Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
Aradi Kulturális Szemle
3 tétel
2013. január 3.
15 éves a Szövétnek
Arad – A Szövétnek legújabb számának (2012. december) borítóján ez áll: Aradi Kulturális Szemle, XVI. évfolyam, 6. (91.) szám. Ami önmagában is jelzi: az aradi, kéthavonta megjelenő kulturális szemle – így határozza meg önmagát – fennállásának 16. évébe lépett, legutóbbi száma másfél évtizedes létéről is számot ad.
Ujj János szerkesztő vezércikke (Ünnepelünk?) címének végéről a kérdőjelet szerintem nyugodtan elhagyhatjuk, mert ünnep a december utolsó napjaiban megjelent aradi kulturális folyóirat 15. évfordulójáról való megemlékezés. Amikor indult, bár azóta történelmi léptékben számolva igen kevés idő telt el, hatalmasat változott a világ, a nyomtatott sajtó – bármilyen változatáról is legyen szó – soha nem látott zsugorodást élt és él át. Azóta valamikor világhírű sajtótermékek tűntek át a valóságos megjelenésből a virtuálisba, a nyomtatott formából az internetes változatba, és ennek a tendenciának távolról sincs vége, sőt egyre erőteljesebb.
Ilyen körülmények között a magyar szórványvidéken, potenciálisan és valóságosan is mind kisebb olvasóközönségnek szóló Szövétnek 15 éve nemcsak esemény, hanem igazi ünnep. A szerkesztő, az aradi sajtótörténet szakembere megírja: Aradon mindeddig egyetlen kulturális sajtóterméknek, a Vasárnapnak (1918–1940) sikerült ennél hosszabb ideig fennmaradnia, az összes többi próbálkozás, bár volt belőlük bőven, jóval hamarabb megbukott.
Hogy miért tudott megmaradni a Szövétnek?
Azon túl, hogy másfél évtizede egy gondosan, hozzáértéssel szerkesztett érdekes lap, amely mindenekelőtt a helyi kulturális eseményekre és múltra összpontosít főleg helyi szerzők foglalkoztatásával, azért, mert az Alma Mater több aradi, rég külföldön élő szponzorának, az egykori aradi középiskola volt diákjainak támogatását is élvezi. Manapság egy – főleg kis példányszámú – kulturális szemlét anyagilag eltartani lehetetlenv szponzorok nélkül, még akkor is, ha a szerzőknek nem fizetnek tiszteletdíjat. Mindmáig azonban, szerencsére, akadtak megfelelő számban olyanok – a mindenkori szerkesztőkkel az élen –, akik szívügyüknek tekintették és tekintik a Szövétnek éltetését, és ezzel az aradi magyar közönség fenntartásának támogatását. Talán nagy szavak, de igazak, és merjünk bízni abban, hogy még nagyon sokáig igazak lesznek, s a LAP még sok kerek évfordulót megér, olvasóinak és a fogyó aradi magyarságnak az örömére.
Magam, bevallom, mindig nagy érdeklődéssel, és – miért hallgatnám el – gyakorta némi szakmai irigységgel lapozom át a Szövétnek legfrissebb számait, magamban dicsérve szerkesztőt és szerzőket. Van valamelyes fogalmam arról, mekkora munka árán születik meg egy-egy új lapszám, mekkora erőfeszítés csupán a nyomdaköltségek előteremtése mondhatni a semmiből, milyen horderejű az a feladat, amelyet a Szövétnek felvállal és sikerrel teljesít másfél évtizede. Tiszta szívből gratulálunk az elmúlt 15 évhez (nem mellesleg a nagyon tartalmas, a szokásosnál terjedelmesebb legutóbbi számhoz) és azt kívánom a Nyugati Jelen nevében is, minél hosszabb ideig számolhassunk be egy-egy újabb számának megjelenéséről. Talán sejtik: ezzel magunknak is minél tovább tartó jövőt kívánok – az aradi magyarság javára.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),
Arad – A Szövétnek legújabb számának (2012. december) borítóján ez áll: Aradi Kulturális Szemle, XVI. évfolyam, 6. (91.) szám. Ami önmagában is jelzi: az aradi, kéthavonta megjelenő kulturális szemle – így határozza meg önmagát – fennállásának 16. évébe lépett, legutóbbi száma másfél évtizedes létéről is számot ad.
