Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Aradi Magyar Vegyes Líceum
6 tétel
2015. április 10.
Horváth László (1924–2015)
Csak a másokért élt élet a valamire való élet
Elhunyt az Arad megyében élő egyik legidősebb magyar pedagógus. Horváth László, vagy, ahogy az egykori diákok többsége nevezte, Laci bácsi. A híranyag ennyi, s hogy 91 évet élt.
De az, hogy mit takar a több évtizedes tanári munka, hogy hányan kapják fel fejüket ma is erre a hírre, azt nem is lehet felmérni. Az Arad megyei Galsán született, igazán földrajz szakos tanári oklevele volt, azonban az évek során nagyon sok tantárgyat tanított. Azt és ott, amire és ahol szükség volt a magyar oktatásban. Tanított a Kapa utcai, Kilin akadémiának becézett iskolában is, de a legtöbbet a mai Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjeiben, a Magyar Vegyes Líceumban, illetve a 3-as számú Középiskolában. Tanított földrajzot, matematikát és műszaki rajzot, de még jó néhány tantárgy oktatásába besegített, beugrott, megfelelő szakember hiányában. Egy azért biztos: minden órájára felkészült, a számtan oktatását is olyan alaposan végezte, mint kevesen.
Érdekes ember volt: mindig nyugodt, segítőkész. Nem lehetett vele veszekedni, mert nem volt, miért. Kilencvenedik születésnapi köszöntőjében egykori igazgatója írta: „Tőled csak kérni kellett, téged fölösleges volt utasítani, veled nem lehetett hangoskodni. Tőled nem csak rajzot, földrajzot vagy számtant lehetett tanulni, de tapintatot, jó modort, elegáns öltözködést is.” Ahogy akkor szokás volt, a fiatalabb tanárok magázták a középiskolás lányokat, akik – a fiatal oktatójukkal kacérkodva –, de nem szemtelenül, Laci bácsinak nevezték.
Számos személyes emlékeim egyike az, amikor XI. osztályban (1962 koratelén) egyik osztálytársunk (már elment, nyugodjék békében) nem tudta az utolsó percben sem kivenni az orosz évharmadi dolgozatfüzetből a papírra írt puskát. A tanárnő (ő Izraelben hunyt el, nyugodjék békében) az utolsó pecekben nagyon figyelte a diákokat. Szünetben felmentünk páran Laci bácsihoz, elmondtuk a gondot. Ritka kemény módon leszidott bennünket és elzavart. A következő szünetben csöndesen hozta a lapot – csak azért, mert orosz dolgozat volt, de soha többet, gazemberek!
Talán az égi Alma Materünkben találkoztok. Ma már anekdota, de akkor egy tanuló sorsa függött a cetli kivevésétől.
Laci bácsi utolsó hét évét a Kisiratosi Máltai Házban töltötte. 90. születésnapján néhány (már nyugdíjas) „diáklánnyal” meglátogattuk. Tipikusan ugyanaz volt, aki egész életében: mindennel nagyon elégedett volt. A Ház személyzete kedves, az étel jó és elegendő, az ágy kényelmes. Talán csak egy gondja volt, erős szemüvegével már a Nyugati Jelenben a címeket sem tudta kiolvasni. Ám egy beutalt volt diáklány néha felolvas neki a lapból – ilyenkor eszébe jutnak a tanári évek, a volt tanulók és pedagógus társak. De fényképeket tudok nézni – mondta, s mutatott egy nyalábbal. Később elvittem a mi 50 éves érettségi találkozós képeimből, a legtöbb diákra emlékezett.
Azt szokták mondani, hogy szép kort élt meg. Távozása mégis fáj, eltűnt egy ember, egy pedagógus, talán egy ritka jelenség az aradi magyar oktatás térképéről. Mi, diákjai, tanártársai siratjuk, de egy vígasztal – példaértékű élete nem volt hiábavaló!
Matekovits Mihály
Nyugati Jelen (Arad)
Csak a másokért élt élet a valamire való élet
Elhunyt az Arad megyében élő egyik legidősebb magyar pedagógus. Horváth László, vagy, ahogy az egykori diákok többsége nevezte, Laci bácsi. A híranyag ennyi, s hogy 91 évet élt.
De az, hogy mit takar a több évtizedes tanári munka, hogy hányan kapják fel fejüket ma is erre a hírre, azt nem is lehet felmérni. Az Arad megyei Galsán született, igazán földrajz szakos tanári oklevele volt, azonban az évek során nagyon sok tantárgyat tanított. Azt és ott, amire és ahol szükség volt a magyar oktatásban. Tanított a Kapa utcai, Kilin akadémiának becézett iskolában is, de a legtöbbet a mai Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjeiben, a Magyar Vegyes Líceumban, illetve a 3-as számú Középiskolában. Tanított földrajzot, matematikát és műszaki rajzot, de még jó néhány tantárgy oktatásába besegített, beugrott, megfelelő szakember hiányában. Egy azért biztos: minden órájára felkészült, a számtan oktatását is olyan alaposan végezte, mint kevesen.
Érdekes ember volt: mindig nyugodt, segítőkész. Nem lehetett vele veszekedni, mert nem volt, miért. Kilencvenedik születésnapi köszöntőjében egykori igazgatója írta: „Tőled csak kérni kellett, téged fölösleges volt utasítani, veled nem lehetett hangoskodni. Tőled nem csak rajzot, földrajzot vagy számtant lehetett tanulni, de tapintatot, jó modort, elegáns öltözködést is.” Ahogy akkor szokás volt, a fiatalabb tanárok magázták a középiskolás lányokat, akik – a fiatal oktatójukkal kacérkodva –, de nem szemtelenül, Laci bácsinak nevezték.
Számos személyes emlékeim egyike az, amikor XI. osztályban (1962 koratelén) egyik osztálytársunk (már elment, nyugodjék békében) nem tudta az utolsó percben sem kivenni az orosz évharmadi dolgozatfüzetből a papírra írt puskát. A tanárnő (ő Izraelben hunyt el, nyugodjék békében) az utolsó pecekben nagyon figyelte a diákokat. Szünetben felmentünk páran Laci bácsihoz, elmondtuk a gondot. Ritka kemény módon leszidott bennünket és elzavart. A következő szünetben csöndesen hozta a lapot – csak azért, mert orosz dolgozat volt, de soha többet, gazemberek!
Talán az égi Alma Materünkben találkoztok. Ma már anekdota, de akkor egy tanuló sorsa függött a cetli kivevésétől.
Laci bácsi utolsó hét évét a Kisiratosi Máltai Házban töltötte. 90. születésnapján néhány (már nyugdíjas) „diáklánnyal” meglátogattuk. Tipikusan ugyanaz volt, aki egész életében: mindennel nagyon elégedett volt. A Ház személyzete kedves, az étel jó és elegendő, az ágy kényelmes. Talán csak egy gondja volt, erős szemüvegével már a Nyugati Jelenben a címeket sem tudta kiolvasni. Ám egy beutalt volt diáklány néha felolvas neki a lapból – ilyenkor eszébe jutnak a tanári évek, a volt tanulók és pedagógus társak. De fényképeket tudok nézni – mondta, s mutatott egy nyalábbal. Később elvittem a mi 50 éves érettségi találkozós képeimből, a legtöbb diákra emlékezett.
Azt szokták mondani, hogy szép kort élt meg. Távozása mégis fáj, eltűnt egy ember, egy pedagógus, talán egy ritka jelenség az aradi magyar oktatás térképéről. Mi, diákjai, tanártársai siratjuk, de egy vígasztal – példaértékű élete nem volt hiábavaló!
Matekovits Mihály
Nyugati Jelen (Arad)
2015. október 5.
XIII. Véndiák-találkozó
Bemutatták a Ficzay-könyvet
Több mint kétszázan látogattak el szombaton délelőtt a Csiky Gergely Főgimnáziumba együtt ünnepelni az Alma Mater Alapítvány által hagyományként szervezett XIII. Véndiák-találkozón. A vendégek – volt diákok, pedagógusok – örömmel, többen könnyes szemmel üdvözölték egymást, a jelenlevőket Hadnagy Éva iskolaigazgató, majd Nagy Etelka, az aradi Alma Mater Alapítvány elnöke köszöntötte a napsütésbe burkolt udvaron. Bognár Levente aradi alpolgármester arra kérte az egybegyűlteket, támogassák az iskolát és az alapítványt, hogy tovább folytathassák közösségépítő, nevelő munkájukat.
A találkozó hangulatát emelte a főgimnázium magyar népviseletbe öltözött diákjai által előadott zenés-táncos műsor, melynek középpontjában kétségtelenül a legkisebbek, a legifjabb reménységek: az előkészítősök álltak.
De nemcsak a Csiky udvarán találkoztak egymással a vén diákok, a hagyományoknak megfelelően, a vendégek egy része a volt Zárda (most Mihai Eminescu Általános Iskola) udvarán kívánta leróni tiszteletét egy kis ünnepség keretében egykori iskolája, tanárainak emléke előtt.
A Véndiák-találkozón, a Csiky Tóth Árpád Termében mutatták be azt a könyvet, melyet az iskola egykori tanára, a 30 évvel ezelőtt elhunyt Ficzay Dénes emlékére szerkesztett Nagy István pécskai fizikatanár. A könyvbemutató része volt Az iskola emlékezik neves tanáraira c. rendezvénynek, melyen Irházi János újságíró beszélt Ficzay hagyatékáról. A közönség megtudhatta, hogy idén egy osztálytermet neveznek el Ficzayról, egy másik terem pedig az iskola szintén rendkívüli egykori pedagógusának, Kovách Gézának a nevét fogja viselni. Irházi elmondta, megígérte Ficzay leszármazottjainak, hogy az általa vezetett Qult-Ar Egyesület révén igyekeznek ápolni az egykori tanár hagyatékát, és amit lehet, közkinccsé tesznek. Az emlékműsoron felszólalt még Ficzay egykori diákja, Szilágyi Mária, őt követte Baranyai Zsolt szegedi irodalomtörténész. Utóbbi szerint az újonnan kiadott könyv gondolkodásra késztet, és számos tényszerű adatot tartalmaz az utókor számára. Hozzátette, az a légkör, ahol a neves tanár mozgott, ahol aktivitását kifejtette, tökéletes kiindulás számára ahhoz, hogy egy épületes tanulmányt megírhasson Ficzay munkásságáról.
