Ha sürgősen nem költöztetik ki a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtárnak is helyet adó épületegyüttesből a soha nem látogatott Ion Vlasiu állandó kiállítást és a Román Tudományos Akadémia kutatóintézetét, akkor hamarosan nem lesz hely egyetlen új kötet számára sem, jelentette ki Sebestyén-Spielmann Mihály, az intézet vezetője. A 2002-2003-ban végrehajtott belső nagyjavítás óta jobbak a tárolási körülmények, mint korábban. Az ablakokat kicserélték, megduplázták, mindegyiket egy-egy Teleki családtag finanszírozta, az ablakokon szerepel a nevük. A könyvtár számítógépeket kapott, most kezdődik a széles sávú internetezés. Évente 250–300 millió lejt költhetnek vásárlásra – ezt az összeget a Megyei Könyvtár költségvetéséből kapják. Ezenkívül a szerzőktől is kapnak néha tiszteletpéldányokat, illetve a marosvásárhelyi Mentor, az aradi Jelen Kiadó, a csíkszeredai Pallas-Akadémia és mások juttatnak el egy-egy példányt kiadványaikból. A NKÖM, a Nemzeti Kulturális Alapprogram, az Illyés Közalapítvány pályázatok alapján összegeket utal ki a könyvtárnak, így a jelentősebb köteteket: irodalomtörténeti, vallástörténeti, művészettörténeti, filozófiai, könyvtártani, történelmi, néprajzi és más könyveket, szakszótárakat, lexikonokat be tudják szerezni. Az Országos Széchényi Könyvtár, az Akadémiai Könyvtár is juttat nekik köteteket. Az utóbbi időben a Nyugaton élő egyes magyar családok is rájuk testálják magánkönyvtáraikat. Az 1990-es évek végén kb. 200 ezer kötetük volt, azóta mintegy 50-60 ezerrel nőtt az állomány. Ezenkívül újsággyűjteményeik is vannak, de e téren sok a hiányosság. A Teleki család megszervezte a bázeli és marosvásárhelyi helyszíneken működő Teleki Alapítványt. Tőlük lényeges anyagi és erkölcsi támogatást kap a könyvtár. Egy Connecticut-ban működő, amerikai magyar alapítvány az utóbbi években két-három fiatal kutató ténykedését is finanszírozta, és most egy könyvrestaurátor képzését támogatja. Elkészült a Teleki Téka ősnyomtatvány- katalógusa és az ezer oldalas másik katalógus, amely a 16. századi anyag ismertetését tartalmazza. Most készül a háromezer oldalas 17. századi katalógus. Ez utóbbit digitális formában is hozzáférhetővé teszik. /Máthé Éva: „Telt ház" a Teleki Tékában: Évente több ezer kötettel nő az állomány. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 11./

A köteles példányokat a kiadó, nyomda, terjesztő (a könyv előállítója) ellenszolgáltatás nélkül juttatja el a törvény által kijelölt általános gyűjtőkörrel működő központi könyvtárakhoz. Már 1531-ben I. Ferenc francia király parancsot adott, hogy valamennyi francia nyomdász kötelessége a király könyvtára számára minden általuk kiadott könyvből beküldeni egy példányt. Romániában a nemzeti könyvtárat csak 1948-ban hozta létre a kommunista művelődéspolitika, addig az akadémiai könyvtárat (Sf. Sava) tekintették az ország írott emlékezetének. Bár 1800 körül már születtek próbálkozások a köteles példány kikényszerítésére, csak 1840-ben sikerült az akkor már öt éve működő iasi-i egyetemi könyvtárnak megszerveznie, hogy a moldvai szerzők többé-kevésbé rendszeresen beküldjék műveiket. Törvénybe ezt csak 1883-ban iktatta a bukaresti parlament. -1780-ban Mária Terézia reformjainak szerves részeként a budai Egyetemi Könyvtárat jelölte meg Magyarországon elsőként, mint a nemzeti nyomtatványtárat, minden, az országban nyomtatott könyvre vonatkozott a törvényi felhatalmazás. Utóbb, 1808-tól a gróf Széchényi Ferenc gyűjteményéből kinövő Nemzeti Könyvtár (OSZK) és a Telekiek gyűjteményéből kialakuló Akadémiai Könyvtár (1826) is rendelkezett ezzel az „előjoggal”. (A külföldön megjelent magyar és magyar vonatkozásúakat, a hungarikákat is gyűjtik.) A kiadók nyűgnek érezték ezt, igyekeztek kibújni alóla, pontatlanul küldözgettek. Nem mindent gyűjtöttek – ritkán kerültek be halotti jelentések, névjegyek, kicsengetési kártyák, apróhirdetmények, képes levelezőlapok, menetrendek, programfüzetek, falragaszok, holott ezek ma már mind pótolhatatlanok. 1990 után a rendszerváltás például azzal járt, hogy erősen fellazult a kiadványok eljuttatásának fegyelme. Még csak 17-18 esztendő telt el, de máris olyan hiányok tátongnak mind a magyar, mind a román köteles példánysorban, melyek kiegészítésére újabb 18 esztendő sem elegendő. /Sebestyén Mihály: Kötelespéldány. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 30./

Megadatott Jakó Zsigmond /1916-2008/ számára a hosszú, több mint kilenc évtizednyi élet kegyelmi ajándéka. Az erdélyi magyar tudomány művelői számára elsősorban ő volt a szakmai mérce, a szorgalom és kitartás példája, az erdélyi magyar tudomány érdekeinek elhivatott képviselője. Pályája ígéretesen indult, doktori disszertációját (Bihar megye a török pusztítás előtt, Budapest, 1940) a Magyar Tudományos Akadémia Kőrössy Flóra-jutalomdíjjal tüntette ki. Kutatási területe Erdély középkori történelme, leginkább művelt szakterülete az írásbeliség, az oklevéltan és a paleográfia. Bemutatta a kolozsvári könyvtárak középkori latin kódexeit, elkészítette az erdélyi magyar könyvtártörténet vázlatát. Magára vállalta az erdélyi középkor írásos dokumentumainak vizsgálatát, mintegy 35 ezer oklevelet tanulmányozott át és értékelt. Tanulmánykötetei mellett (Írás, könyv, értelmiség; Társadalom, egyház, művelődés stb.) számos forráskiadást gondozott, közzétette az ó- és középmagyar kori (nagyobb részben maga feltárta) szövegemlékeket, az Oklevelek, levelek és más írásos emlékek Erdély történetéhez, 1023–1300 című monumentális gyűjteményt. A tudományos kutatók felelősségét illetően vallotta Budapesten, a 175 éves Akadémiai Könyvtár ünnepén: „A most letűnt évszázad a magyar tudományosság egységét is szétrombolta, virtuális szintre zsugorította össze. A kisebbségi magyar szakemberek azonban sok megcsalattatásuk ellenére hinni akarnak abban, hogy az európai integráció jóváteszi a 20. század kártételeit. Szerintük önmagunkon áll, hogy élünk-e vagy sem azokkal a technikai lehetőségekkel, amelyeket az internet-korszak a tudományos kutatás tényleges újraegyesítésére valósággal tálcán kínál. A kisebbségek szakemberei elkötelezettjei minden olyan technikának és kezdeményezésnek, amely kiszabadíthatja őket másodrendűségbe szorítottságukból, és bekapcsolhatja tudományszakjuk magyar és nemzetközi vérkeringésébe. Ők talán a leglelkesebb hívei a külföldi magyar tudományos műhelyeket az anyaországgal összekapcsoló információs hálózat tervének, remélve, hogy abból ők sem felejtődnek ki. Bár az erdélyi kutatók már tapasztalatból tudják, hogy Erdély többé nem »kisebbik magyar haza«, mégsem feledik, hogy szülőföldjükön a magyar tudománynak továbbra is vannak és lesznek feladatai és érdekei, amelyeknek ellátását tudományosságunk joggal igényelheti elsősorban őtőlük. ” /In memoriam Jakó Zsigmond. = Erdélyi Riport (Nagyvárad), nov. 6./

Az a bizonyos Függelék. Latinul szoktuk emlegetni: Appendix. Bolyai János fűzte hozzá a tér tudományáról és a párhuzamosok viselkedéséről szőtt gondolatsorát tudós apja könyvéhez, a Tentamenhez. Megteremtette azt az új tudományágat a geometria tárgykörében, amit azóta „nem euklidészi geometria” néven tanítanak. Csak egy függelék – amely átformálta a világot. Az idén Budapesten lezajlott nemzetközi könyvfesztiválon erről a kis könyvről is szó esett. Ez volt az idei év legnagyobb magyar „könyveseménye”, bár alig esett szó róla a médiában. Az Appendix felvételt nyert a Világ Szellemi Öröksége listájára. Bekerült az UNESCO Világemlékezet, a Memory of the World kincsestárába, a magyar szellemi termékek közül negyedikként, Mátyás Corvinái, Tihanyi Kálmán Radioskopja és a Tabula Hungariae, azaz Magyarország első, 1528-ban nyomtatott térképe mellé. Egy jeltelen sírtól a Világemlékezetig című előadásában Oláh Anna Bolyai-kutató mesélte el a mű jelölésének történetét. Ő maga kezdeményezte a budapesti Akadémia Könyvtárában található munkapéldány jelölését. A legnagyobb nehézséget az okozta, hogy a könyvet nem datálták. A felhasznált papír vízjeleiből kellett megállapítani a megjelenés pontos dátumát. Ezt a munkát Pelbárt Jenő kutató vállalta magára: az Appendix 1831-ben látott napvilágot, a marosvásárhelyi református kollégium nyomdájában. Nemrégiben külön emléket állítottak Bolyai János korszakalkotó munkájának a Pszeudoszféra című köztéri alkotással, alkotója Horváth Sándor matematikatanár. /Medgyessy Éva: Csak egy függelék... = Szabadság (Kolozsvár), máj. 9./

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület mai könyvtárának állománya a kolozsvári magyar intézmények könyvtárai közül a legnagyobb, a könyvtár három különböző épületben található. Mostani állományának gazdagsága alig közelíti meg annak a nagynevű, értékes könyvekből álló gyűjteménynek a gazdagságát, ami 1950-es felszámolása előtt jellemezte a könyvtárt. Ez a mai, megközelítőleg 80 ezer kötetet és számos kéziratos hagyatékot tartalmazó könyvtár az 1990-es újjáalakulás után jött létre, és semmit nem kapott vissza az eredeti tulajdonából. 1990-ben, az EME újjászervezésével a mai könyvtárat az akkor az egyesület birtokában levő mintegy 15 ezer kötettel indították útjára, azzal az elhatározással, hogy a továbbiakban beszereznek minden magyar nyelvű szakkönyvet és folyóiratot. A két szoba kevésnek bizonyult az egyre gyarapodó könyvállomány számára, ugyanis az Országos Széchényi Könyvtár és az Akadémiai Könyvtár folyamatosan támogatja a könyvtárat, emellett hazai és külföldi magánszemélyek és kiadók is adományoztak könyveket. 1991-ben Győrbiró István sepsiszentgyörgyi tanár és Binder Pál brassói nyugalmazott kutató–tanár letétbe helyezték kézirataikat az EME-nél, ezzel megalapozva a kézirattárat. Az EME két együttműködési megállapodást kötött 1994-ben: a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemmel az EME könyvtárának egyetemi jegyzetekkel történő kiegészítéséről és a Magyar Országos Levéltárral a tudományos együttműködésre. Az EME könyvtára jelentős hagyatékokat kapott, Szabó T. Attila, Pataki József történetkutató, dr. Kós Károly néprajzkutató és Nagy Jenő nyelv- és néprajzkutató hagyatékát. Az utóbbi két hagyatékot az EME tartós használatra a Kriza János Néprajzi Társaságnál helyezte el. A raktározási gondokat 1995-ben sikerült – ideiglenesen – megoldani a Jordáky könyvtár, a Lakatos utcai könyvtár, kézirattár és kutatóműhely megindításával, ami Jakó Zsigmond professzor, Sipos Gábor és segítőtársaik, tanítványaik munkájának köszönhető. Jelenleg az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek 3 működő könyvtára, 3 könyvtárosa és egy levéltárosa (Bogdándi Zsolt) van. Könyvtárai: Rhédey ház (Jókai utca 2.). Ide kerültek a nyelvészeti és irodalomtörténeti szakmunkák is, itt avatták fel az EME Információs Dokumentációs Központját 2007 januárjában. Jordáky könyvtár: 1995 óta működik, Jordáky Lajos hagyatéka mellett itt van Gobbi Hilda kb. 24 000 kötetes színházi könyvtára, amelyet 1991-ben kapott meg az EME. Lőrinczi ház (Lakatos utca): kézirattári részleg Szabó T. Attila, Nagy Jenő, Brüll Emánuel, Gy. Szabó Béla, Kelemen Lajos, Kós Károly, Nagy Jenő, Vetró Artúr, Bözödi György, Imreh István, Jordáky Lajos és mások hagyatékai, középkori oklevelek fényképei, kézikönyvtár több mint tízezer kötettel. Az Elektronikus Információ Szolgáltatáshoz Kolozsváron diákok csak az EME könyvtárában férhetnek hozzá szabadon. Az EME könyvtárai jelentős részét katalogizálták, bevezették az Erdélyi Közös Katalógusba (http://ekka.progress.ro). /Papp Kinga, könyvtáros: Az Erdélyi Múzeum-Egyesület jelenlegi könyvtárai. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 3./

