Székelyhídi Ágoston, az Erdélyi Szövetség elnöke nyilatkozatában felvázolta életútját. Nagyváradon nevelkedett, édesapját 1948-ban politikai magatartása miatt kiutasították Romániából, Hajdúböszörményben telepedtek le, majd Debrecenben járt egyetemre. 1955-től közölt irodalmi ismertetéseket, ő mutatta be először Sütő Andrást a debreceni Alföldben. Eddig mintegy száz hosszabb-rövidebb írása és egy riportkönyve jelent meg Erdélyről. Stefan Pascu akadémikussal, Ceausescu történészével 1985-ben éles vitát folytatott Erdély nemzeti jellegéről, a vitairatok egy része az Alföldben jelent meg. Köteles Pállal 1988 novemberében megalapították az Erdélyi Szövetséget, majd 1989 tavaszán Bajkó Mátyással elindították az Erdélyi Tükör folyóiratot, Debrecenben. Idén a nyolcadik évfolyamot kezdték. A folyóirat a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen működik, főszerkesztője Bajkó Mátyás, a neveléstudomány és az oktatástörténet tudósa. A szerkesztőbizottságban Beke György, a nagyváradi művelődéskutató Indig Ottó és mások dolgoznak. /Hajdú-Bihari Nap (Debrecen), márc. 12./

"Az aradi magyar sajtó napja alkalmából szervezte meg a Magyar Újságírók Romániai Egyesülete (MÚRE), Arad polgármesteri hivatala és a Nyugati Jelen bánsági napilap azt a háromnapos ünnepi rendezvényt július 27-29. között, amelybe belefért a MÚRE rendkívüli (kellőképpen be nem harangozott) közgyűlése, díjátadások és borkóstolás is. 140 éve, 1861-ben jelent meg Aradon az Alföld nevű lap, amelyről az elmúlt hétvégén emlékeztek meg az Erdélyből összesereglett újságírók. Júl. 28-án a MÚRE rendkívüli közgyűlésére került volna sor, de létszámhiány miatt későbbre kellett halasztani. (Este mégis megtartották a barackai szőlőben...) Ezen a napon Aradon tudományos ülésszakon vehettek részt az aradiak mellett a vendégek, a moderátor Pomogáts Béla, a Magyar Írószövetség, a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társaságának elnöke volt. Puskel Sándor újságíró-helytörténész az 1861 és 1897 között megjelent Alföldet ismertette. Ezután következett a Simándi Böszörményi Zoltán riportpályázat kiértékelése és díjainak kiosztása. Első helyezést ért el a ditrói születésű Benkő Annamária, aki idén végezte el a nagyváradi Ady Endre Sajtókollégium tördelőszerkesztői szakát. Második helyezést Szőke Mária szabadúszó újságírónő, míg a harmadik díjon a Nyugati Jelen két munkatársa, Gujdár Gabriella és Andó András osztozhattak. Benkő Annamáriának az 500 dolláros pénzjutalom mellett ifjabb Böszörményi Zoltán - a lap főrészvényesének képviseletében - felajánlott egy állást is az aradi napilapnál. Dicséretben részesültek még: Nagy Ágnes, János Katalin és Gazda Árpád. /Papp Gy. Attila: Az aradi magyar sajtó napja. = Erdélyi Napló (Nagyvárad), júl. 31./"

"Október elején a Pallas-Akadémia Kiadó Szegeden és Debrecenben találkozott olvasóival. A Pallas-Akadémia irodalmi est résztvevői Szegeden Bíró Béla, Beke György, Dávid Gyula, Kozma Mária, Lőrincz György, Markó Béla és Pomogáts Béla voltak. Szegeden az esten szó esett az erdélyi lélekről (Pomogáts Béla); a transzszilvanizmus kialakulásáról és arról, hogy ez irodalmi áramlatként hol helyezkedik el a magyar irodalom egészében, valamint hogyan kapcsolódik a világirodalomhoz (Dávid Gyula); Bíró Béla az alkotók optimista, illetve pesszimista szerepvállalását feszegette, Beke György moldvai csángó asszonyról szóló novellája sok hallgató szemébe könnyeket csalt. Lőrincz György azokról a szociográfiai riportjairól beszélt, amelyek a Székelyföld társadalmának perifériájára szorult emberekről szólnak. Markó Béla az erdélyi tollforgatók azon "tulajdonságát" hangsúlyozta, hogy "nem elég" nekik az irodalom, mindenkinek valami más foglalkozása is van. A debreceni találkozón Pomogáts Béla és Markó Béla - egyéb elfoglaltságaik miatt - nem vettek részt. Ott volt az erdélyi származású Székelyhidi Ágoston, akinek neve az Erdélyi Tükör szerkesztőjeként, valamint az 1989-ben az erdélyi menekültekről írt riportjaiból (Debreceni napló Erdélyről) a legismertebb, közéleti személyiségként pedig az Erdélyi Magyarok Világszövetsége elnökeként. Ott volt Görömbei András, a Hitel és Márkus Béla, az Alföld főszerkesztője, Bertha Zoltán, akinek egyik kutatási területe a kortárs romániai magyar irodalom története. Ott volt Elek Tibor, aki most védte meg Székely Jánosról írt doktoriját, és eljött Vofkori Mária, aki néhány évvel ezelőtt szerkesztője volt a Kriterion Kiadó kolozsvári szerkesztőségének, s aki ma a kisvárdai múzeum igazgatója. Dávid Gyula és Bíró Béla után következett Beke György és Lőrincz György, írásaik kulcsmondata lehetett volna a magyar gondok Erdélyben. Kozma Mária az 1848-as csíki történelmet feldolgozó regényéből olvasott föl egy rövid részletet. /Kozma Mária: Közös sakktábla irodalommal és olvasóval Szegeden és Debrecenben. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 17./"

Néhány éve augusztus 1-jén ünnepelik az Aradi Magyar Sajtó Napját, hiszen 1861. augusztus 1-jén jelent meg az első hosszú életű újság Aradon, az Alföld. Nem kevésbé fontos azonban egy majd száz évvel később napvilágot látott lap, amely 1940 és 1945 közötti anyanyelvi sajtócsendet tört meg. A dél-erdélyi magyar lapokat ugyanis a bécsi döntés után beszüntették. Még dúlt a háború, amikor a romániai magyarság képviseletében fellépő Magyar Népi Szövetség kezdeményezésére sikerült kiharcolni egy magyar újság megjelentetését. A Jövő első száma 60 évvel ezelőtt, 1945. április 28-án került ki a nyomdából. Fejléce azt hirdette, hogy független, demokrata napilap. Függetlensége azonban megkérdőjelezhető volt, hiszen az MNSZ erőteljes befolyása alatt állt. Felelős szerkesztője is az egykori illegalista, népi szövetségi vezető, Palásti József volt, aki a két világháború közötti polgári újságírás legjobb erőit gyűjtötte a lap köré. A Jövő első munkatársai közé tartozott Ádám Elek, Bérczi György, Károly Sándor, Korda István, Messer Sándor, Molnár Tibor, Pintér Lajos, Schauer Soós Aladár, Szomory Oszkár. (Közülük idén április 20-án 95 éves korában hunyt el Pintér Lajos.) A 2. lapszám a Jövő sikere címmel jelezte: “Magyarul írni nemcsak jog, de kötelesség is. Súlyos és szép kötelezettségeket ró erre a lapra az, hogy Aradon magyar nyelven szólaltatja meg a haladó, korszerű eszmék törekvéseinek, célkitűzéseinek, harcának hangját”. A Jövő első száma 2500 példányban jelent meg, év végére elérte a négyezres példányszámot, s évről évre növelte olvasótáborát. Az 1948–1949-es években az erősödő politikai nyomás hatására a polgári zsurnalisztika több kiválósága kikerült a szerkesztőségből, végül 1949 nyarán az RMP megyei bizottsága politikai és gazdasági céljainak rendelte alá a lapot, 1950 végétől Vörös Lobogó lett a lap címe. /Puskel Péter: Elődünk, a Jövő. = Nyugati Jelen (Arad), ápr. 28./

Az Alföld /Debrecen/ folyóirat díjainak átadásával november 17-én megkezdődtek a debreceni irodalmi napok. Az irodalmi napoknak idén a megújuló magyar önéletírás a központi témája. Az Alföld folyóirat szerkesztőségének döntése alapján az idén Alföld-díjat kapott Bényei Tamás irodalomtörténész, Láng Zsolt marosvásárhelyi író és Takács Zsuzsa költő, műfordító. A díjakat Aczél Géza, az Alföld folyóirat főszerkesztője adta át. /Átadták az Alföld-díjakat. = Népújság (Marosvásárhely), nov. 19./

