Csiky-nap a 90 éves évfordulón
1923. szeptember 23-án szentelte fel Pacha Ágoston római katolikus püspök, apostoli kormányzó a Kálvin János utca 22-es szám alatti épületet, amelyben az Aradi Római Katolikus Főgimnázium kapott helyet.
Később, a második világháború utáni években, a XX. század második felében, majd a rendszerváltás után sokszor változott az intézmény neve és státusa. Magyar Vegyes Líceum, Aradi 3-as számú Középiskola, 3-as számú Ipari Líceum, 11-es számú Kőolajipari Líceum, 12-es számú Magyar Tannyelvű Iskolacsoport, 12-es számú Csiky Gergely Ipari Iskolacsoport, Aradi Csiky Gergely Iskolacsoport – ugye, ismerősek az elnevezések? Az utca neve azonban ma is Kálvin János (azaz Ioan Calvin), az épületben ma is tanintézmény működik, s az immár nevében is – Csiky Gergely Főgimnázium – a régi híres elődre emlékeztet.
90 éves évfordulót ünnepel tehát a megye egyetlen magyar nyelvű középiskolája, s az idei Csiky-nap is részben ennek jegyében telik majd.
2013. december 12-én, csütörtökön Király András oktatási államtitkár és Bognár Levente, Arad alpolgármestere jelenlétében kerül sor a 90 éves az iskolánk című rendezvénysorozat megnyitójára. A rendezvénysorozat megszervezését Arad város polgármesteri hivatala támogatta.
10 órakor a Csiky Gergely Főgimnázium és az Alma Mater Alapítvány által tavasszal meghirdetett, Az én Aradom című fotó- és videópályázat díjkiosztó ünnepségére gyülekeznek a diákok és a meghívottak. A nyertes pályamunkákat is bemutatják majd a Tóth Árpád Teremben.
A díjkiosztóval párhuzamosan kezdődik meg az Iskolánk arcai című program, melynek keretében a Csiky Gergely Iskolacsoport egykori diákjaival találkozhatnak a mostani középiskolások. Bartha Róbert tervezőmérnök önvédelmi és harcművészeti bemutatót tart majd a tornateremben. Doba Krisztina közgazdász a Gazdaság és kommunikáció című foglalkozásra, Faragó Zénó színművész, rendező pedig közösségi játékra hívja az érdeklődőket. Geyer-Ehrenberg Szilveszter üzletkötő mérnök a vállalkozásfejlesztés és karrierépítés témájába avatja be a diákokat, Kapcsos Norbert régész, a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem I. éves PhD hallgatója Régészet. Tudomány vagy életstílus?címmel tart izgalmas előadást. Király Zsolt és Pelle Gábor informatikusok Mit s miért vegyünk – vagy ne vegyünk? címmel ad útbaigazítást a megfelelő hardver és szoftverválasztás szempontjairól. Dr. Kovács Gábor, a Kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem kutató vegyésze a Kémia mindenhol – a Csikytől Kolozsvárig, magyarul címmel tart elméleti-gyakorlati foglalkozást a leendő kémikusoknak (is). Zsóri Blanka, a Temesvári Nyugati Egyetem fotográfia és képfeldolgozás szakának másodéves hallgatója KÉPes vagyok címmel irányít műhelymunkát, kép- és videóelemzést.
Csütörtök délután a testvériskolák küldöttségeit fogadják a Csiky kollégiumában.
Másnap,december 13-án, pénteken 9 órakor az immár hagyományos Csiky-napi ünnepséggel folytatódik a rendezvénysorozat az iskola első emeleti folyosóján. Ekkor kerül sor az idei Csiky-díj átadására, illetve a Csiky Gergely élete és munkássága című rajzverseny díjazására is. Fischer Aladár halálának 70. évfordulója alkalmából Ujj János helytörténész, nyugalmazott tanár méltatja az egykori legendás igazgató munkásságát, majd megkoszorúzzák Csiky Gergely mellszobrát.
11 órakor a Tóth Árpád Teremben mutatják be a diákok számára a 90 éves az iskolánk című ünnepi kiadványt. A csikys középiskolások a szerzőkkel és a szerkesztőkkel is találkozhatnak ekkor, illetve a könyv gazdag fotóanyagából láthatnak válogatást.
Délután 5 órakor, ugyancsak a Csiky Gergely Főgimnázium Tóth Árpád Termében kerül sor a90 éves az iskolánk című könyv aradi bemutatójára. A 120 oldalas, színes nyomású, sok archív fotót és más illusztrációt tartalmazó kötetről, illetve az iskola elmúlt 90 évéről a szerkesztők és a szerzők – Bognár Levente, Ujj János, Olasz Angéla, Puskel Péter, Matekovits Mihály és Hadnagy Éva – fognak beszélni. A könyvben szereplő képekből a díszterem előterében nyílik kiállítás. Az állófogadással záruló eseményre iskolánk egykori diákjait, tanárait és minden érdeklődőt szeretettel várnak a szervezők.
Ilona János
Nyugati Jelen (Arad)

Horváth László (1924–2015)
Csak a másokért élt élet a valamire való élet
Elhunyt az Arad megyében élő egyik legidősebb magyar pedagógus. Horváth László, vagy, ahogy az egykori diákok többsége nevezte, Laci bácsi. A híranyag ennyi, s hogy 91 évet élt.