Felszínre került értékek: könyvritkaságok Kolozsváron
XV.–XVIII. századi magyar könyvek kiállítása az Akadémiai Könyvtárban
Első alkalommal nyílt régi magyar könyvek kiállítása tegnap a Kolozsvári Magyar Napok keretében a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban. A XV–XVII. században és a XVIII. század első harmadában megjelent munkákat nem tematikus alapon válogatták össze: a tárlat ízelítőt kínál a különféle műfajokból, szerepelnek köztük az ebben a korban a történeti Magyarország területén működő nyomdák termékei, az egyes tudományágak néhány kiemelkedő műve, sőt egy olyan ferences rendtartás is, amely egyedi a világon. A Sipos Gábor levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke, illetve Bogdan Crăciun könyvtáros által rendezett kiállítás az Akadémiai Könyvtár birtokában lévő régi magyar könyvek legkiemelkedőbb darabjait vonultatja fel – emelte ki a megnyitón Ioan Chindriş, az intézmény igazgatója. Az összeállításhoz a Kolozs megyei tanácsnak alárendelt Octavian Goga könyvtár Kolozsvár-vonatkozású könyvekkel járult hozzá.
– A Kolozs megyei tanács nemcsak a fő támogatók egyikeként, hanem a fennhatósága alá tartozó több kulturális intézmény tevékenysége által is hozzájárul a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatához – fejtette ki megnyitóbeszédében Fekete Emőke, a megyei tanács alelnöke, aki az önkormányzati szerv képviseletében az intézményközi együttműködések fontosságát is hangsúlyozta. – Örömünkre szolgál, hogy egyre szélesebb körben bevonhatjuk a Kolozsvári Magyar Napok szervezésébe a kulturális intézményeket, illetve, hogy a magyar vonatkozású gyűjtemények felszínre kerülésével tudatosítani tudjuk a közösségben a kincses Kolozsvár értékeit – részletezte.
– Az Akadémiai Könyvtár által őrzött és itt kiállított művek a kolozsvári római katolikus líceum, a református és unitárius kollégiumok, a kolozsvári ferences zárda, a szatmári római katolikus püspökség, a balázsfalvi görög katolikus érsekség könyvtárából származnak, jelentős részük az őket forgató erdélyi magyar közösség adománya volt annak idején – magyarázta Sipos Gábor.
Mint kifejtette, a kiállítás nem tematikus jellegű: a különféle műfajok felvonultatása mellett neves nyomdák és nyomdászok (Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus) munkáiból is bemutat néhány jelentős példányt. A gazdag válogatásban XV. század végén megjelent ősnyomtatványok, XVI. századi hitviták, továbbá bibliafordítások, teológiai alapművek, irodalmi, jog-, történettudományi munkák is szerepelnek. A régi könyvek sorában többek között egy 1699-es cirill betűs román ábécéskönyv, illetve az Újszövetség ugyancsak cirill betűs, 1648-ban nyomtatott román fordítása is megtekinthető. Érdekességnek minősül Jászberényi Pál angolok számára készített angol nyelvtana, amelyet 1664-ben nyomtattak Londonban. – A megjelenés nyelvétől és felhasznált betűkészletétől függetlenül, a tárlaton szereplő valamennyi nyomtatvány a történeti Magyarország művelődéstörténetéhez kapcsolódik – emelte ki Sipos Gábor.
A tárlatra válogatott legrégibb művek között említhető Thuróczy János Brünnben, illetve Augsburgban kiadott Chronica Hungaroruma, vagy Temesvári Pelbárt szentek életéről szóló prédikációs kötete, amely 1499-ben, Hagenau-ban jelent meg. Megtekinthető továbbá az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia egy példánya, Káldi György katolikus bibliafordítása, vagy egy 1511-es, az esztergomi egyházmegye számára készült, Velencében nyomtatott misekönyv is. A kérdéses korban nemegyszer előfordult, hogy magyar szerzők művein külföldi nyomdák dolgoztak, példa erre az említett Káldi-féle Biblia, amelyet Bécsben nyomtattak. A Szent Ferenc kordája című ferences rendtartást összegző kötet egyedülálló példány a világon, 1660-ban jelent meg, a nyomtatás helye sem ismert – fejtette ki Sipos Gábor.
A kiállított irodalmi művek neves szerzői között említhető Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, sőt maga Heltai Gáspár, Kolozsváron 1566-ban megjelent Száz Fabulajával. A könyvtörténeti csemegéknek minősülő alkotások sorába tartoznak a különféle tudományos munkák is: Werbőczy István Tripartitumának, azaz három részre osztott törvénykönyvének 1698-ban Kolozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, amely a korabeli magyar szokásjog értékes gyűjteménye, vagy az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című kötete, amelyet Némethi Mihály nyomtatott 1690-ben Kolozsváron.
A magyar történelemről a XVI. századtól kezdődően jelentek meg tudományos munkák. A tárlaton szerepel többek között Heltai Gáspár Chronica az magyaroknak dolgairól című, kézirattal kiegészített kötete, amelyet 1575-ben nyomtattak Kolozsváron, és Antonius Bonfini Frankfurtban 1581-ben megjelent, magyarokról szóló krónikája is. Úgynevezett alkalmi kiadványnak minősül a Teleki Sándor esküvőjére írt üdvözlő vers 1703-ból, vagy Misztótfalusi Kis Miklós Kolozsvár leégéséről szóló, 1697-ben nyomtatott Siralmas Panasza. Sipos Gábor szerint az Akadémiai Könyvtárban őrzött művek gazdag anyagából témákként csoportosított kiállításokat is lehet majd a jövőben szervezni. A tárlat ezen a héten illetve a Hungarológiai kongresszus tiszteletére még a jövő héten is látogatható, vasárnap kivételével naponta 10–15 óra között.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Könyvtári ritkaságok közszemléje a kincses városban
Kiállítássorozatot terveznek az Akadémiai Könyvtárban
Az Akadémiai Könyvtárban őrzött értékes ritkaságokat népszerűsítené a téka és a Kolozsvári Polgármesteri Hivatal új kezdeményezése. A tematikus kiállítások ötlete nem egyedülálló: a magyar napok idején az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesülete örökbefogadási kampányt kezdeményezett: azóta száznál többen fogadtak örökbe egy okiratot. Az Akadémiai Könyvtárban tegnap a sajtó munkatársai betekintést nyerhettek néhány unikumnak számító kötetkuriózumba, de bejutottak egy középkori gyűjteménnyel tele raktárhelyiségbe is. A látogatáson Emil Burzo, a Román Akadémia kolozsvári fiókszervezetének elnöke kijelentette: a könyvtári állomány összértéke hat milliárd euróra tehető. Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke a Szabadságnak elmondta: az egyesület egykor elkobzott könyvállományának egy része, valamint levéltári anyagok és kéziratok továbbra is az Akadémiai Könyvtárban találhatók.
Ioan Chindriş igazgató a vendégeknek elmondta: a mai tudósok érdeme, hogy felkarolták és szakértelemmel gondozzák a múlt nagyon értékes írásos emlékeit. Csak összehasonlításképp mondta: a Román Nemzeti Bank itteni fiókjának vagyona nem éri el az Akadémiai Könyvtárét, ahol több mint félmillió kötetet őriznek. A középkori Kolozsvár jelentette a mai romániai területek számára Európa kapuját, ide áramlott be minden könyv, ami politikai és vallási okokból nem kerülhetett el a Kárpátokon túlra.
Az intézmény az önkormányzattal karöltve szeptember utolsó hetében kiállítást rendez fennállásának évfordulója tiszteletére. Októberben az Erdélyi Iskola, utána December 1-je lesz a téma, januárban és februárban pedig bibliagyűjteményükből szerveznek kiállítást.
„Az utóbbi két évtizedben sok egyetemi város született, de történelmi alap nélkül ezeknek nincs súlyuk” – mondta Sorin Apostu polgármester. A különböző nyílt napok mintájára rendeznek ezentúl kiállításokat az Akadémiai Könyvtár anyagából, hogy a kincses város lakóiban felkeltsék a kíváncsiságot és a jogos büszkeséget olyan szellemi értékek iránt, amelyek az utcáról nem láthatók. Ez annál is inkább indokolt, mert Kolozsvár 2020-ra megpályázza az Európai Kulturális Főváros címet.
Bogdan Crăciun könyvtáros az előcsarnokban tizennyolc könyvritkaságot mutatott be a sajtónak, és ismertetett további középkori unikumokat, kéziratokat, térképes leírásokat, amelyeket a raktárhelyiségben tárolnak. Az igazgató kiegészítette azzal, hogy állományuk legértékesebb darabja Bolyai János huszonvalahány oldalas füzete az euklidészi posztulátumról, amelynek értéke 65 000 euró, és amelyből négy példánnyal rendelkeznek.
A sajtótájékoztatón nem esett szó több magyar írásos emlékről. Megkeresésünkre Sipos Gábor, az Erdélyi Múzeum-Egyesület elnöke lapunknak elmondta: az 1919-es hatalomváltás után, majd a kommunizmus idején elkobzott könyvállományuk egy része (körülbelül 3000 kötet), további levéltári anyag és sok kézirat található az Akadémiai Könyvtárban. De a legtöbb értéküket az Állami Levéltárban és Központi Egyetemi Könyvtárban őrzik. A visszaszolgáltatásukra indított peres eljárás hosszú évek óta folyik, egyelőre eredménytelenül.
Száznál több oklevelet fogadtak örökbe
Ugyancsak történelmi dokumentumok, levéltári értékek népszerűsítése volt a célja a Kolozsvári Magyar Napok keretében megszervezett Román Országos Levéltári tárlatvezetésnek és az Erdélyi Magyar Levéltárosok Egyesületének Fogadd örökbe a múltad elnevezésű kampányának. Flóra Ágnes levéltáros az akkori tárlatvezetés során elmondta: a médiában és a közbeszéd szintjén a levéltárakról alig esik szó, miközben a könyvtárakról nagyon sokat hallanak az emberek, valószínűleg ezért is emberközelibb a könyv, mint a történelmi irat. A levéltári kiállítással és a szimbolikus örökbefogadási kampánnyal ezen igyekeztek változtatni nem kevés sikerrel, hiszen óriási érdeklődés övezte a csoportos tárlatvezetéseket.
Az akció során olyan speciális tárolódobozok készítésére gyűjtöttek a kampány szervezői, amelyek garantálják, hogy évtizedeken, évszázadokon át meg lehessen őrizni a rendkívül fontos kordokumentumokat. – Száznál többen fogadtak örökbe oklevelet a Kolozsvári Magyar Napok alatt, és azóta is folyamatosan érkeznek felajánlások banki átutalással, amiért természetesen nagyon hálásak vagyunk – részletezte kérdésünkre Flóra Ágnes. Hozzátette: főleg a középkorosztály mutatott nagy érdeklődést az ügy iránt, a fiatalokat kevésbé tudták bevonni. – Az összegyűlt pénzalap várakozáson felüli, hiszen összesen több mint ötezer lejt ajánlottak fel a levéltári oklevelek megmentésére – mondta el a levéltáros, aki szerint a következő lépés, hogy diákjaival együtt leméri a levéltári dokumentumokat a méretre szabott dobozok elkészítéséhez. – A 496 oklevéltároló beszerzéséhez ugyan nem lesz elég ez a pénzösszeg, de becsléseim szerint az oklevélállomány felét dobozba tudjuk helyezni – tette hozzá.
Az örökbefogadás természetesen szimbolikus, semmiféle jogokkal nem ruházza fel az örökbefogadót, csak egy Mátyás király kézjegyével ellátott oklevélmásolatot kap emlékbe a felajánló. A levéltáros nagyon sikeresnek ítélte a kampányt és kiemelte: az akció sikeressége főként a Kolozsvári Magyar Napok szervezőinek köszönhető, akik felkarolták és népszerűsítették a kezdeményezést. Egyelőre még bizonytalan, hogy jövőre szerveznek-e „örökbefogadást”, esélyesebb két év múlva egy adománygyűjtés – tudtuk meg Flóra Ágnestől.
D. I., Ö. I. B. Szabadság (Kolozsvár)