Nagy István tanár nem palástolt meghatottsággal beszélt az általa összeállított kötetről, annak történetéről, tartalmáról. Szavait idézve: „a könyv adósságtörlesztés”, tartozott vele egykori osztályfőnökének. A Ficzay Dénes –Kis irodalomtörténet c. könyv (Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület) egyébként két részre bontható. Az elsőben a szerkesztő azt a Ficzay-cikksorozatot adja közre, mely Kis irodalomtörténet címmel futott anno, 1970–1971-ben a Brassói Lapokban. A második részben az olvasó különféle történeteket, anekdotákat és többek között életrajzi adatokat talál Ficzyairól, az emberről. Nagy István elmondta, reméli, hogy a diákok közül is sokan fogják fellapozni a könyvet. „Mindenből, amit valaki elolvas, csak tanulhat, és ha amellett, ami a tankönyvben van, amit a tanár elmond, még hozzáolvas valahonnan, azzal csak kerekebb ember lesz és többet fog tudni” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek a szerkesztő, aki saját bevallása szerint az idei évben szabadidejét Ficzayra szánta.
„Az aradi iskola, a jövő iskolája”
S, hogy mit is jelent a most főgimnáziumként számon tartott iskola egykori diákjainak? Talán a legszebb választ egy ’36-os születésű diákjától kaptuk még a könyvbemutató előtt, az udvaron. A Bánságban született, jelenleg Aradon élő Koreck Aladár – aki hat évet töltött lányával és unokájával Kaliforniában – 1954-ben végezte az ún. Magyar Vegyes Líceumot, ami régen, szavait idézve „az akkori fiatalság, elitség fellegvára volt”. Az íróként is tevékenykedő egykori diák – harminc évig volt egy aradi nagyvállalat igazgatója –, lapunk érdeklődésére elmondta, második kötetének főszereplője ez az iskola lesz. „Ez volt az a hely, ahol négy évet töltöttem a legnagyobb biztonságban, szeretetben és nagy megpróbáltatások között, hiszen koldus szegények voltunk. A legnagyobb kívánságom az volna, hogy legalább egy tanárommal találkozzak. Hihetetlen, hogy milyen hangulat volt ebben az iskolában! Ez az aradi iskola mindig is a jövő iskolája volt és szerintem még ma is az!” – nyilatkozta Koreck Aladár, akinek nagy fájdalma, hogy egyre kevesebb a magyar diák és a magyar rendezvényeken is hiányzik a fiatalabb korosztály.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)
Bemutatták a Ficzay-könyvet
Több mint kétszázan látogattak el szombaton délelőtt a Csiky Gergely Főgimnáziumba együtt ünnepelni az Alma Mater Alapítvány által hagyományként szervezett XIII. Véndiák-találkozón. A vendégek – volt diákok, pedagógusok – örömmel, többen könnyes szemmel üdvözölték egymást, a jelenlevőket Hadnagy Éva iskolaigazgató, majd Nagy Etelka, az aradi Alma Mater Alapítvány elnöke köszöntötte a napsütésbe burkolt udvaron. Bognár Levente aradi alpolgármester arra kérte az egybegyűlteket, támogassák az iskolát és az alapítványt, hogy tovább folytathassák közösségépítő, nevelő munkájukat.
A találkozó hangulatát emelte a főgimnázium magyar népviseletbe öltözött diákjai által előadott zenés-táncos műsor, melynek középpontjában kétségtelenül a legkisebbek, a legifjabb reménységek: az előkészítősök álltak.
De nemcsak a Csiky udvarán találkoztak egymással a vén diákok, a hagyományoknak megfelelően, a vendégek egy része a volt Zárda (most Mihai Eminescu Általános Iskola) udvarán kívánta leróni tiszteletét egy kis ünnepség keretében egykori iskolája, tanárainak emléke előtt.
A Véndiák-találkozón, a Csiky Tóth Árpád Termében mutatták be azt a könyvet, melyet az iskola egykori tanára, a 30 évvel ezelőtt elhunyt Ficzay Dénes emlékére szerkesztett Nagy István pécskai fizikatanár. A könyvbemutató része volt Az iskola emlékezik neves tanáraira c. rendezvénynek, melyen Irházi János újságíró beszélt Ficzay hagyatékáról. A közönség megtudhatta, hogy idén egy osztálytermet neveznek el Ficzayról, egy másik terem pedig az iskola szintén rendkívüli egykori pedagógusának, Kovách Gézának a nevét fogja viselni. Irházi elmondta, megígérte Ficzay leszármazottjainak, hogy az általa vezetett Qult-Ar Egyesület révén igyekeznek ápolni az egykori tanár hagyatékát, és amit lehet, közkinccsé tesznek. Az emlékműsoron felszólalt még Ficzay egykori diákja, Szilágyi Mária, őt követte Baranyai Zsolt szegedi irodalomtörténész. Utóbbi szerint az újonnan kiadott könyv gondolkodásra késztet, és számos tényszerű adatot tartalmaz az utókor számára. Hozzátette, az a légkör, ahol a neves tanár mozgott, ahol aktivitását kifejtette, tökéletes kiindulás számára ahhoz, hogy egy épületes tanulmányt megírhasson Ficzay munkásságáról.
Nagy István tanár nem palástolt meghatottsággal beszélt az általa összeállított kötetről, annak történetéről, tartalmáról. Szavait idézve: „a könyv adósságtörlesztés”, tartozott vele egykori osztályfőnökének. A Ficzay Dénes –Kis irodalomtörténet c. könyv (Kálmány Lajos Közművelődési Egyesület) egyébként két részre bontható. Az elsőben a szerkesztő azt a Ficzay-cikksorozatot adja közre, mely Kis irodalomtörténet címmel futott anno, 1970–1971-ben a Brassói Lapokban. A második részben az olvasó különféle történeteket, anekdotákat és többek között életrajzi adatokat talál Ficzyairól, az emberről. Nagy István elmondta, reméli, hogy a diákok közül is sokan fogják fellapozni a könyvet. „Mindenből, amit valaki elolvas, csak tanulhat, és ha amellett, ami a tankönyvben van, amit a tanár elmond, még hozzáolvas valahonnan, azzal csak kerekebb ember lesz és többet fog tudni” – nyilatkozta a Nyugati Jelennek a szerkesztő, aki saját bevallása szerint az idei évben szabadidejét Ficzayra szánta.
„Az aradi iskola, a jövő iskolája”
S, hogy mit is jelent a most főgimnáziumként számon tartott iskola egykori diákjainak? Talán a legszebb választ egy ’36-os születésű diákjától kaptuk még a könyvbemutató előtt, az udvaron. A Bánságban született, jelenleg Aradon élő Koreck Aladár – aki hat évet töltött lányával és unokájával Kaliforniában – 1954-ben végezte az ún. Magyar Vegyes Líceumot, ami régen, szavait idézve „az akkori fiatalság, elitség fellegvára volt”. Az íróként is tevékenykedő egykori diák – harminc évig volt egy aradi nagyvállalat igazgatója –, lapunk érdeklődésére elmondta, második kötetének főszereplője ez az iskola lesz. „Ez volt az a hely, ahol négy évet töltöttem a legnagyobb biztonságban, szeretetben és nagy megpróbáltatások között, hiszen koldus szegények voltunk. A legnagyobb kívánságom az volna, hogy legalább egy tanárommal találkozzak. Hihetetlen, hogy milyen hangulat volt ebben az iskolában! Ez az aradi iskola mindig is a jövő iskolája volt és szerintem még ma is az!” – nyilatkozta Koreck Aladár, akinek nagy fájdalma, hogy egyre kevesebb a magyar diák és a magyar rendezvényeken is hiányzik a fiatalabb korosztály.
Sólya Emília
Nyugati Jelen (Arad)
2016. január 28.
Olasz Angéla és Csanádi János laudációja
Halkan és szerényen, tudásuk legjavát nyújtva
Megtelt a Kamaraszínház nézőtere pénteken, január 22-én. A Kölcsey Egyesület minden évben a Magyar Kultúra Napján adja át a Kölcsey-díjat két olyan embernek, akik egész életükben a magyarságért, a magyar értékekért, a kultúráért küzdöttek. Az ünnepélyes hangulatban telt rendezvény legelső mozzanata nemzeti imánk eléneklése volt. Rögtön ezután Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte a jelenlévőket. Utána felszólalt Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke és Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke. A díjak átadása után Bognár Levente, Arad alpolgármestere is megosztott néhány gondolatot. Beszédeikben a felszólalók leginkább magyarságunk, kultúránk megőrzését emelték ki.
Éppen e két dologgal jellemezhető a két díjazott, Olasz Angéla és Csanádi János életútja. A díjak átvételekor mindkét kitüntetettet vastapssal ünnepelte a közönség, melynek soraiban a két nyugalmazott tanár kollégái, ismerősei, rokonai és volt tanítványai is jelen voltak.
Olasz Angéla történelemtanár laudációját Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatónője tartotta.
„Amikor megtudtam, hogy engem ért az a megtisztelő feladat, hogy Olasz Angéla, volt tanárom, kollegám és remélem, nem bántom meg vele, ha azt mondom, kedves barátom munkásságát méltassam, mi tagadás, kissé megszeppentem. Hogy lehet röviden összefoglalni egy teljes életutat, amelynek minden perce, minden pillanata a tanítás, a nevelés, a diákok, az iskola szolgálatában telt? És telik még ma is, a közösség, történelmi és kulturális múltunk megőrzésének szolgálatában.
