ben Bethlen Gábor fejedelem Academicum Collegium rangra emelte a gyulafehérvári iskolát. 1662-ben, a tatár pusztítás után Nagyenyeden talált új otthonra a Bethlen Kollégium. Kolozsváron a református egyházközség iskolája Apáczai Csere János professzori tevékenysége (1656-1659) nyomán emelkedett főiskolai rangra. Székelyudvarhelyen Bethlen János kancellár alapított kollégiumot 1670-ben. 1672-ben a jezsuita üldözés elől menekülő sárospataki kollégiumot Apafi Mihály fejedelem Gyulafehérvárra telepítette. Ezek a főiskolák magasabb szintre emelték a hazai lelkészképzést és hozzájárultak az erdélyi értelmiségi réteg számbeli növekedéséhez.
A 18. században a Habsburg-uralom alá került Erdélyben a református egyház védekezésbe szorult az uralkodói támogatást élvező katolicizmussal szemben, az önvédelem és egyházigazgatás legfőbb szerveként alakult ki a Református Főkonzisztórium, a mai Igazgatótanács jogelődje. Bár több templom erőszakos úton katolikus kézre került, és sok egyházközség jövedelmét megnyirbálták, ez az önvédelem eléggé hathatósnak bizonyult az erdélyi hagyományos vallásszabadság fenntartása tekintetében. 1720 körül alakult ki a püspöki igazgatás fontosságát biztosító successio rendszere, amely szerint az elhunyt püspököt azonnal követte hivatalában a helyettese, a főjegyző, a következő zsinat pedig új főjegyzőt választott.
A református kollégiumok száma emelkedett, 1716-ban Marosvásárhelyre költözött a gyulafehérvári kollégium, a szászvárosi pedig a század végén a Főkonzisztórium irányítása alá került. E főiskolák és néhány parókia kiváló tudományos műhelyként szolgáltak az alkotó értelmiségiek számára. E században mindegyik anyaegyházközségben és jó néhány fíliában működött iskola, ahol legalább az olvasást és a református hit alapelemeit a gyermekek elsajátíthatták.
Az erdélyi református egyháznak folyamatosan működő nyomdája volt Kolozsváron, némely évtizedekben kettő is, így állandóan biztosíthatta az énekeskönyvek, prédikációs kötetek, imakönyvek, tankönyvek kiadását.
1848 után a nemesi patrónusoknak az egyházközségek fenntartásában játszott szerepe csökkent, nőtt viszont a hívek – akiknek zöme a jobbágyfelszabadulás után kisbirtokossá vált – egyházfenntartó hozzájárulása.
A kiegyezés (1867) után megindult az egyház szervezetének korszerűsítése, 1872-ben a lelkészi zsinat és a Főkonzisztórium világi tagságának egyesülésével jött létre a legfőbb törvényhozó testület, az Egyházkerületi Közgyűlés, és végrehajtó szerve, az Állandó Igazgatótanács. Az 1884. évi debreceni református zsinat alkalmával ötödik egyházkerületként Erdély is betagolódott a magyarországi református egyházba, sajátos törvényeit továbbra is fenntartva.
Ebben az időszakban egyre több egyházközség és felekezeti iskola részesült állami támogatásban. Szász Domokos püspöksége idején (1885-1899) sok új templom, lelkészi lakás és iskola épült. Ugyancsak az ő kitartó erőfeszítéseinek köszönhető a kolozsvári Református Teológiai Fakultás létrejötte (1895).
1919 tavaszától az Erdélyi Református Egyházkerület Románia fennhatósága alá került, majd a trianoni békediktátum aláírása után (1920) Nagy Károly püspök letette az esküt a király előtt. A kétszeresen (vallási és nemzetiségi szempontból) kisebbségbe került egyház csakhamar megérezte az impériumváltozás nyomasztó súlyát.
A két világháború közötti időszakban lelki újjászületés tapasztalható az erdélyi reformátusságban. Egyházunk karitatív tevékenységét a Makkai Sándor püspök által alapított Református Diakonissza Intézet (1927) fogta rendszerbe. A kolozsvári Református Teológiai Fakultás nagy formátumú tudósokból és kiváló nevelőkből álló tanári kara magas tudományos szintű és a gyakorlati gyülekezeti munkára felkészítő lelkészképzést biztosított.
A bécsi döntés (1940. augusztus 30.) után egyházkerületünk észak-erdélyi része visszatagolódott a Magyarországi Református Egyházba Vásárhelyi János püspök kormányzása alatt. A kisebbségi elnyomásból fölszabadult egy- házi élet föllendült, a konferenciák és gyűlé- sek tartása akadálytalanná vált. Ekkoriban teljesedett ki a teológushallgatók és a főgimnáziumi tanulók szórványmunkája. A Romániában rekedt dél-erdélyi rész, Nagyenyed központtal, Nagy Ferenc püspökhelyettes irányítása alatt élt.
