A nagyszalontai Arany János Művelődési Egyesület ülésén Nagy György József elnök ismertette a közeljövőre vonatkozó és az 1996. évi terveket. Ötéves hallgatás után újjászerveződött az Arany János Irodalmi Kör. Mikó Imre lelkész elmondta, hogy aug. 3-11-e között zajlanak majd a Református Világtalálkozó nagyszalontai rendezvényei. Erre az alkalomra tervezik a városalapító Bocskai István fejedelem egészalakos szobrának felállítását. /Bihari Napló (Nagyvárad), nov. 28./

A Szalontai Napló (Nagyszalonta) febr. 13-i száma emlékezett arra, hogy a helyi Arany János Irodalmi Kör 45 éves. A Romániai Magyar Szóban közölt olvasói levél pontosított: a kört 1955-ben alapították, tehát 43 évvel ezelőtt. A nagy múltú kör már nem működik. /Sára Péter: Áligazság. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 25./

Nagyszalontán az Arany János Irodalmi Kört 1955-ben Bonczus István író és Nagy Ilona írónő alapította 1955-ben. A kör a nyolcvanas években megszűnt. A helyi RMDSZ és az Arany János Művelődési Egyesület támogatásával, Sára Péter kezdeményezésére márc. 25-én újraindították a kört. A megnyitón megjelent Nagy Ilona és Dánielisz Endre, aki hajdan az Arany János Irodalmi Kör titkára volt. /Postafiók rovat. Sára Péter: Fáklyát gyújtottunk. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 8./

"Harmadik évét zárja az 1998-ban újraindított nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör. Az eredmények gyengécskék. Emberi indulatok, ellenszenvek munkálnak, van, többen ezért nem jönnek el. Nagy Ilona írónő megértőbb volt, Dánielisz Endre helybeli történész legalább egyszer eljött az irodalmi körbe. Miért vállalta mégis Sára Péter az irodalmi kör vezetését? Eszébe jut a magyar irodalom egyik gyöngyszeme: "Az égig érő fának, ha nem nő újra ága, úgy élj, te légy virágnak virága, világnak világa." /Sára Péter, Nagyszalonta: Az égig érő fának... = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 8./"

Sára Péter olvasói levelében elsiratta a Múltunk+Jelenünk című nagyszalontai folyóiratot, melyet az Arany János Irodalmi Kör ad ki egy esztendeje. A körnek valamikor ő volt az animátora, de újjáélesztésében már mások vitték a prímet. Sára Péter levele ellenére mind az Arany János Irodalmi Kör, mind a folyóirat sikeresen működik. A lap mellékelte az Arany János Irodalmi Kör 1998. március 25-i újraindulása alkalmával rendezett Főnix-madaram, szárnyalj! című irodalmi rendezvény meghívóját. /Postafiók. = Reggeli Újság (Nagyvárad), jan. 13.

Nagyszalontán az Arany János Irodalmi Kör 2004. óta Múltunk+Jelenünk címmel havonta jelentkező irodalmi újságot jelentetett meg. Áprilisa óta azonban nem adtak ki újabb számot. A lap főszerkesztője, Bodor László volt. Amikor a csapat tagjai elszámolásra szólították fel, Bodor lemondott. Egyetlen szál szerkesztő maradt, Papp Gyula Attila. Sára Péter olvasói levelében jelezte, várja, hogy Papp Gyula Attila megszólaljon, feltárja a problémákat. /Sára Péter, Nagyszalonta: Tegyük már szóvá. = Reggeli Újság (Nagyvárad), júl. 28./ Sokan kérdezték tőle, mi lesz az április óta szünetelő Múltunk + Jelenünk nevű nagyszalontai irodalmi folyóirattal, írta Papp Gyula Attila. A lapocskát kiadó Arany János Irodalmi Kör február elején csatlakozott az Arany János Művelődési Egyesülethez /Az elsőben vannak az „amatőr irodalmárok”, a másikban vannak a „kultúramenedzserek”./ Azóta eltelt egy fél esztendő, és a művelődési egyesület vezetősége – amely egyenlő a helyi RMDSZ és a város vezetőségével is – nem volt hajlandó egy asztalhoz ülni az „amatőrökkel”, hogy egyeztessék, milyen feltételek mellett segítik az irodalmi kört, milyen feltételek mellett adják nevüket a Múltunk + Jelenünk folyóirathoz. Miért nem jelenik meg a lap április óta? A nyomdának hirtelen eszébe jutott, hogy neki jogi személyiséggel bíró egyesület pecsétje kell a számlára. Addig, majd egy éven keresztül nem kellett… A művelődési egyesület pedig nem ér rá az irodalommal foglalkozni. /Papp Gyula Attila: Volt + Nincs. = Reggeli Újság (Nagyvárad), júl. 28./

A 81 éves Dánielisz Endre irodalom- és helytörténész a vele készült beszélgetésében összegezte pályafutását. Szinte az egész Nagyszalontát tanította, 23 könyvet írt, kilencet szerkesztett. Itt született 1925-ben, kisiparos szülők gyermekeként. Nemrég jelent meg a Biharország népi világa című kötete, amelyben helyet kapott az a ballada- és folklórgyűjtemény, amit a negyvenes évek végén jegyzett föl a belényesi medencében. A Bolyai Egyetemen végzett, majd Aradra került, a pedagógusképzőbe. Az aradi magyar pedagógusképzést megszüntették, így 1955-ben visszajött Nagyszalontára, az Arany János Emlékmúzeum igazgatója lett. A Magyar Tudományos Akadémia részéről megkereste őt Keresztury Dezső akadémikus, korábbi magyar kulturális miniszter, aki megbízta őt Arany addig ismeretlen jegyzői múltjának felkutatásával. Munkája eredménye, az első általa szerkesztett kötet a Magyar Tudományos Akadémia égisze alatt jelent meg, Arany János összes művei 13. köteteként, Arany jegyzői iratait tartalmazta. Dánielisz Endre a helyi Arany János Irodalmi Kör első elnökeként budapesti útjai során Sinka Istvánnal, 1962-ben pedig Illyés Gyulával is találkozott. A Szekuritáté a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak Romániába való érkezésére felkészült. Gábor Ferenc költő, az akkori levélkihordó önéletrajzi írásából kiderült, hogy őt bízták meg az érkezők és Dánielisz megfigyelésével. 