Olasz Angéla történelem szakos tanárnő 43 évet töltött a tanári pályán, 21 évet falun, Tornyán és Kisiratoson. Először Kisiratoson találkoztunk: én mint nyolcadikos diák és ő mint lelkes, diákok és szülők által nagy-nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő fiatal tanárnő, aki időt és energiát nem sajnálva készítette fel a diákokat a különféle versenyekre és előadásokra.
Az 1990-es év közelebb hozta őt ahhoz az iskolához, amelynek elődjében a 3-as számú Középiskolában eltöltött évek érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy történelem tanár legyen. Ismerve a mai fiatalok iskolához való viszonyát, engem még ma is meglep az a szeretet, alázat, amellyel a tanárnő mesél a volt iskolájáról, és az a lelkesedés, amellyel 22 éven keresztül dolgozott, tanított az 1-es számú általános iskola és a Csiky Gergely Főgimnázium osztályaiban több éven keresztül úgy, hogy mindkét intézményben osztályfőnök is volt egyben.
Saját szavai szerint „Nem vágytam többre, minthogy testtel és lélekkel tanári feladataimnak élhessek. Mert számomra ragyogó szemű tanítványaim szeretete, a szülők tisztelete, kollegáim megbecsülése mindvégig többet ért bármilyen kitüntetésnél.”
Pedig ilyenben is volt része, hiszen 2000-ben a Márki Sándor-díj, 2000-ben és 2004-ben a Megyei Tanfelügyelőség Érdemoklevelének boldog tulajdonosa lett, 2002-ben a Wieser Tibor Alap, 2013-ban pedig a Honismereti Szövetség elismerésében részesült.
És mégis, legféltettebb kincsei azok a fotók, felvételek, amelyek a különböző vetélkedőkön győzelmet aratott csapatokról, vagy az általa betanított műsorokban sikeresen szereplő diákjairól készültek. Pécs, Szeged, Nagymaros, Zagyvarékas, Mesztegnyő közönsége az aradi diákok sikeres bemutatkozásaiból alkothatott képet arról, hogyan ápoljuk mi, Arad megyeiek, a magyar kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat.
„Gyémántjaim csiszolását lehetőségem szerint folytattam, folytatom és folytatni is fogom, amíg erőm engedi.”– mondta a tanárnő nyugdíjaztatásakor, és azóta is töretlen lelkesedéssel és töretlen hittel készít fel diákokat versenyekre, előadásokra, vesz részt szervezőként vagy a zsűriben számos, a Csikyben tartott rendezvényen, versenyen. Az Alma Mater Alapítvány által szervezett Véndiák-találkozón vagy a március 15-i ünnepségeken előadott műsorai pedig mélyen megdobogtatják a résztvevők szívét.
Olasz Angéla nyílt történelem óráit a Csiky testvériskoláinak diákjai és pedagógusai is ismerik, ezeken a tanárnő rendíthetetlen elhivatottsággal, „Arad szeretettel” mutatja be városunk építészeti örökségét és gazdag történelmi múltunk helyszíneit.
Azt talán meg sem kellene említenem, hogy még ma is az a Csikys tanár, akire bármikor számíthatunk, ha helyettesíteni kell, ha diákokat kell versenyre kísérni, ha segíteni kell bármiféle szervezői munkában. Olasz Angéla az az ember, aki folyton tevékenykedik. Teszi ezt halkan és szerényen, tudásának és szeretetének legjavát nyújtva, az aradi magyar iskola és az aradi magyar közösség szolgálatában.
1. Évente kerül megrendezésre Mesztegnyőn a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozó, amelyen Olasz Angéla vezetésével 11 éve vesznek részt aradi diákok, fiatalok, s minden augusztus 20-dikán nagy sikerrel mutatják be a szülőföld és az anyanyelv szeretetéről, magyarságunk megőrzéséről szóló műsoraikat.
2. A tanárnő által felkészített diákok több éve mutatnak be helytörténeti és iskolatörténethez kapcsolódó dolgozatokat, legutóbb a Horgoson szervezett Ifjúsági Honismereti Konferencián.
3. Részt vesz a budapesti központú Honismereti Szövetség munkájában, a nyári akadémiákon, amelynek résztvevőit egy Arad megyei kiránduláson ismertette meg vidékünk értékeivel, de konferenciákon és szekcióüléseken részletesen tájékoztatja a Szövetséget a hon- és népismeret aradi eredményeiről. (Legutóbb Szegeden 2015-ben).
4. Történelmi előadásait hallgathatták az érdeklődők a Partium és Bánsági Műemlékvédő Társaság konferenciáin, a Hagyományőrző Polgárok Egyesületének rendezvényein, Mesztegnyőn, a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozón.
5. Írásai különböző folyóiratokban és kötetekben jelennek meg: munkatársa volt a Havi Szemlének, a Partiumnak, a vajdasági Bács ország című lapnak. Publikált a Honismeret, a megtartó erő és a 90 éves az iskolánk című kötetekben is.
Eötvös József szavaival jellemezném munkásságát: „Életünk égő szövétnekhez hasonló, amely hol lassabban, hol sebesebben, de szüntelenül fogy. Boldog, ki midőn létének e mulandóságára gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” – Angéla, te sokaknak világítottál, és világítasz még most is!
Gratulálok a Kölcsey-díjhoz, tartós egészséget és számos, sikerekben gazdag évet kívánok! Tudom, hogy az az ember, aki végigkísért életed fontos állomásain, de most nem lehet itt köztünk, ott fenn, a jobbik világban, most nagyon büszke rád!”
Csanádi János irodalomtanár laudációját Ujj János nyugalmazott tanár, helytörténész tartotta.
„A régebbi generációk számára alma materünk igen erős összetartó erővel bírt. Szó szerint értve: az egész iskola egy emberként szurkolt sportcsapatainknak, képviselőinknek a ki mit tud versenyeken, tapsolt népi táncegyüttesünknek a városi, rajoni, tartományi fellépéseken. Sok százan nézték végig évzáró előadásainkat az iskola udvarán vagy egy standionban.
Ez az összetartás azóta is megmaradt: még most is számon tartjuk egymás sorsát, büszkék vagyunk mindegyikünk (és családtagjaink) sikerére. És rendszeresen találkozunk is, nem csak kerek évfordulók alkalmával.
E bevezető után talán nem tűnik dicsekvésnek, ha elmondom, hogy milyen „feldobott” vagyok ma, amikor egykori iskola- és osztálytársam, barátom, volt pedagóguskollégám (mondhatnám céhtársam), halálunkig harcostársam laudációját olvashatom fel. Immár másodszor, mert 2004-ben, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjának odaítélésekor is nekem jutott a megtiszteltetés, hogy az akkor kitüntetett Csanádi Jánost laudálhassam.
Az ilyen értékelő szövegben most következne a születési helye és dátuma, iskoláinak, karrierjének ismertetése. Engedjék meg, hogy eltérjek ettől, ne évszámokkal töltsem az Önök fejét. Ha megkérdeznénk egykori zerindi, később aradi osztálytársait a volt Magyar Vegyes Líceumból, majd 3-as sz. középiskolából (a teremben is akadnak néhányan), avagy volt kollégáit a tanári karból, milyen emlékeik maradtak meg róla, valószínűleg a szorgalma, felkészültsége mellett mindenki a szerénységét emelné ki. Csendesen meghúzódott, mint az erdei ibolya az öles fák árnyékában – fogalmazta volna róla egy jó tollú (ma már nem divatos) romantikus regényíró a 19. század második felében.
Én az előzőekhez még mindenképpen hozzátenném a szülőföldje szeretetét. Azt, hogy az aradi középiskola elvégzését követően hazament tanítani. Mert a nagyzerindi iskolának éppen szüksége volt anyanyelvet oktató tanárra. Akkoriban ugyanis a Fekete Körös partján még olyan bő volt a gyermekáldás, hogy párhuzamos osztályokat indíthattak. Nagyzerindi, feketegyarmati, anti diákok százaival szerettette meg az anyanyelvű irodalmat. S a tanítással párhuzamosan elvégezte az egyetemet, magyar szakos tanári diplomát szerzett. Igaz, szülőfalujában egy olyan jó pedagógus közösségbe csöppent, amelynek tagjai egy irányba húzták a település képzeletbeli szekerét: a tanári kar állt össze begyűjteni a helységben a megmaradt néprajzi tárgyakat, ugyanott létrehozták az ország első falusi képtárát, megalakították a citerazenekart, a dal- és tánccsoportot, majd az Olosz Lajos Irodalmi Kört.
Csanádi János kapcsolatot teremtett a Körösköz legjelentősebb költőjével, Olosz Lajossal, majd halála után irányította, a mai napig szívügyének tekinti emlékének ápolását. Az 1991-es Olosz-centenárium alkalmával hat emlékoldalt közölt. Összegyűjtötte, és Szeplőtelen oltár címmel sajtó alá rendezte a poéta istenes verseit, válogatta és bevezető tanulmányt írt a költő 200 „remeklését” tartalmazó Percek közt virágok című kötetéhez, de a költő értékes információkat tartalmazó lágerlevelezéséből is összeállított egy kötetnyit.
Valakinek (talán a Fennvalónak) a sugallatára szülőhelyén elsőként folklórgyűjtésbe is belekezdett. Neki köszönhető, hogy megyénkből a pécskai és környékbéli (Kálmány Lajos, majd Bölöni Sándor és Gulácsi Zoltán) és kisiratosi (Kovács Ferenc) folklórgyűjtemény megjelenését követően a Körös-mente folklórhagyománya is közkinccsé válhatott Bús gerlice csengő hangja (1998) címmel. Nem egyedüli kiadványa e műfajban!
