Botrány Kertész Ákos író magyargyalázó kijelentései miatt
Nem csitult a botrány, amelyet a magyarországi közbeszédben Kertész Ákos Kossuth-díjas írónak az Amerikai Népszavában megjelent nyílt levele okozott, amelyben többek között leszögezi, hogy „a magyar genetikusan alattvaló”.
L. Simon László, az Országgyűlés kulturális és sajtóbizottságának fideszes elnöke kedden elfogadhatatlannak és menthetetlennek nevezte a levélben megfogalmazottakat, szerinte Kertész Ákos átlépett egy határt. Közleményét József Attila-díjas íróként, parlamenti bizottsági elnökként és a Fidesz kulturális kabinetjének vezetőjeként szignáló L. Simon László azt írta: megdöbbenéssel olvasta Kertész Ákosnak az Amerikai Népszavában közölt nyílt levelét.
„Azt, hogy a levélben megfogalmazottak teljességgel elfogadhatatlanok és menthetetlenek, nem kell különösebben bizonygatni, hiszen nem az eredeti szövegkörnyezetükből kiragadott, manipulált idézetekről van szó. Az ügy ráadásul nemcsak azért szomorú, mert a szerző kollektív ítéletet mond a magyarság felett, ezzel vélhetőleg szándékosan felkorbácsolva az indulatokat, hanem azért is, mert ezt ismert íróként teszi, nem számolva azzal, hogy tettével alááshatja a kultúra képviselőinek tekintélyét” – fogalmaz L. Simon. Szerinte ezzel szemben éppen arra lenne szükség, hogy a nemzeti kultúra a jelenleginél jóval nagyobb figyelmet kapjon mind a szélesebb közvélemény, mind a döntéshozók részéről, „és lehetőleg ne az ilyen szélsőséges megnyilvánulások miatt”.
L. Simon László közölte, meggyőződése, hogy Kertész Ákos átlépett egy határt, „de ettől még e határ innenső oldalán sem állhat meg az élet: nekünk, akik a magyar kultúra ügyéért dolgozunk, továbbra is arra kell törekednünk, hogy végre a hazai kulturális élet szereplőinek és intézményrendszerének értékeitől, eredményeitől legyen hangos a sajtó, ne pedig a velük kapcsolatos botrányoktól”.
„A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: »ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ« – fogalmaz Kertész Ákos az Amerikai Népszavában múlt hétfőn megjelent, vitatott nyílt levélben. – De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud, és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire. Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást!”
A levelet élesen bírálta a múlt héten a Jobbik is, az alakulat pénteken azt közölte, az író kijelentése kapcsán a párt megvizsgálja annak lehetőségét, hogyan lehet visszavonatni Kertész Ákos korábban kapott állami kitüntetéseit, illetve kezdeményezni fogják a közgyűlésben Kertész Ákos budapesti díszpolgári címének visszavonását is.
Kertész Ákos aznap az MTI-nek úgy reagált, nem számított arra, hogy az Amerikai Népszavában közölt nyílt levele olyan reakciót vált ki, mint amilyet a Jobbik produkált. Az író ezt azzal magyarázta: amit írt, azt az Amerikai Népszavának írta, s véleménye szerint azt itthon nem kérhetik rajta számon.
Az Amerikai Népszava szerkesztősége azt közölte, a lap kiáll Kertész Ákos szólásszabadsága és írói szabadsága mellett.
 Krónika (Kolozsvár)

Hajtűkanyarok Az egymást hajszoló kizárólagosságok csak nemzeti karambolokba torkollhatnak.
Kertész Ákos Amerikai Népszavában megjelentetett, botrányt keltő levelével nem az a probléma, hogy a magyarságot gyalázza. Ezt sűrűn megtették előtte mások is. Berzsenyitől Adyig és tovább. Magától Adytól Kertésznél is durvább sértéseket tallózhatnék.
Kertész Ákos azonban úgy sértegeti a magyart, hogy magyar íróként és állampolgárként önmagát és a magyar társadalom – hallgatólagosan vele egy nézeten lévőnek tekintett – tagjait nem tekinti magyaroknak. A maradék magyar nép – szavaiból ítélve – „genetikailag” lelkiismeretlen és szolgalelkű. Magyarán: nem az egymást követő politikai agymosások tették olyanná, amilyen. Ha olyan. Azaz, Kertész Ákos szövege nem-magyar oldalról pontosan azt a jelenséget produkálja, amelyet magyar oldalon meg szeretne bélyegezni: a fajelméletet. Ami, lényege szerint most is, mint mindig, pusztán a politikai ellenfél gyűlöletét hivatott megalapozni.
Ezzel azonban Kertész nem csak a magyar zsidóságot rekeszti ki a magyar népből és a magyar nemzetből, hanem a nem zsidó származású magyarok (írók, filmrendezők, színészek, oktatók) azon tömegeit is, akik írásban, szóban és tettben őszintén szembenéztek a holokauszt tényével (is). A román értelmiség túlnyomó többségével ellentétben például.
Azt még megérteném, hogy Kertész gyanakszik a zsidóságot megkövető vagy az antiszemita uszítással szemben nyilvánosan megvédelmező Kövér Lászlóra vagy Lázár Jánosra. Valóban nehéz ugyanis eldönteni, hogy az ő gesztusaikat mennyiben vezette őszinte megbánás, illetve a zsidó honfitársaikkal való együttérzés, és mennyiben politikai számítás. Nem könnyű ugyanis elfeledni, hogy az azóta fényes karriert befutott jelszó, miszerint „Magyarország legyen végre a magyaroké”, a Fidesz – akkor még liberális, de a konzervatív fordulatot akkor már tervezgető – elnökétől származik. Ámbár egy „is”-sel megtoldva, ama jelszó sem nélkülözött volna minden alapot. Az a liberális ideológia ugyanis, amely a népet és a nemzetet az állampolgárok közösségével – és csak azzal! – tekintette azonosnak, önmagukat magyarnak érző emberek millióit rekesztette volna ki a kulturális nemzetből is, s nyilvánította nacionalistának, sőt irredentának azokat, akik a határon túli magyarokat is a nemzet (mindkettő) részének szerették volna tekinteni.
Kertész – szélsőjobboldali ellenfeleivel maradéktalan egyetértésben – nem csak őket, hanem például Pilinszky Lászlót, Antall Józsefet, Göncz Árpádot, Esterházy Pétert, azaz (ha jelenthet ez egyáltalán valamit) származásuk tekintetében is magyar politikusok és értelmiségiek tömegeit radírozza ki a magyar nemzetből. Ezek után a magyar nép „természetszerűen” apad a Jobbik legelvetemültebb képviselőire, akiket aztán prófétai dühvel lehet sárba tapodni.
Ahogyan azon sem csodálkozhatunk, hogy a magyar népből kitaszított milliók mind erőteljesebben elhidegülnek attól az ideológiától, amelyben a jelek szerint Kertész és – az ügyet pusztán felfújt balhénak tituláló – elvbarátai sem hittek soha, legfeljebb úgy tekintették, hogy politikai céljaiknak, illetve értelmiségi ambícióiknak ez felelhetne meg a leginkább.
S azt hiszem, itt van a kutya elásva. Mivel ez az ideológia, amelyet a hatalom korábbi birtokosai egyetlen lehetséges világlátásként próbáltak a teljes magyar nyilvánosságra ráerőltetni, fokozatosan lelepleződött, s a magyar választók egy másik – úgy tűnik nem kevésbé kizárólagos – ideológiára adták voksukat. Kertész és elvbarátai azonban ahelyett, hogy a kiegyezés útjait keresnék, megpróbálnak bosszút állni azokon, akiket lényegében ők maguk hajszoltak bele a kétharmados hatalomba. A két ideológia, a kozmopolita és a nemzeti, „sajnos” együtt igaz – ahhoz, hogy az emberek a nemzetek fölött találhassanak egymásra, létezniük kell a nemzeteknek, s ahhoz, hogy virágzó nemzetek létezhessenek, olyan embereknek kell létezniük, akik képesek túllépni a szűk értelemben vett nemzeti célokon és szempontokon. Egészséges politikai és kulturális élet csak e két ellentétes politikai nézetrendszer és világkép szabad és tisztességes versengésén alapulhat.
Az egymást hajtűkanyarokba hajszoló kizárólagosságok csak nemzeti karambolokba torkollhatnak.
Bíró Béla. Új Magyar Szó (Bukarest)

Bocsánatkérésre szólítják fel Kertész Ákost
Kertész Ákosnak bocsánatot kell kérnie az augusztus végén az Amerikai Népszavában megjelent nyílt levelében írtak miatt, s „amennyiben nem kér bocsánatot, a kormány szemében méltatlanná válik a Kossuth-díjra” – fogalmazott Halász János államtitkár tegnap az Országgyűlésben.
Halász a kormány nevében leszögezte: Kertész cikke elfogadhatatlan és védhetetlen, a kormány pedig visszautasít „minden rágalmat, amit Magyarországra vagy a magyar népre mond bárki”. Krónika (Kolozsvár)

Megfoszthatják címeitől Kertész Ákost
Újabb botrány kavarta fel a magyarországi közéletet: Kertész Ákos levele, amelyet az Amerikai Népszavában jelentetett meg. Veszélybe került az író Kossuth-díja és budapesti díszpolgári címe is.