De az, hogy mit takar a több évtizedes tanári munka, hogy hányan kapják fel fejüket ma is erre a hírre, azt nem is lehet felmérni. Az Arad megyei Galsán született, igazán földrajz szakos tanári oklevele volt, azonban az évek során nagyon sok tantárgyat tanított. Azt és ott, amire és ahol szükség volt a magyar oktatásban. Tanított a Kapa utcai, Kilin akadémiának becézett iskolában is, de a legtöbbet a mai Csiky Gergely Főgimnázium jogelődjeiben, a Magyar Vegyes Líceumban, illetve a 3-as számú Középiskolában. Tanított földrajzot, matematikát és műszaki rajzot, de még jó néhány tantárgy oktatásába besegített, beugrott, megfelelő szakember hiányában. Egy azért biztos: minden órájára felkészült, a számtan oktatását is olyan alaposan végezte, mint kevesen.
Érdekes ember volt: mindig nyugodt, segítőkész. Nem lehetett vele veszekedni, mert nem volt, miért. Kilencvenedik születésnapi köszöntőjében egykori igazgatója írta: „Tőled csak kérni kellett, téged fölösleges volt utasítani, veled nem lehetett hangoskodni. Tőled nem csak rajzot, földrajzot vagy számtant lehetett tanulni, de tapintatot, jó modort, elegáns öltözködést is.” Ahogy akkor szokás volt, a fiatalabb tanárok magázták a középiskolás lányokat, akik – a fiatal oktatójukkal kacérkodva –, de nem szemtelenül, Laci bácsinak nevezték.
Számos személyes emlékeim egyike az, amikor XI. osztályban (1962 koratelén) egyik osztálytársunk (már elment, nyugodjék békében) nem tudta az utolsó percben sem kivenni az orosz évharmadi dolgozatfüzetből a papírra írt puskát. A tanárnő (ő Izraelben hunyt el, nyugodjék békében) az utolsó pecekben nagyon figyelte a diákokat. Szünetben felmentünk páran Laci bácsihoz, elmondtuk a gondot. Ritka kemény módon leszidott bennünket és elzavart. A következő szünetben csöndesen hozta a lapot – csak azért, mert orosz dolgozat volt, de soha többet, gazemberek!
Talán az égi Alma Materünkben találkoztok. Ma már anekdota, de akkor egy tanuló sorsa függött a cetli kivevésétől.
Laci bácsi utolsó hét évét a Kisiratosi Máltai Házban töltötte. 90. születésnapján néhány (már nyugdíjas) „diáklánnyal” meglátogattuk. Tipikusan ugyanaz volt, aki egész életében: mindennel nagyon elégedett volt. A Ház személyzete kedves, az étel jó és elegendő, az ágy kényelmes. Talán csak egy gondja volt, erős szemüvegével már a Nyugati Jelenben a címeket sem tudta kiolvasni. Ám egy beutalt volt diáklány néha felolvas neki a lapból – ilyenkor eszébe jutnak a tanári évek, a volt tanulók és pedagógus társak. De fényképeket tudok nézni – mondta, s mutatott egy nyalábbal. Később elvittem a mi 50 éves érettségi találkozós képeimből, a legtöbb diákra emlékezett.
Azt szokták mondani, hogy szép kort élt meg. Távozása mégis fáj, eltűnt egy ember, egy pedagógus, talán egy ritka jelenség az aradi magyar oktatás térképéről. Mi, diákjai, tanártársai siratjuk, de egy vígasztal – példaértékű élete nem volt hiábavaló!
Matekovits Mihály
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Juhász Bélával, a Szövétnek főszerkesztőjével
Szép lenne növelni az oldal- és a példányszámot
– Ön 2014 nyarától a Szövétnek főszerkesztője. – A Szövétnek 2014. augusztusi számát már én szerkesztettem, ez volt a 101. szám. Azelőtt is irogattam a lapba, szépirodalmi próbálkozásokat tettem közzé.
– Ezek mikor születtek? Hogyan kezdődött az Ön irodalommal kapcsolatos pályafutása?
– Ez hosszú történet! Van köztük olyan, ami még diákkoromban született, tehát a hetvenes évek elején, és vannak, amik napjainkban. A Csiky jogelődjébe jártam (akkor 3-as Számú Középiskolának hívták), és a Nyugati Jelen jogelődje, a Vörös Lobogó szervezett egy úgynevezett diákriporter-kört, összegyűjtöttek pár íni kívánó vagy írni tanuló diákot. Tizedikes voltam, és bejártunk a szerkesztőségbe, ahol a szerkesztők tanítottak minket, de főleg alkalmat adtak, hogy közöljünk néhány munkát. Ezek általában riportok, interjúk, jegyzetek, tárcák voltak. Diákkoromban olyan 250 írásom megjelent. Közben azért még küldtem egy párat az Ifjú Munkáshoz, ami országos ifjúsági lap volt, és a Munkás Élethez, a temesvári szerkesztőségbe is.
– Hogyan telt el ez a néhány hónap, mióta Ön főszerkesztő, milyen nehézségekkel találkozott, mi tűnt a legnehezebbnek?