„Litteris et pietati sacrum”, avagy: már ezt is ellopják?
Mioritikus tájainkon sok mindent loptak és lopnak. Loptak már házat, épületet, földet, iskolát és intézményt, templomot, iskolai felszerelést és bútorzatot, pénzt és bankbetétet, könyvtárakat, alapítványokat, múzeumokat és még a Jóisten tudja, mi mindent. Legújabban nemcsak vasúti síneket és elektromos huzalokat, az alig megépült autópályák út menti felszereléseit, ócskavasat és minden elmozdíthatót és elmozdíthatatlant lopnak, hanem államilag elismert intézmény történetét és jelmondatát is.
Teljesen véletlenül a napokban kezembe került a Református Kollégium Petőfi utcai épületét ma is bitorló román tannyelvű Gheorghe Şincai Líceum egyik levele, és megdöbbenve vettem észre a levélpapír fejlécén használt jelmondatot:
„Litteris et pietati sacrum”. Hát már ezt is? Nem elég az épület, a nagyudvar, a felszerelés, az évszázadokon át a Református Kollégium által összegyűjtött szertári anyag bitorlása, ennek 450 éves történetét, valamint több mint kétszáz éves jelmondatát is ellopják? A jogtalan eltulajdonítás, nemcsak a jobb létre szenderült szocialista állam jellemzője, hanem Romániában napjainkban is büntetlenül alkalmazható gyakorlat?
Miért kell a Şincai-líceumnak jelmondat? Hát hogy legyen, mert ugyebár az neki nincs. Újat kitalálni viszont nagyon megerőltető dolog. Túlságosan igénybe veszi az agyat. És minek gondolkozni, a jelmondat itt van készen, hiszen már kétszáztíz esztendeje kitalálták a magyar református atyafiak. Vegyük el, legyen a mienk, ha kollégiumuk épületeit és felszerelését mi használjuk, használjuk iskolájuk történetét és jelmondatát is – gondolják a fent említett líceum korifeusai.
„Litteris et pietati sacrum” („A tudománynak és a kegyességnek szentélye”) – írták fel őseink a jelmondatot a Kolozsvári Református Kollégium 1801-ben elkészült épületének, az ókollégiumnak a Farkas utcai homlokzatára. Az 1798-ban tűzvészben elpusztult régi kollégiumi épület helyére, kissé nyugati irányban eltolva felépített, akkor új iskola az Erdélyi Református Egyházkerület pénzéből, a kolduló diákok által összegyűjtött adományokból, az erdélyi és magyarországi reformátusok és nem reformátusok adományaiból épült fel. És amikor ez az épület már szűknek bizonyult, akkor építtette fel a Református Egyház ugyancsak adományokból és a kollégium terhére felvett bankkölcsönökből a Bethlen Gábor fejedelem által még 1622-ben a reformátusoknak adományozott, a templom melletti nagy kiterjedésű telken, a Petőfi utcára néző újkollégium épületét. Ennek kapubejárata fölé szintén a „Litteris et pietati sacrum” jelmondatot írták fel eleink 1902-ben, mintegy jelezve, hogy a két épület és a kettőt összekötő terület együvé tartozik és egymástól elválaszthatatlan. Folytatták rendületlenül mindkét épületben az 1557-ben még az óvári létesítményben elkezdett, magyar református szellemű oktatást 1948-ig, amikor mindent egyetlen tollvonással elvettek, elloptak az akkori állami szervek.
A Kolozsvári Református Kollégium – alapításától az államosításig – az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona volt hiszen 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem a református egyháznak adományozta a Farkas utcai templomot és a templom melletti területet. A tulajdonos attól kezdve 1948-ig, az államosításig nem változott. (A tulajdonjog megállapítása fölöttébb egyszerű volna, hiszen a 177/1948. sz. Hivatalos Közlönyben megjelent 176/1948. sz. államosítási dekrétumban felsorolt államosított felekezeti és magániskolák sorában a 6336. oldalon olvasható: „Kogălniceanu utca 16. sz. alatti református fiúgimnázium, a református egyház tulajdona, teljes vagyonával a napi leltár szerint”, s a napi leltárban a Petőfi utcai épület is fel kell legyen sorolva).
Az államosítás után, 1959-ig tisztán magyar tannyelvű iskola működött az elvett épületekben, előbb 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum néven. Azután a magyar és román iskolák egyesítésének ürügyével román tannyelvű osztályokat telepítettek a Petőfi és a Farkas utcai épületbe, az iskola nevét Ady–Şincai-ra változtatták. A román tannyelvű osztályok számát egyre gyarapították a magyar tannyelvű osztályok számának csökkentésével egy időben, egészen addig, amíg az utolsó magyar tannyelvű osztályt is megszüntették, az iskola nevéből Ady Endre nevét „kifelejtették”, és lett belőle Liceul Teoretic Gheorghe Şincai. Ez a Kolozsvári Református Kollégium és magyar tannyelvű utódiskolájának igaz története, dokumentumokkal bizonyíthatóan, nagyon röviden felvázolva.
Ezekkel a tényekkel szemben mit tesz a Şincai-líceum? Egy magát történésznek nevező valakivel írat egy olyan iskolatörténetet,amelyben megkísérli a Református Kollégium történetét
a maga történetének beállítani,
és így 450 éves történetet fabrikálni magának. Mert aki ilyen történetet szeretne, és ilyen neki nincs, az vagy ír, vagy írat, vagy lop magának történetet.
A líceum honlapján, valamint az 1998/1999-es évkönyvében és az azt követőkben is Scurt istoric al liceului (A líceum rövid története) cím alatt bizonyos Vasile Lechinţan elképesztő valótlanságokat ír ennek az iskolának a történetéről. Mert ugye, gondolja ő történészként, ha a Református Kollégium elorzott épületeit és felszerelését használja a Şincai, akkor joga van a történetét is magáénak tekinteni.
Elöljáróban szögezzük le, hogy 1919 előtt Kolozsváron sem állami, sem felekezeti (görög katolikus vagy görög keleti) román tannyelvű középiskola tudomásom szerint nem működött (a mai George Bariţiu román tannyelvű középiskola például honlapján úgy határozza meg magát, mint a legrégebbi kolozsvári román tannyelvű középiskola, 1919. október 19-i létesítéssel). A ma Kolozsváron működő egyik román tannyelvű középiskolának sincs tehát 1919 előtti története. Egyes épületeknek, amelyekben most román tannyelvű iskolák tevékenykednek, visszanyúlik ugyan a történetük 1919 előtti időkre, de ez nem esik egybe az iskolák történetével, a kettőt összemosni nem lehet.
Lechinţan úr szerint a Gheorghe Şincai román tannyelvű középiskola olyan rég létezik, hogy „kezdetei elvesznek az idők homályában és történetét Kolozsvár városának történetével fonja össze” (idézem eredetiben: „Liceul Gheorghe Şincai, ale cărui începuturi se pierd în negura timpului, îşi împleteşte istoria cu cea a oraşului Cluj”). Ha Lechinţan úr „az idők homályában elvesző” időpontnak tekinti az 1959-es esztendőt, akkor még talán igaza is lehet. De szándékosan elhallgatja, hogy a Şincai-líceum 1959-ben alakult meg, amikor az 1948-ban államosított Református Kollégium örökébe lépő, eleinte 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum nevet viselő iskolát román–magyar tannyelvű vegyes iskolává alakították át erőszakkal, hatalmi rendelettel Ady–Şincai néven. Ekkor találkozunk itt először a Şincai névvel.
A Şincai-iskola „történetét”, (1948-ig tulajdonképpen a Református Kollégium történetét) rengeteg hibával és valótlan állításokkal írja le a szerző. El nem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett neki harmichat sorba ennyi valótlanságot összesűríteni. A sok téves adat mellett a történetet fantáziája és saját (vagy mások) vágyai szerint bonyolítja. Azt állítja ugyanis, miután a Református Kollégium történetét a Şincai történeteként ismerteti, hogy a Református Kollégium 1922–1940 között Constantin Angelescu néven román tannyelvű líceummá alakult át, majd 1945-ben 2-es számú Román Líceum lett belőle, amely azután egyesült az Inochentie Micu-Klein Líceummal. Hogy mindenki eredetiben megismerhesse, ide másolom a szerző román szövegét: „In paralel cu liceul reformat funcţionau o şcoală primară, o şcoală civilă de fete şi cursul comercial pentru fete, iar între anii 1922–1940 şcoala devine liceul românesc Constantin Angelescu. Devenit în 1945 Liceul Român nr. 2 de băieţi, fuzionează cu Liceul Inochentie Micu-Klein, inaugurarea festivă avînd loc în prezenţa episcopului Iuliu Hossu.” A fentebb közölt román szöveg nem a Református Kollégium történetére vagy a Şincai-líceum 1959-től kezdődő történetére, hanem az Angelescu román gimnázium történetére vonatkozik.
A Constantin Angelescu román gimnáziumnak az égadta világon semmi köze a Református Kollégiumhoz. Ilyen nevű román tannyelvű gimnázium működött 1922–1940 között a Király (ma Brătianu) utca 22. szám alatti épületben, sokan emlékezünk még rá. Ez valóban egyesülhetett egy másik román iskolával 1945-ben, és válhatott 2-es számú román tannyelvű fiúiskolává. De mi köze ennek a Református Kollégiumhoz? A szerző szándékosan vagy abszolút tudatlanságból ködösít. Mit akar ezzel elérni?
Netalán megkísérli hazugságokkal bizonyítani, hogy 1948-ban az államosításkor a Református Kollégium már nem is volt a református egyházé? Ezek szerint jómagam és sok ezer iskolatársam, akik 1922–1948 között a Református Kollégium padjait koptattuk, nem is voltunk a kollégium tanítványai, hanem az Angelescu gimnáziumé, majd a 2-es számú román tannyelvű líceumé? Netalán az akkor nem létező Şincai-líceumé?
Ezt akarja velünk, református kollégiumi öregdiákokkal, az akkori idők még élő tanúival megetetni? S az 1948–1959 közötti időszakban a 2. sz. Magyar Fiúlíceum és Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum egykori tanítványaival elhitetni, hogy ők a 2. sz. Román Líceumban tanultak? Vagy az általam több mint tízévnyi kutatómunka után ugyancsak Litteris et pietati sacrum címmel megírt háromkötetes munka nem is a kollégium történetének, hanem a Şincai-líceum vagy az Angelescu-gimnázium történetének eseményeit taglalja? Nahát, hogy mit meg nem ér az ember, ha sokáig él! De lényegében nem is minket, hanem a román közvéleményt igyekszik bizonyos meghatározott céllal megtéveszteni a rövid iskolatörténet szerzője.
A Şincai-líceum mai diákjai és azok szülei, avagy mások, akik az évkönyvükben megjelent „iskolatörténetet” vagy a Şincai honlapját olvassák, bizonyára el is hiszik a képtelen állításokat, zagyvaságokat, hiszen a valódi információkkal nem rendelkeznek.
Az állami levéltárban, az Akadémiai Könyvtárban, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, az Egyetemi Könyvtárban és máshol fellelhető kollégiumi elöljárósági és tanári gyűlések jegyzőkönyvei, a kollégium teljes levelezése, évenként rendszeresen kiadott évkönyvei, kimutatások tömegei és egyéb iratok sokasága tanúsítják a szerző állításainak valótlanságát. Csak tanulmányozni kell ezeket, és a valóságnak megfelelően, ferdítések nélkül írni történelmet.
De lássunk egy másik dokumentumot is. Ez egy román nyelvű prospektus, amely az 1989 utáni Şincait mutatja be. Ebben a Şincai Líceum alapítási évét 1921-re teszi az ismeretlen szerző. Amikor ezt a prospektust készítették (nincs rajta évszám, kb. tíz évvel ezelőtt készülhetett) az étvágy még nem volt túl nagy, megelégedtek az 1921-es (amúgy ez is légből kapott) alapítási évvel, de ahogy az évek teltek, az étvágy növekedett: előbb több évszázados lopott történelmet, majd újabban lopott jelmondatot is próbálnak szerezni maguknak.
Idegen tollakkal ékeskedni sem embernek, sem intézménynek nem illik. Mások megvalósításaira áhítozni, azokat eltulajdonítani, kisajátítani, nem a legjellemesebb cselekedet. Mint ahogy nem a legelegánsabb az sem, amit a szerző állít „műve” befejező mondatában, hogy ti. „öt évszázad ótaez az intézmény” (mármint írása megjelenésekor csupán 40 éve létező Şincai-líceum) „minden szeptemberben azok számára nyitja meg kapuit, akik Gheorghe Şincai-jal együtt mondják: sok hasznosat tettünk a nemzet és a nyelv dicsőségére.” Hát igen… Sokan azok közül, akik évszázadokon át a Református Kollégiumban tanítottak és tanultak, valóban sokat tettek a nemzet és a nyelv érdekében. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogy azt a szerző gondolja.
Visszatérve az ellopott történetre és jelmondatra, a Şincai-líceum eltulajdonítási cselekedetét nemcsak a Református Kollégium, hanem egész magyar közösségünk és múltunk elleni támadásnak tekinthetjük. A magam és még élő iskolatársaim nevében is felszólítom a Şincai-líceum vezetőségét, hogy a Református Kollégium 450 éves történetét ne használja saját történeteként se honlapján, se kiadványaiban. A Şincai-líceum történetét az 1500-as évektől eredeztetni nem más, mint szemenszedett hazugság. Egyidejűleg felkérem a Şincai-iskola igazgatóságát, haladéktalanul vonja vissza levélpapírjairól a Református Kollégium több mint kétszáz éves jelmondatát, amit jogtalanul használ. Ez a jelmondat a Református Kollégiumé, és senki másnak nincs joga kisajátítani. Nem ők találták ki, és nem ők helyezték oda. Illene bocsánatot kérniük a magyar közösségtől és a Református Kollégiumtól, elkövetett hamisításaikért.
Kolozsvári József
Szabadság (Kolozsvár)

A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk
– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett
- Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját?
– Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot…
- Hová került a sikeres átkelés után?
- Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem.
- Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről.
- Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti.
- Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik?
- Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni.
- Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában?
- Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar?
- Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. 
- Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik?
- Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 
1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott.
- Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez?
- Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. 
- Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt?
- Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. 
- Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai?
- Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. 
A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele.
- Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására?
- Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. 
Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra.
- Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat?
- Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. 
- Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után?
- A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez.  
- Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban…
- Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek.
- A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő?
- Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette.  A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. 
- Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre?
- Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Kiállítás Brassairól, könyv Mátyás király szülőházáról a Kolozsvári Magyar Napokon
Az utolsó erdélyi polihisztor címmel nyílt kiállítás tegnap Brassai Sámuel műveiből és munkásságáról a Kolozsvári Magyar Napok keretében. Az Akadémiai Könyvtárban megtekinthető tárlat a Torockón született polihisztor kéziratait, újságcikkeit, fordításait, róla készült kiadványokat és a halálára íródott nekrológokat, valamint rövid életrajzát és családfáját mutatja be az érdeklődőknek.
Sipos Gábor, a kolozsvári intézmény levéltárosa a tegnapi megnyitón hangsúlyozta, a kiállítás szerepe nem merül ki Brassai emlékének felidézésében, sokkal inkább a neves tudós munkásságának részletesebb megismertetését szolgálja.
Mint rámutatott, a tárlat anyagát az Akadémiai Könyvtár saját állományából állították össze, így a kiadványokat a későbbiekben bárki kikölcsönözheti. „Polihisztornak lenni a 15-16. században még természetes volt, a 19. században azonban már igazi kuriózumnak számított. Az 1800-ban született Brassai Sámuelre tökéletesen illik ez a jelző, hiszen nyelvészettel, matematikával, természettudományokkal, filozófiával foglalkozott, zenekritikákat írt és lapot szerkesztett” – ismertette röviden Sipos Gábor.
A levéltáros véleménye szerint Brassai nyelvészetben alkotott igazán nagyot, ha fejtegetéseit a magyar helyett például angol vagy német nyelven közölte volna, ő lehetett volna a modern nyelvészet megalapítója újító felfogásának köszönhetően. Ioan Chindriş, az Akadémiai Könyvtár igazgatója szintén úgy vélte, Brassai Sámuel európai szellemiségű ember volt, így munkásságának nemzetközi szinten fontos szerepe, hatása volt, életpályája mindenki számára példaértékű lehet. A kiállítás ma, csütörtökön és pénteken 9 és 16 óra között tekinthető meg az Akadémiai Könyvtár Farkas utcai székhelyén.
Ugyancsak a Kolozsvári Magyar Napok keretében mutatták be tegnap a Mátyás király szülőházról szóló monográfiát a témáként szolgáló belvárosi épületben. „A kötet felét kitevő képanyag az eddigi legteljesebb gyűjteménye a Mátyás király szülőházáról készült fényképeknek. A könyv műfaját tekintve művészettörténeti monográfia, amely bármelyik szakfolyóiratban megjelenhetett volna” – jellemezte Weisz Attila műverszttörténész Lupescu Radu Mátyás király szülőháza című, magyar nyelven írt könyvét.
Weisz Attila elmondta: az Amaryllis Társaság és az Erdélyi Múzeum-Egyesület gondozásában megjelent kötet első fejezeteiben átfogó áttekintést nyújt Kolozsvár és a Hunyadi család történetéről. Mint részletezte, a kiadvány külön fejezetben foglalkozik Mátyás király szülőházának építészeti bemutatásával, illetve Lupescu a könyv végén megfogalmazza építéstörténeti következtetéseit is.
A szerző vetített képes előadásában elhangzott: Mátyás király születésének pontos dátuma sokáig vita tárgya volt a történészek körében, a szülőház falán látható emléktábla ma is tévesen az 1443. március 23-i dátumot tartalmazza, ráadásul a korabeli források is megosztottak a kérdésben. Még az évszámot tekintve is eltérőek a vélekedések, a téves dátum Heltai Gáspár krónikájából származik. Lupescu elmondta: a hiteles források az 1443. február 23-i dátumot jelöli meg, majd kivetítette a Mátyás király korabeli horoszkópját ábrázoló felvétel, amely órára pontosan rögzíti az „igazságos uralkodó” születési dátumát.
Kiss Előd-Gergely, Kőrössy Andrea
Krónika (Kolozsvár)