Kertész Ákos, József Attila- Kossuth- és Hazám díjas magyar író a baloldali radikális Amerikai Népszavának írt nyílt levelében a következő gondolatokat adta közre „a” magyarokról: „A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: »ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.« De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire. Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást.”
Kilátásba helyezett „büntetés”
Kertész Ákosnak bocsánatot kell kérnie az augusztus végén megjelent nyílt levelében írtak miatt, s „amennyiben nem kér bocsánatot, a kormány szemében méltatlanná válik a Kossuth-díjra” – fogalmazott Halász János államtitkár hétfőn a Magyar Országgyűlésben egy interpellációra adott válaszában. A jobbikos Farkas Gergely azt kérdezte a kormánytól, hogy kezdeményezik-e a köztársasági elnöknél az író Kossuth-díjának megvonását.
Halász János államtitkár a kormány nevében adott válaszában leszögezte: Kertész Ákos cikke elfogadhatatlan és védhetetlen, a kormány pedig visszautasít „minden rágalmat, amit Magyarországra vagy a magyar népre mond bárki”. Éppen ezért „ha nem kér bocsánatot, a kormány szemében méltatlanná válik a Kossuth-díjra” – tette hozzá. (A Kossuth-díjat – a törvény értelmében – kormány előterjesztésére a köztársasági elnök vonhatja vissza attól, „aki arra érdemtelenné vált”.)
Vélemények – pró és kontra
Kertész Ákos szeptember 2-án úgy reagált, hogy amit írt, azt az Amerikai Népszavának írta, s véleménye szerint azt itthon nem kérhetik rajta számon. Szintén szeptember 2-án az Amerikai Népszava szerkesztősége közleményben szögezte le, hogy a lap kiáll Kertész Ákos szólásszabadsága és írói szabadsága mellett, mert véleményük szerint „a cikkre adott negatív reakciók többsége gyűlölködő, antiszemita, rasszista és suttyó”, s pontosan igazolja mindannak igazságát, amit Kertész Ákos leírt.
A „szélsőjobboldali” és „antiszemita” elfogultsággal – amellyel az Amerikai Népszava megvádolta Kertész Ákos bírálóit – nehezen vádolható Raoul Wallenberg Egyesület számára is vállalhatatlan a magyarellenes író kirohanása. Az általuk „rasszistának”, vagy „fasisztának” tekintett jelenségeket árgus szemekkel figyelő szervezet ugyancsak elítélte az uszító cikket. Az egyesület szerint Kertész Ákos „komoly hibát” követett el azzal, hogy „nem áramlatokkal, nézetekkel vitázott, hanem a nemzetről fogalmazott meg olyan kritikát, amely sértő és elfogadhatatlan”.
Egy mondat helyreigazítás
Az író végül kedden helyreigazította a viták kereszttüzébe került nyílt levelének azt állítását, amely szerint „a magyar genetikusan alattvaló”. Helyreigazítását a következő módon fogalmazta meg: „Helyesen ilyen mondat nincs.” A helyreigazítást a Klubrádió honlapján megjelentek szerint az író az Amerikai Népszavának címezte, de az a Klubrádió szerkesztőségébe is „eljutott”. Az Amerikai Magyar Népszava honlapján kedd délután fél hat után még nem lehetett elolvasni a helyreigazítás szövegét.
De veszélybe került Kertész budapesti díszpolgári címe is, a főváros közgyűlése rendkívüli ülést tart szeptember 21-én, amikor egyebek mellett erről is határozhatnak. A kezdeményező Jobbik azt is bejelentette, hogy feljelentést tesz közösség elleni izgatás bűncselekményének gyanújával az író ellen. Miután a budapesti Fidesz-frakció csatlakozott az indítványhoz, az MSZP tiltakozik ez ellen, mert úgy gondolja, hogy nem indokolt a cím visszavonása.
Az MSZP szerint minden esetben fel kell lépni, amikor a véleménnyilvánítás szabadságát éri támadás, mint ahogyan legutóbb Kertész Ákos esetében történt, aki íróként „hirdetett ítéletet” – közölte Horváth Csaba, a Fővárosi Közgyűlés szocialista frakcióvezetője.
„Reménytelen vita abban a korban elemezni az író, költő munkásságát, amelyben él. Nem fogjuk engedni, hogy Sztálinnal, Haynauval egy csoportba sorolják a szélsőségek Kertészt azzal, hogy megfosztják díszpolgári címétől! Ma ő, holnap a Nobel-díjas Kertész Imre kerülhet sorra, aki a radikális jobboldal számára zavaró tisztánlátással mutatta be történelmünk egy szégyenteljes szegletét. Mert nem az a bűnös, aki felismeri a gonoszt és rámutat! Hiszen tudjuk: „vétkesek közt cinkos, aki néma” – fogalmaz a fővárosi MSZP-frakció Szálasi kísértete járja be Budapestet címmel közreadott állásfoglalása.
Gy. Z. Új Magyar Szó (Bukarest)

Díszkertészet
Visszavonták Kerész Ákos budapesti díszpolgári címét, mert a 79 éves író az Amerikai Népszava honlapján többek között azt írta, hogy „a magyar genetikusan alattvaló”, „boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni”. Tarlós István főpolgármester kijelentette, „egy népcsoportot generálisan elítélni nem szép dolog”. Elítélni? A nemzetiek betegsége, hogy a kritikát légmentes csomagolásban is messze elkerülik, a jóból viszont minden magyarnak osztanak, bőkezűen. Tarlóst és társait nem az zavarja, hogy Kertész „generálisan” beszélt a magyarokról – pedig ez az egyetlen, amit valóban a számlájára lehet róni – hanem az, hogy kellemetlenségeket beszélt.
A Fidesz alaptörvénye például hemzseg az általánosításoktól, minden magyar büszke a függetlenségért küzdő ősökre (sarkalatos törvényben majd szabályozzák, hogy pontosan kikre), minden magyar vallja, hogy alapvető érték a hűség, a hit és a szeretet, s egy magyar sem ismeri el az 1949. évi kommunista alkotmányt.
A magyar tehát könnyen meghatározható individuum, nem sokat kell kerülgetni, hogy mind az egy oldalát meglássuk. Kertész hasonlóan járt el, pechére azonban polgártársait nem az égbe emelte, hanem kritikával sújtotta, ezzel pedig feketepontot szerzett magának. Pedig már azt hittük, minden díszpolgár kiérdemelte a címét.
Kustán Magyari Attila. Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kertész már nem díszpolgár, Gergényi Péter is pórul járt
MTI
Visszavonta Kertész Ákos író budapesti díszpolgári címét a fővárosi közgyűlés tegnap. A rendkívüli ülésen az előterjesztést 20 igen, 9 nem és 2 tartózkodó szavazattal fogadta el a testület. Németh Zoltán frakcióvezető az ülés előtt azzal indokolta az előterjesztést: „Kertész Ákos nem méltó arra, hogy továbbra is a főváros díszpolgára maradjon, érdemtelenné és méltatlanná vált azon magyargyalázó kijelentései után”, amelyeket az Amerikai Népszavában megjelentetett.
Az előterjesztésről éles, több esetben személyeskedő vita folyt. A szocialista Horváth Csaba szerint a javaslat a Rákosi-korszakot idézi. Tarlós István főpolgármesterhez fordulva pedig azt kérdezte: melyik az igazi arca; amikor kiállt a kirekesztés ellen az Élet Menetén, vagy amikor „egy mondvacsinált ürüggyel” csatlakozik „a Kertész Ákos ellen kirobbantott, többek között antiszemita kampányhoz”.
Kaltenbach Jenő LMP-frakcióvezető elfogadhatatlannak nevezte Kertész Ákos írásának egyes mondatait, és elgondolkodtatónak mondta, mi vitt arra egy Kossuth-díjas írót, hogy „egy ilyen verbális kisiklást kövessen el”.
Visszavonta Gergényi Péter volt budapesti rendőrfőkapitány ( fővárosi kitüntetéseit is a közgyűlés. A képviselők 19 igen szavazattal, az MSZP 8 nem voksa ellenében fogadták el az erről szóló előterjesztést. A városháza jogászai vizsgálják, van-e mód az elismerésekkel járó pénzbeni juttatás visszaszerzésére is. A vita itt sem nélkülözte az indulatokat és a személyeskedést. A volt főrendőr a Budapestért díj és a Főváros Közbiztonságáért emlékérem mellé egyszeri bruttó félmillió forintot (mintegy 3400 lejt) vehetett át. Új Magyar Szó (Bukarest)

Visszavonták Kertész Ákos díszpolgári címét
Visszavonta Kertész Ákos író budapesti díszpolgári címét a Fővárosi Közgyűlés heti rendkívüli ülésén. Az előterjesztést 20 igen, 9 nem és 2 tartózkodó szavazattal fogadta el a testület.
