Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
2-es számú /Ipari/ Líceum (Sepsiszentgyörgy)
4 tétel
2013. április 12.
A Vadrózsák levelei
Kriza János születésének 200. évfordulóján, 2011 nyarán Erdély-szerte számos ünnepségen emlékeztek a székely népköltészet kiváló közreadójáról. Kolozsváron jeles kutatók tudományos értekezleten újabb adalékokkal gyarapították Kriza János halhatatlan életművét mind a székely-magyar folklór, mind az irodalomtörténet szempontjából; korábban nem ismert adatokat is – annyi év után – feltártak.
Ugyanakkor Nagyajtán azt bizonyították két alkalommal is, hogy folyamatosan éltetik szülőfalujában Kriza János emlékét, őrzik vagy felújítják az általa közölt népköltészeti hagyományokat. És éltették emlékét a központi és megyei újságok, összefoglaló film is készült élete főbb mozzanatairól, kiemelve munkásságának jelentőségét – elsősorban a székely folklór feltárásában. És megemlékeztek róla kisebb-nagyobb összejöveteleken a megye több helységében.
Az ünnepségek során emlékezetbe idézték, hogy Nagyajtán Kriza János apja és öccse együttesen 90 éven át papjai voltak e közösségnek, s hogy a tanár és püspök, a népköltészet gyűjtője iránti tiszteletből a kolozsvári diákok, az Unitárius Kollégium önképző körének tagjai elhatározták: a szülőházat emléktáblával jelölik meg, melyhez aprópénzük összegyűjtögetésével teremtették meg az alapot. A sikeres avatóünnepségre 1882. július 30-án – írta a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Nemere – Nagyajtáról és a környékről mintegy háromezren gyűltek össze, s az ünneplőket az akkori Magyarország kiemelkedő tudományos és kulturális intézményei képviseletében kiváló megbízottak köszöntötték. Nem feledhetjük azt sem, hogy 1911-ben, születésének századik évfordulóján a köszöntés mellett a Vadrózsákat újból kiadták, hogy 1975-ben, halálának századik évfordulóján Nagyajtán, visszafogottan ugyan, de megemlékeztek a falu szülöttéről. Számos helyen utcákat, intézményeket neveznek el róla. 1991. július 7-én szülőfalujában, folytatva a hozzá fűződő megbecsülést, Kriza János bronzba öntött mellszobrát helyezték el, az európai hírű szobrász, Jecza Péter alkotását. Nagyajtán összegyűjtötték a személyéhez kapcsolódó tárgyakat és művei egyik részét, s emlékszobát rendeztek be. Nevével hívták össze Erdélyben 1990-ben mindazokat, akik a néprajz gyűjtői, kutatói, közreadói voltak, s megalakították a Kriza János Néprajzi Társaságot, amely szüntelen munkálkodó névadójához méltóan számos kiváló eredményt tud felmutatni – egészen napjainkig. Egyben Erdélyben először alakulhatott önálló magyar néprajzi társaság. A Vadrózsákat már többször újból kiadták, bizonyos részeket külön is megjelentettek, de a 200. évforduló tiszteletére Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ, 1863 óta először, változatlanul, hasonmás kiadásban tette közzé.
A Vadrózsák új hajtása Alig zajlottak le a 200. évforduló ünnepségei, máris új, Kriza János köszöntését jelentő kötet látott napvilágot. A kiváló fiatal néprajzkutató, Szakál Anna hosszas keresgélés után összegyűjtötte azokat a leveleket, amelyek tanúi a Vadrózsák születésének és megjelentetésének, sőt, a későbbi fejleményeknek is. Amióta 1911-ben Sebestyén Gyula a Magyar Népköltési Gyűjtemény XI–XII. kötetében másodszor is megjelentette a Vadrózsákat, s csatolta hozzá Kriza János Gyulai Pálhoz írt tizenkét levelét, valamint önéletrajzát, a kutatók arra törekedtek, hogy minél bővebben megismerkedjenek azokkal a levelekkel, amelyeket Kriza János írt, vagy barátai, társai, segítői neki küldtek. Innen-onnan elő-előkerült egy-egy levél, de hiába mutatkozott igény a teljes levelezés megismerésére, ez mindmáig nem valósult meg. Most pedig jelentkezett egy jeles, fiatal Kriza János-kutató, Szakál Anna, aki vállalkozott a sok ideje húzódó feladatra, s viszonylag rövid idő alatt levél- és könyvtárakat végigkutatva összegyűjtötte a megismerhető leveleket, külön kötetben megjelentette, így mindenki számára ismertté és kutathatóvá tette.
