Budapesten a Magyar Írószövetség Bajza utcai székházában, az 1956-os forradalom hőseire és áldozataira emlékező koszorúzás után, az idén negyedik alkalommal adták át az Arany János-díjakat és jutalmakat. A hat díjazott író között (Kabdebó Tamás - Nagy-Britannia, Rákosy Gergely, Kertész Ákos, Olasz Sándor, Tóth Erzsébet - Magyarország) Erdélyből Lászlóffy Csaba vehette át Jókai Annától szépirodalmi munkássága szakmai elismeréséért a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa kuratóriumának jutalmát. /Kiosztották az Arany János-díjakat. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 26./

"Az Arany János Közalapítvány (Budapest) kuratóriuma döntést hozott a Határon Túli Magyar Tudományosságért szakkuratórium pályázati kiírására beérkezett 150 pályázatról. Összesen ötvenöten részesültek csoportos kutatási támogatásban; a kuratórium ezen kívül harminckét egyéni pályázónak és huszonhat fiatal kutatónak ítélt meg támogatást. A legtöbb nyertes pályázat Romániából - Erdélyből - érkezett, szám szerint 68. Jugoszláviából 23, Szlovákiából 14, Ukrajnából 6, Horvátországból és Szlovéniából 1-1 pályázat nyert. /150 pályázat sorsa. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), aug. 15./"

"Megjelent Jakab Albert Zsolt Háromszék néprajzi és honismereti bibliográfiája (1844-2002) című munkája, több mint hatszáz szerzőtől önálló könyvben, tanulmánykötetben, évkönyvben, periodikában szétszórtan megjelent 1878 publikáció adatait tartalmazza. A bibliográfiát a kolozsvári Kriza János Néprajzi Társaság (KJNT) munkatársai az MTA Arany János Közalapítvány segítségével állítottak össze és az Illyés Közalapítvány anyagi támogatásával adtak ki. A Kriza János Néprajzi Társaság értesítőinek sorozatában a XIII. évfolyam 1-2-es kiadványaként megjelent kötet az elmúlt másfél század háromszéki vonatkozású néprajzi és honismereti munkáinak jegyzékét tartalmazza Orbán Balázstól a jelenkori szerzőkig. A KJNT munkatársai a néprajzi jellegű közlemények mellett összegyűjtötték a vidék egyházi, iskolai, művelődési életével kapcsolatos publikációk szakirodalmi adatait, valamint összesítették a Háromszék múltjával, művészettörténeti emlékeivel, régészeti feltárásaival kapcsolatos irodalmat is. A bibliográfia sepsiszentgyörgyi bemutatóján Pozsony Ferenc, a KJNT elnöke elmondta, e hasznos tényanyagot tartalmazó munka az eddig megjelent szakirodalom áttekintéséhez nyújt segítséget. Pozsony Ferenc szerint a Háromszékkel foglalkozó munkák nagy száma arra utal, hogy vidéken is lehet tudományt művelni, erre igen jó példa Gazda Klára több évtizedes munkája: ő volt az, aki a Székely Nemzeti Múzeumnak a háromszéki tárgyi kultúrát bemutató, a második világháborúban elpusztult gyűjteményét újrateremtette. /Fekete Réka: Háromszék néprajzi és honismereti bibliográfiája. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 20./"

"Intézmény- és szövegtörténet címmel tartottak tudományos konferenciát fiatal kutatók az Erdélyi Múzeum-Egyesület előadótermében, jún. 20-án. Az esemény szervezője, Egyed Emese, a BBTE Magyar Irodalomtudományi Tanszékének vezetője értékelte a konferencia munkálatait.A konferencia célja mindig az új szakdolgozatok bemutatása, és a teljesítmény felmutatása (Aranka Györgynek a kolozsvári könyvtárakban fellelhető kéziratos és nyomtatott gyűjteménye az egyik témakör, a másik pedig a színház helyi története). Látható, hogy van érdeklődés az irodalomkutatás iránt. Még ebben az évben meg fog jelenni egy Aranka György tanulmánykötet, amely hosszas munka eredménye, de készül leveleinek katalógusa is. Ezt a kutatást az Erdélyi Múzeum-Egyesület révén támogatja a magyarországi Arany János Közalapítvány, a színháztörténeti-komparatisztikai kutatást pedig a Sapientia - Kutatási Programok Intézete. /Sándor Boglárka Ágnes: Fiatal bölcsészek konferenciája. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 23./ "

Jún. 8-án a Hargita Megyei Kulturális Központban Föld és ember a Székelyföldön témával tartottak munkamegbeszélést, amelyen az Arany János Közalapítvány támogatásával munkálkodó kutatócsoport beszámolt eddigi eredményeiről. A munkacsoport – Gagyi József, Oláh Sándor, Ferencz Angéla, Mihály János – nyolc székelyföldi településen (Fiatfalva, Székelyzsombor, Lövéte, Csíkkozmás, Csíkborzsova, Csíkdelne, Máréfalva, Kisbacon) vizsgálta meg az 1989 után átalakuló földhasználatot, gazdálkodást, ennek társadalmi hatásait. /Ferencz Imre: Munkamegbeszélés a Hargita Megyei Kulturális Központban. = Hargita Népe (Csíkszereda), jún. 9./

Nov. 3-a a magyar tudomány napja, ennek megfelelően a hónap folyamán az Erdélyi Múzeum-Egyesület rendezvénysorozatot szervez. Az EME mintegy integráló erőt szeretne képviselni az erdélyi, romániai magyar tudományosságban, fejtette ki Egyed Ákos, az EME elnöke. Nov. 19-ére a romániai magyar tudományos műhelyeket, illetve azok vezetőit hívják meg. A tudományos műhelyek elszigetelten működnek, alig tudnak egymásról. Nov. 20-án, az EME szakosztályai rendezik meg a maguk tudományos értekezletét. Jelenleg hat szakosztályunk van, mindenik bejelentette, hogy megtartja a saját konferenciáját. Idén kettővel bővült a szakosztályok száma, megalakult a Matematikai és Informatikai Szakosztály, most jelentik be az Agrártudományi Szakosztály megalakulását is. Eddig az Arany János Közalapítvány pályáztatás alapján támogatást nyújtott csoportos kutatásokra, de egyéni pályázatokat is jóváhagyott. Ebben az évben megváltoztatták az eddigi rendszert és kizárólag egyéni pályázatokat fogadnak el. Ez a döntés az EME tudományos műhelyeit nagyon nehéz helyzetbe hozza. Majdnem lehetetlenné teszi a további működésüket. Ugyanis csoportos kutatásban végezik az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon előkészületeit és szerkesztését, ugyanilyen pályáztatás útján foglalkoztattak hét kutatót, akik Erdély történeti forrásainak kiadását készítik elő. Azonkívül van Mezőség-kutató és működik az Aranka-gyűjteményt kiadó csoport. Megalakították az EME Akadémiai Testületét, az MTA romániai, külső és tiszteleti tagjaiból, valamint a Román Akadémia magyar tagjaiból. A testület tanácsadó szervként működik az EME elnöksége mellett. Megszervezték a kéziratkezelő és könyvkiadó bizottságot is. A Communitas Alapítványtól kaptak idén egy kisebb összeget könyvkiadásra. /Köllő Katalin: A Magyar Tudomány Napja Erdélyben. Interjú Egyed Ákossal, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnökével. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./