Tevékenysége elismeréseként a már említett Fényes Elek-díjon kívül megkapta az RMPSZ megyei szervezetének Márki Sándor-díját, a Megyei Tanfelügyelőség Ioan Slavici- és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Árpád-díját. Az EMKE országos szervezete pedig a Kun Kocsárd-díjat adományozta neki.
Mikor nyugállományba vonult, bizony sokan sajnálkoztak, hogy Csanádi János a megyében csak egy volt. Tanár, irodalomtörténész, folklórgyűjtő, kultúraszervező egy személyben. Én hozzáteszem: és egy van! Mert a nyugdíjas éveiben sem tette le a lantot, most is tevékeny, vezeti az erdőhegyi Körösmente Irodalmi Kört, rendszeresen állít össze irodalmi és megemlékező műsorokat, írogatja és közölgeti kutatásainak eredményeit a különböző lapokban, évkönyvekben. Ahogyan ereje, egészségi állapota engedi. Reményeik Sándort idézve: „ahogy lehet”. Adja a Mindenható, hogy sokáig tehesse.
Őszintén gratulálok neki a Kölcsey-díjhoz.”
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
Halkan és szerényen, tudásuk legjavát nyújtva
Megtelt a Kamaraszínház nézőtere pénteken, január 22-én. A Kölcsey Egyesület minden évben a Magyar Kultúra Napján adja át a Kölcsey-díjat két olyan embernek, akik egész életükben a magyarságért, a magyar értékekért, a kultúráért küzdöttek. Az ünnepélyes hangulatban telt rendezvény legelső mozzanata nemzeti imánk eléneklése volt. Rögtön ezután Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte a jelenlévőket. Utána felszólalt Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke és Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke. A díjak átadása után Bognár Levente, Arad alpolgármestere is megosztott néhány gondolatot. Beszédeikben a felszólalók leginkább magyarságunk, kultúránk megőrzését emelték ki.
Éppen e két dologgal jellemezhető a két díjazott, Olasz Angéla és Csanádi János életútja. A díjak átvételekor mindkét kitüntetettet vastapssal ünnepelte a közönség, melynek soraiban a két nyugalmazott tanár kollégái, ismerősei, rokonai és volt tanítványai is jelen voltak.
Olasz Angéla történelemtanár laudációját Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatónője tartotta.
„Amikor megtudtam, hogy engem ért az a megtisztelő feladat, hogy Olasz Angéla, volt tanárom, kollegám és remélem, nem bántom meg vele, ha azt mondom, kedves barátom munkásságát méltassam, mi tagadás, kissé megszeppentem. Hogy lehet röviden összefoglalni egy teljes életutat, amelynek minden perce, minden pillanata a tanítás, a nevelés, a diákok, az iskola szolgálatában telt? És telik még ma is, a közösség, történelmi és kulturális múltunk megőrzésének szolgálatában.
Olasz Angéla történelem szakos tanárnő 43 évet töltött a tanári pályán, 21 évet falun, Tornyán és Kisiratoson. Először Kisiratoson találkoztunk: én mint nyolcadikos diák és ő mint lelkes, diákok és szülők által nagy-nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő fiatal tanárnő, aki időt és energiát nem sajnálva készítette fel a diákokat a különféle versenyekre és előadásokra.
Az 1990-es év közelebb hozta őt ahhoz az iskolához, amelynek elődjében a 3-as számú Középiskolában eltöltött évek érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy történelem tanár legyen. Ismerve a mai fiatalok iskolához való viszonyát, engem még ma is meglep az a szeretet, alázat, amellyel a tanárnő mesél a volt iskolájáról, és az a lelkesedés, amellyel 22 éven keresztül dolgozott, tanított az 1-es számú általános iskola és a Csiky Gergely Főgimnázium osztályaiban több éven keresztül úgy, hogy mindkét intézményben osztályfőnök is volt egyben.
Saját szavai szerint „Nem vágytam többre, minthogy testtel és lélekkel tanári feladataimnak élhessek. Mert számomra ragyogó szemű tanítványaim szeretete, a szülők tisztelete, kollegáim megbecsülése mindvégig többet ért bármilyen kitüntetésnél.”
Pedig ilyenben is volt része, hiszen 2000-ben a Márki Sándor-díj, 2000-ben és 2004-ben a Megyei Tanfelügyelőség Érdemoklevelének boldog tulajdonosa lett, 2002-ben a Wieser Tibor Alap, 2013-ban pedig a Honismereti Szövetség elismerésében részesült.
És mégis, legféltettebb kincsei azok a fotók, felvételek, amelyek a különböző vetélkedőkön győzelmet aratott csapatokról, vagy az általa betanított műsorokban sikeresen szereplő diákjairól készültek. Pécs, Szeged, Nagymaros, Zagyvarékas, Mesztegnyő közönsége az aradi diákok sikeres bemutatkozásaiból alkothatott képet arról, hogyan ápoljuk mi, Arad megyeiek, a magyar kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat.
„Gyémántjaim csiszolását lehetőségem szerint folytattam, folytatom és folytatni is fogom, amíg erőm engedi.”– mondta a tanárnő nyugdíjaztatásakor, és azóta is töretlen lelkesedéssel és töretlen hittel készít fel diákokat versenyekre, előadásokra, vesz részt szervezőként vagy a zsűriben számos, a Csikyben tartott rendezvényen, versenyen. Az Alma Mater Alapítvány által szervezett Véndiák-találkozón vagy a március 15-i ünnepségeken előadott műsorai pedig mélyen megdobogtatják a résztvevők szívét.
Olasz Angéla nyílt történelem óráit a Csiky testvériskoláinak diákjai és pedagógusai is ismerik, ezeken a tanárnő rendíthetetlen elhivatottsággal, „Arad szeretettel” mutatja be városunk építészeti örökségét és gazdag történelmi múltunk helyszíneit.
Azt talán meg sem kellene említenem, hogy még ma is az a Csikys tanár, akire bármikor számíthatunk, ha helyettesíteni kell, ha diákokat kell versenyre kísérni, ha segíteni kell bármiféle szervezői munkában. Olasz Angéla az az ember, aki folyton tevékenykedik. Teszi ezt halkan és szerényen, tudásának és szeretetének legjavát nyújtva, az aradi magyar iskola és az aradi magyar közösség szolgálatában.
1. Évente kerül megrendezésre Mesztegnyőn a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozó, amelyen Olasz Angéla vezetésével 11 éve vesznek részt aradi diákok, fiatalok, s minden augusztus 20-dikán nagy sikerrel mutatják be a szülőföld és az anyanyelv szeretetéről, magyarságunk megőrzéséről szóló műsoraikat.
2. A tanárnő által felkészített diákok több éve mutatnak be helytörténeti és iskolatörténethez kapcsolódó dolgozatokat, legutóbb a Horgoson szervezett Ifjúsági Honismereti Konferencián.
3. Részt vesz a budapesti központú Honismereti Szövetség munkájában, a nyári akadémiákon, amelynek résztvevőit egy Arad megyei kiránduláson ismertette meg vidékünk értékeivel, de konferenciákon és szekcióüléseken részletesen tájékoztatja a Szövetséget a hon- és népismeret aradi eredményeiről. (Legutóbb Szegeden 2015-ben).
4. Történelmi előadásait hallgathatták az érdeklődők a Partium és Bánsági Műemlékvédő Társaság konferenciáin, a Hagyományőrző Polgárok Egyesületének rendezvényein, Mesztegnyőn, a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozón.
5. Írásai különböző folyóiratokban és kötetekben jelennek meg: munkatársa volt a Havi Szemlének, a Partiumnak, a vajdasági Bács ország című lapnak. Publikált a Honismeret, a megtartó erő és a 90 éves az iskolánk című kötetekben is.
Eötvös József szavaival jellemezném munkásságát: „Életünk égő szövétnekhez hasonló, amely hol lassabban, hol sebesebben, de szüntelenül fogy. Boldog, ki midőn létének e mulandóságára gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” – Angéla, te sokaknak világítottál, és világítasz még most is!
Gratulálok a Kölcsey-díjhoz, tartós egészséget és számos, sikerekben gazdag évet kívánok! Tudom, hogy az az ember, aki végigkísért életed fontos állomásain, de most nem lehet itt köztünk, ott fenn, a jobbik világban, most nagyon büszke rád!”
Csanádi János irodalomtanár laudációját Ujj János nyugalmazott tanár, helytörténész tartotta.
„A régebbi generációk számára alma materünk igen erős összetartó erővel bírt. Szó szerint értve: az egész iskola egy emberként szurkolt sportcsapatainknak, képviselőinknek a ki mit tud versenyeken, tapsolt népi táncegyüttesünknek a városi, rajoni, tartományi fellépéseken. Sok százan nézték végig évzáró előadásainkat az iskola udvarán vagy egy standionban.
Ez az összetartás azóta is megmaradt: még most is számon tartjuk egymás sorsát, büszkék vagyunk mindegyikünk (és családtagjaink) sikerére. És rendszeresen találkozunk is, nem csak kerek évfordulók alkalmával.
E bevezető után talán nem tűnik dicsekvésnek, ha elmondom, hogy milyen „feldobott” vagyok ma, amikor egykori iskola- és osztálytársam, barátom, volt pedagóguskollégám (mondhatnám céhtársam), halálunkig harcostársam laudációját olvashatom fel. Immár másodszor, mert 2004-ben, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjának odaítélésekor is nekem jutott a megtiszteltetés, hogy az akkor kitüntetett Csanádi Jánost laudálhassam.
Az ilyen értékelő szövegben most következne a születési helye és dátuma, iskoláinak, karrierjének ismertetése. Engedjék meg, hogy eltérjek ettől, ne évszámokkal töltsem az Önök fejét. Ha megkérdeznénk egykori zerindi, később aradi osztálytársait a volt Magyar Vegyes Líceumból, majd 3-as sz. középiskolából (a teremben is akadnak néhányan), avagy volt kollégáit a tanári karból, milyen emlékeik maradtak meg róla, valószínűleg a szorgalma, felkészültsége mellett mindenki a szerénységét emelné ki. Csendesen meghúzódott, mint az erdei ibolya az öles fák árnyékában – fogalmazta volna róla egy jó tollú (ma már nem divatos) romantikus regényíró a 19. század második felében.