– Én nem érzem, hogy valami is nehézséget okozott volna. Nem érzem, mert nagyon szeretem csinálni azt, amit csinálnom kell, és lenyűgöz az aradi, Aradhoz kötődő, Aradról elszármazott, amatőr vagy profi emberek lelkesedése. Féltem, hogy nem lesz mit betennem a lapba, de szerencsére ez soha nem fordult elő. Most is, például, a februári lapszám szinte kész van. Nagyon sokan írnak annak ellenére, hogy nem tudunk fizetni a cikkekért. Mind Aradról, mind a világ nagyon sok részéről kapok írásokat, kezdve Böszörményi Zoltántól. Amikor elküldöm a körlevelet a potenciális munkatársaknak, ő a legelső, aki küld néhány verset. Ugyanilyen lelkes Sarusi Mihály, de mondhatnám a Piroska házaspárt is, akik innen költöztek Magyarországra. Megpróbáltam megkörnyékezni Tatár Etelkát Chicagóból, akivel kollégák voltunk a líceumban. Minden hónapban küld anyagot az ottani magyarság életéről. De van olyan volt diákom is, aki megtisztel verseivel. Nincs mire panaszkodnom: nyugdíjas vagyok, ráérek, szeretem csinálni.
– Mire emlékszik a legszívesebben? Van esetleg kedvenc története?
– Hát ilyen hirtelen nehéz kedvenc történetet találni. Megtisztelő, és nagyon jó érzés találkozni az utcán emberekkel, akik elmondják, hogy olvassák a Szövétneket, és nagy szeretettel olvassák. Nemrég Temesváron jártam, könyvbemutatón, és olyan jó érzés volt ott látni például Szilvágyi Zsolt plébánost (akit szintén bevontam a szerkesztőbizottságba). Ott ő is felszólalt, és olyan szeretettel beszélt a Szövétnekről! Azután ott van Albert Ferenc nyugalmazott professzor, aki Aradon született, és küldött írást az Andrényi családról. Ő is nagyon jó érzéssel beszélt a lapról. Bodó Barna egyetemi tanár, aki most a Szórvány Alapítvány elnöke, szintén örömét fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy milyen sokan írnak nálunk, a megyében. És tényleg rengeteg anyagot kapok, főként az idősektől. Az ifjú tollforgatókkal nehezebb dolgom van, mert őket noszogatni kell. Biztosan kevesebb az idejük.
– Milyen tervei vannak a jövőre tekintve? Mit vár 2016-tól?
– Hát nem akarok felvágni, de amikor kezdtem a lap szerkesztését és terjesztését, 350 példányban jelent meg. Most megint elértük az 500 példányt. Erre büszke vagyok, mert olyan támogatókat tudtam beszervezni, akiknek ott a helyük a magyar kulturális szemle körül. Szomorú az, hogy nemrégiben a majláthfalvi és a simonyifalvi terjesztőink bejelentették, hogy nem tudják már vállalni a feladatot. Egy olyan faluban, ahol több százra tehető a magyar lakosság, legalább tizet illene eladni! Próbálom a veszteségeket kompenzálni, és új támogatókat szerezni. Ezek a fő tervek.
Szép lenne növelni az oldal- és a példányszámot is: a Szövétnek kéthavonta jelenik meg negyven belső oldalon. A decemberi számot megpróbáltam kicsit felpumpálni, és belefűztünk plusz nyolc oldalt. És a példányszámot is lehetne növelni ötvennel. Lenne rá igény, szerintem, de ahhoz több pénz kellene. És amit még nagyon szeretnék: több fiatal olvasót és munkatársat bevonni! Ki kéne találni, hogy a húszas-harmincas korosztályt hogyan lehet megszólítani.
– Az iskola nem hiányzik?
– Dehogynem. Nagyon hiányzik, de ez van. El kell fogadnom, hogy már a 65 évet betöltöttem, előtte betegeskedtem is egy ideig, de most már a korom nem engedi meg, hogy tanítsak, és a fizika is kiment divatból. Az óraszám is csökken, a gyerekszám is csökken. Nem érzem, hogy a tanügyben valakinek is szüksége lenne rám. De nagyon hiányzik a hangulat, a munka, a gyerekek, a kollégák… A Szövétnekkel szeretek foglalkozni, és kell is valami elfoglaltságot keresni. Nem engedheti meg magának az ember, hogy nyugdíjazás után mindent abbahagyjon, és várja a ravatalozást! Próbálok csinálni ezt-azt, hol sikeresen, hol kevésbé.
– Visszagondolva, kitart fizikatanári karrierje mellett, vagy szívesebben foglalkozna irodalommal?
– Hát ez úgy alakult, hogy én fizika–kémiát végeztem, és közben írogattam. Az volt a tervem, amire biztattak is a Vörös Lobogónál, hogy jöjjek ide újságírónak. Ez nem jött össze, és úgy alakult, hogy tanár lettem. Akkor alakultak az ipari líceumok. Bejutottam egyetemről direkt a Faipari Líceumba, és első számú fizikatanár voltam 18 évig. Már nem írogattam. Később visszahívtak a Csikybe. Az utóbbi időben megint kezdtem a Szövétnekbe küldeni írásokat, és az utóbbi egy évben a Nyugati Jelenbe, az Irodalmi Jelenbe egy-egy jegyzetet vagy interjút küldtem.
Hogy mi lett volna jobb? Én örömmel voltam fizikatanár is, nagyon sok jó tanítványom volt, avval párhuzamosan magántanítványok, akiknek nagy része jó hírű orvos vagy mérnök lett, itt vagy a világban. Nem bántam meg, hogy fizikatanár lettem. Most próbálok írni, mert először is megelégedést nyújt, és az a helyzet, hogy nincs szükség fizikatanárra sehol. Most olyan trend van, hogy kiment a divatból. Nyugaton már kezdenek rájönni, hogy kellene azért a rendszerbe, de nálunk még nem.
– Mikor számíthatunk újabb kötetre Öntől?