Az Amerikai Népszavában augusztus 29-én jelent meg Kertész Ákos nyílt levele, amelyben az író úgy fogalmaz: „a magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget: »ezer éve magával kötve, mint a kéve sunyít, vagy parancsot követ.« De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög és zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud, és nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire. Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nép az (a német néppel ellentétben), amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta a bűneit, se töredelmes bűnbánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt. Így aztán nem is kapott soha föloldozást!”
Kertész Ákos szeptember 2-án az MTI-nek úgy reagált: amit írt, azt az Amerikai Népszavának írta, s véleménye szerint azt itthon nem kérhetik rajta számon. Az író később helyreigazította nyílt levelének azt az állítását, amely szerint „a magyar genetikusan alattvaló” volna: megfogalmazása szerint „helyesen ilyen mondat nincs”.
A Fidesz-KDNP és a Jobbik képviselői igennel szavaztak, az MSZP-frakció és az LMP-s Kaltenbach Jenő nemmel szavazott, a másik két LMP-s képviselő tartózkodott. Kertész Ákos díszpolgári címének visszavonását a Fidesz-KDNP-frakció több képviselője – Németh Zoltán, Németh Szilárd, Raduly József és Velkey György – kezdeményezte.
Németh Zoltán frakcióvezető az ülés előtt azzal indokolta az előterjesztést az MTI-nek: „Kertész Ákos nem méltó arra, hogy továbbra is a főváros díszpolgára maradjon, érdemtelenné és méltatlanná vált azon magyargyalázó kijelentései után”, amelyeket az Amerikai Népszavában megjelentetett. Az előterjesztésről éles, több esetben személyeskedő vita folyt. Szabadság (Kolozsvár)

Bírálják az RMDSZ váradi rendezvényeit
Kertész Ákos író lehetséges nagyváradi látogatásáról, illetve a Nagyváradi Ősz rendezvénysorozat rejtett vetületeiről tartott sajtótájékoztatót tegnap délelőtt Nagy József Barna, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács Bihar Megyei Szervezetének ügyvezető elnöke.
A napokban vonta vissza a magyar Fővárosi Közgyűlés Kertész Ákos író budapesti díszpolgári címét a miatt a magyar nemzetet bíráló nyílt levele miatt, amelyet augusztus 29-én tett közzé az Amerikai Népszava. Felmerült már az író Kossuth-díjának visszavonása is, de erről még nincs döntés. Az EMNT remélte, hogy a díszpolgári cím törlése az író nagyváradi meghívásának visszavonását is maga után vonja majd. Ez azonban a jelek szerint nem történt meg – állítja Nagy József Barna, aki elmondta: a Várad folyóirat szerkesztői még az év elején bejelentették, hogy Kertész Ákos írót Nagyváradra invitálták a Törzsasztal című nyilvános interjúsorozat keretében, a hír pedig a folyóirat internetes oldalán azóta is olvasható, tehát a váradi meghívás az elmúlt hónap eseményeinek ellenére is érvényes. Az ügyvezető elnök ezt teljességgel elfogadhatatlannak minősítette. Véleménye szerint a hivatalosan a Bihar Megyei Tanács és a Communitas Alapítvány által támogatott Várad folyóiratot valójában az RMDSZ tartja fenn közpénzekből, s mint jobboldali érzelmű polgár visszautasította azt, hogy az általa befizetett adóból Kertészhez hasonló ideológiai irányultságú személyeket hívjanak Nagyváradra. „De ez egyáltalán nem meglepő, hiszen eddig is olyan baloldali szónokokat hívott Váradra az RMDSZ, mint Gyurcsány Ferenc, Újhelyi István, Aczél Endre, Nyakó István vagy Demszky Gábor” – fogalmazott Nagy, aki egyetértett olyan előadók meghívásával, mint Szakály Sándor történész vagy Fábry Sándor humorista, a meghívások valódi okait azonban nem tartotta őszintének. „Felháborító hogy jobb oldali emberek meghívásával próbálják legitimálni magukat – fogalmazott –, az RMDSZ így próbál idomulni az anyaország kormányához.” A sajtótájékoztató második felében az EMNT ügyvezető elnöke azon nézeteit is kifejtette, melyek szerint a Nagyváradi Ősz rendezvénysorozat valójában az 1944. október 12-én történt események, vagyis a szovjet és román hadsereg Nagyváradra való dicstelen bevonulásának megünnepléséből alakult ki. „Ez nagy ünnep a románok számára, de nem értjük, hogy az RMDSZ miért kell a magyarsággal is megünnepeltesse” – hangsúlyozta Nagy József Barna, aki gyásznapnak nevezte október 12-ét, majd felhívta a figyelmet arra, hogy az RMDSZ aktív szervezője e rendezvénysorozatnak, amibe nemcsak szimbolikusan folyt bele, hiszen ideológiailag is hasonult hozzá.
Szombati-Gille Sándor
Szervez a Párt
Immár nemcsak az EMNT szószólóinak tűnt fel, hanem az egyszerű váradi, bihari embereknek is, hogy az RMDSZ mintha máris megkezdte volna a jövő évi választások előkészítő kampányát, mégpedig az ősi római „kenyeret és cirkuszt” módszer jegyében, de csupán annak egyik vetületére építve, mégpedig a cirkuszra. Egyre-másra szervezik a párt saját aktivistái és szervezői – a magyarországi és székelyföldi műsorszervezők bevonásával – azokat a szórakoztató rendezvényeket, amelyeken népszerű, több-kevesebb színvonalat nyújtó „sztárok és celebek” lépnek fel, s ezekre a belépőket a pártszékházakban lehet beszerezni, hol pénzért, hol ingyen. De újabban az osztrák tulajdonban lévő bulvárlap, a Bihari Napló is betársul szervezőként és jegyárusítóként a nagyobb bevételt ígérő koncertekbe, előadásokba, nyilván nem a politikai profit reményében, mint az RMDSZ, hanem marketingfogásként. Mindenesetre a Nagyváradon szinte egymás sarkára lépő Fábry Sándor, Bródy János és Quimby együttes előadásaira a párt megyei és vidéki székházaiban lehet belépőket vásárolni.
Postafiók Farkas László nagyváradi polgár, a Reggeli Újság régi előfizetője szerkesztőségünkbe eljuttatott legújabb írásában – amely egy Kőrössi P. Józsefnek, a Törzsasztal mindenkori moderátorának címzett nyílt levél – felszólítja egykori iskolatársát, hogy tegyen le Kertész Ákos Váradra irányításáról, még akkor is, ha az író meghívása esetleg az általa elkövetett nemzetgyalázás előtt megtörtént. A személyes vonatkozású visszaemlékezésen túl a levélíró kifejezi csalódottságát amiatt, hogy egykori osztálytársa, barátja, a „kedves Papjóska” évek óta a nemzetáruló magyar balliberális kurzus híve, amit tetteivel is igazol. Reggeli Újság (Nagyvárad)

Az örökség
Erdélyi magyar szemmel mégsem ez a legnagyobb dilemma.
Olvasom, hogy egy erdélyi magyar szervezet nem kivánatos személynek nyilvánította Kertész Ákost Nagyváradon, akit – gondolom – a jól ismert nagyváradi irodalmi folyóirat nem publicistaként, hanem íróként hívott meg, és több mint valószínű, ugyanúgy kisiklásnak tartja az Amerikai Népszavában megjelent általánosító jellegű, a szavak és összefüggések lehetséges magyarázatai mögé nem tekintő Kertész-írást, mint az erdélyi magyar értelmiségiek jelentős része.
Kertész Ákost viszont ezért a szövegéért aligha lehet kiírni a magyar irodalomból, mint ahogyan az éppen Nagyváradon bemutatott Csurka István daraboknak sem von le az irodalmi értékéből szerzőjének későbbi, meglehetősen zaklatott és ellentmondásos politikai pályafutása.
Kertész Ákost büntetésként kiebrudálták a budapesti díszpolgárságból, és valljuk be, ezen is el lehet tűnődni így is, meg amúgy is, méghozzá aprópénzre váltva mindazt, amit a megnevezés takar. A legáltalánosabb megfogalmazások szerint ugyanis a díszpolgári cím erkölcsi elismerés, amellyel a település tiszteletét és háláját fejezi ki a kitüntetett személynek, és a megtiszteltetést általában az nyerheti el, aki közösség érdekében kifejtett tevékenységével, magatartásával eredményesen elősegítette a helység anyagi és szellemi értékeinek gyarapítását.
Szóval, mindezen el lehet töprengeni. De erdélyi magyar szemmel mégsem ez a legnagyobb dilemma. Hanem az, hogy ugyanezen címtől most fosztották meg Haynau osztrák hadvezért, Jellasics horvát bánt, Windischgrätz osztrák tábornokot és Alexander von Bach osztrák belügyminisztert, valamint Ivan Paszkievicset, az 1849-es orosz hadsereg főparancsnokát és még három, mifelénk kevésbé ismert osztrák tisztségviselőt és katonai vezért.
A listáról kihúzott Sztálinról pedig azért nem beszélek, mert a Brassót lecserélő Sztálinváros és a népek atyjának állított szobrok áradata még ha nemzedékektől függő mértékben is, de mifelénk még mindig fellelhető a köztudatban.
