Tanácskoztak a határon túli magyarsággal foglalkozó szervezetek
Szervezetünk meghívást kapott a magyarországi bejegyzésű, határon túli magyarsággal kapcsolatban érintett szervezetek tanácskozására. A budapesti Klebelsberg Kultúrkúriában november 12-én megrendezett összejövetelen az Apáczai Közalapítvány igazgatója, Csete Örs elmondta, hogy a magyar kormány szeretne elmélyültebb, harmonikusabb egységet kialakítani az anyaországi és az államhatárokon túl élő magyarok között. Ezt az elképzelést a „szórvány” fogalomkör köré szeretné kiépíteni. Ez a fogalom hívebben hangsúlyozza a Magyarországon kívül élő magyarok helyzetét, mint a kisebbség, hiszen ők sem kisebbek senkinél, csak szétszórtan, de ugyanúgy a nemzettest részei.
A tanácskozáson döntés született arról, hogy javaslatot teszünk a kormány felé, hogy minden év február 28-át, illetve szökőévenként február 29-ét a szórvány napjává nyilvánítsa. Ez a nap talán minden évben jobban és jobban segítene a magyar társadalmi tudatba beépíteni a nemzet egybetartozásának fontosságát. A bizottság továbbá kéri, hogy Magyarország az Európai Unió soros elnöksége alatt tegyen javaslatot február 29-ének egy egységes európai szórványnappá nyilvánítására, hiszen az Európai Unió területén élő lakosság 17%-a kisebbségi sorban él. Ezen keresztül a határon túli magyarság helyzetére uniós színtereken is hatékonyabban lehetne rávilágítani.
A tanácskozáson résztvevő szervezetek képviselői elmondták, hogy nagy örömmel vennék, ha a közöttük lévő kapcsolatok építéséhez segítséget kapnának. A Határon Túli Magyarok Információs Központja Alapítvány ennek jegyében fölajánlotta minden részvevő szervezetnek, hogy híranyagaikat rendszeresen megjelenteti a weboldalán. Együtt tudunk csak tenni egymásért. Kérünk minden olyan embert, aki a határon túli magyarok iránt elkötelezettséget érez, hogy beszéljen barátai, ismerősei előtt a szórvány fogalmáról. Kerüljön ez a szó jobban a köztudatba.
A témával kapcsolatos cikkeket, véleményeket az Együtt Egymásért rovatunkba várjuk nagy érdeklődéssel mindenkitől, aki szeretné közölni javaslatát, vagy bemutatni tevékenységét. A Határon Túli Magyarok Információs Központja Kiemelten Közhasznú Alapítvány honlapcíme: www.htmik.hu.
Balassa Bálint, Reggeli Újság (Nagyvárad)

Értékek környezetében
Fazekas Lóránd ornitológus, néprajzos szerint a természettudomány oktatásában sok a pótolnivaló
Beszélgetőtársunk a szatmári magyarság egyik legismertebb személyisége. Olyan sokan ismerik és szeretik, mint a népszerű színészeket vagy énekeseket. Mert nemcsak tanár, de ornitológus, néprajzos, helytörténész, geológus, időjárás-megfigyelő, kirándulásszervező, idegenvezető egy személyben. De főleg a szó eredeti értelmében vett népnevelő! A sokféleség miatt nehéz volt eldönteni, mivel kezdjük beszélgetésünket, ám a szerencse kisegített. Munkaasztalán friss elismerő oklevél és különdíjként vadonatúj iránytű, mutatva: a tanár úr jó irányban tevékenykedett az elmúlt fél évszázadban.
Kiktől kapta az elismerő oklevelet?
– Húszéves a Román Madártani Egyesület, és a jeles évfordulóra háromnapos rendezvényen emlékeztünk Piteşti-en. Persze hogy ott voltam, hisz alapítótag vagyok. Egy fiatal biológussal, Paulik Csillával képviseltem Szatmár megyét. Annak idején Medgyesen tartottuk az alakuló ülést, az én tagsági könyvem, íme, a 35-ös számot viseli. Akkor még százan sem voltunk, ma tizenkétezren vagyunk, ebből 132-en Szatmárban tevékenykedünk, mert van már külön szervezetünk is, sok fiatallal, ami a madárvédelem szempontjából reménykeltő. Különösen ha olyan fiatalokat tudhatunk magunk közt, mint a mikolai Lukács István, aki hetedikes diákként csatlakozott hozzánk, és ma az orvosi egyetemre jár.
Piteşti-en szép számban összejöttünk, igaz, volt miről tanácskoznunk, hisz közismert, a modernizáció mennyire veszélyezteti az élővilágot, benne a madarakat. Ha nem állunk a sarkunkra, még nagyobb lehet a pusztulás, pótolhatatlan fajok tűnhetnek el végleg. Az egyik ajánlás az volt, hogy tovább bővítsük madárvédő tevékenységünket, és még több fiatalt vonjunk be munkánkba.
Az ötvenvalahány éves tanári pálya egészen másképpen indult. Talán nem is sejthette, merre fordul-kanyarog, és mi lesz a vége felé! Ha jól tudom, földrajz–geológia szakot végzett a régi Bolyain, ennek ellenére az elején matematikát és fizikát kellett tanítania. Mi történt?
– Semmi különös, csak az, ami azokban az években sok pedagógussal történt. Nagy volt a tanárhiány, több szaktantárgyat képzetlen személyek, jobb esetben végzett tanítók adtak elő. Akkor tartományi közigazgatásban éltünk, s bennünket Nagybányáról irányítottak. Engem először Fernezelyre küldtek volna matekot tanítani, de mikor látták, hogy nem lelkesedem érte, akkor Halmiba neveztek ki.
Ott nagyon meglepődtek, de hiszen nekik van számtantanáruk, ha végzettsége nem is az, inkább földrajzot és történelmet tanítsak! Ezzel indultam, de nem sokkal később már a biológia is az enyém lett. Ezt bántam legkevésbé, hisz a Bolyain külön tanultunk növényföldrajzot és állatföldrajzot, benne rendszertant és az élő világ elterjedését, ami már átvisz a biológiába, amit én mindig szerettem.
Nem sokat tanítottam Halmiban, a szomszédos Kökényesdre helyeztek, ahol az érdeklődésem mind inkább a biológia felé tolódott, miközben a körülmények okán a néprajzba is egyre inkább belekóstoltam. Igazgató lettem, és igyekeztem mind jobban bekapcsolódni a település életébe, sok embert, családot közelebbről is megismerni, mert úgy láttam, ez minden tekintetben hasznomra válik.
S van még valami, ami meghatározta további életemet és érdeklődésemet. A környező táj! Aki járt ott lent, a Túr alsó folyásánál, annak nem kell magyarázni, mennyire megkapja az embert mindaz, ami ott van: a lápi erdők, mocsarak, az árterület és a vizek gazdag élővilága, amit az országhatár közelsége miatt sem háborgathattak. Valóságos paradicsom a természettudomány iránt érdeklődőnek.
Mivel a biológia sok szemléltetést igényelt, gyakran kivittem az osztályt a helyszínre, mind több szemléltető eszközt gyűjtöttünk be az erdőkből, láposokból az iskolai laboratórium számára. Aztán elterjedt a faluban, hogy tücsköt-bogarat gyűjtünk, s az emberek kezdték behozni az erdőn-mezőn talált elhullott madarakat és kisállatokat. Amit én szépen preparálok, kitömök, megőrzöm az utókornak, mert közben a preparálást is megtanultam.
Annyira megszokták, hogy én ilyesmivel is foglalkozom, hogy jóval nyugdíjazásom után, ide, Szatmárnémetibe is behoznak egy-egy elhullott ritka példányt. A végeredményt az előbb láttuk a nagyszobában lévő gyűjteményben.
Csak nem azt akarja mondani, hogy azt a rengeteg madarat és kisemlőst a tanár úr preparálta, konzerválta az utókornak?!
– De igen! S lám, érdemes volt, mert ma délelőtt is két osztály jött megnézni. Nem jártam utána, de ismereteim szerint máshol nincs Szatmárnémetiben olyan gazdag természettudományos gyűjtemény, mint amit én hoztam össze ötven év alatt a Túr völgyében.
Minden érdeklődő előtt nyitva áll az ajtó. Mintegy kilencven madárfaj látható itt. Köztük olyan ritkaságok, mint a réticanka, a kerecsensólyom és a kabasólyom. A kisemlősök közül kiemelném a törpe cickányt, amely olyan pici, hogy tenyerünk egynegyedét sem tölti be, vagy a nyusztot, amely igen káros és nagy étvágyú ragadozó. Kirándulásaink alkalmával ezen állatok nagy többségét az iskolások a természetben is megismerhetik.
A helyi lapok az idén is többször hirdették az ön madármegfigyelési kirándulásait. Alkalmam volt tapasztalni legutóbb éppen a remetei hegyen, hogy ezek a kiruccanások vonzzák a fiatalokat! Miért tartja fontosnak az ilyesmit?
– Elsősorban azért, mert a természettudományos ismeretük kevés és hézagos, amin nem is csodálkozom, hisz az utóbbi évtizedben az iskolai tanrendben érezhetően csökkent az ilyen órák száma. A földrajzé és a biológiáé például heti két óráról egy órára. Akkor, amikor a biológia századát éljük, amikor a természettudományok fontosabbak az ember számára, mint bármelyik eddigi korszakban.
Csak reméljük, hogy a nagy vajúdással születő új oktatási törvény változtat ezen az áldatlan helyzeten. Mi addig is javítunk saját helyzetünkön, és igyekszünk még vonzóbbá tenni egyesületünket. Nemrég a szatmári Kossuth-kertben felújított régi közfürdő épületében, a Zöldházban külön irodát kaptunk, ahol ismeretterjesztő előadásokat tartunk, játékos versenyeket szervezünk.
Itt dolgozzuk fel azokat az adatokat, amelyeket madárszámláláskor gyűjtünk az iskolásokkal, mert az országos madárszámlásási akcióba is bevonjuk őket. Tehát igyekszünk pótolni azokat a dolgokat, amelyeket a hivatásos oktatás elmulaszt. De nagyon sok a pótolnivaló, ezt nem csak én mondom.
Visszatérve a madarakra, hadd kérdezzem meg: van-e az ornitológusnak kedvenc faja?
– Nem illene mondanom, mert mind az kellene legyen, mint ahogy az is, de én is ember vagyok, s azok a madarak állnak hozzám közelebb, amelyek fizikailag is közelebb vannak. Mint a cinkefélék, amelyek a városba, így az én kertembe is be-bejönnek. Lám, most is vagy kettő ! Szép a tollazatuk, nagyon hasznosak, és „nyitnikék”-énekükkel ők hozzák a tavaszt.
Említette a madárszámlálást. Sok aggodalomra adnak okot a legfrissebb felmérések?
– Elég sokra! Hét helyen vizsgálódtunk, tapasztalataink szerint mifelénk rohamosan csökken a fecskék száma, amit elsősorban csökkenő táplálkozási lehetőségükkel, a nem kellően átgondolt szúnyogirtással hozunk kapcsolatba.
A tavak és más vizes élőhelyek kiszáradása miatt kevesebb az olyan védett madár, mint a szürkegém, a zöld- és a szürkeküllő, de pusztulnak az énekes madarak is. Ugyanakkor szaporodnak a seregélyek, a tőkés récék, dankasirályok, s a sok elbokrosodott rét, a szántóföldek elparlagiasodása miatt, a vadászok örömére, például a fácánok.
Akkor menjünk vissza a Túr-árterület gazdag élővilágából Kökényesdre, Szatmár megye ma is egyik leginkább hagyományőrző falujába. A néprajzkutatás is magától jött, a helyzet hozta, mint a madárkutatást?
– Valóban a helyzet hozta. A gazdasági és társadalmi változások, az erőszakos kollektivizálás, a férfiaknak a városi építőtelepekre, gyárakba hajtása valósággal felforgatta a falut, megváltoztatta az emberek életmódját. A hagyományos paraszti társadalom a szemünk előtt bomlott le, sokféle használati tárgy a padlásra vagy éppen a szemétre került. Több évszázados népi kultúra emlékei szorultak hátra, tűntek el egyik napról a másikra. Felelős ember, pláné ha pedagógus is, ezt nem nézhette tétlenül.
Fazekas Lóránd (1935, Szatmárnémeti)
Ornitológus, néprajzos, népnevelő. A Bolyai Egyetemen 1957-ben földrajz–geológia szakon diplomázik. Halmiban kezdi tanári tevékenységét, majd Kökényesden folytatja, ahol sokáig az iskola igazgatója is.
A környezet hatására az oktatás mellett ornitológiával és néprajzzal is komolyabban foglalkozik. Alapító tagja az Országos Madártani Egyesületnek, majd a Kriza János Néprajzi Társaság is tagjai közé fogadja. Több könyve jelent meg, számos elismerésben részesült, így a közösségért végzett tevékenységéért megkapta a szatmári Szent-Györgyi Albert Társaság díját is.
Cselekvésre buzdított az akkori gyermeklap, a Jóbarát felhívása is: mentsük meg kallódó értékeinket! Megszületett bennem egy néprajzi gyűjtemény létrehozásának gondolata. A szülői látogatásokat és más találkozásokat felhasználva mondtam az embereknek, mi a szándékom, és hogy ne dobjanak el semmiféle olyan régi eszközt, amire már nincs szükségük, majd kiállítjuk, és minden tárgynál feltüntetjük az adományozó nevét. Ez bizalmuk megnyerése miatt nagyon fontos volt. Hozták is nemsokára az első tárgyakat.
A legelsőt, egy kilencfiókos régi fűszertartót 1971. február 27-én a 291-es házszám alól, Komáromi Erzsébettől kaptam. Itt van pontosan feljegyezve a gyűjteményes irkába, senkinek ne legyen kétsége, hogy a tárgy másfelé kerülhet. Aztán sorra hoztak szenes vasalót, mángorlót, motollát, cseréptányért, szilkét, csuprot, káposztás fazekat, tésztaszűrőt, varrottas törülközőt és amit csak el lehet képzelni. Még most is hoznak, bár sok száz tárgyat számlál és évek óta közszemlére van téve a kökényesdi gyűjtemény.
Íme, a füzet legutolsó bejegyzésében az áll, hogy Tóth Imre a 435-ös házszám alól, 2010. október 29-én egy kazaltépőt ajándékozott a köznek. Ez egy csúszós, horgos rudacska, amit beszúrnak a szénakazalba, és szénával húzzák ki.
Ha nem tévedek, a gyűjteménynek a felújított régi iskolában találtak végleges helyett, a nyáron megtartott kökényesdi „múzeumavatóról” lapunk is beszámolt. A több évtizedes gyűjtőmunka nyomán Fazekas tanár úr igazi néprajzossá vált!
– Olyannyira, hogy közben a Kriza János Néprajzi Társaság tagjai sorába fogadott. Mint utaltam rá, szinte észrevétlenül lettem néprajzos, de mindenképpen a környezet hatására. Az eltelt időben aztán ösztönömmé vált a szakma néhány alapvető elvárása, ennek köszönhetően ma, hetvenhat évesen sem tudok úgy vidékre menni, hogy ne legyen nálam messzelátó, fényképezőgép és jegyzetfüzet. S az ember mindig talál valamit, néha olyasmit is, amivel korábban nem találkozott.
A nyáron az egyik régi kőszegremetei présház verandáján láthattam egy úgynevezett kijózanító padot. Egyszerűségében is elmés darab. Belső lábai rövidebbek, így a pad a fal felé dől, és a rajta szundikáló részeg nem eshet le róla. A néprajzban az is segített, hogy annak idején második fokozati tanári vizsgára írtam egy falumonográfiát, amiben sok néprajz is volt, s hogy a nagy tévedéseket elkerüljem, több ismert magyar néprajzostól elolvastam ezt-azt. A vizsga jól sikerült, de a monográfiát már csak ’90 után, a Lakitelek Alapítvány támogatásával, egy pályázat révén tudtam könyv alakban megjelentetni.
Azóta még írt néhány könyvet.
– Néprajzit, természetismeretit, helytörténetit, mert közben a sors helytörténészt is csinált belőlem. A Hit és hagyomány megírására, amely Kökényesd szakrális néprajzával foglalkozik, az Apáczai Közalapítvány pályázata ösztönzött. Külön elismerésben részesültem érte, akárcsak a Tanári életutak című kötetért. Készülőben van Kökényesd bővített monográfiája, amelyben többet foglalkozom a népélettel és annak változásaival, néhány ma is élő néphagyománnyal.
Persze, megkérdezhetik: milyen ornitológus vagyok, hogy az általam kutatott madarakról még nem adtam ki egy nagyobb könyvet? Erre azt válaszolom, hogy kicsi az a terület a Túr völgyében, amellyel foglalkozom, madárvilága több más kiadványban, például az Erdélyi Kárpát-Egyesület nyomtatványaiban is megtalálható. Társszerzőként két olyan szakkönyvben is jelen vagyok „madaraimmal”, amelyeket a középiskolások és egyetemisták is forgatnak.
Sike Lajos, Új Magyar Szó (Bukarest)

Harmincöt alapítványt és közalapítványt szüntet meg a magyar kormány
(MTI) – Nonprofit gazdasági társaságok és központi költségvetési szervek veszik át annak a harmincöt, a kormány által létrehozott alapítványnak és közalapítványnak a feladatait, amelyek megszüntetését a legújabb Magyar Közlönyben megjelent kormányhatározat tűzi célul.
A Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes jegyezte határozat megbízza az állami vagyon felügyeletéért, valamint a kormányzati tevékenység összehangolásáért felelős minisztert: tegyék meg a szükséges intézkedéseket egyes alapítványok és közalapítványok megszüntetése érdekében, és rögzíti, hogy céljaik megvalósítására, feladataik ellátására a kormány többségi részesedéssel közhasznú szervezetként működő nonprofit gazdasági társaságot kíván alapítani.
Így megszűnik a többi között az Európai Összehasonlító Kisebbségkutatások Közalapítvány, a Fogyatékos Személyek Esélyegyenlőségéért Közalapítvány, a Gandhi Közalapítvány, az Iparfejlesztési Közalapítvány, a Magyar Kultúra Alapítvány, a Magyar Nemzeti Üdülési Alapítvány és a Nemzetközi Pető András Közalapítvány. Az új közhasznú szervezetek megalapításáról az állami vagyon felügyeletéért felelős tárcavezetőnek – azaz Fellegi Tamás nemzeti fejlesztési miniszternek – kell gondoskodnia.
A kormányhatározat további alapítványok és közalapítványok megszüntetéséről is rendelkezik, felkérve a nemzeti fejlesztési, valamint a közigazgatási és igazságügyi minisztert, hogy – a megszűnő szervezetek által ellátott feladatok felett szakmai felügyeletet gyakorló miniszter bevonásával – tegyék meg a szükséges intézkedéseket. Kimondja továbbá, hogy az érintett alapítványok, közalapítványok feladatait központi költségvetési szerv, illetve egyéb közfeladatot ellátó szervezet látja majd el.
A határozat értelmében ily módon szűnik meg a többi között a Határon Túli Magyar Oktatásért Apáczai Közalapítvány.
A kormányhatározat ugyanakkor kimondja, hogy a megszűnő alapítvány vagy közalapítvány által ellátott feladatokkal kapcsolatban tanácsadó testület hozható létre a kuratóriumaik bázisán.
A feladatok határideje mindkét esetben 2011. április 30.
A miniszterek kormányhatározatban meghatározott feladata, hogy az alapítványok és közalapítványok hatékony és átlátható működése érdekében szükséges szervezeti és személyi változásokról január végéig gondoskodjanak.
A határozat végül felhívja a kormányzati tevékenység összehangolásáért felelős minisztert – azaz Navracsics Tibort –, hogy vizsgálja felül az alapítványokra és közalapítványokra vonatkozó szabályozás módosításának szükségességét, és javaslatairól február végéig készítsen előterjesztést.
A kormány még július végén határozott úgy, hogy a közigazgatási és igazságügyi miniszter más tárcavezetők bevonásával vizsgálja felül a kormány által létrehozott alapítványokhoz és közalapítvá-nyokhoz rendelt feladatok ellátásának hatékonyságát, és együttes előterjesztésben tegyenek javaslatot a szükséges intézkedésekre. Népújság (Marosvásárhely)