– Azt a kiadó, személyesen Böszörményi Zoltán tudja. Még tavaly nyár elején felajánlotta, hogy kiadják rövid írásaimat is. Ezek a szerkesztőségben vannak már, és tavasszal talán megjelennek. Ez más jellegű, mint az első, az inkább dokumentum-regény volt, ahogy Jámbor Gyula nevezte, ez a hetvenes évek elejétől napjainkig írott, általában rövid írások, amit én szépirodalomnak tartok. Lehet, hogy nem. Az olvasók és a kritikusok majd eldöntik.
– Köszönöm szépen a beszélgetést!
– Én köszönöm! 
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Olasz Angéla és Csanádi János laudációja
Halkan és szerényen, tudásuk legjavát nyújtva
Megtelt a Kamaraszínház nézőtere pénteken, január 22-én. A Kölcsey Egyesület minden évben a Magyar Kultúra Napján adja át a Kölcsey-díjat két olyan embernek, akik egész életükben a magyarságért, a magyar értékekért, a kultúráért küzdöttek. Az ünnepélyes hangulatban telt rendezvény legelső mozzanata nemzeti imánk eléneklése volt. Rögtön ezután Fekete Károly, a Kölcsey Egyesület alelnöke köszöntötte a jelenlévőket. Utána felszólalt Faragó Péter, az RMDSZ Arad Megyei Szervezetének elnöke és Jankó András, a Kölcsey Egyesület elnöke. A díjak átadása után Bognár Levente, Arad alpolgármestere is megosztott néhány gondolatot. Beszédeikben a felszólalók leginkább magyarságunk, kultúránk megőrzését emelték ki.
Éppen e két dologgal jellemezhető a két díjazott, Olasz Angéla és Csanádi János életútja. A díjak átvételekor mindkét kitüntetettet vastapssal ünnepelte a közönség, melynek soraiban a két nyugalmazott tanár kollégái, ismerősei, rokonai és volt tanítványai is jelen voltak.
Olasz Angéla történelemtanár laudációját Hadnagy Éva, a Csiky Gergely Főgimnázium igazgatónője tartotta. 
„Amikor megtudtam, hogy engem ért az a megtisztelő feladat, hogy Olasz Angéla, volt tanárom, kollegám és remélem, nem bántom meg vele, ha azt mondom, kedves barátom munkásságát méltassam, mi tagadás, kissé megszeppentem. Hogy lehet röviden összefoglalni egy teljes életutat, amelynek minden perce, minden pillanata a tanítás, a nevelés, a diákok, az iskola szolgálatában telt? És telik még ma is, a közösség, történelmi és kulturális múltunk megőrzésének szolgálatában.
Olasz Angéla történelem szakos tanárnő 43 évet töltött a tanári pályán, 21 évet falun, Tornyán és Kisiratoson. Először Kisiratoson találkoztunk: én mint nyolcadikos diák és ő mint lelkes, diákok és szülők által nagy-nagy tiszteletnek és szeretetnek örvendő fiatal tanárnő, aki időt és energiát nem sajnálva készítette fel a diákokat a különféle versenyekre és előadásokra.
Az 1990-es év közelebb hozta őt ahhoz az iskolához, amelynek elődjében a 3-as számú Középiskolában eltöltött évek érlelték meg benne azt az elhatározást, hogy történelem tanár legyen. Ismerve a mai fiatalok iskolához való viszonyát, engem még ma is meglep az a szeretet, alázat, amellyel a tanárnő mesél a volt iskolájáról, és az a lelkesedés, amellyel 22 éven keresztül dolgozott, tanított az 1-es számú általános iskola és a Csiky Gergely Főgimnázium osztályaiban több éven keresztül úgy, hogy mindkét intézményben osztályfőnök is volt egyben.
Saját szavai szerint „Nem vágytam többre, minthogy testtel és lélekkel tanári feladataimnak élhessek. Mert számomra ragyogó szemű tanítványaim szeretete, a szülők tisztelete, kollegáim megbecsülése mindvégig többet ért bármilyen kitüntetésnél.”
Pedig ilyenben is volt része, hiszen 2000-ben a Márki Sándor-díj, 2000-ben és 2004-ben a Megyei Tanfelügyelőség Érdemoklevelének boldog tulajdonosa lett, 2002-ben a Wieser Tibor Alap, 2013-ban pedig a Honismereti Szövetség elismerésében részesült.
És mégis, legféltettebb kincsei azok a fotók, felvételek, amelyek a különböző vetélkedőkön győzelmet aratott csapatokról, vagy az általa betanított műsorokban sikeresen szereplő diákjairól készültek. Pécs, Szeged, Nagymaros, Zagyvarékas, Mesztegnyő közönsége az aradi diákok sikeres bemutatkozásaiból alkothatott képet arról, hogyan ápoljuk mi, Arad megyeiek, a magyar kulturális értékeket és a történelmi hagyományokat.
„Gyémántjaim csiszolását lehetőségem szerint folytattam, folytatom és folytatni is fogom, amíg erőm engedi.”– mondta a tanárnő nyugdíjaztatásakor, és azóta is töretlen lelkesedéssel és töretlen  hittel  készít fel diákokat versenyekre, előadásokra, vesz részt szervezőként vagy a zsűriben számos, a Csikyben tartott rendezvényen, versenyen. Az Alma Mater Alapítvány által szervezett Véndiák-találkozón vagy a  március 15-i ünnepségeken előadott műsorai pedig mélyen megdobogtatják a résztvevők szívét.
Olasz Angéla nyílt történelem óráit a Csiky testvériskoláinak diákjai és pedagógusai is ismerik, ezeken a tanárnő rendíthetetlen elhivatottsággal, „Arad szeretettel” mutatja be városunk építészeti örökségét és gazdag történelmi múltunk helyszíneit.