De hogy az aradi vértanúkat és Batthyány Lajost kivégeztető, százakat várbörtönökbe küldő Haynau mostanig Budapest (akkor még Pest) díszpolgára volt? Akárcsak az az osztrák belügyminiszter, akinek nevéről az 1851-1859 között tartó, magyarországi nyílt abszolutista önkényt, a Bach-korszakot nevezték el? Vagy a magyar szabadságharc leverésére küldött hadsereg orosz hadsereg főparancsnoka, Paszkievics úgyszintén mindeddig a magyar főváros erkölcsi elismertje? És Jellasics, aki hazájában ugyan nemzeti hős, terek viselik nevét és szobrok emlékeztetnek nemzetének szabadságáért küzdő horvát bánra, de mifelénk nem is annyira a történelemkönyvekben, mint a magyar nemzeti lírában futóként, gyáváként, árulóként rögzült az alakja, még a huszonegyedik században is magyar hálára és elismerésre méltó maradt?
Mindez egy kissé meglepő. Nem is a kétely, amiről mostanság elmorfondíroznak a Duna-partján, hogy a jelenlegi budapesti tanácsnak van vagy nincs joga belekotorni az történelembe, hanem az a tény, hogy mindezen személyek az 1848-49-es magyar forradalom és szabadságharc leverése után kapták meg a díszpolgári címet. Persze, tudjuk, hogy milyen korban, hogy a győztes akkor is vitt mindent, de ki van zárva, hogy csupán osztrákok, oroszok és horvátok adományozták volna ezt a kitüntetést. Hanem egészen biztosan ott voltak a magyarok is. Korabeli magas rangú magyar tisztségviselők. Vajon minderről miért nem olvasni a történelemkönyvekben? Mint ahogyan a nemzeti történelem más olyan eseményeiről sem, amelyet a „csak a szépre emlékezés” lázában szeretnénk szemérmesen elhallgatni. Emlékszem, valamikor kamaszkoromban megdöbbentem, amikor a történelemírás kifejezést hallottam. Hogy a történelem nem csak úgy van, hanem írják. Már régóta tudom, hogy nem is akárhogyan. De vajon nem kellene eljöjjön az ideje a higgadt és nyugodt, kiegyensúlyozott és tárgyilagos történelemírásnak, ahogyan azt más nemzetek is megtették és azóta nyugodtan néznek szembe önmagukkal? A jelenlegi hivatalos történelemszemlélet szerint a magyarság kizárólag a forradalmak és dicső csaták hevületében él tovább. És ami a forradalmak között történt? Az vajon kinek az öröksége?
Székedi Ferenc. Új Magyar Szó (Bukarest)

Új szerzők a Fehér Holló sorozatban
Lőwy Dániel Két világ közt, valamint Bodó Márta Hit, kultúra, kommunikáció című könyvét mutatták be csütörtökön délután a Világhírnév kiadó székházában a III. Kolozsvári Magyar Napok keretében. A kötetek a Világhírnév kiadó újságírói munkákat publikáló Fehér Holló sorozatában jelentek meg.
Az Amerikában élő neves vegyészkutató, Lőwy Dániel publicisztikai írásokat, esszéket, tanulmányokat, megemlékezéseket tartalmazó kötetét Szabó Csaba, az RTV kolozsvári területi stúdiója magyar szerkesztőségének munkatársa, a Szórványtengelyek-mozgalom vezetője méltatta. A szerző, a New Yorkban kiadott Amerikai Magyar Népszava Szabadság szerkesztőségének főmunkatársa, „első látásra otthont keres a kötetben, de ez inkább a kutatókra jellemző, jól megtervezett keresés-kutatás” – fejtette ki Szabó Csaba. – Lőwy Dániel írásait olyan témakörökben lehetne vitaanyagnak használni, mint például „a magány földrajza- és feldolgozása, a felelősségtudat súlya, tömege és menedzselése vagy a rendszerezés irodalma” – állapította meg a kötet méltatója. Szabó Csaba szerint a szerző „mindenhol Kolozsváron van, és mindenhol egyedül”. Mint kiemelte, a kötet azonban nem csak a magányról és a vágyakozásról szól, hiszen olyan tényirodalmi jegyzeteket, drámai történetek feldolgozását is tartalmazza, amelyeket szerinte kiáltványprózának lehetne nevezni.
Lőwy Dániel elmondása szerint negyedik szakmája keretében ír – túlnyomórészt erdélyi vonatkozású – művelődési tárcát, hiszen amellett vegyészkutató, egyetemi tanár, és helytörténész is. Mint kiemelte, a kötetben Kossuth Lajos amerikai útjának – több forrásból, alaposan dokumentált – felmérésével is foglalkozik. Vizsgálja azt, hogy a Kossuthhoz kötődő hely-, település-, utcanevek hogyan kerültek be a köztudatba, illetve melyek maradtak máig használatban. Címadó írása nincs a kiadványnak: a „két világ közt” a látásmódban rejlik – magyarázta Lőwy Dániel. Úgy vélte, életkörülményei folytán talán nagyobb távlatból láthatja az itthoni történéseket, összefüggéseket. A kötetben foglalt írásoknak legalább fele torontói, New York-i, washingtoni, másik része kolozsvári, aradi, magyarországi publikációkban jelent meg – mondta a szerző. Hozzátette: a többnyire hetilapokban közölt írásokban törekedett arra, hogy valóban lekösse, és fenntartsa az olvasóközönség figyelmét és érdeklődését.
Bodó Márta interjúkat, riportokat tartalmazó kötetéről Simon Ilona, az RTV kolozsvári területi stúdiója magyar szerkesztőségének fordító munkatársa beszélt. Méltatásában kiemelte: miközben a különféle vallások, elméletek és irányzatok között elveszni látszik a hit és az állandóság, és mindenki a „tömegkommunikációra esküszik”, egyre többet hallani a „befele fordulás, az elcsendesedés áldásos hatásairól” is. Mint megállapította, a hit, kultúra és kommunikáció fogalmát egymással összefüggésben próbálják meg mindenki számára érthetővé és elérhetővé tenni a kötetben foglalt írások. Ezekben a szinte „külön kasztként kezelt” papok, szerzetesnők, szociális munkások szólalnak meg, akik helyettünk is foglalkoznak a hit kérdésével – részletezte Simon Ilona. – A kötetet csak azért nem tudja az ember egy ült ő helyében elolvasni, mert lépten-nyomon el kell rajta gondolkodni: mit és hogyan kellene változtatni életünkön, hogy a hit, kultúra és kommunikáció ne csak három szó, hanem megélt, tartalmas valóság legyen számunkra – összegezte.
Bodó Márta, a Keresztény Szó katolikus kulturális havilap főszerkesztője elmondta: szerkesztői, újságírói munkája 10–12 évének terméséből válogatta össze a kötet írásait. Hangsúlyozta: a katolikus sajtóban kifejtett munka is része, bár sajátos kategóriája az újságírásnak, amelynek szólnia kell az élet különféle szeleteiről. – A katolikus számomra nem egy felekezeti határt jelent, hanem azt a szemléletet, hogy az értékek szintjén azonosulni tudunk minden velünk közös értékrendet valló emberrel – emelte ki Bodó Márta.
ZAY ÉVA
Szabadság (Kolozsvár)

Újságírói díjak leltek gazdára Kolozsváron
Keresztény Szó és a Világhírnév Kiadó által szervezett szombat délutáni újságírói kerekasztalon az egyházi és közéleti média kapcsolatairól, közös ablakairól, átjárhatóságáról, az újságírói felelősségről, a fiatalok és lelkes kezdeményezők felkereséséről és az öröm által átitatott közösségépítő munkáról cseréltek eszmét Kolozs, Maros és Hargita megyei publicisták – írja szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében a Fehér Holló Médiaklub sajtóirodája.
Keresztény Hírnév címet viselő nagycsaládias jellegű értekezleten két díjat is átadtak. A Keresztény Szó szerkesztőségének nívódíját Simon Ilona, az RTV Kolozsvári Stúdiójának munkatársa kapta a folyóiratban 2013-ban megjelent meselélektani sorozatáért.
Simon Ilona munkásságát a lap főszerkesztője, Bodó Márta méltatta. A Fehér Holló Médiaklub 600 lejes Szórványhűség-díját Főcze János, a Transindex munkatársa kapta Hajnali ingázók – „Ha végzek a sulival valaha, örökké csak aludni fogok" című riportjáért.
A 600 lejes díjat a Fehér Holló Médiaklub tagsága (Tamási Attila - Bányavidéki Új Szó; Sarány István - Hargita Népe; Ambrus Attila - Brassói Lapok; Bodolai Gyöngyi - Népújság; Ötvös József - Üzenet; Szilágyi Szabolcs - Kolozsvári Rádió; Bodó Márta - Keresztény Szó; Lőwy Dániel - Amerikai Magyar Népszava; Oláh-Gál Róbert - a Természet Világa külső munkatársa; Benkő Levente - Művelődés; Szabó Csaba - RTV Kolozsvár) maga finanszírozta.