1965-ben az irodalmi múzeumok vezetőinek kétnapos bukaresti tudományos tanácskozásán vett részt, onnan hazaérkezve Dánieliszt egyenesen a Szekuritátéra vitték. Kihallgatása után a szekusok megállapították, hogy Dánielisz a párt és a román állam ellensége, magyar nacionalista, ezért le kellett mondania a múzeumi vezetőségről meg az irodalmi körben betöltött funkciójáról is. Áthelyezték a Pionírházba, ahol a bélyeggyűjtő kört meg a bábszínházat bízták rá. Néhány év múlva átkerülhetett az Arany János Gimnáziumba. 1977-ben újrakezdődött a szeku érdeklődése. Felajánlották az iskola aligazgatói állását, ha jelentéseket ír, de ő ebbe nem ment bele, így lett belőle újra elemi iskolai tanító, onnan ment nyugdíjbaA Dánielisz által írt 23 kötetből 5 Aranyhoz kapcsolódik, egy a nyelvészethez, a többi helytörténet. Felesége orvos, ketten összefogtak, és megírták a szalontai egészségügy történetét az 1700-as évektől napjainkig. Összegyűjtötte egy kiadványban azokat a helyi születésű hírességeket, akik valóban letettek valamit a magyarság asztalára. Nagyszalontának három Kossuth-díjasa van: dr. Kiss Ferenc anatómus professzor, a párizsi akadémia tagja, post mortem kapta meg a díjat Sinka István költő, és még életében megkapta a híres szobrász, Kiss István is, aki a szoborparkban álló Arany-emlékszobrot is alkotta. Dánielisz Endre kitüntetései: Pro Lingua Hungariae Díj (1992), az EMKE Kun Kocsárd Díja (1977), a Magyar Kultúra Lovagja (2004). /Gergely Gizella: A múlt kutatása: kötelesség. Beszélgetés Dánielisz Endre irodalom- és helytörténésszel. = Krónika (Kolozsvár), jan. 12./

Újjáéledt az Arany János Irodalmi Kör
Közel tízéves szünet után, hétfőn délután a nagyszalontai Csonkatorony tövében, az Arany Palota egyik termében újjáéledt az Arany János Irodalmi Kör. Első lépésként megkoszorúzták a Csonkatorony falában lévő Arany János-szobrot, így emlékezvén a költő születésnapjának 198. évfordulójára. A kör újjászerveződése Török Lászlónak, Nagyszalonta polgármesterének köszönhető. Az elöljáró elmondta, hogy ifjúkori próbálkozásait az akkoriban létező, helyi körnek köszönhette, amely az 1950-es években alakult. Itt bírálták el első próbálkozásait, látták el tanácsokkal. Török kitért az akkori kor diktatórikus éveire is, amikor bárkinek a lépéseit ellenőrizte az egykori politikai hatalom. „Ma már szabadon alkothatunk, próbálkozhatunk, rajtunk áll, milyen elképzeléssel akarjuk magunkat megmutatni. Építő gondolatokkal kell előállni. A sikerért bármikor meg kellett szenvedni. Mert az sohasem csak úgy az ölünkbe hullt. Optimistán, bízva kell a világba tekinteni.”– zárta szavait Török.
Ezután megválasztották a Nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör elnökét, ezt a megbízatást Balázs Izolda magyartanár kapta. Az alelnöki tisztséget Balázs Anita, a helyi lap, a Szalontai Napló tudósítója vállalta. Az új elnök kérdésünkre elmondta: nem ölbe tett kézzel várják az eredményeket. „Irodalmi körünkben szívesen látunk képzőművészeket is, ezen a téren Buzgó Sándor festőt kértük fel szakértőnek, aki igent is mondott megkeresésünkre. A fotósok közül Fenesi Ferenc angoltanár is segítőkésznek bizonyult. De mindezek mellett bárki csatlakozhat az újonnan induló körhöz. Egy az elvárás; valamit le kell tenni az asztalra, ami Nagyszalonta, vagy ha úgy tetszik, a hajdúváros hírnevét öregbíti” – mondta az elnöknő. Ezeket a gondolatokat Patócs Júlia, a helyi Arany János Művelődési Egyesület elnöke is osztotta, ígéretet téve, hogy ő maga is mindent megtesz az újonnan megalakult kör érdekében.
Sára Péter

Reggeli Újság (Nagyvárad)

Irodalmi alkotótábor a hajdúvárosban
Arany János szülővárosában, Nagyszalontán a múlt hét végén a helybeli Arany János Művelődési Egyesület, karöltve az Arany János Irodalmi Körrel, irodalmi alkotótábort szervezett. Pénteken délután a városi könyvtárban Balázs Izolda magyar nyelv- és irodalomtanárnő üdvözölte a szép számban megjelenő, főleg a középiskolások soraiból verbuválódott diákokat. Biztatóul elmondta, minden eshetőség adott, csak éppen élni kell a lehetőséggel; jelentkezzenek alkotásaikkal a kétnapos alkotótáborba. Záróakkordként Pelok Gabriella nyugalmazott tanárnő, a Versbarátok körének tagja, Arany Jánost állította példaképül, példamutató munkásságáról tartott érdekfeszítő előadást.
