Sebestyén Kálmán Kőrösfői Riszeg alatt avagy Egy kalotaszegi település évszázadai című, sok évtizedes tudományos kutató-munkájának kézirata több mint tíz éve várt kiadásra, mígnem a Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutatóintézetének vezetői tudomást szereztek róla. A monográfia a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával megjelent az Akadémiai Kiadónál. Kőrösfő fafaragását, varrottasait a Gyarmathy család, Bartók és Kodály a népdalait, Edvi Illés Aladár és Körösfői Kriesch Aladár csodálatos népművészetét fedezte fel. A szerző, Sebestyén Kálmán 1977-ben dr. Ferenczi Istvánnal régészeti mentőásatásokat végzett. /Péntek László: Kőrösfői Riszeg alatt. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 28./

Bustya Endre most lenne nyolcvanéves, mintha teljesen megfeledkeztek volna róla. Bustya Endre Ady-kutató volt, Ady-szakértő; tudását Ady hátrahagyott vagy összes műveinek a kiadásra készítésekor fel is használta a budapesti Akadémiai Kiadó, mindenekelőtt Vezér Erzsébet dolgozott sokat együtt vele; és támogatta is. Bustya nemcsak összegyűjtötte mindazt, ami Adyról valaha is megjelent kötetben folyóiratokban, napilapokban, hanem életrajza legkisebb részleteit is tisztázta. Bustya az összegyűjtött hatalmas Ady-anyagot a református egyházra hagyta. – Bustya Endrét többször bebörtönözték, végül 1954-ben szabadult. /Szőcs István: Kísértetes jegyzetek. = Helikon (Kolozsvár), 17. sz., szept. 10./

A feljegyzések szerint Kalotaszegen már a XVI–XVII. században létezett iskolai oktatás, Kőrösfőn már 1652-ben, olvasható Sebestyén Kálmán könyvében /Körösfői Riszeg alatt, Akadémiai Kiadó, 2007./ Klein György iskolaigazgató munkáját dicséri az 1962–1965 között épült nyolc tantermes, emeletes modern iskola, ehhez 1974-ben fafaragó műhelyt építettek. Az elmúlt két évben hatalmas összegeket utaltak ki a költségvetésből iskolák, óvodák, bölcsődék felújítására. Antal István iskolaigazgató szervezte és irányította az iskola teljes felújítását. Beszerelték a központi fűtést, kicserélték a nyílászárókat, az informatikai laboratóriumba húsz számítógép került. Jelenleg több mint nyolcvan diák tanul itt, őket két tanítónő és tizenkét tanár tanítja, a pedagógusok átlagéletkora harminc év alatt van. A helyi Rákóczi Kultúregylet támogatásával minden nyáron honismereti táborban ismerkedhetnek az anyaországból érkező diákokkal, de ők is részt vesznek nemzetközi táborokban, fesztiválokon. /Péntek László: Kőrösfő – Egy iskola túlélése és fejlődése. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 16./

A párizsi Földrajzi Társaság nagydíja Bernard Le Calloc’h professzor orientalista, keletkutató kapta, nemcsak életművéért, hanem kiváltképpen két – még cím szerint is megemlített – magyar vonatkozású könyvéért. Mind a két francia nyelvű mű 2005-ben jelent meg Brest városában, Bretagne-ban, az Éditions Armeline kiadó Veszélyben forgó népek című sorozatában. Olyan fenyegetett nyelvű és sorsú kisebbségi népekről szól ez a már mintegy húszkötetes könyvsorozat, mint a németországi szorbok, a lettországi lívek, a hollandiai frízek, a krími tatárok, a svájci ladinok, a moldovai gagauzok stb. A sorozatindító Les Sicules de Transylvanie (Az erdélyi székelyek) a szerző egyik nagydíjas kötete. Nincs a viszontagságos történelmű székelymagyar népcsoportnak olyan etnikai, nyelvi, társadalmi, kulturális vonása – a rejtelmes eredettől az ősi rovásírásig -, amelyről ne tájékoztatna a tudós Le Calloc’h tudományossággal, a régebbi és legújabb nemzetközi és magyar kutatások eredményeinek alapos ismeretében. A Les Csángós de Moldavie (A moldvai csángók) Le Calloc’h másik kitüntetett műve. Kimerítő bibliográfia és bőséges hivatkozások tanúsítják a szerzőnek a vonatkozó magyar szakirodalomban való lenyűgöző jártasságát, és magyarázzák meg, hogyan tud olyan tartalmas fejezetekkel választ adni mindarra a sok történelmi és társadalmi, néprajzi és kulturális kérdésre, amelyeket ennek a kevéssé ismert népcsoportnak a múltja, jelene és bizonytalan jövője vet föl. Kik azok a csángók? Mit jelent a nevük? Hol élnek? Honnan és mikor kerültek oda? Ilyen és hasonló fejezetcímek sorakoznak a kötetben. Térképek, remek fényképek teszik teljessé mindkét mű hitelét. A tudós szerző határozottan vitába száll mindenféle (román) történelemhamisító igyekezettel. A székelyek ügyében a hírneves Iorgával is (aki habozás nélkül a vlah – valah, oláh -néppel azonosítja a székelyek kapcsán Kézainál említett blak népet, noha ismeretes a korai arab kútfőkből, hogy a belső-ázsiai, törökös bulak népről van szó). A csángók ügyében pedig Dumitru Martinasnak mond ellent, aki egyszerűen csak "elmagyarosított"(?) románoknak tartja őket. A 82. évében járó Le Calloc’h 1947-től egy ideig a gödöllői premontrei gimnázium franciatanára, majd 1949-től a budapesti francia nagykövetség titkára volt. Későbbi gaulle-ista politikai pályája, szenátusi és egyéb munkája sosem akadályozta szüntelen tudományos tevékenységét, amelynek a finnugor népek és nyelvek, a tibeti kultúra és Kőrösi Csoma Sándor életműve voltak a fő tárgyai. Kőrösi Csomával foglalkozó művei közül három is megjelent magyarul (az Akadémiai, a Püski, illetve a Bethlen Gábor Kiadónál). Ami pedig a gazdag és eleven magyar nyelvtudását illeti, nemrégiben magyar hallgatósága is meggyőződhetett róla a budapesti Semmelweis Orvostörténeti Könyvtárban tartott remek, magyar nyelvű előadása alkalmával. /Benyhe János: Egy magyar érdekű francia nagydíjról - Elmagyarosított románok? – egy francia a román történelemhamisítók ellen. = Heti Válasz (Budapest), febr. 21./

Tőzsér József, a Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgatója elmondta, édesapja Gyergyóalfaluban nyitott egy könyvesboltot. Gyermekkora könyvek között telt el. Elvégezte a kolozsvári Pedagógiai Főiskola látogatás nélküli, földrajz–történelem szakát, majd tanított, emellett könyvterjesztéssel is kezdett foglalkozni. 1969-ben ment át a könyvkereskedési részlegre, 1970-ben átvette a részleg vezetését, és 1976-ig Hargita megye falusi könyvterjesztéséért felelt. Minden faluban könyvesboltot nyitottak. Sajnos 1989 után felszámolták a mintegy 49 könyvesboltot. Író-olvasó találkozókat szerveztek. Tőzsér elindította a „Könyvet postán” szolgálatot. 1975-ig jól működött mindezt, majd 1975 decemberében – azzal az ürüggyel, hogy illegálisan műanyag hajcsatokat árulnak a könyvesboltokban – letartóztatták Tőzsér Józsefet. Domokos Géza közbenjárt, így szabadlábra helyezték. 1976-ban Tőzsér átment a Hargita Megyei Könyvterjesztő Vállalathoz, amelynek kereskedelmi részlegét 2003-ig vezette. Itt újraindította a könyvpostát, több író-olvasó találkozót szervezett. Tőzsér 1993-ban Zöld Ferenccel, az Akadémiai Kiadó akkori igazgatójával elhatározták, hogy fele-fele arányban vegyes vállalatot alapítanak Pallas–Akadémia Könyvkiadó néven. 1993 április elsején Csíkszeredában bejegyezték a céget, 1993–94-ben már saját könyvesboltokat hoztak létre Csíkszeredában, Marosvásárhelyen, Gyergyószentmiklóson, Székelyudvarhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és Nagyszalontán, majd a kolozsvári Egyetemi Könyvesboltban, illetve Szatmárnémetiben. Akkoriban főleg az Akadémiai Könyvkiadó lexikonjait, kézikönyveit terjesztették, és évente négy-öt könyvet adtak ki. Az első Pallas–Akadémia könyv Kozma Mária Sárkányfogvetés című regénye, a második Sütő András Az élet és halál kapuiban című esszékötete volt. Sajnos 1995-ben – alighanem a világon egyedülálló esetként – az Akadémiai Kiadót eladták egy holland cégnek, amely öt év alatt majdnem teljesen felszámolta azt, Zöld Ferencet elbocsátották. A Pallas–Akadémia Erdély egyik legnagyobb magyar kiadójává és könyvterjesztőjévé nőtte ki magát. Már induláskor megfogalmazták, hogy az erdélyi tudományosságot szolgálják, továbbá kortárs szerzők szépirodalmi, történelmi, néprajzi, helytörténeti, turisztikai jellegű munkáit adják ki. Sorozatokat indítottak, ilyen például a Bibliotheca Transsylvanica, a Műterem, a Nagyapó mesefája, a Barangolás a Székelyföldön vagy az Utak, tájak, emberek sorozat. A legnagyobb példányszámú verseskötet 1989 előtt Kányádi Sándor Fától fáig című könyve volt, 40 ezer példányban jelent meg, és két év alatt elfogyott. Ma egy Kányádi-kötet ezer példányban jelenik meg, és szintén két év alatt fogy el. Kortárs prózakötetek átlag 500 példányban jelennek meg, és három év alatt kelnek el. A kiadót a turisztikai könyvek, valamint a történelmi jellegű könyvek teszik jövedelmezővé, amelyeknek példányszáma esetenként eléri a 10 ezret. A legsikeresebb könyvük Egyed Ákos A székelyek rövid története a megtelepedéstől 1918-ig című munkája volt. Eddig közel 5000 példányban jelent meg, és kéthavonta utánnyomást készítenek 500 példányban. Tőzsér József /sz. Gyergyóalfalu, 1945. jan. 19./ a Pallas–Akadémia Könyvkiadó igazgató-tulajdonosa. /Benkő Levente: Könyvek közt született, könyvekkel él. = Krónika (Kolozsvár), márc. 7./

Hunyad megye magyarsága három nagy csoportra osztható – írta az Akadémai Kiadó által 1982-ben megjelentetett Magyar Néprajzi Lexikon. A Hunyad megyei magyarság legősibb, de egyben legcsekélyebb számú részét a honfoglaláskor itt megtelepedett magyarok jelentik. A törökdúlások idején azonban ez a népesség többnyire kipusztult, soraikat elmagyarosodó hegyvidéki román családokból próbálták pótolni. A régi polgári magyar lakosság ma már csak kis számban maradt meg főleg Déván és Szászvároson. A másik jelentős kategória az 1888–1910 között betelepedett „dévai csángók”, azaz bukovinai székelyek, akik valójában nem csupán Dévára, hanem Csernakeresztúrra, Vajdahunyadra és Sztrígyszentgyörgyre is jelentős számban telepedtek. A harmadik fontos ága a Hunyad megyei magyarságnak a 19. század második felétől betelepedő székelyek, akik az iparosítás nyomán több hullámban jöttek e vidékre. 1883-ban a Tisza Kálmán vezette magyar kormány elindította a Bukovinába elmenekült székelyek hazatelepítését. Elsőként az Al-Duna környékére telepednek, ennek a hullámnak az 1885-ös nagy árvíz vetett véget. Déva telepeseket kért és az akkori polgármester, dr. Issekutz Gergely annyira a szívén viselte a betelepülők gondját, hogy ez utóbbiak egyenesen atyjuknak nevezték a város elöljáróját. Végül két nagy hullámban összesen 99 család telepedett be az öt bukovinai faluból (Istensegíts, Hadikfalva, Andrásfalva, Józseffalva, Fogadjisten), 10 holdas földeket kaptak. 1910-ig szépen fejlődött a telep. Az 1910-ig betelepült 288 lélek 1934-re 1250 főre szaporodott. 1910-ben még további 31 házat épített az állam a betelepülőknek, ez alkalommal 35 újabb család jött, összesen 292 lélek. Később, az első világháborúig még további 27 család jött, összesen 105 személy. Hasonlóan történt a betelepedés a szomszédos Vajdahunyadra is, ahova kizárólag hadikfalviak települtek. A XX. század folyamán több hullámban is jöttek a székelyek a megyébe. Számtalan tanár, orvos, művész, lelkész, illetve ezek tanulni vágyó gyermekei kerültek ide. Sokan már a nyolcvanas évek idején kitelepedtek külföldre, aki maradt, az 1989 után költözött vissza valamelyik erdélyi nagyvárosba. Napjainkban Hunyad megye 24 ezer körüli magyar lakosságának jó egyharmadát a bukovinai székelyek leszármazottai teszik ki, másik harmadát az időközben betelepülő székelyek, csupán egy sovány harmadát képezik az „őshonos” magyarok. /Gáspár-Barra Réka: Hunyad. Sok a székely, de így is kevés. = Nyugati Jelen (Arad), máj. 10./

Az 1990-es évekig a magyar nyelvi szótárak többnyire a magyarországi magyar nyelv szótárai voltak abban az értelemben, hogy nem vették figyelembe a kisebbségi magyar nyelvváltozatok regionális köznyelvében jelentkező, az adott régióban általánosan elterjedt, közhasználatúnak tekinthető szavakat, szószerkezeteket. 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémia támogatásával olyan nyelvi irodák, kutatóállomások jöttek létre a külső régiókban, amelyek célul tűzték ki a kisebbségi magyar nyelvváltozatok kutatását, és vállalták a magyar nyelvi tervezés konkrét és aktuális feladatait. Ezek az irodák a következők: Erdélyben, Kolozsváron a Szabó T. Attila Nyelvi Intézet (Péntek János szakmai vezetésével), Felvidéken, Dunaszerdahelyen a Gramma Nyelvi Iroda (Szabómihály Gizella irányításával), Kárpátalján, Beregszászon: Hodinka Antal Intézet (Csernicskó István vezetésével), a Vajdaságban Magyarkanizsán a Magyar Nyelvi Korpusz (Papp György igazgatásával). Ezen kívül egy-egy munkatárs részt vesz a kutatóállomások közös munkálataiban Horvátországból, a Muravidékről (Szlovéniából) és Burgenland tartományból (Ausztriából). Ezeknek a nyelvi irodáknak kiemelten fontos közös munkája a Határtalanítás nevű nyelvészeti program. A határtalanítás azokra a nyelvészeti (leginkább lexikológiai, lexikográfiai és korpusznyelvészeti) munkálatokra vonatkozik, amelyeknek célja az, hogy az újonnan készülő vagy átdolgozott magyarországi nyelvészeti kiadványokban elterjedtségük megfelelő mértékben jelenjenek meg a magyar nyelv határon túli változatainak lexikai elemei. elterjedt, általánosan használt vagy kultúrspecifikus fogalmat jelölő szavak számbavételéről és megjelenítése a cél. Ilyen szavak a romániai magyar nyelvhasználatban például: cserge, kaláka, líceum, prefektúra, szekuritáté stb. A határtalanítás programjának egyfajta előzménye volt az Értelmező kéziszótár Pusztai Ferenc főszerkesztésében az Akadémiai Kiadó megjelent második kiadása 2003-ban (ÉKSz2). Ez az első olyan magyar szótár, amely lexikai anyagába beépíti a külső régióban élő magyarok nyelvhasználatának olyan reprezentatív elemeit, amelyek általánosan elterjedtek. Három nagyobb nyelvterület, az erdélyi, a felvidéki és a kárpátaljai nyelvhasználata került a szótárba. A határtalanítás program első eredménye az Osiris Kiadónál 2004-ben Laczkó Krisztina és Mártonfi Attila szerkesztésében megjelent helyesírási szótár. Ez az első olyan magyar szótár, amely nagyobb mértékben beépíti anyagába a külső magyar nyelvterületek fontosabb településneveit (Beregszász, Magyarkanizsa, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kalotaszentkirály stb.), és más földrajzi neveket (Király-hágó, Erdélyi-középhegység) Kalotaszeg, Muravidék stb.), valamint a kisebbségben élő magyarság fontos intézményneveit (Erdélyi Múzeum-Egyesület, Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület, Babeş-Bolyai Tudományegyetem stb.)Bővebben merít a kisebbségi magyar beszélők szókincséből az Osiris szótársorozat második kötetként megjelent Idegen szavak szótára. A Tolcsvai Nagy Gábor által szerkesztett, 2007-ben megjelent szótár anyaga teljes egészében felöleli a Kárpát-medencei magyar nyelvterületet. Így az ismert nagyobb régiók (Erdély, Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság) mellett horvátországi, szlovéniai és ausztriai magyar nyelvi adatok is találhatók a kötetben. Szintén 2007-ben jelent meg a Tinta Könyvkiadó gondozásában egy másik olyan szótár, amely a nyelvi határtalanítás programjába illeszkedik: az Értelmező szótár+ (főszerkesztő: Eőry Vilma). A szótár határon túli nyelvhasználatból származó anyaga a külső régiók említett kutatóhálózata összehangolt munkájának az eredménye. /Benő Attila: Újabb magyar szótárak és a külső régiók magyar nyelvváltozatai. = Helikon (Kolozsvár), szept. 25./