Köteles Pál /Nagyvárad, 1927. ápr. 24. – Budapest, 1991. dec. 13./ emberjogi harcos volt, a nyolcvanas évek egyik markáns publicistája, a diktatúrával szembehelyezkedő, egyszersmind előle menekülni kényszerülő erdélyi írók (mint Beke György, Páskándi Géza) szellemi és politikai fegyvertársa. Ma is időszerű gondolata: „A politika-csinálók önmagukat is megbecsülnék azzal, ha azokra is odafigyelnének, akik alkalmatlanok ugyan pártfegyelemre s aláíró gyakorlatozásra, de gondolkodásukkal a nemzet jövőjéért felelősséget éreznek, s cselekvésüket a jövő szükséglete határozza meg. Ez a csöndes küzdelem néha szélmalom elleni harcnak tűnhet. ” „A nemzet jövőjének elkötelezettjei. Itthoni, s határon túli magyarokért. ” Köteles Pál Nagyváradon tanult, Kolozsváron három félévet hallgatott a Bolyai Tudományegyetem filozófia-lélektan szakán, 1946-tól már újságíróként dolgozott (Új Élet, Fáklya), 1950-ben letartóztatták, s hamis politikai vádak alapján elítélték. Volt azután segédmunkás Vajdahunyadon, építésztechnikus Váradon, ismét újságíró a Munkáséletnél. 1977-ben áttelepült Magyarországra, s az Alföld /Debrecen/ folyóirat szerkesztőségében helyezkedett el. 1988-ban jelent meg Búcsú Erdélytől című regénye. Az „erdélyi kérdést” megpróbálta a steril magyar közélet középpontjába állítani, és ezt az 1990-ben indult Erdélyi Magyarság című, általa főszerkesztett folyóirat jórészt erdélyi munkatársi körének segítségével sikerült is ideig-óráig fenntartania. /(bd): Eljött-e már az értés szabadsága? = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 24./

Kortárs magyar darab ősbemutatójára készül a nagyváradi színház Szigligeti Társulata: december 6-án lesz Aczél Géza irodalomtörténész, a debreceni Alföld című folyóirat főszerkesztője Timúrra várva című drámájának bemutatója. A Demcsák Ottó rendező-koreográfus által színpadra állított Timúrra várvában a szöveg és a tánc állandó kölcsönhatásban áll. Kelet-Európa abszurditása, a panelzárkában élő ember kitörési vágya, a vétek és az esetleges büntetés vállalása problematikáját boncolgatja az előadás. /Ősbemutató Nagyváradon. = Krónika (Kolozsvár), dec. 4./

Zizegő újságok múltja, jelene és jövője
„Amikor már hivatásos újságíróként dolgoztam, mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani.” - Beszélgetés Puskel Péter aradi közíróval, helytörténésszel. (1941. április 16-án született Aradon, a helyi magyar gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Egyetemi tanulmányai után Nagyiratoson tanított, 1968–2003 között az aradi Vörös Lobogó, a Jelen, a Nyugati Jelen napilapok munkatársa, a művelődési rovat vezetője. Közírói munkája mellett az aradi magyar művelődéstörténet kutatójaként több száz cikket, tanulmányt jelentetett meg hazai és magyarországi lapokban, folyóiratokban, antológiákban. Szenvedélyes gyűjtője a kistérség anekdotakincsének. Tagja a Romániai Írószövetségnek. Önálló kötetei: Arad marad (1997), Arad redivivus (1998), Emléklapok a régi Aradról (2005) – a 2. Szegedi Könyvkiállításon 2006-ban és Vásáron megkapta a Legjobb Külföldi Könyv díját, 150 év a Gutenberg-galaxison – aradi napilapok és periodikák (2011). Díjai: Fényes Elek-, Kiválósági-, Kölcsey- és MÚRE-díj.)
150 év a Gutenberg-galaxison címmel foglalta kötetbe az aradi magyar sajtó történetet. Miért 1861. augusztus elsejétől számítják a kezdeteket, amikor már korábban is adtak ki lapot a vértanúk városában?
– Mert akkor jelent meg az Alföld, amely közel négy évtizedig az egyik legjelentősebb újság volt a 19. században. Ez az első vidéki magyar napilap, és bár Aradon adták ki, az egész régió lapja kívánt lenni. Az Alföld tekintélye, komolysága, súlya miatt tartjuk 1861. augusztus elsejét az aradi magyar sajtó kezdetének. Igaz, hogy 1839-ben már megjelent az Aradi Hirdető, és 1859-ig kisebb-nagyobb megszakításokkal napvilágot látott, de szerkesztése, grafikai kivitelezése és tartalma nem volt annyira komoly, hogy a lapot a modern aradi magyar újságírás igazi elődjének tekintsük.
– Voltak-e a versenytársai az Alföldnek?
– Némi lokálpatrióta büszkeséggel mondhatom, hogy a 19. század utolsó harmadában három rangos napilapot is rendszeresen kiadtak Aradon. Az Alföldön kívül az Arad és Vidékét, továbbá az Aradi Közlönyt, amely 1883-tól 1940-ig folyamatosan megjelent. De az Alföld volt az 1848-as eszméknek a szócsöve, és csak a megszűnése előtt öt-hat évvel vált a kiegyezést pártoló lappá. Emellett több olyan kezdeményezés fűződik az újsághoz, amely történelmi jelentőségű volt Aradon: a lap által 1867 nyarán közzétett felhívás nyomán országos gyűjtés indult az aradi tizenhárom vértanú emlékének tisztes megőrzésére, egy emlékoszlop, majd a vértanúszobor felállítására, és nem utolsósorban az országos hírű 1848-as Ereklyemúzeum létrehozására.
– Milyen volt akkoriban Arad lakosságának összetétele, vásárlóereje, és milyenek voltak az olvasói igények?
– A szabad királyi város kiváltságlevél megszerzése, 1834 után mezővárosból rohamosan fejlődött iparvárossá. Ehhez fogható gyors felemelkedést nem is tudok a többi erdélyi vagy partiumi, bánsági város fejlődéstörténetében. Nagyon sokáig nem volt hangsúlyosan magyar város: inkább németek és rácok, azaz szerbek lakták, illetve románok is éltek itt. A 19. század hatvanas–hetvenes éveiben viszont számbelileg is megerősödött a magyar lakosság, megjelent a tehetős polgárság, és az iparosok nemcsak sznobságból járattak lapokat, fitogtatták, hogy előfizetők, hanem a státusukhoz tartozott az újságolvasás, és valós szükségét érezték annak, hogy áldozzanak a kultúrára. Ennek jele, hogy a könyvekre előfizetők többsége is az iparosok közül került ki. A három aradi lapnak hat-hétezer állandó olvasója volt, ami egy hetvenezer lakosú városban jelentős szám. Főleg, hogy ugyanakkor létezett német nyelvű napilap, és megjelentek román újságok is.
– Szenvedélyes gyűjtője a város anekdotáinak is: fennmaradt valamilyen történet, sztori a három újság vetélkedéséről?
– Az Aradi Közlöny indulásakor a másik két napilap összefogott, hogy a kormánypártinak és konzervatívnak nevezett újságot ellehetetlenítsék. Például újságírókat csábítottak át a Közlöny szerkesztőségéből. Eleinte úgy tűnt, hogy sikerrel jár ez a „konspiráció”, de amikor a lap élére egy Budapestről érkezett, anyagilag is tehetős, kiváló gazdasági érzékkel rendelkező felelős szerkesztő, Stauber József került, olyan gyorsan fellendült a lap, hogy ezután az újságírók elszipkázása nem sok sikerrel járt.
– Kik azok a tollforgatók, hírlapírók és publicisták, akik beírták nevüket Arad sajtótörténetébe?
– Tiszti Lajost említeném mindenekelőtt, mert ő fogalmazta meg azt a kiáltványt, aminek nyomán kibontakozott az országos gyűjtés a vértanúk emlékműveire és az ereklyemúzeumra. Bolgár Lajos vagy a már említett Stauber József nevét emelném még ki, a későbbi időkből pedig Krenner Miklóst, aki Spectator néven jegyezte írásait, és aki harminc évig dolgozott Aradon. De említhetem Zima Tibort, Fekete Tivadart, Erdős Györgyöt – nagyon hosszú lenne a névsor. Tény, hogy Arad legalább egy tucat olyan újságírót adott a százötven év alatt, akik koruk bármelyik lapjánál megállták volna a helyüket, sőt az élvonalba tartoztak volna. Mindig voltak a lapokhoz közelálló, köztiszteletnek örvendő személyiségek, tanárok, ügyvédek, akik írásaikkal emelték az újság presztízsét és tekintélyét. Ilyen volt például Márki Sándor és Jancsó Benedek: előbbi országos hírű történész és akadémikus, utóbbi szintén neves irodalmár, de ide sorolhatom Lakatos Ottót, a minorita rendház tudós-főnökét is, aki Arad egyik monográfiáját írta meg.
– Milyen volt a sajtó és az újságíró megítélése a különböző időszakokban?
– A 19. század nyolcvanas–kilencvenes éveiben az erősödő polgárság felnézett a sajtómunkásokra. A korabeli főszerkesztők elvárták, hogy az újságíró mindig ápoltan, elegánsan, tekintélyt parancsolóan jelenjen meg, lehetőleg bérkocsival utazzék, noha nem voltak olyan jól megfizetve.