Ujj János szerkesztő vezércikke (Ünnepelünk?) címének végéről a kérdőjelet szerintem nyugodtan elhagyhatjuk, mert ünnep a december utolsó napjaiban megjelent aradi kulturális folyóirat 15. évfordulójáról való megemlékezés. Amikor indult, bár azóta történelmi léptékben számolva igen kevés idő telt el, hatalmasat változott a világ, a nyomtatott sajtó – bármilyen változatáról is legyen szó – soha nem látott zsugorodást élt és él át. Azóta valamikor világhírű sajtótermékek tűntek át a valóságos megjelenésből a virtuálisba, a nyomtatott formából az internetes változatba, és ennek a tendenciának távolról sincs vége, sőt egyre erőteljesebb.
Ilyen körülmények között a magyar szórványvidéken, potenciálisan és valóságosan is mind kisebb olvasóközönségnek szóló Szövétnek 15 éve nemcsak esemény, hanem igazi ünnep. A szerkesztő, az aradi sajtótörténet szakembere megírja: Aradon mindeddig egyetlen kulturális sajtóterméknek, a Vasárnapnak (1918–1940) sikerült ennél hosszabb ideig fennmaradnia, az összes többi próbálkozás, bár volt belőlük bőven, jóval hamarabb megbukott.
Hogy miért tudott megmaradni a Szövétnek?
Azon túl, hogy másfél évtizede egy gondosan, hozzáértéssel szerkesztett érdekes lap, amely mindenekelőtt a helyi kulturális eseményekre és múltra összpontosít főleg helyi szerzők foglalkoztatásával, azért, mert az Alma Mater több aradi, rég külföldön élő szponzorának, az egykori aradi középiskola volt diákjainak támogatását is élvezi. Manapság egy – főleg kis példányszámú – kulturális szemlét anyagilag eltartani lehetetlenv szponzorok nélkül, még akkor is, ha a szerzőknek nem fizetnek tiszteletdíjat. Mindmáig azonban, szerencsére, akadtak megfelelő számban olyanok – a mindenkori szerkesztőkkel az élen –, akik szívügyüknek tekintették és tekintik a Szövétnek éltetését, és ezzel az aradi magyar közönség fenntartásának támogatását. Talán nagy szavak, de igazak, és merjünk bízni abban, hogy még nagyon sokáig igazak lesznek, s a LAP még sok kerek évfordulót megér, olvasóinak és a fogyó aradi magyarságnak az örömére.
Magam, bevallom, mindig nagy érdeklődéssel, és – miért hallgatnám el – gyakorta némi szakmai irigységgel lapozom át a Szövétnek legfrissebb számait, magamban dicsérve szerkesztőt és szerzőket. Van valamelyes fogalmam arról, mekkora munka árán születik meg egy-egy új lapszám, mekkora erőfeszítés csupán a nyomdaköltségek előteremtése mondhatni a semmiből, milyen horderejű az a feladat, amelyet a Szövétnek felvállal és sikerrel teljesít másfél évtizede. Tiszta szívből gratulálunk az elmúlt 15 évhez (nem mellesleg a nagyon tartalmas, a szokásosnál terjedelmesebb legutóbbi számhoz) és azt kívánom a Nyugati Jelen nevében is, minél hosszabb ideig számolhassunk be egy-egy újabb számának megjelenéséről. Talán sejtik: ezzel magunknak is minél tovább tartó jövőt kívánok – az aradi magyarság javára.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad),
2015. szeptember 7.
Szövétnek, 2015 augusztus
A macska rúgja meg
Böngészem a Szövétnek legújabb számát, s azon kapom magam, hogy időnként „nahát, ez igen, azt a” és hasonló „értelmes, sokatmondó” megjegyzéseket fűzök hozzá. Amiből az olvasónak azt kellene leszűrnie, hogy határozottan tetszik, amit a jelenleg Juhász Béla szerkesztette aradi kulturális szemle augusztusi számában látok.