Azt talán meg sem kellene említenem, hogy még ma is az a Csikys tanár, akire bármikor számíthatunk, ha helyettesíteni kell, ha diákokat kell versenyre kísérni, ha segíteni kell bármiféle szervezői munkában. Olasz Angéla az az ember, aki folyton tevékenykedik. Teszi ezt halkan és szerényen, tudásának és szeretetének legjavát nyújtva, az aradi magyar iskola és az aradi magyar közösség szolgálatában.
1. Évente kerül megrendezésre Mesztegnyőn a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozó, amelyen Olasz Angéla vezetésével 11 éve vesznek részt aradi diákok, fiatalok, s minden augusztus 20-dikán nagy sikerrel mutatják be a szülőföld és az anyanyelv szeretetéről, magyarságunk megőrzéséről szóló műsoraikat.  
2. A tanárnő által felkészített diákok több éve mutatnak be helytörténeti és iskolatörténethez kapcsolódó dolgozatokat, legutóbb a Horgoson szervezett Ifjúsági Honismereti Konferencián.
3. Részt vesz a budapesti központú Honismereti Szövetség munkájában, a nyári akadémiákon, amelynek résztvevőit egy Arad megyei kiránduláson ismertette meg vidékünk értékeivel, de konferenciákon és szekcióüléseken részletesen tájékoztatja a Szövetséget a hon- és népismeret aradi eredményeiről. (Legutóbb Szegeden 2015-ben).
4. Történelmi előadásait hallgathatták az érdeklődők a Partium és Bánsági Műemlékvédő Társaság konferenciáin, a Hagyományőrző Polgárok Egyesületének rendezvényein, Mesztegnyőn, a Kárpát-medencei Honismereti Ifjúsági Találkozón.
5. Írásai különböző folyóiratokban és kötetekben jelennek meg: munkatársa volt a Havi Szemlének, a Partiumnak, a vajdasági Bács ország című lapnak. Publikált a Honismeret, a megtartó erő és a 90 éves az iskolánk című kötetekben is. 
Eötvös József szavaival jellemezném munkásságát: „Életünk égő szövétnekhez hasonló, amely hol lassabban, hol sebesebben, de szüntelenül fogy. Boldog, ki midőn létének e mulandóságára gondol, azzal vigasztalhatja magát, hogy sokaknak világított.” – Angéla, te sokaknak világítottál, és világítasz még most is!
Gratulálok a Kölcsey-díjhoz, tartós egészséget és számos, sikerekben gazdag évet kívánok! Tudom, hogy az az ember, aki végigkísért életed fontos állomásain, de most nem lehet itt köztünk, ott fenn, a jobbik világban, most nagyon büszke rád!” 
Csanádi János irodalomtanár laudációját Ujj János nyugalmazott tanár, helytörténész tartotta.
„A régebbi generációk számára alma materünk igen erős összetartó erővel bírt. Szó szerint értve: az egész iskola egy emberként szurkolt sportcsapatainknak, képviselőinknek a ki mit tud versenyeken, tapsolt népi táncegyüttesünknek a városi, rajoni, tartományi fellépéseken. Sok százan nézték végig évzáró előadásainkat az iskola udvarán vagy egy standionban.
Ez az összetartás azóta is megmaradt: még most is számon tartjuk egymás sorsát, büszkék vagyunk mindegyikünk (és családtagjaink) sikerére. És rendszeresen találkozunk is, nem csak kerek évfordulók alkalmával.
E bevezető után talán nem tűnik dicsekvésnek, ha elmondom, hogy milyen „feldobott” vagyok ma, amikor egykori iskola- és osztálytársam, barátom, volt pedagóguskollégám (mondhatnám céhtársam), halálunkig harcostársam laudációját olvashatom fel. Immár másodszor, mert 2004-ben, a Partiumi és Bánsági Műemlékvédő és Emlékhely Társaság Fényes Elek-díjának odaítélésekor is nekem jutott a megtiszteltetés, hogy az akkor kitüntetett Csanádi Jánost laudálhassam. 
Az ilyen értékelő szövegben most következne a születési helye és dátuma, iskoláinak, karrierjének ismertetése. Engedjék meg, hogy eltérjek ettől, ne évszámokkal töltsem az Önök fejét. Ha megkérdeznénk egykori zerindi, később aradi osztálytársait a volt Magyar Vegyes Líceumból, majd 3-as sz. középiskolából (a teremben is akadnak néhányan), avagy volt kollégáit a tanári karból, milyen emlékeik maradtak meg róla, valószínűleg a szorgalma, felkészültsége mellett mindenki a szerénységét emelné ki. Csendesen meghúzódott, mint az erdei ibolya az öles fák árnyékában – fogalmazta volna róla egy jó tollú (ma már nem divatos) romantikus regényíró a 19. század második felében.
Én az előzőekhez még mindenképpen hozzátenném a szülőföldje szeretetét. Azt, hogy az aradi középiskola elvégzését követően hazament tanítani. Mert a nagyzerindi iskolának éppen szüksége volt anyanyelvet oktató tanárra. Akkoriban ugyanis a Fekete Körös partján még olyan bő volt a gyermekáldás, hogy párhuzamos osztályokat indíthattak. Nagyzerindi, feketegyarmati, anti diákok százaival szerettette meg az anyanyelvű irodalmat. S a tanítással párhuzamosan elvégezte az egyetemet, magyar szakos tanári diplomát szerzett. Igaz, szülőfalujában egy olyan jó pedagógus közösségbe csöppent, amelynek tagjai egy irányba húzták a település képzeletbeli szekerét: a tanári kar állt össze begyűjteni a helységben a megmaradt néprajzi tárgyakat, ugyanott létrehozták az ország első falusi képtárát, megalakították a citerazenekart, a dal- és tánccsoportot, majd az Olosz Lajos Irodalmi Kört.