– Mit jelentett az impériumváltás az aradi magyar sajtó számára?
– Hidegzuhanyként érte a magyar értelmiséget, és el kellett telnie egy kis időnek, amíg ebből a sokkból magához tért. Kós Károly 1921-ben megjelentetett lelkes felhívása, a Kiáltó Szó megadta azt az irányt, amelyet a kisebbségbe került sajtónak követnie kellett, majd ehhez Krenner Miklós is hozzájárult, amikor megfogalmazta a „kisebbségi ildomot”, hogy nem a sebek nyalogatása, az örökös siránkozás a követendő út, hanem az, hogy a romániai magyarság megtartsa önazonosságát, nyelvét és kulturális intézményeit.
– A kisebbségi újságíró sorsát, az elnyomás éveit ismerte meg ön is…
– Nehézsége sok volt annak az időnek, szépsége már kevesebb. Arra törekedtünk, hogy a sorok közé mindig becsempésszünk valami üzenetet, és eljuttassuk a magyar olvasóhoz, de azért vigyáztunk, hogy ne okozzon botrányt, ne váltsa ki a Szekuritáté zaklatását. Talán dicsekvésnek tűnik, de már egészen sportot űztünk belőle, és volt, hogy kitaláltunk egy szót, amit a következő cikkbe valamelyikünknek bele kellett írnia…
– Mikor került kapcsolatba a sajtóval?
– Nagyon korán, ugyanis nyomdászcsaládban születtem, és apám mindig hazahozta az újságot. A háború utáni első magyar napilapból, a Jövőből tanultam meg olvasni, és nem az ábécéskönyvből. Amikor már ismertem a betűket, játékból mindig újságot szerkesztettem, egy nagy fehér lapra írtam. Hamar felébredt bennem az írásvágy – sokan úgy mondjak: grafománia –, és az 1950-es évek elején, egy elég sötét korszakban felkértek, hogy tudósítsam a Pionír című gyermeklapot. Kisiskolás voltam, és nagyon örvendtem. Akkor szakadt meg a kapcsolat, amikor azt akarták, hogy írjam meg, kik a rossz gyerekek, akik akadályozzák a jó tanulókat, amihez nekem nem fűlött a fogam. Minden politizálás nélkül, egyszerűen nem akartam, hogy kinézzenek maguk közül a társaim. A középiskolai, majd az egyetemi évek idején hamu alatt izzott ez a szenvedély, de négyéves tanári pályafutás után ismét fellángolt, és akkor végképp az újságírásra adtam a fejem. Több mint négy évtizede dolgozom a sajtóban, igaz, most már nyugdíjasként közlök. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy találkozhattam a régi neves újságírókkal és lapszerkesztőkkel: Erdős Györggyel, Schauer-Sós Aladárral, Messzer Sándorral, Franyó Zoltánnal, aki ugyan Temesváron élt, de Aradon is szerkesztett egy darabig, vagy Anavi Ádámmal. Igaz, akkor meg sem fordult a fejemben, hogy valaha róluk és az aradi magyar sajtó történetéről írhatok. Ha tudtam volna, sokkal jobban figyelek ezekre a baráti beszélgetésekre, a nosztalgiázásokra, több mindent kérdeztem volna.
– A helytörténészi pályára később már tudatosan készült az újságírás mellett?
– Kisdiákként felébredt bennem az érdeklődés, illetve felébresztették tudós tanáraim. Voltak időszakok, amikor alábbhagyott, hogy aztán fokozott erővel visszatérjen. Hivatásos újságíróként mindig az motoszkált bennem, vajon mikor jön el az az idő, amikor foglalkozhatok Arad magyar vonatkozású művelődéstörténetével, ami sok vonatkozásban még a mai napig is fehér folt, mert évtizedekig háttérbe szorult, szinte feledésbe merült. 1989 előtt az oral historyra alapoztam, és igyekeztem megkeresni azokat a régi aradiakat, akik sok érdekes dolgot tudtak, és nem is féltek ezeket elmondani. Az 1970-es évek elején volt egy – mai szemmel nézve szerény – próbálkozásom a lapban, amikor valamelyik régi aradi épületet lefényképeztettem a fotóssal, néhány sor építészeti-urbanisztikai érdekességet fűztem hozzá, és az olvasóknak kellett kitalálniuk, hol található az épület. Nagyon népszerű rovat volt, talán tovább is merészkedtem volna, de két év után felhívtak a megyei pártbizottsághoz, és rettenetesen leteremtettek, hogy visszasírom a múltat, az Osztrák–Magyar Monarchiát, és hajszálon múlt, hogy ki nem rúgtak.
– A százötven éves évfordulón mi a véleménye a mai aradi magyar újságírásról?
– Fáj, hogy megcsappant az olvasói érdeklődés, emiatt csökken a helyi lap példányszáma, aminek egyenes következménye, hogy kevesebb újságíróra van szükség. Amikor lehetőség nyílt arra, hogy mindent szabadon megírjunk, kimondjunk, egy szalmalángnyi fellángolás után lankadt az érdeklődés, és sajnos ma már temetik az írott sajtót. Ebben közrejátszott az is, hogy a rendszerváltás után sorra jelentek meg a különböző kiadványok, majd hangsúlyosabb szerepet kapott az emberek hétköznapjaiban a televízió, a számítógép és az internet. Ezekkel nehéz felvenni a versenyt, ráadásul a vásárlóerő is csökkent. De bízom benne, számít valamit, hogy négy és fél-öt évtől eltekintve, a százötven év alatt folyamatosan jelent meg magyar napilap Aradon. Remélem, jó néhány évig még szükség lesz arra, hogy az aradi magyarság kezébe vegye azt a nyomdafestékszagú, zizegő újságot, amelyben meg lehet keresni azokat az írásokat, amelyekre szüksége van az aradi magyarságnak ahhoz, hogy ne veszítse el hitét és bizakodását a jövőben.
Pataky Lehel Zsolt. Krónika (Kolozsvár)

Szilágyi István születésnapjára (Hetvenötödik születésnapját ünnepli holnap, október 10-én Szilágyi István Kossuth- és József Attila-díjas író, a Helikon folyóirat alapító főszerkesztője, az Üllő, dobszó, harang (Irodalmi Kiadó, Bukarest, 1969), a Kő hull apadó kútba (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1975), az Agancsbozót (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1990) és a Hollóidő (Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2001) című regények szerzője. Őt köszöntjük.)
„A regények valahogy kikényszerítették magukat”
Szilágyi Istvánt ritkán van alkalma látni és hallani a magyarországi olvasónak, interjút ugyanis szinte sosem ad, és nyilvános eseményen sem jelenik meg gyakran. Ezért is volt különleges az a beszélgetés, amely július 20-án, a Fiatal Írók Szövetségének I. Nemzetközi Irodalmi Táborában zajlott Visegrádon. Szilágyi Istvánt minden irodalomrajongónak egyszer fel kell fedeznie.
A 2001-ben Kossuth-díjjal kitüntetett prózaíró nem hagyja magát sürgetni a külvilág és nem kis számú rajongója elvárásaitól, életműve négy novelláskönyvből és négy regényből áll. Legutóbb 2009-ben jelentkezett a Magvetőnél, Bolygó tüzek című elbeszéléskötetével. Nagyregényeinek régimódi monumentalitása, világ(újjá)teremtő képzelete és nyelve, máshoz nem hasonlítható eredetisége a nem túlzottan terjedelmes életmű ellenére is a kortárs magyar próza egyik legelismertebb és legkedveltebb alkotójává avatja.
A beszélgetést az író lefegyverző életvidámsága és humora tette a programsorozat egyik legélvezetesebb eseményévé. A beszélgetőtárs, Molnár Gábor Tamás egy átlagos írói munkanapjáról faggatta elsőként Szilágyit, aki töredelmesen bevallotta: esetében nincs ilyen, hogy átlagos munkanap, hónapok, akár évek is eltelhetnek nála írás nélkül, ám eljön a pillanat, amikor érzi, sürgeti az idő. Mostanában egyre gyakrabban érez így, elsőként pedig a Hollóidőnél merült fel benne, amikor még naponta száz cigarettát szívott el, hogy ha valami miatt megütné a guta, az olvasók sohasem tudnák meg, hogyan fejeződik be a mű. Ilyen esetleges munkatempó mellett aztán maga is meglepődik, hogyan gyűlt össze egy kupac kézirat már megint. Ekkor jön a kérdés, miként is lesz ezekből a darabokból regény. Ha kiadója sürgetőleg rákérdez, hogy áll jelenlegi – Szilágyi István szerint feltehetőleg utolsó – regényével, mindig tréfával üti el az érdeklődést: „Lehet, hogy ti megéritek, hogy ez a regény befejeződjék, de én nem.”