Megjelent Az erdélyi táj kérdései /Művelődés, Kolozsvár/ című könyv Fekete Albert szerkesztésében, a budapesti Corvinus Egyetem Tájépítészeti Kar Kert- és Településépítészeti Tanszék és a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával. A kötetet többnyire Magyarországon élő kert- és tájépítő mérnökök és egyetemi hallgatók írták, akik Erdélyben a különböző programok keretében Bonchidán, Sztánán, a Csomád–Bálványos kistérségben, vagy Marosvásárhelyen a Sapientia Egyetem campusának a megtervezésében tevékenykedtek. A tájépítésről szóló tanulmányok mellett bő anyagot található a kötetben Erdély kastélyairól és az ezeket körülvevő parkokról. Több tanulmány felhívja a figyelmet az Erdélyben fellelhető negatív jelenségekre, mint amilyenek a tájidegen szennyező építkezések, a természeti erőforrások túlzott használata, a talajpusztulás és elmocsarasodás aggasztó méretei, az erdőállomány csökkenése. Kalotaszeg táj-lélek-rajza című tanulmányában Eplényi Anna budapesti ötödéves tájépítész hallgató a következőket írja: „A szegénység, az elmaradottság és a népességcsökkenés olyan súlyos vaksághoz vezet, hogy csak néhány napra vagy évre tudnak előretekinteni. Másrészt a könnyen jövő meggazdagodás oly könnyen elviszi az egykori évszázados értékeket, hogy néhány év alatt hűlt helyét sem találjuk”. Jelenleg a Kalotaszeg megmentéséért folyó munka a sztánai tájépítész-program és a Sztánai Műhely keretében bontakozik ki. A programot a Kós Károly Egyesülés, a budapesti Táj-, és Kertépítész Diákszövetség, a Szent István Egyetem, az Arany János Közalapítvány és a sztánai–kolozsvári Szentimrei Alapítvány támogatja. Székelyföldön, a Csomád–Bálványos kistérségben a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület (CsTTE) a helybeliek. /Ajtay Ferenc: Könyv Erdély tájairól. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 16./

A Stúdium Alapítvány frissen megalakult kiadójának első kiadványát mutatták be Marosvásárhelyen, az alapítvány könyvtárában. A háromkötetes egyetemi jegyzet szerzői a MOGYE Gyógyszerészeti Karának oktatói, dr. Tőkés Béla és dr. Dudutz Gyöngyi egyetemi tanárok, valamint dr. Donáth-Nagy Gabriella egyetemi adjunktus. A kémia alapjai /Stúdium Alapítvány Kiadó, Marosvásárhely/ három kötetből – Általános kémia, Szervetlen kémia és Szerves kémia – áll. Mezey Tibor László ügyvezető igazgató ismertette a kiadó célját: a marosvásárhelyi állami felsőoktatás jó minőségű kiadványokkal való támogatása. A három kötetes munka az Arany János Közalapítvány támogatásával készült, a csíkszeredai Alutus Rt. nyomdájában. /(bodolai): A kémia érdekes is lehet. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 9./

,,Azért népszerűtlen az MSZP a határon túliak körében, mert félretájékoztatják őket, nem ismerik a párt és a kormány tevékenységét, azt, hogy mennyit teszünk értük” – panaszolta minap Horn Gyula egykori miniszterelnök, MSZP-s politikus a magyar közszolgálati televízió műsorában. Nyilvánosságra került a magyar kormány jövő évre tervezett költségvetése, amelyből kitűnik, ismét jelentősen megnyirbálták a határon túli magyaroknak szánt támogatásokat. Ebben az évben a magyarországi büdzsé 0,195 százalékát fordították a támogatásra, jövőben ez az arány alig 0,132 százalék lesz, a támogatások összértéke 9,6 milliárd forint, 25 százalékkal kevesebb, mint idén. Teljesen támogatás nélkül marad a csángómagyar oktatás. A szülőföldalapban, bár egymilliárdot ígértek, csak 608 millió forint szerepel. Nem lesz pénze a külügyminisztériumnak a Szegedi folyamat és a Nyíregyházi folyamat (határon átnyúló együttműködések) támogatására, és nem szerepel egy forint sem a kelet-délkelet-európai kormányzati stratégia végrehajtásánál, a határon túli magyarok szülőföldprogramja nevezetű tételnél – ide tartozik egyebek mellett az Új Kézfogás Közalapítvány, a Segítő Jobb és mások – 300 millióval csökken. Teljesen megvonták a támogatást a Magyar Tudományos Akadémia mellett működő Arany János Közalapítványtól, a magyar tudósoknak pedig az idei 116 millió forint helyett 28,5 millióval kell beérniük. /(-kas): Rajtunk takarékoskodik a Gyurcsány-kormány (Csökken a határon túli magyarok támogatása). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 8./

A Babes–Bolyai Tudományegyetemen (BBTE) működő háttérintézményeket tömörítő Kolozsvári Magyar Egyetemi Intézet (KMEI) 2004-ben jött létre. Veres Valér KMEI-igazgató szerint színvonalas felsőoktatás tudományos kutatómunka nélkül nem létezik. A Szülőföld Alap pályázati kiírása nem éppen az, amire számítottak, de jelentős mértékben lefedi céljaikat. Az egyik cél az elitképzés, ami az eltömegesedett oktatás miatt háttérbe szorult. Ezt a szakkollégiumi hálózattal szeretnék elérni. A felsőoktatásban folyó tudományos kutatásnak a támogatási rendszerét szeretnék kialakítani. Jelenleg magyarországi forrásokból a határon túli magyar tudományos kutatásra igen kevés pénz létezik. A Magyar Tudományos Akadémia újabban körülbelül 20–30 millió forintot fordíthat erre a célra, az Arany János Közalapítvány megszűnik, az Illyés Közalapítványnak a tudományos kutatásra fordítható összege 10–20 millió forintos nagyságrendű. A román államnak van pénzalapja, magyarok pályázhatnak, esetenként kaptak is pénzt a román államtól, de a magyar kutatási célok, nem képeznek kutatási prioritást Bukarestben. A Bologna-folyamat szerint a jövőben az erdélyi magyar hallgatók is tandíjmentesen tanulhatnak európai, beleértve magyarországi egyetemeken. Nemcsak a népességfogyással kell szembe nézni, hanem ezzel a helyzettel is. /Borbély Tamás: Arányos támogatásban reménykedik a KMEI. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 10./