Korábban gyakran megállapították, hogy Kriza János népköltészeti gyűjtését többnyire levelezés útján szervezte, hogy a diákjaival közvetlen kapcsolatot tartó tanár tanítványai eltávozta után levelezés segítségével irányította a népköltészet további gyűjtését. A maga szerepét így fogalmazta meg Gyulai Pálhoz 1863. január 9-én írt levelében: „Tán nem tettem éppen haszontalan dolgot e vállalatommal. Erősebbek tegyenek többet. Ennyit önérzettel mondhatok, hogy nálam nélkül többet gyűjtőtársaimnak még képzete sem lett volna a népdalok, balladák becséről – s csak folytonos sürgetésemre, a velem való barátságos viszony folytán indultak neki –, s most is regnálok rajtok minden felé, hogy a mit megmenthetünk, mentsük meg az elveszéstől: mert bizony nagyon kevés tudja, a mi még fennmaradt is.” Nem hagyhatjuk szó nélkül másik levelében közölt megfogalmazását sem: „Annyi érdemem legalább leend, hogy expeditiót bocsátottam ki a nemes vadak felkutatására, hogy arany galiczkába csalogathassuk a jótartásra érdemeseket is.” E paptársakhoz, iskolamesterekhez, barátaihoz írt levelekkel próbálta „aranygaliczkába” a népköltészet korabeli kincseit, s amely levelek számos titkot őriznek személyiségéről s a korról. Összegyűjtésére sokan gondoltak, megvalósítására most került sor. Legtöbbször azt közölték, hogy Kriza János számtalan levelet írt a népköltészeti gyűjtés szervezése során. Faragó József megállapítása 1977-ben: „A levelezésből egy sokfelé ágazó, a múlt század (XIX.) legnagyobb arányú erdélyi magyar folklórgyűjtő és kutatómunkájának körvonalai rajzolódnak ki előttünk; mindez Krizának sok száz, talán több ezer levelébe s ugyanannyi munkaórájába került, de ugyanannyi boldog órát is szerzett számára.” Mindezen általános és hasonló közlések után Szakál Anna átkutatva a számba vehető intézményeket, kapcsolatot keresve családokkal is, Kriza János 559 levelét találta meg, 33 személynek címezve, amelyek közül 59-ben népköltészeti vonatkozású utalások találhatók, a hozzá írt 59 levélnek 21 feladója volt, népköltészetről 19-ben írtak. Nyomban hozzáfűzi, hogy korábbi tanulmányokban különböző kutatók még idéznek egy-egy levélből, de azok eredetijét nem találta meg.
Szakál Anna összegezi a levelek összegyűjtése során a mennyiségre vonatkozó véleményét: „Bár látszólag a legtöbb szóba jöhető levéltár és abban a lehetséges fondok átnézése megtörtént, azonban ahogy új gyűjtők is felbukkanhatnak, úgy szinte valamennyi levéltárban előfordulhat, hogy olyan helyen rejtőznek Krizához vagy a gyűjtőhálózat más tagjához kapcsolható anyagok, amire korábban nem gondoltunk. Így a mostani kötet közreadásával a gyűjtőhálózat feltárása nem tekinthető lezártnak, inkább csak egy forrásfeltáró munka egy állomásának, s csupán találgatni lehet, mekkora lehet(ett) az ő teljes hagyatéka, hány levelet válthatott a gyűjtőivel, mennyi levelet írhatott naponta, hány levél érkezett hozzá egy héten, és mikor tudta ezeket megválaszolni.” Így Szakál Anna kötetében a fenti szempontok és kiegészítések szerint 93 levél teljes szövegét betűhíven közli, kiegészíti még a Kriza János halálát követően írt levelekkel, mintegy, a Vadrózsák utóéletét bemutatva egészen a 131. levélig, majd dokumentumok következnek. Az utólagos pontos eligazodás kedvéért a felsorolás után kimutatásban is közzéteszi, hol, hány levél található. Becses értéknek kell tekintenünk azt a megvalósítást is, hogy a könyvhöz CD-lemezen megtalálható mindenik levél fényképmásolata. További érdemei, hogy filológiai pontossággal ellenőrizte a leveleket: hol, mikor, ki írta, már közölték-e valahol, hol jelent meg; ha többször is idézték, akkor összehasonlította a szövegeket, kimutatta az esetleges elírásokat vagy kihagyásokat.