Szép lassan vált novellistából regényíróvá. „Mindig szerettem volna jó novellát írni, ez sehogyse sikerült” – kezdi válaszát megint csak szokatlan őszinteséggel Szilágyi, akivel persze nem kell feltétlenül egyetértenünk e ponton. Majd így folytatja: „Igen ám, de ha ezeket megnézem, akkor azt látom, hogy többségük valamiféle regénytorzó, regényvázlat. A métermázsás, tégla nagy könyvek, a regények azok, amelyeken érzem, hogy fel lehetne szabdalni novellákra, még inkább novellafüzérekre. A regények meg valahogy kikényszerítették magukat. Nem tudtam félreállni, azokat meg kellett írni, mintha tartoztam volna velük.”
Írói módszerének öntörvényűségére, esetlegességére rávilágít az is, hogy általában nem tudja előre, hogyan alakul regénnyé az anyag, amin éppen dolgozik, és hogyan végződik majd a mű. Van egy rejtély, egy megválaszolandó kérdés, amely őt magát személyesen izgatja, és a válasz kutatása viszi előre a regényírást. Ahogy fogalmazott: „Aminek tudom a finalitását, azon nincs mit leírni. Nekem valamit meg kell oldanom, ki kell derítenem a magam számára. Valamit tisztáznom kell, valaminek a végére kell járnom.”
A Kő hull apadó kútba című regényénél, amely talán legismertebb kötete, ez a valami a bűnös, de le nem leplezett elkövető lelkiismeretének kérdése volt, ami egyébként Szilágyi szerint észrevétlen maradt kritikusai előtt. Hogyan alakul a pszichéje annak az embernek, aki főbenjáró bűnt, például gyilkosságot követ el, de nem lepleződik le, nem jut törvény elé, tette büntetlen marad. A Hollóidőben más megfejtenivaló inspirálta az írót. Nevezetesen arra volt kíváncsi, hogy a magyar történelem válságos, vérzivataros koráról lehet-e nemzeti önsajnálat nélkül írni.
De készülő regényében is van egy olyan mozzanat, amelynek a végére akar járni. A hóhér könnyei című kisregényéről van szó, amely a nyolcvanas évek elején jelent meg az Alföld folyóiratban, és amelyet most dolgoz át nagyregénnyé. Témája a boszorkányüldözés, a vajákosság, Molnár Gábor Tamás pedig azt firtatta, honnan az érdeklődés ezen obskúrus témák iránt. „Onnan, hogy én nem hiszek benne, és meg akartam érteni, hogy mi is történik itt” – mondta.
A legproblematikusabb szereplő a történetben a bíró, akit Szilágyi István jórészt saját magáról mintázott, és akinek el kell járnia boszorkányok ügyeiben, jóllehet maga nem hisz a boszorkányságban. Nem a bűnözés teóriája, filozófiája érdekli, hanem „belső, motorikus ügyei”.
Molnár szóba hozta még a Kő hull apadó kútba 2000-es kiadását, amely jelentősen átdolgozott változat a korábbi kiadásokhoz képest. Főként a főhős kommentárjainál, gondolatfutamainál vehető észre változás, amelyek az átírás során letisztultabbak, tömörebbek, követhetőbbek lettek. A beszélgetőtárs összefüggést feltételez a kritika korábbi, jóindulatú kifogásai és az átdolgozás ténye és mikéntje között, amelynek nyomán felmerült benne a kérdés, hogy milyen a szépirodalom viszonya a kritikához. Szilágyi nem szívesen beszél erről a kérdésről, mert, mint mondja, a kritika elkényeztettjének érzi magát, legalábbis pályatársaihoz képest, terjedelmileg már-már annyi kritika jelent meg róla, mint amennyi szöveget ő maga írt. „Valószínű, hogy én belső gőggel megvert lélek vagyok, tehát igazából engem csak az érdekel, hogy azt érezzem, hogy annyit érjek, mint az a történet vagy helyzet, amiről írok vagy beszélek” – hangsúlyozta.
Szabadság (Kolozsvár)

Meghalt a bukaresti magyarság kiemelkedő alakja, Czédly József
Életének 88. évében pénteken Bukarestben elhunyt Czédly József. A közgazdász, szerkesztő a maszol.ro-nak és a 7hatar.ro-nak is munkatársa volt.
Czédly József Aradon született 1926. június 7-én, ahol dédapja, Tiszti Lajos az Alföld című újság szerkesztőjeként indította el azt a közadakozásra buzdító felhívást, amelynek eredményeként felállították a sok viszontagságot átélt Szabadság-szobrot – írta szombaton róla a 7hatar.ro.
A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem diplomázott, 1948–50 között a Romániai Magyar Népi Szövetség osztályvezetője volt, 1950-ben viszont kényszermunkára vitték a Duna–Fekete-tenger csatornához, ahonnan 1953-ban szabadult – emiatt, saját vallomása szerint 1990-ig persona non gratának számított a romániai magyar sajtóban. 1953-ban a Medgyesi Építési Vállalathoz került, majd 1954-től a romániai fordulatig a Földművelésügyi Minisztérium Talajjavítási Főosztályának munkatársaként dolgozott, többek között ő irányította az Olt felső szakaszának a mederszabályozási tervét és kivitelezését.
Életpályája és áldásos közösségi munkássága végeztével megrendülve hajtunk fejet Czédly József közgazdász, szerkesztő, a hazai jogszabályok avatott ismerője előtt, aki 88 éves korában február 20-án távozott az öröklétbe. Kitartó, igényes szakértői tevékenységének egy időszakát az RMDSZ gazdasági tanácsosaként fejtette ki, 1997-ben – máig példátlan módon – Románia fővárosának magyar alprefektusa volt. Igényessége, munkabírása, több évtizedes fáradhatatlan közösségégi szolgálata példaértékű mindnyájunk számára. Kegyelettel hajtunk fejet mértékadó életpályája előtt!
Áldott legyen az emléke!
KELEMEN HUNOR
szövetségi elnök
1991-es nyugdíjazását követően is az RMDSZ gazdasági tanácsosaként tevékenykedett, 1997-ben Bukarest alprefektusává nevezték ki. A Román Akadémia gondozásában több tanulmánya is megjelent, szerkesztője volt ugyanakkor a Bukaresti Magyar Rádió gazdasági ismertetőjének, és munkatársa a székelyudvarhelyi Pulzus című gazdasági szaklapnak.
Czédly József a halála előtti napon, csütörtökön még dolgozott. A reggeli órákban küldte át utolsó írását a Törvénytár rovatba a maszol.ro szerkesztőségének. Segítségével portálunk olvasói értesülhettek a legfontosabb közérdekű törvénymódosulásokról és az új jogszabályokról. Ismertetőit ritka alapossággal és közérthetően fogalmazta meg. Csodáltuk a korát meghazudtoló dolgozni akarását, a tisztánlátását és a lelkiismeretességét. Nyugodj békében, Jóska bácsi.
1993-ban az ő javaslatára hozták létre a Romániai Magyar Szóban a Törvénytár című mellékletet, amelyet a lap jogutódjaiban, az Új Magyar Szóban, illetve a maszol.ro portálon halála napjáig szerkesztett. Gazdasági szakemberként az Új Magyar Szó 2005-ös újraindításában is aktív szerepet vállalt, a lap gazdasági aligazgatójaként naponta szembesült azzal, milyen gyötrődéssel jár ma Romániában magyar nyelvű sajtót fenntartani.
Czédly József halála napján, pénteken még dolgozott. A reggeli órákban küldte át utolsó írását a Törvénytár rovatba a maszol.ro szerkesztőségének. Segítségével portálunk olvasói értesülhettek a legfontosabb közérdekű törvénymódosulásokról és az új jogszabályokról. Ismertetőit ritka alapossággal és közérthetően fogalmazta meg. Csodáltuk a korát meghazudtoló dolgozni akarását, a tisztánlátását és a lelkiismeretességét. Nyugodj békében, Jóska bácsi.
maszol.ro

Ágoston Hugó: A jótanácsok kincstárnoka
Induljunk ki a mából, a jelenből – amely számára immár múlt. Két bejegyzése maszol.ro-on megjelent cikkekhez.
