Megjelent a 75 éve elhunyt Bálint Benedek grafikus, fametsző emlékét idéző Szentkatolnai Bálint Benedek /Ambrozia Könyvkiadó, Kézdivásárhely/ című kötet Borcsa János szerkesztésében. A szülőfaluban, Szentkatolnán emlékülést rendeztek a művész tiszteletére, s javarészt az ott elhangzott előadásokból állt össze a gazdagon illusztrált könyv. Elkészítette többek között, az éppen Párizsban élő Munkácsy Mihály nagyméretű alkotásainak fametszetes változatait, hogy hozzájárulhasson magyarországi népszerűsítésükhöz. Bálint Benedek népművészeti gyűjtőtevékenységet is folytatott. /Szentkatolnai Bálint Benedek. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 5./

Megjelent Beke Ernő A régi Kézdivásárhely képes levelezőlapokon, 1898–1968 /Ambrózia Könyvkiadó, Kézdivásárhely, 2004/ című könyve. A bevezető tanulmányt a kézdivásárhelyi születésű Olasz Gabriella doktorandus írta. Az ötvennégy éves Beke Ernő első kötetét tette le az olvasók asztalára. /(Iochom): Üdvözlet Kézdivásárhelyről. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), júl. 31./

Okt. 12-én Kézdivásárhelyen, a Vigadó kistermében bemutatták Beke Ernő Üdvözlet Kézdivásárhelyről /Ambrózia Könyvkiadó/, című, helybeli képeslapokat megjelenítő, könyvét. /Iochom István: Üdvözlet Kézdivásárhelyről. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 13./

Megjelent Benedek Fidél (1907–1979) rendtörténész, volt ferences tartományfőnök és Tüdős S. Kinga művészettörténész egy-egy tanulmányát magában foglaló, Esztelnek műemlékei, ferences kolostor és kerített templom /Ambrózia Kiadó, Kézdivásárhely/ című kötet. Ez az Ambrózia Kiadó nyolcadik könyve. /Iochom: Esztelnek műemlékei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), szept. 10./

Ráduly Béla /sz. Kézdiszentlélek, 1919/ tíz évvel ezelőtt írta meg a hadifogságát felidéző emlékiratát. 1945 és 1950 között volt szovjet hadifogolytáborban. Emlékiratát az Ambrózia Kiadó fogja megjelentetni a közeljövőben. Részlet az emlékezésből. Hazaérkezésekor a Szekuritáté titoktartásra kötelezte őt is – sorstársaihoz hasonlóan-, mielőtt a Ploiesti városához közeli börtönből 1951. április 6-án végleg szabadon bocsátotta volna. Ráduly Béla 1940. decemberében bevonult katonának a kézdivásárhelyi 24. önálló határvadász zászlóalj első századába, Bereckbe. 1943-ban a csendőrséghez mert, elméleti kiképzésben részesült. Az iskolát nem tudták elvégezni, századát felrendelték Budapestre, karhatalmi szolgálatteljesítésre. 1945. február 5-én hadnagyuk főbe lőtte magát, már lőszerük sem volt. Lőszer híján kitűzték a fehér lobogót. A szovjet katonák összeterelték a százhúsz csendőrt, ütlegelés és káromkodás közepette. Első dolguk az volt, hogy kifosszák őket. Elvették az órákat, a zsebkéseket, borotva­felsze­reléseket, még a jó csizmákat is lehúzatták. Egy hétig voltak Foksányban, a táborban, majd elindították őket a Szovjetunió felé. Az utazás rettenetes volt. Naponta megszámlálták őket, akkor verés következett. Megérkeztek Krematorszkba, egy lebombázott településre. 1946 aszály sújtotta esztendő volt, éheztek, ő már az öngyilkosságra gondolt. Azután arra gondolt, hogy Jézus értünk szenvedett, akkor nem szabad az életet eldobni magunktól. Harkovban a láger foglyaiként egy téglagyárba jártak dolgozni. A gyárban az orosz, brigádvezető megállás nélkül hajtotta őket. Állandóan a sarkukban volt, ütött-vágott azzal, ami a keze ügyébe került. Egy szép napon egy orosz mester kérdezte, van-e közöttük bádogos. Ráduly azonnal jelentkezett, hogy megszabaduljon a magyargyűlölő szörnyeteg brigádvezetőtől. Szerencséjére nem derült ki, hogy nem ért a bádogossághoz. Egyszer kihirdették, hogy a magyarok szabadulnak, felsorakoztatták a magyar foglyokat. Boldogan elindultak a lágerből, majd az úton hirtelen katonák vették körül őket, futniuk kellett, aki nem bírta, azt ütötték-verték. Így terelgették őket egyik lágerből a másikba. Végül marhavagonokba zárták őket, elindult velük a vonat. Három nap múlva megérkeztek Voronyezsbe, az itteni lágerbe. Az ottaniaknak elmondták, hogy a most érkezők vad emberek, kulturálatlanok, gyilkosok. Az egyik nap újra közölték velük, hogy most már hazamehetnek. Nem akarták elhinni, de ezúttal valóban elindulhattak haza, 1950 november végén. A román hatóságok átvették őket, majd egy másik szerelvényen vagonokba zárták őket, mint a foglyokat. Nagyon elkeseredtek. Ploiestibe vitték őket a szekustisztek. /Ráduly Béla: Hadifogoly voltam a Szovjetunióban. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 15., folyt,: nov. 16./