Csanádi János kapcsolatot teremtett a Körösköz legjelentősebb költőjével, Olosz Lajossal, majd halála után irányította, a mai napig szívügyének tekinti emlékének ápolását. Az 1991-es Olosz-centenárium alkalmával hat emlékoldalt közölt. Összegyűjtötte, és Szeplőtelen oltár címmel sajtó alá rendezte a poéta istenes verseit, válogatta és bevezető tanulmányt írt a költő 200 „remeklését” tartalmazó Percek közt virágok című kötetéhez, de a költő értékes információkat tartalmazó lágerlevelezéséből is összeállított egy kötetnyit. 
Valakinek (talán a Fennvalónak) a sugallatára szülőhelyén elsőként folklórgyűjtésbe is belekezdett. Neki köszönhető, hogy megyénkből a pécskai és környékbéli (Kálmány Lajos, majd Bölöni Sándor és Gulácsi Zoltán) és kisiratosi (Kovács Ferenc) folklórgyűjtemény megjelenését követően a Körös-mente folklórhagyománya is közkinccsé válhatott Bús gerlice csengő hangja (1998) címmel. Nem egyedüli kiadványa e műfajban!
Tevékenysége elismeréseként a már említett Fényes Elek-díjon kívül megkapta az RMPSZ megyei szervezetének Márki Sándor-díját, a Megyei Tanfelügyelőség Ioan Slavici- és a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Árpád-díját. Az EMKE országos szervezete pedig a Kun Kocsárd-díjat adományozta neki.
Mikor nyugállományba vonult, bizony sokan sajnálkoztak, hogy Csanádi János a megyében csak egy volt. Tanár, irodalomtörténész, folklórgyűjtő, kultúraszervező egy személyben. Én hozzáteszem: és egy van! Mert a nyugdíjas éveiben sem tette le a lantot, most is tevékeny, vezeti az erdőhegyi Körösmente Irodalmi Kört, rendszeresen állít össze irodalmi és megemlékező műsorokat, írogatja és közölgeti kutatásainak eredményeit a különböző lapokban, évkönyvekben. Ahogyan ereje, egészségi állapota engedi. Reményeik Sándort idézve: „ahogy lehet”. Adja a Mindenható, hogy sokáig tehesse. 
Őszintén gratulálok neki a Kölcsey-díjhoz.” 
Gál Zoltán. Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Király András tanárral, oktatási államtitkárral
„Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül” (1.)
– Mikor jöttél haza?
– Tegnapelőtt, csütörtök este. Tegnap Temesváron részt vettem egy konferencián. Azt feszegették, hogyan lehetne magyar iskolába csalni a többnyelvű családok gyerekeit.
– Mi a magyarázata annak, hogy az ország sokadik kormánya megtartott téged a tanügyminisztérium kisebbségi államtitkári posztján?
– Amikor 2010-ben odakerültem, épp kormányváltás történt, de az RMDSZ-é volt ez a poszt. Előttem Béres András, Kötő József, illetve Pásztor Gabriella voltak a kisebbségi oktatásért felelős államtitkárok, tehát létezett egy folytonosság. És ebben senki nem látott semmi kivetnivalót, hisz kormányon volt az RMDSZ. Közben változott a kormánykoalíció összetétele, de megegyeztek, hogy ez a tisztség marad az RMDSZ-nél. Ezen a szinten a többségieknek benőtt a feje lágya, és belátták, hogy ezt az államtitkárságot egy kisebbséginek kell vezetnie, aki ismeri a kisebbségi oktatást, amelyben a lelket a magyar oktatás tartja… Ezenkívül nekem van még egy kompetenciám a tanügyminisztériumban: felelek a parlamenti kapcsolatokért. Képviselőként én már megismertem a parlamenti munkát… Február 10-én töltöttem ott a hetedik évemet. De most már elég volt!
– Fárasztó lehet ez a munka.
– A hét eleje macerás. Hétfőn és kedden dolgozik a parlament. Hétfő délután 4 órakor kezdődik a plénum mind a szenátusban, mind a képviselőházban. Volt olyan helyzet, hogy azonos időben kellett fenntartani vagy elutasításra javasolni egy-egy törvénytervezetet mindkét házban. A kedd bolond nap számomra, mert déli egy óráig mind a két ház plénumot tart, és ahogy végeznek, kezdődik a munka a bizottságokban. Minden bizottság ugyanabban az időben kezd, megtörténik, hogy ugyanabban az órában 4-5 helyen kell megjelennem. És egy régebbi határozat szerint csak államtitkári szinten lehet fenntartani az álláspontokat.
– Nem fáraszt túlságosan az állandó ingázás?
– Úgy megyek oda, hogy felvállaltam azt, ami evvel a tisztséggel jár. Úgy gondolom, hogy azok közé tartozom, akik teljes mértékben komolyan veszik ezt a feladatot.
– Meddig akarod még csinálni?