1945-ben a két egyházkerületi rész újból egyesült, és az erdélyi református egyház egyre erősebben érezte a feltörekvő kommunista diktatúra nyomását. Az 1945-ös földreform az egyházközségi és kollégiumi földbirtokok újabb részét vette el, a maradékot a következő évtizedben a kialakuló termelőszövetkezeteknek kellett átadni. 1948-ban az összes felekezeti iskolát államosították teljes felszerelésükkel és ingatlanvagyonukkal együtt. 1951-ben az egyházközségek régi (1985 előtti) anyakönyveit a helyi néptanácsoknak kellett beszolgáltatni, később ezek az Állami Levéltár megyei fiókjaiba kerültek.
A kommunista hatalomátvétellel a modern történelem egyik legsúlyosabb egyházüldözése vette kezdetét Erdélyben. A politikai titkosrendőrség (Securitate) folyamatosan figyelte a lelkészi kart. 1952-ben és még inkább 1956-ban számos református és más kisebbségi egyházhoz tartozó lelkészt letartóztattak. Különféle, többnyire koncepciós perekben kirótt büntetések következtében sokan megjárták a Duna-csatornát vagy szenvedtek politikai börtönökben. Nagy részük az 1964. évi általános amnesztiával szabadult, amikor Románia először kapott kölcsönt az USA-tól, s a szerződés feltételei között volt a politikai foglyok szabadon bocsátása. A történelem aztán megismétlődött: a megelőző gyászévtized után jött a csendes, majd az egyre erősödő elnyomás ideje, s a Ceausescu-féle diktatúra falurombolási tervei mértek nagy csapást egyházunk életére. Az 1989-es fordulat után újra elkezdődhetett az egyházépítő munka. A jogtalanul elkobzott egyházi ingatlanok visszaadása alapvető és a mai napig megoldatlan időszerű kérdés. Minthogy református egyházunk szinte valamennyi tagja a magyar etnikai kisebbséghez tartozik, az etnikai kisebbségek jogainak teljesítése közvetlenül érinti. A magyarellenes megnyilvánulások gyakran kényszerítik egyházunkat arra, hogy felemelje szavát az emberi méltóság és a szabad vallásgyakorlás mindennemű megsértése ellen.
A nehézségek mellett természetesen folyamatos a csendes egyházépítés is. A gyülekezeti munka ma már nincs a templom falai közé szorítva. A helybeli hívek, az anyaországi, a nyugati és a tengerentúli testvéregyházak szolidaritásának és támogatásának köszönhetően fokozatosan élednek újjá azon intézményeink, amelyekben egyházunk nevelő, diakóniai és missziói munkáját végezheti.
A trianoni békediktátum következtében felszabdalt magyar református egyháztestünknek a 21. század elején immár tíz református egyházkerülete 2004 nyarától új együttműködési keretek között végzi Isten országa földi építésének munkáját Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent – röviden: Generális Konvent – néven.
Napjainkban az Erdélyi Református Egyházkerületben 15 egyházmegye működik 505 anyaegy- házközséggel, amelyből 84 városi és 421 falusi gyülekezet, 85 leányegyházzal, továbbá 553 szórvánnyal. Összesen 521 önálló egység 1143 településen. Ezekben az egységekben, valamint kórházakban és tanintézetekben összesen 532 lelkész jellegű és 814 nem lelkész jellegű alkalmazott tevékenykedik.
Egyházkerületünk lélekszáma folyó év elején 291.939 volt, 4002 lélekkel kevesebb, mint tavaly. Ez a méretű évenkénti apadás az utóbbi három évben stagnál. A legnagyobb lélekszámú egyházközség Sepsiszentgyörgy I. Vártemplom, 4420 lélekkel, a legkisebb, melyben önálló lelkipásztor szolgál, Székelyföldvár 37, illetve Farnas 33 lélekkel. A legnagyobb református város Marosvásárhely 24.070 lélekkel, következik Kolozsvár 20.963 lélekkel, Sepsiszentgyörgy 13.877 lélekkel, Székelyudvarhely 7.508 lélekkel, Kézdivásárhely 3.595 lélekkel. (Az egyház által nyilvántartottak lélekszáma – szerk. megjegyzése.)
A fentiek alapján Urunk iránti hálával telítődött szívvel állapíthatjuk meg, hogy egyházunk minden erőtlensége, szervezeti meggyengülése, csalódásai és félelmei ellenére, Isten kegyelmének kiáradása következtében mindig akadtak olyanok, akik a hitet képviselték, folytatták a reformátorok hagyományát, hirdették Isten igéjét alkalmas és alkalmatlan időkben. Az Egyház Ura továbbra sem vonta meg kegyelmét és Lelkének áradását az őt tisztelőktől, így az Erdélyi Református Egyházkerület hívő népétől sem. Sőt inkább csodálatos módon táplálta a korlátok közé szorított egyházi életet. Hűséges egyháztagok, presbiterek és lelkészek ezrei őrizték meg a hitet, és amennyire tehették, tovább is adták azt a felnövekvő nemzedékeknek.
"Mindeddig megsegített minket az Úr!" – mondhatjuk együtt Sámuellel (1Sám 7,12), és a jövőre nézve is ez a tántoríthatatlan reménységünk.
Egyedül Istené a dicsőség!
Népújság (Marosvásárhely)