A találkozó az Arany Palota galériájában folytatódott, ahol Balogh Dorottya és Nagy Xénia, színművészeti szakos hallgatók irányításával játékos, szórakoztató vetélkedőt szerveztek, amelynek célja a különböző környezetből összeverbuválódott ifjak egymásra találásának, ismerkedésének elősegítése. A vetélkedő sikeres lebonyolításában Czégé Réka és Balázs Izolda tanárnők is példamutatóan közreműködtek.
A szombati nap az interaktív játékokkal vette kezdetét, amelyekben a színház-irodalom fogalmával ismerkedhettek a diákok. Utána irodalmi versenyben, vagyis új művek megalkotásában vettek részt.
Délután szintén a városi könyvtárban Czégé Réka magyartanárnő bemutatta Magyari Sára A nyelvi világkép a magyar és a román nyelvben című kötetét. A Partiumi Keresztyén Egyetem adjunktusa, Magyari Sára kötetének legfontosabb témája: hogyan tükröződnek a magyar és a román nyelvben a két nemzet egymáshoz viszonyított világképei.
A koraesti órákban egy nyomkövető és irodalmi vetélkedőben mérték össze tudásukat a részt vevő versenyzők, közülük Kertmegi Tamarát és Breczkó Yvettet említjük meg. A verseny a Csonkatoronytól indult, meg kellett határozniuk a hajdúváros különböző pontjain található nevezetességeket: Arany János, Sinka István szülőházát, vagy pedig, hol állott az a helyiség, ahol Arany János jegyzői lakja volt hajdanán.
A szombati nap zártával, a szalontai Csonkatorony tövében vidám tábortűz mellett, szalonnasütéssel ünnepelték a kétnapos irodalmi alkotótábort. Közben friss irodalmi alkotásaikból adtak ízelítőt a fiatalok.
Sára Péte
Reggeli Újság (Nagyvárad)

A tragikus tizennyolcastól Arany letört bajuszáig
Túl a kilencvenen, a mai napig Bihar megye egyik legtermékenyebb közírója, az Arany-irodalom búvárlója a Nagyszalontán élő tanár, irodalomtörténész, Dánielisz Endre, akit élő irodalmi múzeumra emlékeztető otthonában Szilágyi Aladár és Szűcs László keresett fel. A portré második részében sok egyéb mellett világháborús rémségekről s a Csonkatorony sorsáról esik szó.
Amikor másodízben csengetünk be a Kálvin János utcai portán, Dánielisz Endre még az udvaron átkeltünkben kijelenti: mielőtt folytatnók a beszélgetésünket, egy – riporterségemet személyesen érintő – dolgot óhajtana tisztázni, apám első, illetve utolsó szalontai éveit illetően. Hiába igyekszem kicselezni, elterelni a figyelmét, elújságolva, hogy „képzelje, Endre bátyám, mi ketten, együtt, »médiasztárok lettünk«, hiszen a beszélgetésünk első részét több mint négyszázan lájkolták a neten”. Házigazdánk csak néz, szemlátomást nem érti, miről beszélek, az ő régi, jó írógépes-nyomtatott sajtós, 20. századi világától igen távol áll a számítógépek, az Internet 21. századi világa… Nem, nem olvasta, (nem is olvashatta) az Erdélyi Riport online kiadásán sikert aratott portrénk első részét. Mondikálja, valaki említette, hogy mi, Szűcs kollégával feltettük a televízióra azt,hogy ittjártunkkor ő nem volt hajlandó ülve beszélgetni. Zavartsága múladozik, amikor átnyjútjuk őuraságának a szöveg jó nagy karakterekkel kiprintelt, „Gutenberg-féle” változatát. S leülünk.
Némi legendátlanítás
„Köszönöm, nagyon köszönöm, de engedelmével, Aladár, hadd említsek meg egy, magához, pontosabban: az édesapjához kötődő emlékemet, amit a múltkori beszélgetésünk alkalmával elfelejtettem felidézni. Amikor beírattak a szalontai román gimnáziumba, az első érdemjegyem, amit ott kaptam, egy tízes volt hittanból, s aki beírta: Szilágyi Sándor református segédlelkész – a maga édesapja volt… Nagyon megörültem neki, amikor megözvegyülése után, a 90-es években újraházasodva, ismét Nagyszalontára telepedett. A templomban – a párjával, Annával – előttünk volt a helyük, az első padban. Istentisztelet után, jókat beszélgettünk, volt miről! Felidéztük a 30-as évek Szalontáját, majd Aradi tanárkodásom 50-es éveit, amikor – még elítéltetése előtt – az ő segítségével toboroztam pankotai lányokat a tanítóképzőbe… Számunkra – régi nagyszalontai reformátusok számára – megkapó volt látni: lám, lám, Sándor bácsi és a »mi Patócs Nusink«, a hajdani »szerelmes pár«, hatvan esztendő után, immár galambőszen, ismét egymásra talált…”
Bármennyire megható számomra ez az Endre bátyám által felidézett „idill”, melyben jóapám révén érintett volnék, mítoszoszlató szándékkal, kíméletes udvariatlansággal megszakítom partnerem áradozását: „Elnézést, bátyámuram, ez csupán egy szalontai legenda!… Hiszen apám tizenvalahány évvel hamarabb látta meg a napvilágot, mint Anna néni. Itteni segédlelkészkedése idején 22-23 éves lehetett, a »szalontaiak kis Nusija« legfeljebb 8-9 éves lány. Erről ennyit. Inkább térjünk rá a mi mostani dolgunkra. Nagyon érdekelne: amikor Aradról hazatérve, 1955-ben az Arany János Emlékmúzeum igazgatója lett, milyen állapotokat talált a Csonkatoronyban?”