November 18-án Kézdiszentléleken bemutatkozott dr. Borcsa János irodalomkritikus és kiadóvezető. Iochom István ismertette az idén megjelent Irodalmi horizontok című tanulmánykötetét, valamint az Ambrózia Kiadó /Kézdivásárhely/ eddig megjelent könyveit. A szerző elmondta: Kézdi­vásárhelyen született, de mindig kézdi­szent­lélekinek vallotta magát, itt éltek felmenői, ide kötik gyermekkori élményei. Borcsa Kézdiszent­lélekhez fűződő önélet­­­­rajzi töprengéseiből olvasott fel egy rövid részletet, majd azt javasolta, hogy a helyi könyvtár vegye fel Kemény Zsigmond nevét, hiszen az író Özvegy és leánya című regényének köszönhetően vált ismerté Kézdiszentlélek neve, és a Tarnócziak ma már romokban álló kastélya. Az Ambrózia Kiadó tizedik, a közeljövőben megjelenő kötete kézdiszentléleki kötődésű lesz, a 86 esztendős Ráduly Béla háborús visszaemlékezéseit jelenteti meg. /Iochom István: Találkozó Borcsa Jánossal (Kézdiszentlélek). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), nov. 21./

2005 végén hagyta el a nyomdát a kéz­divásárhelyi Ambrózia Kiadó tízedik könyveként a Kéz­diszentléleken született és ma is ott élő Ráduly Béla szovjetunióbeli hadifogságát megörökítő kötet Törhetetlen hittel címmel. Az 1919-ben született szerző 1945 és 1950 között volt hadifogságban. 1951. április 6-án engedték haza Ploiesti-ről, de előbb a hírhedt Szekuritáté emberei titoktartásra kötelezték volt hadifogoly társaival együtt. A rendszerváltás után Ráduly Béla elérkezettnek látta az időt, hogy megörökítse szenvedéseit és meghurcoltatását. /(Iochom): Törhetetlen hittel. Egy hadifogoly emlékei. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 7./

Január 15-én Esztelneken az író-olvasó találkozó meghívottja dr. Borcsa János, az Ambrózia Kiadó igazgatója, dr. Tüdős S. Kinga művészettörténész, a bukaresti Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézet Nemzetiségtörténeti Osztályának tudományos kutatója és Gligor Zoltán fotóművész volt. A találkozón bemutatták a kézdi­vásárhelyi Ambrózia Kiadót, majd dr. Borcsa János és dr. Tüdős S. Kinga az Ambrózia Kiadó gondozásában tavaly meg­jelent Esztelnek műemlékei, ferences kolostor és kerített templom című, két tanulmányt tartalmazó könyvet ismertették. /Iochom István: Új község első könyvbemutatója. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 17./

Május 23-án mutatták be Kézdi­vásárhelyen a Vigadó kiállítótermében Beke Ernő legújabb, Üdvözlet Orbaiszékről című, képeslapokat tartalmazó albumát. A megszállott gyűjtő második köny­vét – az első, Üdvözlet Kézdi­vásárhelyről 2004-ben az Amb­rózia Kiadó gondozásában je­lent meg – 2005-ben mutatták be első ízben. Bevezetőt mondott Kisgyörgy Tamás grafikusművész, a kötetet megjelentető Charta Kiadó igazgatója. Az orbaiszéki képeslapokat magyar nyelven bemutató kötet hamarosan német, angol és román nyelven is megjelenik. A képeslapgyűjtő jelenleg az Üdvözlet Sepsiszékről című kiadvány összeállításán dolgozik, majd a Kézdiszéket és Miklósvár­széket bemutató album következik. A nem mindennapos vállalkozást egy vaskos, Üdvözlet Háromszékről című album megjelentetése zárná. /Iochom István: Üdvözlet Orbaiszékről. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), máj. 24./

A nyolcvanadik életévét betöltő szentkatolnai tanító, Bakk Pál hat év eltelte után újabb kötettel jelentkezett, az emlékezéseket, feljegyzéseket tartalmazó Útravaló /Ambrózia Kiadó, Kézdivásárhely/ című könyvvel. Több évtized emléke van összesűrítve könyvében, mondta el a szerző. Olyan dolgokról írt, amiket megtapasztalt. A Csíksomlyói töprengések címen tanítóképzősként szerzett élményeit csoportosította. Bakk Pál /sz. Szentkatolna, 1926. aug. 22./ tanítói oklevelet 1947-ben, a csíksomlyói tanítóképzőben szerzett. Pedagógusi pályafutását a moldvai csángómagyar falvakban kezdte, ahol a magyar anyanyelvű intézményes oktatás megteremtésén fáradozott. Szülőfalujába 1959-be került vissza, ahol egészen 1986-ig, nyugdíjba vonulásáig tanított. 1990-ben megalapította Szentkatolnán a Bálint Gábor Közművelődési Egyesületet, melynek elnökévé választották. 2001-ben befejezte a Szentkatolna község enciklopédiájának tekinthető helytörténeti művét, a Szentkatolnai krónikát. /Dimény Haszmann Árpád: A 80 éves Bakk Pál intelmei. = Székely Hírmondó (Kézdivásárhely), jan. 19./