Aztán, letéve a 40 oldalas lapot, az fut át rajtam: ez a kiadvány valójában a szellemi érdeklődésű olvasóhoz szól. (Na, bumm. Hát kihez szólna?) A „szellemi érdeklődésű” pedig közelebbről és konkrétabban azt jelenti: a történelmi, helytörténeti, kultúrtörténeti, irodalmi, zenei stb. érdeklődésű, mondjuk így: „kultúrember” olvasóhoz. Mert akit csak a napi megélhetés apróbb-nagyobb, kétségtelenül létező gondjai, netán üzleti ügyei, családi problémái köt le (van-e olyan, aki ilyet nem ismer?), az nagy valószínűséggel a Szövétneket sem fogja elolvasni. Őket nem érdekli, mondjuk, a vers (ebben a számban Böszörményi Zoltán, Szabó Péter, Brittich Erzsébet, Gál Z. Csaba alkotásai), az olyan lírai szösszenet, karcolat, mint a Fekete Rékáé vagy Juhász Béláé, Nótáros Lajos kitűnő Arad marad sorozatának írása (e számban A magyar kérdés), dr. Vajda Sándor A szabadságharc ábrázolása Thorma János festészetében, az aradi Móré-Sághi Annamária Németországban kiállított munkái, Tatár Etelka egykori aradi, ma Chicagóban élő magyartanár beszámolója az Amerikában bemutatott Liliomról, és folytathatnánk.
Vajda Anna Noémi Irányvonalakc. írásában azon kesereg – joggal –, hogy Bartis Attila (több mint húsz nyelvre lefordított) erdélyi író, a júniusi Aradi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál meghívottjának magyar felolvasóestjére alig volt kíváncsi a helybeli magyar közönség. Merényi-Metzger Gábor az aradi vár foglyaként elhunyt legendás Simonyi óbester (ezredes) ugyancsak Aradon (1868-ban) elhalálozott) özvegyének családjáról ír, a kisiratosi gyökerű, a neves, többszörösen díjazott Sarusi Mihály az Iratosi kertek alatt c., a Lönni vagy nem lönnikönyvéből vett sorozatát folytatja a Dorobánci grániccal. Piroska Katalin ny., egykori aradi (ma magyarországi) magyartanár, színháztörténész kedves témáját, az aradi színház történetét folytatja az elfelejtett aradi énekesnőről, Várady Margitról szóló írásával. (Érdekes: már újságíró voltam 1971-ben, amikor elhunyt, és nem emlékszem, hogy akár egy sor is megjelent volna róla – ha csak nem egy gyászjelentés – , az akkori aradi magyar sajtóban.) A Piroska házaspár férfi tagja, István írása (Kitörölt lapok a régi Arad történetében) arról szól, hogy az Arad városi tanács 1849. április 21-i ülésének – a Habsburg ház trónfosztását üdvözlő – határozatának jegyzőkönyvében az erre vonatkozó részeket utólag vastagon áthúzták. (Hogy ne lehessen a megszavazókat később felelősségre vonni?) Piros Dénes ny. tanár folytatja a Gondolatok, emlékek a 70 éves UTA-ról c. sorozatát a II. résszel („Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban”), az egykor tündöklő aradi textilgyári labdarúgó- csapat fénykorát idézve. Matekovits Mihály egy nemrég elhunyt aradi pedagógus, Baróthyné Guld Mária emlékére ír nekrológot. S még nem is szóltam a „világjáró” Puskel Péter Gibraltárról szóló Andalúz áprilisc., (az általam nagyra becsült öniróniáról árulkodó fotóval illusztrált) cikkéről, Jakab István LEKKJ-konferenciáról, a zsidóság és az európai evangélikus-lutheránus egyházak közötti párbeszédről (magam most hallok róla először) szóló írásáról, Cs. Borócsik Irén–J. Péterszabó Ilona tornyai Mária-jelenésekről szóló cikkéről.