1991 elején Bíró István, az RMDSZ oktatási alelnöke, Lőrinczi Gyula matematikus, egyetemi tanár és Nagy E. József egyetemi adjunktus kezdeményezésére bizottság alakult, hogy a másfél évszázados bukaresti magyar közművelődési hagyományok folytatásaként intézményt teremtsenek. Március 6-án megválasztották a vezetőséget. Az elnöki tisztséget azóta mindmáig Lőrinczi Gyula tölti be. A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság az 1857-ben alakult Hunnia Olvasóegylet jogutódjának vallja magát, a társaság jelenleg mintegy ötszáz tagot számlál. Céljuk a bukaresti magyarság művelődési és tudományos életének fellendítése és az Ady Endre Iskola támogatása. Alakulásuk után vissza kellett szerezniük a kommunista rendszerben államosított Petőfi Házat, noha azt a XIX. század derekán a bukaresti magyarok közadakozásból építették. Az RMDSZ vezetősége parlamenti úton szorgalmazta az erre vonatkozó sürgősségi kormányrendelet megszavazását, ennek alapján 1999-ben a Petőfi Ház újból visszakerült, 2004-ben pedig sikerült a könyvtárat is visszaszerezniük, számolt be az elnök a társaság munkájáról. A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője cím alatt eddig két kötet jelent meg, a harmadik, amely 2005-ig foglalja össze az intézmény történetét, a napokban kerül nyomdába. Munkájuk elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia Berényi Dénes akadémikus javaslatára BPMT-t fölvette a határon túli magyar tudományos műhelyek jegyzékébe. A bukaresti és ezen felül az ókirályságbeli magyarság közművelődését és egyházainak történetét Bíró István, Takács Pál, Lőrinczi Gyula, Zágoni Albu Zoltán, Bányai László, Árvay Árpád, Árvay Zsolt, Adorjáni Dezső és Szász Ferenc tanulmányai örökítették meg. 2001-ben a BPMT pályázattal elnyerte az Arany János Alapítvány támogatását „A bukaresti magyar diaszpóra szellemi élete” című programjához. Molnár Szabolcs a Bukaresti Tudományegyetem magyar tanszéke, illetve az ennek folytatásaként beindult hungarológiai oktatás adatait dolgozta fel. Demény Lajos akadémikus levéltári felfedezések alapján új adalékokkal gazdagította a bukaresti református egyház és iskola 1848 előtti történetét. Lőrinczi Gyula az 1857-ben alakult Bukaresti Magyar Olvasóegylettel kezdődően a közművelődési szerveződéseket mutatja be korabeli jegyzőkönyvek, egyéb dokumentumok alapján, Bántó István, Tapodi Zsuzsanna, Bányai Éva és Szonda Szabolcs sajtótörténeti tanulmányokkal kapcsolódott a kutatói programba. Az érdeklődők tudják, hogy a Petőfi Házban melyik nap milyen rendezvény várja őket. A hétfői nap például a Petőfi Színköré: irodalmi megemlékezések, színielőadások teszik emlékezetessé az esteket; Kováts László, a kör vezetője tavaly az EMKE Szentgyörgyi István díját érdemelte ki. Baloghy Bibiánna divattervező minden ellenszolgáltatás nélkül készíti a színjátszók és a régizene-együttes jelmezeit. Szerda a tudománynépszerűsítő, nyelvművelő előadások napja, de működik itt komolyzenei klub is Árvay Zsolt vezetésével, ahol rendszeresen fellép az Öllerer Ágnes vezette Lyceum Consort régizene-együttes is. Egy nap az időseknek van fenntartva: klubjuk keretében találkoznak, szükség esetén ingyenes orvosi konzultációban részesülnek. A BPMT Kozma Kiss Tibor ügyvédnek köszönhetően ingyenes jogi tanácsadással is az érdeklődők rendelkezésére áll.. /Barabás István: Tizenöt év a bukaresti magyarságért. = Új Magyar Szó (Bukarest), márc. 21./ Emlékeztető: az első évkönyv: A Bukaresti Petőfi Művelődési Társaság Értesítője 1991-1993 /Kriterion, Bukarest, 1995/

Danks Emese, a magyar kormány szóvivője bejelentette, hogy a kormány döntött az Arany János Közalapítvány megszüntetéséről /teljes neve: Arany János Közalapítvány a tudományért/. Hangsúlyozta: az alapítvány céljai és feladatai, valamint az általa nyújtott támogatások nem szűnnek meg. Elmondta: a szomszédos államokban élő magyarokról szóló törvény alapján adómentesen lehet támogatni a határon túli magyarok tudományos életét, ezt korábban csak a közalapítványon keresztül lehetett megtenni. A szóvivő azt mondta: a Magyar Tudományos Akadémia veszi át a közalapítvány vagyonát, valamint az általa korábban ellátott közfeladatokat is. 2005-ben az Arany János Közalapítvány már nem hirdetett meg pályázatokat. /Megszűnik az Arany János Közalapítvány. = Erdély.ma, szept. 1./

Tőkés László királyhágó-melléki református püspök Budapesten, a Magyar Írószövetség székházában tartott tájékoztatón elmondta: gyűjtést indítanak, hogy Ady Endre egész alakos szobrot kapjon Érmindszenten. A Magyar Írószövetség vezetői a sajtótájékoztatón felajánlották: a szervezet Arany János Alapítványa gyűjti a Magyarországról érkező adományokat. Tőkés László arról is beszámolt, hogy ,,aktuálpolitikai okokból” veszélybe került a nagyváradi Ady Endre Múzeum. A püspök felidézte: 1919 után az egykori Müllerei vendéglő épületét a román állam a román ortodox egyháznak ajándékozta, majd az államosítás után, 1955-ben nyílt meg itt az emlékmúzeum. Az ortodox egyház azonban az utóbbi időben pert indított, és a bíróság jogerősen neki ítélte az épületet.,,A politika felett álló erkölcsi kérdés, hogy Ady Endre múzeumát ne bolygassuk” – figyelmeztetett Tőkés László. A sajtótájékoztató előtt a Magyar Írószövetség és a Partiumi Magyar Művelődési Céh képviselői Ady Endre síremlékénél, a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben koszorúztak. /Ady-szobrot Érmindszentnek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 28./

Arany János-díjat kapott Ferenczes István
Idén is átadta az Arany János-díjakat a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványa a Nagyszalontán született költő halálának és az 1956-os forradalom évfordulójának alkalmából. Az írószövetség budapesti székházában rendezett ünnepségen Jámborné Balog Tünde, Ferenczes István, Oláh János és Szakolczay Lajos vehette át a kitüntetést.
A Magyar Írószövetség 22 éve, 1990 tavaszán hozta létre az Arany János Alapítványt, amely azóta nyújt segítséget a magyar írók anyagi körülményeinek javításához. Az alapítvány 1995- ben határozott az Arany János-díj adományozásáról, a kuratórium az életműdíj kiosztásának időpontját Arany János halálának (október 22.) közeli időpontjához kötötte, így adta magát az 1956-os forradalom dátuma, október 23. A díjazottak Arany Jánosról mintázott kisplasztikát kapnak, amelyet Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész készít el. Idén Jámborné Balog Tünde makói író, festő, Ferenczes István költő, író, újságíró, Oláh János költő, író szerkesztő és Szakolczay Lajos kritikus, szerkesztő vehette át az elismerést. Ferenczes István Csíkpálfalván született 1945-ben. 1968-tól 1975-ig a Hargita újságírójaként tevékenykedett, ahonnan politikai okokból tanácsolták el. 1979-től 1989-ig egy bukaresti hetilap székelyföldi tudósítójaként dolgozott. 1989. december 23-án egyik alapítója volt a csíki RMDSZ-nek. 1997-ben Csíkszeredában megalapította a Székelyföld folyóiratot és a Hargita Kiadóhivatalt, amelynek 2010-es nyugdíjazásáig főszerkesztője, illetve igazgatója volt. Látó-nívódíjas,
Szabó Zoltán-díjas, József Attila-díjas, Balassi Bálint-emlékkarddal tüntették ki. Eddig több mint húsz könyve jelent meg, főleg verskötetek s ugyancsak értékes kordokumentumokat tartalmazó publicisztikai és riportkötetek. Az erdélyi magyar irodalmi és közélet jeles egyénisége.
Székelyhon.ro