Jó hangulatban küzdöttek meg egymással a „katonák”
Vidámság, játék, kreativitás: ebben a szellemben töltötték március 19-ét mindazok az általános iskolás diákok – szám szerint 68-an –, akik a Partium és Közép-Erdély legkülönfélébb csücskeiből érkeztek Kolozsvárra, az Adj, király, katonát vetélkedő országos döntőjére. A Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) és az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) fiataljai immár ötödik alkalommal hirdették meg ezt a versenyt, amelynek célja, hogy az iskoláskorú gyermekekben növelje, erősítse az összetartozás érzését, kiemelje a család fontosságát, elősegítse egymás jobb megismerését. Az Unitárius Kollégium díszterme meghitt helyszínt biztosított az egésznapos, jó hangulatú program számára, amelynek során a résztvevők valódi családdá kovácsolódtak össze.
Bardócz Csaba ikafalvi református lelkipásztor, a MIT egykori elnöke és a vetélkedő egyik szellemi atyja bevezetőjében elmondta: az idei verseny anyagát (meséket, verseket) összefoglaló szöveggyűjtemény országos szinten 2500 kisdiákhoz jutott el, a vetélkedő helyi szakaszát pedig 43 helyszínen rendezték meg. A résztvevők egyre nagyobb száma miatt idén két országos döntőt szerveztek: a székelyföldi diákok számára külön alkalmat biztosítanak április 2-án Sepsiszentgyörgyön. – Nem csak azt vesszük figyelembe, hogy mit tudtok és mennyire készültetek fel a szöveggyűjteményből. Arra buzdítunk, hogy merjétek megmutatni, elmondani, amit tudtok. Virtuálisan itt minden gyermek nagycsaládossá válik. Kívánom, hogy később az életben is legyetek mindannyian nagycsaládosok – fejtette ki Bardócz Csaba, aki Csete Örssel, az Apáczai Közalapítvány igazgatójával és e cikk szerzőjével együtt látta el a nap folyamán a verseny zsűrizésének tisztét.
Molnár Imola és Rácz Norbert műsorvezetők a különféle helyszínekről érkezett gyermekeket háromfős „családokra” osztották, majd első próbaként minden családnak nevet, címert és jelmondatot kellett kitalálnia és bemutatnia. A kicsik fantáziája szárnyalt, ugyanakkor igyekeztek kötődni a verseny szellemiségéhez, így a legtöbb családnév igazodott a szöveggyűjtemény anyagának bizonyos mozzanataihoz, és a címerek is leginkább a bátorság, az erő, az összetartozás, a szeretet érzetét sugallták, és persze a győzniakarásét. Elszánt küzdelem folyt az almákért, hiszen pontok helyett alma járt, amely ugyancsak próbára tette az ifjú „katonák” tűrőképességét, mivel a pont-almákat csak a nap végén ehették meg. A vetélkedők során nem csak a szövegek ismeretét díjazták, hanem a résztvevők ügyességét, kreativitását, ötletességét is, a próbák során a versenyzőknek többek között cipőfűzőket kellett gyűjteniük, fészket építeniük, akadálypályán átkelniük, lufit felfújniuk eldurranásig és még számtalan egyéb feladatnak kellett eleget tenniük, hogy megkaphassák a kiérdemelt almákat, amelyek megszerzéséért a nap vége felé közeledve már elszánt rablást is folytattak, próbára téve saját és a társaik tudását is. A diákok lelkesen és kellő komolysággal álltak a feladatok megoldásához, a kísérők és nézők pedig remekül szórakoztak a különféle megmérettetéseken.
A nap végére kialakult állás szerint harmadik helyen végzett a Csókák családja, a második helyet a Csonka család érdemelte ki, míg az első helyet A három pillangó nevű család szerezte meg, mindannyian értékes nyereményekkel térhettek haza. Természetesen senki sem távozott üres kézzel: a szervezők és a támogatók jóvoltából minden egyes résztvevő emléklapot és apró ajándékokat kapott, valamint a nyári ikafalvi Hun táborban való részvétel jogát, ahová Bardócz Csaba szervező hívta meg őket. Az ötödik Adj, király, katonát vetélkedő idén is hű tudott maradni szellemiségéhez, bebizonyítva, hogy az általános iskolás korosztály még fogékony a klasszikus mesei értékekre, azok megőrzésére, átadására. Elismerés illeti a szervezőket helyi és országos szinten, valamint a kicsiket felkészítő pedagógusokat, amiért segítik ezen értékek fennmaradását.
SÁNDOR BOGLÁRKA ÁGNES. Szabadság (Kolozsvár)

Oktatási-nevelési támogatás: hamarosan kiírják a pályázatot – „Aki sokáig kíván élni, alapítson szórvábyiskolát”
Az erdélyi szórványkollégiumok jövőjével foglalkozó konferenciát szerveztek az elmúlt hétvégén Válaszúton, a Kallós Zoltán Alapítvány székhelyén. Bevezető beszédében Balázs Bécsi Gyöngyvér, a Kallós Zoltán Alapítvány elnöke azt hangsúlyozta: az erdélyi szórványkollégiumok megtartják a közösséget, és erősítik a magyarságtudatot. A konferencián előadást tartó Répás Zsuzsanna magyarországi helyettes államtitkár a szórványkollégiumok további anyaországi támogatásáról biztosította a jelenlévőket, de azt is elmondta, hogy az idén sem marad el a határon túli magyarok oktatási-nevelési támogatása. Ezt erősítette meg tegnap a magyarországi nemzetpolitikai államtitkárság is, amely közölte az MTI-vel: néhány héten belül megjelennek az oktatási-nevelési támogatások pályázati kiírásai, ráadásul már nem csak az iskolások, hanem az óvodások is részesülhetnek a 20 ezer forintos támogatásban.
Répás Zsuzsanna helyettes államtitkár a magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium Nemzetpolitikai Államtitkárságának vezetője a magyar kormány új szórványtámogatási stratégiájáról kijelentette: az erdélyi szórványkollégiumok továbbra is számíthatnak a magyar kormány támogatására. „Az elmúlt években elhanyagolták a szórvány kérdését, habár a szórványban élő magyarság is része a magyar nemzetnek és kultúrának. A szórványkollégiumok egyik előnye az, hogy magába foglalják a különböző közösségek egymás mellett élésének technikáit, amelyekből mi is tanulhatunk. Átlátható és kiszámítható támogatási rendszert kell kidolgoznunk. Az erre vonatkozó átfogó, tudatos és gyakorlati stratégia még nem készült el, az adatgyűjtési szakasz viszont már befejeződött” – mondta.
Az oktatási-nevelési támogatások kapcsán megtudtuk: az azzal foglalkozó Bethlen Gábor Alap működéséhez szükséges Alapkezelő Zrt. még nem jött létre, most zajlik a bíróságon való bejegyzése. „Ahogy ez a szakasz lezárul, előkészítjük a pályázati kiírást. Idén a támogatottak körébe bevonjuk az anyaország határain kívül magyar oktatásban részt vevő óvodásokat is. A moldvai csángók külön kategóriát alkotnak a támogatottak sorában; számukra külön programokat kell létrehozni” – hangsúlyozta a helyettes államtitkár.
A nemzetpolitikai államtitkárság tegnap közleményben reagált a határon túl megjelent sajtóhírekre, kifejtve: néhány héten belül megjelennek az oktatási-nevelési támogatások pályázati kiírásai. Ismételten hangsúlyozták, hogy bővül a támogatottak köre, hiszen a legutóbbi törvénymódosítások nyomán lehetővé vált, hogy az óvodások is részesülhessenek a támogatásokból.
A kedvezménytörvény 2002-es hatálybalépése óta biztosított oktatási-nevelési támogatások pályáztatása és odaítélése tanéves periódusban történik. A rendelkezések értelmében a támogatás összege a kiskorúak nevelési-oktatási támogatására fejenként 20 ezer forint, tankönyv és taneszköz támogatására 2400 forint. E két támogatást a határon túli alap- és középfokú oktatási intézményben magyar nyelven vagy a magyar kultúra tárgyában tanulmányokat folytató tanuló együttesen igényelheti.
2009-ben és 2010-ben a kedvezménytörvény alapján járó oktatási-nevelési támogatás, valamint a szórványoktatás és a csángó magyarok támogatására 3,475 milliárd forintot irányoztak elő (a teljesítés tényleges adata nem ismert). A 2011. évi költségvetési előirányzat szerint ez az összeg több mint 5 milliárd forintra növekedett.
Politikai akarat van, pénz kevésbé
Répás Zsuzsannától megtudtuk: a különböző országban élő szórványközösségek kapcsolatát is bátorítani kell, mert egyik közösség a másik példájából tanulhat. A Románia és Magyarország között létrejött alapszerződés nem jelenti a felmerülő gondok megoldását, mert erre politikai akaratra van szükség. A helyettes államtitkár úgy vélte, hogy a határmenti szórványtelepülések akár uniós pályázatok által is megoldást találhatnak gondjaikra. „A jelenlegi gazdasági helyzetben, amikor mind a két országban komoly gazdasági gondok vannak, a magyar költségvetésből csak kevés pénzt fordíthatunk a határon túli magyarok, és ezen belül a szórványközösségek támogatására. A politikai akarat megvan, de a gazdasági potenciál kevésbé” – magyarázta Répás Zsuzsanna.
Kiss Tamás, a Nemzeti Kisebbségkutató Intézet kutatója az ezredforduló utáni Erdély demográfiai folyamatairól értekezett. „2011-ben megáll a románság és a magyarság közötti arányvesztés, a számbeli csökkenés viszont nem. A demográfiai folyamatokat három tényező határozza meg: a természetes szaporulat, a migráció és az asszimiláció. Az erdélyi magyarság kockázati tényezői a szórványlét és a vegyes házasságok, mivel ez utóbbiak esetében nagyobb esély arra, hogy a román szülő adja át identitását a házasságból származó gyerekeinek” – közölte a szakember, majd érdekes tényre hívta fel a hallgatóság figyelmét: a közvélemény-kutatások alapján a magyar értelmiségi családok jelentős része 2008-ban három gyereket tervezett, míg a román értelmiségi házaspárok csak egyet.
Érték a szórvány
Bodó Barna, a Szórványtanács képviselője a megmaradás esélyeiről beszélve kifejtette: a szórványt hungarikumnak tartja. „A szórványlétre értékként kell tekintetnünk, mivel ez a közösség a kontaktus-zónában él, amely lehetővé teszi a két nép közötti értékcserét. A szórványban élő magyar közösségnek pedig egészséges önismerettel és önbecsüléssel kell rendelkeznie. Ugyanakkor az anyanemzetnek felelősséget kell vállalnia mind a szórvány, mind a tömbben élő magyarságért – összegzett Bodó, majd azt javasolta, hogy november 15-e, Bethlen Gábor születésnapja legyen a szórvány napja. Szorgalmazta továbbá a szórványszolgálati díj megalakítását.
Vetési László szórványkutató a Mezőségben 2009. októbere és 2010. májusa között teológus hallgatók által lefolytatott oktatási felmérés eredményeit ismertette. „Eredetileg 160 települést mértünk volna fel, ám pénzhiány miatt végül 76 településen valósítottuk meg a felmérését, amelynek eredménye 2356 (14 év alatti) gyermek összeírása” – mondta Vetési. Ennek a felmérésnek a tanulságai a következőek voltak: folyamatosan el kell végezni a gyerekek összeírását; meg kell találni az oktatáshoz szükséges helyi humán erőforrást, az oktatási támogatást normatív alapra kell helyezni. Szóba került még az is, hogy magyarországi pedagógusok elindították már a Vasárnapi Iskola mozgalmat, amelynek keretében 50 tanár 30 településen oktatja a magyar nyelvet. „Ezt erdélyi pedagógusok is felvállalhatnák” – hívta fel a figyelmet Vetési.
Honlap a szórványról
Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány igazgatója egy új honlapról számolt be. „A www.szorvany.hu-t a kényszer és a szükség szülte. Az a kényszer hozta létre, hogy mi magunk továbbra is tegyünk valamit a külhoni magyar szórványmagyarságért. Pénzt adni – jelen állás szerint – nem áll módunkban, de ki tudunk alakítani egy felületet, amely róluk, a szórványról szól. Ennyit tudunk tenni értük és nekik. Másrészt a szükség hozta létre ezt a honlapot, mert a nemzeti összetartozáshoz szükség van arra is, hogy minél többen megismerjék e szó jelentését akkor, amikor minden ötödik magyar szórványhelyzetben él, távol a tömbmagyarságtól, az Anyaországtól. Működtetni kell egy olyan internetes felületet, amely segít abban, hogy minél több magyarországi értse meg e szó valódi jelentését, és fedezze fel maga is a szórványt, átkelve a határokon, kimerészkedve olyan területekre, ahol korántsem természetes, hogy az első járókelő magyarul ad eligazítást a helyes útirányról. Honlapunkon a szó szoros értelmében az útirányról adunk eligazítást: a szórványba vezető utakról, olcsó szálláshelyekről, hogy bátran induljanak minél többen felfedezni a szórványt, az egykori magyar falvak, városok mai valóságát. Mert lelkigondozás ez is. A szórványban élők meglátogatása egyfajta üzenet a számukra: tudunk róluk, érdeklődünk felőlük, számon tartjuk őket. Honlapunkon a szórványról szóló szakirodalom mellett térképekkel is segíteni igyekszünk a tájékozódást, és úgy tervezzük, hogy rendszeresen hírt adunk a jelentősebb szórványeseményekről, elsősorban az oktatásra, a magyar iskolákra, megmaradásunk bástyáira fókuszálva. Mert ma nem diófát kell ültetni annak, aki sokáig kíván élni, hanem iskolát alapítani. Szórványiskolát” – zárta beszédét Csete Örs.
Figyelembe kell venni a helyi sajátosságokat
A Szülőföld Alap támogatásával lezajlott tanácskozás következtetéseit záródokumentumban foglalták össze a szervezők, résztvevők. Ebben kifejtik: a szórványban tevékenykedő kollégiumok működésének fenntartásához elengedhetetlenül szükséges a normatív támogatások életbeültetése, illetve a legalább négyéves oktatási ciklusra érvényben maradó, kiszámítható támogatási rendszer működése.
Az aláírók hangsúlyozzák: bármilyen támogatási rendszert csak a helyi sajátosságok figyelembevételének lehetőségével lehet hatékonyan működtetni. Szorgalmazzák az iskolák, a partner civil szervezetek és a magyar egyházak közötti együttműködés fontosságát, javasolják az erre vonatkozó kezdeményezések erkölcsi és anyagi támogatását. „Támogatunk minden olyan törekvést, amely az óvodások és a kisiskolások magyar nyelvű oktatására irányul. Támogatjuk a helyi igényeket kielégítő magyar nyelvű szakoktatási hálózat megszervezését és működését. A román oktatási törvény szellemének megfelelően, az oktatási folyamatot segítő partnerintézmények kapják meg szolgáltatásaik ellenértékét. Javasolják egy évente kiosztásra kerülő díj alapítását, amely a szórványközösségekben dolgozó, valóságos missziós munkát vállaló személyek erőfeszítését jutalmazná” – olvasható a szerkesztőségünkben eljuttatott dokumentumban.
Szabadság (Kolozsvár)

Határon átívelő kezdeményezések műhelye
A Kárpát-medencében tevékenykedő civil szervezetek rendkívül hasznos térségfejlesztési műhelyére és tapasztalatcseréjére került sor múlt hét végén a kárpátaljai Antalócon, a budapesti székhelyű Határon Átnyúló Kezdeményezések Közép-európai Segítő Szolgálata (CESCI) szervezésében. Maros megyét a Pro Ruris, a Pro Provincia, az EMKE és a Pro Traditio egyesületek képviselték. A munkálatokat dr. Ocskay Gyula, a CESCI főtitkára vezette.
Határtalanul – 20-25.000 magyarországi diák látogat határon túlra
A konferencia résztvevőit Magyarország kárpátaljai főkonzulja köszöntötte, majd Ocskay Gyula főtitkár elmondta, hogy bár szervezetük a közép-európai ügyek előmozdításáért felel, a Kárpát-medence térségének fejlődését kiemelten magyar ügyként kezelik, hiszen ezt a „térképet” egyazon kultúra alakította. – E műhely keretében próbáltuk összegyűjteni a Kárpát-medence térségeiben okosan gondolkodókat, mert érdemes hálózatot kialakítanunk, hogy egymástól tanuljunk, hogy közös projekteket és ezáltal fejlődést generáljunk – mondta a főtitkár.
Ulicsák Szilárd, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium miniszteri biztosa a magyar kormány 1990 utáni támogatási és fejlesztési politikájáról beszélt. Elmondta, hogy Magyarország sok év után „felfedezte” az elszakadt nemzetrészeket, az elszakadt országrészeken kialakult súlyos problémákat. Ezért olyan alapítványokat hozott létre, amelyek kiemelten a magyar oktatást támogatták, így jöhetett létre a Sapientia EMTE és a Selye János Egyetem. 2004-ben a nagy rendszerek „megtörtek”, és bukás következett be a magyar–magyar kapcsolatokban. A támogatásokat pedig stratégia nélkül „átpolitizálták”. Most egységes rendszerben gondolkodnak, ezt hivatott szolgálni a Bethlen Gábor Alap, melynek forrásaiból 20-30% kerül a határon túlra. Fő cél az oktatás-nevelés támogatása óvodától egyetemig, kiemelten a határon túli magyar egyetemek támogatása és a Határtalanul program, amely révén magyarországi diákoknak határon túli tanulmányi kirándulásokat szerveznek. Ezt a programot az Apáczai Közalapítvány kezdte, tavaly 6000 diákot utaztattak, és rendkívül pozitív visszajelzéseket kaptak. Idén 20-25.000 diák fog utazni. Ádám János Imre, a Nemzetgazdasági Minisztérium referense a Kárpát-medencei gazdasági térség programjáról, dr. Baranyai András az EU határain átívelő területi együttműködési programokról, Kajner Péter, a Vidékfejlesztési Minisztérium főosztályvezető-helyettese a helyi termékek piacra jutásának lehetőségeiről beszélt.
Továbblép a Székelyföldi legendárium
A Kárpát-medencéből összesereglett civilek több jól működő szervezettel és modellel ismerkedhettek meg, mint például az oszkói Hegypásztor Kör, a szabadkai Tudományi Társaság, amely a falusi vendéglátás lehetőségeit ismertette, az Ipoly menti Kulturális és Turisztikai Társulással, illetve az ipolyszalkai élő tájház történetével, továbbá az Ormánsági Alapítvánnyal és az itt élő emberek gondjaival. A székelyudvarhelyi Civitas Alapítvány a hagyományos székely gyümölcsösök újratelepítési és gyümölcsfeldolgozási projektjét mutatta be. Nagy sikere volt a Székelyföldi legendáriumnak, melyet Drakula ellenében gondoltak ki, azért, hogy a székely gyerekek saját monda- és legendakincsük világában „nőjenek” fel. Az eddig feldolgozott 140 legendából könyv és rajzfilm is készül. A projektet, amely turisztikai elképzelésekkel is társul, Fazakas Szabolcs, a Konnertfilm producere ismertette.
– Tervünk, hogy átlépjük a Székelyföld határait és a legendáriumot kiterjesszük az egész Kárpát-medencére – mondta a projekt ötletgazdája.
A konferencia résztvevői a szerednyei borpincében ismerkedhettek meg a vidék híres boraival.
Mezey Sarolta, Népújság; Erdély.ma