Mindent vissza! Levéltárak visszaszolgáltatásáért tüntettek Kolozsváron
A Mindent vissza! (Restitutio in integrum) sorozat keretében hétfőn a kolozsvári Farkas utcai Állami Levéltár épülete előtt szerveztek figyelemfelkeltő akciót. A „Ne lopj!”, „Magyar tulajdon” és „Mindent vissza!” táblákkal ezúttal a magyar történelmi egyházak, a magyar civil szervezetek, intézmények és a magyar iskolák elkobzott levéltárainak visszaadásáért tüntettek.
Amint azt Szász Péter, az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei elnöke ismertette, az elkobzott levéltári anyagokat különböző állami intézményeknél (Történelmi Múzeum, Egyetemi Könyvtár, Akadémiai Könyvtár, Állami Levéltár) szórták szét.
Visszaszolgáltatásuk ellen különböző érveket találnak, például, hogy a visszaigénylők nem tudnák ezeket megfelelő körülmények között tárolni. Rámutatott, olyan egyházi, civil és oktatási intézményekről van szó, amelyek évszázadokon át gyűjtötték, rendszerezték és tárolták a dokumentumokat, tehát ez az érvelés nyilvánvalóan abszurd.
Az erdélyi magyarságnak joga van tudni, hogy miért, milyen érdekektől vezérelve őrzik lakat alatt azokat a levéltárakat, amelyek a történelmünket dokumentálják – mondta Szász Péter. Elhangzott: a szóban forgó levéltári anyagokat kutatni sem lehet, az elmúlt évben azokon a helyeken is visszavonták az engedélyt, ahol korábban megadták.
A tüntetésen részt vett Sándor Krisztina, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács ügyvezető elnöke, Mátis Jenő, az Erdélyi Magyar Néppárt Kolozs megyei alelnöke, Soós Sándor megyei ügyvezető elnök, Bozsó Imre Lehel, a Magyar Ifjúsági Tanács elnöke, Sorbán Örs, az Erdélyi Magyar Ifjak elnöke, valamint Lurtz Zsolt, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet alelnöke.
A tüntetést az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Néppárt, a Magyar Ifjúsági Tanács, valamint az Erdélyi Magyar Ifjak szervezte.
Erdély.ma

Egy iskola ellopott története
Mioritikus tájainkon sok mindent loptak és lopnak. Loptak már házat, épületet, földet, iskolát és intézményt, templomot, iskolai felszerelést és bútorzatot, pénzt és bankbetétet, könyvtárakat, alapítványokat, múzeumokat, és még a Jóisten tudja, mi mindent.
Legújabban nemcsak vasúti síneket és elektromos huzalokat, az alig megépült autópályák út menti felszereléseit, ócskavasat és minden elmozdíthatót és elmozdíthatatlant lopnak, hanem államilag elismert intézmény történetét és jelmondatát is. Teljesen véletlenül a napokban kezembe került a kolozsvári Református Kollégium Petőfi utcai épületét ma is bitorló román tannyelvű Gheorghe Şincai Líceum egyik levele, és megdöbbenve vettem észre a levélpapír fejlécén használt jelmondatot: Litteris et pietati sacrum. Hát már ezt is?
Nem elég az épület, a nagyudvar, a felszerelés, az évszázadokon át a Református Kollégium által összegyűjtött szertári anyag bitorlása, ennek 450 éves történetét, valamint több mint kétszáz éves jelmondatát is ellopják? A jogtalan eltulajdonítás nemcsak a jobblétre szenderült szocialista állam jellemzője, hanem Romániában napjainkban is büntetlenül alkalmazható gyakorlat? Miért kell a Şincai-líceumnak jelmondat? Hát hogy legyen, mert ugyebár az neki nincs. Újat kitalálni viszont nagyon megerőltető dolog. Túlságosan igénybe veszi az agyat. És minek gondolkozni, a jelmondat itt van készen, hiszen már kétszáztíz esztendeje kitalálták a magyar református atyafiak. Vegyük el, legyen a mienk, ha kollégiumuk épületeit és felszerelését mi használjuk, használjuk iskolájuk történetét és jelmondatát is – gondolják a fent említett líceum korifeusai.
Államosítás, átkeresztelés
Litteris et pietati sacrum – A tudománynak és a kegyességnek szentélye – írták fel őseink a jelmondatot a kolozsvári Református Kollégium 1801-ben elkészült épületének, az ókollégiumnak a Farkas utcai homlokzatára. Az 1798-ban tűzvészben elpusztult régi kollégiumi épület helyére kissé nyugati irányban eltolva felépített, akkor új iskola az Erdélyi Református Egyházkerület pénzéből, a kolduló diákok által összegyűjtött adományokból, az erdélyi és magyarországi reformátusok és nem reformátusok adományaiból épült fel. És amikor ez az épület már szűknek bizonyult, akkor építtette fel a református egyház ugyancsak adományokból és a kollégium terhére felvett bankkölcsönökből a Bethlen Gábor fejedelem által még 1622-ben a reformátusoknak adományozott, a templom melletti nagy kiterjedésű telken a Petőfi utcára néző újkollégium épületét.
Ennek kapubejárata fölé szintén a Litteris et pietati sacrum jelmondatot írták fel eleink 1902-ben, mintegy jelezve, hogy a két épület, és a kettőt összekötő terület együvé tartozik és egymástól elválaszthatatlan. Folytatták rendületlenül mindkét épületben az 1557-ben még az óvári létesítményben elkezdett, magyar református szellemű oktatást 1948-ig, amikor mindent egyetlen tollvonással elvettek, elloptak az akkori állami szervek.
A kolozsvári Református Kollégium – alapításától az államosításig – az Erdélyi Református Egyházkerület tulajdona volt, hiszen 1622-ben Bethlen Gábor fejedelem a református egyháznak adományozta a Farkas utcai templomot és a templom melletti területet. A tulajdonos attól kezdve 1948-ig, az államosításig nem változott. (A tulajdonjog megállapítása fölöttébb egyszerű volna, hiszen az 1948/177-es számú Hivatalos Közlönyben megjelent 1948/176-os számú államosítási dekrétumban felsorolt államosított felekezeti és magániskolák sorában a 6336. oldalon olvasható: „Kogălniceanu utca 16. sz. alatti református fiúgimnázium, a református egyház tulajdona teljes vagyonával a napi leltár szerint”, s a napi leltárban a Petőfi utcai épület is fel kell legyen sorolva.)
Az államosítás után 1959-ig tisztán magyar tannyelvű iskola működött az elvett épületekben, előbb 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum néven. Azután a magyar és román iskolák egyesítésének ürügyével román tannyelvű osztályokat telepítettek a Petőfi és a Farkas utcai épületbe, az iskola nevét Ady–Şincaira változtatták. A román tannyelvű osztályok számát egyre gyarapították a magyar tannyelvű osztályok számának csökkentésével egy időben, egészen addig, amíg az utolsó magyar tannyelvű osztályt is megszüntették. Az iskola nevéből Ady Endre nevét „kifelejtették”, és lett belőle Liceul Teoretic Gheorghe Şincai. Ez a kolozsvári Református Kollégium és magyar tannyelvű utódiskolájának igaz története dokumentumokkal bizonyíthatóan, nagyon röviden felvázolva.
Elveszve az idők homályában
Ezekkel a tényekkel szemben mit tesz a Şincai-líceum? Egy magát történésznek nevező valakivel írat egy olyan iskolatörténetet, amelyben megkísérli a Református Kollégium történetét a maga történetének beállítani, és így 450 éves történetet fabrikálni magának. Mert aki ilyen történetet szeretne, és ilyen neki nincs, az vagy ír, vagy írat, vagy lop magának történetet. A líceum honlapján, valamint az 1998/1999-es évkönyvében és az azt követőkben is Scurt istoric al liceului (A líceum rövid története) cím alatt bizonyos Vasile Lechinţan elképesztő valótlanságokat ír ennek az iskolának a történetéről.
Mert ugye, gondolja ő történészként, ha a Református Kollégium elorzott épületeit és felszerelését használja a Şincai, akkor joga van a történetét is magáénak tekinteni. Elöljáróban szögezzük le, hogy 1919 előtt Kolozsváron sem állami, sem felekezeti (görög katolikus vagy görögkeleti) román tannyelvű középiskola tudomásom szerint nem működött (a mai George Bariţiu román tannyelvű középiskola például honlapján úgy határozza meg magát, mint a legrégebbi kolozsvári román tannyelvű középiskola 1919. október 19-ei létesítéssel).
A ma Kolozsváron működő egyik román tannyelvű középiskolának sincs tehát 1919 előtti története. Egyes épületeknek, amelyekben most román tannyelvű iskolák tevékenykednek, visszanyúlik ugyan a történetük 1919 előtti időkre, de ez nem esik egybe az iskolák történetével, a kettőt összemosni nem lehet. Lechinţan úr szerint a Gheorghe Şincai román tannyelvű középiskola olyan rég létezik, hogy „kezdetei elvesznek az idők homályában, és történetét Kolozsvár városának történetével fonja össze”. (Idézem eredetiben: „Liceul Gheorghe Şincai, ale cărui începuturi se pierd în negura timpului, îşi împleteşte istoria cu cea a oraşului Cluj”). Ha Lechinţan úr „az idők homályában elvesző” időpontnak tekinti az 1959-es esztendőt, akkor még talán igaza is lehet. De szándékosan elhallgatja, hogy a Şincai-líceum 1959-ben alakult meg, amikor az 1948-ban államosított Református Kollégium örökébe lépő, eleinte 2. sz. Magyar Tannyelvű Líceum, majd Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum nevet viselő iskolát román–magyar tannyelvű vegyes iskolává alakították át erőszakkal, hatalmi rendelettel Ady–Şincai néven. Ekkor találkozunk itt először a Şincai névvel.
A Şincai-iskola „történetét” (1948-ig tulajdonképpen a Református Kollégium történetét) rengeteg hibával és valótlan állításokkal írja le a szerző. El nem tudom képzelni, hogyan sikerülhetett neki harminchat sorba ennyi valótlanságot összesűríteni. A sok téves adat mellett a történetet fantáziája és saját (vagy mások) vágyai szerint bonyolítja. Azt állítja ugyanis, miután a Református Kollégium történetét a Şincai történeteként ismerteti, hogy a Református Kollégium 1922–1940 között Constantin Angelescu néven román tannyelvű líceummá alakult át, majd 1945-ben 2-es számú román líceum lett belőle, amely azután egyesült az Inochenţie Micu-Klein Líceummal.
Hogy mindenki eredetiben megismerhesse, ide másolom a szerző román szövegét: „În paralel cu liceul reformat funcţiona o şcoală primară, o şcoală civilă de fete şi cursul comercial pentru fete, iar între anii 1922–1940 şcoala devine liceul românesc Constantin Angelescu. Devenit în 1945 Liceul Român nr. 2 de băieţi, fuzionează cu Liceul Inochenţie Micu-Klein, inaugurarea festivă avînd loc în prezenţa episcopului Iuliu Hossu.” A fentebb közölt román szöveg nem a Református Kollégium történetére vagy a Şincai-líceum 1959-től kezdődő történetére, hanem az Angelescu román gimnázium történetére vonatkozik. A Constantin Angelescu román gimnáziumnak az égadta világon semmi köze a Református Kollégiumhoz. Ilyen nevű román tannyelvű gimnázium működött 1922–1940 között a Király (ma Brătianu) utca 22. szám alatti épületben, sokan emlékezünk még rá. Ez valóban egyesülhetett egy másik román iskolával 1945-ben, és válhatott 2-es számú román tannyelvű fiúiskolává.
De mi köze ennek a Református Kollégiumhoz? A szerző szándékosan vagy abszolút tudatlanságból ködösít. Mit akar ezzel elérni? Netalán megkísérli hazugságokkal bizonyítani, hogy 1948-ban az államosításkor a Református Kollégium már nem is volt a református egyházé? Ezek szerint jómagam és sok ezer iskolatársam, akik 1922–1948 között a Református Kollégium padjait koptattuk, nem is voltunk a kollégium tanítványai, hanem az Angelescu Gimnáziumé, majd a 2-es számú román tannyelvű líceumé? Netalán az akkor nem létező Şincai-líceumé? Ezt akarja velünk, református kollégiumi öregdiákokkal, az akkori idők még élő tanúival megetetni? S az 1948–1959 közötti időszakban a 2. sz. magyar fiúlíceum és Ady Endre Magyar Tannyelvű Líceum egykori tanítványaival elhitetni, hogy ők a 2. sz. román líceumban tanultak?
Vagy az általam több mint tízévnyi kutatómunka után ugyancsak Litteris et pietati sacrum címmel megírt háromkötetes munka nem is a kollégium történetének, hanem a Şincai-líceum vagy az Angelescu-gimnázium történetének eseményeit taglalja? Nahát, hogy mit meg nem ér az ember, ha sokáig él! De lényegében nem is minket, hanem a román közvéleményt igyekszik bizonyos meghatározott céllal megtéveszteni a rövid iskolatörténet szerzője. A Şincai-líceum mai diákjai és azok szülei, avagy mások, akik az évkönyvükben megjelent „iskolatörténetet” vagy a Şincai honlapját olvassák, bizonyára el is hiszik a képtelen állításokat, zagyvaságokat, hiszen valódi információkkal nem rendelkeznek. Az állami levéltárban, az Akadémiai Könyvtárban, az Erdélyi Református Egyházkerület levéltárában, az egyetemi könyvtárban és máshol fellelhető kollégiumi elöljárósági és tanári gyűlések jegyzőkönyvei, a kollégium teljes levelezése, évenként rendszeresen kiadott évkönyvei, kimutatások tömegei és egyéb iratok sokasága tanúsítják a szerző állításainak valótlanságát. Csak tanulmányozni kell ezeket, és a valóságnak megfelelően, ferdítések nélkül írni történelmet.
Támadás a magyar múlt ellen
De lássunk egy másik dokumentumot is. Ez egy román nyelvű prospektus, amely az 1989 utáni Şincait mutatja be. Ebben a Şincai-líceum alapítási évét 1921-re teszi az ismeretlen szerző. Amikor ezt a prospektust készítették (nincs rajta évszám, kb. tíz évvel ezelőtt készülhetett) az étvágy még nem volt túl nagy, megelégedtek az 1921-es (amúgy szintén légből kapott) alapítási évvel, de ahogy az évek teltek, az étvágy növekedett: előbb több évszázados lopott történelmet, majd újabban lopott jelmondatot is próbálnak szerezni maguknak. Idegen tollakkal ékeskedni sem embernek, sem intézménynek nem illik. Mások megvalósításaira áhítozni, azokat eltulajdonítani, kisajátítani, nem a legjellemesebb cselekedet. Mint ahogy nem a legelegánsabb az sem, amit a szerző állít „műve” befejező mondatában, hogy ti. „öt évszázad óta ez az intézmény (mármint írása megjelenésekor csupán 40 éve létező Şincai-líceum) minden szeptemberben azok számára nyitja meg kapuit, akik Gheorghe Şincaijal együtt mondják: sok hasznosat tettünk a nemzet és a nyelv dicsőségére.” Hát igen. Sokan azok közül, akik évszázadokon át a Református Kollégiumban tanítottak és tanultak, valóban sokat tettek a nemzet és a nyelv érdekében. Csak éppen nem olyan értelemben, ahogy azt a szerző gondolja.
Visszatérve az ellopott történetre és jelmondatra, a Şincai-líceum eltulajdonítási cselekedetét nemcsak a Református Kollégium, hanem egész magyar közösségünk és múltunk elleni támadásnak tekinthetjük. A magam és még élő iskolatársaim nevében is felszólítom a Şincai-líceum vezetőségét, hogy a Református Kollégium 450 éves történetét ne használja saját történeteként se honlapján, se kiadványaiban. A Şincai-líceum történetét az 1500-as évektől eredeztetni nem más, mint szemenszedett hazugság. Egyidejűleg felkérem a Şincai-iskola igazgatóságát, haladéktalanul vonja vissza levélpapírjairól a Református Kollégium több mint kétszáz éves jelmondatát, amit jogtalanul használ. Ez a jelmondat a Református Kollégiumé, és senki másnak nincs joga kisajátítani. Nem ők találták ki, és nem ők helyezték oda. Illene bocsánatot kérniük a magyar közösségtől és a Református Kollégiumtól elkövetett hamisításaikért. Érdek-képviseleti szervezetünk, valamint parlamenti és európai parlamenti képviselőink figyelmét is felhívnám, hogy megfelelő fórumoknál lépjenek fel ezek ellen az eléggé el nem ítélhető hamisítások ellen.
Kolozsvári József
Krónika (Kolozsvár),