Király László kapta az Arany János-díjat
Király László költő, író kapta meg idén az Arany János-díjat a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványától.
Ezt közölte a szervezet az MTI-vel. Az idén hetven esztendős Király László kolozsvári költői, írói munkásságának elismeréséért vehette át a díjat Budapesten az alapítvány kuratóriumi elnökétől, Oláh Jánostól. A díjazottat Szakolczay Lajos irodalomtörténész, kritikus méltatta. Király László mindmáig legnagyobb visszhangot kiváltó műve, az 1972-ben megjelent Kék farkasok című regény epikai formában megírt nemzedéki számvetés, a közelmúlt történelmének, az ötvenes-hatvanas évek erdélyi magyar falujának s a városnak leírása – emlékeztetett a közlemény. Az írónak idén jelent meg az Orpheusz Kiadó gondozásában a Készülődés Pazsgába című legújabb verseskötete, de hetvenedik születésnapja alkalmából a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó is készül egy átfogó versválogatással. Az Arany János-díjat korábban mások mellett Hornyik Miklós, Szörényi László, Jánosi Zoltán, Kiss Benedek, Vári Fábián László, Ferenczes István, Jámborné Balog Tünde, Oláh János és Szakolczay Lajos vehette át. A díjazottak egy Arany Jánosról mintázott kisplasztikát kapnak, Kő Pál Kossuth-díjas szobrászművész alkotását. A Magyar Írószövetség 1989-es közgyűlése döntött úgy, hogy alapítványt hoz létre a magyar irodalom értékeinek védelmére, gondozására. Az Arany János Alapítványt 1990 tavaszán jegyezték be. A szervezet 1995-ös közgyűlése határozott az Arany János-díj adományozásáról. A pénzjutalommal járó elismerést minden évben az 1956-os forradalom ünnepnapján, október 23-án adják át.
Krónika (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 31. (részletek)
A Magyar Népi Szövetség napilapja, a Romániai Magyar Szó 1947. szeptember elsején jelentkezett, a Scînteia napilapéhoz hasonló arcéllel. A lapot az RKP KB melletti Magyar Bizottság határozatával alapították, szerepe a magyarság pártközelben tartása volt, és csírájában elfojtani az esetleges elégedetlenségeket. Feltehetően az új hatalomnak rejtett célja volt, hogy Kolozsvár veszítsen az erdélyi magyarság körében betöltött kulturális és politikai súlyából.
A Magyar Szó az évtizedek során többször is nevet változtatott, legismertebb  az 1953−1989 között használt Előre. 1947-ben a lap élére főszerkesztőnek Kacsó Sándor írót hívták, felelős szerkesztőnek pedig a nagyváradi Robotos (Rubinstein) Imrét. Jóhiszeműségükhöz nem fér kétség, hittek abban, hogy eljött végre az a nap, amikor a magyarok egyenlő jogokkal rendelkeznek a románokkal, és vége szakad minden visszaélésnek. 
Kacsót, akit 1940-ben íróként és publicistaként a Romániához tartozó Dél-Erdélyben letiltottak és háborús bűnösnek nyilvánítottak, két évvel azután nevezték ki a Magyar Szóhoz, hogy kiszabadult a zsilvásári gyűjtőtáborból, ahová 1944 augusztusa és 1945 júniusa között internálták. 1947-ben került Bukarestbe, a Magyar Népi Szövetség elnöke is volt, ugyanakkor a Nagy Nemzetgyűlés tagja. Csak 1952-ben  hagyta ott a lapot és költözött Kolozsvárra. Tulajdonképpen mindvégig fenntartásokkal fogadta a kommunista párt ígéreteit, és a nemzetiségi kisebbségek jogainak betartására nemzetközi garanciákat szeretett volna kapni.
Kinevezésekor Kacsónak módjában állt megválasztani a szerkesztőség tagjait és a vidéki tudósítókat. A lap a párt propagandaeszköze lett, olyan érdekek és olyan ideológia szolgálatában, amelyekről korán kiderült, hogy nem felelnek meg a magyarság elvárásainak. A szerkesztőségnek jelentős költségvetési alapot utaltak ki, amely fölött Ana Pauker, a felső pártvezetés tagja rendelkezett, és az alkalmazottak kiváltságosoknak számítottak: nagyon jó fizetést kaptak, hamar jutottak lakáshoz, és az egész országban utazhattak szolgálati célból, riport- vagy interjúkészítésre. A napilapnak megközelítőleg 100 szerkesztője volt, és százezres példányszámban jelent meg. A magyar újságírók és írók fő találkozóhelye a Magyar Népi Szövetség kantinja, később, a Majtényi-korszak után az Írószövetség vendéglője volt. 
Hogy miképp kerülhetett valaki a Magyar Szóhoz vagy más lapokhoz, nincs konkrét adatunk. Későbbi interjúvallomásokból úgy tűnik, sokan a szerkesztők közül csak az általános iskolát végezték el, hadilábon álltak a helyesírással és az általános műveltséggel is, de „egészséges” származásuk volt. Beke György szerint a mintegy száz szerkesztőből csak vagy húsz tudott helyesen írni, a helyesírás követése a gépírónőkre hárult. A lapnál pár személyt alkalmaztak a cikkek stilizálására. Ezért fakadhatott ki nem kis malíciával Robotos Imre az egyik szerkesztőségi gyűlésen, hogy: ,,Elvtársak, szocialista sajtónk odáig fejlődött, hogy van már analfabéta újságírónk is”.
Tóth Mária  író, újságíró (szül. 1933, Aradon) 1951-ben került a laphoz; remekül illusztrálja ezt a kort a 2007-ben A társalkodónő című kötetben megjelent Roszka című elbeszélésében. „Nemcsak a sajtóban működtek félanalfabéták, hanem az állam központi intézeteinél, vagy az 1948-ban államosított üzemeknél is vezető beosztásba kerülhettek egyszerű emberek, lehetőleg szakmunkások. Így egy kolozsvári munkás, Szőcs Pál lehetett egy bukaresti olajgyár igazgatója 1949−1958 között. A magyarországi forradalom után váltották le, amikor a kisebbségi származású vezetőket igyekeztek eltávolítani a felelős beosztásokból.” 
A Magyar Szónál dolgoztak azonban valóban tehetséges újságírók, írók, költők és fordítók is; egyeseknek rossz dossziéjuk ellenére a lap vezetősége lehetőséget nyújtott a gondtalan túlélésre ezekben a zavaros időkben. Rövid ideig, alig egy évig, 1955−1956 körül a lapnál dolgozott dr. Ion Ianoşi (Steinberger János, szül. 1928) is, aki akkoriban tért vissza leningrádi filozófiai tanulmányairól. Hamarosan azonban a Bukaresti Egyetem esztétikatanára lett, számos szakkönyv szerzője. 2001-től a Román Akadémia tiszteletbeli tagja. 
Az első tehetségek közt került a laphoz Bodor Pál (szül. 1930), 1946-tól az RKP tagja, apai ágon temesvári zsidó származású. 1948-ban költözött Bukarestbe. Kikötötték, bármiről írhat, de nem érintheti a magyarság problémáit, ezért az építőipar felé fordult riportjaival. Nem sokáig időzött az újságnál. Mivel román líceumban végzett (nem lévén Temesváron magyar nyelvű fiú-középiskola), azzal szembesült, hogy nem ismeri a magyar tudományos szaknyelvet. Ezért a kolozsvári egyetemen folytatta tanulmányait, és csak 1967-ben tért vissza Bukarestbe. Rövidesen a tévé és rádió kisebbségi adásainak igazgatója lett, majd miután leváltották, visszatért az Előréhez.