Szeptembertől utazhatnak a határon túlra az anyaországi diákok
Javában készülnek az erdélyi és a partiumi megyék a magyarországi diákok fogadására, miután az elmúlt héten megjelent a Határtalanul tanulmányi kirándulási program pályázati felhívása. Ennek keretében a magyarországi közoktatási intézmények diákjainak határon túli magyar területekre szervezett kirándulásait finanszírozza az Orbán-kormány, idén 500 millió forint áll rendelkezésre. Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök-helyettes szerint a rendelkezésre álló összeget évről évre emelni kívánják, és minél több gyermeket szeretnének a programba bevonni. „Az a közjogi keret, amit az állampolgársággal a magyar állam megteremt, valós tartalommal akkor tölthető meg, ha társadalom egésze számára természetes lesz, hogy a határon túli nemzettársaink nem turisták és nem idegenek, hanem ugyanolyan magyarok, mint akik az ország határain belül élnek” – mutatott rá a kormányfőhelyettes.
Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár eközben arról tájékoztatott, hogy két kategóriában lehet pályázni, a tavaly, az Apáczai Közalapítvány által indított kísérleti programban részt vett szakiskolák, valamint a 7. osztályok jelentkezhetnek. Az első kategória esetében az a cél, hogy a határon túli magyar intézményekkel testvériskolai kapcsolatot építsenek ki, és közös programokat valósítsanak meg. A hetedik osztályosok számára pedig osztálykirándulásokhoz nyújtanak segítséget. Azt szeretnék, ha idén legalább 12 ezer diák utazhatna el tanulmányi kirándulásra. A pályázatokat június 3-áig várják, az együttműködési programok esetében pedig június 17-éig lehet a kérelmeket beadni. A döntések augusztus közepéig megszületnek, a kirándulások már szeptembertől indulhatnak. 
Adatbázisok Erdélyből
Erdélyben a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) működik együtt partnerként az Apáczai Közalapítvánnyal. Sándor Krisztina MIT-elnök a Krónika kérdésére elmondta, jelenleg a közalapítvány honlapjára tervezett adatbázis elkészítésén dolgoznak. Ennek keretében azt szeretnék, ha a magyarországi diákok nemcsak helyszínek és útvonalak közül választhatnának, amikor az erdélyi turisztikai látványosságok vagy kulturális értékek között keresgélnek, hanem egy ifjúsági rendezvénynaptárt is összeállítanának számukra, hogy a városnézések, túrázások mellett helyi ünnepekbe, ifjúsági rendezvényekbe is betekintést nyerhessenek. A MIT-esek ugyanakkor egy másik adatbázist is összeállítanak, amelyben az úgynevezett magyar közösségi – egyházi vagy ifjúsági – szálláshelyeket jelenítenék meg, hiszen egy kollégium vagy vendégház sokkal elérhetőbb árú, mint egy kereskedelmi szálláshely. Természetesen a vendéglátósok is jelezhetik a közalapítvány felé, ha szeretnének kapcsolódni a programhoz, tudtuk meg. Sándor Krisztina ugyanakkor felhívta a figyelmet, hogy az adatbázisok még nem véglegesek, rendezvényszervezők és közösségi szálláshelyeket üzemeltetők jelentkezését egyaránt várják. A MIT-elnök közlése szerint az általuk begyűjtött adatok hamarosan az Apáczai Közalapítvány honlapján is elérhetőek lesznek.
Külön utakon
Eközben az erdélyi és a partiumi megyék javában készülnek az anyaországi diákok fogadására. Úgy tűnik azonban, hogy van, ahol e tekintetben is külön kezdett el szervezkedni az EMNT és az RMDSZ. Török Sándor, az EMNT Bihar megyei elnöke lapunk érdeklődésére arról számolt be, hogy jelenleg egyeztetnek az magyar oktatási minisztériummal, és azon keresztül ajánlják majd a bihari látnivalókat. Addig feltérképezik az olcsó szálláslehetőségeket, s a tervek szerint majd idegenvezetést is biztosítanak a környékre látogató diákoknak. Eközben Szabó Ödön, a Bihar megyei RMDSZ ügyvezető elnöke arról beszélt, hogy a Bihar Megyei Tanács RMDSZ-frakciójának támogatásával, illetve az Erdélyi Kárpát-Egyesülettel együttműködve már évekkel ezelőtt több könyvet jelentettek meg, amelyek a bihari látnivalókat ismertetik. A szövetség munkatársai ezeket az információkat rendszerezték most, és egy úti csomagba foglalva eljuttatták a határhoz közel eső magyarországi települések iskoláiba, a különböző testvértelepülések önkormányzataihoz. Terveznek továbbá egy honlapot is, ahol a bihari úti célokat népszerűsítik majd.
Hasonló a helyzet Szatmár megyében is, ahol az RMDSZ és az EMNT egyaránt készül a magyarországi kiránduló gyerekek fogadására. Veres-Kupán Enikő Szatmár megyei EMNT-elnök kérdésünkre elmondta, már megkezdték a szervezést a diákcsoportok fogadása érdekében, akiknek lehetőség szerint idegenvezetőt is biztosítanának. Turisztikai egyesületekkel közösen már terveztek útvonalakat, amelyek érintenék például az Ady-szülőházat vagy Kölcsey szülőfaluját, Sződemetert. Veres-Kupán arra is hangsúlyt helyezne, hogy a közös múltra felhívják a gyerekek figyelmét, például azáltal, hogy összehasonlítják Nyíregyháza és Szatmárnémeti főterét, az egy időben, hasonló stílusban készült épületeket. A szálláslehetőségek tekintetében az elnök az iskolai kollégiumokban lát lehetőséget. Csehi Árpád megyei RMDSZ-elnök eközben arról számolt be, hogy egy európai uniós finanszírozású pályázat keretében most készül egy, a környék látványosságait népszerűsítő turisztikai kiadvány, ezzel szándékoznak felkeresni magyarországi iskolákat. A román nyelvű változat már kész van, hamarosan a magyar nyelvű is lesz, így hozzákezdhetnek a népszerűsítéshez. A szórólapban szerepelnek emlékhelyek, épületek, mint például a nagykárolyi Károlyi-kastély, a kaplonyi Károlyi-kripta vagy az aranyosmeggyesi Lónyai-kastély.
Konkrét javaslatokkal rukkolnak elő
„Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács nagyon fontosnak tartja ezt a kezdeményezést, és minden eszközünkkel támogatjuk a program sikerességét” – fogalmazott a Krónika megkeresésére Papp Előd, az EMNT alelnöke. A Hargita megyei politikus arról, hogy konkrétan mit terveznek Hargita megyében, nem beszélt, mint mondta, az EMNT partnerszervezeteként működő Magyar Ifjúsági Tanács eddig is foglalkozott és ezután is foglalkozik a kérdéssel.
Borboly Csaba, a Hargita megyei közgyűlés elnöke lapunk kérdésére arról számolt be, hogy már az elmúlt évben szorgosan dolgoztak azon, hogy a Székelyföld környékét válasszák a határon túli gyerekek kirándulásuk célpontjául. Mint részletezte, Hargita megyének tíz testvérmegyéje van Magyarországon, így több ezer gyerek járt már ezen a vidéken, de további csoportok fogadására is készen állnak. Borboly arról is tájékoztatott, hogy a tavalyi év végén több panzióval, szállásadóval is felvették a kapcsolatot és közösen három-, négy- vagy akár ötnapos csomagajánlatokat készítettek előnyös áron, abban bízva, hogy sok anyaországi iskola a Székelyföldet, és ezen belül Hargita megyét is választja. Borboly hangsúlyozta, ezek az ajánlatok a testvérmegyék honlapjain is elérhetőek. „Szeretnénk, hogy olyan látványosságokat tekintsenek meg a magyarországi gyerekek, amelyek identitásuk megerősítésében szerepet játszhatnak, amelyek révén átfogóbb képet kapnak a székelyföldi eseményekről, történésekről” – mutatott rá célkitűzéseikre a tanácselnök. Hozzátette: szeretnék továbbá, ha a kirándulások nemcsak a természeti adottságok feltérképezéséről, az állatvilág megismeréséről, híres helyszínek megtekintéséről szólna, hanem a helyi gyerekekkel kialakított ismeretségről, barátságokról is. Sőt a tanácselnök tervei között szerepel a Hargita megye három szórványmegyéjében (Beszterce, Temes és Aranyos) élő gyerekek bevonása is a programba. Javaslatukat már továbbították a magyar állam illetékes szerveihez.
Gazda Zoltán, a Kovászna Megye Turizmusáért Egyesület munkatársa, az SZNT sepsiszéki elnöke a Krónikának elmondta, nyolcnapos úti csomagot állítottak össze az anyaországi diákok számára, ebből hét napra háromszéki látnivalókat ajánlanak, és egy napra a Brassó megyei Törcsvári-szoros megtekintését javasolják. A könnyen áttekinthető programban természeti látnivalók, történelmi vagy irodalmi vonatkozású emlékművek, székely jellegzetességek és szórakozás is szerepel. Gazda arról is beszámolt, hogy a programhoz olcsó szállás- és étkezési lehetőségeket is csatoltak, ezt általában diákbentlakásokban, diákétkezdékben oldanák meg, a csillagtúrákra csomagba vihetnék magukkal a kiránduló gyerekek az elemózsiát. Háromszéken az anyaországi diákok a Rétyi Nyír természetvédelmi övezetben sétálhatnak, borvizet kóstolhatnak, szalonnát süthetnek, megidézhetik Mikes Kelemen, Kőrösi Csoma Sándor, Benedek Elek, Gábor Áron, Dózsa György emlékét, találkozhatnak mészégetővel, faragómesterrel, de utazhatnak kisvasúton vagy megtekinthetik a székely lovas íjászok bemutatóját. Az útianyagot a Kovászna megyei önkormányzat már eljuttatta a testvérmegyék, testvértelepülések önkormányzataihoz, ahonnan azt az ígéretet kapták, hogy továbbküldik az iskolákba. A javaslatot elküldték az Apáczai Közalapítványhoz is, hogy azt a Határtalanul program keretében népszerűsítse.
A Marosvásárhelytől mintegy félszáz kilométerre fekvő Holtmaros református lelkésze, Bartha József lapunknak elújságolta, hozzájuk már péceli, solti és bonyhádi diákcsoportok jelentkeztek be, akiket a helyi iskolások fogadnak majd. A lelkipásztor a kirándultatási rendelkezés megjelenése előtt is vállalta az erdélyi útikalauz szerepét. Négy éve, nyaranta jönnek hozzá Magyarország különböző településeiről gyermekcsoportok. „Egy hetet, tíz napot Erdély különböző történelmi helyein töltünk. Esténként a tábortűz mellett történelmünkről, harcainkról, várainkról, megmaradásunkról mesélek” – számolt be tevékenységéről a tiszteletes. Mint mondta, egy ilyen út után valamennyien feltöltődve, megváltozva tértek haza.
Krónika (Kolozsvár)

Szórványkonferencia Temesvárott
A rendezvény utolsó hozzászólója, a dél-erdélyi Lippán élő Szebán Ferenc szerint nemzeti és nem nemzetközi volt a kétnapos temesvári konferencia. Lássuk be, volt igazság abban, amit mondott, bár ez alkalommal inkább örülhetünk, hogy több országból jöttek előadók.
És annak is, hogy jobb későn, mint soha. Május 13-án ugyanis ennek a jegyében kezdte mondandóját a konferencia első határon túlról érkezett vendége, Répás Zsuzsanna államtitkár, aki szerint: „2010 óta a magyar kormány számára kiemelten fontos a külhoni magyarság helyzete és ezen belül is prioritást élveznek a szórványközösségek.” Ezért alakította meg a közelmúltban a magyar kormány a MÁÉRT két új albizottságát, amelyek egyike a Kárpát-medencei szórványközösségekkel, míg a másik a nyugati diaszpórával foglalkozik. Az államtitkár asszony azt is elmondta, hogy a Kárpát-medencei szórvány albizottság elnökévé, a mostani rendezvény főszervezőjét, Bodó Barnát nevezték ki, akinek a legfőbb feladata e stratégia kidolgozása.
A Szórvány Alapítvány létrehozójaként ismert Bodó Barna a „Szórvány és nemzetépítés” nevet adta a rendezvénynek, amelyen Répás Zsuzsanna azt is hangsúlyozta: cél az is, hogy a szórványközösségeket ne csak a támogatások tartsák életben, hanem képesek legyenek önállóan is működő közösségekké válni.
A konferencia első napján, Temesvár egyetlen magyar nyelvű középiskolájában, a Bartók Béla Líceumban a Miskolci Egyetemen tanító Biczó Gábor kultúrantropológus az asszimiláció fogalmának különféle értelmezéseit sorolta, hangsúlyozva: többség és kisebbség élhet együtt úgy, hogy egyik a másikat nem asszimilálja, aminek döntő jelentősége lehet a szórványstratégia kidolgozásakor. A Selye János Egyetem oktatója, Gyurgyík László szociológus a felvidéki magyarság elszórványosodásának folyamatát demográfiai térképekkel és statisztikai adatokkal tette érzékletessé. Ladányi Lajos, a szlovákiai Magyar Koalíció Pártjának szórványszakértője arról beszélt, hogy nemcsak az anyaország, hanem a külhoni magyarság körében is szükséges a szemléletváltás, mivel a szórvány visszaszorulása – az ő tapasztalatai szerint – a gyakorlatban a szomszéd népek terjeszkedését és a szórvány asszimilálását jelenti, ami szerinte „borzasztó”. A délvidéki Csorba Béla arra hívta fel a figyelmet, hogy a korábban a Tisza völgyében és a Vajdaság északi részén tömbben élő magyarság – néhány települést leszámítva – napjainkra szórványhelyzetbe került. Sürgősen tenni kellene valamit ennek a folyamatnak a fékezésére – mutatott rá az újvidéki egyetem oktatója.
Bodó Barna előadásában a szórvány fogalom értelmezésére vállalkozott, ugyanis az eltérő és nem eléggé pontos értelmezések szinte lehetetlenné teszik a szórványokról való értő és a helyzetet értelmező nyilvános beszédet. A szórvány a kulturális nemzet határa – a Kárpát-medencében egyetlen nemzet esetében sem esik egybe a kulturális és a politikai nemzet határa – ezért a szórványért vállalandó felelősség a nemzet egészéért való fellépés. A nemzetszemlélet jelentőségére is felhívta a figyelmet. Az a mód, ahogyan az anyaország viszonyul szórványaihoz, az illető ország nemzetpolitikájának a függvénye: jelentős eltérések mutatkoznak például a német, a román illetve a magyar nemzetpolitika között. A románok ugyanis például a román állam 1859-es létrejötte óta mindig is erőteljesen a területre koncentrálnak, míg a magyarok szemlélete közösségelvű. Hangsúlyozta, hogy a többi Kárpát-medencei nemzet nem tesz különbséget a szórvány és a diaszpóra fogalma között, míg a magyarok – igen, akiknek megközelítésmódja eltér az őket körülvevő, többi nemzetétől, így a románokétól is.
A Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Intézetének igazgatója, Balogh Balázs kalotaszegi munkáját az amerikai asszimiláció-kutatásokkal vetette össze. Az általa vezetett szekció-beszélgetésben az RMDSZ szakértője, az egyébként szórványközösségben felnőtt Székely István a kollégiumok és a magyar házak hálózatának kialakítását tartotta kulcsjelentőségűnek. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, a nagyvárosi, konkrétan a temesvári szórványban élő Toró T. Tibor szerint a szórványstratégiát konszenzusos alapon lehet kidolgozni, hiszen annak a nemzetstratégia részének is kell lennie, ez pedig csak akkor tud kellő hatékonyságú lenni, ha minden politikai irányzat támogatását bírja, és nem képezi pártpolitikai csatározások tárgyát. Közös feladat a nagyvárosi szórványmagyarság identitásának védelme. Temes megye ötvenezres lakosságának a fele például néhány településen szétszórva él, míg a másik fele Temesváron. Azokról, akik nem Temesváron laknak, pontosan tudják, hogy milyen körülmények között élnek, de „a megyeszékhelyen élő embereknek csupán az egyharmada „látható”, a többiek „rejtőzködő magyarok”. Vannak közöttük olyanok, akik magyarul már nem is beszélnek, viszont a népszámlálások alkalmával – ennek ellenére – mégis magyarnak vallják magukat. Ezek megtalálása és megszólítása komoly feladat” – fogalmazott Toró.
„Miközben a szórványtelepülések identitásuk fenntartásához több forrást igényelnének, a Vajdaságba irányuló támogatások nagyobbik része az utolsó két évtizedben a többségi területekre érkezett.” Legalábbis a délvidéki Zsoldos Ferencnek ilyen tapasztalata volt, amikor a Magyarországról érkező támogatások szerkezetét vizsgálta. „Az egyetlen kivételt talán az Apáczai Közalapítvány támogatásai jelentették” – hangzott el.
A konferencia következő, szombati napján az Apáczai Közalapítvány irodaigazgatója, Csete Örs mutatta be a vendégeket. A Szegedi Egyetemen tanító Barna Gábor antropológus a szomszédos országok római katolikus egyházaiban, illetve azok intézményeiben elfoglalt magyar pozíciókat és az ebből következő tanulságokat ismertette. Romániában – a Bánságban is – a katolikus egyházban a magyar hívek többséget alkotnak, míg Szlovákiában kisebbséget, s ennek megfelelően más és más ezeknek az intézményeknek a politikája és magyar érdekérvényesítő képessége is.
Ilyés Zoltán, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének főmunkatársa a felvidéki Zoboralja szórványosodásáról tartott előadást. Erdei Ildikó temesvári pszichológus különböző szintű kétnyelvűség-vizsgálatainak eredményét ismertette. Előadásából kiderül annak az oka is például, hogy miként lehetséges, hogy Temesvár egyetlen magyar nyelvű középiskolájában a gyerekek egymással a szünetben románul beszélgetnek. „Fel kell hívni a tanárok figyelmét arra, hogy ne bánjanak ilyenkor a magyar diákokkal gorombán akkor sem, ha a gyerekek nem beszélnek tökéletesen magyarul, mert ezzel elriaszthatják őket” – hangzott el. Horváth Zsófia, a Sapientia Marosvásárhelyen lakó pszichológus előadója az erdélyi magyar fiatalok én-képéről tartott előadásában elmondta, hogy a városi és a falusi diákok között fedezhető fel éles határ. A szamosújvári Balázs-Bécsi Attila azt foglalta össze, hogy a Kallós és a Téka Alapítványnak a mezőségi szórványban hogy sikerült több mint 200 fiatal számára a magyar nyelvű oktatást biztosítani. A Téka Alapítvány elnöke azt is elmondta: az is nagy gondot okoz, hogy sem a román, sem a magyar állam nem veszi ki a részét a két intézmény működtetéséből. „Projektekből próbálunk eltartani központokat, pedig a működtetés állandó forrásokat igényelne!” – fogalmazott Balázs-Bécsi. Csűry István református püspök az egyház szórványgondozó munkája során tapasztaltakat ismertette. A székelyföldi származású, de tíz éve immár a moldvai Bákóban tevékenykedő Hegyeli Attila kiemelte, mekkora a jelentősége annak, hogy a divatnak köszönhetően Csángóföld a közérdeklődés tárgyává vált, ami jelentős mértékben könnyíti munkájukat. Szerinte egyébként a szórványra a magyar kormány nem „áldoz”, hanem befektet, hiszen hatványozottan megtérül az erre fordított pénz. Gecse Gézát, a Magyar Rádió szerkesztőjét Bodó Barna az Aspektus vitaestek szervezőjeként mutatta be, aki elmondta, hogy – a siker érdekében – szórványügyben nemcsak az erdélyiek, hanem a magyarországiak meggyőzésére is szükség van. Ebben teljesen egyetért Csete Örssel, de a téma kommunikációjának a fontosságát nem lehet elég erőteljesen hangsúlyozni. A brassói Toró Tamás és a temesvári Halász Ferenc a szórványstratégiába beépítendő kulcsfogalmakat, a szórvány fogalmának pozitív értelmezéseit keresték.
A kétnapos rendezvény után arra a következtetésre lehetett jutni, hogy nemcsak a politikusoknak, hanem mindenkinek mentalitást (vagy legalábbis aspektust) kellene váltania ahhoz, hogy a szórványt ne úgy tekintsük, mint amit elsősorban támogatni kell, hanem olyan kikerülhetetlen léthelyzetnek, amely a politikai és a kulturális nemzethatár közötti különbségből fakad – és ha eltűnik, az azt jelentené, hogy az anyaország határain túli magyarok felszívódtak, beolvadtak. A nemzet érdeke tehát a szórvány megtartása – és immár alkotmányos tétel a felelősségvállalás.
Toró T. Tibor ennél optimistábban fogalmazott, hiszen ő – a szó jó értelmében vett – offenzívát is elképzelhetőnek tartotta, vagyis azt például, ha a munkába bevonni nem is tudjuk, de legalább tudjunk arról, hogy kik a magyarok nemcsak Temesváron, hanem másutt is a Kárpát-medencében, mert ennek a tudásnak a birtokában lehetőségünk lesz arra, hogy a folyamatokat – ha megfordítani nem is sikerül teljes mértékben, de legalább – megállítsuk.
Erdély.ma

Tájékoztatás a Határtalanul! Programról
A Határtalanul! tanulmányi kirándulásokról kezdődtek tájékoztató napok csütörtökön, amelyek pénteken és hétfőn is folytatódnak az Apáczai Közalapítvány szervezésében Budapesten.
Az idén 500 millió forintos keretből várhatóan 12 ezer diák utazását tudják támogatni. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár elmondta: két kategóriában hirdetik meg a programot. A tanulmányi kirándulásokat a következő tanévben hetedik osztályosoknak írták ki, erre június 3-áig lehet pályázni. Az együttműködési program keretében azokat a szakközép- és szakiskolákat szeretnék támogatni, amelyek már kialakítottak cserekapcsolatokat. Erre a programrészre június 17-éig lehet jelentkezni. Az osztálykirándulásokat néhány év alatt szeretnék normatívvá tenni, és elérni, hogy minden diák tanulmányai alatt legalább egyszer eljusson határon túli magyar területre.
Krónika (Kolozsvár)

Szórványmagyar
A cím sokunknak jelent valamit.
A szó és a fogalom csak a magyar nyelvben használatos, míg a bennünket körülvevő népek csak diaszpóráról beszélnek.
A gyarapodó, terjeszkedő népeknek elcsángált, világgá ment diaszpórájuk van, a fogyóknak, visszaszorulóknak pedig szórványuk is. A románok sokáig nem törődtek a Szerbiába rekedt Timok-völgyi nemzettársaikkal, akiket 2007 augusztusában Szerbia – Románia Koszovóval kapcsolatos álláspontja miatt – nemzeti kisebbségként ismert el, ezért román anyanyelvüket már iskolában is tanulhatják. Vannak, akik tudományos alapossággal elemzik és értelmezik a szórványt, tudományként foglalkoznak a szórványlét kérdéskörével.
Temesvári egyetemi oktatók, középiskolai tanárok, kutatók, újságírók 1993-ban létrehozták a Szórvány Alapítványt, amely a maga 18 éve alatt sok tudományos konferenciát szervezett, könyveket és folyóiratot ad ki a Bánságban együtt élő különböző nemzeti közösségek kölcsönös megismeréséről, azok önismeretének elősegítése, illetve a többség és kisebbségek közötti kapcsolatok harmonizálása reményében. Tanulmányozták a kisebbségi közösségek helyzetét és státuszát, az etnikumok közötti kapcsolatokat, az érdekképviseletek és a közigazgatás kapcsolatát, a regionális folyamatokat. Kutatnak, terveznek, nemzetközi képzéseket szerveznek, tanácsokat adnak, könyveket írnak és jelentetnek meg, emlékjeleket állítanak, elismerő díjakat kapnak.
Ha beírjuk az internetkeresőbe a szórvány-konferencia szókapcsolatot, akkor az első tíz találatban az utóbbi év brassói, dévai, gyulafehérvári, temesvári és tordai rendezvényeiről értesülhetünk.
Azt szoktuk mondani, hogy elméletekkel teli a padlás. Elméletek már vannak. Belőlük egy válogatás itt is elérhető: http://szorvany.hu/olvasnivalo. De mintha az elméletek nem jutnának el a döntéshozókhoz, vagy azok csak a saját fejükre hallgatnak. Mert ha eljutnának, vagy figyelembe vennék a tudós megállapításokat, javaslatokat és azokat beépítenék érdekképviseleti munkájukba, akkor javulás jeleit kellene észlelnünk, de szinte sehol semmi.
Ha lenne javulás, akkor megállt volna, és már nőne a magyar nyelven tanító iskolákba íratott gyermekek száma. Fogytak volna, és majd eltűnnének a nem magyar iskolákban tanuló, de magyar szülők utódai, mert azokat egytől egyig mind anyanyelvükön, magyarul taníttatnák a szüleik.
Az anyanyelv, a családjában beszélt nyelv, az a nyelv, amelybe belenő a gyermek, ezen tanulja meg az életével, környezetével kapcsolatos fogalmakat, és az a leghatékonyabb emberformáló, ismeretszerző és tanulási eszköze mindenkinek.
A néhai nagyváradi román ortodox püspök, Roman Ciorogariu családjából nem egy gyermeket magyar iskolába járattak szüleik a XIX–XX. század fordulóján. De akkor a pécskai zsidók gyermekei is mind magyarul tanultak, a temetőben lévő kétszáznyi sírkő zöme kétnyelvű, egy-kettőn van román, nyolc-tízen német felirat a többin magyar a héberrel átellenben. Mára megfordult az igazodás. Magyar családok küldik román iskolákba gyermekeiket, de igazán sikeres alig akad közöttük. Meggyőződésem, hogy ők, magyarul tanulva is sikeresek lettek volna.
De az a magyar, akinek a lakhelyén csak néhányan beszélik az anyanyelvét, vagy vannak néhány tízen, egy-két százan, és magyar óvónő foglakozik a csöppségekkel, esetleg többségi települések által körülvett falujukban több százuk iskolás gyermekeit magyarul tanítják tanítóik, tanáraik, az nem elméletekre vágyik, még szórványszakértői képzésekre sem. Jó lesz, ha közülük valaki tudomást szerez a róluk elméleteket faragókról, és azok tudományáról.
A gyalogmagyarnak ugyanis reményre van szüksége. Reményt pedig a döntéshozók cselekményei nyomán alakuló lehetőségek adnak.
A népek versenyében a nemzetnek pedig növekedésre van szüksége, ami egyelőre még nem látszik. A magyarság fogy. Fogy az anyaállamban, fogy az elcsatolt területeken, tömbben és szórványban egyaránt. Falvaink apadnak, az azokból városba költözött magyarok beolvadtak.
A Maradékország lakosságának fogyása annál aggasztóbb, hogy 1985–2000 között igen sok szülőkorba lépő erdélyi, délvidéki, felvidéki, kárpátaljai fiatal oda költözött, akiknek a szaporulata nem érződik az utóbbi két évtized magyarországi lakosságszámában.
Ezek az akkor fiatalok és gyermekeik ma nagyon hiányoznak tájainkról.
A nemzetfogyás megállítására, majd növekedésére kellene megoldást találnia a nemzet kormányainak. Látszólag évtizedek óta keresik a megoldást, de a siker mindeddig elmaradt.
Az emberek elemi igényeinek egyike a biztonságra való törekvés. Áhítjuk a lelki békét, a jó szót, de az anyagi, pénzügyi biztonságot, a nyugodtabb holnapot is. Ezért ki-ki a maga módján, képességei és lehetőségei szerint tesz is. Régen se volt ez másként.
A szórvány kapcsán olykor föl-föl vetődnek a széttagoltság kártételei. A tisztségeikhez szokott politizálók nem munkájuk hatékonyságának fokozásával, elért sikereik elismertetésével, hanem a velük okkal elégedetlenkedő nép szapulásával foglalkoznak. Választásokon egységre szólítanak föl, de azok között csak önmagukkal vannak elfoglalva.
Az 1989-es fordulat óta eltelt évtizedekben az Arad megyei magyarság kapcsán elmondhatjuk, hogy fogy, létező szervezeteiknek nincsenek saját tulajdonú székházaik. Vagy történelmi egyházaink épületeibe jönnek össze, vagy településeik bérleményeiben. Szervezeteinek csak önkéntesei vannak, akik szabad idejüket, szellemi és fizikai erejük maradékát fordítják magyar ügyekre, miközben másból élnek, és tartják el családjaikat.
Nincsenek intézményeink és hivatalaink, ahova nyugodt szívvel fordulhatna magyarként az ember. A vegyes iskolákban az történhet, amit a többség jóváhagy.
Mindaddig, amíg a romániai magyarságnak nem lesznek, nem lehetnek saját intézményei, nem lesz autonómiája, addig semmi remény a fejlődésre, a gyarapodásra. Csak a saját, kiszámítható intézmények léte és közösségépítő munkája nyújthat közösségi biztonságérzetet, ami nélkül a gyarapodás reményéről sem beszélhetünk nemhogy növekedésről.
A pécskai magyar iskolára a napokban új tábla került. Azon nyoma sincs magyar szónak. És a jelek szerint ezt a magyar tanügyi államtitkár nem vette észre akkor, amikor május 21-én, szombaton RMDSZ-gyűlésre érkezve átlépte az épület küszöbét, vagy ha igen, akkor annál rosszabb – hiszen az még mindig a helyén van.
Az Apáczai Közalapítvány honlapján, a szorvany.hu-n írja Csete Örs elnök a világban szétszórtságban, szórványban élő magyaroknak: „Mindenekelőtt magunkkal kell megbékülnünk. Növekednünk kell, biztonságot kell adnunk azoknak, akik hozzánk tartoznak, és egyként kell tekintenünk egymásra. Ez az első lépés. És ha már magunkkal jóban vagyunk, mert növekszünk, mert biztonságban érzik magukat a mieink és mert tapasztaljuk mindnyájan, hogy összetartozunk, akkor lesz valódi esély arra, hogy megbéküljünk a történelemmel s szomszédjainkkal.”
Nagy István, az Arad megyei EMNT elnöke
Erdély.ma