– Másfél évvel ezelőtt már kértem a helyettesítésemet. Mert valóban sok! 2010 és 2017 között 10 miniszterrel dolgoztam, 10 ember munkastílusát kellett megszoknom. Az első időszak jól telt, több türelmem is volt. Az utolsó 2-3 évben egészen más koncepcióban dolgozott a minisztérium, vagy inkább koncepció nélkül, ami a közoktatást illeti. Mindenesetre, addig maradok, míg nem találják meg a helyettesemet. Nem engedhetem meg magamnak, hogy jókedvemben írjak meg egy lemondást.
***
– Szeretsz repülővel utazni?
– Nagyon szeretek. Az ország majdnem minden repülőterén jártam már.
– Szereted a munkádat?
– Szeretem, attól függetlenül, hogy nem vagyunk kormányon, és nincs mögöttem az a támasz, amire szüksége van egy minisztériumban még az államtitkárnak is, hogy megvalósíthassa maradéktalanul a közösség elvárásait.
– Hogy kerültél kapcsolatba annak idején a politikával?
– ’89 decemberében nagyon örültünk, vártuk, hogy történjen valami. Úgy éreztem, hogy lehetőség van arra, hogy tegyünk valamit. Nem felejtem el azokat a napokat, amikor a Vörös Lobogó 8-as szobájában vezettük a beiratkozásokat az alakuló RMDSZ-be. Több mint hétezren jelentkeztek. Arra is emlékszem, amikor egy éjjel segélyszállítmányokat kellett kipakolnunk az állomáson egy vagonból… Lassan kerültem bele ebbe a tevékenységbe, és ott ragadtam. Azután különböző megbízatásokat kaptam: ’92-ben a Pedagógusszövetség megyei szervezete elnökének választottak. Szép tíz év volt. Azután 2001-ben, meglepetésemre, az RMDSZ megyei elnöke lettem. Tíz évig töltöttem be ezt a tisztséget. Úgy érzem, hogy semmi sem hullott az ölembe véletlenül.
– 2004 decemberében bekerültél a parlamentbe.
– Négy évig voltam képviselő. És ha nem változik meg a mandátumszerzés rendszere, akkor még két mandátumot szerezhettem volna.
– Jobb lett volna neked a képviselőség, mint az államtitkári tisztség?
– Két különböző típusú munka. Amikor parlamenti képviselő voltam, megyei elnökként is működtem. Pontosan ismertem a megyét, megyei szervezeteinket, állandó kapcsolatom volt a helyi elnökökkel, a székházban dolgozókkal, és megvallom, szerencsém is volt, mert 2004–2008 az egyik legsikeresebb parlamenti ciklusa volt a romániai magyarságnak, és egyben az Arad megyei magyarságnak is. Felfelé ívelő gazdaságban, jó parlamenti, jó kormány-, és jó helyi pozíciókkal szinte mindent meg tudtunk valósítani abból, amit kellett. Akkor még a kormány osztotta le a pénzeket különböző beruházásokra. Megkérdezték, mit szeretnék megvalósítani Arad megyében. Eszembe jutott a Nagyvarjas–Nagyiratos út leírhatatlanul rossz állapota. Azt javasoltam, hogy ez legyen az első megvalósításunk. Utána jött a többi községi út modernizálása, aszfaltozása: Nagyiratos–Kisiratos, Tornya–Kisvarjas, a szentpáli bekötőút, a bélzerindi bekötőút. Abban az időben építettük újra a megye magyar iskoláit. Külön fejezet a sportcsarnokok és tornatermek építése… Szerencse is kellett ezekhez a dolgokhoz. Amellett, hogy jól működött a szervezet, többen a szövetségünkből fontos tisztségekbe kerültek. Nagyon erős megyei struktúránk volt: megyei tanácselnök-helyettes, alprefektus, aradi alpolgármester, községi polgármesterek. Jó személyes kapcsolataink voltak az RMDSZ csúcsvezetésével, s ezen keresztül azokkal az emberekkel, akik országos tisztségekbe kerültek.
– A Csiky Gergely Főgimnázium új épülete finanszírozásának megszerzése is személyedhez kapcsolódik?
– A Csiky új épülete helyi kérdés volt. Bognár Levente alpolgármesterként „nyomta az ügyet”, Horváth Levente alprefektusként segített. Csapatmunka volt. Én csak prezentáltam a kérdéseket.
– Mit tartasz legnagyobb politikai sikerednek?
– Két dolgot szeretnék külön kiemelni. Első helyen áll a Szabadság-szobor helyreállítása, második pedig a Csiky, az önálló magyar középiskola létrehozása. Én is szereplője voltam ezeknek a sikertörténeteknek. Lenne egy harmadik is: az, hogy 2007-ben Aradra tudtam hozni az RMDSZ kongresszusát.
– Mi köt Aradhoz?
– Itt születtem. Apám 11 éves volt, amikor 1919-ben a családja Aradra költözött. Anyám családja tősgyökeres aradi. Az ő nagyapja Augsburgból jött városunkba, míg anyjának a családja aradi szerb határőr-leszármazottak. Egy bajor és egy szerb család keverékéből lett egy tökéletes magyar. Nagyanyám nem is tudott és nem is akart a magyaron kívül más nyelven beszélni.
– Egy év folyamán körülbelül mennyit töltesz itthon?
– A pihenőszabadsággal együtt több mint 150 napot vagyok távol a fővárostól. Szabadságomat igyekszem nem Aradon tölteni.
– Lokálpatrióták az aradiak?
– Egy részük. Azok, akik kötődnek a városhoz, főleg a mi generációnk. Ők emlékeznek még az aradi korzóra, a nagy UTA-meccsekre, a Csálai erdőre, meg a Hármas szigetre. Igen, mi lokálpatrióták vagyunk.
