A magyar vers ünnepe
Költők találkoztak
Szonda Szabolcs könyvtárigazgató meghívására válaszolva Kézdivásárhelyről, Kolozsvárról és Székelyudvarhelyről érkezett fiatal költők tisztelték meg jelenlétükkel kedden a sepsiszentgyörgyi Tein teaházat, hogy a magyar költészet napja alkalmából felolvasóestet tartsanak. Bogdán László személyében ugyanakkor a megyeszékhely, illetve az idősebb korosztály is képviseltette magát a József Attila születésnapján (április 11-én) immár nálunk is hagyományossá vált eseményen.
Az ünnepi estet annak házigazdája a jelenlévő költők bemutatásával indította. Így megtudhattuk, hogy a Székelyudvarhelyen 1985-ben született Bálint Tamás saját bevallása szerint már gyermekkorában kacérkodott az irodalommal, ennek ellenére azonban közgazdaságtant végzett, mert el akarta kerülni, hogy honoráriumért írjon. Eddig megjelent három verseskötete (A pap leánya, birtokostul 2007; Visszaút a fekete folyón 2011; Láv sztori 2015) pedig azt bizonyítja, ez sikerült neki. Mármint a versírás. A sepsiszentgyörgyi illetőségű, és itt 1948-ban világra jött Bogdán Lászlót nem kellett különösebben bemutatni, hiszen neve nemcsak újságíróként, hanem több mint negyven próza- és verskötet szerzőjeként vált ismertté a háromszéki olvasók körében és a magyar nyelvterületen. József Attila-díjas költő, író, műfordító, a Magyar Művészeti Akadémia tagja.
Lapunk vezető szerkesztője, Dimény H. Árpád Kézdivásárhelyen látta meg a napvilágot 1977-ben, és a Babeş-Bolyai Tudományegyetem néprajz szakán diplomázott. Eddig két önálló verseskötete jelent meg: Apatológia (2014); Levelek a szomszéd szobába (2016). Karácsonyi Zsolt költő, műfordító, színház és irodalomkritikus némiképp kilóg a sorból, ugyanis születése révén (Arad, 1977) nem tartozik a székely tollforgatók közé, szereplése viszont teljesebbé tette a jelenleg Erdélyben művelt versfaragásról alkotható képet. Annál is inkább, hogy személyében a kolozsvári Helikon irodalmi folyóirat főszerkesztőjét és az Erdélyi Magyar Írók Ligájának elnökét is üdvözölhettük. Eddig hét verseskötete és egy tanulmánya látott nyomdafestéket.
Serestély Zalán szintén Kézdivásárhelyen született 1988-ban, diplomát pedig a kolozsvári BBTE BTK magyar-finn szakpárosításán szerzett. Jelenleg a BBTE BTK Magyar Irodalomtudományi Intézetének a munkatársa Kolozsváron. Egy verseskötete jelent meg Feltételes átkelés címmel, 2014-ben.
Első körben a poéták mély érzelmeket, valamint súlyos gondolatokat sűrítő, éppen ezért nehéz fajsúlyú költeményeket olvastak fel anélkül, hogy ez előzetesen megbeszélték volna. Az elhangzásukat követő pillanatnyi döbbenetes csend, majd a felcsattanó taps pedig azt bizonyította, szavaik a közönség soraiban értő fülekre találtak.
A továbbiakban a költészet napjára, az első József Attila-élményükre, a versekhez fűződő viszonyukra, valamint a vers szerepére vonatkozó kérdések hangzottak el a házigazda részéről, melyekre ki-ki a maga módján válaszolt. Bogdán László például egy-egy költeménye megszólaltatásával, Karácsony Zsolt pedig helyben szült verssel. Az ünnepi est további felolvasásokkal ért véget.
Bedő Zoltán / Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Arany János-díjat kapott Egyed Emese irodalomtörténész
Arany János-díjat kapott Egyed Emese erdélyi irodalomtörténész, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára.