Értekezés a Határon Túli Magyarok Hivataláról
Bálint-Pataki József
Bálint-Pataki József az alapításától munkatársa és néhány éven keresztül elnöke is volt a Határon Túli Magyarok Hivatalának. A Szatmárnémetiben megtartott X. Jakabffy Napok keretében május 20-án „Neve több volt, mint áruvédjegy”– a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről címmel tartott értekezést. Előadásának szövegét teljes terjedelemben közöljük.
Neve több volt, mint áruvédjegy
(szubjektív vázlat a Határon Túli Magyarok Hivataláról, mint kormányzati intézményről)
A X. Jakabffy konferencia* szervezőjének tett vállalás szerint az előadás tárgya egyfajta értékelés lenne egy intézményről, melynek neve – remélem hinni, hogy nemcsak szerintem – több volt, mint áruvédjegy. Arról a hivatalról, a Határon Túli Magyarok Hivataláról van szó, mely egyedülálló módon, másfél évtizeden keresztül a magyar közigazgatás sajátos intézményeként szolgálta a magyar nemzetpolitikát. Olyan önálló központi költségvetési intézmény volt, melynek létrejöttét a rendszerváltás előkészítésében tenniakarók nemzeti elkötelezettsége és felelős magyarságtudata tette lehetővé. Olyan kormányhivatalként működött, mely öt egymást követő kormányzat alatt, a természetesnek tekinthető hangsúlyeltolódások ellenére, a határon túli magyar nemzetrészek érdekeinek képviseletét, ügyeinek vitelét a magyar közigazgatásban és nemzetközi téren is folyamatosan ellátta, míg aztán a hatodik kormányzat, miután döntő mértékben, éppen neki köszönhetően, a magyar nemzetpolitika gyakorlatilag teljesen megfeneklett, nem a jogos elvárásoknak és megváltozott, uniós körülményeknek megfelelő intézménnyé alakította át, hanem a könnyebb megoldást választva, gondos lejáratás kíséretében, sértetten felszámolta.
Hogy ezt megtette, abban a felelősség nyílván az övé. Hogy ezt megtehette, akárcsak abban, hogy a magyar nemzetpolitika mélypontra jutott, abban a felelősök sokkal szélesebb körben keresendők. E döntés előkészítésében, konok és kitartó következetességgel közreműködtek sokan Magyarországon – egyes kormányzati szervek, ellendrukker bürokraták, a politika, a közélet nem kevés szereplője, szereptévesztő szolgálatok és szolgálatkész publicisták egyaránt– a nemzeti ügyekben a konszenzus szükségességét hirdetve és mindent megtéve annak érdekében, hogy ez nehogy létrejöhessen. De legalább annyian voltak határon túl is, akik ebben elévülhetetlen érdemeket szereztek és most nem a szomszéd országok ellenérdekelt erőire gondolok, hisz ez értelemszerűen, ebben a térségben, sajnos akár természetesnek is tekinthető. Igen, azoknak a szomszédos államokban élő egyes magyar közszereplőknek a felelőssége jut eszembe, akik, – ahogyan a határon túli magyarságra szánt költségvetési összegek nőttek a '90-es néhány tízmillióról a hivatal felszámolása idején elért 13, 7 milliárd forintra – a HTMH-ban (akárcsak az általa felügyelt közalapítványokban) nem annyira egy, a Kárpát-medencei magyar kisebb vagy nagyobb közösségeinek megmaradása és megtartatása érdekében munkálkodó és a magyar nemzetpolitika érdekében, koordinációs feladatokkal felruházott budapesti kormányzati intézményt, illetve intézményeket akartak látni, hanem inkább a személyes politikai ambícióikhoz asszisztáló szolgáltatási irodát.
Több mint jelzésértékűnek tartom, hogy a hivatal megszüntetését valósággal üdvözölte az egyik legjelentősebb, határon túli magyar érdekképviseleti vezető: „Itt az ideje neki, (mármint a HTMH felszámolásának –n. n.) ugyanis ez az intézmény nagyobb pápa lett a pápánál. Az intézmény vezetője pedig kliens rendszeren, szimpátia alapján több mindent másképp csinált, mint ahogy az elvárható lett volna”. (Info Rádió 2006. június 13.) Érdemes, bár kissé keserű visszaidézni azt, hogy jobbára ugyanazok a Kárpát-medencei vezéregyéniségek, akik egy hasonló '94-es HTMH-t megszüntető, horngyulai ötletet, spontán összefogással, sikerrel megtorpedóztak, 2006-ban, ha nem is üdvözölték a szándékot, mint az említett indulatos pártelnök úr, akit amúgy azóta a saját szervezetéből, a VMSZ-ből kizártak, gyakorlatilag szó nélkül hagyták nemcsak a HTMH felszámolását, hanem azt is, hogy karaktergyilkosságtól sem visszarettenve, a felszámolóbiztosok a hivatalt és mindazt mi hozzá kapcsolódott (az Illyés és Új Kézfogás Közalapítványok, az Apáczai és a Teleki László Közalapítvány, a MÁÉRT stb.) valósággal kriminalizálják. Az elkövetkezendőkben szabályos intézménytörténetre aligha vállalkozhatnék, még vázlatos formában sem, az messze meghaladná egy előadás kereteit. Helyette inkább következzen egy szubjektív HTMH história néhány olyan lapja, mely reményeim szerint választ tud adni a választott címre, bizonyítva, hogy nemcsak a személyes elfogultság mondatja velem – bár kétségtelenül ma én is, mint egykor, '32 januárjában a csalódott József Attila „másolás után rohanok” –, hogy a HTMH-nak volt neve és az nemcsak áruvédjegy volt, mint akármely mosóporé. * Elhangzott a „Kisebbségvédelem a XX. és XXI. században” címmel, Szatmárnémetiben 2011 május 20-án megrendezett X. Jakabffy napokon.
I. Az előzményekről:
Csak látszólag kezdem messziről, de fontosak az előzmények, hisz nélkülük nincs Határon Túli Magyarok Hivatala-történet. 23 évvel ezelőtt, '88 február 13-án megjelent a Magyar Nemzetben egy tanulmány, amelyet joggal lehet tekinteni a magyarországi rendszerváltás egyik elméleti alapvetésének, a magyar kül- és kisebbségpolitikai rendszerváltás programnyilatkozatának, a közömbös kisebbségpolitika halotti bizonyítványának és egyben a cselekvő nemzetpolitika keresztlevelének. E nélkül:
– nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában Magyarország felelőssége az egyetemes magyar nemzet iránt; – nem fogalmazódott volna meg a hivatalos politikában az eltökéltség, hogy Magyarország érvényesítse: a kisebbségi kérdés nem belügy; – nem alakult volna ki a határon túli magyarsággal és a hazai kisebbségekkel foglalkozó intézményrendszer; – Magyarországnak ma nincs kisebbségi törvénye.
Miért gondolom így?
A Mai politikánk és a nemzetiségi kérdés című tanulmányra épülhetett a rendszerváltás kisebbségpolitikája, ebből származtatható annak társadalmi-politikai támogatottsága (lásd a Kollégium tagjainak imponáló névsorát így az. egyéni tagokét: Ablonczy László, Andrásfalvy Bertalan, Antall József, Benda Kálmán, Benkő Lóránd, Bíró Zoltán, Bodor Pál, Chikán Attila, Chrudinák Alajos, Czine Mihály, Csepeli György, Csoóri Sándor, Entz Géza, Für Lajos, Görömbei András, Herczegh Géza, Hankiss Elemér, Ilia Mihály, Jeszenszky Géza, Kiss Gy. Csaba, Konrád György, Kósa Ferenc, Köteles Pál, Mészöly Miklós, Pomogáts Béla, Pungor Ernő, Raffay Ernő, Samu Mihály, Vásárhelyi Miklós, Vekerdy József és sokan mások) Az 1988-as Kiáltó Szó nemcsak értékelt és újraértelmezett egy alapkérdést, hanem programot adott és feladatokat fogalmazott meg a politika számára, melynek nyomán – viszonylag hamar – bekövetkezett azok gyakorlatba ültetése és nagyon is kézzelfogható eredmények születtek. Erre épülhetett a rendszerváltás Magyarországának, az elmúlt két évtizednek a kisebbség- politikai jogalkotása (az alkotmányos felelősségvállalás és a kisebbségi törvény) majd utóbbi nyomán a kisebbségi önkormányzati rendszer – melyet bírálni szoktak, hisz lehet is, de jobbat azóta se találtak ki, nemcsak idehaza, hanem a térségben sem igazán.
A Szokai-Tabajdi cikk adott lökést a kisebbségi kérdés erőteljes megjeleníthetőségére a kétoldalú, államközi kapcsolatokban és a nemzetközi fórumokon – talán elég erre vonatkozóan idézni Szűrös Mátyás tevékenységét, de nemkülönben a Horn Gyuláét is (vö. a genfi, ENSZ Emberi Jogi Tanácskozás ülésszaka –'89 febr. 27-én, az ENSZ közgyűlés ülésszaka '89 okt. 28-án stb.) Végül és ez a legfontosabb: az említett tanulmányra kimondta: nemzeti konszenzus nélkül nincs eredményes nemzetpolitika. Erre és vele együtt, a lakitelki és a monori tanácskozás határozataira épülhetett a rendszerváltás kormányzati intézményrendszere és a magyar-magyar kapcsolatok intézményesítése. (Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és Titkárság, majd MEH Határontúli Magyarok Titkársága, 1992-től HTMH, „A határon túli magyarságért” Alapítvány, melyről még Németh Miklós kormánya döntött 1990. március 29-én, akárcsak ugyanakkor a Duna-táj Intézet felállításáról. Előbbi később közalapítványként Illyés Gyula nevét vette fel, s bár öt éve annak, hogy kivégezték, neve ma is vélhetően sokak számára ismerősen cseng. Belőle nőtt ki az Új Kézfogás Közalapítvány, melyet szintén öt éve ítéltek halálra. Öt éve, amikor sértettek és becsvágyó rögtönzők nemzetpolitikai cunamija bekövetkezett, ítélték kimúlásra az egykori Duna-táj Intézetet is, melyet '90-től amúgy Teleki László Intézetként tartott számon a közvélemény, mint az ország egyetlen külpolitikai, szomszédságpolitikai elemző, tudományos intézetét. Ugyanekkor mondták ki a halálos ítéletet az Apáczai Közalapítványra is, mely a határon túli magyar oktatás érdekében cselekvőket, iskolaalapító pedagógusokat és lelkészeket, szórványkollégiumok megálmodóit és működtetőit segítette.
De akkor nemcsak kimondatott, hanem a stratégiaalkotók kezdeményezni is tudtak. Csak, hogy ne felejtsük: '88 február derekán megjelent egy cikk a mi a teendőről és bő másfél év alatt, korántsem ideálisnak mondható feltételek közepette, – nem felejtendő, hogy az első többpárti választásokra készülő, egyébként is forrongó Magyarországról van szó – egy előzménytelen kormányzati intézmény megszületett és működni kezdett. Ismétlem: amit már nem kellett kitalálni, a rendszerváltó kormánynak csak igazítani kellett egy már létező struktúrán. A Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Kollégium és a Titkárság közel egyéves tevékenysége során óriási munkát végzett; egyfelől azzal, hogy felhívta a figyelmet a meglévő problémákra, másfelől pedig rámutatott a továbblépés lehetséges irányaira.
A viszonylag hamar létrejövő és folyamatosan, másfél évtizeden keresztül bővülő intézményrendszernek köszönhetően azokon a területeken is kialakulhatott az együttműködés, ahol '88-ban ilyenre gondolni nem is lehetett. (egyházak, civil szervezetek, média, oktatási intézmények, kisebbségi diplomácia stb.) Ennek fontosabb állomásai ismertek: alkotmányos előírás megjelenítése a határon túli magyarok iránt érzett felelősségvállalásról, a magyar-magyar párbeszéd intézményesítése, OGy határozat – ellenszavazat és tartózkodás nélkül – a MÁÉRT-ról, határon túli magyarokkal foglalkozó minisztériumi szervezeti egységek létrejötte, tudományos háttérintézmények, közalapítványok, műholdas tévé, egyetemalapítás és -építés, a szomszéd országok kormányaival, valamint a civil társadalmi szerveződéseivel való koordinált kapcsolattartás, a Kárpát-medence magyar közösségeivel élő, napi kapcsolat, nemzeti ünnepeken együttlét és közös ünneplés, a „Magyarország 2000” négy találkozója a világ magyarjainak legjelesebbjeivel (ma már ilyen kivitelezhetetlen, sőt elképzelhetetlen lenne), tudományos konferenciák autonómiákról, a mi gondjainknak a Nyugat részéről történő megérthetőségéről, az önkormányzatok lehetőségeiről, az egyházak szerepvállalásáról a magyarság megtartása érdekében, műhelyviták, kiadványok, szakmai munkacsoportok, háttértanulmányok majd a 92%-al megszavazott Kedvezménytörvény és annak végrehajtása stb.
Az kulcsszavak tehát a szolidaritás, kapcsolattartás, támogatáspolitika, kétoldalú és sokoldalú kisebbségi diplomácia voltak – ezt szolgálta két évig az Antall kormány Határontúli Magyarok Titkársága majd 13 éven keresztül a magyar közigazgatás egyedülálló intézménye, a határon túl élő magyarok önálló jogi személyiséggel rendelkező központi költségvetési szerve, a Határon Túli Magyarok Hivatala.
Ez lenne az egyik olvasat.
Volt aztán egy másik olvasat is a HTMH-t megszüntető, 2006-os fel és leszámolóbiztosok olvasata. Eszerint – mint megfogalmazták saját kutatóintézetük szaknyelvén: a Határon Túli Magyarok Hivatala, a közalapítványok, a MÁÉRT a paternalista gondolkodásnak a szimbólumai, a felelős szakmai egyeztetés helyett a nemzetpolitikai túllicitálás terepei voltak. A múltba forduló, konfliktusorientált szellemiség letéteményesének bizonyult intézményekkel szemben a jövő a megújított struktúrájú, fejlesztésorientált megközelítésű új magyar nemzetpolitikáé. Erről az új, Gyurcsány Ferenc és köre által messzemenően támogatott nemzetpolitikai koncepcióról csak két korabeli értékelést idéznék, és szándékosan nem az akkori kormányt hivatalból bíráló ellenzéki oldalról. Így a szókimondó Tamás Gáspár Miklós: „ Az írásművet – amely a magyarra föltűnően emlékeztető nyelven készült – magam is megtekintettem, nincs semmi értelme” ezzel pedig – mint írja, szintén TGM, és Babitsot hívva segítségül:” a kormány olyan, mint ...„az őrült kertész”, aki csak vág, nyes, metsz, nyír, de nem ültet.” Bodor Pál pedig ekképp elmélkedett: „most vén fejjel azon bambulhatok, hogy politikailag az enyéim, épp az enyéim mintha csak zárt kelyhekben főznék ki elképzeléseiket azokról a kérdésekről, amelyek betöltötték életemet. És amelyek szűk körű, belterjes (szektás?) eldöntése életveszélyes lehet a baloldal számára.”
Vérszemet kapva a dózerolás lehetőségétől és manipulálva, és ezzel hozzá méltatlan igazságtalanságba hajszolva a politikailag elfogult ikont, az agg Fejtő Ferencet, a felszámolóbiztosok tovább mentek. Kimondták: a Határon Túli Magyarok Hivatala tevékenysége kártékonynak bizonyult, '90 óta pedig a kormányzati kapcsolattartás és támogatáspolitika inkább fiaskónak tekinthető, áporodott volt és elvetendő. Ők rádöbbentek, mint hirdették, „hogy az az intézményrendszer, amely a kilencvenes évek elején alakult, a két világháború közötti revíziós politika intézményrendszerének az újraélesztését jelentette... a trianoni határokon kívülre szorult magyar kisebbség támogatására a kilencvenes években létrehozott intézményi struktúra a két világháború közötti magyar revánspolitika revitalizálását jelentette”....Tíz év alatt százmilliárd forintot költöttünk el a határon túli magyarság támogatására... a támogatások elosztása követhetetlen, bürokratikus, sokszor a korrupciótól sem mentes volt... főleg az identitás erősítését célzó programok eredménytelenek voltak.”
A magyar kisebbségpolitika egyik szégyene, hogy ennek a lesajnálásnak és sárdobálásnak a hangoztatója egyébként – minő véletlen – az a kormányzati főfunkcionárius volt, aki egyébként egyedüli túlélője volt az általa bírált intézményrendszernek és aki – hisz kormány-háttérintézményként egy közalapítványt is kisajátíthatott magának – korábbi bőkezű fenntartóiról vélekedett ekképp. De az talán nagyobb szégyen, hogy leszámítva egyetlen politikust, a Horn-kormány egykori politikai államtitkárát, nem akadt Magyarországon senki, aki nyilvánosan fellépett volna e minősítés ellen, sőt a főfunkcionárius tovább végezhette nemzetpolitikai ámokfutását. De nem volt határon túl sem egyetlen tiltakozó hang, egyetlen véleményformáló közéleti szereplő sem, aki annak ellenére, hogy az említettek határainkon túl, 2007. április 26-án, Kolozsváron, egy sokszereplős nyilvános tanácskozáson hangzottak el és kerültek a sajtóba, ezt az útszéli gyalázatos megközelítést, amellyel eddig csak a környező országok nacionalista, szélsőséges politikusainak nyilatkozataiban lehetett találkozni, megcáfolta vagy visszautasította volna. Persze ne feledjem: az is igaz, hogy a HTMH mellett más intézményeket is megszüntetett az akkori kormány azzal az indokkal, hogy kisebb költséggel és racionálisabban működjenek az állami szervek – így számolta fel a hazai kisebbségi hivatalt is. Ahol ezt úgymond indokoltnak találták, ott ez a lépés nem történt meg. Egyebek között, e két bezárt intézmény költségvetésével nagyjából azonos költségigényű Magyar Űrkutatási Iroda önállóként megmaradhatott. Bizonyára valakik számára a csillagok közelebb voltak, mint a határon túli magyarok... Most joggal következhetne a harmadik olvasat is, az újragondolt és újjászervezett Határon Túli Magyarok Hivataláról, melynek visszaállítását követő közel egy esztendős tevékenységéről illene most említést tenni. Minden adott volna ehhez, hiszen a kormányzásra készülő Fidesz 2006-tól három nemzetpolitikai célt nevesítve is megjelölt, mint megvalósítandót: a Magyar Állandó Értekezlet összehívását, a kettős állampolgárság kérdésének újbóli felvetését és a Határon Túli Magyarok Hivatalának visszaállítását. Jól emlékszem megannyi, 2006 óta gyakran hangoztatott, erre vonatkozó kijelentésre, köztük az alábbi nekrológra különösen: „Nyugodjon hát békében a HTMH? Igen, de csak addig, amíg a nemzet ismét magához nem tér, mert akkor újra neki kell látni, és egy gyökeresen új szemléletű magyarországi közigazgatást kell felépíteni, melynek alapküldetése, hogy a határokkal szétszabdalt, mégis azonos értékeket valló közösséget szolgálja. (Szabó Tibor: Berekesztett nemzetpolitika, Magyar Nemzet, 2006. november 28.) Ma is előttem van az a sokkamerás, 2006 június 20-i sajtótájékoztató, ahol a HTMH Bérc utcai épülete előtt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke szenvedélyes hangon – és egyébként teljes joggal – tiltakozott eme „tékozlás”, a felszámolás ellen kijelentve: a HTMH, „egy rendszerváltó vívmány, melynek létrehozásában kiemelkedő szerepet játszott 1990-ben mind a baloldali, mind az első rendszerváltás utáni jobboldali kormányzat, egy országos hatáskörű szerv megszüntetése – közigazgatási értelemben – a határon túli magyarok ügyének a leértékelését jelenti” – és ez megengedhetetlen és korrigálásra szorul. Minap újraolvastam, hisz ma is fellelhető a www. miniszterelnok. hu honlapon a kormányzásra készülő Orbán Viktor korábbi tusnádfürdői beszéde: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Mi következik mindebből a konkrét programok szintjén? Ebből, kedves barátaim, az következik, hogy az új jobboldalnak az új politika programját kell meghirdetnie, ami azt jelenti, hogy határozottan harcolni kell a nemzeti érdekvédelem jegyében. Ami most itt, ezen a helyen azt jelenti, hogy harcolnunk kell azért, hogy a kárpát-medencei magyarok érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumai ismét létrejöjjenek: Magyar Állandó Értekezlet, Határontúli Magyarok Hivatala, határok feletti nemzeti újraegyesítés, állampolgárság kérdése.”(http://orban. hu/beszed/orban_viktor_tusnadfurd_337_i_beszede/) Magam, messzemenően egyetértve a tegnapi Németh Zsolttal „ Aki ismeri a közigazgatást, az tudja: függetlenül a felügyelettől, ha a kormány megszünteti a területnek a megjelenítését önálló, országos hatáskörű közigazgatási egységként, akkor leértékeli” (Magyar Hírlap 2006 június 22) s nemkülönben egyetértve a szintén tegnapi Orbán Viktorral, bevallom: számítottam a bejelentett „felértékelésre”, ennek az, „érdekegyeztető és közakarat kialakítására alkalmas fórumnak” a Tusnádfürdőn oly lelkesen megtapsolt újraindítására.
A harmadik olvasatomra e tárgyban viszont már nem kerülhet sor.
Kéretik ezért nem engem számon kérni!
II. A Határontúli Magyarok Titkársága és a Határon Túli Magyarok Hivatala:
Az Antall kormánynak, mint láttuk volt mire építenie, amikor 1990 májusában, a kormány hivatalba lépésének napján, a Miniszterelnöki Hivatal keretében megalakult a Határon Túli Magyarok Titkársága. A folyamatosságot jól mutatja, hogy az új HTM Titkárság indulásakor a munkatársakból több az egykori „régi” Tabajdi-féle Titkárságon dolgozók közül kerültek ki, mások pedig az augusztusban, külön országos hatáskörű szervként megalakult Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Hivatalában folytatták munkájukat. Ugyanakkor, hogy a magyarországi nemzeti kisebbségeket és a határon túli magyar kisebbségeket érintő kérdések súlyuknak és jelentőségüknek megfelelően kormányszintre emelkedjenek, egy tárca nélküli miniszter felügyelte a két intézményt. A kisebbségi ügyek miniszteriális szintre történő emelésének szándéka, mely végigkísérte a HTMH egész történetét, ekkor tűnt leginkább megvalósíthatónak. Az erre irányuló kezdeményezéseket a bürokrataszemlélet visszaverte, akárcsak az 1998-as Orbán kormány alakítása idején felmerült hasonló javaslatot, melynek kezdeményezéséhez a közigazgatás eleve fenntartásokkal viszonyult, már csak azért is, mert az a határon túliak részéről történt. (Az ilyen típusú fenntartásokról még szólok, hisz a HTMH 15 éves működését végigkísérte a jelenség.)
A felügyelet kérdése kulcskérdés volt, hiszen a HTMH helye és súlya a magyar közigazgatásban alapvetően a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli helyzetének volt függvénye. Miközben a létét meghatározó kormányhatározat alapvetően központi koordináló szerepkört szánt neki, több mint másfél évtizedes fennállása alatt többször hol a Miniszterelnöki Hivatal, hol pedig a Külügyminisztérium felügyelete alatt működött. Ez az ide-oda helyezés, a gyakori változás eredményezte, hogy – természetes módon – nemcsak az eltérő felfogású kormány-programokhoz kellett igazodnia, hanem – természetellenes módon – az amúgy is sok energiát felemésztő közigazgatási együttműködést olykor az alapoktól kezdve újraépíteni. Csak egyetérteni tudok egyik, '98- és 2002 közötti HTMH elnök véleményével: „a HTMH közigazgatáson belüli helye és szerepe az ellátandó feladathoz képest az elmúlt 15 évben soha nem volt kielégítő. Érdekérvényesítő képessége mindig attól függött, hogy a felügyeletét ellátó kormánytag mekkora politikai súllyal bírt. A HTMH ezt annyiban tudta befolyásolni, amennyiben szakmai tekintélye és „közigazgatási harcossága” lehetővé tette. Ebben a tekintetben a MÁÉRT és a Státustörvény valamint a kisebbségi vegyes bizottságok adtak komoly hátteret. A magyar közigazgatás és különösen a Külügyminisztérium apparátusa valójában folyamatosan akadályozta a határon túli magyar ügyek érdemi megoldását.” (Szabó Tibor nyilatkozata, Magyar Nemzet 2007. január 4.)
A másik kulcskérdés az volt, hogy hogyan és kikkel működjön a HTMH?
Az indulásnál kialakított szerkezeti felépítést, amely területi és funkcionális egységeket foglalt magába – bár az egymást követő különböző kormányok alatt bekövetkezett hangsúlyeltolódások és feladatnövekedések természetesen módosításokat hoztak – gyakorlatilag a hivatal mindvégig megőrizte. Már a kialakulásnál érvényesült az a szemlélet – és ehhez, amikor csak lehetett a hivatalvezetés ragaszkodott, – hogy a munkatársak kiválasztásánál ne csak a szakmai felkészültség és elkötelezettség, meg természetesen a határon túli magyar közösségek helyzetének naprakész ismerete legyen feltétel, hanem az adott kisebbség-többség viszonyának is a minél teljesebbkörű ismerete, beleértve a többség nyelvét, kultúráját, mentalitását is. E követelményeknek – hely- és nyelvismeretük révén – értelemszerűen leginkább azok feleltek meg, akiknek anyakönyvi kivonatában születési helyként nem magyarországi település szerepelt, illetve a szomszéd országokban élőkhöz családi vagy baráti kapcsolatok fűztek és akiket – éppen származásuknak, kapcsolataiknak köszönhetően – minek is tagadni: a közigazgatás számos szereplője mindig is fenntartásokkal kezelt. Önmagában az a tény, hogy a magyar közigazgatásban létrejött és működik egy olyan kormányzati intézmény, amelynek ügyfelei nem magyar állampolgárok, eleve kiváltotta a bürokrácia fenntartásait – negyven év nevelése „sikeres” volt. Valójában ez nem is volt meglepő, hisz ha nem sikerült társadalmi szinten elfogadottá tenni a nemzeti szolidaritás eszméjét, a közigazgatás miért lenne képes csodákra? Hiába volt meg a mindenkori, hol erőteljesebb vagy sápadtabb politikai támogatás – ez, mint láttuk, a mindenkori felügyelő államtitkár kormányzaton belüli pozíciójától függött – a hivatal kezdeményezéseinek, de gyakran a munkatársainak is, a klasszikusnak számító tárcasovinizmuson túlmenően is, olyan típusú ellenállásokkal is szembesülnie kellett, mely más közigazgatási együttmunkálkodásban, más köztisztviselői érintkezésben ismeretlen volt. Ráadásul a számukra kötelezően előírt, legmagasabb fokú, nemzetbiztonsági ellenőrzés /átvilágítás megléte sem volt akadály arra, hogy a velük és rajtuk keresztül a kormányzat egy hivatalával szembeni bizalmatlanság és távolságtartás teljesen megszűnjön. (S ha az aktuálpolitikai érdek úgy kívánta, a szolgálatkész és helyezkedő kiszolgálók nem riadtak vissza a zsigeri fenntartások meglovagolásától, de a méltatlan lejárató manőverektől sem, kitalálva és hivatalos fórumokon is megfogalmazva, hogy azok az emberek, akik megannyi éven keresztül elkötelezettséggel és különleges szakmai hozzáértéssel végezték a dolgukat – tulajdonképpen megbízhatatlanok. “Mintha csak megrendelésre született volna a Mucuska-gate-ként elhíresült kém-tragikomédia” – pörölt a világgal Szabó Tibor, egykori hivatali elnök, midőn sajtóban olyan sugallt írások jelentek meg, amelyek kifogásolták, hogy túl sok határon túli magyar dolgozott a hivatalban. (Magyar Nemzet, 2006. november 28.)
És mindezek ellenére, vagy talán éppen azért, mert a nehézségek, a gáncsoskodások olykor többleterőt adtak az egykori hivatali munkatársaknak. Érdemesnek tartom, hogy e szubjektív krónikában róluk is szóljak, akiknek köszönhető, hogy a HTMH név, több lett, mint áruvédjegy. Azért is megérdemlik az elismerést legalább itt, hisz a HTMH nemcsak létében volt egyedülálló a hazai adminisztrációban. Utánanéztem: a Határon Túli Magyarok Hivatala volt az az egyedüli olyan kormányzati intézmény a magyar közigazgatásban, amelynek soha, egyetlen alkalmazottja munkáját se gondolta elismerni, akár egy icike-picike oklevelecskével, egyetlen kormányzat sem. És nem azért, mert ne lett volna itt is, mint bárhol máshol, egy valaki, egy nyugdíjba vonuló köztisztviselő, kinek ez ki szokott járni! Egyszerűen arról van itt szó: a HTMH-t a közigazgatás ugyan elviselte, tudomásul vette, de részének, nem akarta elfogadni! E téren üdítő kivétel csak kettő volt és azok is a határon túlról jöttek: 2006 júliusában, az RMDSZ belső parlamentjének, az SZKT-nak ülésén Takács Csaba nyilvánosság előtt köszönte meg a HTMH valamennyi vezetőjének és minden munkatársának 15 esztendő kitűnő munkáját és ugyanezt tette meg, 2006 augusztus 24-én a vajdasági „Magyar Szó” vezércikke is
Nevekkel nyílván nem terhelem önöket, de megítélésüket, és főleg annak az intézménynek „az jó híréért, az szép tisztességéért” remélem sokatmondó lesz, ha elmondom, a teljesség igénye nélkül, hogy a HTMH-n kívül hogyan álltak meg ők a helyükön. Egy valamikori HTMH-ban pályáját kezdő, majd vezetőként is dolgozó munkatárs, ma az egyik legismertebb magyar EP-képviselőnő és szintén a hivatalban kezdte pályáját a brüsszeli bizottsági apparátus két főállású alkalmazottja. Hosszú ideig erősítette a HTMH csapatát Magyarország jelenlegi belgrádi, kisinyovi, moszkvai és helsinki nagykövete meg a brüsszeli EU-s képviseletünk egyik nagyköveti rangú vezetője. A Határon Túli Magyarok Hivatalában dolgozott éveken át a volt azerbajdzsáni, bosznia-hercegovinai, romániai, szerbiai, de még az egykori tanzániai külképviselet-vezető is. Napjaink beregszászi és csíkszeredai főkonzulja is egykori HTMH munkatárs, miközben az is tény, hogy a korábbi csíkszeredai és ungvári főkonzul is valamikori HTMH munkatárs volt. Adott a HTMH eddig a honvédelmi tárcáknak két, a külügyi és kulturális tárcáknak pedig egy-egy helyettes államtitkárt – ezek közül kettő jelenleg van funkcióban. Adott továbbá három ízben is egy-egy igazgatót a pozsonyi magyar kulturális intézet számára, egyet pedig a sepsiszentgyörgyi kulturális intézetnek. Adott egy kitűnő nemzetközi jogász és ma egyetemi oktató személyében az ENSZ-nek egy országrapportört, kit épp minap neveztek ki a Tom Lantos Intézet kutatási igazgatójának, továbbá két ízben is a kormányfők számára egy-egy politikai főtanácsadót, akik közül az egyik ma a Magyar Nemzeti Vagyonkezelő egyik vezető munkatársa, a Magyar Tudományos Akadémiának pedig egy a nemzetközi kapcsolatokért felelős vezető tisztségviselőt. Húszat is meghaladja a külügyminisztériumban pályájukat folytató egykori hivatali dolgozó száma, többen közülük ma vagy korábban, vezető beosztásban is szolgáltak/ szolgálnak idehaza vagy külföldön. Tíz évig a HTMH-t erősítette Martonvásár mai polgármestere, a pályakezdésétől hét éven keresztül a jelenlegi óbudai alpolgármester is a hivatal munkatársa volt, de még Zala megyében, Nemessándorházán is szolgál polgármesterként egy valamikori kolléga. Többen egyetemi katedrákon, tudományos intézetekben, az Országgyűlés Hivatalában vagy a Köztársasági Elnöki Hivatalban kamatoztatják/ kamatoztatták a HTMH-ban szerzett tudást és tapasztalatot. Mások napi és hetilapok, folyóiratok megbecsült szerkesztői vagy külső munkatársai szerzői lettek, esetleg az üzleti életben értek el komoly sikereket – ékesen bizonyítva, hogy a Határon Túli Magyarok Hivatala olyan szellemi potenciállal is rendelkezett, mely nevét többre jogosította fel, minthogy azt egyszerű áruvédjegyként jegyezzék.
Végül is mit tettek ők és őáltaluk a hivatal?
Szolgálták mindenekelőtt az érdekvédelmet, hiszen a hivatal kiemelt feladata volt, hogy a kárpát-medencei magyarok legitim szervezeteivel együttműködve és őket mindig önálló politikai entitással rendelkező partnernek tekintve a szomszédos országok magyar közösségeinek gondjaival, kezdeményezéseik és törekvéseik támogatásával foglalkozzon. Szolgálták mindezt úgy, hogy érvényesüljön az a rendszerváltozás óta folytatott, és 1992. augusztus 18-án a magyar kormány által meghirdetett elv, miszerint csak a határon túli magyarok legitim szervezetei véleményével egyetértésben lehet döntést hozni az őket érintő kérdésekben. Tartották a kapcsolatot és segítettek idehaza és mindenütt, ahol magyarok éltek és nemcsak a Kárpát-medencében, főleg azt követően máshol is, hogy egy jobb sorsra érdemesült, a világ magyarságát összefogni hivatott világszövetség önmaga karikatúrájává silányult. Még a néha magukat mostohábban kezeltnek tekintett, nyugati magyarok is úgy látták – és hadd hívjam most segítségül a nagyrabecsült bécsi Deák Ernőt: – „legtöbben úgy érezték, hogy a szó szoros értelmében hazajárhattak, amikor betértek a Határon Túli Magyarok Hivatalába, ahonnan a barátságos fogadtatáson és biztató szón túl sohasem jöttek el üres kézzel. Bármennyire jótékonysági intézmény benyomását keltette is az a fajta felkarolás, jobbára senkiben sem tudatosodott ez, mivel a családiasság légkörét érezhette maga körül bárki.” Tették ezt, korántsem csak munkaköri kötelességként és nem 8 órás munkaidőben, szervezéssel, közvetítéssel, értetlenkedők meggyőzésével és érdeklődők tájékoztatásával, elemző munkával és nemzetközi fórumokon való aktív részvétellel, jogsegélyszolgálattal és sajtómunkával, szociológiai és demográfiai elemzésekkel, a magyarság sorsát előtérbe helyező politikai és gazdasági stratégiák kimunkálásával – egyszóval a nemzeti összetartozásba vetett meggyőződéstől vezérelve, mindennel, amivel elősegíthető az élhető szülőföldön való boldogulás.
Részt vállaltak a szomszédos országokban élő magyarokkal kapcsolatos kormányzati döntések előkészítésében, a kisebbségpolitikai koncepciók kialakításában és érvényesítésében. és közreműködtek a minisztériumok és más állami szervek határon túli magyarsággal kapcsolatos tevékenységében. Nemcsak figyelték a törvény-előkészítést, hanem javaslatokat is tettek a jogalkotási programokhoz, aktívan közreműködve a kisebbségben élő magyarokat érintő jogszabálytervezetek véleményezésében, nemzetközi egyezmények előkészítésében és javaslatot tettek a költségvetési támogatás súlypontjaira – egyszóval a nemzetpolitika alakításának kezdeményezői és cselekvő elősegítői voltak.
Szolgálták a támogatáspolitikát, hiszen a mindenkori magyar kormányok támogatás-politikai gyakorlatában a HTMH-ra egyrészt konkrét végrehajtó szerep, másrészt a többszereplős támogatási rendszer koordinációjának feladata hárult. A hivatal kezelte a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló különböző célzott rendeltetésű pénzügyi alapokat (Sapentia-, Horvátországi Újjáépítési-, Délvidéki-, Kárpátaljai-, Lendvai Magyar Ház-, Szabadkai Magyar Ház-, Református Világtalálkozó- és Csángó Alap stb.), a Kedvezménytörvény által biztosított oktatási-nevelési támogatások lebonyolítását és a rendkívüli, előre nem látható helyzetek megoldására szolgáló ún. Koordinációs Keretet.
Különböző időszakokban váltakozó sikerrel, a különböző szervezetek döntéshozó testületeinek munkájában való részvétellel a jogszabályokban előírt, de a mindennapokban kiküzdeni kényszerülve, ellátták a koordinációs feladatokat. Ennek eredményessége függött egyrészt attól, hogy az adott időszakban volt-e meghatározott stratégiai cél, aminek érvényt kívánt a kormányzat szerezni, illetve attól, hogy mennyire voltak ehhez partnerei a magyar közigazgatásban, majd egyre markánsabban jelentkezett az, hogy mennyire voltak ehhez partnerek a Magyarországról „becserkészett” határon túli vezéregyéniségek.
Szolgálták a kisebbségi diplomáciát, hiszen a HTMH hatá