Nagyszalonta, frontváros
„Nem azonnal kerültem a múzeumba, előbb a városi pionírháznál lettem kultúrmindenes. Többek között az Arany János irodalmi kör vezetésével bíztak meg, amellett oroszt tanítottam óraadóként az iskolában.” „Az volt az állása, hogy az irodalmi kört vezesse?” – hitetlenkedem. „Lópikulát, nem volt abban pénz, csupán »kulturális aktivistaként« megbíztak a kör irányításával. Az Arany János kört két úgynevezett munkásíró: Bonczos István és Nagy Ilona alapította. Bonczos részt vett az illegális kommunista mozgalomban, politikai üldöztetés miatt a Szovjetunióba menekült. A második világháború alatt megfordult a Szovjetunió ázsiai területein is, megtanulta a karakalpak, az üzbég, a kazak és a türkmén nyelvet. Hazatérve a Magyar Népi Szövetség aktivistája, majd a Nagyváradi Új Élet újságírója, 1949-től 1951-ig az Utunk rovatvezetője volt. Felesége, Nagy Ilona – egykori cselédlány – első írását a Dolgozó Nő közölte 1949-ben. Rajtuk kívül, az általuk fölfedezett Gábor Ferenc parasztköltő – a Sinka István-i mélységből érkezett, hajdani kondás – volt alkotó tagja a körnek, a gyermekverseket író Sebesi Teréz, illetve a humoristaként jeleskedő Bagdi Sándor matematika tanár társaságában. Kezdetben kéthetente, majd havonta ülésezett a kör, kialakult egy húsz főnyi törzsgárda. Arra törekedtem, hogy minden alkalommal több műsorszám legyen. Azzal kezdtük, hogy valamelyik helybeli alkotó olvasott fel a legfrissebb írásaiból, a bírálatra mindig egy-egy helybeli tanár kollégát kértem fel, utána pedig egy-egy anyanyelvi, nyelvhelyességi, esztétikai kérdésről, avagy Nagyszalonta valamelyik jeles szülöttjéről hangzott el előadás.”
„Ne haragudjon, Tanár Úr, de ennél sokkal jobban érdekelnének bennünket az Arany múzeummal kapcsolatos dolgai” – lépek fel sürgetőleg. „Abba a valamibe beszélünk? – mutat a hangrögzítő ketyerére –, hát az nagyon messzire van tőlem!” „Az a suttogást is felveszi – oszlatom az aggályait –, a szekusoktól kaptuk…” Hosszas, felszabadult kacagás után folytatja: „Bár a front elvonulása után valamennyire rendet raktak, 1956-ben még mindig tragikus állapotokat találtam a Csonkatoronyban!”
*
Várnám a „csonkatoronybeli állapotok” felidézését, de Dánielisz Endre nem volna Dánielisz Endre, ha nem kapna az újabb időkacskaringó lehetőségén: „Az előzményekhez tartozik, hogy Nagyszalonta tíz napon át frontváros volt, a külváros háromszor cserélt gazdát, a belváros egyszer. Az oroszok bejöttek, lőtték a magyar katonák állásait, a magyarok újból és újból visszaszorították őket, majd megérkeztek a román katonák is. Szalontán körülbelül öt román esett el, ők inkább a tanyákat foglalták el. Az ellenséges hadak Tenke felől törtek be először a városba, de nem csak a harci cselekmények idején keletkeztek tetemes károk. Az oroszok, amikor tehették, raboltak, ittak, de a zűrzavart, pánikot kihasználva, bezúdultak a kültelki népek is – többnyire cigányok –, akik amit lehetett, kiraboltak, kifosztottak. Az üzleteknél leverték az ajtókról a lakatot, a kirakatok üvegeit bezúzták, feltörték a műhelyeket, a házakat, a pincéket. Az egyik túlélő mesélte, 14 éves volt akkoriban, és látta, amint egy hasonló korú kamasz vagy tíz doboz olajfestéket emelt el, mások vég vásznakat, drága szöveteket cipeltek. Akkor még egyszer, néhány napig a magyarok újra elfoglalták a várost, és 18 cigány fosztogatót helyben kivégeztek. Úgy tűnik, ez a tizennyolcas szám, vissza-visszatérő, mágikus számjeggyé kerekedett Nagyszalonta háborús históriájában: Amikor ismét visszajöttek az oroszok, még többet ittak, és a nemi erőszak terén is kitombolták magukat. Azokban a napokban 18 szalontai asszony és leány lett öngyilkos, a rajta esett gyalázat miatt. Egy bizonyos Borbély család három nőtagja, az anya és két lánya vetett véget emiatt a szörnyűség miatt az életének. Magam éppen akkoriban nem voltam idehaza, mert ifjú leventeként Budapestet védtem hősiesen a szovjet hadsereg ellen, de később sokat foglalkoztam az akkor történtekkel, számos szemtanút, túlélőt megszólaltattam. Így bukkantam rá a harmadik 18-as számra: napirenden voltak a vetkőztetések. Akinek a csizmája, ruhája, egyéb holmija megtetszett egy-egy ruszkinak, nyomban felszólította, hogy vegye le. Ha megtagadta, vagy habozni látszott, rögtön agyonlőtték. Jól ismertem a módos, büszke, szigorú Nagy Jóska bácsit, akit éppen a csizmájáért lőttek agyon. De ugyanígy járt a templom tornyában körbe járkáló tűzoltósági őr is, akinek a feladata volt a torony körerkélyét bejárva ügyelni, hogy nem tört-e ki tűzeset a város valamelyik pontján. Ő nem volt katona, de egyfajta egyenruhában járt, épphogy leereszkedett szolgálata lejártával a toronyból, agyonlőtték, és levetkőztették. Ezeknek az utcai vetkőztetéseknek is 18 halálos áldozata volt Szalontán.”
Mit érdemes innen elvinni?