Bemutatták az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár befejező kötetét
Pont olyan kötet ez is, mint az előző tizenhárom, csak a címszavak a V–Zs betűkkel kezdődnek. Utolsó kötet azonban csak egy van – kezdte tréfásan az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár 14., befejező kötetének bemutatását Szilágyi N. Sándor nyelvész az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) gondozásában megjelenő kiadvány kolozsvári bemutatóján.
Az EME Jókai utcai előadótermében tartott rendezvény keretében átadták a gróf Mikó Imre-emlékplaketteket az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár támogatóinak és munkatársainak.
Az eseményen megjelent közönséget Sipos Gábor, az EME elnöke köszöntötte, aki röviden ismertette a 16–19. századi erdélyi magyar nyelv szókincsének tizennégy kötetes gyűjteményét tartalmazó kiadvány történetét.
Mint részletezte, az első kötet 1975-ben jelent meg a Kriterion kiadónál Szabó T. Attila gondozásában, aki több mint egymillió cédulát, szócikket gyűjtött össze.
Kezdetben a Kriterion kiadó, később az Akadémiai Könyvtár, majd az EME vállalta fel a kötetek kiadását. Hozzáfűzte, az EME támogatásokból, magánadományokból finanszírozta a kiadás költségeit, amelynek jelentős része magyarországi költségvetési forrásokból származik.
Így elsőként Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár vehette át az EME elismerését. A gróf Mikó Imre-emlékplakettel ugyanakkor a Szabó T. családot is díjazták Szabó T. Attila hagyatékának gondozásáért, illetve elismerésben részesült a szótörténeti tár szerkesztői munkaközössége.
Szilágyi N. Sándor ugyanakkor kifejtette: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár több évtizedes munka eredménye, amely több mint 80 éve kezdődött, és Szabó T. Attila főművének tekinthető.
A kötetek elkészítéséhez rengeteg forrásanyagot kellett elolvasniuk a szerkesztőknek: jegyzőkönyvek, egyházi iratok, valamint törvényszéki tanúvallomások egyaránt szerepelnek a források közt. Mint rámutatott, különösen utóbbiak bizonyultak izgalmas olvasmánynak, ezekből ugyanis például az is kiderül, hogyan szidták egymást őseink a piacon.
Mintegy 1,5 millió cédulából áll az összegyűjtött anyag, amely nemcsak példátlan nyelvtörténeti értékkel bír, hanem elődeink élettörténetébe is betekintést enged. Fazakas Emese, a most megjelent utolsó kötet főszerkesztője elmondta, olyan hétköznapi részletek is kiderülnek a kötetből, hogy mit ettek, milyen ruhát viseltek, milyen eseményeket szerveztek Erdélyben évszázadokkal ezelőtt.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár),
Krónika (Kolozsvár),

Négy évszázadnyi könyvnyomtatás egy helyen
Aki kíváncsi arra, hogy is néz ki egy XVI., XVII. vagy XVIII. században Kolozsváron nyomtatott könyv, vagy netán arra, hogy mekkora volt a XIX. század derekán a városunkban megjelenő politikai–gazdasági napilap, ezen a héten, az 5. Kolozsvári Magyar Napok keretében választ kaphat az Akadémiai Könyvtár előcsarnokában (Farkas/Kogălniceanu utca 12-14. szám alatt).
N.-H. D.
Szabadság (Kolozsvár)

MN – Tárlat nyílt a kincses városbeli magyar színjátszás kezdeteiről
Folyamatosan működött magyar nyelvű színjátszás Kolozsváron 1792 óta, és igencsak magas színvonalon – fejtette ki Egyed Emese egyetemi tanár, irodalomtörténész Az első 50 év. A kolozsvári hivatásos magyar színjátszás színlapjai című tárlat megnyitóján.
A Kolozsvári Magyar Napok keretében az Akadémiai Könyvtárban kedden nyílt, színházplakátokat és korabeli dokumentumokat felvonultató kiállítás a kincses városbeli magyar színjátszás első fél évszázadát mutatja be az Akadémiai Könyvtár, a BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézete és az Erdélyi Nemzeti Történeti Múzeum szervezésében.
Egyed Emese, a tárlat kurátora elmondta, az 1792 és 1842 között megjelent színházi plakátok állnak a kiállítás középpontjában. Mint részletezte, a színházplakátok tulajdonképpen a 19 században terjedtek el, a Kolozsvári Magyar Napok idején reggel 9 órától délután 3 óráig látogatható tárlat anyagában összesen mintegy negyven darab látható: a legrégebbi 1793-ból, míg a legkésőbbi 1842-ből származik.
A falragaszokból nemcsak az derül ki, hogy milyen darabokat játszott a színház egykoron, de az is, hogy milyen alkalomból. Például egy jótékonysági előadás plakátja is látható a tárlaton, illetve megtekinthető egy kevésbé ismert Katona József-darab bemutatóját hirdető színlap, de találunk előadást két nyelven – magyarul és németül – népszerűsítő falragaszt is.
A kiállítás ugyanakkor a szakirodalom részét képező dokumentumokat is felsorakoztatja, sőt zenei részlege is van, amelyet Sófalvi Emese rendezett. Úgy fogalmazott, nem volt egyszerű összeállítani a zenei részt, hiszen abból az időből alig maradtak fenn kották.
A Kolozsvári Magyar Napok gazdag kulturális programokat kínál egész héten az érdeklődőknek. Szerdán többek közt Kuncz Aladár Kolozsváron címmel tartanak beszélgetést Boka László irodalomtörténész, az Országos Széchényi Könyvtár tanulmányi igazgatója részvételével, megnyitják az erdélyi műemlékek dokumentációs vándorkiállítását, bemutatják a Liza, a rókatündér című színes, magyar romantikus vígjátékot Balsai Mónika, a film főszereplője és Ujj Mészáros Károly, a film rendezője jelenlétében.
A színházkedvelőknek is kedveskednek a szervezők: szerdán Federico García Lorca Bernarda Alba háza című darabjából készült előadást láthatja a nagyérdemű a Békéscsabai Jókai Színház előadásában, Béres László rendezésében.
Kiss Előd-Gergely
Krónika (Kolozsvár)

Színlapok, grafikák, portrék a kor színészetéről (1792–1842)
Színlapok állnak az akadémiai könyvtár előcsarnokában tegnap délelőtt megnyitott kiállítás középpontjában. A Kolozsvári Magyar Napok részeként megnyílt, Az első 50 év. A kolozsvári hivatásos magyar színjátszás színlapjai című tárlat egy színházi kultúra új szakaszára (1792–1842) és egy sajátos nyomtatványtípusra összpontosít. Az Akadémiai Könyvtár, a BBTE Magyar Irodalomtudományi Intézete és az Erdélyi Történeti Múzeum által szervezett kiállítás kurátora Egyed Emese egyetemi tanár, a megnyitón közreműködött a THÉ Trupp Egyetemi irodalmi színpad néhány tagja.
Az erdélyi magyar színlapok nyomtatott változatai (bár kisebb számban vannak kétnyelvűek is) a magyar nyelvű hivatásos színjátszás kezdeteihez köthetők. Kolozsvárt 1792 december 17-én volt az első hivatásos magyar színházi bemutató a ma az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek székhelyt adó Rhédey-palota egyik termében.Később más-más színhelyeken is volt előadás, 1821 márciusától főleg a Farkas utcai „kőszínházban”. Marosvásárhelyre, Váradra, Debrecenbe, sőt távolabb a Kolozsvárt kialakított műsorrendet vitték a társulatok – magyarázta a megnyitón Egyed Emese.
Szabadság (Kolozsvár)

Tárlat 19. századi Kolozsvári színjátszásról
A vándortársulatok nagy évtizede Kolozsváron (1937–1947).
Ezzel a címmel nyílt kiállítás kedden az Akadémiai Könyvtár anyagából az intézmény előcsarnokában, ahol péntekig, 9–15 óra között korabeli plakátok, folyóiratok, hírlapok, szakkiadványok és magyarázószövegek szemléltetik az akkori színjátszás mozgalmasságát. A megnyitón Egyed Emese egyetemi tanár felidézte a vándortársulatokat, amelyek egyikének – bár ilyen minőségében nem járt Kolozsváron – Petőfi Sándor is tagja volt, kiemelve, hogy a kincses városban széleskörű igény volt a szórakoztatásra. Az itteni színjátszás nem elszigetelt világ volt, hanem a más európai tájakéval állt szoros kapcsolatban.
Ö. I. B.
Szabadság (Kolozsvár)

Az adott szó hitele, és ami mögötte meghúzódik
Nem lehet felháborodás nélkül viszonyulni ahhoz, ahogyan a Kolozs megyei tanfelügyelőség minden emberi jóérzést mellőzve eljárt: több mint kilenc hónapi huzavona után végül arra kényszerítette az Apáczai Csere János Elméleti Líceum vezetőségét és munkaközösségét, hogy szélnek eressze a képzőművészeti 5. osztályt. Kérdezhetjük: mit vétettek azok a szülői beleegyezést is maguk mögött tudó gyermekek, akik senkitől sem kényszerítve elhatározták, hogy Közép-Erdély egyetlen magyar tannyelvű képzőművészeti tagozatán folytatják tanulmányaikat?
Az ügy háttérindítékaira jól rávilágít a főtanfelügyelő azon cinikus, az ügyben közbenjáró megyei RMDSZ-elnöknek tett ajánlata, hogy az Apáczai-líceumból kényszerű kitoloncolásra kárhoztatott képzőművészeti 5. osztály diákja, ha rajzolni akarnak, menjenek a Romulus Ladea Képzőművészeti Líceumba. Arról nyilván nem beszélt a főtanfelügyelő, hogy ebben a tanintézményben (sajnos) csak román nyelvű oktatás folyik. (A véletlenek különös összjátéka: amikor a kilencvenes évek legelején Kolozsvárra felkerültem – én naiv lélek! –, személyesen fordultam a Ladea-líceum akkori igazgatójához azzal, hogy indítsunk magyar tagozatot, ő azonban erről hallani sem akart).
Miről beszélünk tehát? Egy olyan oktatási rendszerről, amely a jelek szerint leginkább csak szólamokban hirdeti a kreatív gondolkodásra való nevelés követelményét. Egy olyan tanfelügyelőségről, amely az elmúlt tizenhat évben nem talált alkalmat arra, hogy tiszteletét tegye azon tárlatnyitók egyikén sem, amelyre az Apáczai-líceum képzőművészeti tagozatának rendezésében sor került többek között a hajdani Gy. Szabó Béla Galériában, a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban, az Akadémiai Könyvtár előcsarnokában, a Belvárosi Unitárius Egyházközség gyűléstermében, a konzulátuson, az Apáczai Galériában, a Kolozsvár Társaságnál vagy a Bástya Galériában? A megszámlálhatatlan kiállítás és Aranyecset-rajzverseny, alkotótáborozás, tanulmányi kirándulás, ismeretterjesztő konferencia vagy a tagozat tevékenységét illusztráló albumbemutató alkalmainak sorát tovább folytathatnánk, de mind hiába. A magát gyermekközpontúnak kürtölő oktatásunk képviselete, a megyei tanfelügyelőség nem tartotta fontosnak, hogy jelenlétével bátorítsa, felkarolja az eredményekben gazdag tevékenységet felmutató tagozatot. Vagy lehet, hogy éppen ez, a gyermekek és tanáraik irányából megmutatkozó ügyszeretet aggasztotta az illetékeseket, mivel kisebbségellenes elveikkel nem volt összeegyeztethető ez az alulról jövő, közösségi oktatásunkat árnyaló, tehetségpallérozó kezdeményezés. Merthogy „kuss, mi majd megmondjuk, mi a hasznos és üdvözítő számotokra!” – sokan már a kommunizmus idején is megszenvedtük az ilyenfajta diktatórikus, elnemzetietleníteni akaró, félelemgerjesztő szólam jegyében történő oktatáspolitikát. (Vagy igazán csak ezután?)
A szülők és önzetlen támogatóink, a pályázati lehetőségek biztosította anyagi források hathatós segítsége mellett, az Apáczai-líceum, valamint a közvélemény erkölcsi támogatására támaszkodva folytattuk tehát sziszifuszi küzdelmünket megmaradásunkért olyan körülmények közepette, amelyeket az is súlyosbított, hogy a mostani alkalom immár a harmadik eset, amikor a tanfelügyelőség a biztató segítségnyújtás helyett inkább a tagozatnak oktatásunk amúgy is szegényes színezetű palettájáról való letörlését választotta.
Tette mindezt úgy, hogy áthárította a szóban forgó képzőművészeti 5. osztály megszüntetésének ódiumát az Apáczai-líceumra. Nem kellett tehát részese lennie azon kínkeserves procedúrának, amely során ezen ragyogó tekintetű, tudásra szomjas, tehetségüket pallérozni szándékozó gyermekek arca elkomorul, szája sírásra görbül a szinte hihetetlennek tűnő hír hallatán, miszerint megszűnik a már életterüknek érzett osztályközösségük.
Minduntalan előtolakszik a feleletre váró kérdés: a tanügyminisztérium, illetve a magyar nyelvű oktatásért felelős Király András államtitkár elvi támogatása ellenére miért maradt el, hol akadt el a képzőművészeti 5. osztály indítását szóban megígérő, annak viszont hivatalos, írásos alátámasztását elmulasztó tanfelügyelőségi jóváhagyás? Az a jóváhagyás, amely visszaigazolta volna a főtanfelügyelő-helyettes, Török Zoltán nyilvánosság előtt tett kijelentését, hogyha legalább tizenkét gyermek jelentkezik és felvételt nyer, az osztály indulását legkésőbb tanévkezdéskor a tanfelügyelőség engedélyezi.
És nem utolsósorban miért nem állt ki és áll ki (ismét) nyilvánosan a főtanfelügyelő-helyettes a Kolozs megyei RMDSZ februári MKT-küldöttgyűlésén elhangzott, számunkra biztatást jelentő ígérete mellett, amely azt a látszatot keltette: van még esély! Ezen ígéretre alapozva jelentkezett ugyanis a tehetségfelmérő vizsgára az adott szó erejében bízó azon tizenhat gyermek, akiknek most mégis távoznia kellett!
Egyszóval az illetékes tanügyi szerveknek nem lett volna szabad visszaélnie gyermekeink megelőlegezett bizalmával a számok mögé bújva. Semmi sem igazolja ugyanis azt a képtelen eljárást, amely két hónappal az iskolakezdés után felszámolásra ítélte azt az osztályt, ahova tehetségük folytán felvételt nyertek ezek a mindenféle pedagógiai elvnek ellentmondó procedúrában játékszerként használt gyermekek, akikben ez az eljárás komoly lelki törést okozott. Szinte hihetetlen, hogy mindez mégis megtörténhetett!
Milyen célt szolgált ezen színjáték? Kiknek állt érdekében, hogy ennyi energiát beleölve és beleöletve végigjátszassák velünk, elszenvedőkkel ezt a gyermek- és kisebbségbarátnak semmiképpen sem nevezhető kutyakomédiát? Egy bizonyos: nekünk ez semmiképpen sem szolgálta és szolgálja az érdekeinket!
De ki tudja? Isten nevében, mégis reménykedjünk!
SZÉKELY GÉZA
A szerző képzőművész-tanár, Apáczai Csere János Elméleti Líceum
Szabadság (Kolozsvár)