Egyed Emese kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalom-történet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kacsolatok. Az eirodalom.ro beszámolója szerint az indoklásban elhangzott: munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom– és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Az Arany János-díj egy 1995-ben alapított irodalmi díj, melyet a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványának kuratóriuma ítél oda évente a magyar irodalom értékeinek védelme, gondozása terén végzett kiemelkedő tevékenység elismeréseként. Krónika (Kolozsvár)

Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bi­cente­náriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempon­tok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)

Új szobor, restaurált síremlékek őrzik a Kemény-család emlékét
Emlékszobát szeretnének kialakítani Pusztakamaráson
Június 17-én, szombaton Kemény Zsigmond emlékhelyet avattak Pusztakamaráson. A neves íróra és a bárói családra emlékező, áhítattal, imádsággal és előadásokkal egybekötött programot a Kolozsvári Református Egyházmegye imanapjainak harmadik láncszemeként rendezték meg a Kolozs megyei településen. Az ünnepségen Oroszhegyi Attila Zsolt helyi lelkipásztor házigazdaként köszöntötte a közel háromszáz vendéget, majd Bilibók Károlyné báró Kemény Fruzsina fejezte ki háláját őseinek, családja emlékezetének megőrzéséért és ápolásáért. A pusztakamarási református templom udvarán Kemény Zsigmond mellszobrát és restaurált sírkövét, valamint Kemény János és Csóka Rozália sírköveit leplezték le, emellett a Kolozsvár-Törökvágási Református Egyházközség kórusának szolgálatát hallhatták az egybegyűltek. Az imanapon Bibza Gábor, a Kolozsvári Református Egyházmegye esperese tartott áhítatot.
Az áhítat a Józsué könyve 4. részének 19-24. versét idézte, hangsúlyozva, hogy „jelt kell állítani az utókornak és önmagunknak, hogy hitünk ne lankadjon.”  Az esperes elmondta: egy látható és egy láthatatlan emlékoszlopot helyeztek el Pusztkamaráson, hiszen Kemény Zsigmond szobra és a családi sírkövek mellett az imalánc keretében, lélekben Isten dicsőségét hirdették, a jövőbe nézve imádkoztak, de a múltból, a Kemény család példájából, egyház iránt táplált szeretetéből merítettek.
Az emlékhely felavatása után Egyed Emese, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Magyar Irodalomtudományi tanszékének egyetemi előadótanára Kemény Zsigmond emberismeretéről tartott előadást, Rabocskai László tanár Pusztakamarás és a Kemény család viszonyáról beszélt, majd Gergely Zoltán szobrász a síremlékek megmentésének folyamatát, a 2013-ban indult munkálatokat mutatta be. Oroszhegyi Attila lelkipásztor elmondta: az elkövetkező időszakban Kemény Zsigmond emlékszobát szeretnének kialakítani.
Egyed Emese egyetemi előadótanár Kemény Zsigmond leveleiből idézve alkotott átfogó képet az író természetéről, kutatói szelleméről és tevékenységeiről. Rámutatott: Kemény mindig a miértre kereste a válaszokat, Erdély története, a történelem titokzatos mozzanatai, ellentmondásos pillanatai, a társadalmi problémák, a nemesség szerepe, valamint az élet és a lélek alapvető kérdései folyamatosan foglalkoztatták. Előadásban ugyanakkor szó esett az író nyelvhasználati stílusának, történetmondása jellegzetes vonásainak kialakulásáról és fejlődéséről is.
Rabocskai László tanár a Kemény család történetét, az egész Erdély területén szétszóródott családtagok, szerteágazó rokoni szálak sorsának alakulását foglalta össze, kitérve a pusztakamarási ágra. Kutatása során az előadó az összes olyan települést felkereste, amely a Kemény családhoz köthető. Beszélt a pusztakamarási kúriáról, az épület pusztulásáról, kitért a református templomban elhelyezett családi címerek magyarázatára, valamint bemutatta Kemény Zsigmond ma is élő emlékezetét.
Az egyházmegyei imanapokat márciusban indították el a Kolozsvári Református Egyházmegyében. A Presbiteri Szövetség szervezésében öt templomban imádkoznak református egyházunkért, családjainkért, gyermekeinkért és fiataljainkért, népünk megmaradásáért, valamint a szórványban élőkért a Reformáció 500 programsorozat keretében. A kolozsvári kakasos és a magyarfenesi templom után következett Pusztakamarás, a nyár folyamán pedig Hídelve és a törökvágási gyülekezetek is bekapcsolódnak az imaláncba.
BEREKMÉRI GABRIELLA Szabadság (Kolozsvár)