„Reméljük, hogy Főcze János továbbra is a terepriportok bűvkörében marad, és lesznek még szép számmal olyan témái, amelyek emberi sorsokat befolyásolnak majd jobb irányba” - mondta a díj átadásakor Szabó Csaba, a Fehér Holló Médiaklub alapítója.
maszol.ro,

Barátkozós történelemkönyv románoknak
Kolozsváron mutatták be azt a kötetet, amely a kompromisszumkészség erős jeleit mutatva igyekszik a román és magyar társadalmat, a román és magyar történelmi nézeteket közelíteni egymáshoz. Az O istorie a maghiarilor kiadvány mögött álló Fehér Holló Médiaklubról, a kötet elkészültéről, s a fogadtatásáról SZABÓ CSABA ötletgazdát, újságírót Kustán Magyari Attila kérdezte.
Miért érezték szükségét egy ilyen kiadvány megírásának?
Amikor a magyarok történelméről beszélünk egy sajátos magyar-román egyenlet keretében, mindig azt szeretjük mondani, összekacsintva, hogy a román és a magyar történelem üti egymást. A jószándékú román társadalom is legfennebb addig jut el, hogy mi itt bejöttünk, őket megvertük, elvettünk, leromboltunk mindent, amit felépítettek, a többi pedig hazugság. Amikor meglátnak néhány királyt, gyanakodnak ugyan, de fogalmuk sincs, milyen sajátos kultúrával töltötte fel ezt a régiót a magyarság, mennyire aktuális Koppány és István története – stilizálva persze –, amikor kérdés, hogy visszafelé vagy előre tekintünk.
Konkrétan hogyan született az ötlet?
A Kolozsvári Ünnepi Könyvhéten láttuk vendégül a Fehér Holló Médiaklub rendezvényén dr. Aurelian Lavricot, a Kisinyovi Egyetem tanárát, aki a romániai magyarok moldáviai megítéléséről beszélt. Kiküldött húsz lejjel, hogy vásároljunk egy román nyelvű könyvet a magyarok történetéről, akkor derült ki, hogy egy Mátyás királyról szóló angol nyelvű kiadványon kívül nem találni egyebet. Akkor kezdtünk el tárgyalni fiatal történészekkel, hogy kezdjük el a munkát.
Kiket és milyen elvárások alapján válogattak be a csapatba?
Páll-Szabó Ferenc szakmai irányítót, Dr. Váradi Éva tanárnőt, dr. Ciprian Rad román Erdély-szakértőt, Pócsai Sándor középiskolai tanárt és dr. Wellmann László jelenkor-kutatót kértük fel, illetve még egy román történészt, aki végül nem folytatta velünk a munkát. Egy évtizede harcolok a történelmi népszerűsítő műsorokért, de sokaknak derogál, hogy a kamera elé álljanak. Páll-Szabó Ferencet úgy ismertem meg, hogy egy román líceumból kerestem fiatal történészt, aki Mátyás király árnyoldaláról beszélgetne. Rögtön vállalkozott a feladatra, és nem tántorították vissza a kritikák, folytatni szerette volna.
A munkából egy román történész is kivette a részét, bár többet meghívtak. Mások miért nem vállalták a feladatot?
Két történésszel kezdtük meg a munkát, de egyikük végül elhagyta a társaságot. Egy nagyon jó régészről van szó, aki sok honfoglalás kori sírt ásott ki, de a könyvbe írt anyagában minden szerepelt, csak az erdélyi területek nem. Aztán kiderült, hogy a román történetírás szerint ezek a sírok bolgárok, ezért aztán elváltak útjaink. Az viszont igaz, hogy a fene tudja megmondani, ezek magyar vagy bolgár sírok. Ciprian Rad-dal is tisztáznunk kellett számos kérdést. Mondok egy példát: a könyv egyik részében leírtuk, hogy Magyarország három darabra szakadt, egy másik részében már mint román földet említette a keleti területeket. Azt mondtam, semmi gond, leírjuk, hogy a román történelem szerint ekkor és ekkor lett román az adott terület, de nem találtunk egy konkrét évszámot, amit leírhatunk. Kérdeztem tőle, hogy a román történetírás szerint mióta beszélünk román területről? Azt válaszolta, aszerint mindig is az volt. Akkor jöttem rá, hogy még didaktikai szempontból sem tudnak kiegyezni a román történészek, ezért van egy állandó összekacsintó átmenetiség, miszerint ha román, akkor hazudik, ha magyar, akkor hazudik. Megjegyzem, Ioan Aurel Pop, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektora nagyon kedves és döbbenetesen vagány volt ebben a kérdésben, az utolsó percig azt mondta, hogy előszót ír a könyvhöz. Végül meggondolta magát, egy szép levélben kifejtette, nem arról van szó, hogy egyetért-e a tartalommal, vagy sem, de azt mondanák, az ő emberei vagyunk, nem szeretné, ha ez ellehetetlenítene minket.
Nem törnek pálcát, hanem informálnak
A hat hónapos vajúdás után megszülető O istorie a maghiarilor című kiadványt január 30-án, Kolozsváron mutatták be. A találkozón Szabó Csaba úgy fogalmazott: mivel a történészek mindig összevesznek időnap előtt, a románság nem hallhatott II. Endréről, az Anjouk-ról stb. Szerinte a kötet újszerűsége abban is áll, hogy az érzékenyebb jelenségek kapcsán, amelyek a román olvasót elbizonytalanítanák, a román történésztársadalom álláspontját is feltüntették. „A szerzők nem vitatkoznak, nem törnek pálcát, hanem informálnak, majd mennek tovább, egész a visegrádi Anjou-tervek uniós változata kikristályosodásának pillanatáig, azaz a kötet végállomásáig” – fogalmazott.
Milyen további történelmi pillanatok okoztak kellemetlen perceket az írás során?
Mihály vajda személye például, mert a román történelem szerint serege nagy havasalföldi győzelmeket tudhat magáénak, a valóság azonban az, hogy a Bocskai István vezérelte erdélyi csapatok szintén csatlakoztak hozzájuk. A másik a honfoglalásé, amit Páll-Szabó Ferenc ügyesen megoldott: azt írta, nem lehet erről beszélni anélkül, hogy feltennénk a kérdést, ki volt itt hamarabb? Éppen ezért mindkét fél elméletét ismertette, a magyarnál leírva, hogy Anonymus írásai és a sírok alapján áll az elmélet, de megvannak a gyenge pontjai, a románnál megemlítve, hogy a dák-római kontinuitás hipotéziséhez nincsenek meg a régészeti leletek. Trianon is nehéz esetnek számított, a fogalmazással kellett óvatosan bánnunk.
Voltak-e nézeteltérések magyar és magyar történész között?
Amikor más elméletekről volt szó, mint a finnugor, kihagytuk azokat. Egyetlen kivételt tettünk, ez Szőcs István sumér-magyar elmélete, amiről három sorban tettünk említést. Azt gondoltuk, amikor az megjelent a múlt rendszerben, olyan horderejű dolog volt, hogy érdemes beszélni róla. Ráadásul az írása Kolozsváron jelent meg, mi pedig kolozsvári szemmel néztük a történéseket – ezért sem Bukarestben vagy Budapesten jelent meg a könyv.
Ön szerint miért nem született hasonló kiadvány mostanáig?
Nem hiszem, hogy hasonló könyvet nem akartak már írni, azt sem, hogy ne lett volna rá jelentkező, vagy érdeklődés. De egy ilyen projektet csak együttműködve lehet elvégezni. Ezen a könyvön öt ember dolgozott, egy hatodik irányította őket, mindezt pénz nélkül: azt mondhatom, ez egy csoda.
A könyv bemutatóján elhangzott, hogy fel kell készülni a minden oldalról érkező támadásokra. Eddig milyen reakciók születtek?
Két visszajelzés érkezett román részről: az egyik azt a kérdést tette fel, hogy ennyi királyunk volt és mégis mit tettünk az országgal, a másik, hogy meglehetősen civilizáltak lettünk a „mongol” hordákhoz képest. Magyar részről sok kritika fog érni minket, és sok jogos lesz. Ha beírunk egy információt, az lesz a probléma, hogy sok fölösleges adattal tömjük az olvasó fejét. Ha nem írunk be, akkor az lesz a gond, hogy kihagytuk. Azzal már meg is vádoltak egyébként, hogy a rektor hatása alatt vagyunk, ez azonban csak annyiban igaz, hogy a társaság fele vagy nála doktorált, vagy nála doktorandusz.
A könyv egyik fő célkitűzése közelebb hozni egymáshoz a két felet. Ez a feladat már nem olyan nehéz Kolozsváron, mint Funar ideje alatt. Mi történt az elmúlt években, hogy javultak a kapcsolatok?
Rendkívüli javulás állt be, ez pedig főleg akkor érzékelhető, ha közben Marosvásárhelyre is elmegyünk – ott egymás mellett laknak románok és magyarok, itt együtt. Funar korában, amikor egy magyar kemencére leltek, a helyi sajtó nem írta meg, csak a Népszabadaság egyik munkatársa jött el. A Főtér római leleteinek ásásakor szinte verekedés tört ki, holott újságíróként nagyon jól tudtam, hogy azok valóban a föld alatt voltak, ugyanis a román régészek egy héttel korábban már ki tudták mutatni a maradványokat. Az emberek megváltoztak, mert emelkedett az életszínvonal, és már nem az ellenségkép kialakítása a legfontosabb dolguk. Ha van ellenség, akkor azt inkább Bukarestben keresik.