„Büszke vagyok rá, hogy Venczel József tanítványa lehettem. Az általa vezetett Statisztikai Tanszéken diplomáztam Kolozsvári életszínvonal című szakdolgozatommal. Elnyertem elismerését, és ennek eredményeképp meghívott az egyetem elvégzése után, legyek a katedra munkatársa. Megköszöntem bizalmát, de más utat választottam, nem tudtam jól románul, és mivel ezt szükségesnek tartottam, Bukarest felé vezetett utam. Most sem tudom, jó választás volt-e ez. Megúsztam börtönbüntetés nélkül, ami biztosan várt volna reám Venczel József munkatársaként, volt Bolyai Diákszövetségi elnökként. "Csak" a Duna–Fekete-tenger csatorna építője lettem, akaratomon kívül, három és fél éven keresztül. Most, az életutam végén, állítom, életem minden szakában, akárhol és akármilyen tisztségben tevékenykedtem, biztos alapot adott a Bolyai Egyetem és annak kíváló tanárai, akik közül kimagaslodott Venczel József. Czédly József”
„Gratulálok Gyula. [Dávid Gyulát az 1956-os magyar szabadságharc évfordulóján 2013-ban tüntették ki a Magyar Érdemrend Középkeresztjével.] Távolról figyelem munkásságodat, és szívből örülök, hogy most is ugyanazzal a fiatalos lelkedéssel végzed a dolgodat, mint akkor tetted, amikor egyetemistaként együtt voltunk a barikádon. Nem találkoztunk kényszer-lakhelyeinken, én a Csatornánál, Te máshol, de sorsunk akkor is nagyon hasonló volt. Adja Isten, hogy még sokáig hallhassak és olvashassak Rólad. Szeretettel ölel, Czédly Jóska”
Büszkék vagyunk rá, hogy Czédly Józsefnek kollégái lehettünk. Elsősorban: nagyon sok mindenért hálával tartozunk neki. Maga volt a tudás, a pontosság, a lelkiismeret, a jóérzés. A szeretetreméltóság. A segítőkészség. Ritkán nem volt jótanácsa, számunkra kilátástalan helyzetekben találta meg a kiutat, a megoldást. Élete pedig maga volt a kaland. Aminek egyik rendszerváltás utáni mozzanataként még alprefektusa is volt a román fővárosnak!
Olvasom a Wikipédián, a Czédly névre keresve: „Czédly Károly (Arad, 1899. júl. 24. – 1954. márc. 19., Arad) – közíró, műfordító. A gimnáziumot szülővárosában végezte, 1920-ban szerzett jogi doktorátust Budapesten. Előbb bankban, majd az aradi cukorgyárban tisztviselő. Közgazdasági cikkei és tudományos fordításai az aradi Vasárnapban jelentek meg. Lefordította Carlo Collodi Pinocchio c. gyermektörténetét (Fajankó, a fából faragott Paprikajancsi tanulságos és vidám históriája, Arad, 1928); több előadást tartott a Kölcsey Egyesületben.” A szócikk megegyezik a Balogh Edgár főszerkesztette 1981-es Romániai magyar irodalmi lexikon szócikkével. [Szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés I. (A–F)] Czédly Károly, Arad nagy szülötte tehát a mi Czédly Józsefünk édesapja volt! Dédapja pedig, Tiszti Lajos – olvasható lapunk első búcsúzó írásában – „az Alföld című újság szerkesztőjeként indította el azt a közadakozásra buzdító felhívást, amelynek eredményeként felállították a sok viszontagságot átélt Szabadság-szobrot.” Az utód, Czédly József pedig az RMDSZ szövetségi elnökének gazdasági tanácsadója, amikor a Szabadság-szobor, a magyarok szabadságvágyának jelképe börtönéből ismét a fényre szabadul...
Legidősebb kollégánkat nem csak ősei folytán lengte körül a történelem szele. Nagy események kereszttüzében lenni adatott meg neki. Legélénkebben arra emlékszem, amit a Groza Péterrel való találkozásáról, kapcsolatukról mesélt. Meg a Csatornáról... De sajtótörténetről is. Nem sokat adomázva, de fantasztikus lényeglátással, az összefüggések megvilágításával. Mondtam neki nem egyszer, naplóban kell ezeket megírni! Most a fiát, Czédly Károlyt feltétlenül meg kell kérdezni, nem írt-e valamilyen visszaemlékezést az édesapja. Reméljük, hogy igen – és akkor azonnal ki kellene adni.
Amilyen aktívan érdeklődött, dolgozott, viszonyult közéletünk, a magyarság dolgai iránt, amilyen fitt volt szellemileg, biztosak voltunk benne, hogy megéri a kilencvenet. Egy év és egy kevés hiányzott hozzá. De így is: élt két életre valót, dolgozott, szeretett és szerették, s becsüljük változatlanul, miután azt a keskeny küszöböt, amelyet mindnyájunknak át kell lépni, átlépte.
Végül még egy maszol-bejegyzése Czédly Józsefnek, a kollegiális egymást kiegészítés és empátia mentén: „Kedves Hugó barátom! Számomra, mint 66 éve bukaresti magyar lakosnak (ha beszámítom a Duna – Fekete-tengeri csatorna és Duna-szigeti kényszer-tartózkodásomat is) nagy örörmömre szolgált a cikked olvasása. Engedd meg, hogy néhány szóval kiegészítsem. A bukaresti magyar kulturális élet második világháború utáni kialakulásában jelentős szerepe volt az itt létrehozott központi magyar napilapnak, még akkor is, ha az a Román Kommunista Párt égisze alatt működő Romániai Magyar Népi Szövetség kezdeményezése volt. Akik létrehozták, azok – állíthatom, mert részese voltam – tisztes szándékkal a romániai magyarság érdekeit tartották szem előtt. Gondoljunk csak a hétfalusi csángó származású Révy Ilonára, aki akkor az RMNSZ kultúráért felelős alelnöke volt. Ezt a napilapot sok kíváló újságíró szerkesztette (ezek névsorát Te sokkal jobban ismered, mint én), de említsünk meg néhányat közülük: Gyarmath János, Kiss Zsuzsa, Cseke Gábor, Sike Lajos, Stanik István, Cseke Péter (a felsorolásnak nincs teljességi igénye), és még sokan mások, újságírói tevékenységükön kívül fontos szerepük volt a bukaresti magyar közéletben. Még valamit, említetted a Bukaresti Magyar Közlöny újramegjelenésének kisérleteit. Ide tartozik, hogy 2001 és 2003 között, a Communitas Alapítvány támogatásával a Romániai Magyar Szó heti mellékleteként jelent meg a Bukaresti Magyar Közlöny, erre büszke vagyok, mert én kezdeményeztem és szerkesztettem is. Szeretttel ölel, öreg barátod, Czédly Jóska bácsi.”
S ha már egy saját lapunkban megjelent saját írásról van szó, szerénytelenül idézném, amit azonnali válaszként írtam a fenti bejegyzésre szeretett barátomnak: „Drága Jóska bácsi! Ha már így levelezünk, volt – és számomra örök – kollégák... Hiszen abból a könyvből [a Vincze Loránt Életeink című negyvenöt részes rádiós sorozatából készült, Bukaresti magyarok című, 2013 végén megjelent kötetről van szó] Tőled is idézhettem volna mint legrégebbi bukarestitől! Ami késik, nem múlik, jó gazdag pályád volt, érdekes dolgokat mondtál – hát még milyen érdekeseket mesélsz, amikor beszélgetünk! Köszönöm a fontos kiegészítést, a Magyar Népi Szövetséghez is volt némi közöm áttételesen gyermekkoromban, de ha már a sajtót, Gyarmath Janót és Cseke Gabit említed, lehetetlen nem gondolnom az Új Magyar Szóra, amelynek első főszerkesztője voltam, és amelynek megszűnte – papíron – kissé még mindig fáj. Volt az ÚMSZ főszerkesztője Salamon Márton László és Vincze Loránt is, utóbbi vezérigazgatója is. És kollégáink között maga a mindenhez értés és a megbízhatóság szobra: Czédly József! Köszönjük, sok egészséget és az eddigihez hasonló csupaszív aktivitást kívánok szeretettel. És örülnék, ha leveleznénk közvetlenebbül is!”
Végül a mindennapi munka lázában, olykor hideglelései közepette „közvetlenebbül” nem leveleztünk. Nem baj, majd beszélgetünk ismét…
maszol.ro

Megbízható jövőkép keresése – időben és térben
Sorok közötti olvasásról, kötetek példányszámáról, cenzúráról és irodalmi intézményekről, traumából ocsúdó erdélyi magyar értelmiségről, a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcáról beszélgetett Cseke Péterrel Kozma Mária.