Ennyi talán bőven elég lenne a szellemi érdeklődésű olvasó kíváncsiságának felkeltésére a Szövétnek legújabb száma iránt. Utoljára hagytam az általam talán leginkább „díjazott” két írást. Az egyik Ódry Mária képzőművész-költő (az idei érettségi találkozóján elhangzott) beszéde (Gyerekek, nincs baj): szép, megható kisesszé a barátságról és emberi tartásról, a másik dr. Kövér Péter (Németországban élő) egykori aradi eszmefuttatása a káromkodás jelenéről és történetéről A macska rúgja meg címmel. Okos, találó, (eredetinek tűnő) észrevételek sokasága (legközelebb megkérdezem tőle: mind a saját kútfejéből származik?), amiből annyit biztosan érdemes megjegyezni, hogy a legkorábbi, írásban fennmaradt káromkodás a magyar nyelvben 1458-ból származik, s a Váradon összeállított dubnici krónikában lelhető fel. Nem feltétlenül kell dicsekedni vele, de a magyar – az e tekintetben harmatgyenge angollal, némettel stb. ellentétben – ízesen, zamatosan, változatosan, gyakran alpárian tud káromkodni. (Némelyek szerint azonban az oroszokkal szemben alulmaradunk.) Azt olvassuk a szerzőnél: „a káromkodás erősíti a hatékony munkavégzést, stresszoldó hatása van, befolyásolja az indulatokat, és még a szociális kapcsolatokat is erősíti”.
Ne feltétlenül higgyünk neki, inkább ne káromkodjunk. Ha tehetjük.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
A macska rúgja meg
Böngészem a Szövétnek legújabb számát, s azon kapom magam, hogy időnként „nahát, ez igen, azt a” és hasonló „értelmes, sokatmondó” megjegyzéseket fűzök hozzá. Amiből az olvasónak azt kellene leszűrnie, hogy határozottan tetszik, amit a jelenleg Juhász Béla szerkesztette aradi kulturális szemle augusztusi számában látok.
Aztán, letéve a 40 oldalas lapot, az fut át rajtam: ez a kiadvány valójában a szellemi érdeklődésű olvasóhoz szól. (Na, bumm. Hát kihez szólna?) A „szellemi érdeklődésű” pedig közelebbről és konkrétabban azt jelenti: a történelmi, helytörténeti, kultúrtörténeti, irodalmi, zenei stb. érdeklődésű, mondjuk így: „kultúrember” olvasóhoz. Mert akit csak a napi megélhetés apróbb-nagyobb, kétségtelenül létező gondjai, netán üzleti ügyei, családi problémái köt le (van-e olyan, aki ilyet nem ismer?), az nagy valószínűséggel a Szövétneket sem fogja elolvasni. Őket nem érdekli, mondjuk, a vers (ebben a számban Böszörményi Zoltán, Szabó Péter, Brittich Erzsébet, Gál Z. Csaba alkotásai), az olyan lírai szösszenet, karcolat, mint a Fekete Rékáé vagy Juhász Béláé, Nótáros Lajos kitűnő Arad marad sorozatának írása (e számban A magyar kérdés), dr. Vajda Sándor A szabadságharc ábrázolása Thorma János festészetében, az aradi Móré-Sághi Annamária Németországban kiállított munkái, Tatár Etelka egykori aradi, ma Chicagóban élő magyartanár beszámolója az Amerikában bemutatott Liliomról, és folytathatnánk.
Vajda Anna Noémi Irányvonalakc. írásában azon kesereg – joggal –, hogy Bartis Attila (több mint húsz nyelvre lefordított) erdélyi író, a júniusi Aradi Nemzetközi Irodalmi Fesztivál meghívottjának magyar felolvasóestjére alig volt kíváncsi a helybeli magyar közönség. Merényi-Metzger Gábor az aradi vár foglyaként elhunyt legendás Simonyi óbester (ezredes) ugyancsak Aradon (1868-ban) elhalálozott) özvegyének családjáról ír, a kisiratosi gyökerű, a neves, többszörösen díjazott Sarusi Mihály az Iratosi kertek alatt c., a Lönni vagy nem lönnikönyvéből vett sorozatát folytatja a Dorobánci grániccal. Piroska Katalin ny., egykori aradi (ma magyarországi) magyartanár, színháztörténész kedves témáját, az aradi színház történetét folytatja az elfelejtett aradi énekesnőről, Várady Margitról szóló írásával. (Érdekes: már újságíró voltam 1971-ben, amikor elhunyt, és nem emlékszem, hogy akár egy sor is megjelent volna róla – ha csak nem egy gyászjelentés – , az akkori aradi magyar sajtóban.) A Piroska házaspár férfi tagja, István írása (Kitörölt lapok a régi Arad történetében) arról szól, hogy az Arad városi tanács 1849. április 21-i ülésének – a Habsburg ház trónfosztását üdvözlő – határozatának jegyzőkönyvében az erre vonatkozó részeket utólag vastagon áthúzták. (Hogy ne lehessen a megszavazókat később felelősségre vonni?) Piros Dénes ny. tanár folytatja a Gondolatok, emlékek a 70 éves UTA-ról c. sorozatát a II. résszel („Régi dicsőségünk hol késel az éji homályban”), az egykor tündöklő aradi textilgyári labdarúgó- csapat fénykorát idézve. Matekovits Mihály egy nemrég elhunyt aradi pedagógus, Baróthyné Guld Mária emlékére ír nekrológot. S még nem is szóltam a „világjáró” Puskel Péter Gibraltárról szóló Andalúz áprilisc., (az általam nagyra becsült öniróniáról árulkodó fotóval illusztrált) cikkéről, Jakab István LEKKJ-konferenciáról, a zsidóság és az európai evangélikus-lutheránus egyházak közötti párbeszédről (magam most hallok róla először) szóló írásáról, Cs. Borócsik Irén–J. Péterszabó Ilona tornyai Mária-jelenésekről szóló cikkéről.