Elkezdte működését az EMNT Szórványtanácsa
A Szórványtanács megalakulásával, annak konkrét struktúrájának, céljainak meghatározásával zárult a Konferencia az Erdélyi Szórványért második, brassói tanácskozása. A november 12-i eseményt az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Brassó megyei szervezete a Brassói Magyar Napok keretén belül szervezte a Reménység Házában, olyan neves előadók részvételével, mint dr. Lélfai Koppány, a Bethlen Gábor Alapkezelő (BGA) Zrt. vezérigazgatója és Csete Örs, az Apáczai Közalapítvány igazgatója. A Szórványtanács alakuló ülését Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke vezette, a jelenlévők között szerepelt Bajtai Erzsébet nagykövetné asszony, Szegedi László, a Brassói Református Egyházmegye esperese, Máté Sándor, unitárius lelkész, ifj. Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület elnöke, Boros Rezső, az Erdélyi Magyar Ifjak Szórványért szakcsoport tagja, Szász Ágnes, az Erdélyi Kárpát Egyesület brassói osztályának elnöke, valamint helyi vállalkozók és az EMNT területi szervezeteinek képviselői.
A Szórványtanács megalapítását hosszabb előkészítő munka előzte meg, melynek alapjait a május 13-14. között Temesváron lezajlott Szórvány és nemzetépítés című konferencia rakta le (itt született meg annak a szórványstratégiának a vitairata is, melyet Bodó Barna, a Magyar Állandó Értekezlet Szórvány Szakbizottságának elnökeként tett le a MÁÉRT asztalára).
Toró T. Tibor, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke az alakuló ülésen elmondta: „Az EMNT harminc Demokrácia-központtal, körülbelül száztíz munkatárssal rendelkezik, erre építhet az újonnan megalakult Szórványtanács.” A konkrét munkacsoportot viszont egy ennél szűkebb csapat képezi, melyet az EMNT szórvány-megyei szervezeteinek vezetői, illetve elismert szórványügyi szakemberek, köztük dr. Bodó Barna, a Szórvány Alapítvány elnöke, dr. Erdei Ildikó, a Temes Megyei Civil Tanács elnöke, Gergely István „Tiszti”, a Lasarus Alapítvány elnöke, és nem utolsó sorban Szegedi László református esperes, a kőhalmi szórványközpont vezetője, akit a jelenlevők felkértek a Szórványtanács irányítására, dr. Kovács Lehel István, az EMNT brassói alelnöke titkári segítségével. „A diagnózis felállítása érdekében a közös problémák feltárása az elsődleges cél.” – jegyezte meg Szegedi László, miután megköszönte a bizalmat, kihangsúlyozva, hogy a szórványkérdést depolitizálni kell. Szegedi László aláhúzta, hogy az új munkacsoportból kihagyhatatlan az egyház, az iskola és a civilek, valamint újra be kell vonni a vállalkozói réteget, akik saját forrást is biztosítanak majd a munkacsoport programjaihoz.
A Szórványtanács munkáját máris elkezdte, – körülbelül egy év alatt kívánja feltérképezni a szórványmegyék településeinek jelenlegi helyzetét, valamint az ott élő magyarok problémáit –, személyes felkeresések, kérdőívezés, statisztikai felmérések előzik majd meg a konkrét megoldás-csomagot. 
Erdély.ma