Egy másik markáns személyiség a zágoni származású, brassói születésű Domokos Géza (1928−2007). Már az ötvenes évektől, még moszkvai diákként, kulturális és politikai beszámolókat küldött a lapnak. (...) Mindenki úgy emlékszik rá, mint aki „tiszta” tudott maradni, annak ellenére, hogy fontos tisztségeket töltött be, legalábbis 1984-ig, amikor kitették a Magyar Nemzetiségű Dolgozók Tanácsából.  Bodor és Domokos egyaránt a professzionalizmus és ugyanakkor a jellemesség példaképei voltak. Sok diplomáciai készséggel, kompromisszumokon keresztül, de bátran védelmezték a magyar kultúrát. Rendkívüli önzetlenségről tettek mindketten tanúbizonyságot, mindig készek voltak segítségére sietni magyar honfitársaiknak, nemcsak szakmai, hanem személyes ügyekben is.  A párt lapjának újságírója volt a temesvári Majtényi (Mann) Erik (1922−1982) is. Militáns antifasisztaként a zsilvásári lágerben is ült, később, német neve miatt Oroszországba deportálták (tulajdonképpen zsidó származású  volt). A munkásosztály ügyének költőjére társai különc és rendkívül bőkezű emberként emlékeztek. Otthona a Kiseleff út közelében nyitva állt bármelyik Bukarestbe utazó magyar író előtt. Nemcsak szállást adott, de pénzt is, előzetesen egy-egy cikkért, amit majd az Előre Napló című rovatában jelentetett meg. Majtényi helyben, a lap kasszájából származó pénzből fizette a 200 lejes honoráriumot.  (Meg kell jegyeznünk, hogy a 60-as években egy havi egyetemista ösztöndíj, amely fedezte a szállást és a teljes ellátást, 300 lej, egy kezdő tanár fizetése 1 150 lej volt.) Majtényi egy vendéglő közelében lakott, ez lett az „irodája”, és akárhányszor megjelent, a zenekar a Rákóczi-indulóval fogadta. Ugyancsak nagyvonalúan adott kölcsön vagy pénzelt vidéki dokumentációs utakat első osztályú vonatjegyekkel és 65 lejes napidíjjal az Irodalmi Alapból. A lapnál dolgozott egy időben a költőzseni Szilágyi Domokos is. Felesége, Hervay Gizella költő, különféle bukaresti magyar lapok munkatársa, 1959−1961 között a magyar iskolában is tanított.    Ehhez a nemzedékhez tartozik Halász Anna is. Nagyváradi zsidó lévén, csodával határos módon menekült meg a náci lágerekből, 1948-ban költözött Bukarestbe. Egy másik, ugyancsak zsidó származású újságíró, Szász János, valamivel később, 1956-ban került Temesvárról Bukarestbe. Riporterként, később a kulturális rovat szerkesztőjeként dolgozott a lapnál, évekig vezető beosztásban, 1968−1977 között titkár volt az Írószövetségnél.
A magyar forradalom nagyon felkavarta a kedélyeket az Előrénél. A lap vezetőségét bosszantotta, hogy az események bemutatásánál kizárólag az Agerpres sajtóközleményeit használhatták. Ez a megszorítás hiteltelenné tette őket, hisz az erdélyi magyarság a Kossuth Rádióból is tájékozódott, s feltűnő volt, hogy az Előre hamis információkat közöl. A lap vezetősége ezért kihallgatást kért Leonte Răutunál, az RKP KB Propaganda és Kulturális Osztályának főnökénél.  1957-ben elbocsátottak mindenkit, aki lázadozni mert, köztük Robotos Imrét is, évekig zaklatták őket, egyeseket kivándorlásra kényszerítettek. Robotost kirúgták a pártból is, és tíz évig nem közölhetett. 1986-ban kivándorolt Magyarországra, ahol megírta emlékiratait, mely 1997-ben jelent meg Nagyváradon Pengeváltás címmel.   
Robotos helyébe egy újságíró-katonatisztet, Szilágyi Dezsőt nevezték ki, aki bár magyar középiskolába járt, jobban tudott románul, mint anyanyelvén – ez a lapnál nagyon sokakat irritált. 1945-től volt párttag. Karrierje kezdetén kirúgták egy szatmári laptól, mert elkövette azt a figyelmetlenséget, hogy a párt főtitkárának beszédét nem a címlapon hozta. Büntetésképpen Bukarestbe küldték a sorkatonaságot letölteni, ahol egy repülős újsághoz került szerkesztőnek. A magyarországi események alatt Budapesten volt sajtókiküldött, feladatát a párt megelégedésére látta el. Jutalma az Előre főszerkesztői széke volt 1957 márciusától. Hű pártkatona maradt, 1965-ben az RKP KB tagja lett, 1980-tól képviselő. Mégis volt bátorsága támogatni a kegyveszett írókat és a volt politikai foglyot, Páskándi Gézát. Az Előre lassacskán azok menedékhelyévé vált, akiket más lapoktól elbocsátottak, vagy beadták lemondásukat, így adott időben az Írószövetség magyar tagjai közül sokan dolgoztak  itt. 1989 decembere Szilágyit még a főszerkesztői székben találta, ekkor lemondani kényszerült. Mint minden lapnál, az Előrénél is volt cenzor. A legismertebb Rozenberg Sándor, aki „egy kolozsvári olvasó” név nélküli álcája mögé bújva jelezte az esetleges eltéréseket a párt vonalától. 1989 után is a szerkesztőség tagja maradt, ahonnan a Zsidó Szövetség egyik alsóbb vezető állásába vonult vissza. Bányai Éva interjúiban egy másik cenzort, Iosif Ardeleanu (Adler Döme) nevűt is emlegetnek. A lapindítás 60. évfordulója alkalmat adott a megemlékezések mellett az elemzésre is. Mindannyian tudjuk, mi állt az Előre mögött, vallotta Cseke Gábor: árulások, kompromisszumok, hazugságok – és a politikai kontextus nem lehet kifogás. Besároztuk egymást és magunkat, és az egyetlen, amit az újság egykori közreműködői tehetnek, hogy némán fejet hajtanak.
A lapindítást behatóbban a sepsiszentgyörgyi származású Szonda Szabolcs publicista, a bukaresti Hungarológiai intézet tanára, jelenleg a Kovászna Megyei Bod Péter Könyvtár igazgatója elemezte. Tanulmánya része egy 2001-ben elindított, a bukaresti magyar értelmiséget célzó kutatásnak, melyet dr. Molnár Szabolcs koordinált, és a Magyar Tudományos Akadémia Arany János Alapítványa finanszírozott.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Arany János-díjat kapott Egyed Emese irodalomtörténész
Arany János-díjat kapott Egyed Emese erdélyi irodalomtörténész, a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára.
Egyed Emese kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalom-történet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kacsolatok. Az eirodalom.ro beszámolója szerint az indoklásban elhangzott: munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom– és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Az Arany János-díj egy 1995-ben alapított irodalmi díj, melyet a Magyar Írószövetség Arany János Alapítványának kuratóriuma ítél oda évente a magyar irodalom értékeinek védelme, gondozása terén végzett kiemelkedő tevékenység elismeréseként. Krónika (Kolozsvár)