Én az előzőekhez még mindenképpen hozzátenném a szülőföldje szeretetét. Azt, hogy az aradi középiskola elvégzését követően hazament tanítani. Mert a nagyzerindi iskolának éppen szüksége volt anyanyelvet oktató tanárra. Akkoriban ugyanis a Fekete Körös partján még olyan bő volt a gyermekáldás, hogy párhuzamos osztályokat indíthattak. Nagyzerindi, feketegyarmati, anti diákok százaival szerettette meg az anyanyelvű irodalmat. S a tanítással párhuzamosan elvégezte az egyetemet, magyar szakos tanári diplomát szerzett. Igaz, szülőfalujában egy olyan jó pedagógus közösségbe csöppent, amelynek tagjai egy irányba húzták a település képzeletbeli szekerét: a tanári kar állt össze begyűjteni a helységben a megmaradt néprajzi tárgyakat, ugyanott létrehozták az ország első falusi képtárát, megalakították a citerazenekart, a dal- és tánccsoportot, majd az Olosz Lajos Irodalmi Kört.
Csanádi János kapcsolatot teremtett a Körösköz legjelentősebb költőjével, Olosz Lajossal, majd halála után irányította, a mai napig szívügyének tekinti emlékének ápolását. Az 1991-es Olosz-centenárium alkalmával hat emlékoldalt közölt. Összegyűjtötte, és Szeplőtelen oltár címmel sajtó alá rendezte a poéta istenes verseit, válogatta és bevezető tanulmányt írt a költő 200 „remeklését” tartalmazó Percek közt virágok című kötetéhez, de a költő értékes információkat tartalmazó lágerlevelezéséből is összeállított egy kötetnyit.
Valakinek (talán a Fennvalónak) a sugallatára szülőhelyén elsőként folklórgyűjtésbe is belekezdett. Neki köszönhető, hogy megyénkből a pécskai és környékbéli (Kálmány Lajos, majd Bölöni Sándor és Gulácsi Zoltán) és kisiratosi (Kovács Ferenc) folklórgyűjtemény megjelenését követően a Körös-mente folklórhagyománya is közkinccsé válhatott Bús gerlice csengő hangja (1998) címmel. Nem egyedüli kiadványa e műfajban!
Tevékenysége elismeréseként a már említett Fényes Elek-díjon kívül megkapta az RMPSZ megyei szervezetének Márki Sándor-díját, a Megyei Tanfelügyelőség Ioan Slavici- és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Árpád-díját. Az EMKE országos szervezete pedig a Kun Kocsárd-díjat adományozta neki.
Mikor nyugállományba vonult, bizony sokan sajnálkoztak, hogy Csanádi János a megyében csak egy volt. Tanár, irodalomtörténész, folklórgyűjtő, kultúraszervező egy személyben. Én hozzáteszem: és egy van! Mert a nyugdíjas éveiben sem tette le a lantot, most is tevékeny, vezeti az erdőhegyi Körösmente Irodalmi Kört, rendszeresen állít össze irodalmi és megemlékező műsorokat, írogatja és közölgeti kutatásainak eredményeit a különböző lapokban, évkönyvekben. Ahogyan ereje, egészségi állapota engedi. Reményeik Sándort idézve: „ahogy lehet”. Adja a Mindenható, hogy sokáig tehesse.
Őszintén gratulálok neki a Kölcsey-díjhoz.”
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)
2016. november 4.
Az októberi Szövétnek – őszi délutánok szívet melengető, derűs olvasmánya
Ne haragudjatok! Lássatok, gondolkozzatok, törődjetek egymással! Ezzel a gondolattal kezdődik a Szövétnek 2016. októberi száma.
Rögtön az elején az Irodalom, művészet rovat októberhez kötődő versekkel indul: Böszörményi Zoltán az 1956-ban elesettek emlékére írt („Október lángjai”), Ódry Máriát pedig Csoóri Sándor halála rendítette meg – rajzban, versben. („Csoóri Sándor emlékezete”). Őszinte örömünkre, új, csillogó nevek is megjelentek a lap hasábjain: Arany-Tóth Katalin („Harangszó előtt”) meg Varga Melinda („Űrezüst”, „Őszelőben”), és nem hiányzik Grosz László („Mindennapok”) jellegzetes, kissé melankolikus költeménye sem. Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszisecímű új verseskötetének népes közönséget vonzó aradi bemutatójáról is szólunk Niedermayer György fotóriportja kíséretével. Rövidprózával jelentkezik újra Juhász Béla („Egy élet értelme”), folytatódik Nótáros Lajos „Arad marad” című regénye a VII/5. résszel. Olvasó-vonzó régi-új szerzőnk, Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának („Eszméktől a vérpadig”) első része az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a Szoboszlay-per mozzanatait idézi fel.
1956 szellemében kezdődik a Memoár rovat első írása, amelyben a Sarkadra került, egykori nagyvarjasi történelemtanár nemzeti érzésektől fűtött eszmefuttatását („Ezt is 1956-nak köszönhetitek, ugye?”) remélhetőleg sokan olvassák majd nagy érdeklődéssel. Ugyanúgy, mint a szegedi Kurunczi Mária visszaemlékezését a 2015. október 6-i aradi koszorúzásra. Regéczy Szabina Perle nosztalgiával emlékezik az utolsó pioníravatásra („Szemek tüzében – Az utolsó pionírok”), Móré-Sághi Annamária a soborsini Repkény utóhangjában „Dezső bácsi” emlékét idézi fel. Újból jelentkezik Chicagóból Tatár Etelka egy aranyos, érzelmes kis írással („Reszeld, Apjuk, avagy Alma slafrokban”), amelyben tájainkon eltöltött ifjúkorát idézi fel.
A Történelemrovatban Puskel Péter évfordulóhoz kapcsolódó írással jelentkezik („Románia belépése az első világháborúba. Arad 1916 augusztusa után”) a tőle megszokott izgalmas alapossággal.
A Helytörténetrovatban a fotográfus, Siska-Szabó Zoltán folytatja Régi és új Arad című fotósorozatát a 4. résszel. Ezután következik a fáradhatatlan, szegedi történelemprofesszor, Blazovich László beszámolója a 44. Országos Honismereti Akadémia Makón és környékén megtartott rendezvényeiről.
A Szövétnek 114. számából nem hiányozhat az Oktatás rovat sem. Fülöpné Bálint Anna Erika az egykori aradi Zárdáról mesél, keserű nosztalgiával, könnyes szemmel. Koreck Aladár „Egy szeretetre méltó tanár emlékére” című írásában a Magyar Vegyes Líceum történelem szakos tanárának, Calvasina Károlynak (Csoszinak) állít sok szeretettel átitatott emléket.
A soborsini majális jeles résztvevője, a Látó szerkesztője, Vida Gábor színes útinaplóját teszi közzé, amelyben hosszú kilométereket ró Törökország kies tájain („Török levél”).
A lap utolsó negyede – szokás szerint – tarka, színes anyagokat vonultat fel. Előtte azonban Ódry Mária beszámol Brittich Erzsébet templomos linómetszeteinek szentleányfalvi kiállításáról („A rend és a szabadság harmóniája”). A Hitéletrovat Matekovits Mihály mosolyt élesztő „Minorita anekdotái”-val zárul.
A sokat megélt kémiatanár, Piros Dénes ismét sport témájú cikket írt: „Emlékeim az olimpiákról”. Tartalmáról címe beszél.
Miről írt az újság a XIX. században? Például az első postabélyegekről – állítja Piroska István népszerű rovatában(„Azt írta az újság” – „Hány éves a postabélyeg?”).
Az üzenetrögzítők hahotát gerjesztő világa lett ezúttal a témája lapunk humorfelelősének, Kövér Péternek „A kütyü, avagy Kossuth Lajos azt üzente… Te mit üzensz?” című sziporkázó eszmefuttatásának. Habként díszelegnek ezen a tortán Grosz László szellemes, frappáns bökversei, s végül Móré-Sághi Annamária mosolyogtató anekdotái Mihály román királyról.
Úgy tűnik, Brittich Erzsébet nem fáradt el, tovább „faragja” keresztrejtvényeit; ezúttal egy „1700 éves születésnap” kínálja az apropót.
Szomorú sorok a lap végén: Elment sok száz aradi magyar ember Böbe óvó nénije, Steinhübel Erzsébet. Nyugodjék békében!
A 114. számú Szövétnek grafikai kivitelezése ezúttal is kielégíti a legkritikusabb szemlélőt is. Kett Groza János grafikái kellemes esztétikai élményt nyújtanak minden olvasónak, Kurunczi Ferenc címlapfotója, illetve a hátsó borítón megjelenő, meleg, őszi hangulatot árasztó háttérképe lenyűgöznek. Az első belső borítón az elengedhetetlen színes, képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium tanévnyitójáról. A hátsó belső borítót ezúttal Simó Margit grafikusművésznek tartottuk fenn.
Legyen az októberi Szövétnek olvasása a borús, esős, őszi délutánok szívet melengető, derűt teremtő időtöltése!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
Ne haragudjatok! Lássatok, gondolkozzatok, törődjetek egymással! Ezzel a gondolattal kezdődik a Szövétnek 2016. októberi száma.