A nemzetpolitikai prioritások újragondolása
Az elmúlt hetek magyar nemzetpolitikai szempontból két fontos témát hoztak nyilvánosságra: a romániai népszámlálási adatok első etnikai bontását, illetve a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) és a magyar kormány illetékesei között kialakuló konfliktust. Jelen írásnak nem célja, hogy ezen utóbbi esemény körül kialakult politikai vitában állást foglaljon, inkább a diskurzus más irányokban való megnyitásának lehetőségeit keresi.
Ugyanakkor fontos megemlíteni, hogy a szöveg geneziséhez és gondolati sémájának kikristályosodásához nem az egyik vagy másik kérdéskörhöz fűzött vélemények sora, hanem éppen a két esemény véletlenszerű együttmegjelenése szolgáltatott alapot. Más szóval, jelen írás nem a csángótámogatás körül kialakult jelenlegi pénzügyi problémákról, illetve a magyar kormány ez irányú lépéseiről fog szólni, hanem a kérdésből kiindulva a jelen támogatási és nemzetpolitikai célkitűzések népszámlálási adatok tükrében való átvizsgálását szeretné elérni.
A csángótámogatás helye a romániai magyar támogatáspolitikában
A támogatáspolitikával kapcsolatosan kevés adattal rendelkezünk, jelen írásban a kettő kapcsolatát a nyilvánosságra került 2010-es támogatási adatokból, illetve az általános trendekből próbálhatjuk meg rekonstruálni. A csángótámogatási rendszer szempontjából az ügy egyszerűbb, hiszen az MCSMSZ volt eddig a felelős a főbb kulturális rendezvények szervezéséért, illetve a moldvai csángó oktatási program menedzseléséért is. A szervezet honlapján megjelenő pénzügyi beszámoló alapján a 2010-es évben a szövetség körülbelül 150 millió forintból gazdálkodott, amelynek mintegy felét adta a magyar állam különböző forrásokból. Emellett fontos megemlíteni, hogy 2000-es létrejötte óta a támogatásra elkülönített keret folyamatosan növekedett, a magyar kormány „politikai színezetétől” függetlenül. Romániába a csángóprogramok támogatásán kívül a magyar állam kulturális és oktatási céllal több forrásból is juttat pénzt. Az egyik legfontosabb ezek közül az oktatás-nevelési támogatás, amely 2010-ben körülbelül 2,4 milliárd forintot jelentett, ami 121 ezer, magyar nyelven tanuló, 18 évnél fiatalabb diák évi 20 ezer forintos támogatását fedte.
Az oktatás-nevelési támogatás 2011-re elérte a 3 milliárd forintot, hiszen a jelenlegi magyar kormány az óvodai oktatásban részt vevő gyerekek számára is megnyitotta forrásait. Emellett normatív támogatásban részesül a Sapientia EMTE is, amelynek költségvetése 2010-ben 1,5 milliárd forint volt. Az egyetem 2001-es megalakulása óta hasonló, de emelkedő évi támogatásban részesült, 2011-ben elérve a 2 milliárd forintot. Ebből kivétel a 2006-os esztendő, amely a nagyobb infrastrukturális beruházások éve volt. A nyilvánosság számára is elérhető kulturális és oktatási támogatások a Szülőföld Alap Irodán keresztül kerültek kiosztásra. A Szülőföld Alap az Illyés Közalapítvány jogutódja, amely 2011-től az Apáczai Közalapítványhoz hasonlóan beolvadt a Bethlen Gábor Alapkezelő Zrt.-be. Az intézmény 2010-es beszámolója alapján a Romániába érkező pályázati támogatások értéke 694,3 millió forint volt. Ezenfelül léteztek soron kívüli támogatások is, illetve az Apáczai Közalapítvány, a Nemzeti Kulturális Alap és a Nemzeti Civil Alap is juttatott a határon túlra támogatást, azonban ezekről vagy nem rendelkezünk nyilvános adatokkal, vagy a támogatás az előzőkhöz képest elenyésző.
A csángóprogramok támogatása a Romániába érkező támogatások közötti helyének és súlyának megállapításához néhány pontosítás szükséges. Egyrészt érdemi módon a csángóprogramok támogatását kizárólag a Szülőföld Alap által nyújtott támogatásokkal lehet összehasonlítani, hiszen a szórványban működő szervezetek és intézmények rajta keresztül tudtak támogatáshoz jutni. Másrészt a Szülőföld Alap kuratóriumai rendelkeztek külön a szórványokat megcélzó programkiírásokkal (2010-ben ez körülbelül 59,4 millió forint volt). Harmadrészt fontos tisztázni, hogy mind az erdélyi szórványban működő szervezetek, intézmények, mind pedig a csángó szövetség részt vehetnek a Szülőföld Alap más kiírásaiban is, illetve 2010-től körvonalazódott egy külön szórványprogram beindításának lehetősége is. Negyedrészt világos, hogy a magyar állam által nyújtott csángótámogatás összege nagyobb, mint az erdélyi szórványvidékek számára elkülönített források összesen.
Népszámlálási adatok és a szórványkérdés
A népszámlálásról napvilágot látott előzetes adatok elemzésére több szerző is vállalkozott, ennek megismétlése értelmetlen lenne, azonban a szórványrégiók adatainak rövid ismertetése jelen írás szempontjából mindenképpen fontos, hiszen ezek egységesen katasztrofális eredményeket mutatnak. Hunyad és Temes megyében több mint 30, Arad, Fehér, Máramaros és Szeben megyében pedig több mint 20 százalékkal csökkent a magyarok száma. Ezzel szemben Bákó megyében körülbelül 1,3 százalékkal nőtt csak a magukat magyarnak vallók száma, a csángók számáról pedig még nincs adat. A fentiekből két következtetést vonhatunk le. Egyrészt az erdélyi szórványmegyék esetében a magyarok fogyása drasztikusabb, mint ahogy a demográfiai szakértők megjósolták, egyben előrevetítve nemcsak a szórványtámogatás szükségességét, hanem az eddigi célirányos támogatások hiányának visszafordíthatatlan következményeit is.
A MAGYARSÁG LÉTSZÁMÁNAK ALAKULÁSA A SZÓRVÁNYMEGYÉKBEN
FORRÁS: INS
Megye 2011-es népszámlálás összesen román magyar % összesen 2002-es népszámlálás román magyar % csökkenés %
Arad 409 072 343 163 37 067 9,06% 461 791 379 451 49 291 10,67% 12 224 24,80%
Bakó 583 588 561 034 4373 0,75% 706 623 688 719 4317 0,61% -56* -1,30%
Beszterce-Naszód 277 861 249 925 14 773 5,32% 311 657 281 273 18 349 5,89% 3576 19,49%
Fehér 327 224 294 335 15 870 4,85% 382 747 346 059 20 684 5,40% 4814 23,27%
Hunyad 396 253 369 782 16 219 4,09% 485 712 450 302 25 388 5,23% 9169 36,12%
Máramaros 461 290 360 018 34 781 7,54% 51 0110 418 405 46 300 9,08% 11 519 24,88%
Szeben 375 992 340 836 10 893 2,90% 421 724 382 061 15 344 3,64% 4451 29,01%
Temes 649 777 555 752 35 294 5,43% 677926 565 639 50 556 7,46% 15 262 30,19%
* Bakó megyében a magukat magyarnak vallók száma növekedett.
Másrészt a Bákó megyei számadatok talán elmaradnak a vártnál, megkérdőjelezve az elmúlt évek oktatási és programtámogatásainak befolyását. Ezzel semmi esetre sem az oktatási program minőségét kritizálom, sem az MCSMSZ hozzáértését vitatom, hanem azt a kérdést feszegetem, hogyan és miért kezeli a magyar kormány a csángókérdést a szórványkérdésből általánosan kiemelve.
Csángókérdés és szimbolikus nemzetpolitika
Habár nem vagyok a csángókérdés különösebb szakértője, elfogadom azt a szakirodalmában elterjedt állítást, mely szerint a csángók kimaradtak a modern magyar nemzetépítésből, hiszen a reformkor előtt vándoroltak a már akkor a magyar befolyáson kívülinek számító területekre. Ezt több adat is bizonyítja, de leginkább az, hogy a csángók által beszélt magyar nyelv nem teljesen azonos az általunk is beszélt, standard köznyelvvel. Az identitásuk szempontjából pedig a katolikusságuk legalább olyan fontos, mint maga az anyanyelv, hiszen az egyház kiemelten fontos szerepet játszik a közösségek életében. Ugyanakkor érdekes módon a csángókat sokáig a román állam nemzetiesítő politikája is elkerülte, inkább valamiféle prenacionális, sajátos vallási, nyelvi és etnikai identitás segítségével határozva meg magukat. Ez nem jelenti, hogy a csángók érintetlenül gyakorolhatják/gyakorolhatták nyelvüket és vallásukat az elmúlt évszázadokban, hiszen magyar nyelvű iskoláik nincsenek, egyházi szempontból pedig a iaşi-i/jászvásári katolikus püspökséghez tartoznak, amely eddig teljes mértékben elzárkózott a magyar nyelvű vallási szertartások felvállalásától.
A román asszimilációs politika ellenére a kilencvenes évek végén a magyarul tudó katolikusok száma a régióban kb. 60 ezerre tehető, azonban a 2002-es népszámláláson Bákó megyében mindössze pár ezren vallották magukat magyarnak vagy magyar anyanyelvűnek és csupán pár százan csángónak. A római katolikusok száma a megyében 100 ezer fölött volt. Nem véletlen tehát, hogy a csángó falvak, a csángó identitás az elmúlt 50 évben a magyar néprajztudomány és antropológia egyik fő érdeklődési körébe tartozott, de a Csángóföld fontos célpontot jelentett a magyar nyelvet oktatni vágyó és a magyar kultúra megtartásáért küzdő önkéntesek számára is. Az anyaország felől pedig – a Székelyföld megítéléséhez hasonlóan – a Csángóföld esetében létezik egy romantikus nemzetideál, mely szerint az egy olyan hely, ahol a magyar nyelv még tiszta, modern kori intézményesülés előtti formájában megtalálható, és olyan emberek lakják, akik az idegen elnyomás ellenére képesek voltak saját identitásukat megtartani, képesek voltak megmaradni. Továbbá sok esetben ezeket a közösségeket a magyar nemzet elveszett – „elcsángált” – bárányainak is tekintik, akiket vissza kell terelni a magyar nemzet keretei közé. A fentieket figyelembe véve nem meglepő az az elkötelezettség, amellyel a magyar kormány és az erre a célra létrejövő magyarországi és erdélyi civil szervezetek (pl. a Moldvai Magyar Oktatásért Alapítvány) a kérdéshez viszonyulnak, morális és pénzügyi szempontból egyaránt.
A csángókérdésnek, mint nemzetpolitikai célkitűzésnek, van egy további vetülete, amely szimbolikus szempontból nagyobb fontossággal ruházza fel, mint bármelyik másik szórványvidéket. A magyar nyelvoktatás fellendítését célzó támogatások nacionalizmuselméleti szempontból mindenképpen a magyar nemzetépítés részét képezik, hiszen egy olyan csoport nemzetbe való integrálását igyekszik megvalósítani, amely nemcsak hogy kimaradt a modern magyar nemzet kikristályosodásának folyamatából, hanem egy másik, a konkurens román nemzetépítési próbálkozások célkeresztjében áll. Emellett nem mellékes szempont az sem, hogy a csángó közösségek nem a tradicionálisan magyarok által lakott területen élnek, hanem a magyar befolyás szempontjából „idegen” vidéken. Tehát a csángók két egymásnak feszülő nemzetépítési és nemzeterősítési projekt célcsoportját képezik, azonban nem ebben különböznek a Románia más területein élő magyaroktól, hanem abban, hogy ők nem az úgynevezett Nagy-Magyarországhoz tartozó területen élnek, és ennek következtében nem voltak soha részei még a kulturális értelemben vett magyar nemzetnek sem.
Továbbá a nemzetbe való sikeres integrálásuk szimbolikus szempontból is fontos lehet, hiszen ez a román asszimilációs politika ellenében valósulna meg. Vagyis: a magyar nemzetépítési projekt tehát egy olyan területen próbál felülkerekedni, amely soha nem tartozott magyar nemzetállami fennhatóság alá. Más szóval, a csángókérdés a magyar nemzeti presztízs és közép-kelet-európai szerep egyik szimbolikus terepe.
Programokat a szórványközösségeknek
Visszakanyarodva a népszámlálási adatokhoz és a nemzetpolitikához, két előzetes megjegyzés megtétele szükséges. Egyrészt nem kérdés, hogy a magyar nemzetpolitika jelentős szimbolikus vetülettel is rendelkezik. Ennek alapja az, hogy a magyar nemzethez tartozó személyek a magyar kultúra hordozóiként nemcsak Magyarország határain belül élnek, hanem azon kívül is, és a magyar állam mind a határain belül, mind pedig a határain kívül felelősséget vállal a bárhol élő magyarok identitásának szabad gyakorlásáért. Azonban amikor ehhez a felismeréshez stratégiákat, törvényeket és költségvetési tételeket rendelünk, akkor a kérdésről közpolitikai és pragmatikus keretek között is beszélhetünk. Másrészt a csángó magyar oktatási program része a magyar nemzetpolitikának, illetve a csángók magyar oktatáshoz való joga nem megkérdőjelezhető, ám ugyanakkor a nemzetpolitika pragmatikus keretek közötti tárgyalása szempontjából súlya legalábbis vitatható.
A népszámlálási adatok megmutatták, hogy az erdélyi magyar közösség fennmaradása több régióban kritikus, hiszen azokon a területeken, ahol a magyarság szórványnak számított, az elmúlt kilenc év alatt több mint egy negyedével csökkent a számuk, és ez a folyamat csak gyorsulni fog, sőt mi több, nem kizárt, hogy egyes területeken a csángókéhoz hasonló szituációba is kerülhetnek. Nemzetpolitikai szempontból a szórvány kérdése évek óta napirenden van, 2008 óta több ízben intézményesült, 2011 óta pedig külön stratégiával rendelkezik, viszont külön támogatási alapot számára még nem különítettek el. Habár a Szülőföld Alap kiírásaiban létezett a szórványvidékek számára külön keret, ez elmaradt a magyar kormány részéről a csángóknak juttatott támogatások nagyságától.
Ebből a szempontból a nemzetpolitikai prioritások felállításánál több dilemma is megfogalmazódik. Egyrészt kiemelten fontossá válik a szórványközösségeket megcélzó konkrét oktatási, kulturális és kutatási programok bevezetése. Másrészt elkerülhetetlen az elköltött határon túli támogatások eredményességének és hatásfokának vizsgálata és – ezzel párhuzamosan – a közösség szempontjából megfogalmazott prioritások lajstromozása. A kettő együtt alapul szolgálhat a rendelkezésre álló támogatási források nem csupán szimbolikus politikai prioritások mentén való elosztására és a romániai magyar közösség megmaradását jobban elősegítő, kiegyensúlyozott újratervezésére.
Toró Tibor
A szerző kolozsvári szociológus, politológus
(Mensura Transylvanica Politikaelemző Csoport)
Krónika (Kolozsvár)

Értjük-e egymást?
Amikor a Szabadság 2012. július 24–25-i számaiban megjelent, a szokványosnál talán igen, de a témakör súlyánál semmiképpen sem terjedelmesebb írásomban (Számvetés félidőben. Hogyan lehetünk sikeres nemzet?) kifejtettem az álláspontomat arról, milyen koncepcionális kérdések megválaszolására van szükség a nemzetpolitikában, abban reménykedtem, hogy nem csupán a romániai magyar közösség és annak véleményformálói mondanak majd arról így vagy úgy véleményt, de abban is, hogy a magyarországi hivatalos szereplők sem odázzák el a szükségszerű szembenézést az elmúlt két év fejleményeivel és annak a magyar közösségekre gyakorolt hatásával.
Ha szembenézésként és politikai korrekcióként nem is, de bizonyos értelemben a magyar hivatalos nemzetpolitika tartalmi összefoglalásaként mindenképpen tekinthetünk arra az írásra, amely a magyar kormány nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkárától jelent meg a Krónika 2012. október 8-i számában (Répás Zsuzsanna: Nemzetpolitika a gyarapodás jegyében), valamivel több, mint két évvel a magyarországi kormányalakítást követően.
Az e témakörben már bevettnek számító gyakorlat szerint mindazonáltal sajnálatosan kevés szó esik a koncepcionális, a magyarság jövőjét alapvetően meghatározó kérdésekről és az arra adandó válaszokról, cserében mintegy eláraszt bennünket számos szakmapolitikai vagy annak gondolt kérdés technikai részlete. Mert biztosan érdekes lehet, milyen elhivatottan végzi a honosítási eljárás során a kormányzati apparátus a munkáját – amihez komoly anyagi és személyi többletforrást kapott –, de talán ezért önmagában még nem kellene ünnepelnünk a munkájukat végző kollégákat. Arról, ami valóban meghatározó kérdés, hogy az érzelmi tölteten túl mit jelent az állampolgárság letelepedés nélküli megszerzésének lehetősége a magyar közösségek szülőföldön maradására és gyarapodására nézve, vajmi kevés szó esik. Azt pedig egyenesen kikerüli a hivatalos nemzetpolitika, hogy választ adjon arra, számolt-e azzal, hogy – ha csökevényes formában, kizárólag a pártlistákra történő szavazás jogának megadásával – a külhonban élő állampolgárok választójoga milyen következményekkel járhat e közösségekre és a magyarországi–külhoni magyar viszonyra. Mint ahogyan eddig még nem sikerült kellően cizellált választ kapni arra sem, miért is kellett a kulturális nemzet addig a magyar közegben vallott és Európában is általánosan elfogadott koncepcióját felrúgva, 2010-ben meghirdetni a „közjogi nemzetegyesítés” programját, és vajon mit is jelent ez valójában.
Sokszor kifejtettem, de most is megerősítem: a mindenkori magyar kormánynak elvitathatatlan joga, hogy kialakítsa és működtesse a magyar–magyar egyeztetés és a támogatáspolitika rendszerét. Egyetlen kívánalom a pártatlanság és a hatékonyság. Ezért önmagában nem az az érdem, hogy valamely kormányzat ilyen vagy olyan néven működtet valamilyen konstrukciót, hiszen a Bethlen Gábor Alapot sem azért kritizálják megszületése óta folyamatosan, mert nevet váltott Szülőföld Alapról, hanem mert nem működik kellő hatékonysággal és átláthatósággal, nem utolsósorban pedig kirekeszti a konkrét támogatási döntések meghozatalából a külhoni magyarság legitim képviselőit. Mint ahogyan az oktatási-nevelési támogatás körüli turbulenciák és gyakran keserű kritikák oka nem a támogatást lebonyolítók rapid és eléggé homályos érvelésű lecserélése volt, hanem az, hogy késve és a korábbiakhoz képest nehézkesebben jutott el a támogatás összege az érintettekhez.
És ha már a különböző magyar–magyar fórumok üléseinek idejét éljük: bármennyire is szeret hallgatni erről a hivatalos Budapest, 2006. és 2010. között is működött a magyar–magyar egyeztetés sokelemű rendszere, más néven mint ma, de a világ magyar közösségei képviselőinek bevonásával.
De mi lenne, ha egyszer nem merülnénk el a támogatáspolitika tengernyi technikai részletében, az egyes kérdések mikromenedzsmentjében. És nem azt bogoznánk, hogy a Határtalanul! Program egyenes folytatása-e az előző kormányzati ciklusban költségvetési forrásokból gazdálkodó Apáczai Közalapítvány hasonló programjának, vagy valami új felfedezés. Vagy a nyugati magyarság emlékeit összegyűjteni szándékozó projekt vajon azonos-e azzal, amit 2009-ben hirdetett meg az akkori nemzetpolitikai kormányzat? És persze jó lenne azt is feledni, miért tartott attól valaki, hogy egy jó, a magyar közösségek érdekét szolgáló program folytatása, mint például a nemzeti jelentőségű intézmények és programok dolga nem lenne szalonképes csak azért, mert Budapesten egy másik kormány alakult. Mert miközben ilyen kérdéseken elmélkednénk, nem maradna elég idő és energia a valóban meghatározó kérdésekre.
Abban talán nincs vita – és ezt a Krónikában megjelent cikk is alátámasztja –, hogy a külhoni magyarok nyelvi és kulturális önazonosságának megőrzése, az ehhez kapcsolódó intézményrendszer fejlesztése, támogatása prioritás. Ez például olyan ügy, aminek az eredményessé tételében, a versenyképes tudás megszerzésében minden szereplő gond nélkül képes együttműködni.
Éppen ezért örömmel vettem, hogy a nemzetpolitikai kormányzat az eddigi támogatási formákhoz a maga részéről az óvodai nevelésre irányuló figyelemmel járul hozzá. De itt újra előtüremkedik a koncepció kérdése: ha nem versenyképes a magyar nyelven szerzett tudás, akkor reálisan várható-e, hogy arányában növekszik majd a magyar nyelvű oktatást választók száma? Nem lenne-e időszerű, hogy szakmai kutatások eredményeképpen ne csak jelszavakban értesülhessünk az egységes oktatási tér kialakításáról, de láthassuk is végre annak kereteit? Népszerű lehet iskolát, egyetemet alapítani, de tudjuk, hogy lesz elegendő iskolás gyermek, érettségizett, az egyetem kapuit átlépni képes hallgató vagy csak a presztízskérdések számítanak?
Gyakran szeretnek megfeledkezni arról a nemzetpolitikával hivatalból foglalkozók, hogy a magyar közösségek jövőjének és a magyar–magyar viszonynak az alakulása nem függetleníthető a külső körülményektől, elsősorban a szomszédos államoktól, azok többségi nemzeteitől. Lehet másképp gondolni, de attól még nem lesz sikeres az a nemzetpolitika, amelyik nem a térségbeli kooperációt tekinti alapvető céljának. Az együttműködés képessége hozzátartozik a tekintélyes és megbecsült Magyarország alapértékeihez. Ahhoz a Magyarországéhoz, amelynek sikerét a külhoni magyar közösségekben is fontosnak tartják. Valóban, bizalom nélkül nem csak az államközi kapcsolatokban, de a magyar–magyar viszonyban sincs előrelépés.
Amíg a pártpolitikai logika szorításából nem sikerül kiszabadítani a nemzetpolitikát, addig lehetnek ugyan egyes projektek sikeresek, de nem lehet az egyes ciklusok eredményeit összegző és ötvöző szakpolitikákat megvalósítani.
Én továbbra is úgy gondolom, hogy a magyar kormány és a külhoni magyar közösségek közötti bizalomnak a pártpolitika-mentességre, a kölcsönös felelősségvállalásra és a közösségek autonómiájának tiszteletben tartására kell épülnie. És ezen a téren még bőven van tennivalója Budapestnek.
Ezeket a gondolataimat, a szokásnak megfelelően, először a szóban forgó írásnak helyet adó kolozsvári napilapnak küldtem el, de mivel szerkesztősége a közléssel kapcsolatos megkeresésre nem válaszolt, ezért – és a téma aktualitására való figyelem okán – fordultam a Szabadsághoz.
Gémesi Ferenc,
a Magyar Köztársaság Miniszterelnöki Hivatalának
volt kisebbség- és nemzetpolitikai szakállamtitkára
Szabadság (Kolozsvár)