Mintegy másfél évvel ezelőtt, egy csíkszeredai író-olvasótalálkozón Pomogáts Béla neves budapesti irodalomtörténész bejelentette: megírja az erdélyi irodalom teljes történetét! A Pallas-Akadémia Kiadó mindjárt fölvállalta a kiadását, mert nagy szüksége van ennek az összegzésre az erdélyi önismeretnek és -becsülésnek. Január 20-án, a magyar kultúra napjai keretében, a csíkszeredai polgármesteri hivatal tanácstermében ünnepi hangulatban mutatták be a Magyar irodalom Erdélyben (1918-1944) című könyvet – a Pallas-Akadémia kiadó 500. köteteként! –, amely a vállalt irodalomtörténet első kötete, s tartalmazza mindazokat a jelentős irodalmi dokumentumokat is, melyek az illető korszak erdélyi szellemi életének meghatározó gondolatait, törekvéseit hordozzák. Az erdélyi magyar irodalomról több könyv és tanulmány is készült, közülük csak egynek volt összefoglaló jellege: Kántor Lajos és Láng Gusztáv munkája, a Romániai magyar irodalom című munkának, ez azonban csak az 1945 és 1970 közé eső korszakot dolgozta fel. Szükség volt egy új és átfogó irodalomtörténeti összefoglalásra. Pomogáts Béla úgy érzi, könyve két területen hoz újat, először is abban, hogy egy közel százesztendős korszakot tekint át, másodszor pedig abban, hogy ezt az összefoglalást nem terhelik meg a korábbi: marxista-leninista irodalomfelfogás kötelező babonái. Tehát olyan írókról, például Nyírő Józsefről vagy Cs. Szabó Lászlóról, is tárgyilagosan beszélhet, akik korábban nem kaphattak helyet az irodalomtörténeti folytonosságban. Pomogáts Béla (Budapest, 1934) irodalomtörténész, kritikus a budapesti Piarista Gimnáziumban, majd a budapesti tudományegyetemen tanult. Részt vett az 1956-os forradalomban, egy időre internálótáborba került. Pályáját középiskolai tanárként kezdte, 1965-től az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa, 1992-től igazgatóhelyettese. 1990-től a Literatura szerkesztője, később főszerkesztője. 1992 óta az Anyanyelvi Konferencia, 1995–2001 között a Magyar Írószövetség, legutóbb pedig az egykori Illyés Közalapítvány elnöke (2002–2007). Az irodalomtudomány akadémiai doktora. Számos díja közül megemlítendő a József Attila-díj (1991), Év Könyve Jutalom (1992), Kisebbségekért-díj (1996), Széchenyi-díj (2003). Marosvásárhely és Kalotaszentkirály díszpolgára. Hetvennél is többre tehető megjelent köteteinek száma. Kutatási területe a 20. századi, illetve a jelenkori magyar irodalom. Az erdélyi irodalmat érintő számos alapmunkája (A transzilvanizmus, Akadémiai Kiadó, 1983; Jelenidő az erdélyi magyar irodalomban, Magvető, 1987; Kisebbség és humánum. Műértelmezések az erdélyi magyar irodalomból. Tankönyvkiadó, 1990; Romániai magyar irodalom, Bereményi Kiadó, 1992; Erdélyi tükör, 1995; Épülő hidak. Magyarok és románok, Pont, 1998), illetve a csíkszeredai Pallas-Akadémiánál kiadott tanulmánykötetei (Erdély hűségében, 2002; Kulcsok Erdélyhez, 2003; Erdélyi tetőn, 2004; Felelősség Erdélyért, 1-2-3, 2005–2006) valósággal predesztinálták a Magyar irodalom Erdélyben című nagyszabású vállalkozásának megírására. Pomogáts Béla elmondta, írt egyszer egy magyar irodalomtörténetet is /Az újabb magyar irodalom 1945–1981 /Gondolat, 1982/ , „s mindenki feljelentett, aki úgy érezte, hogy nem elég magasra srófolt jelzőkkel illettem, s terjedelmileg is hátrányba került másokhoz képest. ” /Cseke Gábor: Van erdélyi irodalomtörténet. = Új Magyar Szó (Bukarest), febr. 13./

Már életében fölmerült az igénye annak, hogy életműsorozatban gyűjtsék egybe Sütő Andrásnak, az erdélyi magyar irodalom egyik legjelesebb alkotójának műveit. A Szépirodalmi Könyvkiadó által 1989-ben fölvállalt munkát – az intézmény megszűnését követően – előbb az Akadémiai Kiadó (1994), majd a Helikon Kiadó (1998), végül a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó vállalta fel, illetve folytatta azt (2001), de a sorozat megszakadt. Tavaly ismételten a Helikon Kiadó, jelesül pedig Ablonczy László irodalomtörténész, a Sütő-életmű kiváló ismerője karolta fel újra a gondolatot, s az eddigiektől eltérő, teljesen új koncepció alapján – Sütő András összes művei gyűjtőcímmel – indította (újra) útjára a sorozatot, melynek első kötete /A készülődés éjszakái/ tavaly ősszel jelent meg. A Készülődés éjszakái Sütő András gyermek- és ifjúkorát, emberi, alkotói formálódását idézi fel a hetvenes évekig. Az 1963–as Önéletrajz helyett… című kötetnyitó vallomás a pusztakamarási indíttatásról szól. Onnan, a mezőségi „holttengerből” indult útjára, nagyenyedi kitérővel jutott Kolozsvárra, lett a politikai fordulatot követően az újraszerveződő erdélyi magyar irodalom ígéretes ifjú alkotója. Kolozsváron Balogh Edgár irányítása alatt, „a népi hatalom reggeli óráiban” maga is hitte: „a világ teremtésének vagyunk a részesei”. A szerző korabeli írásai és a későbbi felismerések visszavetítődése révén válik teljessé kibontakozása. „Magam is Árkádiában éltem” – mondja később –, azaz a torzulások tapasztalása ellenére is hitt a rendszerben. A Lantosok és kritikusok című önvizsgálat 1957-es megszületése rendkívüli jelentőségű fordulat munkásságában. Elismerte, hogy addigi írásaiban „a fekete felhőt sokszor magam is rózsaszínűnek láttam (…) Sok győzelemről írtam. (…) Hamisnak bizonyult kinyilatkoztatások az én szememre is hályogot vetettek (…) ott is lantosok voltunk, ahol kritikusnak kellett volna lennünk.” A rendszer korlátai és tiltótáblái megmaradtak, de a későbbiekben „csipetnyi vigaszok élesztették naponként újjá bennem a szándékot: tíz körömmel ragaszkodni a megtalált igazsághoz – a kitalált igazságok nagy vásárterein.” Jött a Félrejáró Salamon, a Tékozló szerelem, jött a Pompás Gedeon. A szellemi tájékozódás igénye jut kifejezésre a honi és külföldi utazásokban, hova – a Rigó és apostol című könyve Előhangjában olvashatjuk – „a mezőségi asszonyok ősi példája szerint az úti reménységgel együtt magával vitte itthoni fonnivalóját”. Elsőként mindjárt szülőfalujába, Pusztakamarásra, Kemény Zsigmond báró sírjához, „leróni az utókor tartozásait”, fölemlíteni azt a „szellemi öncsonkítást”, amelyet művei kiadásának elmulasztása okoz. „Ha alapos munkát akar végezni, bármely hódító hatalom a leigázottnak először a hadseregét, utána rögtön a történelmi múltját fegyverezi le, közösségi szimbólumait tünteti el.” – írta Sütő. Megfogalmazódott benne az írói hitvallás, melyhez élete végéig hű maradt: „… oda fordítja fejünk, ahol a szívünket hagytuk volt, a közösség felé, amelyből vétettünk (…) nem fordulhatunk el tőle, amiként ember – Illyés Gyulával szólva – nem hagyhatja útszélen veszni az anyját.” Erre a hitvallásértékű írói programra épült Sütő András életművének az a korszaka, amely az Anyám könnyű álmot ígér naplójegyzetekkel kezdődőleg, remekművek sorában öltött testet. /Máriás József: „Magam is Árkádiában éltem” – Sütő András: A készülődés éjszakái – = Népújság (Marosvásárhely), márc. 14./

Tragikus sors jutott Herepei Jánosnak /Kolozsvár, 1891. okt. 11. – Szeged, 1970. okt. 30./. Magyart, történelmet, régészetet hallgatott a kolozsvári tudományegyetemen. Az iskolateremtő Pósta Béla professzor irányításával kezdett régészettel és a numizmatikával foglalkozni. Azután jött az impériumváltás, az egyetemet elfoglalta a román hatalom. Herepeit a kolozsvári Minerva Műintézet Rt., a magyar egyházak alapította nyomdaipari vállalat alkalmazta könyvelőnek 1925-ben. Ettől kezdve a hivatali munka mellett csak szabadidejében élhetett a kutatásnak. Jelen volt a lapok, folyóiratok hasábjain kis adatközlésekkel, néha egy-egy dolgozattal. Fáradhatatlanul gyűjtött: hol a temetőben sírköveket másolt le, hol a levéltárban vagy valamelyik könyvtárban jegyzett ki adatokat. Az Erdélyi Kárpát Egyesület múzeumőrévé, egykori iskolája, a Református Kollégium levéltárosává választotta. Kelemen Lajos, Szabó T. Attila és Herepei János voltak az erdélyi múlt legkövetkezetesebb feltárói. A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum 1938. február 1-jétől igazgatónak hívta Herepeit. A második bécsi döntés 1940 őszén új feladatok elé állította: intézménye a Magyar Nemzeti Múzeum része lett, s megbízták egy Székely Tudományos és Közművelődési Intézet létrehozásával. 1944 őszén parancs jött Budapestről, hogy a múzeum legértékesebb kincseit ládákba csomagolva el kell menekíteni. A ládák 1945. március 29-én a zalaegerszegi állomáson bombatalálat következtében porrá égtek. A hatóságok felmentették Herepeit a felelősség alól, de sokan szemére hányták a parancs szolgai teljesítését, s az önvád is kínozta. Nem mert visszatérni Romániába. A Tolna megyei Bonyhádon létesült Székely Múzeum élére nevezték ki. Az államosítás után ezt beolvasztották a szekszárdi múzeumba. 1950-ben Herepei nyugdíjaztatta magát. 1957-től felfedezték őt a szegedi egyetem magyar tanszékének munkatársai, s 1961-ben Szegedre beköltözhetett. Lehetőséget kapott tanulmányainak sajtó alá rendezésére. Adattár főcímmel három tekintélyes kötete (1965, 1966, 1971) jelent meg közel kétezer oldalon a szegediek kiadásában. A harmadik kötet közzétételét már nem érhette meg. Tekintélyes kötetet kitevő, átfogó munkája a Bonyhádon véglegesített: A Házsongárdi temető régi sírkövei. Ez kéziratban maradt, majd az Akadémiai Kiadó 1988-ban vállalta kiadását. Ebben a munkájában Herepei Kolozsvár sírkertjének 1750-ig terjedő történetét dolgozta fel, a kötet lényegében közel kétszáz év várostörténetét is felöleli. Sas Péter budapesti történész kutató kézbe vette a Herepei-hagyatékot, s abból minden közölhető anyagot kötetekbe gyűjtött, sajtó alá bocsátott. A kolozsvári Művelődés folyóirat kiadója, mindenek előtt Szabó Zsolt főszerkesztő ezt a sorozatot felvállalta, egymás után jelentette meg a köteteket. A 2001-ben indult sorozat a hatodik kötettel a végéhez érkezett. A most megjelent kötet /Herepei János: Művelődéstörténeti tanulmányok és adattárak. Sajtó alá rendezte, szerkesztette és az előszót írta: Sas Péter. Művelődés, Kolozsvár, 2008./ adat- és okmánytárakat tartalmaz, a kutatóknak, szakembereknek jelent kincset, ugyanis sok esetben ma már pótolhatatlanok, mert az akkori források elpusztultak vagy éppen lappanganak. /Gaal György: Az utolsó Herepei kötet. = Helikon (Kolozsvár), ápr. 10./ Előzmény: A Sas Péter által korábban sajtó alá rendezett Herepei-munkák Herepei János: A kalotaszegi templomok, cintermek és temetők régi sírkövei. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2001. Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai templom történetéből. Sajtó alá rend., szerk., előszó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2002. Herepei János: Kolozsvár történeti helyrajza. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2004. Herepei János: A kolozsvári Farkas utcai református templom és kollégium történetéből. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2004. Herepei János A kolozsvári színház és színészet történetéből. Sajtó alá rend., szerk., utószó Sas Péter. Kolozsvár, Művelődés, 2005.