Ref500: Könyvritkaságok az Akadémiai Könyvtárban
Többszázados bibliákat és teológiai tárgyú könyveket tekinthetünk meg március 31-ig az Akadémiai Könyvtár előcsarnokában, hétköznap reggel 8 és délután 4 óra között. A könyvtár legféltettebb kincseit tette közszemlére azon a kiállításon, amelyet a Reformáció 500 éves évfordulója kapcsán tegnap nyitottak meg. Sorin Crisan egyetemi tanár, a könyvtár igazgatója kifejtette: Luther reformációja nemcsak az egyházat reformálta meg, hanem az ember és az egyház közötti kapcsolatot is, és ezáltal újfajta attitűdöt honosított meg. Ioan Aurel Pop, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem (BBTE) rektora elmondta: a reformáció által új vallás született, amely hatással volt a romániai ortodoxiára is.
– Kolozsvárnak kötelessége foglalkozni a reformációval, és megemlékezni róla, hiszen több vallású és több kultúrájú Európában élünk – magyarázta a rektor.
Bogdan Ivanov ortodox egyházi tanácsos hangúlyozta: itt már több évszázada öt keresztény egyház él békében, az ökuménia szellemében.
A kiállított bibliák és vallásos könyvek kapcsán Daniel Avram görögkatolikus lelkész a könyvek fontosságát ecsetelte. – Vajon milyen hatással vannak ma ránk a könyvek? – vetette fel a kérdést. – Biztos vagyok abban, hogy a most kiállított könyvek soha nem tűnnek el, hanem a mi életünket és gondolkodásmódunkat is nagyban befolyásolják – magyarázta a pap.
Kovács Sándor római katolikus főesperes a bibliának a római katolikus egyházban betöltött szerepére összpontosította mondanivalóját. Majd Ferenc pápát idézte, aki Lutherhez hasonlóan úgy vélekedett, hogy Isten nélkül semmit sem tehetünk. – Mindig Isten a kezdeményező, és megelőz bármiféle emberi választ. Több mint negyvenéves papi pályám alatt többször éreztem a keresztényeknek az egységre vonatkozó óhaját. Ezt Márton Áron püspökünk már 1939-ben is megfogalmazta, amikor azt mondta, a krisztusi evangélium az együttműködést, a testvériséget segíti elő – összegzett a főesperes.
Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök a reformáció áldásaként említette a biblia több nyelvre való lefordítását, ami az emberek szellemi fejlődését eredményezte. – A keresztények számára a biblia a kiteljesedés felé vezető út, amely által megismerjük a teremtőt és a világot. A mi feladatunk, hogy megőrizzük ezt a gazdagságot, éljük meg szabadon a hitünket, és legyünk nyitottak a párbeszédre – fogalmazott az unitárius püspök, majd arra hívta fel a jelenlevők figyelmét, hogy jövőre az unitárius egyház ünnepli fennállásának 450. évfordulóját.
Ioan Chirilă egyetemi professzor, a BBTE szenátusának elnöke nemcsak a kiállítást ajánlotta a figyelmünkbe, hanem arról is tájékoztatott, hogy márciusban csütörtökönként vallásos tárgyú előadásokra kerül sor: március 9-én az ortodox, 16-án a római katolikus, 23-án a görögkatolikus, míg 31-én a református teológiai kar oktatói tartanak előadást a reformációval kapcsolatosan. Megkeresésünkre Sorin Crişan könyvtárigazgató elmondta: az eseményre meghívták a református és az evangélikus-lutheránus egyház vezetőit is, de azok elfoglaltságukra és korábban leszögezett eseményeken való részvételük miatt nem lehettek jelen a rendezvényen.
Nagy-Hintós Diana
Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
„Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (1.)
– Az internetről azt tudtam meg, hogy 2012 óta Magyarországon élsz, és magyar állampolgár vagy.
– Is! Ilyen félig igaz hírek jelennek meg olykor az interneten. Mert senki sem ellenőrzi vagy jár utána a közölt adatoknak. A féligazság nem igazság. Ezzel már hangulat kelthető. Nem mondtam le a román állampolgárságomról.
– Azt is olvasom, hogy Budapesten születtél 1947-ben.
– Ez igaz.
– Onnan származik a magyar állampolgárság?
– Nem. Amikor anyám velem együtt végleg visszajött Aradra, mindenről le kellett mondania, így én is megszűntem magyar állampolgár lenni.
– Mikor történt ez?
– ’50-ben, pár nappal 3 éves születésnapom előtt.
– Miért jött vissza édesanyád?
– Mert elvált apámtól, és itt, Aradon élt idős édesapja. „… örök olvasó voltam”
– Tehát itt jártál óvodába, iskolába.
– A Választó utcában laktunk, Pernyáva és a Belváros határterületén. Óvodától érettségiig román tagozaton jártam/járattak iskolába. Ez anyám döntése volt; nem akarta, hogy röhögjenek a fián, mert nem tud helyesen beszélni románul… Ennek, persze megvolt az ára, mert amit nem kaptam meg az iskolában, azt magamnak kellett, nem kis munkával, mondhatni egyfolytában begyűjtenem. Talán valamennyire sikerült bepótolni azt, ami kimaradt.
– Voltak magyar barátaid?
– Jó volt a kapcsolatom osztálytársaimmal, de én többnyire az iskolában is a magyarokkal barátkoztam. A baráti köröm a párhuzamos osztályokból jött össze.
– Magyar anyanyelvűként nem volt gondod a románnal?
– De igen. Emlékszem, hogy a napköziben a szakácsnéval voltam jóban, mert ő magyar volt. Az elemiben egy ideig szükségem volt korrepetálásra. Így visszatekintve sokat kínlódtam. És ugyan ötödiktől mindig a legjobbak között voltam, nem tudtam azt produkálni, amit a jó képességű osztálytársaim. Az anyanyelvem magyar volt, szinte kizárólag magyar könyveket olvastam, és folyton az foglalkoztatott, hogy helyesen beszéljek és írjak magyarul. Ezzel kapcsolatban még Lőrincze Lajosnak is írtam. Nagyon szerettem olvasni, rendszeresen jártam a városi könyvtárba, ahol akkor még sok minden megvolt a háború előtti kölcsönkönyvtár köteteiből. Faltam a könyveket, még ponyvákat is, de a legbüszkébb arra voltam, hogy elolvastam a százkötetes Jókait.
– Szerettél iskolába járni?
– Veszettül. Vártam az új tankönyveket, bújtam őket. Egyébként én örök olvasó voltam, aki az irodalom mellett szerettem a természettudományokat, de a politikai kérdéseket is.
– Hol végezted a középiskolát?
– A Vegyesben. Akkor ott volt román tagozat is. És sokak mellett, hál’ istennek, tanított Gazsi, Réhon, Amigó, Angele…
– Kedvenc tanáraid?
– Első helyen Gazsi (Kovách Géza)… Annak ellenére, hogy én humán pályán futottam, a reáliák közül a kémiát szerettem nagyon, Réhon Józsefnek köszönhetően. Családi ismerősünk volt Gnandt János is. De tanított Ficzay Dénes is azon a fakultatív kurzuson, amelyet a román tagozat tanulói részére szerveztek, akik a magyar iránt érdeklődtek. Ficzayval nagyon jóban voltunk, de ki nem volt jóban vele?... „Azóta is vágyálmom az ugrás”
– Milyen szakra jártál a Kolozsvári Babeş–Bolyai Egyetemen?
– Románia történelme szakot végeztem, románul. Az egyetemen volt egy jó baráti társaságunk: Kása Zoltán, aki később rektorhelyettes lett, majd a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem tudományos igazgatója, a Kovács-Pálfi geológus-matematikus házaspár, Wanek Ferenc geológus. Amikor nem voltak óráink, egyfolytában az egyetemi könyvtárban ültünk. Sikerült bejutnom a belső katalógushoz, ahova inkább a tanárok jártak be, használhattam a nagy katalógust. Így fértem hozzá olyan munkákhoz, amelyek bár nem voltak tiltottak, de egyáltalán nem voltak ajánlott könyvek. Amikor én az egyetemre kerültem, akkor már egy kicsit lazult az éberség a párt részéről; a román, polgári történetírás dolgait már lehetett forgatni. A magyar vonatkozású könyvek jó része csak a belső katalógusban volt elérhető… Másodévtől elkezdtem a szakdolgozatomon dolgozni, és akkor már Jakó Zsigmond professzorhoz jártam rendszeresen. Ő nagyon nagy hatással volt rám. A nyelvészet iránti érdeklődésemet Szabó T. Attilának köszönhetem, akivel éveken át naponta találkoztam a levéltárban. A nyelvészet azóta is érdekel.
– Tehát jól teltek az egyetemi évek.
– Pazarul!... Az egyetemen nálunk nem tanítottak magyarságtörténelmet, de volt a filológián, oda jártunk néhányan. Ilyen különutas játék volt az is, hogy művészettörténetet hallgattunk, Borghidánál a képzőművészeti főiskolán. A legnagyobb élményt azonban Földes László esztétikai előadásai jelentették. Nagyon érdekes figura volt, brillírozva adott elő, azóta is bennem él mindaz, amit tőle el lehetett lesni, ritka koponya volt… Taposták is eleget ezért… Néhány kollégámmal gyorsíró tanfolyamra is jártam… Idetartozik, hogy beiratkoztam egy ejtőernyős tanfolyamra, mert úgy éreztem, hogy ugrani, az a csúcs! Miután kijártam a teljes tanfolyamot, s már csak a tényleges ugrás következett volna, be kellett iratkozni az ejtőernyős- klubba. A beiratkozási kérelmet a dékánnak kellett aláírnia. Akkor Ștefan Pascu, a dékán azt mondta, hogy neki nem kell hulla-történész, és nem írta alá. Lehet, hogy később megbánta ezt… Azóta is örök vágyálmom a repülés és az ugrás. „A Iorga Intézet egy több, mint érdekes hely volt”
– Hogy kerültél Bukarestbe a Nicolae Iorga Történelemtudományi Intézetbe?
– Évfolyamelsőként végeztem. Az Utah-i Egyetemre akartak volna elküldeni még másodéves koromban, de hamar meggondolták magukat. Pascuék nagyon hamar rájöttek arra, hogy ez nem lenne jó húzás részükről… (Így elmaradt az esetleges mormon többnejűség lehetősége!) Miután végig évfolyamelső voltam, a végzéskor reménykedhettem... Volt ugyan egy kutatói állás a kolozsvári intézetben, de jelezték, ha én szeretném elfoglalni, akkor nincs állás, tehát én oda nem kellettem. Viszont kiderült, hogy a bukaresti Iorga Intézetben van egy kutatói állás a nemrégiben létrehozott nemzetiségi osztályon. Akkor jelent meg a színen Demény Lajos, akinek jó kapcsolatai voltak a kolozsváriakkal, főleg Jakóval, és feltétlenül kellett neki egy középkorász, hisz akkor alakult meg a Iorga Intézetben a nemzetiségtörténeti osztály. Találkoztunk Kolozsváron, és felajánlotta, hogy menjek Bukarestbe. Miért ne mennék? – gondoltam. Fel se fogtam, hogy ez mivel jár. Megkérdeztem, mikor jöhetek el onnan? Azt mondta, legalább 5 évet bírjak ki. Végül 19 év lett belőle! Mondhatom, hogy eddigi életem egyharmadát Aradon, egyharmadát Bukarestben és egyharmadát Kolozsváron töltöttem. A hátralevő éveimet pedig valószínűleg Tiszafüreden fogom leélni.
– Milyen volt ez az intézet?
– Ténylegesen egy csodálatos hely volt, ahol nem lenéztek, hanem becsültek magyarságomért. Nekem ott nem kellett engedményeket tennem. A Iorga Intézet rendkívül érdekes hely volt. Nagyon vegyes társaságot találtam, amikor odakerültem. Voltak ott egykori illegalista kommunisták, háború utáni, bukott kommunisták, voltak későbbi kemény aktivisták és bedolgozók is, és odakerültek a ’64 után kiengedett, egykori politikusok közül jó néhányan, meg még egy sor nagyon értékes ember, akikkel szót lehetett érteni. Így kollégája voltam C.C. Giurescunak, Herlea Nicolaénak, Bucșan Constantinnak és másoknak, akik ’45 előtt vagy miniszterek, vagy államtitkárok voltak. Utóbbiak velem, a kisebbségi magyarral olyan nyíltan beszéltek, mint kevesen. Végül is egy követ fújtunk.
– Hogy érezted magad Bukarestben?
– Akkoriban alakult meg „A Hét”, a Kriterion Könyvkiadó, felfutott a román tévében a Magyar Adás Bodor Pállal és a Iorga Intézetben a Nemzetiségtörténeti Osztály. Sokan kerültünk akkor magyarok ezekbe az intézményekbe Kolozsvárról és eleinte gyakran találkoztunk. Nagy élmény volt Bukarest, számunkra egy érdekes, de egészen másmilyen világ. Nagy sikernek számított, hogy újságíró ismerősök révén sikerült szereznem egy belépőt a Központi Bizottság strandjára a Herăstrău-tóra. Tévedés ne essék, a sofőrök meg az ottani személyzet jártak ide, de nagyon jó hely volt, istenieket lehetett ott úszni. (Aradi emlékek!) A magyar kolónia a németek mellett a strand legvégében volt. Ezt „gettónak” nevezték.
– Bukarestben volt lehetőséged magyar nyelvű könyveket olvasni?
– Az otthoni nevelésem és a magyar könyvek tartottak meg magyarnak. Bukarestben egyfolytában könyvtárban ültem, még délutánonként is. Veszettül sokat olvastam. Amit nem kaptam meg az egyetemen magyar történelemből, azt ott pótoltam be. Szerencsémre az intézetbe került az irodalomtörténész, Bitay Árpád könyvtára. Iorga amúgy is, a felesége révén, aki erdélyi volt, törekedett arra, hogy megszerezzen mindent, amit lehetett a magyar szakirodalomból. Ugyanez volt a helyzet az akadémiai könyvtárban. Ott egykor Ioan Bogdan, aki szintén erdélyi volt, gondoskodott nagy alapossággal (!) a magyar történészek műveinek, a nagy sorozatoknak, a szakfolyóiratoknak a beszerzéséről. Tudta, mi az, ami fontos a magyar szakirodalomból. Az Akadémiai Könyvtárban nyugodtan olvashattam Entz Géza egyik fő művét a gyulafehérvári székesegyházról, amit Kolozsváron csak különleges igazgatói engedéllyel használhattam. (1989 után kiderült, hogy három példány is „S”-es minősítésű volt, azaz titkos.) Ugyancsak a bukaresti Akadémiai Könyvtárban olvashattam még a ’70-es években, igaz a III-as teremben, ahol a nem nyilvános/titkosított dolgokat és kéziratokat lehetett olvasni, Bajcsy-Zsilinszky Endrének az 1944-ben Svájcban kiadott könyvét az erdélyi kérdés megoldásáról. Sokat forgattam a két világháború közötti erdélyi magyar sajtót is. Mindezek ellenére én a bukaresti éveimet száműzetésnek tartottam, de amíg ott voltam, nem nyavalyogtam. Egyszerűen tudomásul vettem a helyzetet. Ugyanis Erdélybe, minden próbálkozásom ellenére, nem sikerült visszamennem. Valójában a magyar könyvek mentettek meg és tartották bennem a lelket. Pár évvel Bukarestbe érkezésem után mondta egy kolléga, hogy rosszabbul beszélek románul, mint amikor odakerültem.
– Hol kutathattál?
– Háromhavonta alkalmam volt Erdélybe járni, kutatni. Gyulafehérvár és főleg Kolozsvár volt a stabil program, olykor Szeben vagy Brassó. Ezek az erdélyi utak hoztak mindig egyensúlyba.
– Meddig maradtál Bukarestben?
– ’71-től ’90 májusáig. „… kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni”
– Mikor léptél be a politikába?
– Először a pártba léptem be, nem a politikába. Pártunk és kormányunk meg a szeku törekedett akkoriban már jó képességűeket is beszervezni, nem csak az „abszolút kádereket”. Évfolyamelsőként jó káder is voltam, ugyanis anyám varrónőként kereste a mindennapit. ’68-ban Bodor András, az ókorász professzorunk kérdezte meg, hogy nem akarok-e belépni a pártba. Megkérdeztem két-három közeli, idősebb ismerősömet: mit tegyek? Azt ajánlották, lépjek be, hátha tudok segíteni, ha bent vagyok. Különben azt sem tudtam, mi fán terem a párttagság, nem is tudtam, hogy felfutási lehetőséget nyújt. A párt világa teljesen más volt a civil világgal szemben. Nagyon hamar kiderült, hogy semmit sem lehet változtatni, nemhogy segíteni. Úgyhogy én is egyike lettem a két és fél millió statisztának.
– Mikről tárgyaltatok a pártgyűléseken?
– Rutinos elvtársak rutingyűléseket tartottak, rutinszerű kérdésekről. Távolról sem volt szó kemény, lényeget érintő vitákról. Közben azért az egyetemen ideológiával próbáltak megtömni minket, hol marxizmus-leninizmussal, hol politikai gazdaságtannal, és hosszú Ceaușescu-szövegeket kellett elolvasnunk; egyik fülünkön be, másikon ki. Eszembe jut az egyetemről egy vicces sztori: az egyik pártgyűlésen napirenden volt, hogy nemigen járnak lövészetre a hallgatók. Az első sorban ott ült az öreg Constantin Daicoviciu, és hozzászólt dörgő hangon: „Hogyhogy nem járnak maguk lövészetre?! Nézzenek ide! Én is lövészeten kaptam ezt az ezüst órát a Monarchia idején”…
– És az intézetben?