Rögtön az elején az Irodalom, művészet rovat októberhez kötődő versekkel indul: Böszörményi Zoltán az 1956-ban elesettek emlékére írt („Október lángjai”), Ódry Máriát pedig Csoóri Sándor halála rendítette meg – rajzban, versben. („Csoóri Sándor emlékezete”). Őszinte örömünkre, új, csillogó nevek is megjelentek a lap hasábjain: Arany-Tóth Katalin („Harangszó előtt”) meg Varga Melinda („Űrezüst”, „Őszelőben”), és nem hiányzik Grosz László („Mindennapok”) jellegzetes, kissé melankolikus költeménye sem. Böszörményi Zoltán Az irgalom ellipszisecímű új verseskötetének népes közönséget vonzó aradi bemutatójáról is szólunk Niedermayer György fotóriportja kíséretével. Rövidprózával jelentkezik újra Juhász Béla („Egy élet értelme”), folytatódik Nótáros Lajos „Arad marad” című regénye a VII/5. résszel. Olvasó-vonzó régi-új szerzőnk, Jámborné Péterszabó Ilona dokumentumjátékának („Eszméktől a vérpadig”) első része az ’56-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulóján a Szoboszlay-per mozzanatait idézi fel.
1956 szellemében kezdődik a Memoár rovat első írása, amelyben a Sarkadra került, egykori nagyvarjasi történelemtanár nemzeti érzésektől fűtött eszmefuttatását („Ezt is 1956-nak köszönhetitek, ugye?”) remélhetőleg sokan olvassák majd nagy érdeklődéssel. Ugyanúgy, mint a szegedi Kurunczi Mária visszaemlékezését a 2015. október 6-i aradi koszorúzásra. Regéczy Szabina Perle nosztalgiával emlékezik az utolsó pioníravatásra („Szemek tüzében – Az utolsó pionírok”), Móré-Sághi Annamária a soborsini Repkény utóhangjában „Dezső bácsi” emlékét idézi fel. Újból jelentkezik Chicagóból Tatár Etelka egy aranyos, érzelmes kis írással („Reszeld, Apjuk, avagy Alma slafrokban”), amelyben tájainkon eltöltött ifjúkorát idézi fel.
A Történelemrovatban Puskel Péter évfordulóhoz kapcsolódó írással jelentkezik („Románia belépése az első világháborúba. Arad 1916 augusztusa után”) a tőle megszokott izgalmas alapossággal.
A Helytörténetrovatban a fotográfus, Siska-Szabó Zoltán folytatja Régi és új Arad című fotósorozatát a 4. résszel. Ezután következik a fáradhatatlan, szegedi történelemprofesszor, Blazovich László beszámolója a 44. Országos Honismereti Akadémia Makón és környékén megtartott rendezvényeiről.
A Szövétnek 114. számából nem hiányozhat az Oktatás rovat sem. Fülöpné Bálint Anna Erika az egykori aradi Zárdáról mesél, keserű nosztalgiával, könnyes szemmel. Koreck Aladár „Egy szeretetre méltó tanár emlékére” című írásában a Magyar Vegyes Líceum történelem szakos tanárának, Calvasina Károlynak (Csoszinak) állít sok szeretettel átitatott emléket.
A soborsini majális jeles résztvevője, a Látó szerkesztője, Vida Gábor színes útinaplóját teszi közzé, amelyben hosszú kilométereket ró Törökország kies tájain („Török levél”).
A lap utolsó negyede – szokás szerint – tarka, színes anyagokat vonultat fel. Előtte azonban Ódry Mária beszámol Brittich Erzsébet templomos linómetszeteinek szentleányfalvi kiállításáról („A rend és a szabadság harmóniája”). A Hitéletrovat Matekovits Mihály mosolyt élesztő „Minorita anekdotái”-val zárul.
A sokat megélt kémiatanár, Piros Dénes ismét sport témájú cikket írt: „Emlékeim az olimpiákról”. Tartalmáról címe beszél.
Miről írt az újság a XIX. században? Például az első postabélyegekről – állítja Piroska István népszerű rovatában(„Azt írta az újság” – „Hány éves a postabélyeg?”).
Az üzenetrögzítők hahotát gerjesztő világa lett ezúttal a témája lapunk humorfelelősének, Kövér Péternek „A kütyü, avagy Kossuth Lajos azt üzente… Te mit üzensz?” című sziporkázó eszmefuttatásának. Habként díszelegnek ezen a tortán Grosz László szellemes, frappáns bökversei, s végül Móré-Sághi Annamária mosolyogtató anekdotái Mihály román királyról.
Úgy tűnik, Brittich Erzsébet nem fáradt el, tovább „faragja” keresztrejtvényeit; ezúttal egy „1700 éves születésnap” kínálja az apropót.
Szomorú sorok a lap végén: Elment sok száz aradi magyar ember Böbe óvó nénije, Steinhübel Erzsébet. Nyugodjék békében!
A 114. számú Szövétnek grafikai kivitelezése ezúttal is kielégíti a legkritikusabb szemlélőt is. Kett Groza János grafikái kellemes esztétikai élményt nyújtanak minden olvasónak, Kurunczi Ferenc címlapfotója, illetve a hátsó borítón megjelenő, meleg, őszi hangulatot árasztó háttérképe lenyűgöznek. Az első belső borítón az elengedhetetlen színes, képes beszámoló a Csiky Gergely Főgimnázium tanévnyitójáról. A hátsó belső borítót ezúttal Simó Margit grafikusművésznek tartottuk fenn.
Legyen az októberi Szövétnek olvasása a borús, esős, őszi délutánok szívet melengető, derűt teremtő időtöltése!
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)
2017. január 17.
Szilágyi Aladár újra a Jelen Házban
Irodalmi est múltunkról és jelenünkről
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. január 25-én, szerdán 17 órakor a Jelen Ház nagytermében A számontartott nemzet címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez.
Szilágyi Aladár két újabb riportkötetét: A számontartott ország –Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben és az Etnosz-sorozat új válogatását, Besztercétől a Bánságig Réhon József nyugalmazott tanár mutatja be, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat főszerkesztője beszélget a szerzővel.
Az est házigazdája: Murvai Miklós.
Sok szeretettel várunk minden könyvbarátot és népünk múltja és jelene iránt érdeklődőt.
Az est szerzőjéről:
SZILÁGYI ALADÁR, helytörténész, publicista, szerkesztő, alig hogy elkezdte középiskolai tanulmányait az aradi Magyar Vegyes Líceumban, apját, Szilágyi Sándor református lelkészt letartóztatták, és húsz évre ítélték államellenes összeesküvés és rendszerellenes felforgató tevékenység vádjával. Apja a református kegyességi mozgalom tagja volt. Erős hitének köszönhetően nem büntetésként, hanem küldetésként élte meg azt a 6 és fél évet, amit előbb börtönökben, majd a Duna-delta kényszermunkatáboraiban töltött. Kiszabadulása után Boldog rabságom címmel megírta emlékiratait, amit azóta 25 nyelvre fordítottak le.
A rendszerváltásig megbélyegzettként hordozta apja „billogát”. négyszer felvételizett különböző szakokra „reuşit fără loc” eredménnyel. Megbízhatatlanként csákánnyal, útépítőként védte a hazát. Előbb erősáramú technikumban, végül a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán szerzett diplomát. Közben megházasodott, két kislánya született.
1989 előtt nem volt hajlandó a családjától egy távoli helységben marxizmust tanítani, és mivel a bélyeg nem kopott le a homlokáról – bár elkezdett novellákat közölni különböző lapokban – egyetlen szerkesztőség, vagy kulturális intézmény ajtaja se nyílt meg előtte.
Végül 1990 januárjában léphetett be a sajtó világába. Előbb a Bihari Napló napilap munkatársa volt, rövidesen a Kelet-Nyugat irodalmi-művészeti hetilap egyik alapítója, majd négy hónap elteltével főszerkesztője lett. Számos közéleti funkciót is elvállalt, nyolc évig volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka és 1996–2000 között a MURE alelnöke.
2008-ban az EMKE Spectator-díjával, 2012-ben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének Sütő András-díjával tüntették ki, 2015-ben megkapta a Magyar Újságírók Szövetsége Életműdíját.
Jelenleg a Várad irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztője, 2017-ig a megszüntetett Erdélyi Riportnak is munkatársa volt. Könyvkiadással is foglalkozott, az utóbbi 11 évben 12 saját kötete látott napvilágot.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)
Irodalmi est múltunkról és jelenünkről
Az Aradi Hagyományőrző Polgárok Egyesülete 2017. január 25-én, szerdán 17 órakor a Jelen Ház nagytermében A számontartott nemzet címmel könyvbemutatóval egybekötött irodalmi estet rendez.
Szilágyi Aladár két újabb riportkötetét: A számontartott ország –Kényszerek és lehetőségek a magyar történelemben és az Etnosz-sorozat új válogatását, Besztercétől a Bánságig Réhon József nyugalmazott tanár mutatja be, majd Szűcs László, a Várad irodalmi-művészeti folyóirat főszerkesztője beszélget a szerzővel.
Az est házigazdája: Murvai Miklós.
Sok szeretettel várunk minden könyvbarátot és népünk múltja és jelene iránt érdeklődőt.
Az est szerzőjéről:
SZILÁGYI ALADÁR, helytörténész, publicista, szerkesztő, alig hogy elkezdte középiskolai tanulmányait az aradi Magyar Vegyes Líceumban, apját, Szilágyi Sándor református lelkészt letartóztatták, és húsz évre ítélték államellenes összeesküvés és rendszerellenes felforgató tevékenység vádjával. Apja a református kegyességi mozgalom tagja volt. Erős hitének köszönhetően nem büntetésként, hanem küldetésként élte meg azt a 6 és fél évet, amit előbb börtönökben, majd a Duna-delta kényszermunkatáboraiban töltött. Kiszabadulása után Boldog rabságom címmel megírta emlékiratait, amit azóta 25 nyelvre fordítottak le.
A rendszerváltásig megbélyegzettként hordozta apja „billogát”. négyszer felvételizett különböző szakokra „reuşit fără loc” eredménnyel. Megbízhatatlanként csákánnyal, útépítőként védte a hazát. Előbb erősáramú technikumban, végül a Babeş–Bolyai Egyetem filozófia szakán szerzett diplomát. Közben megházasodott, két kislánya született.