„Hohó, végre beszéljünk a Csonkatoronyról is – elégeli meg a saját meséje vargabetűit Dánielisz tanár úr –. Amikor tombolt a szabad rablás, az Arany János gyűjteményt is többször kifosztották! Én magam két diáktársammal egymást váltogatva segéd-múzeumőrködtünk önkéntesen. Az intézménynek nem volt alkalmazottja, a Csonkatorony csak vasárnap, az istentisztelet után volt látogatható. A több száz gimnazista diákból csak hárman vállaltuk, hogy vigyázunk Arany János dolgaira. Én még dicsekszem is vele: szemtől szembe láthattam a költő fogait, megannyi személyes holmiját.”
„Végül is mit vittek el?” – fogom faggatóra Endre bátyámat. „Mondjuk, bejött Popescu Nicolae üres szekérrel a városba – él a képes beszéddel Dánielisz tanár úr –, eljut a Csonkatorony tövébe, és nézegeti: mit lehet, mit érdemes innen elvinni? Az a gyönyörű szőnyeg, amit Gyulai Pál ajándékozott Arany Jánosnak, megtetszett Popescunak, összetekerte, feltette a szekerére, és elhajtott vele. A költő fia, Arany László, az édesapja ruháit is a szalontai múzeumnak ajándékozta, amikor megnyílt, szinte a teljes ruhatárát elhozta. A várost felszabadító dél-erdélyi románok, no meg a külvárosiak mindet elvitték. A torony kifosztása nem ment egyszerűen, mert a bejárat masszív vaskapuját nem tudták se kinyitni, se feltörni. Létrán felmásztak az első emelet valamelyik ablakáig, betörték, ott hatoltak be az épületbe, majd bentről robbantották szét a vaskapu zárját, és aki kapta, hordta, minden mozdíthatót elvittek. De ez az »irodalomtörténet szerencséje«: hála istennek, Popescuékat nem érdekelték a kéziratok! Tehát megmAradt mindaz, amit özvegy Arany Lászlóné nekünk, szalontaiaknak átadott. A férje halála előtt intézkedett, hogy az édesapja kéziratai hová kerüljenek. Meghagyta, hogy az özvegye mit adjon Nagykőrösnek, mit Debrecennek és mit Nagyszalontának. A Murány ostroma például a mai napig megvan, szépen bekötve, eredeti Arany kézírással. Shakespeare-fordításai közül a Szentivánéji álom kézirata is megvan. És nem vitték el a leánya, a 24 évesen tüdőbajban elhunyt Juliska halálára írt versét sem, amit a vejére, Széll Kálmán református lekipásztorra hagyott. Nekem Debreczeni István tiszteletes, aki annak idején az Arany-vő utódja volt Nagyszalontán, mesélte el.”
„Tessék elárulni – veszem ismét faggatóra –, amikor átvette Endre bátyám a gyűjteményt, még akkor is ilyen feldúlt állapotban volt?” „Neeem” – mondja félszájjal, majd élénkülő mosollyal folytatja: „A háború végén nagyon sokan elmenekültek Szalontáról, sokan a Dunántúlig elvergődtek. Tordai Ferenc tanító bácsi elsőnek tért haza a menekülésből. Igyekezett rendbe tenni valahogy a Csonkatorony helyiségeit, hiszen a párnákat is felhasították a fosztogatók: nincsen-e bennük elrejtve valami. A terem padlója telis tele volt párnatollal, a kéziratok szanaszét voltak hajigálva. Tordainak köszönhetően rend lett és tisztaság, majd előkerült a kollégája, Mikó Pál is, aki annak idején vasárnapi templomozás után nyitva tartotta a múzeumot, diákként sok mindent tanultam tőle. Ők ketten beindították az iskolát is, tizenkét gyerekkel. A két tanítóbácsi összefogott néhány kisiparossal, igyekeztek eltüntetni a fosztogatók okozta rongálásokat. Rendbe tették az épület bejáratát, kicserélték a felrobbantott zárat. Egyébként a gyönyörű kaput és fölötte az Arany szobrot Kisfaludi Strobl Zsigmond tervezte, a kivitelezés más munkája. Ez a két pedagógus leltárt készített, megállapították, hogy 135 relikvia tűnt el a tárlókból. Mikó Pál őrködte-ápolgatta önkéntesen a gyűjteményt, amíg a kommunisták koholt vádak alapján börtönbe nem zárták. Hogy mégis legyen a múzeumnak „őre”, előbb a néptanács egyik alkamazottját, Bondor László kisbírót, majd a hithű kommunista kőművest, Cseke Ferencet nevezték ki az elvtársak a múzeum élére. Bondor igazgató elvtársnak négy elemije volt, lent üldögélt a földszinten, s engedte be a látogatókat. Tanító elődjének már nem volt ideje minden vitrint újraüvegeztetni, úgyhogy Bondor idejében is tüntek el dolgok. Egy év múlva leváltották, egy párttaggal, Cseke Ferenc volt vöröskatonával helyettesítették, aki világlátott ember volt, hiszen Szibériát is bejárta, neki a négy elemi mellett három év inasiskolája is volt. Ő lett az elődöm, neki több gondja volt a múzeumra, lakozott benne egy kis becsület és figyelmesség. Tőle vettem át a múzeumot 1956-ban.”