A szovjet hadifogságról 1990-ig beszélni sem volt ajánlatos, ezért a hadifogsággal foglalkozó könyvek csak a rendszerváltást követően jelenthettek meg. Az utóbbi tizenhét esztendőben több tucat visszaemlékezés is napvilágot látott. Romániában a Szemtanú könyvek sorozat első kötete Ferencz Imre szerkesztésében jelent meg 1997-ben Történetek a fogságból címmel, és hatvan székely hadifogoly emlékeit tartalmazta. A kézdiszentléleki Ráduly Béla Törhetetlen hittel címet viselő visszaemlékezéseit az Ambrózia Kiadó /Kézdivásárhely/ jelentette meg 2005-ben. Ezt megelőzően Gocz József veterán sepsiszentgyörgyi frontharcos könyve a 3006 év hadifogságban (Charta Kiadó, Sepsiszentgyörgy, 2001) alapmunkának számít, háromszéki viszonylatban egyedülálló a maga nemében. A szerző Kovászna megye minden egyes településéről összesítette a második világháborúban frontot és hadifogságot megjárt háromszéki férfiak személyi adatait, mégpedig székenként, ezeken belül pedig helységenként. A magyar honvédség központi irattárának parancsnoka által közzétett adatok alapján összeállított munkájának eredeti iratanyagát a Székely Nemzeti Múzeumban helyezte letétbe. 108 helységben 1544 nevet talált, olyanokat, akik összesen 3006 év hadifogságot szenvedtek. Innen ered a kötet címe. Könyvében 770 kézdiszéki volt hadifogoly neve, születési éve, frontszolgálatának és hadifogságának időtartama is szerepel. Iochom István megjelenés előtt álló könyvében kizárólag kézdiszéki volt hadifoglyok visszaemlékezéseit gyűjtötte össze. A visszaemlékezők egytől egyig a nyolcvanadik életévüket is betöltötték, a legidősebb kilencvenhét éves. A Szovjetunióban raboskodó negyven volt hadifogoly visszaemlékezését rögzítette. /Iochom István: Élet a csipkésdrót mögött. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), ápr. 14./

A napokban jelent meg a kézdivásárhelyi Ambrózia Kiadó 12. könyve. Borcsa János Őrzők és ébresztők című új kötete 1974 és 2006 között lapokban megjelent, vagy tárlatmegnyitókon, könyvbemutatókon elhangzott szövegeit és kritikáit tartalmazza. A szerző hatodik könyvét Fekete Vince költő szerkesztette. A kötet a sepsiszentgyörgyi T3 Kiadó nyomdájában készült. /Iochom István: Megjelent. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jún. 13./

Borcsa János őrzésre és ébresztésre vállalkozott, ezt mutatja most megjelent könyvében /Őrzők és ébresztők. Ambrózia Könyvkiadó, Kézdivásárhely, 2007/ közölt, 1974-ben napvilágot látott legelső írásától kezdve. Megőrizni mindazt, ami érték a múltból, és felébreszteni az újabb nemzedékekben, az utánunk jövőkben a kíváncsiságot a múlt és jelen emberei, eseményei iránt. Borcsa János nemcsak a legnagyobbakra koncentrál, hanem kistérsége értékei, jeles emberei népszerűsítésére (is) vállalkozik. /Fekete Vince: Múzsák széljárta tájon. Borcsa János új könyve. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 13./

Január 17-én Szentkatolnán, a művelődési otthonban a magyar kultúra napja jegyében kettős könyvbemutatóra került sor. Jakab Jolán történelem szakos tanár a budapesti Táltos Kiadónál tavaly megjelent, A magyarság eredetének nyelvészeti kérdései című, Bálint Gábor munkásságának szentelt kötetet mutatta be. A Szent László Akadémia és a Kőrösi Csoma Sándor Magyar Egyetem 2006. december 8-án nemzetközi konferenciát rendezett a Magyarok Házában a nagy Kelet-kutató, nyelvész, Szentkatolnai Bálint Gábor (1844–1913) emlékére, ahol a részt vevő neves hazai és külföldi szakemberek újraértékelték a harminc nyelvet beszélő, nemzetközi hírű Kelet-kutató életművét, és kiáltvánnyal fordultak a Magyar Tudományos Akadémiához a finnugor nyelvrokonság kizárólagosságának újragondolása végett. A konferencián elhangzott tizenkét tudományos dolgozatot tartalmazza a kötet, melyet dr. Obrusánszky Borbála mongolista, fiatal kutató szerkesztett. Jakab Jolán Bálint Gábor emléke Szentkatolnán című írása is szerepel a könyvben. Borcsa János bemutatta tavaly megjelent, hatodik könyvét, mely egyben az Ambrózia Kiadó tizenkettedik kötete. Az Őrzők és ébresztők /Ambrózia Kiadó, Kézdivásárhely/ a szerző 1974 és 2006 között lapokban megjelent vagy tárlatmegnyitókon, könyvbemutatókon elhangzott szövegeit, publicisztikai írásait, valamint kritikáit tartalmazza. /Iochom István: Kettős könyvbemutató Szentkatolnán. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 19./