Puskel Péter ismert aradi helytörténész az Aradon, illetve Arad megyében született nagy magyarokat vette számba. Klebelsberg Kunó gróf érdemeit néhány sorban kockázatos összefoglalni, mert minden, amit létrehozott, rendkívüli fontosságú volt. A magyar közoktatás talán legnagyobb reformátora Magyarpécskán látta meg a napvilágot, Budapesten szerzett jogi doktorátust. 1922-től kilenc éven át kultusz- és közoktatásügyi miniszter. Alapcéljának tartotta a népoktatás korszerűsítését, a széles néptömegek kulturális szintjének felemelkedését. Könyvtárral ellátott iskolákat, tanítólakásokat építtetett falun, népiskolákat a szétszórt és elszigetelt tanyákon; főiskolákat, egyetemeket (szegedi, pécsi, debreceni) és a felsőfokú oktatáshoz szükséges kutatóintézeteket hozott létre, a magyarság szellemi építkezésének szükségességét hirdette. Az ő nevéhez fűződik a római Collegium Hungaricum létrehozása. Klebelsberg Kunó 1932-ben halt meg. Pécskán a római katolikus templom falán a rendszerváltozás után elhelyezett emléktábla, majd 2000-től a templomkertben mellszobor (Jecza Péter munkája) emlékeztet a városka kiválóságára. A magyar filmművészet múltja elképzelhetetlen Jávor Pál nélkül. Jermann Pálként 1902. január 31-én szerelemgyerekként született Aradon, ahol 17 évet élt. Vidéki színházakban kapott szereplehetőséget, de fegyelmi vétség miatt hamar szerződés nélkül maradt. A Csak egy kislány van a világon című némafilm hozta meg számára a kiugrás lehetőségét 1929-ben. Több mint hetven magyar filmben játszott. És majd mindegyikben főszerepet! 1946-ban Groza Péter miniszterelnök meghívására erdélyi turnéja során járt ismét szülővárosában. Az internálás poklából kikerülő Jávor akkoriban már csak árnyéka volt egykori önmagának. Amerikába ment, de ott nem volt sikeres. 1957-ben hazatért, 1959. augusztus 14-én halt meg Budapesten. Inke László színművész 1925-ben Aradon született, ahol édesapja, Rezső, két évig a színházigazgatói tisztet is betöltötte. Inke László 1947-ben végezte el a Színművészeti Főiskolát és vidéki színházakban kezdte el a pályát. Tíz év múlva került fel Budapestre és a fővárosban több társulatnál megfordult. Elsősorban karakterszínészként nyújtott kiemelkedőt. Raffy Ádám (Kuppfert Miksa) orvos és regényíró két fia, Ádám kritikus és műfordító, Pál pedig irodalomtörténész, -kritikus és műfordító. Ádám 1926-ban, Pál 1930-ban született Aradon, nem sokkal édesapjuk Nagyváradra költözése előtt. Raffy Ádám többek között az Akadémiai, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként az angol, francia, német irodalom egyik legavatottabb tolmácsolója volt, 1978-ban hunyt el. Raffy Pált származása miatt a vészkorszakban internálták. A háború után magyar–francia szakos diplomával a Szépirodalmi Kiadóban dolgozott. Műfordításai mellett Kosztolányi Dezső összes műveinek a szerkesztését is elvégezte. Aradi Zsigmondról viszonylag keveset tudunk. Aradon született 1839-ben, kezdetben mérnöki tanulmányokat folytatott Németországban, majd Bécsben szobrászatot. Milánóban és Velencében élt és dolgozott, de kapcsolatban állt szülővárosával. Így kapta meg a megbízatást a Búsuló Arad (honvédemlékmű) elkészítésére, amelyet 1873-ban állítottak fel. Innen azután átszállították a mai Tisztviselőtelep helyén állt régi honvédtemetőbe, majd 1932-ben sérült állapotban a múzeum raktárába. Ma is ott áll a 48-as ereklyék között. Megmintázta még az aradi színház számára Laborfalvi Róza és Szerdahelyi Kálmán mellszobrát. A Laborfalvi-szobornak az évek folyamán nyoma veszett. Szerdahelyi Kálmán mellszobra a Sarbut-féle színházi múzeum leltárában volt. Pár évvel ezelőtt a Csiky Gergely Líceum padlásán találtak egy összetört Petőfi-domborművet. Az A. Zs monogram alapján minden bizonnyal a neves aradi művész alkotása. Ez most restaurálva az intézet folyosóján látható. Ormós Zsigmond (1813–1894) Pécskán született. Életpályája azonban a szomszéd vármegyében, Temesben teljesedett ki. Ormós főszolgabíróként és képviselőként ‘48-as részvételéért hónapokig a temesvári börtön lakója, majd szabadulása után évekig rendőrségi zaklatást szenvedett el. A kiegyezés után Temes vármegye főispánja, a művészetek és a művészek nagy mecénása, kiállítások szervezője, a kultúra támogatója, a Dél-magyarországi Történeti és Régészeti Társaság megalapítója, az MTA levelező tagja. Kezdeményezésére látott napvilágot a vármegye közlönyeként a Temesi Lapok. A Pankotán 1891-ben született Asbóth Oszkár az első világháborúban a központi hatalmak repülőseinek egyik kísérleti telepén végzett mérnöki kutatásokat. Az 1920-as évek végén Asbóth maga is számos felszállást hajtott végre két, ellentétes irányban mozgó légcsavarral felszerelt gépen. Asbóth kutatásainak eredményét alkalmazták a helikopter elkészítésénél. Ezért sokáig őt tartották e légi jármű feltalálójának. Újaradon született két másik Asbóth. A szintén Oszkár (1852) névre keresztelt fivér nyelvészként vált ismertté. A szlavisztika szakértője volt, egyetemi tanár Budapesten, majd 1907-től akadémikus. Két évvel fiatalabb öccse hosszabb külföldi karrier után Budapesten a Műegyetem professzoraként ment nyugdíjba. Kotsis Iván (1889–1980) és öccse, Endre (1897–1954) Aradról indultak, és mindketten ragyogó egyetemi és épülettervezői pályát futottak be Budapesten. Ivánt tagjává választotta az MTA. Endre tervei alapján épült fel a Vörösmarty téri egykori IBUSZ-palota. Laczó Gusztáv Kisjenőn született, túl korán ragadta el a halál. Aradon a Magyar Vegyes Líceumban érettségizett. Marosvásárhelyen 1959-ben végezte el a színiakadémiát, és Nagyváradon, Temesváron és Sepsiszentgyörgyön számos szerepet játszott. Baász Imre Aradon született, az Aradi 3-as számú Középiskolában (a mai Csiky) érettségizett 1959-ben. Kolozsváron végezte a művészeti főiskolát, később meghívták Bukarestbe tanítani. Sepsiszentgyörgyön korszerűsítette a helyi múzeum szépművészeti részlegét. 1985-ben ő volt az év grafikusa, a Kalevala-illusztrációjáért. Grafikái, kollázsai tovább öregbítették hírnevét. Atzél Béla, a borosjenői Atzél család egyik „fekete báránya” volt. Atzél Béla angliai mintára Budapesten, a Stefánia úton megnyitotta a Park Klubot, amelyet ízlésesen antik bútorokkal rendezett be. Maga Erzsébet királyné is ellátogatott az arisztokrácia és a nagypolgárság e mondén szórakozóhelyére. Később az Országos Kaszinót is igazgatta. ő lett a Vígszínház első intendánsa. Mindössze 49 éves volt, amikor 1900-ban meghalt. Hunyad megyéből meg kell említeni Szamossy Elek festőművészt. Paál László a zámi Nopcsa-kastélyban látott napvilágot. Fiatalon az aradi rajziskolában tanult, itt ismerkedett meg Munkácsy Mihállyal, akihez élete végéig szoros barátság fűzte. Élete nagy részét Barbizonban töltötte. A szentgyörgyvályai születésű Szőts István a magyar filmvilág egyik legjelentősebb rendezője /emlékezetes az Emberek a havason című filmje/. Az 1914-ben Déván napvilágot látó Baróti, eredeti nevén Szabó Géza több újság neves publicistája, Budapesten a Magyar Nemzet napilapnak haláláig volt a munkatársa. A Bánság legnagyobb szülötte, Bartók Béla, Nagyszentmiklósról indult. Kurtág György zeneszerző, zongoraművész Lugoson látta meg a napvilágot, Acél Ervin karmester Temesvár szülötte. Gertenyesről lépett a világhír útjára Hollósy Kornélia operaénekesnő. A sokféle művészi tehetséggel megáldott Gyertyánfi Berta, Nákó Kálmán nagyszentmiklósi gróf felesége festő- és zeneművész volt. Temesvárról indult Brocky Károly festőművész. Kevesen tudnak Burghardt Rezsőről szülővárosában, Zsombolyán. Munkácsy-díjas portré-, csendélet-, akt- és városképfestő volt. Sok kiváló építész mondhatta szülőföldjének a Bánságot, így Aigner Sándor, Árkay Aladár. Több művész szintén bánsági: Hermann Lipót, Uitz Béla, Farkas André, André François grafikusművész, aki a francia plakátművészet meghatározó egyénisége lett és Kállai Ernő. A színművészek közül Lázár Mária és Tábori Nóra. A lugosi születésű Lugosi Bélát és a temesvár-szabadfalui Johnny Weissmüllert (János) Amerikában emelte szárnyára a világhír, a film. Temesváron látta meg a napvilágot az egyik legsikeresebb sportoló, Balázs Jolán atléta, világbajnok magasugró. /Gáspár-Barra Réka, Puskel Péter, Szerenyés Irén: Elszármazott nagyjaink II. Aradon ringatták bölcsőjüket. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 21. / Előző: Elszármazott nagyjaink I. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 10/

Romániai Magyar Irodalmi Lexikon
Nagy művelődési esemény, igazi kulturális cselekedet volt éppen harminc évvel ezelőtt a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon (ROMIL) első kötetének megjelenése. Az akkori, szigorúan ellenőrzött romániai magyar nyilvánosság minden területén lehetett találkozni a könyv fogadtatásával, s természetesen a szabadabb magánszférában is zajlott az eszmecsere és véleménynyilvánítás az elkészült munkáról.
Számos könyvbemutatóra került sor az országban, így Sepsiszentgyörgyön is nagyszámú helybeli és "vidékről" érkezett közönség előtt mutatták be 1982. március 23-án a kötetet a főszerkesztő, Balogh Edgár jelenlétében. A lexikon terve már az 1960-as évek végén felmerült, a szerkesztőbizottság 1968-ban alakult meg, de tizenkét évbe tellett, amíg az első kötet elhagyhatta a nyomdát negyvenezer (!) példányban. Addig az időpontig sem volt akadálytalan a lexikon útja a kiadóig és az olvasóig, hiszen a kommunista hatóságok mindent elkövettek, hogy a Romániában kisebbségben élő magyarság írásbeliségének, kultúrájának teljes körű és hiteles ismereteinek tárházát ne készíthesse el a nagyszámú lexikoni munkaközösség, de az első kötet megjelenését követően magának a munkának a folytatása is már-már lehetetlenné vált. Elkészült ugyan a második kötet 1983-ra, de megjelenése már csak a rendszerváltás után, 1991-ben vált lehetségessé, húszezer példányban szintén a Kriterion Könyvkiadó adta ki. A munka megváltozott körülmények között folytatódott, a harmadik kötet (1994) már Dávid Gyula főszerkesztősége alatt készült el, de a negyedik és ötödik — kettős — kötet megjelenésére (ezeket már az Erdélyi Múzeum-Egyesülettel közösen adta ki a Kriterion, és példányszámuk három-háromezerre zsugorodott!) kétszer nyolc évet kellett várni (2002, illetve 2010), ami oly nagy időbeli lemaradás lexikonnál, hogy feltételezi egy kiegészítő kötet gyors megjelentetését ahhoz, hogy hasznos kézikönyv lehessen. Különben maga az alapító főszerkesztő számolt ezzel a megoldással már az első kötet megjelenése idején, de az ötödik kötetet azzal a gondolattal bocsátotta útjára Dávid Gyula, hogy sokféle meggondolásból el kell tekintenie a pótkötet elkészítésétől, kijelentette, hogy "ennek én semmilyen esélyét nem látom". Azt gondolom, hogy szükség van a kiegészítő kötetre ahhoz, hogy ezt a négy évtizede elkezdett munkát befejezettnek lehessen tekinteni. Huszonkilenc év választja el a ROMIL első kötetének kiadását az utolsóétól. Ha az utolsó kötet munkálatainak lezárása négy-öt évvel ezelőtt be is fejeződött, akkor is több mint huszonöt év romániai magyar irodalmának, illetve írásbeliségének számbavétele, dokumentálása maradt ki az első kötetből. A második kötet megjelenését tizenkilenc év választja el az utolsótól, de minthogy 1983-mal zárult le ennek az anyaggyűjtése és szerkesztése, ez esetben is a második több mint húsz év lemaradást "gyűjtött össze" az utolsó kötethez képest. Tartalmi szempontból tehát az egész szellemi vállalkozás és az elkészült munka egyaránt bevégzetlen. Nyilvánvaló, hogy nem lehet úgynevezett naprakész lexikont szerkeszteni, mert már megjelenésekor az élet túlhaladja mindahányat. A ROMIL esetében viszont az egyes kötetek között — tartalmukat, lefedettségüket illetően — az elfogadhatónál is nagyobb az időbeli lemaradás. A budapesti Akadémiai Kiadó például egy hasonló esetben az időbeli lemaradás áthidalására ugyancsak kiegészítő kötet kiadását vállalta, amikor a Világirodalmi Lexikon tizennyolc kötetes sorozatát kiegészítette. Ez a kiegészítő kötet aztán "behozta" azt a huszonöt éves időbeli lemaradást, ami az első kötet 1970-ben történt megjelenésétől eltelt az utolsó kötet kiadásáig. Ezért gondolom azt, hogy a hazai magyar tudományosság három-négy nemzedékének mérvadó képviselői által vállalt és végzett munkát befejezni kötelesség, még akkor is, ha szemléletében vitatható alapokon készült, illetve ha mentséget lehet is találni az abbahagyására. Kiemelném, hogy ebben a munkában bölcsőhelyünk, Háromszék is megfelelő súllyal van jelen, nemcsak mint szellemföldrajzi hely (bemutatják Erdővidék, Kézdivásárhely, Sepsiszentgyörgy magyar irodalmi és művelődési életét, valamint személyi szócikkekben számtalan alkotómunkásságát), hanem mint olyan, amely munkatársakat is adott a lexikonnak például Árvay József, Berde Zoltán, Borbáth Károly, Gazda József, Holló Ernő, Incze László, Kisgyörgy Zoltán, Salamon András, Veress Dániel személyében.
Egy lexikonnal, egy kézikönyvvel szemben támasztott legfőbb igény a megbízható tájékoztatás. Minden más, elméleti vagy értékrendre vonatkozó elv igen fontos lehet egy irodalomtörténeti szintézis megírásakor például, de másodlagosnak minősül egy lexikonnál. Ezért sürgetem a ROMIL esetében a pótkötet mielőbbi elkészítését és kiadását. Ezáltal lehet csak betetőzöttnek tekinteni egy tartalmában és koncepciójában vitatható, de igen nagy, korszakokon átívelő erélyi magyar szellemi vállalkozást.
Borcsa János. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdélyi örökségünk digitalizálva
Erdélyi Digitális Adattárat hozott létre az Erdélyi Múzeum-Egyesület, mellyel a társaság az erdélyi magyar tudományos és művelődési örökséget teszi elérhetővé digitalizálva. Az adattárral széles körben lehet terjeszteni az erdélyi magyarság teljes gyűjteményét, és az könnyen elérhető bárki számára. A másfél évszázada működő egyesület regionális tudásközpont létrehozását is tervezi a kolozsvári Wass Ottilia-házban, amely az összmagyarság érdekében végzett kutatások egyik bázisa lehetne Romániában.
„Egybehordani a szép Erdély ritkaságait, régiségeit, természeti kincseinek válogatott darabjait, és egy táborba egyesíteni azokat, kik a tudomány örök céljáért dolgoznak és lelkesednek” – e gondolatok jegyében alapította 152 évvel ezelőtt az Erdélyi Múzeum-Egyesületet (EME) gróf Mikó Imre művelődés- és gazdaságpolitikus. Ez az egyesület azóta is, ha nem is töretlenül, de él, és szolgálja az erdélyi magyar közösséget és a tudományt. Legújabb terveik egyike egy Erdélyi Digitális Adattár létrehozása volt azzal a céllal, hogy archiváló és szolgáltató intézményként gyűjteményeket alakítson ki és gondozzon, valamint szolgáltatásokat fejlesszen és üzemeltessen az oktatás és a kutatás elősegítésére. – Az Erdélyi Digitális Adattár gondolata a 2005 februárjában aláírt EME–OSZK együttműködés tervezetéhez vezethető vissza. A fejlesztés többéves munkát vett igénybe, hiszen a keretrendszer kiépítése s főleg a digitális adatok folyamatos létrehozása időigényes munka – mondta lapunknak Bitay Enikő, az EME főtitkára.
Az EME – hagyományához híven – kiemelt figyelmet fordít a gyűjteményében lévő örökség megőrzésére és gyarapítására, tudományos feldolgozására és publikálására. Az információs társadalom követelményeit szem előtt tartva a digitális adattár révén szeretné a világhálón elérhetővé tenni tudósok hagyatékából, levéltári anyagokból, kéziratokból, könyvekből és fotókból álló gyűjteményének jelentős részét. A digitális adattáron keresztül az erdélyi tudományos munkákat széles körben meg lehet ismertetni, és lehet terjeszteni, illetve könnyebben elérhetők a kiadványok, s teljes szövegükben mód van a keresésre. Az adattár fejlesztéseként hosszú távon lehetőség nyílik az EME elkobzott gyűjteményeinek feldolgozására is, mely az erdélyi magyarság egyik legfontosabb gyűjteménye; mielőbbi feldolgozása és közzététele legalább annyira fontos, mint a tulajdonjogának tisztázása – emelte ki Bitay Enikő, hozzátéve, hogy az adattárban helyet kapnak az intézetben folyó kutatási programok által gyűjtött forrásanyagok, illetve a kutatások eredményei is: tanulmányok, publikációk majd minden tudományterületen. A szöveg, a kép és az audiovizuális anyagok megőrzése, interneten való elérhetősége, a dokumentumok teljes szövegű kereshetősége, az adatok letölthetősége a további kutatást, valamint az oktatást is egyértelműen és nagymértékben segítheti.
Az Erdélyi Múzeum-Egyesület 1859. november 23-án alakult meg, könyvtárat, természettudományi és történelmi gyűjteményt (régészet, numizmatika, műtárgyak), levéltárat, képtárat, néprajzi gyűjteményt tartott fenn azzal a céllal, hogy az erdélyi magyarság múltjának tárgyi és írásos emlékei fennmaradjanak – mondta Sipos Gábor, az EME elnöke, aki hangsúlyozta, az egyesület gyűjteményei tették lehetővé a kolozsvári tudományegyetem megalapítását 1872-ben. Az egyetem szerződés alapján használatba vette a tudományos gyűjteményeket, és bért fizetett értük. Az egyesület az erdélyi tudomány kutatási eredményeinek közzététele céljából folyóiratokat is megjelentetett: 1874-től az Erdélyi Múzeumot, 1878-tól pedig az Orvostudományi Értesítőt. A kommunizmus az Erdélyi Múzeum-Egyesületet sem kímélte, tevékenységét 1950 februárjában szüntette meg a román kommunista kormányzat. Működését 1990-ben kezdhette újra öt szakosztállyal, melyek száma azóta hétre emelkedett. Az említett folyóiratok is újraindultak, ezenkívül évente 10-12 tudományos kiadványt jelentet meg mindenféle tudományágból. 1995-től kutatóintézetet tart fenn, és az új könyvtár több mint 80 ezer kötetet tartalmaz, kézirattára az erdélyi magyar tudósok hagyatékait őrzi.
– Munkánkat a magyar állam, az MTA, a romániai Communitas alapítvány támogatja rendszeresen, és egy romániai CNSIS (a magyar OTKA megfelelője) pályázatot is elnyertünk három évre. Egy-két rendezvényünket a kolozsvári városi tanács is támogatja évente – fogalmazott Sipos Gábor, hozzátéve, az egyesület gyűjteményeit ma a kolozsvári BBTE és más intézmények kezelik, az EME tulajdonjogát a román állam egyelőre nem ismeri el.
Arra a kérdésre, hogy milyen kapcsolatuk van más intézményekkel, az elnök elmondta: – A gyűjteményeket kezelő intézmények közül a kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárral a legjobb a viszony, ott őrzik 300 ezer kötetnyi könyvtárukat a kézirattárral és más különgyűjteményekkel együtt. Az egyetemi könyvtár többször rendezett kiállítást az EME könyvtárának történetéről, és ugyancsak jó kapcsolatban vagyunk az EME gyűjtőlevéltárát és intézményi irattárát kezelő megyei levéltárral (Román Országos Levéltár Kolozs Megyei Igazgatósága). Az EME digitális adattárának avatása június 10-én lesz Kolozsvárott.
Az EME tevékenysége itt még korántsem ér véget. A fejedelmi kancellárián keletkezett dokumentumokat tartalmazó Királyi könyvek közzététele is folyamatban van. Az erdélyi Királyi könyvek az erdélyi fejedelmek által kiállított oklevelek szövegét tartalmazza, ezt a kéziratos jegyzőkönyvsorozatot a Magyar Országos Levéltárban (MOL) őrzik, az EME tudományos munkatársai az oklevelek információit magyar nyelvű kivonatokban közlik. A kiadványból eddig két kötet jelent meg, és Magyarországon is kapható.
Szabó T. Attila nyelvészprofesszor szótörténeti vonatkozású levéltári kijegyzéseit közli az Erdélyi magyar szótörténeti tár, ami a 16–19. századi beszélt nyelv fordulatait teszi közismertté. Első kötete 1976-ban jelent meg a bukaresti székhelyű Kriterion Könyvkiadónál, az EME 1995-től kapcsolódott be a sajtó alá rendezés munkálataiba, A IX. kötettől az EME társkiadóként szerepel az Akadémiai Kiadó mellett. Most az utolsó, XIV. kötet szerkesztése folyik.
Az EME tervei közt szerepel a Wass Ottilia-ház rendezetlen jogviszonyának megszüntetése is. Ahogy az elnök kifejtette, a házat Kolozsvár főterén a névadó adományozta az egyesületnek az I. világháború után, jövedelméből sikerült az egyesületet fenntartani a két világháború közötti időszakban és másfél évtizedes szünet után újból megjelentetni az Erdélyi Múzeumot. Az EME most egy regionális tudásközpontot szeretne létrehozni a Wass Ottilia-házban. – A Regionális tudásközpont lényege, hogy a visszaigényelt kolozsvári főtéri ingatlanunkat a tudomány szolgálatába állítsuk úgy, hogy az oktatási intézményekkel karöltve kutatási programokat működtethessünk, melyek révén a régiót, a kutatást s egyben az oktatást is fejlesszük, s mindemellett a tudós-oktatói utánpótlást is biztosítsuk. Amennyiben sikerül az ingatlan tulajdonjogát tisztázni, a Wass Ottilia-ház az erdélyi magyar közösség és az összmagyarság érdekében végzett kutatások egyik bázisa lehetne Romániában.
mno.hu 
Erdély.ma