1989 előtt nem volt hajlandó a családjától egy távoli helységben marxizmust tanítani, és mivel a bélyeg nem kopott le a homlokáról – bár elkezdett novellákat közölni különböző lapokban – egyetlen szerkesztőség, vagy kulturális intézmény ajtaja se nyílt meg előtte.
Végül 1990 januárjában léphetett be a sajtó világába. Előbb a Bihari Napló napilap munkatársa volt, rövidesen a Kelet-Nyugat irodalmi-művészeti hetilap egyik alapítója, majd négy hónap elteltével főszerkesztője lett. Számos közéleti funkciót is elvállalt, nyolc évig volt a Királyhágómelléki Református Egyházkerület főgondnoka és 1996–2000 között a MURE alelnöke.
2008-ban az EMKE Spectator-díjával, 2012-ben az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének Sütő András-díjával tüntették ki, 2015-ben megkapta a Magyar Újságírók Szövetsége Életműdíját.
Jelenleg a Várad irodalmi-művészeti folyóirat szerkesztője, 2017-ig a megszüntetett Erdélyi Riportnak is munkatársa volt. Könyvkiadással is foglalkozott, az utóbbi 11 évben 12 saját kötete látott napvilágot.
Murvai Miklós
Nyugati Jelen (Arad)
2017. március 23.
Hatvan éve történet – Szomorú emlék (1.)
Egy iskolaigazgató halála – előzmények – következmények
Köszönettel tartozunk – hálásak lehetünk – Puskel Péternek „Arcok a (közel)múltból” sorozatáért. Ismerősöket, barátokat, jeles aradi embereket („arcokat” és „fejeket”) idéz meg, hoz vissza a mába. Miért ne vallanám be, néhány felvillantott arc könnyeket csalt a szemembe.
Remélem, Péter barátom nem veszi rossz néven, ha SCHÖN ISTVÁN arcát („fejét”!) még tovább rajzolom, az aradi magyar nyelvű oktatásban betöltött szerepét tovább árnyalom.
Miért teszem ezt?
Schön István tanár úr 1957 decemberében hunyt el – 38 évesen –, de halálát a nyár eleji hónapok történései érlelték. 1957–2017… ez éppen 60 évet jelent.
Puskel Péter írásából kiderül – azért én is kihangsúlyozom –, nyolc évvel Fischer Aladár halála után, alaposan megváltozott körülmények között, ő teljesítette ki iskolájában a magas szintű oktató-nevelő munkát megteremtő törekvéseket.
Közel hatéves igazgatósága emlékezetes epizód az aradi magyar oktatás történetében. Ami 1957-ben a két aradi magyar középiskola (3-as és a 4-es számú) életének hátterében történt, csak homályosan ismert, de a hozott intézkedések látványosan felkavarták mind a két intézet életét.
Annak, hogy Schön István 1919-ben, az Aradi Római Katolikus Főgimnázium alapításának évében született nincs jelentősége, de ha az iskola centenáriumát szabályszerűen 2019-ben (és nem 2023-ban) ünneplik, az ő születésnapjára is lehet emlékezni.
Bevallom, szubjektív oka is van annak, hogy írásra szántam el magamat. Schön igazgató úrral való megismerkedésem – első találkozásunk: 1954 szeptembere – döntően befolyásolta tanári pályám (életem) alakulását és különös áttételek – a sors fintora – révén kihatott mind a két magyar középiskola 1954–1959 közötti életére.
Félreértés ne essék, nem a személyem volt a „tényező”, én csak belepottyantam valamibe, ami később iskolatörténet lett.
Valahol biztosan vannak írásos dokumentumok. Az akkori döntéshozók közül ma már senki sem él. Annak, amit tudtam, a java részét már megírtam, az oral history szabályai szerint; azok kétes értékének tudatában, igyekeztem a buktatókat elkerülni, az igazságot bemutatni.
Ez az írásom annyiban lesz más, hogy a homályos háttéreseményekhez köthető kérdéseket, latolgatásokat, sejtéseket is megfogalmazok. Folytatom Puskel Péter gondolatmenetét, amiben arra keresi a választ, miért fogadta el a zsidó Schőn István a volt Római Katolikus Főgimnázium neki felkínált igazgatói székét?
A zsidó gimnázium tanára, nem egyből lett a volt Római Katolikus Gimnázium igazgatója. Kinevezését megelőzően három tanéven át (1948–1951 között) matematikát, fizikát tanított a Magyar Vegyesben. Családom és baráti köröm tagjaitól tudom, hogy a diákok és a szülök körében közmegelégedés kísérte tanári munkáját, hasonlóan az elnyomó önkény áldozatául esett Ion Scrima tanáréhoz.
– Semmi mást, mi csak a jó tanárt láttuk benne.
Hatvan év után, két hiteles tanú, majdnem szó szerint, egybehangzóan mondta ezt nekem.
Hogy ki kezdeményezte Schön István igazgatói kinevezését nem tudom. Nem volt tagja a Munkás (Kommunista) Pártnak.
Elképzelhető az is, hogy a tantestület körében született az ötlet.
Vezetői adottságai a kollégák figyelmét nem kerülhették el.
Visszagondolva, az iskola akkori tanárai közül, rajta kívül mindössze két személy mutatkozott alkalmasnak az igazgatói poszt betöltésére: Firneisz Fábián György és Gnandt János. Mind a két nagy tekintélyű tanár káderlapján egy-egy, az 1944-es évhez köthető fekete folt éktelenkedett. Már az is csodaszámba ment, hogy Gnandt tanár úr az esti tagozat ügyeit intézhette aligazgatói minőségben. Helyzetét csak „pótolhatatlansága” és az estis diákok ragaszkodása biztosította. (Ugyanolyan meglepetés volt Fábián György későbbi aligazgatói kinevezése is.)
Emlékezetem szerint 1951-ben, Schön István igazgató székfoglalásának az évében Kovách Géza még nem volt a tantestület tagja, s Kovács Mihály tanító úr sem szerezte még meg a matematika tanári diplomát.
A tanügyi szervek, a párt, a Magyar Népi Szövetség(?) választása szerencsés volt. Ezt Schön István hatévnyi igazgatói ténykedése utólag meggyőzően igazolta.
Mennyire kísérte konszenzus az új igazgató kinevezését?
Erről pontosabb képet, csak 1957. december 1. után alkothattam magamnak. Igaz addig nem is foglalkoztatott ez a kérdés.
A Magyar Vegyesben meghagyott egykori KG-s tanárok elfogadták az új igazgatót, de nem lelkesedtek.
Miért?
Származása miatt?
Volt más jelöltjük?
Schön István nem konfrontálódott velük, de inkább a fiatalabbakra támaszkodott. Ficzay Dénes, KG-és tanár, mindenkori különállása közismert volt, amúgy baráti viszonyt ápolt az új igazgatóval.
Nem tudom mekkora volt a tanügyi szervek szerepe, és mi volt az ő érdeme abban, hogy regnálása alatt kiváló tanárok kerültek az iskola tantestületébe. Ő találta meg Kovách Gézát és Kovács Miskát? Volt szerepe abban, hogy Vadász Ernő haza jött Aradra a fővárosból? Szalma Magda, Urbán József és a „többiek” szerződtetésében mi volt az ő érdeme?
Magam 1954 szeptembere és 1957 decembere között erről semmit sem tudtam, nem is tudhattam, de miután a 4-esből átkerültem a 3-ba, nap mint nap tapasztaltam, mekkora tisztelet övezi a tanév elején menesztett igazgatót a tantestület többsége, az irodai személyzet és az iskola „mindenese”, Kling bácsi részéről.
Az 1957 decemberében leköszönő szülői bizottsági elnök, Ráduly István ügyvéd úr, akkori megítélésem szerint, Schön István leváltásával nem értett egyet, ennek jelét adva tette ezt a gesztust.
A „Schön-korszak” hangulatát egy Kovách Gézától megörökölt anekdotával jellemezném.
Egy iskolai kirándulás alkalmával Brassóban Géza találkozott az Erdély-szerte ismert kiváló matematikatanárral, Zsidó Donáttal, aki fogadta az aradi küldöttséget, kezét nyújtva mutatkozott be Gézának:
– Zsidó vagyok.
– Nem tesz semmit.
Ezt a választ Gazsi rögtönözte.
A történet természetesen eljutott az aradi iskola igazgatójához is, akinek komolysága ellenére jó humorérzéke is volt.
Egy alkalommal a Kovách Géza vicceit hallgató tanárok csoportjához lépett, Gazsinak kezet nyújtva, bemutatkozott:
– Zsidó vagyok.
Mi volt erre a válasz?
– Látszik.
De térjünk vissza az igazgatói kinevezés előzményeihez.
Fischer Aladár halálát követően, 1943-ban dr. Berthe Nándort nevezték ki igazgatónak. (Volt más jelölt is.) Az iskolák államosításakor (1948), meglepő módon, még egy teljes tanévre ő maradt az igazgató.
Tisztelet övezte mind a diákság, mind az aradi magyarság körében, de tanártársai megosztó embernek tartották.
Az 1948/49-es tanév végén durva hangvételű cikk jelent meg a helyi magyar lapban:
NEM VÉN ÉS NEM BALLAG A MAI DIÁK
– Széljegyzet az aradi magyar tannyelvű vegyes líceum évzárójáról, amely semmiképpen sem illett az iskolában végzett komoly munkához. –
(…) Általában elmondhatjuk, hogy bevonult az új idők új szelleme ebbe az intézetbe is. De úgy látszik még mindig nem nyitottak ki kellőképpen minden ajtót és ablakot, mert a friss levegőjárás ellenére meglapult valahol a zugokban a múlt dohos, egészségtelen, fullasztó levegője. (…) (JÖVŐ demokratikus napilap, V. évfolyam 1366. szám, 1949. június 16.)