Amikor a szülő- s felnevelő faluja, Kézdiszentlélekre vonatkozó forrásokat tesz közzé, tulajdonképpen egyfajta hordás eredményét mutathatja be. S végezte ezt a hordást azzal a tudattal, amit Kányádi Sándor egyik versében csak megerősíthet mindenkiben: „Be kell hordanunk, hajtanunk mindent. /A szavakat is. Egyetlen szó,/egy tájszó se maradjon kint. /Semmi sem fölösleges. ” Ez olvasható Borcsa János Kézdiszentléleki breviárium /Ambrózia Kiadó, Kézdivásárhely/ című könyve előszavában. /Borcsa János: Be kell hordanunk mindent… = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 15./

Borcsa János irodalomtörténész, kritikus szerkesztésében nemrég jelent meg a kézdivásárhelyi Ambrózia Kiadónál egy vaskos, keménykötésű könyv: Kézdiszentléleki breviárium. Egyfajta tükre ez a községnek. Borcsa János szakértelemmel gyűjtötte egybe szülőföldje történelmi, néprajzi, társadalmi keresztmetszetét megmutató írásokat. /Szekeres Attila: Könyvbe kötött Kézdiszentlélek. = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 3./

Házában lenni rangot jelentett
Molter Károly életművéről
Elkezdődött a nyári szünet, csökkenőben a délutáni kulturális rendezvények száma. A Helikon – Kemény János Alapítvány mégis telt házas estet szervezett kedden a Bernády Ház nagytermében, ahol dr. Borcsa János irodalomkritikus tartott előadást Molter Károly életművéről.
A résztvevőket Nagy Attila, az alapítvány megbízott elnöke fogadta – és mutatta be nekik a vendégelőadót: dr. Borcsa János Kézdivásárhelyen él, többek közt a Román Írók Szövetségének, a Magyar Írószövetség Kritikai Szakosztályának, a Magyar Tudományos Akadémia külső köztestületének tagja, az Ambrózia Könyvkiadó vezetője és alapítója – majd az előadó vette át a szót, aki elmondta: Molter Károly marosvásárhelyi otthonába ellátogatni önmagában is közéleti rangot jelentett, háza az értelmiség találkahelye volt, sziporkázó humorú vendéglátóval. Molter közismert szórakozottsága miatt a köztudatban anekdoták tárgyává lett, és ő maga is nagy anekdotázó volt. Így vált derűs lelkületű vásárhelyi demokritosszá. Olyan értékeket hozott a székely fővárosba, amelyeknek köszönhetően munkássága igen fontossá lett, műveit olvasni, tanulmányozni, értelmezni érdemes. Már korai munkáit is méltatták, sokan írtak róla, 1980-ban például egy román irodalomtudós is, az ő meglátásai talán a leghelytállóbbak.
Dr. Borcsa János bevezető beszédét követő előadásának címe: Molter Károly, az építő magyarság írója. A felolvasott értekezés – értelmező esszé elsősorban a Tibold Márton című regényt vette górcső alá, ezen keresztül azonban a molteri életmű számos jellegzetességét elemezte, ismertette és értékelte. Egy olyan írástudó hagyatékát, aki egymaga kellett befogadó közönséget és közösséget létrehozzon, akinek munkáit a fokozott önismeretigény jellemzi, és amelyekben kiemelt fontosságot kap az identitás megszerzésének és megtartásának gondolata. A főhős fejlődéstörténete és az ebből leszűrődő szerzői koncepció, illetve gondolatmenet hűen példázza a molteri értékrendet. A regény műfaji jellegzetességei, az alkalmazott írástechnikák mind ezen értékrend szolgálatában állnak: a műfaj fejlődésregény, motívuma egy többnemzetiségű közép-európai ifjú identitáskeresése. Az előadó aprólékosan, a molteri értékrend szempontjából kiemelten fontos részekre időt szakítva ismertette a regény cselekményét, a főhősök jellemét, a környezetet, értelmezte a mondandót, elemezte a technikát, e művön keresztül világítva rá Molter Károly egész életművének jelentőségére.
A rendezvény hagyományteremtő szándékú ajándékozással zárult: dr. Borcsa János a vendéglátóktól Hunyadi László Magyar Örökség-díjas szobrászművész Kemény János emlékplakettjét és Pál Antal Sándor Marosvásárhely története című sorozatának első kötetét vette át.
Nb. Népújság (Marosvásárhely)