A hallottak után arról kezdek faggatózni, hogy Dánielisz Endrének, aki tíz évig vezette az Arany János Emlékmúzeumot, mennyire sikerült gyarapítania a gyűjteményt? „Nem, nem ott kezdem, előbb tovább idézem az Arany János irodalmi kör történetét. Gyanútlanul, kiváncsiságból beültem az első őszi ülésükre, ahol az elnöklő Bonczos István – az Utunktólvaló kirugása után is elvhű kommunista munkásíró – rám bökött, hogy Dánielisz tanár elvtársat javasolja az irodalmi kör titkárának. Mire én hazaérkeztem Aradról, már be voltak töltve a tanári állások, és a Pionírházba kerültem, ahol a könyvtárat és a bábszínházat bízták rám, s végül az irodalmi kört is. Cseke Ferenc múzeumőr, aki nem volt Arany-kutató, kapott a Magyar Tudományos Akadémiától egy levelet, miszerint már szerkesztik az Arany életmű kritikai kiadását, tudják, hogy a Murány ostroma című költemény eredeti kézirata itt van, azt ők le kell fényképezzék, mert a kritkai kiadásba minden, a költő által végzett kihúzást, általa bejegyzett javítást fel kell tüntetniük stb. stb. Cseke rohant hozzám a Pionírházba: »Tanár elvtárs, Budapestről kaptam ezt a levelet, erre én nem tudok, mit válaszolni…« Így szoktatott hozzá, hogy bejárjak a Csonkatoronyba, és a múzeum dolgaival is foglalkozzam. Még a Pionírház alkalamzottjaként elkészítettem egy vázlatot arról, hogy miként kellene átrendezni, rendszerezni a múzeumot. Hiszen abban az időben, ha beállított valaki azzal, hogy hozott valamit, elújságolta, hogy megtalálta Arany Jánosnak valamelyik harmadrendű tárgyát, vagy bármit, amihez akár egy ujjával is hozzáért – ahogy beérkezett, egymás mellé rakták, találomra, mindenféle rendszerezés nélkül. Mire kineveztek a múzeum élére, már kidolgoztam: a Csonkatorony négy szintjén, emeletről emeletre, melyik helyre, mi kerüljön. Elképzeléseimet megosztottam Antal Árpád barátommal – Arany és Petőfi levelezésének későbbi közreadójával –, aki hasznos észrevételekkel segítette a munkámat. Az első dolgom az volt, hogy a múzeum kifosztásakor felborogatott, széthajigált, megcsonkult szobrokat restauráltassam. Köztük a költő Izsó Miklós faragta mellszobrát, amelyen Arany János letört bajszát kellett kipótolni…”
(Folytatjuk)
erdelyiriport.ro,

A Magyar Költészet Napja, húsvét méltatása Lippán
Szerdán 17 órától a lippai Hildegardis Ház tárgyaló termében tartotta e havi ülését a helybeli Degré Alajos Olvasókör. Az irodalmi ülést a szép számú helybeli érdeklődő mellett a gyoroki József Attila Irodalmi kör két tagjai, Tusa Erzsébet és Simó Klára is megtisztelték a jelenlétükkel. Az egybegyűlteket Czernák Ferenc köszöntötte, aki a Magyar Költészet Napja, illetve a húsvét jelentőségét méltatta. A továbbiakban a jelen lévők József Attila, Ady Endre, Kosztolányi Dezső és Juhász Gyula húsvéttal kapcsolatos verseinek adtak hangot, de locsoló versikéket, húsvéti mondókákat is felolvastak. Czernák Ferenc elszavalta József Attila: A Dunánál című költeményét, ugyanakkor Márai Sándorról is megemlékezett, a Halotti beszéd című költeményének az elszavalásával. A felolvasásban közreműködött Barabás József, Détári Katalin, Igna Ilona, Gurmai András, Tóth Emil, Tusa Erzsébet, Veres Ildikó és Wonerth Loránd, aki egyben a rendezvény kiváló házigazdájának is bizonyult. A szerdai találkozó agapéval, kellemes, baráti beszélgetéssel zárult. Az Olvasókör a legközelebbi ülését Nagyszalontán tervezi az ottani Arany János Irodalmi Körrel közösen.
Balta János / Nyugati Jelen (Arad)

Arany János, a nagy túlélő
(Beszélgetés Dánielisz Endre irodalomtörténésszel Szalonta Aranyáról)
A kétszáz éve született Arany János emlékének legismertebb nagyszalontai ápolója, Dánielisz Endre 92 éve az elmúlt közel egy évszázad zaklatott történetének lenyomata. Az ő „idegenvezetésével” igyekeztünk felfedezni Szalonta Aranyát.
– Nem sikerült megfejtenem, ezért a segítségét kérem: milyen eredetű név a Dánielisz?
– Az őseim ősei lengyelországi németek voltak, Danielek, ezt valamikor megfejelték egy -nak, -nek raggal, Petrus filius Danielis, azaz Daniel fia Péter. Az első, Nagyszalontára érkezett Dánielisz a nagyapám volt, Békéscsabáról jött, ahol több Dánielisz is élt, valamennyi fésűs kisiparos. Piacozni rándult át, aztán úgy döntött, itt telepszik le. Csabáról hozott feleséget, tizenhárom gyerekük született, tizenegy fel is nőtt. Köztük édesapám, aki kitanulta a mesterséget, igaz, míg a galíciai fronton harcolt, az apja dolgozott helyette. Rám meg úgy nézzen, hogy érettségizett fésűs segéd oklevelem van!
– Ezek szerint önt is fésűkészítőnek szánták?
– Nem feltétlenül, de dolgozni kellett, segíteni az édesapámnak, bár ő már gépesíteni is kezdett. Már Romániában éltünk, román nyelvű óvodába jártam, de egy tavaszi dalocskán és a „doamna” kifejezésen kívül semmi sem ragadt rám. Amúgy magyarul beszéltünk, magyarul játszottunk, magyar meséket hallgattunk. A református iskolába írattak be, de négy osztály elvégzése után, 1936-ban a szülők úgy döntöttek, hogy kezdjek el inaskodni, de azért folytassam a tanulást is az ismétlő iskolának nevezett román intézményben. Ott azonban csak mezőgazdaságot, gazdálkodást oktattak. Ezt azért mégsem, mondták a szüleim, menjek inkább gimnáziumba. Ma is csodálkozom, hogy négy magyar elemi után román nyelvű gimnáziumi osztályban hogyan voltam képes talpon maradni. Az oktatás azonban nem volt ingyenes, édesanyám igyekezett meggyőzni, hogy elégedjem meg a három gimnáziumi osztállyal, így lettem végül fésűs segéd. De jött akkor a kis magyar világ, én meg könyörögni kezdtem, hadd végezzem el a negyediket is, együtt jártam például Tőkés László püspök édesanyjával. Az iskola vége aztán már megint a román, sőt, a kommunista világba csúszott bele.