Ősztől új igazgatója lett a líceumnak: Mang Ilona. Bő egyéves tevékenységének a megítélését különböző tartalommal és hangsúllyal fogalmazták meg nekem. Őt is leváltották! Egy ártalmatlan diákszervezkedésből, értelmetlenül és érthetetlenül, az állam biztonságát is fenyegető ügyet kreáltak. Zavaros tanévet zártak 1951 júniusában a Magyar Vegyesben. A ballagó diákokat Gnandt János megbízott igazgató búcsúztatta.
A Gnandt János nevével fémjelzett rövid interregnum után nevezték ki igazgatónak Schön Istvánt, aki hat tanéven át okosan, körültekintően és eredményesen vezette az intézetet.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)
Egy iskolaigazgató halála – előzmények – következmények
Köszönettel tartozunk – hálásak lehetünk – Puskel Péternek „Arcok a (közel)múltból” sorozatáért. Ismerősöket, barátokat, jeles aradi embereket („arcokat” és „fejeket”) idéz meg, hoz vissza a mába. Miért ne vallanám be, néhány felvillantott arc könnyeket csalt a szemembe.
Remélem, Péter barátom nem veszi rossz néven, ha SCHÖN ISTVÁN arcát („fejét”!) még tovább rajzolom, az aradi magyar nyelvű oktatásban betöltött szerepét tovább árnyalom.
Miért teszem ezt?
Schön István tanár úr 1957 decemberében hunyt el – 38 évesen –, de halálát a nyár eleji hónapok történései érlelték. 1957–2017… ez éppen 60 évet jelent.
Puskel Péter írásából kiderül – azért én is kihangsúlyozom –, nyolc évvel Fischer Aladár halála után, alaposan megváltozott körülmények között, ő teljesítette ki iskolájában a magas szintű oktató-nevelő munkát megteremtő törekvéseket.
Közel hatéves igazgatósága emlékezetes epizód az aradi magyar oktatás történetében. Ami 1957-ben a két aradi magyar középiskola (3-as és a 4-es számú) életének hátterében történt, csak homályosan ismert, de a hozott intézkedések látványosan felkavarták mind a két intézet életét.
Annak, hogy Schön István 1919-ben, az Aradi Római Katolikus Főgimnázium alapításának évében született nincs jelentősége, de ha az iskola centenáriumát szabályszerűen 2019-ben (és nem 2023-ban) ünneplik, az ő születésnapjára is lehet emlékezni.
Bevallom, szubjektív oka is van annak, hogy írásra szántam el magamat. Schön igazgató úrral való megismerkedésem – első találkozásunk: 1954 szeptembere – döntően befolyásolta tanári pályám (életem) alakulását és különös áttételek – a sors fintora – révén kihatott mind a két magyar középiskola 1954–1959 közötti életére.
Félreértés ne essék, nem a személyem volt a „tényező”, én csak belepottyantam valamibe, ami később iskolatörténet lett.
Valahol biztosan vannak írásos dokumentumok. Az akkori döntéshozók közül ma már senki sem él. Annak, amit tudtam, a java részét már megírtam, az oral history szabályai szerint; azok kétes értékének tudatában, igyekeztem a buktatókat elkerülni, az igazságot bemutatni.
Ez az írásom annyiban lesz más, hogy a homályos háttéreseményekhez köthető kérdéseket, latolgatásokat, sejtéseket is megfogalmazok. Folytatom Puskel Péter gondolatmenetét, amiben arra keresi a választ, miért fogadta el a zsidó Schőn István a volt Római Katolikus Főgimnázium neki felkínált igazgatói székét?
A zsidó gimnázium tanára, nem egyből lett a volt Római Katolikus Gimnázium igazgatója. Kinevezését megelőzően három tanéven át (1948–1951 között) matematikát, fizikát tanított a Magyar Vegyesben. Családom és baráti köröm tagjaitól tudom, hogy a diákok és a szülök körében közmegelégedés kísérte tanári munkáját, hasonlóan az elnyomó önkény áldozatául esett Ion Scrima tanáréhoz.
– Semmi mást, mi csak a jó tanárt láttuk benne.
Hatvan év után, két hiteles tanú, majdnem szó szerint, egybehangzóan mondta ezt nekem.
Hogy ki kezdeményezte Schön István igazgatói kinevezését nem tudom. Nem volt tagja a Munkás (Kommunista) Pártnak.
Elképzelhető az is, hogy a tantestület körében született az ötlet.
Vezetői adottságai a kollégák figyelmét nem kerülhették el.
Visszagondolva, az iskola akkori tanárai közül, rajta kívül mindössze két személy mutatkozott alkalmasnak az igazgatói poszt betöltésére: Firneisz Fábián György és Gnandt János. Mind a két nagy tekintélyű tanár káderlapján egy-egy, az 1944-es évhez köthető fekete folt éktelenkedett. Már az is csodaszámba ment, hogy Gnandt tanár úr az esti tagozat ügyeit intézhette aligazgatói minőségben. Helyzetét csak „pótolhatatlansága” és az estis diákok ragaszkodása biztosította. (Ugyanolyan meglepetés volt Fábián György későbbi aligazgatói kinevezése is.)
Emlékezetem szerint 1951-ben, Schön István igazgató székfoglalásának az évében Kovách Géza még nem volt a tantestület tagja, s Kovács Mihály tanító úr sem szerezte még meg a matematika tanári diplomát.
A tanügyi szervek, a párt, a Magyar Népi Szövetség(?) választása szerencsés volt. Ezt Schön István hatévnyi igazgatói ténykedése utólag meggyőzően igazolta.
Mennyire kísérte konszenzus az új igazgató kinevezését?
Erről pontosabb képet, csak 1957. december 1. után alkothattam magamnak. Igaz addig nem is foglalkoztatott ez a kérdés.
A Magyar Vegyesben meghagyott egykori KG-s tanárok elfogadták az új igazgatót, de nem lelkesedtek.
Miért?
Származása miatt?
Volt más jelöltjük?
Schön István nem konfrontálódott velük, de inkább a fiatalabbakra támaszkodott. Ficzay Dénes, KG-és tanár, mindenkori különállása közismert volt, amúgy baráti viszonyt ápolt az új igazgatóval.
Nem tudom mekkora volt a tanügyi szervek szerepe, és mi volt az ő érdeme abban, hogy regnálása alatt kiváló tanárok kerültek az iskola tantestületébe. Ő találta meg Kovách Gézát és Kovács Miskát? Volt szerepe abban, hogy Vadász Ernő haza jött Aradra a fővárosból? Szalma Magda, Urbán József és a „többiek” szerződtetésében mi volt az ő érdeme?
Magam 1954 szeptembere és 1957 decembere között erről semmit sem tudtam, nem is tudhattam, de miután a 4-esből átkerültem a 3-ba, nap mint nap tapasztaltam, mekkora tisztelet övezi a tanév elején menesztett igazgatót a tantestület többsége, az irodai személyzet és az iskola „mindenese”, Kling bácsi részéről.
Az 1957 decemberében leköszönő szülői bizottsági elnök, Ráduly István ügyvéd úr, akkori megítélésem szerint, Schön István leváltásával nem értett egyet, ennek jelét adva tette ezt a gesztust.
A „Schön-korszak” hangulatát egy Kovách Gézától megörökölt anekdotával jellemezném.
Egy iskolai kirándulás alkalmával Brassóban Géza találkozott az Erdély-szerte ismert kiváló matematikatanárral, Zsidó Donáttal, aki fogadta az aradi küldöttséget, kezét nyújtva mutatkozott be Gézának:
– Zsidó vagyok.
– Nem tesz semmit.
Ezt a választ Gazsi rögtönözte.
A történet természetesen eljutott az aradi iskola igazgatójához is, akinek komolysága ellenére jó humorérzéke is volt.
Egy alkalommal a Kovách Géza vicceit hallgató tanárok csoportjához lépett, Gazsinak kezet nyújtva, bemutatkozott:
– Zsidó vagyok.
Mi volt erre a válasz?
– Látszik.
De térjünk vissza az igazgatói kinevezés előzményeihez.
Fischer Aladár halálát követően, 1943-ban dr. Berthe Nándort nevezték ki igazgatónak. (Volt más jelölt is.) Az iskolák államosításakor (1948), meglepő módon, még egy teljes tanévre ő maradt az igazgató.
Tisztelet övezte mind a diákság, mind az aradi magyarság körében, de tanártársai megosztó embernek tartották.
Az 1948/49-es tanév végén durva hangvételű cikk jelent meg a helyi magyar lapban:
NEM VÉN ÉS NEM BALLAG A MAI DIÁK
– Széljegyzet az aradi magyar tannyelvű vegyes líceum évzárójáról, amely semmiképpen sem illett az iskolában végzett komoly munkához. –
(…) Általában elmondhatjuk, hogy bevonult az új idők új szelleme ebbe az intézetbe is. De úgy látszik még mindig nem nyitottak ki kellőképpen minden ajtót és ablakot, mert a friss levegőjárás ellenére meglapult valahol a zugokban a múlt dohos, egészségtelen, fullasztó levegője. (…) (JÖVŐ demokratikus napilap, V. évfolyam 1366. szám, 1949. június 16.)
Ősztől új igazgatója lett a líceumnak: Mang Ilona. Bő egyéves tevékenységének a megítélését különböző tartalommal és hangsúllyal fogalmazták meg nekem. Őt is leváltották! Egy ártalmatlan diákszervezkedésből, értelmetlenül és érthetetlenül, az állam biztonságát is fenyegető ügyet kreáltak. Zavaros tanévet zártak 1951 júniusában a Magyar Vegyesben. A ballagó diákokat Gnandt János megbízott igazgató búcsúztatta.
A Gnandt János nevével fémjelzett rövid interregnum után nevezték ki igazgatónak Schön Istvánt, aki hat tanéven át okosan, körültekintően és eredményesen vezette az intézetet.
Réhon József
Nyugati Jelen (Arad)