Mindig lapulnak jó írók az olvasók között – interjú Egyed Emesével
Interjú az Arany János-díjas Egyed Emese irodalomtörténésszel a nagyszalontai költőóriásról, kortárs erdélyi magyar irodalomról, régi székely poétákról.
– A Magyar Írószövetség alapítványának Arany János-díját vette át májusban irodalom- és színháztörténeti kutatásaiért, versesköteteiért, oktatómunkájáért. Hogyan értékeli az elismerést?
– Az Arany-emlékévre én is örömmel készültem, mert a költő mindannyiunk közös kincse, az elismerés pedig kicsit olyan, mintha egy idősebb író egy fiatalabbat megdicsérne. A díj természetesen jólesik, ugyanakkor arra is gondolok, hogy miért nem írtam még három-négy monográfiát. De hátha még van időm erre.
– A költő születésének bi­cente­náriuma apropóján az egész Kárpát-medencében megemlékeznek Arany munkásságáról ebben az évben. Mit gondol, mi lehet ennek a hozadéka? – Egy ideje divatszerűen szervezik meg az évfordulókat, de persze ezt nem most találták ki. Érdemes odafigyelnünk a kulturális előzményekre, arra, hogy ugyanannak a kultúrának a használói miként értékelik egy korábbi alkotójukat. Arany elég régóta tananyag, hiszen már életében elkezdődött verseinek, balladáinak felfedezése, de aztán a halála után akkora nosztalgiával figyeltek rá, írták meg életrajzait, alakították ki azt a képet, amelyet sokáig életrajzként forgalmaztak, hogy párját ritkítja – ehhez hozzájárult persze a Petőfi-kultusz is. Amikor kihirdették az emlékévet, akár rutinosan is le lehetett volna tudni, de úgy látom, hogy mindenki – a gyerekektől az írókig, tanárokig, az egyszerű olvasó emberekig – bekapcsolódik. Hiszen mindannyiunknak van emléke az Arany-művek olvasásáról, az olyan különleges történelmi vagy történelmet elképzelő fantáziadús mesékről, a társadalom különböző szintjeit összekapcsoló, szinte eposzi, mitikus történetekről, mint amilyen a Toldi. Ezek összekapcsolnak nemzedékeket, és meglepő, különleges nyelvezettel szólnak a 21. század emberéhez.
Ugyanakkor Arany költészetéről nagyon értékes szövegek születnek, tudományos konferenciákat tartanak, amelyek a legújabb kutatási eredményeket mutatják be, például kutatják a könyvekben, folyóiratokban fellelhető széljegyzeteit.
Aranynak az is nagy kísérlete volt, hogy úgy is szólni akart a nagyközönséghez, hogy létre akarta hozni a legjobb magyar nyelvű folyóiratot, amiben nagyrészt világirodalmi hírek szerepeltek: például hogy mit írnak valamelyik országban, mit játszanak egy külföldi színpadon, vagy mi történik éppen Pesten vagy Erdélyben. Megpróbált egy munkatársi csoportot irányítva Budapestről szólni valamennyi humán kultúra iránt érdeklődő magyar olvasóhoz – ez pedig óriási vállalkozás volt. Felértékelődnek a fordításai is, Arisztophanész teljes életművének átültetése, a Shakespeare-fordítások különösképpen – csak ha ezeket vesszük, világirodalmi jelentőségű a munkássága.
– Visszatérve a széljegyzetekre, mi derül ki belőlük?
– Arany olvasói és jegyzetelőszokásait is kutatják, elsősorban a Nagyszalontán őrzött könyvtár anyagában. A széljegyzet kifejezés mondatok, szavak képzetét kelti, de voltaképpen vonásokról, körömjelölésekről, aláhúzásokról, kis nyilakról van szó, amelyek mind megfejtendő titkok. Egyik-másik jegyzést talán nem is a költő, hanem Arany László vagy Gyulai Pál végezte, mert együtt dolgozott velük a Koszorú folyóirat megjelenése céljából. Abban kell reménykedni, hogy a kutatások folytatódnak, és összefogással többet tudunk meg a könyveiről, jegyzetelési szokásairól és róla magáról.
Tudós költő volt, ezt kell mondanunk még akkor is, ha nagyon romantikus egyik-másik megoldása. Pontosan tudta, hogy mit akar, a tanári munkásságából is ez derül ki.
Tanulmányozta az elméleteket, műfajokat az ókortól kezdve a saját koráig, azokból válogatott, fontosnak tartotta a témával való elmélyült foglalkozást, és csak azután tért rá a forma megválasztására, a hangzásra, hangulatra. Görögül jól tudott, latinul is, megtanult németül, franciául és angolul is bizonyos szinten – a kiejtés nem fontos ebben az esetben, a lényeg, hogy nagyon átütő erejű magyar szövegeket hozott létre.
– Az Arany-díj indoklásában olvasható, hogy Ön fáradozásaival meggyőzően bizonyítja: az írás, az olvasás segít értelmezni a világot. Hosszú ideje egyetemi oktatóként tevékenykedik, 18–19. századi irodalmat tanít, ami nem választható el a könyv, a papíralapú információ szeretetétől. Hogyan vélekedik a digitális őrületről, ami áthatja a fiatal generáció gondolkodását, mindennapjait?
– Valamennyiünk mindennapjait áthatja, ebből nem lehet kimaradni, ha akarunk sem, különben elszigetelődünk. Ez sajnos olyan hatalmas tempót ró az emberre, ami nem kellemes, de főleg kiszolgáltatottá tesz, mert annyira nem értünk a digitális világhoz, hogy azonnal felfedezzük a benne rejlő technikai meg erkölcsi veszedelmeket. El is kényelmesedünk, aztán kétségbeesünk, mert nem tudjuk összegyűjteni az elveszett számítógépes anyagainkat és így tovább.
1990 óta oktatok az egyetemen, azelőtt 8 évig középiskolában tanítottam. Nagyon fontos szakasz volt az életemben, bizalmat is adott ahhoz, hogy fiatalokkal továbbra is irodalomról, kultúráról merjek beszélni, és egy olyan tapasztalatot is, amelyet nem lehet megtagadni. Lehet, hogy bizonyos tanításbeli szokásokat középiskolai tanár koromból hozok. Egyébként nem az a gond, hogy a fiatalok használják az internetet, és sokféle adathordozóval bástyázzák körül magukat, örömmel fedezik fel, hogy milyen hamar meg lehet tudni egy hírt vagy ellenőrizni a tanár mondásait a pad alatt, rajtakapni, ha esetleg eltévesztett egy évszámot. Az a baj, hogy nehéz lett a vizsgáztatás, miközben fel akarom mérni a tudásukat, azon kell törnöm a fejemet, hogy miként akarnak túljárni az eszemen a tanítványaim.