Felső-Háromszék krónikása (Coroi Artur emlékezete)
Váratlanul és tragikus gyorsasággal tett pontot a kegyetlen kór egy történészi pálya végére. Hatvankét évesen augusztus végén Budapesten elhunyt Coroi Artur /Nagyenyed, 1948/, a nagyenyedi születésű és neveltetésű, de évtizedekig tanári hivatását Háromszéken teljesítő kiváló alkotó értelmiségi.
Választott faluja Torja volt — ahol 1990-ben még közéleti szerepet is vállalt —, amelynek szellemi épülését az anyaországba való áttelepülése után is szolgálta, Altorja címmel jelentetve meg például egyháztörténeti monográfiáját a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál 2000-ben. Szellemi otthonának tekintette az erdélyi magyar tudományos műhelyeket, a Székely Nemzeti Múzeumot és az Erdélyi Múzeum-Egyesületet, ezek kiadványaiban jelentette meg alapos kutatáson nyugvó dolgozatait, szaktanulmányait, de az anyaországi tudományos fórumokon is jelen volt erdélyi-háromszéki vonatkozású előadásaival és közleményeivel. Ugyanakkor személyes jelenlétével is megtisztelt akár egy-egy torjai vagy kézdiszentléleki rendezvényt is, ahol szolgálhatta a helyes és hiteles történelmi tudat alakítását.
Alábbi írásának megszületésére is egy meghívás adott alkalmat. 2009. november végén a Kézdiszentléleki breviárium (Kézdivásárhely, Ambrózia Kiadó, 2009) egyik jeles szerzőjeként vett részt egy találkozón, s idézte fel a hallgatóság előtt a falu 17. századi képét. Hangsúlyoznám, hogy minden kijelentését, utalását, adatát és feltételezését írásos forrásokra alapozta. A dolgozat közlésénél ezek felsorolásától, a gazdag jegyzetanyag közzétételétől eltekintünk, a terjedelmi okokból történt kihagyásokat pedig külön jelezzük. A dolgozat „főszereplőjéről”, Cserei János deák életéről és munkásságáról különben felkérésemre a Kézdiszentléleki breviárium számára készített igen alapos tanulmányt.
Aki minden levelében jó egészséget és jó munkát kívánt partnerének, s a címzett szeretteiről sem feledkezett meg soha, íme, fizikai valójában megszűnt létezni. Munkáit olvasva viszont jelenvalóvá tehetjük, s akik ismertük, azt sem feledjük, hogy nevetésével az emberi butaság és az önkényuralom falait is képes volt megrengetni minden időben Artur barátunk... Borcsa János
Munkái:
Coroi Artur: Altorja. A római katolikus egyházközség története /Pallas-Akadémia, Csíkszerda, 2000/
Coroi Artur Székely falvak 1 - Adalékok Altorja és Háromszék történetéhez /Erdély Történeti Alapítvány, Debrecen, 2001/ Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Értékkeresők (Beszélgetés Borcsa János irodalomkritikussal)
– Új könyved, az Értékkeresők – értékalkotók (Kriterion, 2012), mely kritikákat, portrékat, tanulmányokat tartalmaz, az „új” Kriterionnál jelent meg, mely tudtommal nem közöl kortárs, élő szépirodalmat. Kritika a kortárs irodalomról mégis belefér a profiljába? Miért a Kriteriont választottad?
– Habár kis arányban van jelen a kortárs, élő szépirodalom az „új” Kriterionnál, számomra fontos, hogy kéziratom lektorálása igen igényes volt, s a kötet szerkesztését egyik legjobb irodalmárunkra, Jakabffy Tamásra bízta a kiadó. 1984-ben különben ott jelent meg első kötetem a Forrás-sorozatban, Molnár Gusztáv szerkesztésében. Az akkori Kriterionnak, tudjuk, szinte minden kéziratért meg kellett harcolnia az uralgó kommunista kultúrpolitika körülményei között. Az én akkori kötetem esetében mindenképpen így történt, hiszen azok az írók, költők, akikről kritikáim, tanulmányaim készültek, szinte mind a rendszer tiltott vagy megtűrt szerzői között voltak azokban az években, s emellett a Vajdaságban, Felvidéken élő magyar költőkről írt kritikák is szerepeltek a kötetben (Tolnai Ottó, Cselényi László), valamint egy elemzésem az Erdélyből Budapestre repatriált Páskándi Géza költészetéről… Ilyen személyes indítékok kapcsolnak engem az „örök” Kriterionhoz. – Hozzászoktam, hogy nálad minden tudatos – s látom, hogy a jelen kötet írásait a Székelyföldben meg a Háromszékben közölted. Kérdem hát: ez is valamiféle ragaszkodás a szülőföldhöz? – Az írások nagy többségét valóban a Csíkszeredában megjelenő, de az egész magyar nyelvterületen terjesztett – és értékelt! – kulturális folyóiratban, a Székelyföldben közöltem, de közel érzem magamhoz a sepsiszentgyörgyi napilapot, a Háromszéket is, amelynek igényesen szerkesztett Kultúra rovatában jó megjelenni szűkebb pátriám olvasói előtt. – Kritikáidat máskor is gyűjtötted kötetbe. Mi lenne a mostani, reprezentatív összeállítás, megmérettetés egy szélesebb közönség előtt?
– Talán dokumentálása annak, hogy mire figyel vagy mit tart figyelemre méltónak a kritikus egy-egy rövidebb, néhány éves, mondjuk fél évtizedes időszak irodalmi terméséből. A folyóiratban, lapban közölt kritika szerepe ugyanis a – viszonylag gyors – befogadás és feldolgozás, kötetbe gyűjtve az irodalomtörténeti széttekintésben-összegzésben is segíthet, no meg a kritikus irodalomképéről is hitelesebben tanúskodik. Ilyen gondolattal állítottam össze Irodalmi horizontok (2005) és Merítés (2009) című kötetemet is, a Szövegszigettenger (1997) viszont már egy hosszabb időszak, a diktatúra utolsó évtizedének és a rendszerváltást követő néhány évnek az irodalmi produkciójából mutat be műveket és jelenségeket. De az sem hagyható figyelmen kívül, hogy a kritikus is az idő szorításában dolgozik, s így minden fontos könyv vagy irodalmi jelenség kihívásának nem tud eleget tenni.
– Szövegeid szinte kivétel nélkül kortársakról, sőt, élő kortársakról szólnak, számíthatunk irodalomtörténeti összefoglalóra?