– Ennyi elég is volt a tanítóskodáshoz?
– Akkoriban igen. Előzményként azonban fontos megemlíteni, hogy mivel a fésűsségből már nem lehetett megélni, a szüleim korábban átvették a körösrévi Zichy-barlang melletti szálloda és étterem kezelését. A nyarakat barlangvezetőként töltöttem, szerettem is, pénzt is kerestem vele. A román-szovjet betörés elől azonban a szüleimnek menekülniük kellett, Élesden húzták meg magukat egy ideig, én is ott kötöttem ki. Egy vasárnapi ebéd alatt került a kezembe a kolozsvári Világosság című újság, azt olvastam benne, hogy nagy szükség van tanítókra, mivel sok fiatal maradt a háborúban, az anyaországból idetelepítettek pedig elmenekültek a román világ elől. Az is benne volt az újságban, hogy tanítókat fognak kiképezni, Kolozsváron kell jelentkezni. Kis híján otthagytam a vasárnapi ebédet, felültem az első arra jövő román katonai teherautóra, másfél hónap múltán pedig úgy jöttem haza Kolozsvárról, hogy okleveles tanító vagyok. Isten veled, fésűkészítő ipar!
– Az egyetemi tanulmányokat más kényszerítette ki, vagy saját belső igényessége?
– Egyértelműen én akartam tovább tanulni, előbb a teológián, aztán a Bolyai Egyetem pedagógia-lélektan szakán, bár a megszüntetéséig néprajzot is tanultam. Friss diplomásként Aradra helyeztek ki, a korábban elhanyagolt Dél-Erdély felemelése a kommunista világ első éveiben prioritás volt, 26 éves fiatalemberként tanítóképzőbe kerültem, csupa fiatal lány közé, egyiküket el is akartam venni, de ő mást szeretett. Szalontára visszakerülve a pedagógia-lélektan mellett orosztanárként is dolgoztam, majd miután a szovjetek elmenetelével megszűnt az orosz nyelv tanítása, átképeztem magam franciatanárnak, később latintanárnak. Sok esetben egyetlen órával jártam a tanítványaim előtt. Aztán elkezdtem magyar irodalmat is tanítani.
– Ebben a minőségében került az Arany-hagyaték környékére?
– A szalontai Arany-emlékápolást az Arany János Emlékegyesület kezdte, de azt a kommunisták felszámolták. Hazatérte után az illegális kommunista, Moszkvát is megjárt Bonczos István alapította az Arany János Irodalmi Kört, amely elsősorban a szocialista és szovjet irodalom népszerűsítésére jött létre, ennek vezetését bízták egy Aradról frissen érkezett tanárra – azaz rám. Tíz éven át művelhettem, amikor megjelent a Securitate az életemben, azt kifogásolva, hogy miközben valamennyi iskolai osztály kétnyelvű lett, micsoda dolog, hogy a színház és az irodalmi kör csak magyar nyelven működik. Besúgókat szerveztek be, aztán egyszer be is vittek, le kellett mondanom a kör vezetéséről, illetve az Arany Múzeum éléről. Nem adtam fel, a pionírházba mentem bábszínházat tanítani, mesekört vezetni. A líceumba az orosz, francia és a latin nyelv már említett oktatása hozott vissza, húsz év múlva pedig ki akartak nevezni aligazgatónak. Az ára az volt, hogy jelenteni kellett volna a Szekunak, s mivel nem vállaltam, másik iskolába, alsó tagozatra helyeztek. Onnan mentem nyugdíjba is.
– Mennyire élt Szalontán azokban az időkben az Arany-tudat?
– Jómagam elsősorban az emléktárgyak révén ismertem meg Arany Jánost, de mindig benne volt a levegőben. Mikó Pál tanító bácsi hívására lettem múzeumi idegenvezető, ő a földszinten várta a vendégeket, mi, diákok, harmadmagammal pedig egy-egy emeletre ügyeltünk fel. Gyerekkoromban azonban még csak vasárnap volt nyitva az emlékház, a kommunizmus hozta be, hogy egész héten nyitva tartó múzeummá váljon. A háború utolsó évében, amikor már nem tudták tartani Szalontát, a magyar parancsnok kiürítette a várost, a lakosság kétharmada elmenekült, a környékbeli románság, cigányság, no meg a szegényebb magyarok pedig kirámolták az üresen maradt lakásokat. Elsősorban élelemre vadásztak, de vittek, amit mozdíthattak. Akkor a múzeumot is kirabolták, de a Csonka-tornyot olyan masszív vaskapu védte, hogy gránáttal sem tudták berobbantani. Végül egy hátsó ablakon hatoltak be, és belülről robbantották ki a zárat. A nagyon szép Arany János-szobát tönkretették, pénz, kincs után keresve felvágták a párnákat, dunyhát, azóta sem került elő például a Gyulai Páltól kapott szőnyeg. Összesen 135 Arany János-emléktárgy veszett akkor oda. A könyvek, kéziratok szerencsére nem érdekelték őket.
– Múzeumigazgatóként hogyan igyekezett megismertetni nagy költőnk életének fontosabb állomásait, életművét?