Ennyi talán bőven elég lenne a szellemi érdeklődésű olvasó kíváncsiságának felkeltésére a Szövétnek legújabb száma iránt. Utoljára hagytam az általam talán leginkább „díjazott” két írást. Az egyik Ódry Mária képzőművész-költő (az idei érettségi találkozóján elhangzott) beszéde (Gyerekek, nincs baj): szép, megható kisesszé a barátságról és emberi tartásról, a másik dr. Kövér Péter (Németországban élő) egykori aradi eszmefuttatása a káromkodás jelenéről és történetéről A macska rúgja meg címmel. Okos, találó, (eredetinek tűnő) észrevételek sokasága (legközelebb megkérdezem tőle: mind a saját kútfejéből származik?), amiből annyit biztosan érdemes megjegyezni, hogy a legkorábbi, írásban fennmaradt káromkodás a magyar nyelvben 1458-ból származik, s a Váradon összeállított dubnici krónikában lelhető fel. Nem feltétlenül kell dicsekedni vele, de a magyar – az e tekintetben harmatgyenge angollal, némettel stb. ellentétben – ízesen, zamatosan, változatosan, gyakran alpárian tud káromkodni. (Némelyek szerint azonban az oroszokkal szemben alulmaradunk.) Azt olvassuk a szerzőnél: „a káromkodás erősíti a hatékony munkavégzést, stresszoldó hatása van, befolyásolja az indulatokat, és még a szociális kapcsolatokat is erősíti”.
Ne feltétlenül higgyünk neki, inkább ne káromkodjunk. Ha tehetjük.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)
2016. március 1.
Miről ír a legújabb Szövétnek?
Megjelent az Aradi Kulturális Szemle XX. évfolyamának I., azaz 2016. februári száma. Mint megszokhattuk, ezúttal is kellemes és tanulságos, de akármelyik kategóriában színvonalas olvasmányokkal.
Szokás szerint az első oldalakon líra: a József Attila-díjas Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ódry Mária, Andrényi Lajos versei. Fekete Réka a Salento… emlék c. nagyon szép és ugyancsak lírai kisprózával jelentkezik. (A város egyébként Olaszországban van – szerk.) Nótáros Lajos Arad marad nagyszerű sorozata immáron a hetedik résznél tart, az egykoron aradi Tatár Etelka magyartanár Chicagóból küldött (Énekeljünk együtt! címmel) tudósítást. Ha nem olvasnánk, nem is tudnánk, hogy „a világ túlsó szélén” még ápolják az odaszármazottak a magyar népdalt és kultúrát. Dr. Vajda Sándor cikke (Dr. Réthy László, tudós akadémikus, alias Lőwy Árpád pajzán költő II.) időben távolabbi, de térben közelebbi témáról ír. Aki olvasott bár 2-3 pajzán Lőwy-verset, annak aligha kell bizonygatni: a tudós akadémikus „disznólkodó” bár, de ötlettel teli, ragyogó humorú kiváló költő volt: Toldi c. (átírt), állítólag nevéhez fűződő alkotása (szerintem) remekmű a maga műfajában. Itt csak a cikk végszóját idézem: „Azért csak annyit mondok, ifjú népem / Disznólkodni szabad – de csakis szépen”.