– Az ember nemcsak várakozik a munkáját lehetővé tevő kedvező körülmények eljövetelére, hanem maga is tesz azért, hogy ezek megteremtődjenek. Egyre több feladatot vállal magára, miközben tudja, fogy a személyes ideje. Számomra az egyszemélyes vállalkozások rokonszenvesek (a legutóbbi, amelyikről tudomásom van, a Pomogáts Béláé), de a szintézis helyett én pillanatnyilag egy személyes arcképcsarnokot tudnék elképzelni…
– Boér Géza emlékét életben tartod, ebben a könyvben is szerepel, Bartis-kör, Lazics baráti társaság alakult, jelei lennének ezek a kezdeményezések egy újfajta irodalmi szerveződésnek? – Amire utalsz, marosvásárhelyi kezdeményezések, az ottani irodalmi élet tükrei, Kézdivásárhelyen viszont, ahol magam munkálkodom, a tükrök, sajnos, ilyesféle dolgokat nem tükröznek mostanában… Pedig a Boérról szóló tanulmányom írásakor ilyen szándék is vezérelt: bemutatni, hogy egykor, akkor volt valamiféle irodalmi élet a szélfútta udvarterek városában. – Több év telt el legutóbbi interjúnk óta. Akkor az Ambrózia hatodik könyvéről beszélgettünk. Létezik még az Istenek Eledele Kiadó? Hányadik kötetnél tartotok?
– Meghaladta a tucatot, de meggyőződésem szerint egyik sem tucatáru! Van köztük népi írástudó tollából született visszaemlékezés a szovjet hadifogságról, falusi értelmiségi memoárja, neves művelődés-, művészet- és egyháztörténészektől származó tanulmány felső-háromszéki műemlékekről, album, amely a régi Kézdivásárhelyt mutatja be képeslapok alapján. A tizenharmadikat teljes egészében szülőfalum bemutatásának szenteltem, magam szerkesztettem, Kézdiszentléleki breviárium címmel 2009-ben jelent meg, és olvasható az Erdélyi Magyar Elektronikus Könyvtárban, az Adatbankban is.
Gergely Tamás
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyv a perkői Szent István-kápolnáról
Nagyszámú érdeklődő jelenlétében mutatták be csütörtök este a kézdivásárhelyi Kosztándi Képtárban Jánó Mihály művészettörténész A kézdiszentléleki Szent István-kápolna című legújabb könyvét.
A hiánypótló, fotókkal illusztrált kiadvány Hegedüs Ferenc kultúrmecénás támogatásával jelent meg a Kalauz sorozat második köteteként, az elsőt a gelencei Szent Imre műemlék templomról ugyancsak Jánó Mihály írta 2013-ban. 
Borcsa János irodalomkritikus, a kötetet megjelentető Ambrózia Könyvkiadó vezetője arról szólt, hogy a könyv szerzője évtizedekkel ezelőtt kezdett foglalkozni székelyföldi középkori falfestészettel. Ezt tanulmányozta, mellette kötelezte el magát, és a hosszú évtizedek során alapos, kimerítő kutatásokat végzett, melyeket témáról szóló írásai követtek. Az irodalomkritikus azt is elmondta, másfél évtizede, amikor megkereste Jánó Mihályt azzal a tervével, hogy kötetben szeretné bemutatni a kézdiszentléleki műemlékeket – köztük a perkői kápolnát –, akkor ez a terve dugába dőlt, de most úgy hozta a sors, hogy szerző és kiadó ismét egymásra talált. Ez az Ambrózia Könyvkiadó tizenharmadik kötete. 
Jánó Mihály vetített képes előadáson mutatta be a kötet fotóit, mindegyiknél kimerítő magyarázattal szolgált. A Perkőn álló kis kápolna szerény épület, sok kutató, anélkül, hogy látta volna, román kori, XI–XII. századi építménynek minősítette, mert csak az alaprajzát nézték meg. A ma látható Szent István-kápolnát valószínű, egy régebbi alapra építette 1686-ban Kálnoki Sámuel gróf – hangsúlyozta a könyv szerzője, aki szerint nem kell ősinek lennie ahhoz, hogy maradandó legyen kisugárzása. A művészettörténész azt is cáfolta, hogy a Perkőn hajdanán vár állt volna.  A vetítést követően a házigazda Hegedüs Ferenc bejelentette: a Kalauz sorozatban Jánó Mihállyal közösen újabb kötetek kiadását tervezik.
Iochom István. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Szent István-kápolna a Perkőn
Jánó Mihály művészettörténésznek A kézdiszentléleki Szent István-kápolna című, a kézdivásárhelyi Ambrózia Könyvkiadónál nemrég megjelent kötetét mutatták be tegnap este a Székely Nemzeti Múzeum Bartók Termében.
Az egybegyűlteket Vargha Mihály múzeumigazgató köszöntötte, megjegyezve, hogy kézdiszéki estként is értékelhetik a rendezvényt, hisz a bemutatott műemlék, a szerző, a kiadó és a támogató is onnan származik. Borcsa János irodalomkritikus az általa vezetett Ambrózia Könyvkiadót mutatta be, szólt a név jelentéséről: az istenek eledele, mely megelőz mindenféle romlást. Ehhez igyekszik tartani magát, könyvei a közösség építését szolgálják, megerősítenek emberségben és magyarságtudatban. A tegnapi bemutatón jelen volt Hegedüs Ferenc vállalkozó, mecénás, aki a kötet megjelenését támogatta. Jánó Mihály vetített képekkel illusztrált előadásban nemcsak a kötetet ismertette, hanem műhelytitkokat árult el, és a kápolna kutatásához, illetve a kötet megíráshoz kötődő anekdotákkal fűszerezte előadását. Közölte, a Kalauz sorozatban ez már a második kötete, az előző a gelencei Szent Imre műemlék templomot mutatta be. Formátuma ugyanaz, ugyanis a firenzei Santa Maria Novella templom kalauzának mintájára született: zsebbe tehető és bárhol fellapozható. A kalauzok keletkezéséről elárulta, mivel a műemlékekről tudományos publikációk születnek, azok meg csupán a szakma számára elérhetőek, úgy gondolta, jó lenne a széles közönség számára is megjelentetni ismertetőket. Jánó Mihály leszögezte, a szentléleki ősi vár, melyről írások szólnak, legenda kering, sőt, még ábrázolták is, nem létezett. Kemény József hamisított okleveleit vették alapul, de a léggömb kipukkant, a régészeti ásatások bizonyítják, a Perkőn nem állt vár. Az államalapító királyunk titulusú kápolna mellett még volt egy, a Szent Antal nevét viselő, amely elpusztult. A Szent István-kápolna falfestményének feltárását Jánó Mihály kezdte meg 1995-ben, majd szakemberek folytatták, Pál Péter restaurálta. A szerző ikonográfiai magyarázatokkal szolgált a Szent Istvánt, Szent Lászlót, Szent Imrét, továbbá Adalbert és Gellért püspököt ábrázoló szekkóról. Végül az ő ötlete alapján született kiskászoni Búcsújárók emlékházát ismertette, melynek berendezését Kakas Zoltán néprajzkutatóval és Ütő Gusztáv képzőművésszel közösen tervezték.