– Vannak kedves gyerekkori emlékeid az Ilona utcából?
– Az Ilona utcát le kellene védenünk márkanévnek. Többen, egykorú fiúk nagyon jó barátok voltunk: Dávidházy Imre, Matúz András, Orosz István, aki már nincs köztünk. Ha összejövünk néha, nagyon jókat tudunk beszélgetni, nosztalgiázni azokról az évekről. Együtt járkáltunk meccsekre, az erdőbe… Én a mai napig ott lakom.
***
– Beszélnél röviden tanulmányaidról?
– A Süveg téri óvodába írattak. Ott találkoztam későbbi jó barátaimmal. Azután kényszerből átírattak az OCL kereskedelmi vállalat napközijébe. Keserves volt, mert nem volt magyar csoport. A sok román gyerek között találtam ott is egy Ilona utcait, Czirmer Ferit, akivel „alcsoportot” alkotva átvészeltük az iskola előtti időszakot.
– Következett az iskola.
– Az Ilona utcában hagyomány volt, hogy mindenki a 3-as Számú Líceumba járt. Elsőtől érettségiig ott tanultam. A szülők kiharcolták, hogy az Ilona utca ne a Fürj utcai iskolához tartozzék.
– Kedvenc pedagógusaid?
– Első két évben Vajda Ilona volt a tanítónőnk. Pályakezdő. Miután felavattuk a visszaállított Szabadság-szobrot, felhívott telefonon Marosvásárhelyről. Utána felkerestem. Szép találkozó volt. Ugyanolyan búgó volt a hangja, mint annak idején. Később, a tanárok közül nem különösképpen kedveltem a reál tantárgyakat tanítókat, annak ellenére, hogy reál szakra jártam. Borzasztó sokat olvastam, és ösztönszerűen a történelem felé vonzódtam.
– Gazsi tanította?
– Kovách Géza sohasem tanított. Calvasina Károly, „Csoszi bácsi” tanította nekem a történelmet. Nagyon megfogott a stílusa. Másik érdekesség, hogy magyarra Ficzay sem tanított soha. Elkezdtem az ötödiket Sántha Alajossal, folytattam Princz Palival és befejeztem Mózer Istvánnal. Mindhárom elvégezte tisztességesen a munkáját, senki sem reklamált a szülők közül… Bennem maradt egykori diákként nagy keserűen, hogy abban az időben nem volt egyetlen lyukasóránk sem. Később került be a köztudatba ez a fogalom… Azért, ha tanáraimról beszélek, meg kell említenem, hogy később nagyon jó viszonyba kerültem Kovách Gézával, de Vadász Ernő az, aki kiemelkedik közülük, hisz ő volt első osztályfőnököm, ötödik-hatodikban. Megmaradt bennem az a komoly hozzáállása, ahogy a kisebb diákokat is kezelte. Egyébként jó volt az iskolában. Nekem nem volt vele különösebb bajom. Lehet, hogy az iskolának több baja volt velem, mint fordítva.
– Következett az egyetem.
– Egy sikertelen felvételi után Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem karára, egy évig futballoztam az országos bajnokságban, a Vagongyár ifjúsági csapatában. Nagyon jó évet töltöttem el. Volt munkahelyem; műszaki rajzoló voltam – papíron. S közben tanultam. Végül a 360 jelentkezőből bejutottam a 45 hely egyikére.
– Jól érezted magad Kolozsváron?
– Élveztem a város hangulatát. Másrészt, nagyon jó közegbe kerültem, és még sikerült elfognom a Bolyai nagy tanári gárdáját.
– Például?
– Bodor András – ókor, Jakó Zsigmond – középkor, Pataki József, Imreh István… Olyan asszisztenseik voltak, mint Magyari András, aki később prorektor lett.
– Mi történt veled az egyetem elvégzése után?
– Megtapasztaltam, hogy nem minden úgy történik, ahogy szeretném. Elkezdtem tanítani falun. Szapáryligeten bekerültem egy olyan falusi közösségbe, amely még megőrizte a régi zamatát. Abban a faluban magyarok, svábok és szlovákok laktak, de az utca nyelve a magyar volt. Két kilométernyire volt egy román kolónia; nem zavartuk egymást. Jól működő kollektív gazdasága volt a falunak. A fiatalokkal sportkört szerveztünk, és tornatanár kollégámmal, Varga Andrással megalapítottuk a falu futballcsapatát, beiratkoztunk a bajnokságba, én is velük fociztam, bajnokok lettünk… És ott ismerkedtem meg a feleségemmel. Tehát jó hozadéka volt ennek az egésznek… Négy év után elkerültem Nagyiratosra, egy egészen más közegbe. De nem volt rossz. Két év után átvettem ott az iskola igazgatását. Iratos mai vezetőgárdája a kezem alól került ki. Papp Attila polgármester mindig elmondja: „Igaz, hogy kaptam néhány pofont, de nem biztos, hogy eleget.”
– A falusi epizód 15 éve után kerültél a Csikybe?
– A 21-es iskolába és a gáji általánosba jutottam. Amikor újraalakult Mosóczy-telepen a magyar tagozat, felvállaltam ott is a történelem tanítását Komádi Sanyival, aki a földrajzot tanította. Óriási fájdalmamra, miután felfuttattuk, négy év után megszűnt. Akkor elvállaltam nagyon szívesen Ujj Jancsi katedrájának az óráit a Csikyben, ugyanis ő igazgató lett.
Juhász Béla / Nyugati Jelen (Arad)