Egy nemzetközi médiaklub története
A Fehér Hollók Médiaklub Kisinyovtól New Yorkig ismert, tagjai is ilyen szórásban lelhetők fel. Megálmodója, Szabó Csaba szerint ez egy szabad társaság, független, és még annak is tud örülni, ha a száz eurósra szabott díj – amelyet azoknak a családoknak szánnak, akik megszenvedtek, hogy gyerekük magyar tagozatra járhasson – mindössze nyolcvanra sikeredik.
A klub tíz éve nőtt ki a szórványtengely mozgalomból, amely szintén kapcsolódik Szabó nevéhez. Miután észrevette, hogy a szórványban élő közösségek, iskolák nem tudnak egymásról, többedmagával összehozott olyan találkozókat, amelyen a felek – a dévai, a tordai, a medgyesi, a gyulafehérvári kollégiumok, a hajdani szebeni magyar tagozat – megismerhették a többieket. „Az együttműködés, az összetartozás öröme szinte szétfeszíti ezt a társaságot” – magyarázza, hozzátéve: az említett díjból azért hiányzott a húsz euró, mert kellett benzinre, de a következőre már több mint százat gyűjtöttek össze.
A médiaklub tagjai között tudhatja Szilágyi Szabolcsot (Kolozsvári Rádió), Bodó Mártát (Keresztény Szó), Benkő Leventét (Krónika), Ambrus Attilát (Brassói Lapok), Bodolai Gyöngyit, Kuti Mártát (Népújság), Lőwy Dánielt (Amerikai Népszava) stb., ahogy Szabó Csaba viccesen megjegyzi, ilyen csapattal bármikor népszerűsíthetnék magukat, hiszen mindannyian újságírók, de még azt is élvezik, hogy csendben dolgoznak.
A klub tagjai számos kiadványt jelentettek már meg, a szerénységről tanúskodó Világhírnév Könyvkiadó zászlaja alatt. A Fehér Hollók újságíró-sorozatban számos értékes kiadvány jelent meg, azok az írások, amelyekkel az egyes újságírók beléptek a média porondjára. Szabó Csaba regényes nyomozásokkal indította a pályáját, arról írt, mi történt az Egri csillagok hőseivel, kinyomozta, hogy Dobó István Erdélybe jött, Bornemissza Jánost Gyaluban temették el stb. Mihály István, a Kolozsvári Rádió munkatársa a két tévéhőst, Derricket és Columbót hasonlította össze, Ambrus Attila Brassó és a székelyek közti szakadék témáját boncolgatta, ebből született a Gótvárosi levelek, Tamási Attila, a Bányavidéki Új Szó munkatársa tudományos-fantasztikus kisregényeket írt. A csapat öndefinícióját Szabó Csaba így fogalmazta meg: „Ezek vagyunk hát mi, a Fehér Hollók. Újságíró-sorozat főszereplői. Mi vagyunk a sorozat. Függetlenek vagyunk, nem pályázunk, egymást segítjük-futtatjuk, hollókat avatunk. Önerőből. Újságírók vagyunk. Médiaprózát írunk. Várunk rátok. New Yorktól Kisinyovig.”
Erdélyi Riport (Nagyvárad),

A megoldást keresve
Keresztény Hírnév címmel tartott közös kerekasztal-megbeszélést Kolozsváron a Keresztény Szó és a Világhírnév Kiadó. A baráti beszélgetésen az egyházi sajtó műveléséről és szerepéről, illetve az egyházi jellegű témáknak a közéleti újságírásban való tükrözéséről esett szó Kolozs, Maros és Hargita megyei újságírók részvételével. A találkozón a Keresztény Szó szerkesztőségének nívódíját Simon Ilonának, az RTV Kolozsvári Stúdiója munkatársának a katolikus lapban közölt meselélektani sorozatáért adta át dr. Bodó Márta főszerkesztő.
Ez alkalommal osztották ki a Fehér Holló Médiaklub Szórványhűség díját Főcze Jánosnak, a Transindex fiatal munkatársának. A díjat a médiaklub tagsága (Tamási Attila – Bányavidéki Új Szó, Ambrus Attila – Brassói Lapok, Ötvös József – Üzenet, Szilágyi Szabolcs – Kolozsvári Rádió, Bodó Márta – Keresztény Szó, Lőwy Dániel – Amerikai Magyar Népszava, Benkő Levente – Művelődés, Szabó Csaba – RTV Kolozsvár, Bodolai Gyöngyi – Népújság) finanszírozta.
A történelem szakot végzett fiatal gyimesi (hidegségi) újságíró Hajnali ingázók – "Ha végzek a sulival valaha, örökké csak aludni fogok" című riportjáért kapta az elismerést. A riportban a csíkszeredai szakközépiskolákba járó gyimesi gyermekek nehéz ingázási körülményeiről számolt be úgy, hogy egy nap végigkövette a diákok útvonalát. A tanyatelepeken, patakutcákban élő fiatalok hajnali négy óra körül kelnek, s indulnak el otthonról, a legtöbben gyalog, egyesek kerékpárral, s a gyimesközéploki állomáson gyülekeznek, ahol 5.07-kor indul a vonat. A negyven kilométeres távolságot egy óra tíz perc alatt teszi meg a szerelvény, s az ingázó gyermekek 6.17-kor már megérkeznek a csíkszeredai vonatállomásra, majd a legtöbbjük egy kávézóban tölti iskolakezdésig az időt. Az első tanórákon sokan majdnem elalszanak a fáradtságtól. A délutáni programokon nem vehetnek részt, mert 15 órakor kell induljanak az iskolából, hogy elérjék a 15.34-es vonatot. Öt órakor érnek haza, azt követően segítenek a szülőknek a ház körüli munkákban, tanulnak, majd le kell lefeküdjenek, hogy hajnalban fel tudjanak kelni. Akik lekésik a vonatot, alkalmi járművel próbálnak eljutni az iskolába.
Berszán Lajos esperes-plébános erőfeszítéseinek köszönhetően közel félezer gyimesi diák az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban folytathatja tanulmányait, de akik nem érik el az elméleti középiskolába való bejutáshoz szükséges átlagot, esetleg szakmát akarnak tanulni, azok kénytelenek Csíkszerdába ingázni. Bár a megyeközpontban tudnának bentlakást biztosítani számukra, ahogy Főcze János írja, a havi közel 400 lejes költséget (bentlakás, étkezés), a szülők nagy része nem tudja megengedni, ezenkívül szükség van – főleg a fiúgyermekek esetében – a segítségére. A következmény az ingázással töltött hosszú, nehéz napok, amelyekbe nagyon belefárad az, aki szeretne eljutni a szak- és az érettségi vizsgáig.
Az ingázó diákok népes táborát figyelembe véve, azt gondolná az ember, hogy a legtermészetesebb dolog iskolabuszt működtetni, amellyel a felére rövidülne az utazással, várakozással töltött idő. Csakhogy a romániai törvények pontosan szabályozzák, hogy az iskolabuszok egy településen belül járhatnak, a község egyik iskolájából a másikba szállítva a tanulókat.
– A legújabb ígéretek szerint júniustól továbbra is csak a vidéki iskoláknak jár iskolabusz – válaszolja kérdésünkre Bartolf Hedvig, Hargita megye főtanfelügyelője. Ilyen körülmények között egyelőre nem tudjuk, hogyan segíthetünk a gyimesi ingázóknak. Hivatalosan az ötven kilométeren belüli távolságra a bérlet árát tudjuk elszámolni – tette hozzá.
Szavait azzal egészíthetjük ki, hogy az elszámolás a korábbi években nagyon rapszodikusan, megszakításokkal működött, majd kormányhatározattal szabályozták a bérletre kifizethető összeget, ami legtöbb 26 lej lehet három kilométeres távolságra, s kilométerenként két lejjel emelkedhet 50 kilométerig. Ami sajnos nem fedezi a bérlet költségeit olyan diákok esetében, akik nagyobb távolságokról ingáznak. A gyimesieken az sem segít, hogy az idén márciusra a szaktárca 76.000.000 lejt különített el iskolabuszokra, amit a helyhatóságok kapnak, hogy az elszigetelt településekről iskolába szállítsák a tanulókat.
A megoldás reményében telefonon kérdeztük meg Berszán Lajos esperes-plébánost, aki elmondta, hogy azoknak a diákoknak, akik vállalják a fegyelmet, az ellenőrzést, támogatást tudnak nyújtani a bentlakási költségek fedezésében. Ezt egy komoly beszélgetés kell megelőzze, de ilyen kéréssel még nem fordultak hozzá. Jó hírként közölte viszont, hogy a jövő tanévtől az Árpád-házi Szent Erzsébet Római Katolikus Gimnáziumban egy agroturisztikai szakosztály beindítását tervezik, ami részben segítene azokon a diákokon, akik a nyolcadik elvégzése után szakmát szeretnének tanulni.