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Borcsa János Marosvásárhelyen
"A benne lakók teszik gyöngyszemmé a helyet"
Nehéz hűség – ez a címe a Kézdivásárhelyen élő Borcsa János irodalomtörténész, kritikus, az irodalomtudományok doktora legutóbbi kötetének. A Kriterion könyvkiadó által megjelentetett kötet mélyenszántó gondolatokat tartalmazó írásokkal ajándékozza meg az olvasót, ezen írásokat nemrég a marosvásárhelyi közönség is megismerhette. A Nagy Attila által a Bernády Házban, múlt héten szervezett könyvbemutatón a vendéglátó beszélgetett Borcsa Jánossal, beszélgetésük közepette pedig a legújabb kötetről is szó esett – és kiderült, szerzője egy ma már szinte elfeledett nyelven és nyelvet ír, olyan értékek mentén, amelyek (sajnálatos módon, de) ugyancsak kiveszőben vannak.
– Tagja vagy az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, az írószövetségnek, rendszeresen közölsz irodalmi lapokban és portálokon, jó pár könyved jelent meg, közöttük díjazottak is. A Nehéz hűséget 2014-ben adták ki. Ez a könyvecske, amely formátumában szinte zsebkönyv, három ciklusban tagolja a benne szereplő írásokat. Jegyzeteknek mondod őket, szerintem jó pár kisesszé van közöttük. Az első írás címe a kötet címe is, a Háromszék napilapban jelent meg 2012-ben. De nem csak írsz, könyvkiadód is van, az Ambrózia. Nagyon sokoldalú emberként ismertelek meg, te a nyugdíjat választottad. Annak idején felajánlották, hogy az egyetemen maradj, miért tértél mégis haza, a Székelyföldre?
– Nem tudnék egzakt választ adni a kérdésre, úgy éreztem, az akkori körülmények miatt jobb, ha Háromszéken, Kézdivásárhelyen maradok. Mind a munka, mind a vállalt dolgaim hazahúztak Kolozsvárról. Otthonosabban éreztem magam és tudtam, hogy otthon is van tennivaló bőven.
– Egy tradicionális közösség hangján szólalsz meg, és ha egy mai fiatalnak elmondod az elvárásaidat, lehet, hogy nevetni fog rajtuk. Bátorság kellett ahhoz, hogy megírd a gondolataidat…
– Irodalommal, szövegértéssel foglalkozom. Harminc évvel ezelőtt úgy gondoltam, hogy nem szépíróként elindulva mi mással foglalkozhatnék, mint szövegekkel, azok értésével. De a nyolcvanas években a szövegek értelmezése közvetett úton egyébre is, a társadalomra, közösségre, a rendszerre is kihatott. Mi egyébbel foglalkozhattak a kortárs szövegek, mint az akkori körülményekkel? Én nem a közélet dolgairól meditáltam, hanem tényleg az irodalomról beszéltem, azzal folytattam párbeszédet. De ez az új kötet tényleg az értelmezés tárgyát próbálja explicit módon is kiterjeszteni. A körülményeket is próbálom értelmezni. Persze ez nem egy direkt beleszólás az életünkbe – inkább az erkölcs, az emberi természet oldaláról igyekszem a körülményekre reflektálni. Ez az első személyesebb jellegű könyvem, kiléptem az értelmező pozíciójából, és az emberi természetre irányítom a figyelmet. Maga a műfaj is megköveteli a szerző személyesebb jelenlétét. A kritikusnak az alkalom ad tollat. Ezek a kis jegyzetek ilyen alkalmat nem ismertek, ihletből, belső indíttatásból születtek, és ettől kezdve mintha megnyílt volna valami új lehetőség: rendszeresen jöttek azok a különleges alkalmak, amikor személyes jellegű írásokba fogtam. De azt nem állítanám, hogy az erkölcsi kérdések idejétmúltak lennének. Az emberi lét kérdéseiről mindig hasznos elmélkedni, és ezek az elmélkedések örökké aktuálisak. Egyrészt az emberi viselkedésnormákat, az emberi természet megjelenési formáit értelmeztem, másrészt az új körülményeinkre voltam tekintettel: az erdélyi változásokról írtam. Arról, hogy a mindennapjainkban ez a változás hogyan jelenik meg. Van amit értelmezni, és ezekre az értelmezésekre szükség is van.
– Ez a kötet sok tekintetben hiánypótló is. Olyan alapigazodási, erkölcsi normákról beszélsz, amelyekhez nagyon sokunknak vissza kellene térnünk. Ugyanakkor helytörténészként is kiváló vagy, a Kishazám című esszéd például nagyszerű, vallomásos, lírai írás. Jelzi azt is, hogy mértéktartó tudsz maradni, tudsz kívülről szemlélni, az objektivitás fontos része az írásaidnak.
– Földi István 1967-ben írt egy olyan könyvet Kézdiről, amely felidézi a huszadik század elejét. A város központját például gyöngyszemnek lehetett és lehet tekinteni – azért, mert olyanok voltak – és ma is olyanok kellene legyenek – a lakói. A benne lakók teszik gyöngyszemmé a helyet. Nem szabad annyira lokálpatriótának lennünk, hogy a jelenleginél több embernek és magyarnak kell lennünk. Ezek a szálak kötnek oda, és ezért nem maradtam Kolozsváron. De az elmúlt évtizedek alatt a közösség sajnos nagyon kiöregedett, lepusztult: a szelleme egyre gyengébb.
– Ez a könyv a tartásnak egy kis enciklopédiája, amely a tiéd és amely – reméljük – mindannyiunké is lesz. Nehéz-e a hűség?
– Úgy érzem, hogy lehet egy újabb kötetnyi írás is ezekből a jegyzetekből. Kísérletezem félpercesekkel is, nem szeretem a kimondottan szakszerű, nyelvművelő írásokat, de sokszor sérti a fülemet egy-egy nyelvi jelenség, ezekre szoktam félpercesekben, fiktív párbeszédekben reagálni.
A hűség pedig nehéz, de megéri vállalni. Egyre mélyebben és őszintébben kellene elemeznünk magunkat és a körülményeinket, még akkor is, ha a tendenciák és divatok ellenében kell ezt tennünk.
Kaáli Nagy Botond
Népújság (Marosvásárhely)