– Indulásod az írói pályán az 1970-es évekre esik (Víznyugattól vízkeletig, 1976; Látóhegyi töprengések, 1979). Már első könyveidben érezhető a nyitás egy új valóságirodalom felé, ugyanakkor jól kitapintható az a szemlélet, amit legújabb könyvednek címében megfogalmazol: Örökhagyók, értékvédők (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, 2016). Hogyan reagálta le mindezt az akkori irodalmi élet? Az időben még nagyon élénk és éber volt az irodalomkritika (ami mára elcsökevényesedett). A sorok között mindig ki tudtuk olvasni a „lényeget”. A cenzúra az irodalmi műfajok közül talán a riportokra, interjúkra és az ezeket ajánló ismertetőkre figyelt leginkább, hisz a valóság „veszedelmét” hordozták. A veszélyességi pótlékot – a fizetséget – viszont az olvasók érdeklődése jelentette az író számára. Te magad is „előnytelen” műfajnak nevezted a riportot. Már ez a jelző is szembemegy a kommunista sajtóirányítás követelményeivel…
– Indulásom idején még feltüntették a kötetek példányszámát. Némi nosztalgiával gondolok most arra, hogy Forrás-könyvem nem 360, hanem 3600 példányban juthatott el az olvasókhoz, a Látóhegyi töprengések pedig 4100-ban. Még jobban meglep, hogy – személyi bibliográfiám szerint – az előbbiről 18 írás jelent meg, az utóbbiról 12; nemcsak ismertetések, hanem a műfajjal érdemben foglalkozó kritikák és elemzések is. Megyei lapokban éppúgy, mint irodalmi-művelődési folyóiratokban (Utunk, A Hét, Korunk, Igaz Szó), de magyarországi kiadványokban is (Magyar Nemzet, Új Tükör, Élet és Irodalom, Alföld, Hungarológiai Értesítő). Amint megnőtt a valóságfeltáró műfajok „teherbíró képessége” – pályakezdő köteteim megjelenése előtt erről írtam az első Korunk-tanulmányomat –, a Forrás-sorozatban is helyet szorított – és kapott! – a valóság kendőzetlen ábrázolása és az ún. tabutémák feltárása. Csakhogy időközben a cenzúra egyre kiszámíthatatlanabbá vált. A Moldvába helyezett magyar orvosokról és gyógyszerészekről írt okadatolt helyszínrajzom például a cenzúra által felismerhetetlenségig csonkoltan jelent meg A Hét 1978-as évkönyvében. Amikor Csiki László szerkesztette a Látóhegyi töprengéseket, újra próbálkoztunk vele. És simán átment az eredeti szöveg. Mert történetesen akkoriban hangzott el egy főtitkári beszéd, miszerint az egyetemi végzetteket szülőföldjükre kell helyezni. „Pirruszi győzelem” volt ez akkor, kétségtelenül. Írásom ugyan kötetben megjelenhetett, de akikről szólt, azok 1989 végéig Moldvában maradtak. Hogy aztán 1990 után magyarországi városokban találkozzam némelyikükkel.
– A cenzúrával később is „társbérletben” éltél. Emlékszem, hogy az 1986-ban kinyomtatott Erdélyi Fiatalok – dokumentumok, viták (1930–1940) című köteted nem kapott terjesztési engedélyt, bezúzásra ítélték, aztán 1989 karácsonyán mégis előkerült a nagyváradi nyomda pincéjéből; 1990 februárjában vehettük kézbe – immár „Tiltott könyvek szabadon” feliratú haskötővel. Mi ennek a története? És miért volt „veszélyes” az Erdélyi Fiatalok értelmiségnevelő műhelyének a bemutatása?
– A betiltás történetéről, a kötet megsemmisítésének elrendeléséről, illetve a nagyváradi nyomdászok korántsem kockázatmentes vállalkozásáról Domokos Géza szólt már az Esély című visszaemlékezésének I. kötetében. Ehhez csak annyit fűznék hozzá, hogy a kötet kézirata háromszor szenvedte meg az előcenzúra vegzálását. Az utócenzúrát a szekuritáté 1985. október 1-jei látogatása nyomán rendelték el, miután nem adtam ki a kezemből az eredeti dokumentumokat, arra hivatkozva, hogy megjelentetésüket az illetékes bukaresti hatóság már jóváhagyta. Utólag visszagondolva: talán ez az önkéntelen (önvédelmi?) gesztus okozta a kötet vesztét. Hogy miért voltak veszélyesek ezek a dokumentumok? Azért, mert a két világháború közötti romániai magyarság demokratikus önszerveződésének, intézményfenntartó és -teremtő folyamatairól tanúskodtak – a totális diktatúra korában. Mi pedig – a szerkesztő Molnár Gusztáv, a kötetért folytatott hatósági küzdelmet derekasan felvállaló Domokos Géza – ezt a tabutémának számító örökséget szerettük volna áthagyományozni az 1968 után eszmélkedő nemzedékeknek. Bezúzásra ítélése tehát a rendszer tűréshatárát mutatta. A kilencvenes évek elején derült ki: a romániai magyarság zöme lényegében felkészületlenül került a diktatúra összeomlását követő „átmeneti” helyzetbe; újdonsült szellemi/politikai vezetőinek alig volt közéleti tapasztalata, sem a bekövetkezett helyzetben gyakorlatilag érvényesíthető, elméletileg kellőképpen megalapozott alternatívája. Valójában nem is nagyon lehetett, hiszen az 1945 után eszmélkedő nemzedékek nem szerezhettek használható ismereteket a két világháború közötti önvédelmi és társadalomépítési tapasztalatokról. Legfeljebb családi körben, szájhagyomány alapján.
– Pomogáts Béla rengeteget beszél az irodalmi intézmények felette szükséges voltáról, jelentőségéről és közösségi háttérszerepéről. Szerinted mi a rendeltetése ezeknek? Pl. az Anyanyelvi Konferenciának, amit – természetesen a résztvevőkön kívül – Nyugaton ma is jobban ismer a magyarság, mint Erdélyben? Mi ennek az oka? A „ritkuló légtér”? Manapság az újságot olvasók fölpanaszolják, hogy az újságot írók anyanyelve olykor szinte azonosíthatatlan, pallérozatlan, néha még a legelemibb mondatszerkesztési szabályokat sem ismerik. Mi az oka ennek, és hol a segítség? Elégedjünk meg azzal a legyintéssel: jó, hogy legalább magyarul írnak?!
– Az árnyaltabb megközelítés érdekében válasszuk szét a kérdéseket.
a) Nem csak az irodalmi intézmények közösségi háttérszerepéről van szó. Az európai távlatú erdélyiség jegyében 1923-ban fellépő Tizenegyek mozgalmának ma is számon tartott egyéniségei – Balázs Ferenc, Jancsó Béla, Kacsó Sándor, Kemény János, Tamási Áron – indították el például azokat a folyamatokat, amelyek elvezettek az Erdélyi Szépmíves Céh megszervezéséhez (1924), a Kemény János nevéhez fűződő írói munkaközösség megalakításáig (1926), két évvel később pedig az Erdélyi Helikon című irodalmi folyóirat kiadásáig. Az irodalom-teoretikusként a Nyugatban induló Jancsó Béla 1930-ban életre kelti az erdélyi értelmiségnevelés kolozsvári műhelyét, Demeter Bélával és Venczel Józseffel beindítja a kisebbségi létviszonyok megismerését célzó faluszociológiai kutatásokat, Balázs Ferenccel és Kacsó Sándorral együtt korszerű népművelési programot dolgoz ki, támogatja az általuk fémjelzett szövetkezeti mozgalom kiépítését. Mindez az önszerveződő kisebbségi társadalom valamennyi életfunkcióját „szemmel tartó” szintézisben (kisebbségi életstratégiában) kapta meg a maga semmi mással nem pótolható, fel nem cserélhető szerepét.
b) A kilencvenes évek elejétől egészen 2000-ig magam is az Anyanyelvi Konferencia tagja voltam, ráadásul a Sajtó- és Könyvkiadás Szakosztály vezetője. Tanúsíthatom, hogy Pomogáts Béla elnöksége idején, az AK, vagyis a Magyar Nyelv- és Kultúra Nemzetközi Társasága felfelé ívelő szakaszában hatékony munkát végzett. Válságba kerülését, támogatás- és szerepcsökkenését a globalizálódás bekövetkeztével mindannyian éreztük – és megéreztük. Amióta Balázs Géza nyelvészprofesszor az elnök, azóta kezd ismét új erőre kapni az AK, mind inkább érzékelhető az Anyanyelvápolók Szövetségével kialakított egészséges munkamegosztás hatékonysága. Nagy szükség mutatkozik erre valóban, mivel az 1990 óta folyamatos (félmilliós) népességcsökkenéssel Erdélyben is anyanyelvünk egyre „ritkulóbb légkörében” élünk, dolgozunk.
c) A ma „újságot írók” korántsem mind vérbeli újságírók, magad is jól tudod. Még ha szereztek is valamelyes képzettséget, többnyire szűkében vannak a hivatásérzetnek. Megbízóikon is múlik, persze, hogy egyre elviselhetetlenebb a szemünk láttára, fülünk hallatára történő nyelvkárosítás. A két világháború között a hírlapíró Kosztolányi, a szerkesztő Dsida Jenő nyelvvédő mozgalmat tudott életben tartani a napilapok hasábjain. Pedig akkor is üzleti szempontok „vezérelték” a hírlapírást. Hogy hol a segítség manapság? Említhetném az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetségének (AESZ) honlapján jelentkező Nyelvfigyelőt, a Magyar Újságírók Egyesülete (MÚRE) honlapján működő NyelvVészt. A Kolozsvári Akadémiai Bizottság Média és Kommunikáció Szakbizottsága is rendszeresen végez médiaelemzéseket, amelyeket az Erdélyi médiajelentés-konferenciákon mutatnak be, s a Kolozsvári Kommunikáció- és Médiakutató Intézet folyóirata tesz hozzáférhetővé: http://medok.ro.