A múlt bűvöletében
A negyedik emeleti lakásban sok minden emlékeztet a nagyapára. Tájkép a nappali szobában, színes grafika Marosvásárhelyről, faragott, festett könyvespolc – amelyek az ő keze nyomát viselik, s két fénykép ovális keretben a fiatal dr. Farczády Elekről és feleségéről, Gesith Kornéliáról.
A szekrényben megsárgult dossziék, oklevelek, a rámába kívánkozó doktori diploma, géppel írott tanulmányok, újságból kivágott cikkek, gondosan befűzött dísztáviratok, köszöntő levelek és az azokra adott részletes válasz, minden összegyűjtve, pontosan feliratozva. S ott van legjelentősebb alkotása, a kis sárga könyv a marosvásárhelyi sorokról, s a 2000-ben megjelent zöld könyv, A marosvásárhelyi református egyházközség élete 1556–1948 között. Dr. Farczády Elek szerteágazó, alapos, pontos, rendkívül értékes város-, művelődés- és irodalomtörténeti kutatásainak eredményeiről azonban az említetteken kívül sajnos a mai napig sem született egy átfogó kiadvány, amely a teljes életművet bemutatná. Holott megírta Marosvásárhely monográfiáját is az első világháborúig, az 1851–54. évi székely összeesküvés történetét, s fordított latinból és franciából (például Anatole France La génie latin című regényét, csak úgy szórakozásképpen, ahogy Marosi Ildikó feljegyezte).
Tanár és tudós
Az évek során sokan emlékeztek meg róla. Volt tanítványai a mindig elegáns, arisztokratikus külsejű történelem-, latin-, s a franciát finom lejtéssel beszélő tanárként, később igazgatóként őrizték meg emlékezetükben. Spielmann Mihály történész a "levéltárakat búvároló tudóst", kutatót, a Teleki Tékát "élő műhellyé" változtató, a látogatók százait fogadó könyvtárost, a város műemlékeit szóban és írásban bemutató lokálpatriótát köszöntötte születésének századik évfordulóján. Csifó János rádiós újságírónak, a volt tanítványnak hét évtizedes életútját mondta el a kamerák előtt is.
Sok titkot fedezett fel, fejtett meg, így vált nyitott könyvvé számára a város története, s remek memóriával megáldva élő lexikonként minden kérdésre tudta a választ. "Tőle csak tanulni lehetett". Társaságában röpke pillanatnak tűnt az idő, mert öröm volt hallgatni – hangzott el a jó barát, Nagy Károly beszédében.
Az unoka emlékezetében
Ezek után arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen képet őriz a nagyapáról az unoka, a már említett tárgyi emlékek mellett, amelyek az árvíz sújtotta régi házból megmaradtak.
A Farczády házaspár egyetlen lánya, Farczády Éva, édesapját követve Budapesten francia nyelvet tanult, de 1945-ben a II. világháború miatt abba kellett hagynia egyetemi tanulmányait. Még abban az évben feleségül ment Teleki Endréhez, a később köztiszteletnek örvendő kiváló ügyvédhez, aki a marosvásárhelyi jogászok doyenjeként 96 évet élt. Lányuk, Teleki Éva, dr. Farczády Elek egyetlen unokája más utakat járt be. 1964-ben, amikor elvégezte a középiskolát, ígéretesebb dolog volt reál pályát választani. Édesapjának biztatására, no meg azért is, mert szerette a tantárgyat, szerves kémia szakot végzett a kolozsvári Babes-Bolyai Egyetemen. Mivel nem akart tanítani, egy év kitérő után a marosvásárhelyi klinika központi laboratóriumában vegyészként dolgozott, majd 1983- tól az újonnan felépült klinika központi laboratóriumában nyugdíjazásáig főleg véralvadási vizsgálatokkal foglalkozott. A Procardia Orvosi Központ megalakulásakor részt vett a laboratórium kialakításában, berendezésében és fejlesztésében, amelynek szakmai irányítója volt éveken át, s 2001-től teljes állásban ott folytatta a tevékenységét.
Az írógépnél és a kertben
– Melyek az első emlékeid a nagytatádról? – kérdezem Teleki Évától, miközben a középkorú dr. Farczády Eleket ábrázoló képet nézzük, ahogy az általa faragott és festett könyvespolc alatt kedvenc rádiója társaságában elegánsan könyvet olvas. A másik képen kalapban, felöltőben a lakhelyéhez közeli vasúti átjárónál áll aktatáskával a kezében.
– Ha rá gondolok, azt látom, ahogy az írógépénél ül vagy a kredencen levő régi típusú rádiót bújja. Kisgyermekként a nyakába vesz, a kertben cseresznyét szedünk, az udvaron levő diófáról töri, hámozza nekem a friss diót, amit nagyon szerettem. A kicsikkel nem igazán tudott foglalkozni, a mindennapi életben naivan csodálkozott rá egyes dolgokra. Amikor a második évét még be nem töltött kisfiam gagyogását hallgatta, megkérdezte tőlem, hogy fog-e ez a gyermek értelmesen beszélni. Egy másik kép, ami eszembe jut, ahogy szertartásosan minden délután leül és mondja: anyuska, a téámat, amihez a nagymamám, aki remekül sütött-főzött, mindig valami aprósüteményt is felszolgált. Amikor nagyobb, értelmesebb lettem, sokat foglalkozott velem, történelemből és franciából gyakran segített. Édesanyám nagyon sok szeretetet, megértést kapott otthonról, és adott tovább nekünk. Arra tanított, hogy beszéljünk meg mindent, meséljem el a napi történéseket, a jókat és rosszakat, ami a biztonságérzetét jelentette. Nem volt titkolózás, s bár vitatkoztunk, nem maradtak tabuk közöttünk. Ezt az örökséget sikerült a gyermekeimnek is továbbadnom.
A Református Kollégiumtól a Sorbonne- ig
– Említetted egyszer, hogy téves állításokat is leírtak nagytatádról. Talán tisztázhatnánk?
– Akár a születésével is kezdhetnénk. Bár április 9-e szerepelt az irataiban, valóban 1890. április 8-án jött a világra, de akkoriban az otthoni szüléseket csak másnap jelentették be. Régi pedagóguscsaládból származik, az édesapja is tanár volt (makfalvi származású), a nagyapja tanító. A nővére, Farczády Jolán matematikát, természettudományokat oktatott a leánygimnáziumban. Nagyapám nyolcéves volt, amikor az édesapja meghalt. Ma is megvan a kérés, amivel az édesanyja szegénységi bizonyítványért folyamodott a helyhatósághoz, hogy a Kolozsváron tanuló lányát mentesítsék a költségektől. Nagyapám 1908-ban érettségizett a Református Kollégiumban, ösztöndíjasként került a budapesti Eötvös Kollégiumba, s a budapesti tudományegyetem heraldika, történelem, filozófia szakát végezte. Doktori dolgozatának címe: Az erdélyi vajdák igazságszolgáltatási hatásköre 1437 előtt. Ösztöndíjasként került ki 1913-ban a Sorbonne-ra. Oklevéltant, paleológiát, írástörténetet, régi iratok megfejtését tanulta az École Nationale des Chartes-ban, s a Francia Nemzeti Könyvtárban Bethlen Gábor fejedelem korát kutatva bukkant értékes adatokra. Kutatásainak az első világháború kitörése vetett véget. Hazatérése után a gyergyószentmiklósi főgimnázium történelem-latin szakos tanára, majd 1919-től Marosvásárhelyen tanár, iskolaigazgató.
A marosvásárhelyi nyelvemlék
Nyugdíjazását követően kapja a feladatot, hogy a volt Református Kollégium könyvtárát (60.000 kötet, 400 feldolgozatlan régi kézirat, 11.000 iskolai értesítő) és a Bolyai-múzeum anyagát rendezze és költöztesse el. Munkatársaival együtt cipelték át a feldolgozott anyagot a Teleki Tékába. Itt fedezte fel 1956-ban a Koncz- kódexben a 14. század második feléből származó hatodik (időrendben az ötödik) magyar nyelvemléket. A Marosvásárhelyi Sorok 44 magyar szóból álló mondatát, ami fordítás az ószövetségi Királyok könyvéből, és a 11 magyar szóból álló lapszéli jegyzetet nyelvészetileg Szabó T. Attila dolgozta fel, s szakszerű magyarázatokkal ellátva közösen jelentették meg 1957-ben az Akadémiai Kiadónál. Ugyanabban az évben a Kelemen- emlékkönyvben a Bolyai könyvtár értékeit írja le. Tanulmányai a romániai magyar lapokban jelennek meg, s gondosan megőrizte a helyi újságban, a Vörös Zászlóban közölt cikkeit is.
– Gondolom, felnéztél rá. Vagy gyermekkorban ez még nem tudatosult benned?
A nyelvemlék felfedezése miatt valóban nagyon büszke voltam rá, sokat jártam a Tékába, néztem, ahogy fehér köpenyben rendezi a könyveket. A Marosvásárhelyi Sorok és Marosvásárhelyi Glosszák bővített kiadása 1973-ban jelent meg, s 1974 januárjában, egy hónappal a halála előtt kaptam tőle egy dedikált példányt.
Várostörténet cikkekben, tanulmányokban
– Ahogy korábbi élete, nyugdíjas évei sem voltak mentesek a gondoktól, az anyagi nehézségek végigkísérték az életét. Hogyan élte meg mindezt?
– Bár a román állam a Munkaérdemrend II. fokozatával tüntette ki, 1961-ben végleg nyugdíjba küldték a Tékából. Mindvégig a nagymamámmal volt szerencséje, aki a tanítványa volt. Bár tehetséges volt, szépen énekelt, de feladott mindent a családért, s hogy a nagyapám kényelmét biztosítsa. Nagyon praktikus asszonyként panaszszó soha nem hagyta el a száját. Mivel a II. világháború alatt Budapestre menekültek, s ott élték végig az ostromot, mire hazajöttek, mindenük elveszett. Amikor nagyapámat a Tékából is nyugdíjazták, olyan kevés pénzt kapott, hogy kényszerűségből a kisipari szövetkezetnek gobelineket festettek. Nagyanyám éjszakákon át dolgozott, s nagyapám is segített neki. Amama, ahogy szólítottam, mindent el tudott intézni, finom ételeket sütött-főzött, s bármilyen, nem pénzzel megvásárolható dolgot kértem, mindent előteremtett számomra.
Nagyapa nyugdíjasként haláláig a református egyházközségek levéltárába járt, ahol 15.000 aktát rakott rendbe, s megírta a marosvásárhelyi református egyházközség történetét. Hogy némileg honorálják az ingyen végzett munkáját, nagymamát takarítónőként alkalmazták, amiért egy kis fizetést is kaptak.
Lakásukat mindkét árvízkor elöntötte a Poklos-patak, 1970-ben a víz félméteres volt bent a házban, s emiatt sok kézirat elázott.
– Életének fontos eseménye volt, amikor a vár helyreállítási munkálatai, s a Vártemplom tornyának megújítása során levették a torony sisakját koronázó gömböt, amelyben az 1600-as évektől helyeztek el a jövőnek szóló üzeneteket. Az 1971-es emlékiratot Farczády Elek írta. Mire emlékszel ebből az időből?
– Sokat foglalkoztatta, hogy az Országos Műemlékbizottság által 1963-ban elkezdett munkálatokat egy idő után abbahagyták, s a Vártemplom körül évekig ott voltak az állványok. A karbantartást végül az egyház fejezte be. A gömbben elhelyezett Pro memoria posteritatis szöveget valóban ő fogalmazta, de a legfinomabb rajzpapírra művészi kivitelben egy iparművész- tanár írta rá.
Nemcsak a régi emlékiratok szövegét, a marosvásárhelyi református temető legrégebbi, a cinterem mellé kiállított sírköveinek a feliratát is megfejtette.
S hogy mi mindennel foglalkozott még? Soroljunk fel néhány témát a megjelent és kéziratban maradt írásaiból: a marosvásárhelyi oktatás kezdetei és fejlődése, az ipari és tanoncoktatás kezdetei városunkban, a Bolyai Farkas középiskola a haladás szolgálatában, régi árvizek Marosvásárhelyen, a vár helyreállítási munkálatai, a helyreállított bástyák, az újságírás kezdetei, a marosvásárhelyi nyomdászat bölcsőkora, a szűcscéh számadáskönyve. A marosvásárhelyi református egyházközség életéről kiadott könyvben a történeti adatok, a református hívek számának alakulása, a lelkészek és presbitérium tevékenysége, Tolnai Lajos papsága mellett beszámolt Marosvásárhelyen tartott zsinatokról, a Kistemplom helyén álló ispotályról, a templom építéséről, az egyházi kegyszerek elrablásáról, az 1876-os tűzvészről, a Fürst-telepi ház megvásárlásáról, az egyházi malom működéséről és eladásáról, az egyházi iskolai oktatás intézményeiről, a vártemplomi feljáró építéséről, dr. Bernády György és Bodolla Ferenc főgondnokok tevékenységéről és sok egyéb eseményről, amelyeknek nyoma van az egyházi levéltárban.
– Visszaemlékszem, milyen nagy örömöt jelentett nagyapa számára, amikor 1972-ben Budapesten átvette az Eötvös Kollégium gyémánt oklevelét. Haláláig bejárt az egyházi levéltárba. Otthon esett el, nem lehet tudni, hogy megszédült vagy megbotlott, majd a szíve mondta fel a szolgálatot. Nagymama egy év elteltével követte, mert nélküle nem akart tovább élni – mondja Teleki Éva. Aki nemcsak a nagyapára, dr. Farczády Elekre lehet büszke, hanem gyermekeire is: lányára, Zayzon Zsigmond Zsuzsánnára, aki a marosvásárhelyi Richter Gedeon gyógyszergyár kommunikációs menedzsere, és fiára, Zsigmond Barna Pálra. A hajdani kisfiú, akinek gagyogását egy régi karácsonyon a dédnagyapa aggódva hallgatta, ma Magyarország csíkszeredai főkonzulja. A vásárhelyi tudós-tanár, dr. Farczády Elek emlékét pedig hat ükunoka őrzi tovább.
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Utcaneveink üzenete
Az utcanevek a legmozgékonyabb, legváltozékonyabb földrajzi nevek. E tulajdonságuk egy sor tennivalót, tanulságot is hordoz. A kovásznai utcanevek múltjának és jelenének tanulmányozása során olyan jelenségekre figyeltem fel, melyek nem sajátosak, nem egyediek, hanem általános jellegűek egész Erdélyben, sőt, a magyar területeken mindenhol. Ezért éreztem szükségesnek a nyilvánosságot, azaz rájuk irányítani a figyelmet.
Természetes elnevezések
Az utcanevek – a kezdetektől a 19. század második feléig – városokban és falvakban természetes, spontán elnevezések voltak. A település lakói maguk nevezték el egy közismert lakóról vagy tulajdonosról (Vajnák, Butykák utcája, Komsa, Székely, Tóth utca – a példákat ezután is kovásznai adataimból közlöm), valamilyen ismert, földrajzi egységről, ha az út oda vezetett (Fenyves, Pakóhegy, Piliske út) vagy valamilyen, ott található jelentősebb emberi létesítményről (Cserépgyár, Fonoda, Gát, Vágóhíd utca). Örömömre szolgált, hogy Kovásznán fennmaradt még jó pár ilyen utcanév. Az utca természete, jellege, tulajdonsága is alkalmas természetes névadásra (Nagyút, Sáros út, Zsákutca.) Kívánatos lenne, hogy az ilyen természetű neveket ne cseréljük le, mert a település kultúrtörténeti adatait semmisítjük meg ezzel. Megőrzik a város múltjának egy-egy részletét, régi állapotát, lakóinak szemléletét. Másrészt a lakosok így ismerik, tiszteljük hagyományőrző igyekezetüket, elvégre elsősorban az ő tájékozódásukra születtek. Pl. az Erzsébet liget vagy egyszerűen a Liget még ma is nagyobb tájékozódási mutatóval rendelkezik, mint a régi Égerfa vagy a mai Bartók Béla név. Tévedés ne essék, nem Bartók Béla nevét kifogásolom, megtisztelő számunkra az ő neve, de a régebbi név történelmi dokumentum, Erzsébet királyné emlékére ültették a liget fáit, így tudja jó pár megkérdezett idős adatközlőm. Sajnos, a régi liget eleganciájából, szépségéből mára már szinte nem maradt semmi, fáit nagyrészt kivágták, csupán a régi képek emlékeztetnek szépségére. Mégis jó volna, ha mementóként megőrződne a név. De említhetném a legmeggyőzőbb példát is: a Nagyutat (még régebben Darék út) ma Ştefan cel Marenak hívják, holott semmi kötődése nincs az egyébként általam tisztelt román fejedelemnek Kovásznához. Tehát a hatóságoknak, amelyek ma elnevezik az utcákat, jobban figyelembe kellene venniük az illető hely szellemét és a már meglévő adottságait. Nem szabadna elpolitizálni az utcanévadást semmilyen körülmények között. Tudom, némelyek megmosolyogják „naivságomat”, de ez lenne a követendő út.
Mesterséges névadás
A 19. század végétől az utcanévadás feladatát a hivatal vette át. A mesterséges névadás I. korszaka a kiegyezéstől az első világháború végéig tartott. A hivatalos utcanévadás történetének II. korszaka az első világháború végétől egészen 1945-ig, a III. pedig 1945-től 1989-ig, míg a IV. az 1989-es rendszerváltástól napjainkig tart. Kovásznán is nagyjából a fenti szakaszokat különíthetjük el. Ma már kizárólag a hivatal foglalkozik az utcák, terek, sétányok elnevezésével. A köznyelvi használatban nem hivatalosan még él egy-két régi elnevezés (Hamar utca), sőt, új is keletkezik, de már elenyésző mennyiségben.
A hivatali névadásban figyelhető meg az a jelenség, hogy a mindenkori hatalom kénye-kedve szerint változtatja az utcaneveket. Főleg a 20. század jeleskedik ilyen tekintetben. Megint csak a főutunkat hoznám fel példának: a Nagyút volt Hunyadi, Sztálin út is, mielőtt a mai Ştefan cel Mare nevet kapta. Szerencsére, a köztudatból többnyire kiesik az erőszakolt név. A régi Nagyút név ma is élőbb és természetesebb, arról is árulkodik, hogy ez a település egyetlen főútja volt, és ma is az, a patakkal párhuzamosan halad, s Kovászna hosszan, keskenyen nyúlik fel majd kilenc kilométeren, tehát úti-falu volt s nem bokorfalu.
Ha gyakran változtatjuk a nevet, zavart okoz a lakosság tájékozódásában, ugyanakkor a hagyományokat is sutba dobjuk vele. Hiába szónokol a hivatal hagyományőrzésről, ha lépten-nyomon figyelmen kívül hagyja, ha a gyakorlatban nem alkalmazza. A fenti példa, gyakorlat csak arra jó, hogy illusztrálja: az utcanév beilleszthető a mindenkori hatalmi rendszerekbe változékonysága okán. Kívánatos lenne olyan törvény megalkotása, mely megvédené az utcanévadást attól, hogy ki legyen téve a hatalom kénye-kedvének, ugyanakkor a hagyományokat őrző utcaneveket tilos lenne megváltoztatni.
„A város, falu történetét, sajátosságait őrző utcanevek ugyanúgy védendők, mint a műemlékek” – teljesen egyetértek Péter László gondolatával, amelyet a világhálón olvastam Utcanévadásunk tízparancsolata című cikkében. Tehát az olyan neveket, melyek valamilyen kultúrtörténeti adatot őriznek, nem szabadna lecserélni. Például Kovásznán az Erzsébet liget nevét. Ezt csak szakember tudja megállapítani. Hogy ki legyen benne az utcanévadó-bizottságban, azt éppen ez az alapkövetelmény szabja meg: mindenképpen szakember, tehát helytörténész, magyartanár, néprajzos. Akkor kevésbé fordulnának elő anomáliák, kevésbé csorbulna a település „sajátosságának méltósága” (Sütő). Apró, jelentéktelen dolognak látszik, de mélyebb és jelentősebb következménye is lehet, mert ma egy hagyományőrző utcanév hull ki a köztudatból, holnap egy városrész, egy város neve, majd egy tájegység (lásd Székelyföld), végül a benne lakó magyarság veszíti el önmagát. Egy patkószeg miatt vész el a csata – ahogy az angolok mondják. Az ideológiai-politikai okokból adott elnevezések az 1950-es évektől szaporodtak meg nálunk is. Kovásznán bizonyos régi és új utcanevek román nevet kaptak a belvárosban is, ahol nem volt románság (Aurel Vlaicu). A tömbházak építésével létrejött új utcákat, sétányokat román elvont fogalmakkal jelölik. A kiírás egynyelvű volt. A magyarság nem érezte a magáénak, inkább románul használta, de lehetett ebben kényelemszeretet is (Frǎţiei, Prieteniei, Pǎcii, Unirii, Libertǎţii). Tehát a román–magyar barátság így egyoldalúvá sikeredett, feltehetően szándékosan. A többségében ma már románok lakta Vajnafalván is találunk erőszakoltan mesterséges neveket, ami azt bizonyítja, hogy a szocialista rendszer itt is „működött”: a Csordagyűjtő így kapta a Parcul Tineretului nevet. Ugyanakkor sok olyan történelmi személyiség jelent meg, akiknek a helyhez semmi közük: Tudor Vladimirescu, Horea, Cloşca şi Crişan stb. A Tavasz és Ősz utca nevét mesterségesnek, erőszakoltnak véltem, végül kiderült, hogy két Vajna-birtok nevét őrizték meg. A védett nevek közé tartoznak, ezeket nem szabad megváltoztatni. Tisztelet annak, aki – tudatosan vagy spontánul – a hagyomány mellett döntött.
A város többnyire magyarok lakta területein van román személyiségről elnevezett utca, de Vajnafalván egyetlenegy magyar utcanév sincs, holott például több Vajna megérdemelné, nem beszélve Orbán Balázsról, aki olyan szépen ír a kovásznai románságról, sőt, ő örökítette meg egyik szép népi szokásukat, a juhászlakodalmat, amelyre még ma is – joggal – olyan büszkék. Tudomásom szerint a rendszerváltozás utáni utcakereszteléskor javasoltak Orbán Balázs nevet, igaz, nem Vajnafalvára, hanem a régi Gát utcának a semmitmondó Ghiocei/Hóvirág helyébe, de azt sem fogadta el a hivatal és a képviselőtestület.
Helyesírási kérdések
Az általános helyesírási szótárakban a földrajzi nevek fejezetben vajmi kevés szó esik az utcanevek helyesírásáról. Pedig nagy szükség lenne ma erre, amikor a hivatal nevezi el őket. Kívánatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal rendelkezzék ilyen szakmai helyesírási szótárral. Az Anyanyelvápolók Erdélyi Szövetsége bizonyára készségesen segítene ebben, mint ahogy segített más esetben is. Ajánlatos lenne, hogy minden polgármesteri hivatal beszerezze a legutóbb megjelent magyar szakkönyvet: Fábián Pál–Földi Ervin–Hőnyi Ede: A földrajzi nevek helyesírása, Akadémiai Könyvkiadó, Budapest, 1998. Idézzünk néhány olyan szabályt, amely a helyi és a magyarlakta területeken levő utcanevek helyesírásában segít.
Egybeírjuk: a településrészek nevét (Alszeg, Vajnafalva), a természetes úton alakult összetett utcaneveket (Cserépgyár, Pakóhegy, Nyíralja), ha a névben nincs földrajzi köznév. Különírjuk: a névtől az utca, út, tér, liget, sétány szót (Székely utca, Erzsébet liget, Barátság sétány), de ha a hagyományos utcanév állandójelzős szerkezetű vagy külterületi helynévvé vált, akkor egybeírjuk (Nagyút, Postaút). Ha kéttagú személynévből vagy jelzős szerkezetű személynévből áll, akkor mindhármat különírjuk (Arany János utca, Felső Páva utca, Kőrösi Csoma Sándor tér). Ha a név előtt megkülönböztető jelző áll (Felső Porond utca). Kötőjellel írjuk: ha a név után valamilyen, a fentiektől különböző földrajzi közszó szerepel: patak, tó stb. (Karácsony-pataka). De ha a városrészt jelöli, s nem az utcát vagy a patakot, akkor egybeírjuk: Karácsonypatakában lakik.
Személyekről elnevezett utcát más nyelven is változatlanul kell írni, esetünkben a románt románul, a magyart magyarul, a megfelelő helyesírás szerint. Nem szabad lefordítani őket. A Grigore Ureche utcát például nem írhatom Fül György utcának.
Ismerni kell a hagyományokat
Végeredményben tehát átgondolt-megfontolt cselekedetnek kell lennie a hivatalos utcanévadásnak: figyelembe kell vennie a lakosság természetes elnevezéseit mind magyar, mind román részről. Ki kell kérni a szakemberek véleményét, ne legyen a művelet kiszolgáltatva a mindenkori politikai nézeteknek, vagy ne legyen esetleges és önkényes. Legyen összhang természetes és mesterséges névadás közt. A hivatalos utcanévadás nagy felelősség, ismerni kell a város/falu történetét, hagyományait, tekintetbe kell venni ezeket. Kerüljük a hosszú, megjegyezhetetlen neveket, történelmi dátumokról egyenesen nem javallott elnevezni utcát, erőltetett. Sem a román, sem a magyar nyelvészek nem tartják szerencsés megoldásnak. Ezért nem kívánatos a mai 1 Decembrie 1918 elnevezés.
Az utcanévtáblák elkészítését ahhoz szakmailag értő, mind a két nyelvet ismerő személy végezze. Ne jussanak a Székely utca sorsára. Senki nem ellenőrizte, hogy a jó szándékú készítője esetleg tévedhetett, s románul Secuiascǎ-nek írta, holott egy ott lakó családnevét örökítette meg az utca, tehát, lévén családnév, nem szabadott volna lefordítani, hanem változatlanul str. Székelynek írni, mint ahogy helyesen str. Butykák-nak írták a másik utcát. Ezt nem egy esetben tettem szóvá, de máig nem javították ki, nem tudom, miért.
Utcaneveink tehát arról is vallanak, hogy mennyire tiszteli a hivatal a lakosságot, mennyire van érte, s nem fordítva. Tehát a lakosság hivatalnak való kiszolgáltatottságáról is árulkodik. Egészséges együttműködés lenne ideális ebben a tekintetben is.
SZABÓ ETELKA
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Bemutatták az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár befejező kötetét
Pont olyan kötet ez is, mint az előző tizenhárom, csak a címszavak a V–Zs betűkkel kezdődnek. Utolsó kötet azonban csak egy van – kezdte tréfásan az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár 14., befejező kötetének bemutatását Szilágyi N. Sándor nyelvész az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) gondozásában megjelenő kiadvány kolozsvári bemutatóján.
Az EME Jókai utcai előadótermében tartott rendezvény keretében átadták a gróf Mikó Imre-emlékplaketteket az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár támogatóinak és munkatársainak.
Az eseményen megjelent közönséget Sipos Gábor, az EME elnöke köszöntötte, aki röviden ismertette a 16–19. századi erdélyi magyar nyelv szókincsének tizennégy kötetes gyűjteményét tartalmazó kiadvány történetét.
Mint részletezte, az első kötet 1975-ben jelent meg a Kriterion kiadónál Szabó T. Attila gondozásában, aki több mint egymillió cédulát, szócikket gyűjtött össze.
Kezdetben a Kriterion kiadó, később az Akadémiai Könyvtár, majd az EME vállalta fel a kötetek kiadását. Hozzáfűzte, az EME támogatásokból, magánadományokból finanszírozta a kiadás költségeit, amelynek jelentős része magyarországi költségvetési forrásokból származik.
Így elsőként Répás Zsuzsanna nemzetpolitikáért felelős helyettes államtitkár vehette át az EME elismerését. A gróf Mikó Imre-emlékplakettel ugyanakkor a Szabó T. családot is díjazták Szabó T. Attila hagyatékának gondozásáért, illetve elismerésben részesült a szótörténeti tár szerkesztői munkaközössége.
Szilágyi N. Sándor ugyanakkor kifejtette: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár több évtizedes munka eredménye, amely több mint 80 éve kezdődött, és Szabó T. Attila főművének tekinthető.
A kötetek elkészítéséhez rengeteg forrásanyagot kellett elolvasniuk a szerkesztőknek: jegyzőkönyvek, egyházi iratok, valamint törvényszéki tanúvallomások egyaránt szerepelnek a források közt. Mint rámutatott, különösen utóbbiak bizonyultak izgalmas olvasmánynak, ezekből ugyanis például az is kiderül, hogyan szidták egymást őseink a piacon.
Mintegy 1,5 millió cédulából áll az összegyűjtött anyag, amely nemcsak példátlan nyelvtörténeti értékkel bír, hanem elődeink élettörténetébe is betekintést enged. Fazakas Emese, a most megjelent utolsó kötet főszerkesztője elmondta, olyan hétköznapi részletek is kiderülnek a kötetből, hogy mit ettek, milyen ruhát viseltek, milyen eseményeket szerveztek Erdélyben évszázadokkal ezelőtt.
Kiss Előd-Gergely |
Krónika (Kolozsvár),
Krónika (Kolozsvár),