Pontosságra törekvésének egyetlen bizonyítékát említjük meg, ami egyben egész munkamódszerére is rávilágít: Kriza János közölte a Budai Ilona című balladát. Később egyik kötetben ismételten megjelent, amelyhez jegyzetként fűzték, hogy gyűjtője „1862-ből származó kézirata nyomán, az ő helyesírásával közöljük (EA 3652)”. Tehát minden hitelesítve. Ezt a leltári számmal ellátott közlést később két másik kutató szó szerint átvette, majd ennek hitelt nem adva Szakál Anna a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Archívumában megkereste az eredeti kéziratot. Bizonyos feltevéseket vizsgálva, írásokat összehasonlítva megállapította, hogy a ballada igazi gyűjtője más személy, mint akit eddig közöltek. Sok más mozzanatát is felsorolhatnánk Szakál Anna kutatási módszerének, pontosságra törekvésének, de ehelyett megállapítjuk, hogy a közölt levelek gondos vizsgálatával, közreadásával igen hasznos és fontos szolgálatot tett a népköltészeti kutatásnak, lehetővé tette Kriza János törekvésének megismerését, hitét abban, hogy kellő kitartással, széles körű támogatással, a segítők állandó biztatásával, sok akadály ellenére, évek múlása után is megvalósítható a székely népköltészet első kötetének közreadása. A közölt levelek Kriza János napi vívódásairól, gondjainak szaporulásáról, gyakran egész gondolkodásmódjáról, anyagi aggályairól vallanak, hisz még halála után is a családnak kellett törlesztenie azt az adósságát, mely az első kötet nyomdai költségei miatt fennmaradt. És az is kiderül e levelekből, hogy Kriza János vállalkozását nem csak folklórfeladatnak, hanem azt jóval meghaladó nemzeti ügynek is tekintette. Zárhatjuk azzal e közlésünket, hogy Szakál Anna hiánypótló, értékes művel gazdagította Kriza János hagyatékát, hozzáértő, megbízható, pontos munkája pedig feljogosít arra, hogy leírjuk: Szakál Annáról az elkövetkező időkben még sokszor hallunk. Ezt a munkáját pedig megköszönjük. Nyílik még tavasz a Vadrózsák második kötetének is
A Vadrózsák megjelenését követően, 150 év után is nézzük, hogy Kriza János azt írta a címoldalra: Első kötet. Pedig Kriza – a fent említett levelekből tudhatjuk – már amikor hozzákezdtek Kolozsváron a Vadrózsák nyomdai munkálataihoz, arról írt 1862. július 10-én, hogy készül a második kötet kiadására is, sőt, ugyanazon évben, december 9-én Gyulai Pálnak mutatványt küldött „a Vadrózsák sajtó alá menendő 2ik kötetéből”. S attól kezdve egyre gyakrabban írt arról, hogy „A Vadrózsák IIik kötetét kész vagyok bármikor kiadni”. 1875-ben, a halála előtti napokban is a Vadrózsák második kötetének előkészítésével foglalatoskodott, közben arról is kellett írnia, hogy az első kötet nyomdai költségeit nem tudta kifizetni, de végig él reménye, hogy „…tán nyílik még tavasz a »Vadrózsák« második kötetének is”.