– Nemegyszer olvasok különböző szövegösszefüggésekben „traumából ocsúdó” erdélyi magyar értelmiségiről. Eszmélkedtünk, ébredeztünk Trianon után, 1956 és 1989 után. Mikor vagyunk teljesen „ébren”? Mennyire vagyunk ma „örökhagyók és értékvédők” Kós Károly-i, Balázs Ferenc-i, Benedek Elek-i értelemben?
– Időm fogytával mind gyakrabban szembesülök magam is ezekkel a kérdésekkel. Legutóbb például az Amerikai Magyar Baráti Közösség meghívására tartott előadásomra készülődve (Erdélyi változások és változatlanságok), illetve a Szigetek, szórványok Észak-Amerikában és a Kárpát-medencében című kötetem szerkesztése során. Amikor az Ohio állambeli Reménység tavánál a Metamorphosis Transsylvaniae színeváltozásait áttekintettem, akkor is a megbízható jövőkép keresése foglalkoztatott. Ez pedig meglátásom szerint egybecseng Benedek Elek, Kós Károly, Balázs Ferenc testamentumával: a külső segítséget is csak akkor fordíthatjuk a javunkra, ha a magunk erejében bízva építkezéssel állunk ellen a szétszórattatásnak. A szórványhelyzetek és -folyamatok bemutatásával pedig a rádöbbentés volt a célom; az, hogy láthatóvá tegyem a romlás útjába álló/állítható erők romolhatatlan arcát. Hargita Népe (Csíkszereda)

Bemutatkozott az Alföld
Az Alföldet annak főszerkesztője, Szirák Péter mellett a szerkesztők közül Áfra János, Herczeg Ákos és Lapis József, a szerzők közül Papp András és Térey János képviselte, az est házigazdája Szűcs László, a Várad irodalmi és kulturális folyóirat főszerkesztője volt. Az est kezdetén az Alföld munkatársai a folyóirat példányaival ajándékozták meg a megjelenteket, így ki-ki belelapozhatott a folyóiratba. A beszélgetésből többek között az is kiderült, hogy Szirák Péter szerint például a nyomtatott, print folyóiratoknak máig megvan a szerepük az on-line előretörése ellenére. Szó esett például a kritika rovat és a tanulmánnyal is felérő, hosszabb, elmélyültebb kritikák szerepéről, melyek évek múltán is hivatkozási alapot jelentenek.
z Alföld egyébként a 70 éves Tiszatáj után a második leghosszabb ideje megjelenő lap, elődje 1950-től Építünk néven jelent meg, majd 1954 óta az Alföld nevet viseli a folyóirat. Erős szakmaiságra törekszenek, az Alföld-stúdióban „kinevelik” szerkesztőiket és szerzőiket is, hangzott el. Arra is törekszenek, hogy ismert szerzőik mellett a fiataloknak is teret adjanak, ez nem könnyű, mivel a nyomtatott terjedelem korlátozott, és havonta 400-500 oldalnyi kéziratot kapnak. Készítenek tematikus számokat is, és szeretnék visszahozni a folyóiratba a helyi színházi, képzőművészeti élettel való foglalkozást, hiszen – mint Szirák Péter mondta – „az is provincializmus, ha a saját dolgainkról nem veszünk tudomást”.
A jó hangulatú est felolvasásokkal zárult, Papp András rövidprózát, Áfra János verset olvasott, Térey János pedig készülő,Káli holtak című regényének egy részletével örvendeztette meg a közönséget.
Fried Noémi Lujza / Reggeli Újság (Nagyvárad)

Lehallgatási játék – Száz esztendeje született Aczél György
Száz éve, 1917. augusztus 31-én látta meg a napvilágot Budapesten Aczél György, a Kádár-korszak meghatározó kultúrpolitikusa. Nevének említése máig a legellentétesebb érzelmeket váltja ki, emléke nem halványul. Mi lehetett a félamatőr színészből, szavalóművészből magas posztra emelkedett politikus titka? Ezt próbáltuk megfejteni.
Kezdhetjük, Aczél elvtárs? – a kulturális életért felelős miniszterelnök-helyettes némán bólintott, majd felsorolta érveit a nyugati társadalmi rend és életmód anomáliáiról a munkanélküliségtől a rasszizmusig. Azután Boldizsár Iván következett. Franciául szólalt meg; a nyelvet szinte tökéletesen beszélte, hiszen felesége Franciaországból származott. Keményen nekitámadt a Magyar Népköztársaságnak és a szocialista tábornak. Boldizsárnak persze nem ment el az esze, éppen erre kérték fel. Próbavitát rendeztek: a keleti blokkból először (és utoljára) egy vezető pártember hajlandó volt tévépárbajra kiállni egy nyugati politikussal, nevezetesen a jobboldali Alain Peyrefitte-tel. Boldizsár az ő nevében érvelt lehengerlő hitelességgel.
– Magyarországon nincsenek szabad választások, demokrácia is csak szavakban létezik. Legális ellenzék nem működhet, a szólás-, sajtó- és gyülekezési szabadság írott malaszt csupán, az egyházak szabad működését gátolják. A rendszer fennmaradásának záloga a szovjet csapatok jelenléte, a keleti tömbhöz tartozás.
A legenda szerint Aczél ebben a pillanatban intett: vége a játéknak. Egyben az is eldőlt, hogy mégsem lesz vita Peyrefitte-tel. Annak ugyanis beláthatatlan következményei lehetnének, ha Peyrefitte élőben, a Magyar Televízió adásában mondaná ugyanazokat, amiket a próbán Boldizsár Iván.
Hogy megtörtént-e, és ha igen, milyen körülmények között a közbeszédben megőrzött fenti jelenet, azt ma már nehezen lehetne bizonyítani. (A tervezett disputából más források szerint Peyrefitte hátrált ki, inkább érdektelenségből, mint félelemből.) Az anekdota viszont – egyébként bő tárházuk van az Aczélhoz kapcsolódó, nehezen igazolható, ám jellemző sztoriknak – több fontos dolgot is elárul a kőművesből, félamatőr színészből politikussá váló pártvezetőről; mindenekelőtt különös egyediségét. Kuriózum – hasonló példát nem ismerünk sem a hazai, sem a Varsói Szerződés többi országának történelméből –, hogy egy keleti bolsevik politikus nyilvános vitán kívánná összeütköztetni érveit nyugati kollégájával. Boldizsár Iván kendőzetlen szavai pedig arra utalnak: a funkcionáriusok közül szintén egyetlenként Aczél jelenlétében viszonylag nyíltan lehetett beszélni.
Nem véletlen, hogy társairól lassan megfeledkezik a társadalom: bármit is tett a gazdasági reformért Fock Jenő vagy Vályi Péter; bárhogy próbált a munkásellenzék részéről ellentartani nekik Németh Károly és Pullai Árpád; bármeddig volt is államelnök Losonczi Pál, miniszterelnök Lázár György, nevükön kívül a közemlékezetben alig maradt meg róluk valami. Aki a korszakot emlegetve eszünkbe jut, az bizony Kádár János mellett Aczél György. (Biszku Béla is legfeljebb az ellene folytatott közelmúltbeli per miatt került elő a lomtárból.)
A kulturális életet a hatvanas évek végétől, Szirmai István halálától szinte teljhatalommal felügyelő, sokszor indirekt módon irányító, ám előtte is jelentős befolyással rendelkező Aczél György a maga idejében (leginkább a nyolcvanas évekig), a maga közegében (elsősorban saját kortársai között, Magyarországon) olyan egyedülálló „kultúrpolitikai” teljesítményt nyújtott, amely kelet-közép-európai viszonyok közt, tehát helyi értékén kezelve manipulációban, kegyosztásban, a korbács és a mézesmadzag taktikus váltogatásában bizonyos pillanataiban Richelieu-t vagy Talleyrand-t idézte. Talányos alakjához a rendelkezésünkre álló tengernyi adat, történet, pletyka ellenére máig nehéz hozzáférni. (A művelet eleddig Révész Sándor publicistának sikerült leginkább: a két évtizede napvilágot látott, Aczél és korunk című kötetéből meglehetősen összetett személyiség képe bontakozik ki.)
A róla szóló mondatok sokszor akaratlanul is leegyszerűsítők. Ezért is kelthet hiányérzetet bennünk Molnár Gál Péter 1991-es, Népszabadság-beli nekrológjának egyébként a lényeget érintő megjegyzése: „Művelődési protektorátusának legveszedelmesebb vonása az lett, hogy jó néhány alkotóval elhitette a megalkuvások folytonos szükségességét.” A mondat elfedi Aczél fontos vonását: úgy tudott megalkuvásra ösztönözni embereket, hogy – feloldva a lelkiismereti skrupulusokat – partnereivel elfeledtette azt a tényt, hogy éppen a zsarnoki hatalommal alkusznak meg, netán éppen szolgálatába szegődnek. Ereje személyi hatalmában rejlett, jegyzi meg találóan Révész. Olyan szövevényes és szoros kapcsolatrendszert épített ki hatalmas energiával, rendkívüli kommunikációs képességei segítségével, ami 1974-es leváltása és áthelyezése után sem kérdőjelezte meg, hogy – természetesen Kádár akaratából – továbbra is ő a kultúrpolitika valódi irányítója. (A szovjetek által egyébként nem kedvelt Aczélt a reformellenes erők felülkerekedése lökte ki az egyeduralkodó párt kulturális titkári posztjáról, és „bukott” – formálisan – művelődési ügyekért felelős miniszterelnök-helyettessé, miközben megőrizte elsőségét a ranglétra magasabb fokán álló utódjával, a jámbor és egyébként rendkívül művelt Óvári Miklóssal szemben. 1982 és 1985 között pedig ismét a pártközpontban találjuk.)