Magyar nyelvtörténet briliáns kötetei
A 14 kötetes Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkaközösségét 24 egyén alkotta. Az ők kitartó munkálkodása lehetővé tette, hogy napvilágot lásson az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár.
Szabó T. Attila egyetemi tanár úr szerintem a világ egyik legjelentősebb nyelvészeinek egyike. Példamutató egyénisége, kitartó munkássága, kiváló pedagógiai és emberi magatartása volt az a kohéziós erő, mely a történelem kegyetlen alakulása következtében sem tudta megakadályozni abban a munkában, amelynek következményeként a Kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen, majd a Babeş –Bolyai Tudományegyetem Bölcsész karának magyar vonalán ne folyón olyan tudományos munka, melynek eredményeként létrejöjjön az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár.
Az Erdélyi Múzeum Egyesület rendezvénytermében mutatták be az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár XIV., befejező kötetét. Szilágyi N. Sándor professzor felelevenítette a Tárral kapcsolatos munkálatok történetét, emlékeit. Szabó T. Attila a múlt század hetvenes évek végére hatalmas tudományos munkát követelő nyelvi dokumentációt hozott létre.
A szótár munkálatai negyven évvel, ezelőtt kezdődtek. 1972-ben Szilágyi N. Sándor egyetemi tanulmányait befejezve a Kriterion Kiadóhoz került, aminek elmondása szerint, vezetője, Domokos Géza örült. Mert az új munkatárs érdeklődött a nyelvészet iránt. Szabó T. Attila tanára volt. Ekkor teremtődött meg annak lehetősége, hogy a Szabó T. Attila hatalmas munkásságát, több mint egy millió cédulát kezdjék rendezni és összeállítani az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár köteteit. Szilágyi professzor, beszámolója szerint, rájött, nincs tapasztalatuk a szótárkészítésben.
Az első kötetet szerkesztette teljesen egyedül Szabó T. Attila. 1975-ben jelent meg az első kötet. A következő köteteknél munkatársak kapcsolódtak be a szótár szerkesztésébe. 1978-ban a második, 1982-ben a harmadik, 1984-ben a negyedik kötet.
A rendszer bekeményített. A megfelelő szerveket zavarta a szótár kiadása. A Kriterion Kiadó 1984 év végi kiadási tervében már nem szerepelt a szótár újabb köteteinek kiadása.
A szótár összeállításán önkéntes szerkesztők dolgoztak.
Szilágyi N. Sándor a Szótörténeti Tárat nyelvtörténelemnek nevezte: „… az ember olvassa ezeket a kicsi életdarabokat, és ez egyszer csak el kezd szélesedni, egyszerűen belakja az ember Erdélyt térben és időben. Valahogy úgy mozog, hogy személyes ismerősei lesznek a XVI. századi kolozsváriak, tudja, hogy éltek azok az emberek, az élet a maga teljességében ott van.”
A rendszerváltás után a Kriterion Kiadó nem tudta egyedül vállalni a következő kötet kiadási feltételeit. Ezért a Budapesti Akadémiai Kiadóval közösen adták ki. A következő kiadások időpontjai 1993, 1995, 1996, 1997, 2000, 2002, 2005 és 2014.
2006-tól az EME és az Akadémiai Kiadó adta ki a szótárt. Az utolsó két kötetet az Erdélyi Múzeum Egyesület adta ki. Amikor sajnos nincs egy komoly mecénás, akkor van szükség egy ilyen tudományos együttműködésre. Amit a kisebbségi sorsban élő magyarságnak a szellemi elitje, kell, elvégezzen.
A 14 kötetes Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár munkaközössége 24 tagú. A maga nemében kiváló társaság.
Jelenlegi főszerkesztő Fazakas Emese. A kiadással kapcsolatos élménybeszámolójából a hallgatóság fogalmat alkothatott, mennyire bonyolult folyamat egy ilyen jellegű munka zavartalan lebonyolítása. Hogyan tanult bele a szótár készítésébe. Hiszen hatalmas anyagot kellett át tanulmányozniuk. A mindennapi szerkesztői munka izgalmas világáról lebbentette fel azt a fátylat, amit a legtöbb felhasználó nem is sejt.
A Tárat olvasva, megtudhatjuk bizonyos korokban, hogyan éltek az emberek, mit ettek, ittak, mit tettek mit cselekedtek, hogy vallottak szerelmet, gyűlöletet. Mi volt, ami foglalkoztatta elődeinket. Mi az, amit a ma embere szeretne megtudni múltunkból és jelenünkből.
A körülöttünk levő világ színesebbé tevése, mélyebb megértésére kapunk segítséget, ha a Tár lapjaiba tekintünk.
Az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár a magyar nyelvtudomány legnagyobb befejezett vállalkozása. Ahhoz, hogy ez létrejöjjön, kellett egy „fanatikus”, elhivatottságában bízó, nagyszerű tudós, aki hangyaszorgalommal több évtizeden keresztül összegyűjtse azt az alapanyagot, melyet nyelvészeti szempontból rendszerezni kellett. Majd kijárni annak a kiadási kanosa utját. Amikor Erdélyben elakad a kiadás, az anyaországi hathatós segítség lehetővé tette a világ egyik kiemelkedő, zseniális nyelvészének szorgos munkásággal létrehozott köteteinek kiadását.
Egy személyes vállalkozásból végül több évtized alatt több személyes vállalkozás lett. A végeredmény még nem teljes, mert a tudomány egyik jellegzetessége a haladás, melynek soha nem szabad megállnia. Lesz egy pótkötet, majd elkészítik az elektronikus változatát.
Csomafáy Ferenc. erdon.ro

"Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem "
110 éve született Szabó T. Attila nyelvész, irodalomtörténész
Száztíz éve, 1906. január 12-én született Fehéregyházán dr. Szabó T. Attila erdélyi magyar nyelvész, irodalomtörténész, néprajzkutató, levéltáros. A család az édesapa elvesztése után a Kolozs megyei Désre költözik. Iskoláit Désen és a kolozsvári Református Kollégiumban végezte, majd a kolozsvári Református Teológián szerzett lelkészi képesítést. Ezt követően a Maros megyei Kutyfalván vállalt helyettes lelkészi állást. Közben a kolozsvári I. Ferdinánd Egyetemen elvégezte a magyar-angol szakot. Helyettes tanár a nagyenyedi Bethlen kollégiumban, később pedig a zilahi Wesselényi Miklós kollégiumban tanít. Alig 28 éves, amikor a debreceni Tisza István Tudományegyetemen megvédi doktori fokozatát.
1936-ban végleg visszaköltözik Kolozsvárra, ahol előbb az Erdélyi Múzeum Egyesület levéltári kutatója (Kelemen Lajos mellett dolgozott), majd 1940-től a kolozsvári egyetem tanára. És ugyanebben az évben kinevezik a Magyar Nyelvtudományi Intézet igazgatójává. 1945-ben, amikor megalakul a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem, ő lesz a nyelvtudományi tanszék vezetője. 1952-ben azonban távoznia kellett az egyetemről, és új megbízatást kapott: beosztották a román-magyar nagyszótár szerkesztőbizottságába, amely a Román Akadémia kolozsvári Nyelvtudományi Intézetében készült.
1954–1971 között újból a Bolyai Tudományegyetemen, illetve a Babes-Bolyai Egyetemen találjuk, ahol magyar nyelvtörténetet tanít.
Az 1940-es években elkezdődik az élő erdélyi nyelvészeti anyag kutatása, gyűjtése és egyeztetése, mely a későbbiekben Erdélyi magyar szótörténeti tár cím alatt jelent meg. Sajnos nem érhette meg a teljes névanyag kiadását. Halála előtt mintegy 650.000 adatot tartalmazó anyagot adott át a Széchényi Könyvtárnak.
Főbb művei: Anyanyelvünk életéből (1970), A szó és az ember (1971), Nyelv és múlt (1972), Nép és nyelv (1980).
Az Erdélyi magyar szótörténeti tárból négy kötete jelent meg életében (1975-1984), a következő nyolc kötet (V- XII) 1993-2005 között látott napvilágot a budapesti Akadémiai Kiadó, a kolozsvári Kriterion Könyvkiadó illetve az Erdélyi Múzeum-Egyesület közös kiadásában.
1987. március 3-án hunyt el Kolozsváron.
***
Dr. Szabó T. Attilával 1980-ban váltottam levelet, amikor – dr. Kós Károly néprajzkutató sugallatára – kezdtem gyűjteni és feldolgozni Vadasd és vidéke népi vadriasztási módszereit. Érdekelt Vadasd falu eredete, ezért levélben fordultam a nagynevű kutatóhoz, akinek nyelvészeti, helytörténeti és oklevéltári téren kifejtett tevékenységét jól ismertem könyvekből és a bukaresti televízió magyar adásából. (Többször hallottam megszólalni a nyelvészet, helytörténet, oklevélkutatás kérdéskörében.)
Megkeresésemre a következő kézzel írt levelet küldte alulírottnak.
Kolozsvár. 980. IX. 30.
Tisztelt Kolléga Úr!
Érdeklődő és tájékoztató soraira rögtönösen válaszolhatok, sajnos, csak nemleges értelemben. A Tár ezutáni köteteinek millión felüli cédulaanyagából jelenleg csak a K betűig van rendezett anyagom, és így éppen a vadászatra vonatkozó cédulák számomra elő nem keríthetők. Különben is, hogy éppen Vadasdra volna céduláimon éppen ilyen anyag, azt valószínűtlennek tartom.
Ami a Vadasd településnevet illeti, ez világosan a vad szó -s képzős és -d helynévképzős származéka, és eredetileg vadban gazdag helyet jelent. Ez a -d helynévképző van meg a vidék Bánd, Galambod, Vadad, Havad és Sóvárad nevében is.
Sajnálom, hogy nem tudtam más segítséget adni munkájában. Még meg kell azonban írnom, hogy 1973-ban Demeter Lajos tanító-kolléga eljuttatta hozzám Vadasd helyneveinek térképelt gyűjtését. Nem tudom, mi van a gyűjtővel. Dolgozik-e még? Ha él, kérem, adja át neki meleg üdvözletem és biztatásom a további munkára.
Szívélyes köszöntéssel
Szabó T. Attila
A boríték hátsó oldalán a feladó géppel írt, tégla alakú cetlire kivágott és felragasztott címe olvasható. Ugyanitt látható az erdőszentgyörgyi postahivatalban alkalmazott/ráütött postabélyegző is. A jól kivehető dátum: 1980. október 4., a levélkézbesítés időpontja.
A fenti levél Vadasdra vonatkozó részét mint forrásanyagot legelőször a Népismereti Dolgozatok 1983-ban megjelent Vadriasztás a marosszéki Vadasdon című dolgozatomban közöltem. Később többször, több helyen tettem említést a levélről, írásban és szóban is.
Természetesen a Havadon élő Demeter Lajos (1936–1997) tanítónak rövid időn belül átadtam dr. Szabó T. Attila üzenetét. Sajnos – mint helynév-anyaggyűjtő – már ő sem tudott segíteni a vadasdi helynevek kéziratos gyűjteményének előkerítésében. Mint mondta: a térkép és a lejegyzett anyag egyetlen példányban készült, melyet postán továbbított Szabó T. Attilának, anélkül, hogy másolatot tartott volna meg magának...
Dr. Szabó T. Attilával sosem találkoztam, kézzel írt levelét azonban a jeles magyarok nekem címzett, kötetre szaporodott leveleinek gyűjteményében őrzöm.
Székely Ferenc. Népújság (Marosvásárhely)