Mert túljárhatnak, rengeteg erre a lehetőség, és ez elkeserít, megtöri a lendületemet, rossz érzéseket kelt. Új módszereket kell kidolgoznunk arra, hogy írásban, szóban ellenőrizzük a diákjaink megszerzett ismereteit, kialakított készségeit, mert a régi módszerekkel nem megy. Van, aki arra használja a világhálós lehetőségeket, amire való, de akad, aki gyermetegen: a hozzá legközelebb álló információt lehalássza, és gyorsan felmutatja, mint a saját tudományát.
Gondolkodásra, mérlegelésre, az információval való tisztességes bánásra is nevelnünk kell a diákjainkat, nemcsak irodalomra és művészetre, ez pedig nem egyszerű, ehhez keressük a módokat. Én legalábbis keresem.
– A fiatal generációról szólva miként látja a mai erdélyi irodalmat? A 18–19. században talán létezhetett egyfajta egység a magyar irodalomban, amit a folyóiratok, színház, nyomtatott kiadványok biztosítottak. Ma, amikor minden tekintetben nagyon szerteágazó az irodalmi élet, lehet bármifajta egységről beszélni?
– Akkor is sokféle volt az irodalom, attól is függően, hogy milyen érdeklődésű, tanultságú volt a közönség. Ha visszagondolok az elmúlt évekre, évtizedekre, az erdélyi irodalomban nagy fordulatnak tekinthető, hogy megalakult az Erdélyi Magyar Írók Ligája. Egy baráti társaság alapította, amely maga elé vett nagy öregeket, megszólította az idősebb nemzedéket Fodor Sándortól Király Lászlóig, Szegedről Fried István kritikust is. Ettől kezdve.
Az irodalmi élet egyre nyilvánosabb, egyre izgalmasabb lett, kiterjedt és megelevenedett. Az első évtizedben a fiatalok nem tudták: kiköltözzenek-e Magyarországra, lapokat alapítsanak, megöljék az öregeket, vagy mi legyen. Aztán nemzedékek váltották egymást, és mondhatni decentralizálódott az irodalmi élet, hatalmas lendületet vett, újraszületett a váradi irodalmi csoport, Csíkban a Székelyföld folyóirat adott otthont kitűnő szépíróknak, Vásárhely egy megújult, de már meglevő műhelyt folytatott, és Kolozsváron is változás történt, hiszen korábban kizárólag az Utunk, majd a Helikon volt az irodalom műhelye, aztán itt is több irodalmi kör kezdett működni párhuzamosan.
Az egyetemi hallgatóság és az irodalomkedvelő közönség azóta is folyamatosan támogatja az alkotókat, veszi a könyveiket, hozzászól és létezik egy eleven műhely, ahol a közönség beleszólhat, hogy milyen a jó irodalom, a műhely pedig elindítja a legfiatalabbakat is. Ahogy az ókorban vagy a 18. századi magyar közegben hexameterrel kísérleteztek és vetélkedtek, hogy mit tudnának kihozni a formából, vagy máshol a szonettel játszottak, úgy léteznek most Erdélyben haiku-, eposzdivatok, a gyerekirodalom is felfelé ível, több kiadó működik. És az erdélyi szerző nem föltétlenül a magyarországi piacon kíván portékát árulni. Úgy tűnt, hogy a 2000-es év körül, de korábban is egy fájdalmas nagy vágy élt bennünk, hogy ismerjenek meg Budapesten, fogadjanak el a magyar olvasók, higgyék el, hogy mi is írunk valamit.
Ez vagy sikerült, vagy nem, többnyire nem sikerült. Lassan rájöttünk, hogy szükség van állandó kapcsolatra az olvasókkal, akik közt mindig lapulnak új, jó írók, csak ki kell csalogatni belőlük és meg kell keresni a hozzánk közeledő, minket kedvelő, bátorító könyvkiadókat. És mivel létrejöttek, fennmaradtak erdélyi kiadók, a szerzők egyik része itteni közönségre számít, ha nem is kizárólagosan. Ugyanakkor színvonalas ez az irodalom, elsősorban itt alakul ki a kritikája, recepciója, és fontos, hogy vannak saját fórumaink.
Ami nagyon hiányzik, az egy olyan gyűjtőhely, könyvtár, ahol együtt lennének a romániai magyar irodalom darabjai 1990-től errefelé.
Hiszen nehéz beszélni erről az irodalomról, ha nem hozzáférhetők az egyes kötetek. Nem kerül be minden a nagy könyvtárakba, a kolozsvári egyetemi könyvtárban sincsenek ezek együtt, ami nagy kár.
– A francia–magyar irodalmi, művelődési kapcsolatokat is kutatja. Mi az, amit kiemelne ebből?
– A francia–magyar kulturális kapcsolatoknak nagy múltja van, legújabban Nagy Pál tette közzé egy antológiában magyar szerzők franciául írt műveit. Jean-Luc Moreau Balassi verseit is lefordította franciára, nemcsak a Bánffy-trilógiát, amelyből sikerkönyv lett francia nyelvterületen. De tudni kell azt is például, hogy létezett olyan erdélyi magyar nemes, aki meglátogatta Rousseau-t és beszélgettek: Teleki József gróf – ezekre a kulturális kapcsolatokra oda kell figyelni.
Francia-magyar szakot végeztem, ehhez az érdeklődésemhez elég későn tértem vissza. Régi meg újabb verseket fordítottam franciából magyarra, Villon-fordításokból írtam a szakdolgozatomat. A 2000-es év után kezdtem foglalkozni a francia–magyar kulturális kapcsolatokkal, ösztöndíjasa is voltam a francia államnak. Érdekel Párizs mint egy nemzetközi francia város, felfedeztem az ottani könyvtárakat, szeretek elrejtőzni a könyvtári nép között, kétévente legalább egy hétre igyekszem elmenni. Mindig találok valamit, ami az én kutatásaimat is lendíti, ugyanakkor verset is szeretek írni Párizsban. Vannak ottani szokásaim, kialakultak az útvonalaim, az ismeretségi köröm, szakmai körökhöz is tartozom.
– Ha jól tudom, előkészületben van a legújabb verseskötete.
– Elég régóta nem publikáltam önálló verseskötetet, 2011-es a legutóbbi. A vásárhelyi Lector Kiadó kért tőlem verseket, ez a kötet van előkészületben. Alkalmi versek, névre szóló köszöntőversek is akadnak, de például olyan is, amit egy párizsi plakát ihletett vagy egy hirdetmény.
Párizsban valamivel több a szabadidőm és egy kicsit el is csendesedem, ilyenkor könnyebben írok verset, hiszen szülővárosomban, Kolozsváron igen sok mindennel foglalkozom.