Megkerestük Deáky András nyugalmazott magyar–német szakos tanárt, volt iskolaigazgatót, aki a Deáky panziót működteti Gyimes-bükkön. Arról érdeklődtünk, hogy valóban nincs egy olyan élelmes vállalkozó, aki buszjáratot indítana Csíkszeredába, amivel az ingázó diákok a megfelelő időpontban utazhatnának ide-oda? Mint elmondta, ritkán járt autóbusz a Gyimesekben, s az is csak olyan időpontban, ami nem felel meg a fiataloknak.
Bár nem szeretnénk belenyugodni, hogy nincsen megoldás, egyelőre csak a remény marad, hogy valamilyen segítséggel mégiscsak elindulhat a rendszeres buszjárat a Gyimesekből Csíkszeredába, s talán az oktatás korifeusai is megértik, hogy az elnéptelenedő szakiskolák, szakközépiskolák csak úgy tarthatók fenn, ha a vidéki tanulók oda-vissza utazását lehetővé teszik.
Bodolai Gyöngyi
Népújság (Marosvásárhely),

Hogyan lett Kolozsvár a bukott liberálisok pAradicsoma? – Kultúrharc a határokon túl
Az Orbán-kormány 2010-es hatalomra kerülése óta lassan megszűnt az elsöprő balliberális médiafölény, ezáltal a kultúrharc terén is az egyensúly felé mozdultak el az erőviszonyok. A jobboldalon viszont az elmozdulást látva sokan megnyugodtak és leeresztettek, mert azt gondolják, hogy az offenzíva véget ért. És valóban, teljesen hétköznapi dologgá vált Ungár Klára kétségbeesve csapkodó frusztrációin nevetni, az Amerikai Népszavába író Bartus-féle elmeháborodottakra gond nélkül rá lehet mondani, hogy elmeháborodottak, és már azokat sem nagyon érdekli, hogy mit mond Mészáros Tamás, akik még egyáltalán emlékeznek rá. Ugyanakkor még mindig akadnak szép számmal, akik baloldali tojásokból kikelve, szocializmuson és demokrácián átívelve mozgatják a kulturális- és médiaszálakat, és aktívabbak, mint hinnénk. Magyarországon zökkenőmentesen élték át a rendszerváltozást; csak 2010 után kezdett fokozatosan fogyni körülöttük a levegő, ám ők eközben is magabiztosan járnak-kelnek a 20. században bejáratott útjaikon. (A PestiSrácok.hu felvidéki származású újságírójának körképe a balliberális megmondóemberek határon túli nyomulásáról. – A szerkesztőség ugyanakkor nem gondolja, hogy a cikkben felsoroltak kétes közéleti tevékenysége bármiben is befolyásolná a művészi teljesítményük értékét.)
Ezek az utak nemcsak a hagyományokat kigúnyoló és a nemzeti elkötelezettséget nevetségessé tevő módszereket jelentik, hanem a bejárást Nyugat-Európa nagyvárosainak kulturális hálózatába, és ami megdöbbentőbb, a határon túli magyar kulturális körökbe. Egyik sem most kezdődött…
Az 1919-es Tanácsköztársaság bukása után a szellemi kiötlői, pénzügyi támogatói és gyakorlati végrehajtói egyaránt külföldön kerestek menedéket. A módosabbak nyugatnak vették az irányt – így tett például Hatvany-Deutsch Lajos is, aki a vörös terror megszponzorálása előtt egyébként a Nyugat folyóiratba (és Ady Endre borozásaiba) is elég sok pénzt fektetett. Hozzá hasonlóan, sok baloldalinak Bécs, Berlin vagy éppen Párizs jelentette a biztonságos és otthonos közeget, miként jelenti ma is; gondoljunk csak Konrád Györgyre vagy Demszky Gáborra, de ha Fischer Iván ajkán sommás panasz készül megfogalmazódni az Orbán-kormányra, ő is előszeretettel rohan Berlinbe, hogy onnan kiáltsa világgá.
A KÜLHONI MAGYAROK ELSŐ ELSZÉDÍTÉSE
Sok kommunista ugyanakkor csak a frissen elcsatolt országrészekig ment, hiszen már ott sem érhette el őket a magyar igazságszolgáltatás. Erdélyben az erős hagyományokkal rendelkező kulturális élet a régi központok mentén, a román elnyomás ellenére is tovább élt, a kommunisták pedig végig marginális csoport mAradtak. Felvidéken viszont sokkal több kárt tudtak okozni, mert az ottani magyarság elvesztette a térségi központjait, hiszen azok Magyarországon mAradtak (Budapest, Győr, Miskolc), illetve erőszakkal hamar elszlovákosították őket (Pozsony, Kassa), miközben a gazdasági, oktatási és művelődési elitet Magyarországra űzték a csehszlovák hatóságok.
A magyar közösség igazodási pontok nélkül mAradt, ráadásul a magyar nagybirtokrendszer szétverése miatt el is szegényedett, így szinte a semmiből kellett felépítenie magát. Ez már hálás terep volt a kommunista agitátoroknak, akik ott voltak a kulturális életben, és ami még fontosabb, az országos kommunista párt legjobb szavazóbázisává tették a felvidéki magyarokat. Ezzel sikerült éket verniük közéjük és az anyaországi magyarok közé is, ami majd az 1938-as visszacsatoláskor éreztette a hatását. Ekkor a valóban erős kommunista preferenciákkal rendelkező felvidéki magyarok sérelmezték, hogy a Horthy-kormányzat gyakran megbízhatatlan kommunistáknak tartotta őket. Ami pedig mindebben a leginkább figyelemre érdemes, hogy a történelem ismétli önmagát: a posztkommunistákkal kibogozhatatlanul összefonódott balliberális agitátorok újra ott vannak a külhoni magyaroknál.
KULTÚRHARC NÉLKÜL A POLITIKAI HARC SEM NYERHETŐ MEG
A magyarországi ballib értelmiségieket teljes sokként éri, hogy már nem ők irányítják, illetve töltik meg megbízható munkatársakkal az összes médiumot és kulturális intézményt. A kulturális befolyásuk ugyanis eddig politikai rendszereken át ívelt, és tudják, ha ezt képesek megtartani, akkor a nemzeti oldal, minden mostani politikai sikere ellenére, kudarcra van ítélve. A ballibek közéleti téren vívják a kis nevetséges harcaikat a harminc fős demonstrációikkal, ám eközben kulturális téren változatlanul dominálnak, többnyire ők mondják meg, hogy mi kultúra, mi művészet, mi fontos sorskérdés és mi nem az. A színházi világ az egyik legfeltűnőbb terep. Itt még csak egy-két nemzeti irányultságú szereplő tudott beférni a tengernyi baloldali közé, de utóbbiak már ezt sem bírják megemészteni, állandóan cirkuszolnak, megy a hisztérikus „diktatúrázás”.
A jobboldalnak nagyon kevés kulturális és művész „sztárja” van, a határon túli magyarok pedig az ismert magyarországi irodalmárokat és színházakat hívják. Mivel ezek elsöprő többsége baloldali, ők jóformán konkurencia nélkül exportálhatják a külhoni magyarokhoz a megosztó, hangulatkeltő, mindenből erőltetetten politikát csináló és persze ugyanezzel szüntelenül a jobboldalt vádoló irodalmukat, színházukat és társadalomtudományukat. A magyarországi médián szocializálódott külhoni magyarok pedig azt látják, hogy ez jön az anyaországból, ezt gondolják trendinek – hát jóhiszeműen fogyasztják, legyen szó regényről vagy színházi előadásról.
JOBB HÍJÁN BAL
Ha nincs jobboldali kortárs sztáríró, akkor határon túlra is a rögeszmésen politizáló Závada Pált meg Parti Nagy Lajost hívják beszélgetni, megadva nekik ezzel a lehetőséget, hogy gyalázzák kicsit a „nyomasztó”, „diktatórikus” orbáni Magyarországot. Kolozsvár különösen fontos gócpontjukká kezd válni.
„Lehet, hogy most itt jobb élni”
– jegyezte meg Závada egy régebbi író-olvasó találkozón Székelyudvarhelyen, ravaszul hízelgésként tálalva a jobboldali vezetésű Magyarország lejáratását. Délvidéken 1944-45-ben több tízezer magyart mészároltak le válogatott kegyetlenséggel a szerb partizánok, még ezt a traumát se sikerült feldolgozniuk, de máris egy másikkal traktálják őket, hiszen jobb híján Závadát hívják Magyarországról, a három zsidó kereskedő 1946-os, nagykunsági meglincseléséről szóló regénye apropóján.
Parti Nagy biztos benne, hogy az erdélyiek nem szeretik, ha a magyar kormány diktálja nekik, hogy mit kell gondolniuk. Sokkal jobban szeretné ő diktálni:
„Elegük van abból, hogy mindenféle pártközpontokban mondják meg azt, hogy miként és hova kell igazodni, szavazni. És ez a kultúrára is nagyon igaz.”
Parti Nagy Lajos fontos feladatának véli, hogy formálja a közgondolkodást, de tolakodásnak tartja, ha konzervatív emberek teszik ugyanezt.