Kallós Zoltán: a mezőségi magyar ember kétszáz éve él a szórványban
Értetlenül áll Szász Jenőnek az önkéntes területfeladásra és a szórvány kiköltöztetésére vonatkozó kijelentése előtt Kallós Zoltán néprajztudós. Abból a több mint egymilliárd forintból, amit Szász Jenő kapott a Nemzetstratégiai Kutatóintézet létrehozására és működtetésére, meg lehetne oldani nem csak az erdélyi, hanem a moldvai szórvány anyagi gondjait is – vélekedett Kallós Zoltán.
– Szívesen elbeszélgetnék a szórvány kérdéséről Szász Jenővel. Vajon járt-e valaha szórványban? Ne riogasson a szórvány halálával, mivel a mezőségi magyar ember, a történelem viharai miatt, már kétszáz éve szórványban él, és remélem, még sokáig élni fog. A mezőségi magyarok még mindig ugyanúgy ragaszkodnak szülőföldjükhöz, kutúrájukhoz, egyházukhoz. Ezt bizonyítja a magyar népi kultúrának az az archaikus rétege, ami itt maradt fenn a legkésőbbi időkig. Ha nem is tudnak magyarul, vállalják a magyarságukat. Szász Jenő nagyot hibázott ezzel a kijelentésével, bizonyára jócskán vesztett népszerűségéből az erdélyi magyarok körében. Ha Szász Jenőt olyannyira érdekli a szórvány, akkor látogassa meg Budapesten az Apáczai Közalapítvány volt igazgatóját, Csete Örsöt, aki az elmúlt években több mint 300 ezer kilométert utazott a Kárpát-medence magyarlakta területein, hogy megismerje a magyar nyelvű oktatás fontosabb szereplőit. Csete ellátogatott olyan kis erdélyi szórványtelepülésekre is, ahol mindössze két-három magyar élt a faluban – magyarázta lapunk kérdésére Kallós Zoltán. (Csete Örsöt idén január 1-jétől nevezte ki Balog Zoltán, az emberi erőforrások minisztere az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő főigazgatójának – szerk. megj.).
Nézze meg továbbá nem csak a válaszúti, hanem a szamosújvári, a kőhalmi, a vicei és a sármási kollégiumot (ez utóbbit ebben a tanévben indítottuk be), vagy a Böjte Csaba által vezetett alapítványt – ajánlotta Kallós. Akár azt is hozzátehetném, hogy jó lenne, ha nem csak a magyar, hanem a román kormány is jobban odafigyelne a kistelepüléseken működő iskolákra, hiszen még a román tannyelvű iskolák is nehéz körülmények közepette működnek ezekben a helységekben – fűzte hozzá Kallós.
– Abból a keretből, amit Nemzetstratégiai Kutatóintézet létrehozására és működtetésére fordítanak, meg lehetne oldani a Kárpát-medencei szórvány gondjait. Nem hiszem, hogy a politikusok kellő figyelmet fordítanak az elemi tagozatos magyar tannyelvű osztályokra. Tudni kell, hogy a már létező szórványközpontok a nagyon nehéz szociális és társadalmi helyzetből gyűjtik össze a gyerekek többségét, ennek ellenére a tízéves tapasztalat azt mutatja, hogy értékes magyar emberekként nőnek fel. Van olyan nyolcéves tanítványunk, aki a forró csoki megvásárlására kapott heti egy lejt hazaviszi hétvégén édesanyjának, mert tudja: szükség van még arra a kis pénzre is. Egy másik kislányt az édesanyja egy szál ruhában engedett el otthonról a válaszúti kollégiumba. Egy hétéves kisfiú akkor látott életében először vonatot, amikor szülőfalujából Válaszútra hozták tavaly ősszel. A Kallós Alapítvány elnökével, Balázs-Bécsi Gyöngyivel együtt pontosan tudjuk: milyen körülmények közepette élnek nem csak a növendékeink, hanem azok szülei is. Munkalehetőség nincs, a háztáji gazdaság pedig csak a legszükségesebbet biztosítja a családnak. Sok növendékünk, amikor idejön, csak levest eszik, mert nincs kétfogásos ebédhez szokva. S ha ezeket a tényeket nem vesszük figyelembe, ha nem próbálunk gazdaságilag is lépni, akkor pár év múlva nem lesz középiskolás, majd egyetemista, aki magyarul tanuljon – magyarázta Kallós.
Megtudtuk: a Kallós Alapítvány jelenleg több mint 90 elemista gyereknek biztosít otthont, akik 26 településről jönnek.
– Az észak-mezőségi falvakból származó gyerekek többsége olyan közösségekből jön, ahol 15-20 magyar él. Nagyrészük jobban tud románul, mint magyarul, amikor Válaszútra érkezik. A szomszédos Bonchidáról 20 gyerek ingázik. Fontosnak tartjuk, hogy az itt tanuló gyerekek 24 százaléka vegyes házasságból származik, ami a minőségi oktatásnak köszönhető. Az idén hozta el a válaszúti óvódába kisfiát a zsuki rendőr, hogy az magyarul tanuljon – hangoztatta.
Kallós Zoltán magától értetődő természetességgel közölte, hogy vegyes nemzetiségű faluban nőtt fel, ahol románok, magyarok és cigányok éltek, és ennek köszönhetően mindhárom nyelvet megtanulta, és válaszúti cigányasszony szomszédjával ma is tökéletesen beszél cigányul.
A néprajztudós büszkén mondta el, hogy egyik tanítványuk rajzai bekerültek egy gyerekeknek szóló, nemrég Budapesten napvilágot látott verseskötetbe illusztrációként.
– A politikusoknak nagyon oda kell figyelniük a szórványban élő romániai magyarságra. Ha nem ügyelnek, ha nem szívlelik meg a szakemberek és az ott dolgozók tanácsait, akkor 15-20 év alatt akár 500 000 magyart is elveszíthetünk... – összegzett Kallós Zoltán.
NAGY-HINTÓS DIANA
Szabadság (Kolozsvár),

Húsz rózsaszál Szent Erzsébet kötényéből a Gyimesekbe
Csíkszeredából a Gyimesek felé haladva ugyanaz a szokott kép fogad, mint a vidéken bárhol: szétlapított pillepalackok, édességes csomagolóanyag foszlányai, egyszóval jól megporosodott szemét az út szélén. Felsőlokra beereszkedve kellemes látvány a friss zöld színű hegyoldal, legelésző juhnyáj, lennebb, a faluban kertekbe zárt lovak látványa fogad. Itt is, mint például a Székelyföld legtöbb településén, látunk otromba és tájba nem illő lakóházakat, sőt élénk, például narancssárga színűeket is. A házak legtöbbje a hetvenes években épült vagy épült újjá, verandás változataik is megmaradtak. Faházak, nagy pajták, csűrök sűrűn egymás mellett. Az Ugra-pataki eltérőnél, a Szent Erzsébet nevét viselő iskola utcájában a kapu előtt állunk meg. Az udvaron ünneplőbe öltözött emberek, a színpadon népviseletben pompázó fiatalok: a diákok, akik az iskola alapkőletételének 20. évfordulója alkalmával tartott hálaadó szentmisén vesznek részt. Legtöbbje gyimesi viseletet hord, páran moldvai csángósat, néhányan székely ruhát.
A mise elkezdése után beállt csendben az út másik oldalán nőtt fenyőfákon éles hangon énekelnek a madarak, mintha beleszólnának ők is a szertartásba: mi is itt vagyunk! Berszán Lajos atya, az iskolaalapító a régi somlyai búcsúk hangulatát idézi meg, és a hívek akadályoztatásának valóban buta, erőszakos eszközeit is felemlegeti. Hogy miért? Mert éppen 20 évvel ezelőtt, 1993 pünkösdjén, május 28-án helyezték el az épület alapkövét, amit Bálint Lajos érsek áldott meg. Anyagilag támogatta az iskolaépítést a debreceni Keresztény Értelmiségiek Szövetsége.
Őseink hite, buzgósága nem veszett ki az emberi szívekből – tapasztalta meg 1990 után is Berszán Lajos gyimesfelsőloki plébános, bár úgy vélte, a vörös 45 év kimosta az emberekből a hitet is, meg az igényt is, hogy zarándokútra induljanak Somlyóra. Sőt idegenek, anyaországiak, debreceniek is számosan érkeztek, az meg senkinek sem tűnt fel, hogy nem is római katolikus vallásúak legtöbben.
A szertartás során röviden megismerkedhettünk a kezdetek eseményeivel is. A tervezés nem az iskolateremtéssel volt kapcsolatos. 1993-ban két autóbusznyi anyaországi zarándok szállt meg Felsőlokon. Azt határozták el vendéglátójukkal együtt: zarándokházat építenek. „Nekifogtunk, hogy megvalósítsuk ezt az álmot” – emlékezett Berszán atya. Közben Márton Áron püspök hatásáról esik szó a prédikációban: a püspök előszobájában az elvett, az állam által kisajátított egyházi iskolák fényképeit látta az ifjú Berszán Lajos. Mint akinek a házát kirabolták – hasonlítja a helyzetet.
Ennek a nevelésnek eredményeként „ki is alakult egy feje tetejére állított világ”. Az iskolateremtés ezért is vált fontossá. Bálint Lajos római katolikus püspök áldotta meg az alapkövet, rá múlt pénteken emlékeztek az iskola tanulói, akik a csíkdelnei régi templom melletti sírhelyét felkeresték, emléke előtt tisztelegtek. A püspök anyagilag és erkölcsileg is támogatta a felsőlokiak egyházi iskoláját, Berszán atya felemlegette: nem csupán ünnepeken, hanem hétköznapokon is eljött, beült a tanítási órákra is. Boldogan jött ide – sommázta az emlékező. Közben vonatzakatolás tölti meg a völgyet, és a nap kisüt, forróságát szétárasztja. Később a fény megfogyatkozik, beborul. Arra is választ kapunk, miért lett a tanintézet neve Árpádházi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnázium. Részben azért, mert a magyar szent a szegények támasza, segítője volt, amint az iskola is a rászoruló gyermekeket fogadja be, hogy segítse majd elhelyezkedni a társadalomban. Személyes indítékok is álltak a háttérben: az iskolaalapító lelkész édesanyja is az Erzsébet nevet viselte, bár ő nem érhette meg még az építkezések elkezdését sem. Vallásossága példaként szolgált gyermeke számára is, aki úgy emlékezik rá: az olvasó mindig a kezében volt, amikor meg nem, akkor dolgozott. Plébánosként két templomot festetett, mindkettőben ott van a magyar szent képi ábrázolása. Az oltáron előtte ugyancsak a magyar szentre emlékeztet a gyönyörű rózsacsokor (egyik legenda szerint amikor a szegényeknek kötényében ételt vivő Erzsébetet férje, mások figyelmeztetésére, számon kérte, mit visz el hazulról, ő azt felelte: rózsát – és télidőben rózsává változott a kötényébe rejtett és az éhezőknek szánt élelem).
Dr. Keresztesné Várhelyi Ilona hazajön Felsőlokra, ezért az ünnepségen szerepet is szántak neki. Az elmúlt két évtizedre emlékezve így fogalmazott: „a kezdeti magocskát segítettünk kicsírázni. Ausztráliától Amerikáig, Japántól Hollandiáig mindenütt volt olyan magyar, aki hitte, hogy ez a mag kicsírázik.” Majd eredményként állapította meg: az épület áll, és 16 éve már, hogy végzősöket bocsát el az iskola minden tanév végén, felnőttként.
Az épület terveit lovag vitéz Haranghy Sándor okleveles építészmérnök készítette, a Történelmi szent Lázár Katonai és Ispotályos Lovagrend (Málta) KLJ lovagja, a magyar Országos Egyházművészeti és Műemléki Tanács tagja, később Gyimesfelsőlok díszpolgára. A szertartás során megszólalva, a meghatottságtól elcsuklott a hangja.
A mise után a szabadtéri színpadról hordják a székeket vissza az iskolába a diákok. Színes kavalkád, mosolygó vagy kipirult arcokkal. Berszán Lajos atya pedig kamera előtt nyilatkozik, ha az ő esetében lehetne ezt a szót használni… Pontosabban: emlékezik, és válaszol a kérdésekre.
Ő mondja el, hogy a végzős osztályok – mert jó ideje kettő van – létszáma kereken 60, de 94 a teljes létszám, ugyanis esti tagozat is működik Felsőlokon. Nem mellékes az sem, hogy a diákok mellett a kisebbekre is gondoltak, amikor első osztályt is indítottak, sőt ma már három óvoda is hozzájuk tartozik a falu különböző pontjain. Folytonos a növekedés a létszámot illetően.
Hogy kikre büszke? Tanítványaira. – Boldog voltam, amikor az első végzős esküvőjén prédikáltam. Egyik növendékem Rómában végez, részt vettem a szerpappá szentelésén. Most végzett az első gyógyszerész tanítvány, van színésznő is, és többen ebben a völgyben tanítanak. Egyikük kolleginám – visszajött saját iskolájába tanítani.
Az emlékek felidézésében a humor is szerepet kap. Magára gondolva mondta az atya: – Pappal is megeshet, hogy kórházba kerül, ott is vannak tanítványaim!
Aztán így összegzi a Szent Erzsébet nevét viselő tanintézmény és a maga munkájának szerepét: – A keresztény értékrendet szeretnénk a lelkükbe beírni – tekintetünk pedig követi az udvaron jövő-menő, csángós ruhájukban pompázó fiatalok lépteit.
– Jövőre szeretném, ha szerzetesrendet telepíthetnék ide. A folytonosságot, a lelkületet is megerősítenék – hangzik el a tervek közül. Valamint az a megállapítás is, hogy az iskolának kialakult már a légköre. Ezt megerősítették diákok is később, egyik végzős fiatalember úgy fogalmazott: ha nem itt tanulna, valószínűleg diszkókba járna és az alkoholt meg más tudatmódosító szert is kipróbált volna…
Ezzel a légkörrel kapcsolatosan az iskolaalapító plébános úgy fogalmazott: aki ide jön tanulni, az tudja, hogy katolikus iskolába jön, ahol imádkozunk, misére járunk. És a tudományokat kell művelnünk – teszi hozzá.
A Duna Televízió székelyudvarhelyi stábjának nyilatkozva elhangzik: az alapkőletételtől végigkövették az iskola történetét, a mai évfordulóig. Közvetítettek Gyimesfelsőlokról betlehemes pásztorjátékot és karácsonyi éjféli misét is.
A színes forgatag hamar megcsendesedik: a diákok szüleikkel, hozzátartozóikkal távoznak, hogy együtt, családi körben töltsék a késő délutánt. A kamera kedvéért még az iskolaépület előtti kis harangot is megkondítják.
Bemegyünk az új, iskolának tervezett épületbe. Rövid összefoglalás a múltról, sok fényképpel bal oldalt. A falképen, csángó és székely fiatalok körében, háttérben jellegzetes gyimesi tájjal Szent Erzsébetet ábrázolják, az egyik falra a tanulók rajzaiból állítottak ki, csaknem mindegyik Szent Erzsébettel kapcsolatos. A falakon kinagyított fényképek az intézmény életének kiemelkedő eseményeiről, ünnepeiről. Az osztálytermek üresek, a székek az asztalokra felrakva, az utolsó takarítás okán. Az épület négyszög alakú, kis udvarral a közepén, hogy minden folyosóra, terembe természetes fény jusson. Most nagyon csendes… mert nem tanítási nap a mai.
Miután látszólag minden elcsendesedett, dr. Keresztesné Várhelyi Ilonával az udvaron beszélgetünk. Felemlegeti az ötlet kipattanását: hogy zarándokházat terveztek kezdetben, ám az ötlet módosult, mert társaival együtt arra gondoltak, a gyimesi gyermekeknek meg kell adni a továbbtanulási lehetőséget. (A zarándokház ötlete sem merült felesésbe, mert az épület zarándokoknak biztosít szállást.) Ezt nem csupán az adományok folyamatos gyűjtésével és továbbításával segítették, hanem kétkezi munkával is. Ki gondolná, hogy a magasan képzett debreceni értelmiségiek szedték a követ a Boros patakából? Nosztalgia van a mondatokban, hivalkodás szemernyi se. Pedig e húsz év jogalapot adhatna ahhoz, hogy összegzően fogalmazzon a felsőloki középiskola jótevője. Adatokat sorol: 1992-ben jegyezték be a Sziklára Épített Ház Alapítványt, az APEH alkalmazottja nyilván nem ismerte a bibliai történetet, látszott ez a név feletti csodálkozásán. Segítettek több ízben is munkával: busznyi fiatallal jöttek, ő főzött, ittléteik gyümölcse a személyes kapcsolatok kialakulása volt. Folyamatosan szükség volt a pénzre, sosem tudhatták, éppen mire lesz elég. Száz forinttól pár millióig terjedő összegeket kaptak, említi, az összegek azt mutatják: mindenki pillanatnyi lehetősége, tehetsége szerint támogatta a felsőloki iskolaépítést. – Van olyan ismerősöm, aki 18 éven keresztül a kicsi nyugdíjából havonta kétezer forintot befizetett… – említ egyet a sok példa közül dr. Keresztesné Várhelyi Ilona. Másik támogatójuk vállalkozó fia a teljes vízvezetés és csatornázást kifizette. „Furcsa és sokszor megható módon” gyűlt a pénz. Volt, amikor már számítógépre, autóra gyűjtöttek… Koncerteket is szerveztek, hogy a bevételt a Gyimesekbe hozhassák. „Koldultam a világban, levelezés által” – hangzik el. Vagy prospektust tervezett, újságcikket írt, támogató családokat kerestek a diákok mellé, mikor amivel célt lehetett elérni. Most már ösztöndíjat tudnak felkínálni diáknak és tanárnak, utóbbiak közül a legpiacosabb, legkapósabb szakembereknek, akik elcsábíthatóak lennének, hogy a jobb kereset reményében ne menjenek máshová innen. Az itt tanuló diákoknak nagyobb része csángó, de egészen messziről is eljöttek ide tanulni. Szállásuk, ellátásuk költségeit ma is jórészt adományokból kell fedezni.
Aztán anekdotikus történetek hangzanak el, például arról a debreceni operatőrről, aki ittléte első éjszakáján az olajos deszkapadlón aludt a helyi viszonyokat már ismerő debreceniekkel, miközben egerek járkáltak a teremben, reggel pedig nem értette, miért a Tatros vizét ajánlják mosakodásra. Aztán ügybuzgó Gyimesekbe járó ember lett belőle. És szó esik a plébános úr Funar nevű macskájáról is.
A debrecenieknek – éppen otthon – azt is szemükre vetették, miért éppen gyimesieket, és miért nem hazájukbelieket támogatnak? Aki azonban ismeri a rászoruló fiatalok családi körülményeit, vagy részt vett rendezvényeiken, az iskola eseményein, bizonyára nem tesz fel többé ilyen kérdéseket.
Gyérül a fény a gyimesi völgyben, vacsorához sorakoznak a bentlakó diákok. Levetették pompázatos népviseletüket, ugyanolyan eleven gyermekek, mint bárki más a korosztályukból. Már nem érezni az ünnepi hangulatot, a meghatottság bennünk is oldódik, Berszán atya szíves invitálással búcsúzik: jöjjünk be feltétlenül, ha erre járunk. Dr. Keresztesné Várhelyi Ilona a kapuig kísér. Kibújik a nap a felhők mögül, hogy kellő fénybe vonja mindkettejük arcát.
1994. szeptember 15-én a gyimesfelsőloki plébániatemplomban kezdte az első tanévet a középiskola első osztálya. A szentmisét Bálint Lajos érsek végezte, majd harminc diákot szólítottak néven, akik az első évfolyam tanulói lettek. Tanterem, iskolaépület nem létezett, mégis beindult az Árpád-házi Szent Erzsébetről elnevezett római katolikus líceum. Elkészült az épület tervrajza, és a Keresztény Értelmiségiek Szövetségének debreceni csoportja, dr. Keresztesné Várhelyi Ilona a közben bejegyeztetett Sziklára Épített Ház Alapítványon keresztül gyűjtötte az adományokat, támogatta az építkezést. Az oktatás a község klubtermében folyt, a harmadik tanév elejére fejezték be az épületet. Saját tanárai sem voltak az iskolának, a környékbeli iskolák igazgatói tanítottak be, később Angliából, Németországból jöttek nyelvtanárok. Közben újabb évfolyamokat indítottak minden évben, és az épület kezdett szűkké válni, „kinőtték” (most 120 férőhelyes bentlakásnak, étkezdének, fürdőnek ad helyet), újból építéshez fogtak: az akkor elkezdett iskolaépület az oktatás sajátos igényeit kellett kielégítse. A telek megvásárlását az Apáczai Közalapítvány segítette, az építkezésben pályázati úton az Illyés Közalapítvány, a Mocsáry Lajos Alapítvány és a magyar Kulturális Örökség Minisztériuma nyújtott több rendbeli segítséget. Két év alatt épült fel az új iskolaépület. Első évfolyamuk 1998-ban végzett, 2007-től esti tagozata is van az iskolának. 15.000 kötetes könyvtár szolgálja a diákokat és tanáraikat, valamint korszerűen felszerelt fizika, biológia–kémia és informatika szakterem. Az intézmény alapítója Berszán Lajos gyimesfelsőloki római katolikus lelkész, igazgatója Bálint Gergely, aligazgatója Ambrus István.
P. Buzogány Árpád
székelyhon.ro