– Az intézetben sem volt másképpen. Mindenki unta, senki sem élvezte. Mindenki elhúzott keményen a szakma felé és annak kapcsán fejtette ki elméletét, mondanivalóját. „… tartottak nálam egy ötórás házkutatást”
– Meddig tartott az aranyélet?
– Nem nevezném annak. Bukarest számkivetés volt a számomra. A magyar könyvek és a szakirodalom mentett meg engem. Voltak kellemes élményeim is és 3-4 jó barát, akikkel rendszeresen találkoztam. (Amúgy nincs megnyugtatóbb állapot, mint amikor az embernek csak 25 bani van a zsebében, amiért már semmit se lehetett venni...!) De a fiatalkori élmények talpon tartottak. Az élesedő kisebbség-, de főleg magyarellenesség mind többet foglalkoztatott jó néhányunkat. Ennek egyik végkifejlete volt, hogy ’86-ban nálam egy ötórás házkutatást tartottak.
– Mi volt ennek az oka?
– Többek között az, hogy tagja voltam a Molnár Gusztáv-féle Limes Körnek, amely a Ceaușescu-féle parancsuralommal szembeforduló magyar értelmiség egyik csoportja volt.
– Milyen feladatot vállaltál ebben?
– Még indulás előtt az volt a véleményem, hogy fel kellene mérni, mi a helyzet, legalább a helyzetet próbáljuk elemezni. Ma is az az elvem, hogy csak ezután jöhetünk a nagy programokkal. Ki önálló írással, magam könyvismertetéssel próbáltam tisztázni, miben és hogyan is élünk.
– Milyen következményei voltak a házkutatásnak?
– Kiderült, hogy most már biztosan nem vár rám fényes jövő. Utóbb be is adtuk az áttelepedési kérvényt Magyarországra.
– Elárulták, mit keresnek a lakásodon?
– Megkérdeztem. Azt mondták, hogy légionárius iratok után kutatnak…!? Nagyon sok mindent vittek el, például ’48-as röplapokat, kéziratokat, könyveket, folyóiratokat… Volt még egy bájos történetem evvel a „céggel”. Évente járhattam hivatalosan kiszállásokra, kutatásokra Pestre, néha Pozsonyba. Ez a ’80-as évek elején volt, amikor már félig-meddig nyíltan dúlt a vita a két történetírás között. Kaptam egy csomó olyan kiadványt, amelyek nem voltak éppen szalonképesek, de azokat nem hoztam magammal. Hoztam viszont ártatlan művelődéstörténeti lenyomatokat, szakácskönyveket, gyerekkönyveket. Egy bőröndre valót. El is kobozta a vámos az összest. A bőröndöt nem hagytam ott náluk!
– Könnyen lemondtál róluk?
– Nem mondanám. Voltak jó kapcsolataim, barátok meg jó ismerősök. A románok között is. Az intézetben is elmondtam, mi történt. Mindenki hüledezett. Ők nem tudták, milyen állapotok vannak a nyugati határon. Nagyon jó viszonyban voltam Radu Popával, aki egy kitűnő román régész volt. Ugyanabba az akadémiai csoportba tartoztunk. Rendszeresen jártam hozzá, szakmai dolgokról beszélgettünk, és isteni jó teákat ittunk nála mustárospohárból. Radu Popa rábírt, hogy írjak egy kérvényt, amelyben kérem, hogy adják vissza az elkobzott kiadványokat. Kiderült, hogy az egyik kolléganőjének csapja a szelet az ország fő-fő vámosa… Mindent visszakaptam, beleértve egy olyan tanulmányt is, amely véletlenül a csomagban maradt, és több mint rázós volt, ugyanis megkérdőjelezte a kontinuitást. Tehát meg se nézték a csomagok tartalmát.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad), 2017. júl. 27.
Beszélgetés Aradon Vekov Károly történésszel
Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban!” (2.)
„… elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe”
– És akkor jött ’89. Ott, Bukarestben élted meg?
– Igen, ott. Meg a ’77-es földrengést is… 1989. december 21–22-én a feleségemmel három olyan helyen voltunk, ahol negyed órával azután, hogy eljöttünk, kezdtek el lőni. Még 21-én este azt mondtam a feleségemnek: ha azt mondom, hasra, ne töprengjen, hanem tegye! Nem ezért, de csodálatos hangulat volt akkor! Valóban éltük a történelmet. Azóta is emlegetjük ezeket az élményeket. 22-én délután fél négykor Ceaușescu rezidenciáján is jártunk sokakkal együtt.
– Melyek voltak első lépéseid a decemberi események után?
– Folyton az RMDSZ-nél voltam, még a híres marosvásárhelyi események idején is késő éjszakáig. Feleségemmel elhatároztuk, hogy visszamegyünk Erdélybe! Kaptam egy ajánlólevelet Király Károlytól, akinek ezért örök hálával tartozom s akihez Verestóy Attila révén jutottam el. Mivel Kolozsvárt továbbra is zárt városként kezelték, mármint a magyarok számára, 1990 tavaszán az országos RMDSZ kolozsvári ügyvezető titkára lettem. Ez fizetett, adminisztratív állás volt. Akkoriban a Domokos Géza–Szőcs Géza-tandem irányította a Szövetséget.
– Meddig maradtál ebben a tisztségben?
– Megtanultam ott, milyen kell, hogy legyen egy jó ügyvezető, azaz egy jó „titkárnő”. Amikor Kolozsváron a Mátyás-szoborral volt a cirkusz, két órán belül juttattam el Brüsszelbe a teljes beszámolót a történtekről. Akkor sikerült az RMDSZ mellé állítani az erdélyi magyar társadalom legjobbjait. Azután „rendszerváltozásra” került sor az RMDSZ-ben is. Jött Markó Béla és Takács Csaba. Akkor én, aki a régi garnitúrába tartoztam, kezdtem mind lejjebb és lejjebb csúszni. Végül négy gyerekkel kiraktak az RMDSZ-től.
„Létrehoztam a Nemzetépítő Platformot”
– Mit tettél ezután?
– Időközben letettem a tanári véglegesítő vizsgát. Így kerültem a tanügybe. Előtte is óraadó tanár voltam egy gimnáziumban. Úgyhogy volt, hova mennem. Azután egy évig a kolozsvári katolikus líceumnak voltam az igazgatója. És megyei elnöke a Romániai Magyar Kereszténydemokrata Pártnak. Aztán az RMDSZ-en belül létrehoztam a Nemzetépítő Platformot. Megfogalmaztam akkor, mik a tényleges feltételei a román–magyar partneri viszonynak. Sorra vettem mindent, amit követelhetünk és elvárhatunk... Azóta hét Kolozs megyei líceum és az Aradi Csiky Gergely Főgimnázium egy-egy diákja részére minden ballagásra eljuttatok egy könyvcsomagot, a legjobb történész és közösségépítő végzős diáknak.
– Mikor kerültél be a román parlamentbe?
– 2000-ben választottak meg képviselőnek. Négy évig tartott a mandátumom; másodszorra már nem hagytak labdába rúgni. Mindent megtettek a mieink, nehogy még egyszer sikerüljön. Próbálták leállítani a platform továbbműködését is.
– Hogy reagáltál te erre?
– Megyei szinten tovább tevékenykedtem az RMDSZ-ben. A pénzügyi megszorítások megszavazása után átkerültem az Erdélyi Magyar Néppártba. Toró Tiborral, Szilágyi Zsolttal azelőtt is egy társaságban voltam, Tőkés Lászlóval is jó volt a viszonyom. Az előző választásokon még képviselőjelölt voltam Kolozsváron a Néppárt színeiben.
– Még politizálsz aktívan?
– Mai napig követem az eseményeket.
– Kiléptél az RMDSZ-ből?
– Nem léptem ki. És ki sem rúgtak.
– Megharagudtál rájuk? Végül is átálltál Tőkésékhez.
– Tanáremberként, szeretek pontosan fogalmazni: ugyanott álltam akkor és ugyanott állok most is, mint a kezdetek kezdetén. Ugyanazokat a célokat szolgálom, ugyanazokat az elveket vallom. Azóta is azt mondom, hogy egység, egység, de nem mindegy, hogy milyen zászló alatt. Azokat a szempontokat, amelyeket megfogalmaztam, én nem adtam fel.
– Véleményed szerint az Erdélyi Magyar Néppártnak van jövője?
– Jelenleg is tagja vagyok a távolból az EMNP-nek… Mi egy csomó régi reflexet hozunk magunkkal. Van, aki le tudja vetkőzni ezeket, van, aki nem. Ideológiára és politikai gyakorlatra is vonatkozik. Egy biztos, a távházasság sosem működött. És mindenképpen alkalmazkodni kell az új helyzetekhez.
– Diplomatikusan válaszoltál… Miket tartasz politikai pályád sikereinek?
– Nem tudok sikerről beszámolni. Azt mondom, hogy amennyire tőlem tellett, tettem a dolgomat, beleértve az erdélyi magyar egyetem kérdését. Talán nem támogattak eléggé abban, hogy a nyilvánosság elé kerüljön az, amit én a parlamentben elvégeztem. Kétségtelen, hogy egyesek számára kellemetlen és kényelmetlen voltam, de sohasem a magyar érdekek árulója. „A Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni”
– Tudományos munkásságodról mesélnél-e valamit?
– A politika hihetetlenül sokat vett el az időmből. Megtörtént, hogy négy évig semmit sem publikáltam. 1999-ben ledoktoráltam. Közben volt családalapítás, válás, forradalom, politizálás… A 19 bukaresti év alatt rengeteg anyagot gyűjtöttem. Most is vannak olyan témáim, amelyek arra várnak, hogy megírjam őket. Én ténylegesen középkorász vagyok, és intézménytörténettel meg művelődéstörténettel és középkori írástörténettel foglalkoztam. De néha kikukkantottam más korszakok felé is. Például, megírtam, hogy Kossuth Lajos díszpolgára volt Kolozsvárnak; ezt kevesen tudták. Még parlamenti képviselőként sikerült bepillantanom az ötvenes évek politikai pereinek irataiba; Wass Albert népbírósági perével, majd a Márton Áron- és a Szoboszlay-perrel kezdtem foglalkozni. Mindig olyasmikről írtam, amikről a románok nem sokat tudtak, amúgy a magyar közvélemény sem sokkal többet.
– Tanítottál is Kolozsváron.
– Igen, eleinte óraadóként, majd egyetemi docensként. Bizánc történetét és magyarságtörténetet adtam elő a Babeş–Bolyai Egyetemen, no meg latin és magyar paleográfiát.
– A három közül melyiket szeretted jobban: a politikát, a kutatást vagy a tanítást?
– A tanítást és a kutatást nem lehet szétválasztani. A politikát azért műveltem, mert viszketett a tenyerem, amikor láttam, hogy nem azt csinálták, amit kéne, és nem úgy csinálták, ahogy kellene. Keményebben kellett volna föllépni. Nem fejjel menni a falnak és főleg nem prédikálok románellenességet, csak azt állítom, hogy sokkal határozottabban kellene kiállni a magunk dolgai mellett, és a románságot szoktatni azzal, amit mi jogosan elvárunk tőlük. Hosszú ideig senki sem beszélt erről… Én a szakmámat szerettem és szeretem most is. 2012-ben, ahogy betöltöttem a 65. évemet, nyugdíjaztak, de óraadóként még megtartottak az Egyetemen, hogy magyarságtörténetet meg paleográfiát tanítsak. Nem tartott ez sokáig; egy nézeteltérés után két lábbal rúgtak ki.
– Azt mondtad egyszer, hogy azért települtél át Tiszafüredre, mert szeretsz fürödni.
– Egyszer ott nyaraltunk, és nagyon megszerettük a Tisza-tót. Valójában egy csomó sikertelenség állt mögöttem, sehol sem kellettem és az sem, amit én képviselek. A Néppárt se nagyon mozgatott engem, egyszer sem kérték ki a véleményemet.
– Történészként van-e ars poeticád?
– Addig nem tudok írni egy témáról, amíg mindent, amit fel lehet hajtani róla, nem használtam fel. Erről az alapvető dologról nem tudok lemondani. És amit rendkívül fontosnak tartok: tisztán, hangfogó nélkül, pártállástól függetlenül beszélni a tényekről. Szerintem, gyakorlatilag a tényszerűség az, ami változatlanul kulcskérdés nálunk az identitástudat szempontjából. Még mindig nem mondunk el mindent, amit el kellene mondanunk múltunkról. Ez rendkívül elszomorító. Rém keveset teszünk azért, hogy erősítsük ezt a magyar identitástudatot, amelyet van és volna mivel táplálnunk. Egy kutatásitéma-katasztert kellene felállítani, hogy a fiatal kollégák tudják, mi mindent kellene kutatni.
– Nemrég előadást tartottál Aradon a Szoboszlay-perről. Készül egy nagyobb munkád?
– Egy kötetet készítek elő, melyben ki szeretném adni Szoboszlay Aladár fennmaradt írásait. Ha ezt sikerül kiadnom, talán meg fog változni a vélemény Szoboszlayról. Ugyanis pokoli, hogy napjainkban mennyire nem ismerik a tényeket, és hogy mennyi téveszme kering róla, szamárságokról nem is beszélve. „A Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam”
– Hogy érzed magad Magyarországon?
– Jól. Azt hiszem, a Kárpát-medencében bárhol jól érezném magam, de Kolozsvár is hiányzik és Aradra is szívesen jövök.
– Mi köt Aradhoz?
– A fiatalságom, az iskola, az emlékek, a családom. És ezek visszahúznak. Néha elgondolkodom, és felteszem magamnak a kérdést: vajon valóban jó volt, hogy elmentem? Bár, ki tudja, mi lett volna belőlem, ha itt bekerülök a helyi darálóba?
– Vannak kellemes gyermekkori emlékeid?
– A strand, az iskola, a tanulás, a Kultúrpalota könyvtára és a Választó utcai ház.
– Vannak még barátaid Aradon?
– Nincsenek. Talán Ujj Jánost sorolnám mégis közéjük. Ugyan az aradi magyar politikusok is azt tartották rólam, hogy radikális vagyok, de aradiakként mi csak szót értettünk. Különben nem is vagyok radikális, hanem „csak” nemzeti, de ezt ki is mondom.
– Tiszafüreden vannak barátaid?
– Nincsenek. Szakmai élet ott nem létezik, csak otthon. Pár emberrel tartom a kapcsolatot. Az én barátaim szerte vannak a világban… Új barátságok nehezen köttetnek. Ahhoz együtt kell futni, azonos vagy közeli pályán, hogy lássák az emberek egymást. „A politika kihasználja a történész munkáját”
– Mi a véleményed a jelenlegi politikai helyzetről?
– Változó korszakban élünk. Keresztény értékrend alkalmazására lenne szükség. Ettől egyre távolabb kerülünk. A magunk útját kellene járnunk, nem nyugati modelleket átvennünk! Testre szabott megoldásokat kellene találnunk!... Két irányzat áll szemben egymással: egy globalizáló és egy nemzeti. A nemzeti vonalon nem értek sem populizmust, sem nacionalizmust, egyszerűen azt, hogy ki-ki követhesse saját érdekeit, mindenki ápolhassa identitását. Hál’ istennek jelenleg Aradon ma is vannak, akik becsülettel képviseljék azt a közös értékrendet, közös nyelvezetet, ami nem csak az anyanyelv(!), és akik képesek felmutatni, hogy ez a város mit képviselt és mit produkált az évszázadok folyamán.
– Egyesek azt állítják, hogy a történelem tanítása, prezentálása szorosan kötődik a pillanatnyi politikához, és függ tőle. Erről mi a véleményed?
– Magamról beszélve, hangsúlyoznám, hogy én sohasem azt mondtam vagy tettem, amit más mondott, hanem azt, amit én hittem és gondoltam. A parlamenti éveim alatt sokkal többet használhattak volna történészként, de mások mindenhez jobban értettek. A történésznek a maga dolgát kell végeznie, függetlenül a politikától, de a történelem ismerete nélkül az eredményes politizálás elképzelhetetlen. A közösség számára a lényegi kérdéseket kell bemutatni mind a történelemből, mind a politika területéről. Jobb helyeken a politika használja a történész munkáját.
– Milyen terveid vannak?
– Még legalább három van, amelyeket meg kellene valósítani, mielőtt eltűnök ebből a világból.
– Éspedig?
– Van egy negyven éve dédelgetett témám Török Bálintról, a doktori disszertációmból a káptalan személyzet teljes listáját szeretném közreadni, ami sajnos kimaradt a könyvemből, és van egy, a magyar írásbeliség történelmével kapcsolatos meglátásom, amelyet ki szeretnék fejteni.
– Mondanál-e valamit családodról?
– Számomra a család a legszentebb dolog, ami létezik, ezen belül is a gyermekek. A gyermeknél szebb és jobb nincs. Sajnos, a politika miatt túl kevés időt töltöttem a családdal. De a lelkiismeretem tiszta, amit lehetett és amire képes voltam, megtettem a családomért. Mondom ezt annak ellenére, hogy állandóan az elveim után futottam.
– Sokat nézed a tévét?
– Végtelenül sokat, mert a politika nem hagy nyugodni. A sorsunk ettől függ.
– Boldog vagy?
– Nem tudom, mi a boldogság. A körülményekhez képest megelégedett ember vagyok, bár egyes kérdések, egyes dolgok most sem hagynak nyugodni. Ha elölről kezdhetném, ugyanazokat az elveket vallanám, ugyanazt tenném, de szeretném eredményesebben. Nem bánom a sok elvesztegetett időt. Az út végén sokkal világosabb, hogy mire nem kellett volna annyi időt fecsérelni. A „Chérchez la femme” rám szabott változata: „Keresni az igazságot, keresni helyünket a világban, és helyet csinálni magunknak – mármint a magyarságnak – a világban.”
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)