Az ideggyógyász főorvos anekdotái (Könyvbemutató Kézdivásárhelyen)
Kicsinek bizonyult kedd este a kézdivásárhelyi Vigadó emeleti díszterme dr. Bíró Gábor nyugalmazott ideggyógyász főorvosnak az Ambrózia Kiadónál megjelent, A nevető kórház című könyve bemutatójához. A rendezvényt végül a színházteremben tartották meg mintegy kétszáz érdeklődő jelenlétében, hasonlóra az utóbbi évtizedekben egyszer volt példa, amikor Kányádi Sándorral találkozhattak Kézdivásárhely lakói.
Borcsa János irodalomkritikus, az Ambrózia Kiadó igazgatója köszöntötte a szerzőt és a nagyszámú olvasótábort. Elmondta: a most bemutatott könyv az Ambrózia Kiadó tizenötödik kötete, és több, mint egyszerű anekdotagyűjtemény, a szerző jó fél évszázados orvosi pályájáról ad számot benne, ezért is kapta a Pályakép adomákkal, anekdotákkal alcímet. Mint mondta, az olvasók személyes és hiteles képet kaphatnak a marosvásárhelyi magyar orvosképzés fénykoráról, majd annak fokozatos és tudatos leépítéséről, ugyanakkor szembesülhetnek az orvosi pálya buktatóival és kiteljesedési lehetőségeivel is. A könyv második felében kaptak helyet az anekdoták és adomák. A kiadó vezetője felolvasott egy anekdotát, majd azt is elmondta: a kötet háromszéki nyomdában készült, a rajzokat szintén helyi alkotó, Sárosi Csaba grafikus készítette, a borítót pedig a főorvos fia, Bíró Zsolt tervezte.
Miért is ír könyvet egy ideggyógyász? – tette fel önmagának a kérdést a könyv szerzője, aki arról beszélt, hogy korábban esze ágában sem volt könyvet írni – „ilyesmire vetemedni” –, de barátjának, Borcsa Jánosnak az unszolására nekifogott, és emlékezetből írta le a kötetben szereplő anekdotákat. A találkozó végén Bíró Enikő egyetemi oktató, a szerző leánya tucatnyi anekdotát olvasott fel, majd a szerző válaszolt a hozzá intézett kérdésekre, és dedikálta első könyvét. Iochom István / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)