Örömmel fedezem fel újra, hogy a Szövétnekben hosszú ideje „megátalkodott” volt (azóta elszármazott) aradiak publikálnak, közöttük Szabó István (most: Egy különleges nagyasszony sírja a körösháti temetőben), Piroska Katalin (Színlapi ritkaságok Aradon az 1920-as években) és Piroska István (Furcsa történetek az aradi háremek életéből), dr. Perneky-Simonits István (Milyen volt orvosnak lenni?), Kövér Péter (Gagarin gatyája… vagy mi a kő) – és a természetesen mostani aradiak: Juhász Béla főszerkesztő, Réhon József (őt kétlakisága miatt nem is tudom, hová soroljam), Ujj János, Puskel Péter, Piros Dénes, Móré-Sághi Annamária, Ilona János (aki kimaradt, attól elnézést kérek – egy-két névről magam se tudom, hova soroljam). Nélkülük nem állna össze ez a jövőnek is, dokumentumként is szolgáló kiadvány, amely minden számával néhány órányi tartalmas szórakozást szolgáltat a nem csak aradi olvasónak.
-r- a. Nyugati Jelen (Arad)
Megjelent az Aradi Kulturális Szemle XX. évfolyamának I., azaz 2016. februári száma. Mint megszokhattuk, ezúttal is kellemes és tanulságos, de akármelyik kategóriában színvonalas olvasmányokkal.
Szokás szerint az első oldalakon líra: a József Attila-díjas Böszörményi Zoltán, valamint Grosz László, Gál Z. Csaba, Szabó Péter, Ódry Mária, Andrényi Lajos versei. Fekete Réka a Salento… emlék c. nagyon szép és ugyancsak lírai kisprózával jelentkezik. (A város egyébként Olaszországban van – szerk.) Nótáros Lajos Arad marad nagyszerű sorozata immáron a hetedik résznél tart, az egykoron aradi Tatár Etelka magyartanár Chicagóból küldött (Énekeljünk együtt! címmel) tudósítást. Ha nem olvasnánk, nem is tudnánk, hogy „a világ túlsó szélén” még ápolják az odaszármazottak a magyar népdalt és kultúrát. Dr. Vajda Sándor cikke (Dr. Réthy László, tudós akadémikus, alias Lőwy Árpád pajzán költő II.) időben távolabbi, de térben közelebbi témáról ír. Aki olvasott bár 2-3 pajzán Lőwy-verset, annak aligha kell bizonygatni: a tudós akadémikus „disznólkodó” bár, de ötlettel teli, ragyogó humorú kiváló költő volt: Toldi c. (átírt), állítólag nevéhez fűződő alkotása (szerintem) remekmű a maga műfajában. Itt csak a cikk végszóját idézem: „Azért csak annyit mondok, ifjú népem / Disznólkodni szabad – de csakis szépen”.
Örömmel fedezem fel újra, hogy a Szövétnekben hosszú ideje „megátalkodott” volt (azóta elszármazott) aradiak publikálnak, közöttük Szabó István (most: Egy különleges nagyasszony sírja a körösháti temetőben), Piroska Katalin (Színlapi ritkaságok Aradon az 1920-as években) és Piroska István (Furcsa történetek az aradi háremek életéből), dr. Perneky-Simonits István (Milyen volt orvosnak lenni?), Kövér Péter (Gagarin gatyája… vagy mi a kő) – és a természetesen mostani aradiak: Juhász Béla főszerkesztő, Réhon József (őt kétlakisága miatt nem is tudom, hová soroljam), Ujj János, Puskel Péter, Piros Dénes, Móré-Sághi Annamária, Ilona János (aki kimaradt, attól elnézést kérek – egy-két névről magam se tudom, hova soroljam). Nélkülük nem állna össze ez a jövőnek is, dokumentumként is szolgáló kiadvány, amely minden számával néhány órányi tartalmas szórakozást szolgáltat a nem csak aradi olvasónak.
-r- a. Nyugati Jelen (Arad)