Székelyföld elfeledett fiáról
„Illyés Elemér (Torja, 1919. dec. 7 – Pieveli Tremisine, Olaszország) erdélyi születésű próza- és tanulmányíró. A kolozsvári egyetem jogi karán szerzett doktori diplomát, a római és heidelbergi egyetemen politikai és államtudományokból végzett kiegészítő tanulmányokat. A harmincas években részt vett az erdélyi falukutatásban, és több folyóirat munkatársa volt. A háború után hosszabb ideig élt dél-amerikai országokban, később Portugáliában telepedett le, jelenleg Münchenben él. Írásai főként az Új Látóhatárban és a Katolikus Szemlében jelennek meg. Érdeklődését elsősorban a romániai magyarság sorskérdései foglalkoztatják.”
E szöveg olvasható arcképe alatt a müncheni Auróra Kiadónál 1976-ban megjelent Erdély változása. Mítosz és valóság című könyvének második, bővített kiadása hátoldalán. Nem szorul találgatásra, erdélyi olvasóihoz miért csak néhány átcsempészett példánya juthatott el, ezért tervezi, tudomásom szerint, a Háromszéket támogató Hármas Alapítvány Kaláka Könyvek népszerű sorozatában hazai újrakiadását Farkas Árpád gondozásában. A szerzőről először Veress Dániel irodalomtörténész mesélt nekem a nyolcvanas évek közepén, amikor a Mikó kollégiumi lyukasóráimban fel-felugortam hozzá, a szembeni lakótoronyba. Később az élet más feladatokat rótt rám, nem tudtam az 1989 augusztusában elhunyt hazánkfia áldozatos munkásságával foglalkozni, de korlátolt tájékozottságom ellenére is feltűnt, hogy nem esik szó róla az erdélyi és a magyarországi sajtóban. Egy, a munkahelyemre, a Magyar Szemlébe érkezett Tófalvi Zoltán-tanulmány lábjegyzete irányította ismét figyelmemet felé. Megtudtam, hogy a hetvenes évek első felében sikerült ismét körbejárnia szülőföldjét – harmincévi távollét után. Minden lépését figyelte a Securitate és beszélgetőpartnereit később is zaklatta. Azzal a céllal látogatott haza, hogy rögzítse az őshonos magyar kisebbség helyzetét, összehasonlítva a két világháború közötti állapotokkal. A múlt kiváló ismerete, utazási élményei és a legfrissebb román nyelvű jogi-statisztikai közlönyök birtokában írta meg könyvét, amelynek első, 1975-ös müncheni kiadása hamar elfogyott. Munkásságának mottója: „Erdély története nélkül elképzelhetetlen nemzeti történelmünk megértése”. Nagynevű elődje és földije, altorjai Apor Péter munkájának címét vette kölcsön. Az említett könyve volt az első monográfia Erdélyről a háború óta. Imponáló dokumentációval mutatta be a romániai magyarság életét, retorikai hangvétel, a rekrimináló gondolkodásmód és a sérelmek drámai felhánytorgatása nélkül. A tényeinek elfogulatlan ismertetése azonban nem zárta ki a személyes hangvételt. Könyvének első része erdélyi „szerelmes földrajz”, amelyben szembesül a viszontlátott szülőfölddel: „Nevek szállingóznak vissza emlékezetembe, mint jóleső puha hópelyhek. Altorja, Karatna, Volál, Szent Ilona, Benkőszeg… És ahogy a hegyek belseje felé vitt az út, körülfogott valami meleg biztonság. A hegyek nem változtak, sem az erdők…” Könyve megjelent német és angol nyelven is. A rendszerváltásig az EU kisebbségi ügyekben alapdokumentumként kezelte. Illyés a magyar és a román mellett öt nemzetközi nyelven beszélt, nagy tekintélyű nemzetközi fórumokkal levelezett, hogy igazságot szerezzen annak a kisebbségnek, amelyből vétetett. 1988-ban New-Yorkban megjelent Ethnic Continuity in the Carpatho-Danubian Area című, 450 oldalas munkája, amelyben Délkelet-Európa utolsó évezredének történetét vizsgálja az írott források, a régészet és a filológia alapján; az angolul olvasó közönség tudományos cáfolatát kapja benne a dákoromán kontinuitási elméletnek. Élettársának, Annának köszönhetően – akinek a könyvét dedikálta – élete utolsó évtizedét a Garda-tó feletti Pieve di Tremosinében töltötte. Innen költözött el végleg közülünk. Itt, élete utolsó helyszínén kellene érdeklődni – ábrándoztam, amikor az Akadémiai Könyvtárban nézegettem könyvének első kiadását. Hogy létezik, hogy eddig még nem adták ki sem odahaza, sem Budapesten? – mérgelődtem egy sort. Csupán három nagy pesti könyvtárban kérhetjük ki olvasni, sietve, néhány órára, vagy fénymásolatban cipelhetjük a táska alján, mint titkos szerelmes leveleket... a Facebook kitárulkozó, ordénáré világában. Ahol a gasztrokultúra és az emésztéstechnika gyötrő kérdései töltik ki a fogyókúráról álmodozó nyugatiak és újsütetű keleti, kispénzű nyomkövetőik gondolatvilágát.
Aztán a gondviselés a segítségemre sietett. A klasszikus katolicizmus hagyományát őrző, gyakorló keresztényeket, értelmiségieket tömörítő Roman Forumon vehettem részt július elején egy Garda-tó parti üdülővárosban. Az amerikai házigazda, dr. John Rao, az oxfordi egyetem tanára, Bernard Dumont, a francia Catholica folyóirat főszerkesztője, Miguel Ayuso Torres, a madridi egyetem jogászprofesszora tanítványai, illetve barátai voltak Molnár Tamásnak, annak a magyar származású, francia műveltségű amerikai egyetemi tanárnak, akinek a Háromszékben is ismertettem egyik könyvét az ötven valahányból.
Már az első nap reggelén szálláshelyemtől, a Gardone Rivierától a harminc kilométernyire északra fekvő hegyvidéki községbe, Pieve di Tremosinébe igyekeztem, felkutatni Illyés Elemér házát, amely a polgármester üzenete szerint üresen áll. Ekkor érkezett segítségemre Barna Teréz és László Gábor, az Egyesült Államokban élő és Erdély iránt elkötelezett házaspár. Teréz olasz nyelvtudására és Gábor autóvezetői tapasztalatára igencsak szükség volt, hiszen nem készültem arra, hogy a sziklába fúrt, nyaktörő hajtűkanyarokon kell felkaptatni. Félórányi keresgélés után csöngettünk be az asszonyhoz, aki bejárónő volt Illyéséknél, és aki mindjárt útba- igazított. Megtaláltuk a kisméretű, gondozott temetőt, amelyben a scrittore ungharese nyugszik. Aztán kiderült, hogy Illyés élettársának halála után a gyönyörű és tóra néző villa barátnőjének tulajdonába került. Olga kedvesen invitált háztűznézőbe. A házról, az olajfákkal tűzdelt méretes kertről és a temetőről a fiam több képet készített. Hálával gondolok a háziasszonyra, aki megőrizte Illyés Elemér könyvtárát. Szinte érintetlenül maradt kis méretű dolgozószobája is. És mivel én voltam Olgánál az első érdeklődő a volt gazda iránt – nekem ajándékozta az Erdélyről írt főművét. Amelynek borítója olyan kék, mint mélyen alant a hatalmas tó maga.
„Énlaka felett, a Firtos lova hátán, lehajtott fejjel elaludt a gondviselés” – írta volt Tamási Áron. Itt, a Garda-tó felett viszont éberen vigyáz, és útba- igazítja az érdeklődő magyarokat.
S. KIRÁLY BÉLA / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)