Mindennek fokozásaként a Marosvásárhelyi Rádióban az a Csáki Judit színikritikus mutatja be állandó rovatban a magyarországi színházi élet újdonságait, aki többek között az Alföldi Róbert Nemzeti Színházból való távozása körüli hisztériakeltésben alkotott mAradandót, majd ő maga is hisztigócpont lett. Természetesen nem is állja meg, hogy ne tegyen kiszólásokat a jelenlegi kultúrpolitikára.
A szüntelenül bújtatva politizáló, baloldali kulturális és művészvilág ágyaz meg annak, hogy a közbeszédbe is átmehessenek a kedvenc témái: a magyarok bűnössége a világháborúkban, a zsidóüldözésben és a cigánygyilkosságokban, a migránssimogatás, meg persze a baloldali kulturális és művészvilágot Magyarországon mindig egy lépéssel kijjebb szorító Orbán-kormányzat állandó gúnyolása és vádolása a demokrácia felszámolásával. Ez a balliberális kör kihasználja, hogy a külhoni magyar közösségek még hajlamosabbak hinni neki, mert nem élték meg testközelből a balliberális ideológia és politikai erők olyan mértékű károkozását, majd látványos bukását, mint a Magyarországon élők.
Marosvásárhely–Budapest–BERLIN
Az erdélyi születésű, de már Magyarországon élő író, Dragomán György ennek a körnek a legújabb üdvöskéje. Magyarországon addig ajnározta a balliberális média, hogy sztáríróvá avanzsált, és már ilyen minőségében járhat vissza Erdélybe, kiokosítani az ottani magyarokat, hogy miről mit kell gondolniuk. Papírforma, hogy a magyarországi baloldal kedvencét a liberális hatalmi elit zsebében levő német sajtó is körülrajongja. Emlékszünk még a cikk elejére, hogy Hatvany-Deutsch Lajostól Demszky Gáborig hova iszkolnak el a magyarországi kommunisták és liberálisok, ha a nemzeti szellemű kormányzás miatt elfogy körülöttük a levegő? Egy rövidke, 1933-45 közti időszakot leszámítva, egy évszázada nagyon otthonosan érzik magukat Németországban.
Azonnal megjelenő német fordítások, dicsőítő Frankfurter Allgemeine Zeitung- és Der Spiegel-kritikák, meleg hangvételű ajánlások szegélyezik Dragomán diadalmenetét – hiába, Konrád György nem fiatal már, időben be kell építeni a köztudatba az utódját. És Dragomán tudja is a dolgát, rögtön belerúg a hazájába:
„(…) nagyon imponáló látni, milyen intenzitással olvasnak a német kritikusok. Alapos és értő elemzéseket írtak, rögtön a könyv megjelenése után. Ez az, ami Magyarországon hiányzik.”
Ráadásul a migrációellenes szövegével ideológiai kihágást elkövető Konráddal szemben, hűséges migránssimogató is. Meg persze kötelezően kockásinges-támogató, ligetvédő és radikális feminista is – elég feltűnő, hogy a magyar kormány ellen ilyen-olyan-amolyan okból lázongó, teljesen különállónak füllentett csoportok mind ugyanabból a fészekből rajzanak ki a Kossuth térre, a Szabadság térre, az Andrássy útra, a Városligetbe vagy épp’ a Kúria elé.
A Der Spiegel Konrád György, Kertész Imre, Esterházy Péter, Nádas Péter és Krasznahorkai László neveit sorjázva dicséri a magyar irodalmat, akaratlanul is ráerősítve, hogy német nyelven csakis elkötelezett liberálisoknak van esélyük bekerülni a kánonba, nekik viszont elég jó. Spiró György ezt így fogalmazta meg hat éve Kolozsváron, egy óvatlan pillanatában:
„Ma nem nagyon függ össze a kritikai és az olvasói fogadtatás – minden attól függ, hogy az író be van-e vezetve.”
Vásárhelyi Mária, a fasizmustól hivatásszerűen rettegő szociológus a Facebookon szólta el magát, hogy mi a felsorolt írók legfontosabb jellemzője:
„Csupa olyan írók, akiket az Orbán-rendszer a nemzet ellenségének kiáltott ki. Szerencsére a világ és minden magyar demokrata nagy magyar íróknak tartja őket.”
Dragomán György ebbe a társaságba érkezik meg hamarosan, árnyékában a feleségével, a magyar baloldali sajtó rajongása miatt országosan (a jobboldali sajtóban is) elismeréssel kezelt költőnővel, a migránsok mellett az egymilliárd forintos vagyonnal rendelkező Budapesti Fesztiválzenekar pénzügyi helyzetéért is aggódó Szabó T. Annával.
A MAGYARORSZÁGI BALOLDAL KÜLHONI AGITPROP OSZTÁLYAI
A Magyarország felől a külhoni magyarokhoz érkező genderideológusok azon dolgoznak, hogy a nemzeti létükben veszélyeztetett kisebbségi magyar százezrek saját kulcskérdéseik helyett a marginális jelentőségű és minimális létszámú szexuális kisebbségekkel foglalkozzanak. A magyar kormányra a szokásos rasszista, fasiszta, stb. jelzőket aggató, közismert baloldali politológus, Lengyel László eközben elmagyarázza az erdélyieknek, hogy az ő hazájuk a kozmopolita nagyvilág, de persze elítéli, ha Orbán fogalmazza meg, hogy hol van a haza. A fáradhatatlan offenzívát azok a helyi médiamunkások teszik teljessé, akik lényegében a magyarországi baloldal külhoni agitprop osztályát képezik.
Erdélyben az őt terhelő rendszeres panaszok ellenére még mindig a Marosvásárhelyi Rádióban dolgozó Parászka Boróka a legtehetségesebb ikonja ennek a törekvésnek. Repertoárja a székelygyalázástól és vallásgyalázástól, a szélsőséges feminizmuson át a migránssimogatásig terjed.
Parászka Boróka erdélyi magyar, aki nem tesz különbséget a migránsok és az erdélyi magyarok között
„Parászka Boróka rádiós propagandát folytat, műsoraiban gyakran manipulál, eltér az igazságtól. Sajtós és rádión kívüli tevékenysége során bizonyos (párt) körök és ideológiák elkötelezett támogatója, a romániai és magyarországi magyar média botrányos szereplője. Olyan témákat és álláspontokat erőltet egyoldalú módon, amelyek hallgatóink többsége számára idegenek és irritálóak”
– írták munkatársai 2013-ban, az ellene benyújtott petíciójukban. Fontosságát jelzi, hogy ekkor a balliberális irodalmárok bensőséges melegedője, az Élet és Irodalom hasábjain védték meg – az ilyesmi nem szokott alanyi jogon járni az egyszerű külhoni magyar újságíróknak… Parászka kitartóan démonizálja Magyarországot, rendszeresen félti attól Erdélyt, hogy túlságosan Magyarország-párti, és ebből szerinte baj lesz. „Szuperképessége” a csúsztatás, hogy bármit képes a székely-román viszonyrendszerrel párhuzamba állítani. Az Európát elözönlő migránsok által követelt segélyek nála egylényegűek az őshonos erdélyi magyarok által követelt nyelvi és önigazgatási jogokkal, a magyar kormány nemzeti öntudatot erősíteni hivatott bármilyen intézkedéséről pedig rendre a magyargyűlölő román nacionalizmus, vagy akár a Ceauşescu-rendszer jut eszébe.
Felvidéken az Új Szó az egyetlen magyar nyelvű napilap, a vele szimbiózisban működő Vasárnap pedig az egyetlen jelentős magyar hetilap. Mindkettő a külhoni magyarokat és az anyaországot egymástól eltávolítani akaró politikai erők szolgálatában áll, de a Vasárnap – magazin jellegét kihasználva – erős versenyző a szélsőséges liberális agymosás, feminizmus, katolikusellenesség és Orbán-fóbia terén is. Emlékezetes, amikor a Parti Nagy Lajos legsilányabb munkái közé tartozó, a magyarokat bőgatyás mucsai parasztnak láttató, kormánykritikus meséket címlapon érezte fontosnak hozni az újság. A székely-palóc kamutájszólásban elmondott, rendkívül kínos produkciónak a 2000-es években sikerült hoznia a ’90-es évek eleji Szatelit humorszintjét, tanúskodva a balliberálisok híres progressziójáról is. A felvidéki magyarok egyetlen jelentős hetilapja ezt ünnepelte körül, a magyarországi baloldali sajtóval tandemben.
FIGYELNI KELL AZ ÚJ FRONTOKRA
Javában zajlik a harc Magyarországon a még mindig bőven balliberális fennhatóságú kulturális és művészeti térért, és minden egyes hangos hisztéria (pl. amikor Alföldi Róbertet nem kirúgták, csak a megbízatása lejártával nem kapott új szerződést a Nemzeti Színház élén) azt jelzi, hogy a kormány betalált.
Ez még jó darabig el fog tartani, és akár több ciklusra is szükség lehet, hogy a konzervatív értékrend üzenetei a balliberális üzenetekhez hasonló súllyal jelenjenek meg a kulturális életben. Eközben a befolyásáért kapaszkodó baloldal új frontokat nyitott a határon túli magyaroknál is, ahonnan váratlan támadások érhetik a jobboldalt, ha nem figyel oda.
Vésey Kovács László
pestisracok.hu