Erdélyi magyar dekatlon
Hiánypótló irodalomkritikai kötet
Félúton ég és föld között címmel, Identitásalakzatok a második világháború utáni erdélyi lírában alcímmel jelent meg nemrég dr. Szilveszter László Szilárd, a Babes-Bolyai Tudományegyetem irodalomtanárának negyedik kötete. A Magyar Művészeti Akadémia Művészetelméleti Intézete és a L’ Harmattan kiadó gondozásában nemrég Budapesten megjelent könyv "szubjektív szempontok szerint" kiválasztott szerzők életművén keresztül a második világháború utáni erdélyi költészetet vizsgálja, feltérképezve azokat a fő motívumokat, amelyek a transzszilvanizmus eszmetörténeti horizontjától az 1950 és 1989 közötti kommunista diktatúra poétikai törekvésein át a kortárs erdélyi líra jellegzetességeihez vezettek. A kötetről a szerzővel beszélgettünk.
– Nem az első tanulmányköteted látta meg a napvilágot, hiszen a XX. századi, kortárs magyar líra kutatójaként, a 2008-ban megszerzett doktori címet követően, 2009-ben már kiadtál egy könyvet.
– Az első kötet a Mentor Kiadónál jelent meg 2009-ben Festett az arcom nékem is… – Irónia a modern és posztmodern költészetben címmel. Ebben azt vizsgáltam, hogy miként jelenik meg az irónia a 20. századi és a mai költészetben. Hasonló témával foglalkoztam Az irónia nyelve a két világháború közötti magyar lírában címmel 2012-ben kiadott második könyvemben is. A harmadik kötet, az Értékválság és értékváltás… Szemelvények az elmúlt száz év magyar költészetéből 2013-ban jelent meg, válogatás a különböző folyóiratokban, tudományos kiadványokban publikált írásaimból. A nemrég napvilágot látott kötet a ’40-es évek közepétől kezdődően napjainkig kizárólag az erdélyi lírával foglalkozik, és tíz szerző életművén keresztül vizsgálja a korszak költészetének alakulását. Úgy van felépítve, hogy minden nagyobb korszak költői alkotásainak elemzése előtt van egy társadalomtörténeti, irodalompolitikai ismertető, majd következik sorban Kányádi Sándor ’50-es, Lászlóffy Aladár, Szilágyi Domokos, Király László, Farkas Árpád ’60-as években kiadott verseinek, Balla Zsófia és Szőcs Géza 1968-tól, illetve az 1970-es években kibontakozó lírájának, majd kiegészítve az 1980-as években jelentkező Kovács András Ferenc és a rendszerváltás utáni nemzedék képviselői közül Lövétei Lázár László és Demény Péter alkotásainak elemzése. Nyilván a korábban már bemutatott szerzők líráját is követem napjainkig.
– Az erdélyi magyar irodalomban a két világháború között jelentkezett a transzszilvanizmus, amely válasz volt arra, hogy Erdélyt elszakították Magyarországtól, és ebben az új helyzetben keresett identitást a többségből kisebbségi sorsba rekedt magyaroknak. A helikoni írók nagy része is ezt az irányzatot követte. Hogyan jelentkezik a transzszilvanizmus a második világháború utáni költészetben?
– Nyilvánvalóan az 1940-es, 1950-es években a kibontakozó szocialista-kommunista diktatúra megváltoztatja Közép-Kelet- Európa irodalmi életét. Az a Gaál Gábor, aki a második világháború után hazakerül a hadifogságból, ugyan meghívja a helikoni írókat, Kós Károlyt, Tompa Lászlót, Bánffy Miklóst például, hogy az általa létrehozott Utunkban közöljenek írásokat, de ezek a szerzők aztán egyre inkább háttérbe szorulnak. Megjelenik a proletkult, internacionalista attitűd, amely a népek közötti testvériséget, az imperialisták elleni közös harcot vállalta fel. Az irodalmi retorika egyre jobban az egyértelműségre, arra törekedett, hogy az irodalmi szöveg ideológiailag megfelelő, politikai üzenetként is dekódolható legyen.
A korabeli magyarországi kultúrpolitika pedig annyira vigyázott arra, hogy "ne sértse a testvérnépek érzékenységét", hogy például Szabolcsi Miklós Magyarországon, az Akadémiai Kiadónál megjelent irodalomtörténeti kötetében a ’60-as években Kolozsvár Clujként és Pozsony Bratislavaként van feltüntetve. A transzszilvanizmus azonban nagyon sok mindenben visszatér az ’50-es évek végén, a ’60-as évek elejétől Kányádi Sándor, Király László vagy Farkas Árpád költészetében. De nyilván van egyfajta kritikai szellem is ezzel szemben, akár ugyanazon szerzőknél, és új beszédmódok is kialakulnak, amelyek hagyományt teremtenek. A transzszilvanizmus eszmeiségét illetően – az erdélyi identitás sajátosságainak hangsúlyozása mellett – napjainkig egyre inkább a Magyarországhoz való viszonyra összpontosítanak a szerzők.
– El kell ismerjük így utólag is, hogy közvetlenül a második világháború után az 1950–1960-as években egyfajta emberarcú szocializmus volt, ami a világégést követően társadalmi biztonságot, szociális védelmet nyújtott. S ez a viszonylagos szabadság némiképpen a kultúrpolitikában is jelentkezett. Mennyire érződik a kötetben elemzett költők verseiben, hogy az új ideológiát azért vállalták fel, mert hittek benne, vagy már volt egyfajta kényszerhelyzet, amely arra irányította az alkotókat, hogy ne sértsék meg azokat a kulturális kánonokat, amelyeket megszabott az új rendszer politikája?
– Az 1950-es évek erdélyi irodalma bizonyos szempontból "szabadabb" volt, mint a magyarországi Rákosi-korszakbeli kultúrpolitikához alkalmazkodó irodalom. Ugyanakkor nem kell elfelejteni azt sem, hogy ebben az időszakban bizonyos szerzőket megpróbálnak kiszorítani a kánonból. Számos – ma már anekdotaszámba menő – történet született arról, hogy milyen viták voltak az ’50–’60-as években Arany János Toldija vagy akár Dsida Jenő posztumusz kötetének megjelentethetősége kapcsán. Gaál Gábor úgy tartotta, hogy "a régi polgári költőnek" el kell tűnnie a történelem süllyesztőjében. Ebben az időszakban nálunk is vannak koncepciós perek, és nagyon sok baloldali gondolkodású embert – mint Kurkó Gyárfás, Balogh Edgár vagy Jordáky Lajos, akik az 1945 utáni kultúrpolitikát irányították – bebörtönöznek. Az 1956-os magyarországi forradalom után újabb retorzió következik az erdélyi magyarsággal szemben. 1965-től megint van egyfajta nyitottság, és csak Ceausescu 1971-es észak-koreai látogatása után következik be a nagyon erős fordulat a személyi kultusz irányába. Tulajdonképpen nehéz kideríteni, hogy az 1950-es években ki az, aki őszintén ír politikai témájú verseket és ki az, aki nem. Az tény, hogy ebben az időszakban az írók, költők körében – akár Kányádi Sándor első kötetében vagy Szilágyi Domokos verseiben – van egyfajta töretlen hit arra vonatkozóan, hogy ez egy új világ, nagyon sok minden megváltozik, és a tökéletlenségek ellenére van jövője a szocialistakommunista ideológiának. A 1960-as évek közepéig nem jelenhetett meg olyan verseskönyv, amiben ne lett volna legalább egy olyan ciklus, amely a párthoz szól. Majd a ’60-as évek közepétől lassan újra teret kap a lírában az egyéni identitás, a szubjektív szféra. Király László vagy Farkas Árpád első kötetében nincsenek pártversek vagy nagyon határozott politikai irányultságú költemények. Kányádi Sándornál és Lászlóffy Aladárnál is teljesen háttérbe szorul ez a vonulat. Kétségtelen, hogy ebben az időszakban, ahhoz, hogy publikálni lehessen, kompromisszumokat kellett kötni. Azonban akkor a fiatalabb költőknél sokkal erőteljesebb a Székelyföldhöz, az erdélyiséghez való vonzódás, mindenféle cenzúra ellenére. Mert az ’50-es években is megjelentek ugyan bizonyos kötetek, de azokból a cenzúra miatt nagyon sok mindent kihúztak, vagy egyszerűen nem kerülhettek be bizonyos versek az akkori könyvekbe. Kányádi Sándor Sirálytánc című, második kötetét be is zúzatták és a költővel fizettették meg a kiadás költségeit.
– A diktátor ominózus észak-koreai látogatását követően bekeményített a rendszer. Ebben a szoruló helyzetben kialakult egyfajta belső disszidens irodalom, amely azt a kettős nyelvezetet vállalta fel, hogy a sorok között, hasonlatokba burkolva közöltek, üzentek az olvasóknak, a hatalomnak. Miként jelentkezett ez a retorika a kötetben elemzett költők verseiben?
– Valóban, az 1970-es évek közepétől történik egyfajta radikális fordulat, ekkor már egyre jobban odafigyeltek arra, hogy vannak- e a nemzeti történelemre, identitásra vonatkozó utalások, ezek nyilván megtalálhatók Kányádi Sándornál, vagy akár Király Lászlónak a Székelyföldről írt verssorozatában, de Farkas Árpád költészetében is. Az a vonulat, amely a korábbi irodalom, a Tamási Áron, Tompa László által kitaposott hagyományokra építkezett, megpróbálja fenntartani az identitáshoz való viszonyulást abban az időszakban, amikor nemcsak a kommunista ideológiai elnyomás erősödött, hanem a nacionalista politika is, amely erőteljesen háttérbe szorította az erdélyi magyarság történelmi múltjának, irodalmának a megjelenítését. És emiatt kialakult egy kettős beszéd, amelyik egy kicsit ironikusan, játékosan próbált asszociálni azokra a kérdésekre, illetve olvasói elvárásokra, amelyek keresték a fogódzókat a magyarságtudat erősítésének irányában. Tudjuk azt, hogy az 1980-as években megtiltják, hogy az újságokban vagy az irodalmi művekben magyarul jelenjenek meg a helységnevek. Király Lászlónak, de Lászlóffy Aladárnak is vannak olyan versei, ahol utalásokat találhatunk erre a helyzetre. Nem tragikus, patetikus ez az irányultság, inkább játékos-ironikus, kész arra, hogy válaszoljon a kommunista rendszer abszurdumaira. Persze ezeket az utalásokat csak azok az olvasók értik, akik bizonyos eseményeket vagy helyszíneket ismernek. Sokkal elvontabban jelennek meg bizonyos kérdések. Főként a szabadsághoz való viszony érdekli a kor költőjét, illetve az, hogy a költőnek érdemes-e alkotnia az adott körülmények között, és hogy milyen lehetőségek vannak az önkifejezésre.
– Nem volt könnyű felvenni a harcot a cenzúrával szemben. A lehetőségek között mégis mennyire jellemző a versekre a kombativitás, a hatalommal való szembenállás akár Szőcs Géza lírájában, aki egyik szerkesztője volt a diktatúrát bíráló Ellenpontoknak?
– Nemcsak Szőcs Gézának, hanem Kányádi Sándornak, Lászlóffy Aladárnak, Király Lászlónak is vannak olyan költeményei, amelyek a hatalommal való viszonyra utalnak. Balla Zsófiának a ’80-as évekbeli versei is egyén és hatalom kapcsolatát taglalják, azt, hogy mennyire lehet élni az alkotói szabadsággal. Szőcs Gézának az emigrálás utáni verseit (pl. Indián szavak a rádióban) a hatalommal való "párbeszéd" sajátos példáiként ismerjük, de ugyanez a fajta attitűd jelentkezik Kovács András Ferencnél is, a Tengerész Henrik intelmei kötet verseiben. Ebben a sajátos lírai közegben "üzenetként" ugyan jelen van a hatalommal való szembehelyezkedés, de ezeknek a szövegeknek nyilván teljesen más olvasata is lehet. És ez természetes a maga módján, mivel egy művészi szöveg többértelmű. Persze ehhez értőbb közönség is kellett, amelyik erre érzékeny, odafigyel a finom árnyalatokra.
– 1989 után radikálisan megváltozott ez a helyzet, nem kellett átvitt értelemben üzenni a hatalomnak. Hogyan érződik ez az ideológiai váltás azoknál a költőknél, akik a kommunista időszakban és utána is alkottak?
– Az 1989-es decemberi változások utáni euforikus hangulat érződik a társadalomban, és meghatározza az 1990-es évek elejének költészetét is. A korábbiakhoz képest más témák is megjelentek: Lövétei Lázár László Víkend, Saláta, Moszkva tér címmel lírai riportot ír a vendégmunkáslétről, az idősebb generáció verseiben, Kányádi Sándornál vagy Lászlóffy Aladárnál pedig tapasztalható a magyarországi értelmiségiekkel való viszony átrendeződése. Mint ismeretes, főleg a ’90-es évek elején az anyaországiakban kialakultak bizonyos sztereotípiák az erdélyiségre vonatkozóan, nevezetesen arról, hogy Magyarországról mit látnak erdélyinek, mit várnak el egy erdélyi írótól és költőtől. Ezekre a kérdésekre mutatnak rá játékosan, (ön)ironikusan bizonyos szerzők. De újabb témaként ott van a média egyre erősödő hatalmára való utalás is, amely többrétűen jelen van az erdélyi magyarság életében.
– A könyv címe Félúton ég és föld között – ez utalás arra, hogy a kötetben vizsgált időszakban az erdélyi magyarság a mennyország és a pokol közötti létállapotban lebegett, vagy más értelme van?
– Arra utal, hogy a nemzethez, a történelemhez, a hagyományokhoz, a közösséghez való viszony mellett a második világháború utáni erdélyi lírában jelen van az Istenhez való viszony is. Érdekes, hogy ez már az 1960-as évek költészetében is nagyon erősen visszaköszön, akár Király Lászlónál vagy Lászlóffy Aladárnál, de a mai generációnál is megjelenik. És azt tapasztaltam – olvasva a szakirodalmat –, hogy ez a korábbi irodalomtörténészek számára nem volt ugyan tabutéma, de nem sokat foglalkoztak vele. Király Lászlónál például az első kötetétől kezdődően, Kányádinál Sándornál pedig a ’80-as években jelenik meg a transzcendenciához való kapcsolódás. Paradox módon akkor, amikor a legkevésbé lehetett szólni ezekről a dolgokról. Balla Zsófia az 1968-ban megjelent könyvében egy egész olyan ciklust publikált, amelyben a saját létkérdései között veti fel az Istenhez fűződő kapcsolatát. Szilágyi Domokos sem tud szabadulni ettől, hiába materialista. Az ő metaforáiban negatív értelemben jelenik meg a vallás, a hit, de ebből is az tűnik ki, hogy ateistaként is foglalkoztatja a téma. A fiatalabb nemzedék képviselőinél, Lövétei Lázár Lászlónál és Demény Péternél pedig az identitás egyik elemeként jelenik meg az istenhit.
– Mennyire volt kihívás a kötet szerzőjének az, hogy olyan költők írásait is elemezte, akik még élnek, alkotnak?
– Bizonyos szempontból vitaindítónak szánom a kötetet, arra vagyok kíváncsi elsősorban, hogy van-e még valamiféle létjogosultsága az erdélyi irodalomról való beszédnek, a hagyományos irodalomtörténeti megközelítéseknek. Másrészről pedig úgy látom, hogy kevés a középiskolai tananyag a kortárs irodalomról, holott szükség lenne arra, hogy ez is hangsúlyozottabban jelenjen meg, fontos lenne, hogy a fiatalok jobban ismerjék és megértsék a mostani világ történéseit, akár a költők, írók szemszögéből is.
– Kiknek szól tulajdonképpen ez az átfogó kötet, amelybe fél évszázad lírájának szemelvényei kerültek be?
– Azon igyekeztem, hogy az általam mondottakat az az olvasó is megértse, aki nem irodalmár, de ajánlom az elmúlt bő fél évszázad költészete iránt érdeklődő fiataloknak is.
– Hol lehet megvásárolni a kötetet?
– Magyarországon minden jelentősebb könyvkereskedő-hálózat, könyvesbolt kínálatában megtalálható, Marosvásárhelyen a Gutenberg könyvesbolt forgalmazza, és meg lehet rendelni interneten a Bookline-on is.
Vajda György
Népújság (Marosvásárhely)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 34. (részletek)
Másik, 1969-ben létrehozott intézmény a bukaresti egyetem hungarológia katedrája volt. A magyar nyelv és irodalom tanítása a bukaresti egyetemen nem új keletű ötlet, már Bitay Árpád és Avram P. Todor is gondolt rá, de csak 1956-ban kezdett Marosi Sándor fakultatív magyarnyelv-kurzust tartani a keleti nyelvek katedráján.
1969-ben a kolozsvári dr. Szabó Zoltán professzort nevezték ki a frissen létrehozott katedra élére. Az előadótanár Marosi mellett még egy adjunktust is felvettek, Szabó egykori diákját, Molnár Szabolcsot (sz. 1943). Molnár kinevezésekor egy Arad melletti falucskában tanított, pap fiaként „rossz” dossziéja volt, Szabó mégis vállalta a felvételével járó felelősséget. Elkészült a magyarországi vendégprofesszor statútuma is, úgyhogy az 1969/70-es tanévet már 32 olyan diákkal kezdték, kiknek a második szakuk a magyar nyelv és irodalom volt. Hungarológia mellékszakos diák volt Smaranda Enache is, francia főszakkal.
Kezdetben még volt valamilyen fokú autonómiája a katedrának, és a tantervet maguk állíthatták össze. Eleinte minden évben volt beiskolázás, de ez nem tartott sokáig. 1971-ben bevezették a finn nyelvet fakultatív tantárgyként, ezt 1977–1990 között Molnár tanította; öt évig dolgozott egy finn–román szótáron, amely sajnos, befejezetlen maradt. 1973-tól Molnár is előadótanár lett, két újabb adjunktust vettek föl, egyikük Murvai Olga, a tanügy-minisztériumi főfelügyelő, Murvai László felesége. Két külsős tanár is oktatott, egyikük Reinhart Erzsébet, Molnár felesége, aki akkoriban a Szocialista Művelődés és Nevelési Tanács nemzetiségi osztályán dolgozott (1972–1988 között). Ugyanebben az évben, a marosvásárhelyi pedagógiai intézet megszűnésével beindult a levelező tagozat is, az intézet diákjainak joguk volt beiratkozni a hungarológia szak harmadévére, ahol három év múlva kettős, román–magyar tanári diplomát szerezhettek. A diplomadolgozatot román nyelven kellett megírniuk és megvédeniük; a katedra archívumában 70–80 ilyen dolgozat található. Az 1970-es évek végéig a magyart második nyelvként bármelyik idegen nyelvvel lehetett párosítani, franciával, angollal, némettel, japánnal, kínaival, arabbal, törökkel, perzsával, latinnal stb., és ez jobb elhelyezkedésre adott lehetőséget. Előnyt jelentettek a külföldi, finn vagy magyar ösztöndíjak, néhányan az ösztöndíjasok közül már vissza sem tértek.
A hungarológia hanyatlása 1975-től kezdődött, amikor a katedrát beolvasztották a keleti, később az újlatin nyelvek tanszékébe. 1976-tól felvételit is csak kétévente hirdettek, 1980-tól pedig már csak négyévente. A diákok létszámának csökkentésével Molnár a teljes tanári norma érdekében arra kényszerült, hogy román nyelvet tanítson külföldi, túlnyomórészt fogorvosis diákoknak. Tolmácsként is állandóan igényelték, a külügyminisztérium is. A keleti nyelvek katedráján dolgozó kollégáival együtt őt is sokszor kényszerítették megalázó munkára. (...) Elég keveset közölt, a Berde Máriáról írt doktori disszertációján és egy magyar irodalmi szöveggyűjteményen kívül Domokos Géza kérte fel, szerkesszen a Kriterion számára egy hasonló kötetet. A kötet több helyen is módosult Pezderka Sándor cenzor beavatkozása nyomán, 1985-re lett nyomdakész, de ekkor Murvai László tanügyi felügyelő nem hagyta jóvá, mondván, hogy ilyen munkára nincs szükség, sőt még be is panaszolta a szerzőt a kultúrbizottságnál. Molnárnak az 1986-ban megjelent, Arte poetice. Renașterea (A költészet művészete. A reneszánsz) című gyűjteményben közölt tanulmánya miatt is meggyűlt a baja, ugyanis nacionalizmussal vádolta meg, és szintén a kultúrbizottságnál panaszolta be Doina Uricariu. Otthon többször is felkereste a Securitate, együttműködésre szólították fel. Szolgálataiért támogatást kapott volna a doktori cím megszerzésében. Azt is felajánlották, hogy feleségét kinevezik a magyar líceum igazgatójának, ami azért volt furcsa, mert a nevelési tanácsnál dolgozott, ami összehasonlíthatatlanul rangosabb munkahelynek számított. Az örök védekezésre kényszerített Molnár nem vállalt szerepet a magyarság ügyeiben, úgy tartotta, ez nem az ő kötelessége. A magyar követség egyik jelentése úgy számol be a hungarológia katedra tanárairól, mint elszigetelt és kompromisszumra hajló tanügyi káderekről. 1989-ben a hungarológia szak a felszámolás küszöbén állott: csupán két előadótanár maradt (Molnár és Murvai), egy vendégtanár és egyetlenegy (másodéves) hallgató.
*
Három, ugyancsak 1969-ben létrehozott intézménynek óriási hatása volt a magyar kultúra és nemzeti öntudat megtartásában: a tévé magyar nyelvű műsorának (magyar adás), A Hétnek és a Kriterion Kiadónak. A magyar adás legvirágzóbb korszaka Bodor Pál nevéhez fűződik. Miután 1967-ben visszatért Bukarestbe, amíg ki nem nevezték a román rádió-televízió magyar nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé, az Irodalmi Kiadó (Editura pentru Literatură) kisebbségi osztályán jelentős változtatásokat sikerült elérnie a kiadványpolitikában. Míg 1966-ban csak 50 magyar cím jelent meg a kiadónál, és több állást is megszüntettek, 1967-től a könyvek száma megkétszereződött. Bodor a kiadói tervbe néprajzi, zenetörténeti, művészettörténeti munkákat is felvett, ő kezdeményezte a fiatal írók debütáló köteteit felsorakoztató híres Forrás sorozatot.
A Bányai Évának adott interjújából kiderül, Bodor ötlete volt két, a magyar kultúra számára alapvető sorozat megszerkesztése is. Egyik közülük az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár, a hatalmas munka elvégzésére szerződést kötöttek Szabó T. Attila (1906–1987) kolozsvári nyelvésszel. A 15 kötetesre tervezett munka szerkesztése nagyon lassan haladt, Szabó életében csak három kötet jelent meg a Kriterion kiadónál, 1976, 1978 és 1982-ben. 1990-től a szerkesztést a Magyar Akadémiai Kiadó vette át.
A másik referenciaértékű munka a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon 1919-től napjainkig. Az alcím pontosítja a tartalmat: szépirodalom, közírás, tudományos irodalom, művelődés. Egy ilyen mű létrehozásának XVIII. századi gyökerei vannak a magyar kultúrában (Bod Péter: Magyar Athenas). Szerkesztését szintén kolozsvári szakemberek végezték, Balogh Edgár irányításával. Később további szakembereket vontak be a munkába Erdély különböző városaiból, Bukarestből Bonyhádi Jolánt, aki az Irodalmi Kiadónál dolgozott 1948–1968 között.
A lexikon első kötete 1981-ben jelent meg a Kriterion Kiadónál, majd 2002-ig még további három kötet (az R betűig), az utolsó (két részből álló) kötet 2010 őszén került ki a nyomdából. Ideális esetben ennyi idő alatt az új, naprakész és esetleg a magyar kultúra kezdetéig kiegészített kiadásnak is meg kellett volna jelennie. A lexikon egyetlen bukaresti közkönyvtárban sincs meg; az első négy kötetnek létezik online változata, a budapesti Széchényi Könyvtár jóvoltából, megtalálható a Magyar Elektronikus Könyvtárban (mek.oszk.hu).
*
A magyar adást 1969 novemberétől sugározták, heti egy alkalommal, az I. csatornán; Románia egész területén, de még Magyarországon is fogható volt. Egy-egy adás 20-25 percet tartott, politikai és gazdasági hírekkel, népzenével. Bodor Pált egy fél év múlva, 1970 áprilisában nevezték ki a román rádió és televízió magyar és német nyelvű műsorainak főszerkesztőjévé. Ilyen kinevezésre csak Ceaușescu személyes jóváhagyásával kerülhetett sor. A rendkívül igényes és jó szervező Bodor rövid idő alatt igazán profi csapatot teremtett, amely lebilincselő, ugyanakkor a magyarságtudat erősítését célzó műsorokat készített. Másfél év után már heti két adást sugároztak, egy egyórásat, illetve egy másfél órásat, csütörtökön és vasárnap, majd ezeket háromórás műsoradás váltotta hétfőnként.(A budapesti tévénél hétfőn műsorszünet volt, és ez növelte a bukaresti nézettségét.) A magyar szerkesztőség 15 fősre bővült, köztük volt pár román műszakis is, egyikük a magyarul is tudó Al. Căpușneac. 1971-ben felvették a vágáshoz Rostás Ulieru Emíliát, Rostás Zoltán szociológus testvérét, jelenleg a magyar adás legrégebbi alkalmazottja.
Minden egyes műsor tartalmát láttamoztatni kellett a pártszerveknél; bizonyos témák kötelezőek voltak, másrészt a hírek nem szólhattak kizárólag a magyaroknak. Minden műsort feliratoztak, ami lehetővé tette a románok számára is, hogy kövessék. Dokumentumfilmeket, romániai magyar szerzők forgatókönyvei alapján készült rövidfilmeket, interjúkat közvetítettek a magyar kultúra nagy személyiségeivel, a magyar irodalom legjobb fordítóival, vagy magyar nyelven folyó beszélgetéseket románokkal (például a költő Mihai Beniuckal vagy a történész Constantin Daicoviciuval). Ez utóbbi a Szózat, a ,,legszebb hazafias vers a világirodalomban” egy szakaszát is elszavalta. Sugároztak falvak életéről, helyi szokásokról készített riportokat, és egy vetélkedőt is a romániai magyarok történetéről. Hogy minden ízlést kielégítsenek, kabaréműsorok is készültek, közvetítették az első magyar könnyűzene fesztivált, de a csíkszeredai régizene fesztivált is (melyet először 1980-ban szerveztek meg, de néhány év múlva betiltottak). Filmeket vagy Harag György rendezte TV-drámákat is bemutattak. A zeneműsorok révén futott be a nagyváradi Metropol rockegyüttes, amely Bukarestben is fellépett, és olyan énekesek, mint Józsa Erika vagy Tamás Gábor. A legtöbben később kitelepedtek. Természetesen rengeteg vívmányriport is készült. A román-magyar viszonyt teljesen konfliktusmentesnek kellett beállítani, és mindig hangsúlyozni, hogy Romániában a kisebbségeknek minden szabadságuk megvan, és jogaikat tiszteletben tartják. Előírták a vegyes házasságnak, az asszimiláció egyik leggyorsabb és legbiztosabb módjának a népszerűsítését is. Hogy mégis sok mindent el lehetett mondani, az elsősorban a szerkesztő ügyességén múlott. Nem volt szabad azonban bármi rosszat szólani a románokról, nem lehetett beszélni a szocialista gazdaság kudarcairól, a kollektív gazdaságok csődjéről. Magyarországról sem szólhatott semmi, egy gyermek- és ifjúsági folytatásos filmen kívül egyetlen magyarországi produkciót sem szabadott bemutatniuk. Minden megszorítás ellenére Bodornak sikerült magasra emelni az erkölcsi és szakmai mércét a magyar adásnál. Az 1977 márciusi földrengés után a magyar adás volt az első, amely nem csak híreket, hanem egy 35 perces dokumentumfilmet is sugározott. Dumitru Popescu, a Román Televízió elnöke is elismerte, hogy a magyar adás az országos tévéadó egyik legjobb műsora. A magyar szerkesztőség alkalmazottjai biztonságban érezték magukat, mivel Bodor a magas rangú pártaktivista, Gere Mihály sógora volt (feleségeik testvérek voltak), úgyhogy az ő vagy Fazekas János segítségével sok kényes ügyet elsimítottak. A magyar szerkesztőség Fülesi Viktor cenzor, egykori szekus tiszt felügyelete alatt állt. Állambiztonsági dossziéjuk elsősorban a főnököknek volt, hogy ellenőrizhessék párthűségüket, Bodor házát sűrűn bepoloskázták. Öt kollégája vallotta meg neki, hogy megzsarolták, hogy a Securitate ügynökeivé tegyék őket; a valódi számnak nagyobbnak kell lennie ennél, de felfedésük 1989 után sem történt meg. 1981-ben Bodor szekus dossziéjában ilyen bejegyzések kerültek: „a romániai magyarok jogai védelmezőjének nevezi magát, nacionalista és irredenta”, vagy: „nemhivatalos kapcsolatot tart fenn a Bukarestbe kinevezett magyar diplomatákkal. A szocialista rendszerrel szemben ellenséges megnyilvánulásai vannak”. Megpróbálták büntetni néhány, a műsorokban megjelent merészebb kijelentéséért. A leghatásosabb módszerhez, a szerkesztőség pénzügyi ellenőrzéséhez folyamodtak, amely két évig tartott. Néhány év elteltével fogyni kezdtek Bodor lehetőségei és ereje, hogy jó műsorokat készíthessenek. Mivel rájött, hogy már nem sokat tud tenni a magyarságért, 1979-ben lemondott. A munkahelyi stressz és a nyomás a szerkesztőségben óriási volt, Bodor két infarktuson esett át. 1983-ban ő is távozott Romániából.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kun Miklós Kolozsváron: előadás a Szovjetunió titkos történetéről
A Minerva Művelődési Egyesület és a szegedi Gál Ferenc Főiskola szervezésében kerül sor szeptember 28-án 17 órakor Kun Miklós Széchenyi díjas történészprofesszor előadására a Minerva Ház (Jókai/Napoca utca 16.) Cs. Gyimesi Éva termében.
Kun Miklós, A rejtélyes XX. század című ismeretterjesztő történelmi filmsorozatból is jól ismert Oroszország-kutató, a Károli Gáspár Református Egyetem Kremlinológiai Intézetének vezetője. A nagyrészt ismeretlen levéltári anyagokra támaszkodó – publikálatlan dokumentumokkal, fotókkal és a GULÁGRÓL szóló filmmel illusztrált –, A titkos szovjet történet című előadása három témát jár körül: a Gulág történetének kevésbé ismert részletei; magyar és román kiugrási delegációk Moszkvában; Rákosi Mátyás kapcsolata Molotovval és Sztálinnal.
Kun Miklós történész, habilitált egyetemi tanár 1946-ban született Kasinban (ma Oroszország) ahol családja száműzetésben élt, majd 1959-ben szüleivel Magyarországra költözött. 1969-ben a budapesti ELTE-en szerzett diplomát, ahol több mint negyven esztendeig tanított a Kelet Európa Történeti Tanszéken. Ösztöndíjas volt és dolgozott az Egyesült Államokban, Hollandiában, Csehszlovákiában, Szovjetunióban. Művei magyar mellett angol, orosz, görög, portugál és vietnámi nyelven láttak napvilágot. Könyvei közül hatot a neves budapesti Akadémiai Kiadó adta ki.
Főbb kutatási terrénuma az évek során: 19. századi orosz és lengyel szabadságmozgalmak, pánszlávizmus története, Mihail Bakunyin és a korai anarchista ideológia, „baloldali” szabadkőművesség a 19 században, Lev Trockij és Nyikolaj Buharin pályaképe, a bolsevizmus históriája az 1920/1930-as években, Jószif Sztálin pályafutásának ismeretlen epizódjai, az ukrajnai Holodomor, a Molotov—Ribbentrop paktum, az 1968-as „prágai tavasz”, újabban pedig a GULÁG és 1956 egy-egy fontos szegmensének feldolgozása történelmi távlatból.
Kun Miklós a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje (2002), az Ukrajna Szolgálatáért Érdemrend (2009), a Széchenyi-díj (2011) kitüntetettje. Szabadság (Kolozsvár)