Aczél kommunikációs képességeit elsősorban az hitelesítette, hogy mind a Parnasszuson helyet foglalókat, mind az ígéretes tehetségeket (az irodalomtól a sajtóig) őszintén nagyra becsülte, teljesítményüket értékelte, mindent megtett azért – autodidakta mivoltával szorosan összefüggő sznobizmusa kielégítéséül –, hogy barátainak, bizalmasainak tudhassa őket. Ezt azért is sikerült gyakran elérnie, mert megnyerő modorú, fesztelen magabiztossággal társalgó, érdekes szellemi partner volt: „olyan jó előadó, hogy maga is élvezi” – írta naplójában Illyés Gyula, amikor Aczél Rákosival kapcsolatos emlékeit elevenítette föl egy közös vacsorán.
A Bibliából vett kádári konszolidációs tételt – „aki nincs ellenünk, az velünk van” – szintén egyedi módon fejlesztette tovább. Ha éppen arra volt szükség, az alapelvet kiforgatva elhitette, hogy valójában ő, a pártember van „velük”, vagyis a neki és a diktatúrának kiszolgáltatott beszélgetőtársaival.
Elősegítette mindezt az is, hogy a megtorlás feladatát, az engedetleneket sújtó retorziók végrehajtását gyakran beosztottjaira osztotta ki. A Mozgó Világ általa vezényelt (ám általa nem feltétlenül óhajtott, de a pártvezetés akaratából következő) 1983-as szétverésének előestéjén leváltása után jellemzően annyit mondott sajnálkozva Kulin Ferenc főszerkesztőnek, a felelősséget Tóth Dezső miniszterhelyettesre hárítva: „Kulin elvtárs, hát hallom, mi történt… Látja, nem voltam itt!” Aczél tehát nemcsak a legkisebb rossz, hanem ennél több: jóakaró, bizonyos esetekben barát. Ahogy Faragó Vilmos, az Élet és Irodalom helyettes főszerkesztője később felidézte: „Annak a hipotézisnek a jegyében éltünk és működtünk, nemcsak mi, az ÉS, hanem az ország vezető intézményrendszere, hogy mi tulajdonképpen értjük egymást, Aczél György is ért minket, és mi is őt.”
Ebből a szempontból is figyelemre méltó – Révész Sándor lehallgatási játéknak nevezi – a tárgyalópartnerek előtt sokszor ismételt trükk. (Hogy valójában lehallgatták-e Aczélt vagy sem, az természetesen más kérdés.) Az Erdélyből Balogh Edgár üzenetét hozó, a mutatványnak bedőlő Szerdahelyi Istvánnak a Parlamentben például jelbeszéddel utalt a mikrofonok állítólagos jelenlétére: „Ujjával hallgatásra intve kivitt a szobájából a folyosóra, és ott beszélte meg velem az ügyet – tehát tudta, hogy az irodáját lehallgatják, s nem volt módja a »poloskák« eltávolítására.” Eljátszotta ugyanezt Jancsó Miklóssal és Huszár Istvánnal is.
Ennek a hamis kiforgatottságnak, a finom eszközökkel folytatott szellemi korrumpálásnak, illetve az ezzel szorosan összefonódó „kompromittálásnak” két, általa talán nem is sejtett, torzító hatású következménye lett: egyrészt – a kortársak, illetve az utókor szemében – kisebb-nagyobb mértékben természetesen lejáratta a vele együttműködőket, bűvkörébe vont, morálisan mindenképpen jobb sorsra érdemes „áldozatait”. Teljesítménye, segítőkészsége, „emberséges jósága” ezzel együtt Aczélt máig csupán meg-megingó piedesztálra emelte, kiragadva őt a hasonló kommunista kultúrpolitikusok közül. Ez a tény pedig máig sokszor kendőzi el előlünk a valóságot.
Az érem másik oldalára Révész világít rá: nemcsak „pácienseivel”, de a hatalommal is elfogadtatta a megalkuvások folyamatos szükségszerűségét. Védőernyője alatt nemcsak liberálisabb kultúrpolitika érvényesült, de néhány újság is bátrabb hangon szólalhatott meg. Aczéllal hozható összefüggésbe, hogy például a Magyar Nemzet a hetvenes években és a nyolcvanas évek elején rendszeresen foglalkozott (persze megfelelő csomagolásban) kényes – a három T, a „támogatott, tűrt, tiltott” jegyében –, éppen csak elfogadott vagy nemkívánatosnak tartott olyan témákkal, mint a határon túli magyarság helyzete, elnyomása, a szabadságjogok hiánya, a cenzúra működése. (A régi lapszámokat olvasva bőven találunk írásokat e tárgykörökben elsősorban Ruffy Pétertől, Csurka Istvántól, Mátrai-Betegh Bélától, Ember Máriától vagy éppen a fiatalabb nemzedékből Javorniczky Istvántól.) A pártközpont többnyire dorgálással intézte el a cikkek keltette vihart, míg az 1982-es általános szigorítás idején keményebben is lesújtott – Aczél (kényszerű vagy nem kényszerű) közreműködésével.
A kultúrpolitikai hatalommal kompromisszumot nem kötőknek (vagy azt felmondóknak) persze sokkal rosszabb sors jutott osztályrészül. Aczél György életútinterjújában három olyan írót sorolt fel, akiknek folyamatos üldözésben volt részük hatalma idején: Mészöly Miklóst, Konrád Györgyöt és Eörsi Istvánt. Aczél „éveken keresztül üzengetett egy neves író barátomon keresztül, s nem kívánt tőlem egyebet, csak azt, hogy üljek le vele egy fehérasztal mellett, de lehetőleg nyilvános helyen vagy egy jelentős magántársaságban. Beszélgetni. Hogy miről, azt természetesen nem tudom, s talán nem volt fontos az ő számára sem, hanem csak a puszta tény, mint egy kis historikus epizód, megmaradjon, hogy mi együtt voltunk – idézte fel egy interjújában Mészöly Miklós. – Újra és újra kitértem a kérés elől. Megértem, hogy ezt nagyon nehezen lehetett megbocsátani.”
Az üldöztetés, akár a behálózás, a legváltozatosabb formákban történt. Mészöly esetében a művei kiadását kísérő nyomasztó tortúrában, abban a tényben, hogy a Magvető szerződéssel kötötte magához, miközben a könyvek kiadását olykor évekig halogatta. És abban is, hogy a megjelent alkotásokat az Aczélhoz igazodó kritika gyilkos össztűznek vetette alá, így például a hetvenes évek közepén napvilágot látott, gyémántfinomságú kisregényét, a Filmet. Az Alföld recenzense a „hamis tudat igazságaként” emlegeti a szöveget, az ekkor már Aczél házi lapjának számító Kritikában pedig egy fiatal ítész azontúl, hogy megállapítja, a Film „világa pocsolyaperspektíva”, még egy feljelentéssel felérő, az írót indirekt módon lefasisztázó célzást is megkockáztat: „Mészöly kamerájának lencséjében ugyanúgy csillan meg a kivégzett beteg öregemberek és az ezért a kivégzésért megbüntetett nyilasok tekintete – őszintén hiszem, hogy az író legbelső szándéka ellenére, de alkotói szemlélete következtében.” Bátran teheti, hiszen Aczél egyik legfontosabb bizalmasa, Pándi Pál főszerkesztő a lap alján dőlt betűs sorokban fejti ki, hogy a könyvet nem lett volna szabad megjelentetni. Az ezt követő művitában közlik ugyan Könczöl Csabának a Film mellett kiálló óvatos sorait, ám a disputát Aczél György másik bizalmasa, Agárdi Péter zárja, Pándiékhoz csatlakozva.
Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy mellőzöttség jutott olyan íróknak is, mint Nádas Péter vagy Hajnóczy Péter (utóbbi lefasisztázása szintén megtörtént). Súlyos hiba figyelmen kívül hagyni tehát, hogy az aczéli politikának a „liberalizmus”, a kedélyeskedés és az azt kísérő szellemi korrumpálás mellett – a tény sokszor máig elsikkad – alapeszköze volt az elnyomás, az elhallgattatás, az ellehetetlenítés. Hogy jó- vagy rosszkedvéből végezte-e (illetve végeztette) el a hentesmunkát időnként Aczél György, az az utókor szemében másodrendű kérdés.
PETHŐ TIBOR / Magyar Nemzet