– A földszintről felfelé haladtunk Arany életében is, míg a harmadik emeleten eljutottunk ahhoz a karosszékhez, amelyben kiejtette a pipát a kezéből, és meghalt. Elméletileg itt véget kellett volna érnie a tárlatvezetésnek, de a negyedik emeleten feltámasztottuk Arany Jánost. Mindezt művei fordításainak bemutatása révén, hogy a látogató lássa: Arany él, mi több, a világ minden pontján jelen van. A múzeum kialakításában jelentős momentum volt 1956 – persze még a magyar forradalom előtti hónapok –, amikor egyre többen érkeztek Magyarországról, a román kulturális minisztérium számára pedig fontos volt színvonalas Arany-múzeum kialakítása. Áldoztak is rá, öt lakóház árát fektették be az épület felújításába, az akkori múzeumtechnikának megfelelő, új tárlók beszerzésébe. Ezeket készülnek lecserélni a közeljövőben.
– Jól érzem, hogy az Arany-bicentenárium eseményei nem feltétlenül a kedve szerint valók?
– Ez már valóban nem az én világom. De ne aggódjanak, Arany János mindent túlél, és kizárólag ez számít.
DÁNIELISZ ENDRE
Irodalomtörténész, pedagógiai író, iskolapszichológus, Nagyszalontán született 1925. április 6-án. Szülőhelyén végezte a középiskolát, tanító volt Köröstárkányban, majd 1951-ben a Bolyai Tudományegyetemen megszerezte a pedagógia-lélektan szakos tanári diplomát. Középiskolai tanár Aradon; 1956-tól 1966-ig a nagyszalontai Arany János Emlékmúzeum igazgatója, majd ugyanitt iskolapszichológus, tanár. Több hazai és magyarországi kiadványban közölt, románul a Familia című nagyváradi folyóiratban. Szerkesztésében és előszavával jelent meg a Toldi és a Toldi estéje (1964, 3. kiadás Kolozsvár, 1976), valamint Tompa Mihály verseinek és leveleinek válogatása (Kolozsvár, 1977) a Tanulók Könyvtárában. Törös Lászlóval és Gergely Pállal sajtó alá rendezte Arany János Összes Művei XIII. kötetét (Hivatali iratok 1., Budapest, 1966) s a Könyvtári Szemlében (1972/2) bemutatta Arany János könyvtárát. A Mesetarisznya sorozat számára készült Kalevipoeg-feldolgozása (1970) németül is megjelent. Tevékeny szerepet tölt be Nagyszalonta irodalmi életében: a helytörténet, iskolatörténet, irodalmi folklórkutatás művelője. A Bonczos István és felesége, Nagy Ilona írók által alapított nagyszalontai Arany János Irodalmi Kör aktív szerzője és előadója volt (1955–1980), az újjáalakított kör tiszteletbeli örökös elnöke és aktív résztvevője. Fontosabb kötetei: Arany-emlékek Nagyszalontán. Tanulmányok, dokumentumok (Kriterion–Gondolat, Bukarest–Budapest, 1984), Arany János a szalontai iskolában (Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Budapest, 1992), „Szülőhelyem, Szalonta...”. Tanulmányok, esszék Arany János köréből (Arany János Múzeum, Nagykőrös, 1992). Arany szellemében. Nagyszalonta művelődéséért (Arany János Művelődési Egyesület, Nagyszalonta, 2001), Nagyszalonta jeles szülöttei (1–3., Békés Megyei Levéltár, Gyula, 2001). Díjak, elismerések: Magyar Kultúra Lovagja (2005), Fényes Elek-díj (2007).
Csinta Samu / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Dánielisz Endre a Magyar Érdemrend Lovagkereszt díjazottja
,,Kitüntetés nélkül is megtettem volna”
Áder János magyar köztársasági elnök felterjesztésére 2017. szeptember 21-én, népes közönség előtt, Mile Lajos kolozsvári főkonzul átadta Dánielisz Endrének a Magyar Érdemrend Lovagkereszt-díjat a nagyszalontai Magyar Házban.
A magyar költészet és irodalom egyik legnagyobb alakja, Arany János 200 esztendeje Nagyszalontán született, Dánielisz Endre pedig (aki, fiatal korában, egy ideig Aradon is tanároskodott) köztudottan az Arany-életmű egyik legavatottabb kutatója.
Az eseményt a helyiek részéről Balázs Anita vezette fel, aki átadta a szót Pajna Zoltánnak, a Hajdu–Bihar megyei önkormányzat elnökének, aki utalt Arany János rövid debreceni tartózkodására, megemlítvén, hogy Dánielisz Endre a nagyszalontai helytörténet legismertebb mestere, és azt csinálta, amihez legjobban értett. Laudációt Biró Rozália parlamenti képviselő mondott. A sok elismerésből álljon itt annyi: Dánielisz Endre 33 önálló művet irt és publikált, szerkesztett 14 kötetet, volt az Arany János Múzeum vezetője, a nagyszalontai Arany János irodalmi kör elnöke, évtizedekig tanított – megérdemesülvén e nagy díjra.
Mile Lajos kolozsvári főkonzul, a jelenlévő közönség örömteljes megelégedésére átadta Dánielisz Endrének a Magyar Érdemrend Lovagkereszt díjat, az ünnepelt megköszönte azt Áder János köztársasági elnöknek, ,,Biharország” jelenlévő képviselőinek, Török László helyi polgármesternek, a szalontaiaknak. Ekkor mondta többek között, hogy „kitüntetés nélkül is megtettem volna”.
A program második részében Dánielisz Endre Közkinccsé lett a teljes Arany-életmű c. kötetét mutatták be. Szűcs László szerkesztő azt mondta, ez nem is egy könyv, hanem kettő: első része egy nagy esszé, a második (Tanár úr, a kultúrmindenes) egy portré. Ez utóbbiról a beszélgetést lefolytató és megíró Szilágyi Aladár bő humorral beszélt a Dánielisznél tett látogatásairól.
A nagy örömet, élményt nyújtó esemény után a jelenlévők, az ünnepelt jóvoltából, egy-egy pohár pezsgővel ünnepelték a 93. évében lévő Dánielisz Endrét, aki természetesen dedikálta is könyvét.
Fazekas József beszámolója / Nyugati Jelen (Arad)