„Ideje elszakadnom Sztálintól...”
Beszélgetés Kun Miklós történésszel, Szovjetunió-kutatóval
Kun Miklós Széchenyi díjas történész, a Károli Gáspár Református Egyetem professzora egyike a legismertebb magyar Oroszország-kutatóknak. 1946. július 11-én Kasinban, a sztálini Szovjetunióban született, gyermekkorát erdélyi – nagyenyedi származású – nagyanyja, Gál Irén zongoratanár közelségében töltötte. 1959 után családjával visszatér Magyarországra, majd 1964-től beiratkozott az ELTE történelem-orosz szakára. Bár korai kutatásai a 19. századra fókuszáltak, figyelme hamar Oroszország, majd a Szovjetunió felé fordult. Számos alkalommal kutatott szovjet levéltárakban, több kötete foglalkozik Sztálinnal, Leninnel, Bakunyinnal és a prágai tavasszal is. Utóbbi években a Gulág-jelenséget kutatja. Kun Miklós több ismeretterjesztő dokumentumfilmben is szerepelt, nevéhez köthető többek között A rejtélyes XX. század című történelmi sorozat, amely a határon túl, így Erdélyben is nagy népszerűségnek örvendett. Kolozsvári előadása A titkos szovjet történet címmel eddig közöletlen levéltári forrásokra alapozva járta körül a sztálini rendszer és a Gulág jelenség néhány máig rejtélyes aspektusát. Teltházas előadása előtt (amelyről a Szabadság szeptember 30-i lapszámában közölt részletes beszámolót, – szerk. megj.) a történésszel beszélgettem életútjáról és tudományos munkásságának főbb állomásairól.
– Gyermekkorát a Szovjetunióban töltötte, ahol nagyanyja, Gál Irén és nagynénje örömmel idézték fel Kolozsvár városát és az itt töltött emlékeket még azokban a nehéz időkben is. Mit idézne fel gyermekkorából, és hogyan élt tovább Kolozsvár mítosza az innen a Szovjetunióba elszármazott emberek emlékezetében?
– Nagyanyámékkal négyen voltunk magyarok Kasinban, egy furcsa kis városban, ahol az akkori lakosság mintegy fele száműzött volt. Nemigen érintkeztek ezek az emberek egymással, ritkán találkoztak vagy beszélgettek. Édesanyám maga is orosz volt, ő szegény nem nagyon tanulta meg Arany János csodálatos nyelvét, még akkor sem, amikor később Magyarországon orvosnő lett, pedig ott ez már elengedhetetlen lett volna. Ennek ellenére otthon a családban mi csak magyarul beszéltünk, igazából nekem magyar volt az anyanyelvem. Kolozsvár nevét, érdekes módon, hamarabb hallottam, mint Budapestét, hiszen nagyanyám és az ő nővére, Hánika nagyenyedi származásúak voltak, de az élete úgy alakult, hogy egy ideig Kolozsváron, a Kovács utcában élt és a város „szépleánya”, elismert zongoratanárnője és művészeti életének jól ismert alakja lett. Miután elengedték a börtönből és a Gulágról, nagyanyám szinte itta magába a magyar szót, és nővérével sokszor idézték fel előttem Kolozsvár emlékét, így a város számomra szinte úgy vált otthonommá, hogy nem is jártam gyermekkoromban erre. Már Magyarországon voltunk, amikor az 1960-as években aztán további történeteket hallottam a kincses városról számos neves értelmiségitől, így Basilides Máriától és férjétől, Péterfi Istvántól, de rengeteget tudtam meg a család jóbarátjáról, Janovics Jenőről az ismert színházigazgatóról és filmrendezőről, valamint Bernáth Ilma festőművészről is, akinek a műveit jó ideje szisztematikusan gyűjtöm. Kolozsvár számomra azóta mitikus hely. Amikor itt vagyok, itthon érzem magam. Ez egy olyan tiszta hely, mint a borszéki víz: legszívesebben ideköltöznék, legalább az év egy részében. Nagyon szeretem ezt a várost, még ha a mai Kolozsvár már nem is olyan, mint amilyennek nagyanyám leírta, itt megvan még a magyar kultúra sajátos varázsa.
– Kutatásai igen széleskörűek. Foglalkozott az orosz anarchizmus és a kortárs újbaloldal ikonikus alakjával, Bakunyinnal, de könyvet írt Leninről, a prágai tavaszról és Sztálinról is. Hogyan jutott el Kossuthtól Sztálinig?
– Szabad György történész volt az egyik példaképem, de voltak még idősebb tanáraim is. Perényi József híres történész például nagy hatással volt rám, oroszországi kutatásaim alatt tudtam meg például milyen elmarasztalóan vélekedtek róla és Szegfű Gyuláról. Az ő tanácsára kezdtem el foglalkozni 18–19. századi történelemmel, különösen a Kossuth-emigrációval. Tőle és az idősebb történész-generációtól tanultam meg a levéltári források jelentőségét, a sine ire et studio elvét, amely bár sokáig idegenül hatott számomra, ma már belátom, hogy nagyon hasznos tanács volt. Megtanultam elég jól angolul is a kutatásaim alatt, aztán jöttek a szláv nyelvek. Most például az ukrán holodomor története érdekel, így az ukrán nyelvvel is elkezdtem foglalkozni. Megdöbbent, hogy a közel 7 millió ukrán mesterséges kiéheztetését sokszor a nyugati szakirodalom természetes jelenségeként, a klímaváltozás hatásainak tünteti fel, miközben tudnivaló, hogy Sztálin szándékosan pusztította el az ukrán parasztság nagy részét. Ugyancsak ő volt az, aki kitalálta a kvótarendszert, az ún. „bűnös nemzetek” – tehát a Szovjetunió határvidékén élő nemzetek – kitelepítéséről szóló rendelkezést. Afgán, csecsen, észt, lett, de még a román csoportok is a bűnös és nemkívánatos nációk csoportjába lettek sorolva, és sajnos ezeket az etnikumokat Sztálin – ahogy Hitler is – szisztematikusan mozgatta és nemegyszer megtizedelte. Ennélfogva értelmetlen a 20. század két legszörnyűbb diktátorát bármilyen formában is összehasonlítani, hiszen mindkettő leírhatatlanul gonosz tetteket vitt végbe. Levéltári kutatásaimból pedig tudom, hogy Sztálin ezeket a tetteket személyesen vezényelte és az 1930-as évek Nagy Terrorjának, az uránbányászat áldozatai, a Gulág halottai és a holodomor áldozatai mind közvetlenül az ő lelkiismeretét terhelik.
Gorbacsov idején már elkezdték megnyitni a szovjet levéltárakat és lehetőség nyílt a Sztálin-korszak részletes irodalmát és forrásait kutatni. Így lehettem az elsők között, akik hozzájutottak Sztálin személyes levelezéséhez, amelyből főleg a lányával folytatott freudi levelezés fogott meg. Sztálin és a lánya közötti rendkívül szoros viszonyról azóta könyvtárnyi szakirodalom keletkezett, angol és magyar nyelvű köteteimben is foglalkoztam ezzel. De még mielőtt Sztálinnal kezdtem volna foglalkozni, orosz nyelven írtam egy nagy könyvet Nyikolaj I. Buharinról, az anarchizmus egyik vezető alakjáról és a bolsevik mozgalom fő ideológusáról. Számos jelentős emberrel ismerkedtem meg kutatásaim folyamán, így Buharin özvegyével is, aki évtizedekig küzdött férje rehabilitációjáért, és a Sztálin kormány 80-as években még élő tagjaival, rengeteg Gulág túlélővel, Hruscsov lányával, Molotov nevelt fiával valamint egykori KGB ügynökökkel is. Édesanyám többször mondta, hogy számára óriási csalódást okozott, hogy Kossuth és a 19. század nemes alakjait követően egy köztörvényes bűnözővel, Sztálinnal kezdtem el foglalkozni. Anyám halála után Sztálinról szóló könyveimet az ő emlékének ajánlottam, és most már érzem, hogy ideje elszakadnom ettől a rémisztő alaktól, nem egészséges viszony ennyi éven át kutatni.
– A Gulágról sokáig csak a szépirodalomból és az onnan visszatért erdélyiek visszaemlékezéseiből tudhattunk itthon. Azóta több kutató is foglalkozott a mintegy 5000 kolozsvári deportált fogoly történetével és úgy tűnik, felélénkülni látszik az erdélyi Gulág-kutatás. Hogyan látja ön ezt a jelenséget és milyen további források, kutatási témákkal foglalkozhat egy mai jelenkorász?
– Félreértés ne essék, Erdélyben és Kolozsváron számos olyan történész van, aki tízszer, százszor többet tud az erdélyi front, a székelyföldi események vagy épp a Maniu-gárda tevékenységéről, mint jómagam. Amit esetleg én hozzátehetek ezekhez az eseményekhez azok az eddig ismeretlen levéltári források, amelyeknek szerzői az Erdélyben állomásozó szovjet csapatok tisztjei voltak. Ezekből a dokumentumokból kitűnik, hogy a helyi lakosság nem kedvelte a szovjet csapatokat, eltűrte azok jelenlétét, hogy így meneküljön a nagyobb baj elől. Leírásaik nagyon részletes képet mutatnak a korabeli Kolozsvárról is, egyedülálló kordokumentumoknak számítanak. Ugyancsak érdekes forrásként szolgál egy kommunista tiszt, Vas Zoltán hagyatéka. Tizenhat évet töltött fegyházban, majd 1956 után háttérbe szorul. Hagyatékában elképesztő dolgokat írt le Erdélyről, amelyet érdemes lenne közreadni. Gyermekkoromban és később is számos olyan erdélyi értelmiségivel találkoztam, akik történeteit – így egy Molnár Béla nevű orvosprofesszor visszaemlékezéseit – érdemes lenne papírra vetni.
– Lankadatlan kutatónak bizonyul, aki nemcsak kutat és közöl, de fontosnak tartja a tudományos ismeretterjesztés műfaját is. Milyen projekteket tervez és milyen perspektívát lát a kortárs tudományos ismeretterjesztés műfajában?
– Nagyon jólesik, hogy legutóbbi kolozsvári látogatásom alkalmával is a patinás utcákat járva sokan rám köszöntek. Hat könyvet írtam az Akadémiai Kiadónak, megjelentek könyveim vietnámi, portugál és görög nyelven is. A tudás átpolitizált, gyakran alkalmazkodik az aktuálpolitikához, de én igyekszem kimaradni ezekből a rendszerekből. Ezt megtanultam a Szabad Európa Rádióban. A tudás ismertetése azonban hamar elszáll, olyan ez, mint a kandalló tüze: állandóan táplálni kell, mindig új dolgokkal kell előrukkolni, különösen a tudományos ismeretterjesztés műfajában. Ezért olvasok sokat ma is, van, hogy néha két-három perces szerepléseimhez száz oldalt is elolvasok.
Most több könyv-projekten is gondolkodom, hátha sikerül megírnom még ezeket: Kelet-Európa 1945 után, George Orwell hatása a mi régiónk másképp gondolkodóinak körében, 1956 titkos története. De az igazi vágyam mégis az, hogy visszatérhessek eredeti kutatási területemhez, a 19. századi történelemhez: kipróbálni azt, hogy mai szemmel, mai fejjel hogyan látom annak a kornak a nagy történelmi eseményeit és olyan ikonikus alakjait, mint Klapka György vagy Kossuth Lajos. Remélem, sikerül ezt megérnem.
T. Szabó Csaba
A szerző történész, az Erdélyi Figyelő munkatársa Szabadság (Kolozsvár)