– A Székely Könyvtár sorozatban napvilágot látott egy verseskötet, amelybe régi székely költők verseit válogatta. Az előszóban az olvasható, hogy nehéz meghatározni, ki is a székely: az-e, aki a Székelyföldön született, vagy az, aki ott élt, és vajon hol vonhatóak meg a Székelyföld határai. Milyen szempon­tok alapján válogatta a régi székely költeményeket?
– Rájöttem, nagyon nehéz kijelölni a határt, és nem is szabad éles határt vonni akörül, hogy mi a székely. Baróti Szabó Dávid például Magyarországon élt, Kassán, mégis sokan nevezték székelynek. Miközben az egész kötetnyi kéziratot vizsgáltam és sajtó alá rendeztem, újra átgondoltam, hogy ki is számíthat székelynek.
/Régi székely költők, Székely Könyvtár 26., Hargita Kiadóhivatal, Csíkszereda , 2014/-
Az antológia összeállítására a Székelyföld főszerkesztője, Lövétei Lázár László kért fel, újabban pedig arra is, hogy a régi székely prózairodalomból is kötetet állítsak össze. Sokféleképpen megközelíthetjük a székely szövegeket, többféle válogatás létezik, tematikus, területi, és vannak olyan identitásjelölők, amelyekkel számolnunk kell. Ilyen az, hogy valaki ott született vagy műveiben emlegette a székelységet, vagy valamiképpen ahhoz a natio siculicához tartozott, amely Magyarország, Erdély jogtörténetében különleges státusszal bírt. A székely lakosság máig kutatott, izgalmas, és nem elég írásbeli nyomot hagyó történelme is foglalkoztathat bennünket.
zt gondolom, beszélni kell arról is, hogy a mai emberek hogyan ítélik meg saját magukat, hogyan építik fel identitásukat, és ezt még mi szervezi kívülről: az egyház, a csíksomlyói zarándoklat, a magyarországi közember vagy politika befolyása?
Ezek kényes dolgok, mégis azt kell mondanom, hogy valamennyire tiszteletben kell tartani azt is, ahogyan egy csoport önmagáról beszél, amilyennek önmagát láttatni szeretné. Ez nem azt jelenti, hogy a csoport mindenik tagja teljesen egyforma. Jó, hogy a regionális identitásnak vannak szöveges támpontjai, hiszen természetes, hogy tudni akarjuk, milyen mítoszok, szellemek, történetek léteztek ott, ahol élünk.
A kötetben szerepelnek többek közt Lukács István versei, aki Udvarhelyen járt a kollégiumba és aztán Bodosban, édesapám szülőfalujában volt lelkész a 19. században. Ő a székely nép lakóterületének valóságos mitológiáját alakította ki, össze is kötötte a korabeli történelmi eposzdivattal, és azt mondta el magántörténetekben meg közös történetekben. Sok fájdalom van ezekben a versekben és az is, hogy a székelység nem találta meg a helyét. Az antológia hiánypótló, mert inkább történelmi szövegekről tudunk, amik konfliktusokat, politikai döntéseket, futásokat, rablásokat tartalmaznak, de a művészet, az irodalom is felidéz, rögzít a maga módján.
– Milyen periódust ölel fel a kötet?
– Körülbelül a 19. század elejéig tartó időszakból származó költeményeket tartalmaz. Úgy tudom, Fekete Vince (a Székelyföld folyóirat szerkesztője) tervezi, hogy összegyűjti a 19–20. századi székely költők verseit. Különben a régi szövegek válogatása jó munka a kutató számára, ugyanakkor fontos döntés van a kezében: mit tart odavalónak, elég érdekesnek, alkalmasnak, változatosnak. Van a Régi székely költők című kötetben egy különlegesség, a székely nemesnek, vargyasi Daniel István lányának, Polixéniának egy nagyon szép, selyempapírból kivágott és szövegekkel dekorált képverse, ami eddig sehol sem jelent meg.
Szép barokk stílusú, 18. századi női kézimunka, ragasztás, kollázs, betűkkel: képvers. Ma azt mondanánk rá, hogy konkrét költészet. Az is figyelemre méltó, hogy nő a szerző, hiszen a nők önálló szöveget akkoriban ritkán írtak, inkább élő beszédben adták át a kultúrát. Tanultak ugyan a nemesi családok lányai, de esetleg csak imádságot írtak, és nem is versben.
– A Kolozsvári Magyar Napok alatt évről évre megszervezi a bölcsészkar volt diákjainak, tanárainak találkozóját. Idén mire számíthatnak a résztvevők?
– Amikor két éve kezdeményeztem a találkozókat, kíváncsi voltam, hogy lesz-e érdeklődés, visszajönnek-e az egykori diákok, sikerül-e kapcsolatot teremteni velük. Azok, akik tanárok lettek, inkább a középiskolai tanárok köréhez tartozónak vélik magukat és kevésbé az egyetemhez mint műhelyhez. Az idén változás lesz, azt tervezzük, hogy magyarórákat tartunk az egyetemen. A találkozó utáni napon, augusztus 19-én órákat tartanak az oktatók, és aki akar, válogathat közülök, beülhet az előadásokra. Felkértem a kollégákat, hogy ajánljanak érdekes témákat, az is lehet, hogy bevonjuk a doktoranduszokat vagy a máshol tanító végzettjeinket, ez egy új kísérlet lesz. Augusztusban egyébként ott áll a Marianum üresen, sok teremmel, remélem, egy idő után az épület eleven része lesz a Kolozsvári Magyar Napoknak.
Egyed Emese
Egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész Kolozsváron született 1957. július 5-én. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) Magyar Irodalomtudományi Intézetének tanára, az Erdélyi Múzeum-Egyesület Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke. Kutatási területe a 18. és 19. századi magyar és európai irodalomtörténet, a felvilágosodás, a magyar és európai színháztörténet, valamint a francia–magyar művelődési, irodalmi kapcsolatok. 1997-ben, 1998-ban, 2000-ben a Romániai Írók Szövetségének díjával, 2003-ban Székelyföld-díjjal tüntették ki, 2012-ben a Marosvásárhelyi Művészeti Egyetem díszdoktora címmel. A Magyar Tudományos Akadémia 188. közgyűlésén, a külső tagok fórumán, május 10-én Arany János-díjjal tüntették ki. Az elhangzott indoklás szerint munkássága túlmutat a szigorúan értelmezett tudományos pályán: irodalom- és színháztörténeti kutatásaival, versesköteteivel, oktatómunkájával, a diákszínjátszás népszerűsítéséért végzett fáradozásaival meggyőzően bizonyítja, hogy az írás, az olvasás segít értelmezni a világot.
Kiss Judit Krónika (Kolozsvár)