Segesvári sikertörténet
Húszéves a Gaudeamus Alapítvány
Húszéves a segesvári magyarság által alapított Gaudeamus Alapítvány, amely mára már komoly intézményt, a Gaudeamus Szórványközpontot működteti, amellyel a helyi és környékbeli magyarság nyelvében, hitében, hagyományaiban, identitásában való megmaradását hivatott szolgálni. E kerek évforduló kapcsán rangos konferenciát szerveztek, amelyre a Kárpát- medencében működő szórványkollégiumok képviselőit hívták meg, hogy együtt osszák meg a kisebbségi sorsból fakadó közös problémákat, tapasztalataikat és jövőképet fogalmazzanak meg az egyre kisebb lelket számláló szórványközösségnek. A rendezvényen részt vett Magyarországról dr. Hoffman Rózsa, az Emberi Erőforrások Minisztériumának Köznevelésért Felelős Államtitkárságának államtitkára, dr. Szarka Gábor, Magyarország Csíkszeredai Főkonzulátusának konzulja, több romániai és magyarországi nemzetstratégiáért és oktatásért felelős tisztségviselő, alapítványok vezetői.
Nem önmagunk, hanem a közös akarat ünnepe
A Kárpát-medencei Szórványkollégiumok első napján a szórványkollégiumok képviselői tanácskoztak, melyet Vetési László református lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke, a szórványok problémájának szakértője vezetett. E témában többek között Szegedi László, a Kőhalmi Szórványkollégium, Gudor Botond a gyulafehérvári Bod Péter Alapítvány, Balázs Bécsi Attila, a szamosújvári Téka Alapítvány, Kerekes Zoltán, a vicei Bástya Egyesület, Punnykó Mária, a beregszászi Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség szórványfelelőse, Nagy Margit, az Újvidéki Apáczai Diákotthon, Adi István, a magyarfülpösi Szórványiskola és Kollégium vezetője, Lakatos Tünde, a szamosardói Kós Károly Iskola igazgatója, Balla Ferenc, a Kallós Zoltán Alapítvány vezetője, Ladányi Lajos, a Nyitrai Kulturális és Információs Központ igazgatója, Turzai Melánia, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégium igazgatóhelyettese előadása hangzott el.
A rendezvény második napján – merthogy a rendezvény értük és társaikért szólt – a helybeli Mircea Eliade Főgimnázium magyar diákjai művészi műsorral köszöntötték a résztvevőket. Fodor Lilla és Máthé Loránd szavaltak, s két alkalommal is fellépett a Kikerics néptáncegyüttes. – Nem önmagunkat ünnepelni gyűltünk össze, hanem azért, hogy a közös akaratot ünnepeljük. E közös akarat fog össze bennünket – fogalmazott köszöntőbeszédében Farkas Miklós tanár, a Gaudeamus Alapítvány megálmodója, kivitelezője, és mostanig igazgatója, akinek önfeláldozó munkája nyomán kallódásra ítélt magyar gyermekek járhattak magyar iskolába, kaphattak szállást és válhattak magyar érzelmű felnőttekké.
350 diák 50 km-es körzetből
– Az alapítvány célja a segesvári és környékbeli szórványban élő magyar nemzetiségű diákok anyanyelvű és keresztény értékrend szerinti nevelésének és oktatásának támogatása, főleg azoké, akik nehéz anyagi helyzetük miatt még középfokú tanulmányaikat sem tudnák folytatni, valamint a segesvári és környékbeli szórványban élő magyarok művelődési életének a megszervezése. Az adományokból fedezzük az ösztöndíjak 80%- át és a fenntartási költségek egy részét. Az elmúlt tanévben már 57 tanulót támogattunk ösztöndíjjal. Döntő részben az Apáczai Közalapítvány támogatásával felépítettünk egy új épületet, amelynek A- szárnyában helyet kapott egy modern konyha, étterem, újabb hálószobát, valamint két tanári lakást, a B-szárnyban pedig nyolc korszerű, négyágyas szobát és egy 150 férőhelyes művelődési termet alakítottunk ki. Ehhez jelentős összegekkel járult hozzá a düsseldorfi Hermann Niermann Alapítvány, a Szülőföld Alap, az Illyés Közalapítvány, az RMDSZ és a Segesvári Önkormányzat. Sikerült megoldanunk a bentlakó diákok étkeztetését, és a szállást is kényelmesebbé tettük. Jelenleg 56 diáknak és két tanárnak biztosíthatunk szállást, étkezést és jó tanulási körülményeket.
Az évek során a szórványkollégiumban lakó diákok száma 26-52 között változott. Az elmúlt években mintegy 350 diák lakott a bentlakásban, jelentős részük tovább is tanult. A bentlakó tanulók mintegy 50 kilométer sugarú körzetből érkeznek hozzánk Maros, Hargita, Szeben és Brassó megyéből. Az idei tanévben újra 40 fölé emelkedett a bentlakók, diákok száma. Az építkezések befejezése után, 2009-ben intézményünk felvette a Gaudeamus Ház- Oktatási és Művelődési Szórványközpont nevet – mondta Farkas Miklós tanár, az alapítvány leköszönt igazgatója, aki Tóth Tivadar tanárnak adta át a stafétabotot.
Etalon a megyében
A konferencián felszólalók során dr. Hoffmann Rózsa államtitkár elmondta, hogy a magyar kormány 37 szórványkollégiumot támogat, bízik abban, hogy jó ügyet támogatnak, a magyarság erősítéséért teszik. Úgy gondolja, ha Magyarország erősödik, erősödik az összmagyarság is. – A Jóisten magyarnak teremtett, ezt megtagadni nem tudjuk, vállalnunk kell ezt minden körülményben. Az iskola meghatározza a jövőt, teljesítenie kell a a küldetését. Olyan embereket kell nevelni, mint amilyen a Gaudeamus Alapítvány vezetője, Farkas Miklós. A világ változik, a pedagógusnak képessége kell legyen arra, hogy elvarázsolja a fiatalokat, ahogyan itt történik, Segesváron. Mert addig, amíg így táncolnak, így szavalnak a fiatalok, addig van jövőnk! – mondta az államtitkár.
– Sorskérdés a magyarság megmaradása ezen a vidéken, hittel és alázattal állunk a feladat szolgálatában – mondta dr. Szarka Gábor, aki dr. Zsigmond Barna Pál, Magyarország csíkszeredai főkonzuljának üdvözletét tolmácsolta. – Ne csak konzultáljunk, hanem tegyünk kísérletet a közös jövő tervezésére! Ne csak a múltra és a jelenre, hanem a jövőre is tekintsünk! – hangsúlyozta Molnár György, a Nemzetstratégiai Kutatóintézet hálózatfejlesztési igazgatója. Dr. Karl Scherer, az alapítványt jelentős összeggel támogató düsseldorfi Nierman Alapítvány képviselője elmondta, azokban a városokban, amelyeket mi alapítottunk és építettünk, kisebbségbe kerültünk. Büszkék vagyunk erre az örökségre, de a szórványosodás kihívásai önerőből nem oldhatók meg – mondta.
Dr. Nagy Éva, a tanügy-minisztérium kisebbségi oktatásért felelős államtitkárságának kabinetigazgatója a legnagyobb kincsre, az anyanyelv megőrzésének fontosságára hívta fel a figyelmet, Szentgyörgyi Albert szavaival élve: "Olyan lesz a jövő, amilyen a ma iskolája." Gál Ernő helyi tanácsos felolvasta Dorin Danesan, Segesvár polgármesterének üdvözletét, aki főként a központ kulturális tevékenységéről, a magyarság által képviselt színfoltról szólt elismerően.
Brassai Zsombor, az RMDSZ Maros megyei szervezetének elnöke azt hangsúlyozta, hogy a Gaudeamus Szórványközpont etalon a megyében. Marosludason, Dicsőszentmártonban, Szászrégenben, Nagysármáson is ilyen szórványközpontokra volna szükség, hiszen az RMDSZ a magyar oktatás ügyét tűzte ki zászlajára. Dicsőben merev ellenállást tanúsítottak, Marosludason fel sem merték vetni a szórványkollégium ügyét. – Aggódó felelősséggel kezeljük a szórvány ügyét, azt szeretnénk, ha a magyar gyermekek itt maradnának, ha szülővárosuk felnőtt korukra élhető város lenne, hogy ne kelljen innen elvándorolni! – fogalmazott az elnök.
– Ha ilyen gyermekeket nevelünk, mint akiket szerepelni láttunk, ennél nagyobb stratégia nem is kell! – fogalmazott Burus Siklódi Botond, a Romániai Magyar Pedagógusszövetség elnöke, aki Farkas Miklósnak a szövetség elismerő oklevelét nyújtotta át.
A rendezvény során levetítették Dudás Lászlónak az alapítvány 20 évét bemutató filmjét, amelyen az alapítvány kuratóriumi tagjai, támogatók is megszólaltak. Tóth Tivadar igazgató a kudarcokat taglalva tapintott rá a szomorú valóságra: – Bár a szórványközpont létrehozása sikertörténet, odajutottunk, hogy magyar gyereket már alig találunk, akit idehoznánk. Még vidéken sem! Ha lesz gyermek, lesz magyar oktatás, ha nem lesz, akkor vége az oktatásnak is! Jelenleg egy líceumi magyar osztály működik a korábbi két párhuzamos helyett a Mircea Eliade Főgimnáziumban, és pengeélen táncolunk – mondta, majd megjegyezte, jó lenne, ha kevesebb támadás érné őket a segesváriak részéről, s jó lenne, ha ezt a központot magukénak éreznék, hiszen ez a ház a segesváriakért van. A munkát értékelni kell, nem folyton bírálni, hibát kapni.
A munkálatok során elismerő okleveleket és plaketteket adtak át azoknak, akik munkájukkal vagy anyagilag támogatták az alapítvány munkáját.
A konferencia tegnap zárult, a vendégek Berethalomra és Keresdre is ellátogattak.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)

Könyv- és cédébemutató: megjelent a Kallós Archívum
Zsúfolásig telt csütörtökön este a kolozsvári főkonzulátus rendezvényterme, ahol az érdeklődők megismerkedhettek a Kallós Archívum című, 20 CD-ből álló, a neves néprajzkutató által összegyűjtött népzenét tartalmazó lemezekkel, illetve Csete Örs Az utolsó magyar című kötetével.
Magdó János főkonzul előbb Kallós Zoltánt kérte fel Csete Örs kötetének a méltatására, a szerző az Apáczai Közalapítvány ügyvezetője volt tizenkét éven át, jelenleg az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő főigazgatója.
Kallós Zoltán elmondta: Csete Örs fáradhatatlanul járta a szórványban azokat a falvakat, ahol már csak néhány magyar él, de van olyan település is, ahol csupán egyetlen egy. Nemcsak Erdélyt, hanem Felvidéket, Kárpátalját, Délvidéket is bejárta, így ezekről a vidékekről is ki lehetne adni egy-egy ilyen kötetet. – Sajnos, ebbe a könyvbe csak egy nagyon kicsi része került bele azoknak a falvaknak, ahol ilyen szomorú a helyzet. Kritizálnom kell a papságot, mert nem sokat törődnek a szórvánnyal, de a gyülekezetekkel sem. Ezt hivatásszerűen kellene végezni, hittel és odaadással, minden önzés nélkül. Nem akarok neveket említeni, de Válaszút környékéről is sokakat felsorolhatnék a papok közül, akik nem nagyon törődnek a hívekkel, pusztulnak az egyházi birtokok és a magyarság. Dicsérni tudom csak Csete Örs munkáját, gyönyörű szövegek, népdalok, fotók vannak ebben a kötetben – mondta Kallós Zoltán.
Szabadság (Kolozsvár)

Támogatás a magyar közösségek megmaradásáért
Kiemelt támogatásában részesíti idén a magyar kormány a gyimesfelsőloki Szent Erzsébet Római Katolikus Líceumot és a nagyszalontai református iskolát, hogy befejezhessék a folyamatban lévő beruházási munkálataikat. Ezenkívül 200 millió forintnyi támogatást nyújtanak a magyarság megmaradását és anyanyelve őrzését segítő közösségi programokra, illetve az épített öröksége védelmére. Erről számolt be Gyimesfelsőlokon tartott sajtótájékoztatóján Soltész Miklós, az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyházi, nemzetiségi és civil társadalmi kapcsolatokért felelős államtitkára.
Az 1994 szeptemberében első tanévét kezdő gyimesfelsőloki Szent Erzsébet Líceumot a Gyimes-völgyi közösség igénye hívta életre – idézte a sajtótájékoztatón Berszán Lajos iskolaalapító lelkész. Elsőként a debreceni Keresztény Értelmiségiek Szövetsége figyelt fel kezdeményezésükre, és a segítségükkel kezdődhetett az iskola építése. A Sziklára épített ház melletti területet később az Apáczai Közalapítvány támogatásával vásárolták meg, ahol a Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával épülhetett a tanintézmény új ingatlanja. Az elmúlt években ezt tornateremmel is bővítették. A teljes beruházást az évek során mostanig összesen 350 millió forinttal támogatta a magyar kormány, ezzel lehetőséget teremtve a Gyimes-völgyi gyermekeknek arra, hogy óvodától érettségiig szülőföldjükön tanulgassanak. A tornatermet nem csak a tanintézmény 400 diákja használja. Esténként és hétvégenként a település fiataljai is sportolhatnak ott. A tornaterem alagsorába egy tanuszodát is szeretnének építtetni. Berszán Lajos megjegyezte: „csak a falu patakja szolgált a gyerekeknek lubickolásra, de ott nem lehetett megtanulni úszni. Ezt a hiányt szeretnék a tanmedencével pótolni.” Az úszómedence helyén egyelőre az ősszel ajándékba kapott 4000 gyümölcsfacsemetét vermelték el. Ezeket tavasszal szeretnék kiültetni, amelyhez a megfelelő területet keresik, ahol tangazdaságot létesítenek a szakoktatásban részt vevő diákjaiknak.
Soltész Miklós államtitkár arról számolt be, hogy a tanuszoda elkészítését 50 millió forinttal támogatja idén a magyar kormány. 100 millió forintnyi kiemelt támogatást kap ebben az évben a nagyszalontai református iskola is, hogy befejezhessék az elkezdett munkálatokat. „A nemzetben való megmaradáshoz kell az oktatás, kell a nevelés, de nagyon fontos az egyházi nevelés is, és ezért tartjuk fontosnak, hogy ne csak az oktatási és nevelési intézményeket támogassuk, hanem az egyházi fenntartásúakat is” – mondta az államtitkár. Arról is beszámolt, hogy ismerik az erdélyi magyar közösségek igényét, ezért 110 millió forinttal segítik idén az épített örökség védelmét, és 90 millió forinttal támogatják a magyar közösségi célú programokat. „Erdélyben, illetve Partiumban 2014 és 2015-ben, két év alatt az épített örökségben 210 millió forint támogatást tudtunk adni, míg a közösségi célú programoknál 161 millió forintos támogatást. Ez azt jelenti, hogy több száz egyházi intézményt, parókiát, plébániát, egyházi közösséget értünk el a történelmi egyházakon keresztül.”
Soltész Miklós beszámolt arról a támogatásról is, amelyre a Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások emlékévében lehet pályázni. Az Elhallgatott történelem, a KOR-dokumentumok, a Mi történelmünk című témakörben és emléktáblák elhelyezésének támogatására összesen 375 millió forint van, és a külhoniak is pályázhatnak. A részleteket az emet.gov.hu honlapon lehet megtekinteni.
Csúcs Mária. Vasárnap (Kolozsvár)

A Bartók Béla Alapítvány 25. esztendeje
„Álmodjunk közösen arról, hogy milyen legyen a magyar közösség iskolája!”
A Temesvári Bartók Béla Elméleti Líceum támogatására 1991–1992-ben hozta létre az iskola 21 tanára és volt diákja a hasonló nevű alapítványt. A Bartók Béla Alapítvány hivatalos bejegyzésének 25. évfordulóját 2017 december 15-én ünnepelték meg az iskola csordultig megtelt dísztermében, az egykori alapítók, a támogatók, testvériskolák és a partner szervezetek vezetői, valamint az iskola tanárai és tehetséges diákjai részvételével.
Az Alapítvány negyed évszázadának eseményeiről és eredményeiről Halász Ferenc elnök tartott vetített képekkel illusztrált előadást. Az Alapítványt eredetileg azzal a céllal hozták létre, hogy a Bartók Béla Elméleti Líceum – Temes megye egyetlen önálló magyar középiskolája – számára az anyagi-pénzügyi támogatást biztosítsa. Az évek során, az Alapítvány pénzügyi megerősödése lehetővé tette, hogy támogatását kiterjessze a város és a megye minden magyar tannyelvű iskolájára és óvodájára. 2001-től az Alapítvány a Temes megyei magyar szórványoktatási program koordinátora. Figyelemre méltó, hogy az Alapítvány egyre munkaigényesebb működtetését egészen a közelmúltig kizárólag önkéntesek végezték!
Az ünnepi rendezvényen jelen volt két olyan támogató – Almássy Zoltán és Szegedi Lajos – akik a kezdetektől rendszeres adományaikkal segítették a temesvári magyar iskolát. A jelen levő szponzorok nevében Almássy Zoltán, az iskola volt diákja és hűséges támogatója mondott köszöntőt, egy bankhoz hasonlítva az alapítványt, amely meghálálta a befektetőinek a bizalmat, és hozzájárult egy „széleslátókörű jövendő nemzedék” kineveléséhez. Az iskolát támogató véndiákok között van Nagy István is, aki büszkén mondta, hogy immár a kisfia is az iskola diákja és arra hívta fel a diákság figyelmét, hogy „most használják az idejüket tanulásra, amikor mindenki segíteni akar nekik”!
Dr. Erdei Ildikó köszöntője során így fogalmazott: „Számomra az alapítvány az a biztos pont volt, amelyik megerősítette azt, hogy érdemes álmodozni, nemes dolgokat kitalálni. Az alapítvány egy remek háttér, ezért arra kérem a jelenlevőket, hogy álmodjunk közösen arról, hogy milyen legyen a Temes megyei magyar közösségnek az iskolája”.
A Bartók Béla Alapítvány alapítóit és önkéntes működtetőit emléklapokkal tisztelték meg a szervezők. A magyarországi Pallas Athené Alapítvány jóvoltából dr. Erdei Ildikó iskolaigazgató és Halász Ferenc alapítványi elnök ösztöndíjakat adtak át a 2016–2017-es tanév legeredményesebb diákjainak és felkészítő tanáraiknak. Az évfordulós rendezvényt a Bartók Béla Elméleti Líceum hagyományőrzőinek fellépése színesítette.
Halász Ferenc, a Bartók Béla Alapítvány elnöke a Nyugati Jelennek elmondta: fontos eredménynek tartja, hogy az alapítvány 25 esztendőn keresztül fennmaradt, és végezhette áldásos a tevékenységét. „Olyan 25 évről van szó, amelyben a pénzügyi források, a támogatók, a partnerek száma állandóan növekedett és ennek megfelelően a programok is egyre szerteágazóbbak lettek. Az Alapítvány életében fordulatot hozott, amikor magyarországi támogatással, az Apáczai Alapítványon keresztül megindult az a szórványprogram, amely térségekben és megyékben gondolkodott. Magyarországon a Bartók Béla Alapítványt szemelték ki a Temes megyei szórványoktatási program koordinálására, ezt a széleskörű tevékenységet folytatjuk ma is. Az alapítvány éves bevételei 150 ezer lej körül mozognak, ennek a döntő többsége magyarországi pályázatokból származik. Az alapítvány munkájának a legnagyobb elismerése az, hogy most már Magyarországon sok esetben meghívásos pályázatokon veszünk részt. Ha valakit meghívnak pályázni, azt jelenti, hogy elismerik a munkáját, hogy letett valamit az asztalra és ez egyben számunkra is egy rendkívüli elismerés.”
Ami az Alapítvány jövőjét illeti, Halász Ferenc elmondta: módosítani kellene az alapszabályzaton, mert a mostani nem teszi lehetővé európai pénzek lehívását, ez a következő esztendő fontos témája lesz.
Dr. Toró László fizikus, az iskola volt diákja, immár 25 esztendeje a Bartók Béla Alapítvány támogatója és alelnöke egy személyben. Az alelnök úr azt tartja a 25 esztendő legfontosabb hozadékának, hogy a háttérből segítve a magyar középiskolát, az beverekedte magát Temesvár legjobb iskolái közé. „Véleményem szerint a Bartók Béla Líceum jelenleg a legjobb 5-6 temesvári középiskola között van, és ez nem kis mértékben az Alapítvány által nyújtott támogatásnak köszönhető” – hangsúlyozta dr. Toró László. Pataki Zoltán / Nyugati Jelen (Arad)