S a tavasz a második kötet megjelenéséhez most, 150 év után érkezett el, amikor a kovásznai származású, a mai sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium elődjében, a 2. sz. Líceumban érettségiző Olosz Katalin néprajztudós, -kutató beteljesítette Kriza János álmát: sok fáradsággal összegyűjtötte mindazt, amit ő a második kötetben szánt közzétenni. Tán ezzel nem árultam el titkot, hisz a kötet a nyomdából már kilépőben, és Szakál Anna is írt róla említett könyvében. S azt is elárulhatjuk a második kötetről, hogy az előzőhöz hasonló terjedelemben jelent meg, hisz az első kötetet 580, a másodikat 570 oldalon nyomtatták. Köszöntjük megvalósítóját, köszönjük az újabb Kriza János-kötetet. Albert Ernő
Szakál Anna: „Így nőtt fejemre a sok vadrózsa…” Levelek, dokumentumok Kriza János népköltészeti gyűjtőtevékenységének történetéhez /Kriza János Néprajzi Társaság, Magyar Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2012.- A Magyar Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 6./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
Kriza János születésének 200. évfordulóján, 2011 nyarán Erdély-szerte számos ünnepségen emlékeztek a székely népköltészet kiváló közreadójáról. Kolozsváron jeles kutatók tudományos értekezleten újabb adalékokkal gyarapították Kriza János halhatatlan életművét mind a székely-magyar folklór, mind az irodalomtörténet szempontjából; korábban nem ismert adatokat is – annyi év után – feltártak.
Ugyanakkor Nagyajtán azt bizonyították két alkalommal is, hogy folyamatosan éltetik szülőfalujában Kriza János emlékét, őrzik vagy felújítják az általa közölt népköltészeti hagyományokat. És éltették emlékét a központi és megyei újságok, összefoglaló film is készült élete főbb mozzanatairól, kiemelve munkásságának jelentőségét – elsősorban a székely folklór feltárásában. És megemlékeztek róla kisebb-nagyobb összejöveteleken a megye több helységében.
Az ünnepségek során emlékezetbe idézték, hogy Nagyajtán Kriza János apja és öccse együttesen 90 éven át papjai voltak e közösségnek, s hogy a tanár és püspök, a népköltészet gyűjtője iránti tiszteletből a kolozsvári diákok, az Unitárius Kollégium önképző körének tagjai elhatározták: a szülőházat emléktáblával jelölik meg, melyhez aprópénzük összegyűjtögetésével teremtették meg az alapot. A sikeres avatóünnepségre 1882. július 30-án – írta a Sepsiszentgyörgyön megjelenő Nemere – Nagyajtáról és a környékről mintegy háromezren gyűltek össze, s az ünneplőket az akkori Magyarország kiemelkedő tudományos és kulturális intézményei képviseletében kiváló megbízottak köszöntötték. Nem feledhetjük azt sem, hogy 1911-ben, születésének századik évfordulóján a köszöntés mellett a Vadrózsákat újból kiadták, hogy 1975-ben, halálának századik évfordulóján Nagyajtán, visszafogottan ugyan, de megemlékeztek a falu szülöttéről. Számos helyen utcákat, intézményeket neveznek el róla. 1991. július 7-én szülőfalujában, folytatva a hozzá fűződő megbecsülést, Kriza János bronzba öntött mellszobrát helyezték el, az európai hírű szobrász, Jecza Péter alkotását. Nagyajtán összegyűjtötték a személyéhez kapcsolódó tárgyakat és művei egyik részét, s emlékszobát rendeztek be. Nevével hívták össze Erdélyben 1990-ben mindazokat, akik a néprajz gyűjtői, kutatói, közreadói voltak, s megalakították a Kriza János Néprajzi Társaságot, amely szüntelen munkálkodó névadójához méltóan számos kiváló eredményt tud felmutatni – egészen napjainkig. Egyben Erdélyben először alakulhatott önálló magyar néprajzi társaság. A Vadrózsákat már többször újból kiadták, bizonyos részeket külön is megjelentettek, de a 200. évforduló tiszteletére Kovászna Megye Tanácsa és a Kovászna Megyei Művelődési Központ, 1863 óta először, változatlanul, hasonmás kiadásban tette közzé.
A Vadrózsák új hajtása Alig zajlottak le a 200. évforduló ünnepségei, máris új, Kriza János köszöntését jelentő kötet látott napvilágot. A kiváló fiatal néprajzkutató, Szakál Anna hosszas keresgélés után összegyűjtötte azokat a leveleket, amelyek tanúi a Vadrózsák születésének és megjelentetésének, sőt, a későbbi fejleményeknek is. Amióta 1911-ben Sebestyén Gyula a Magyar Népköltési Gyűjtemény XI–XII. kötetében másodszor is megjelentette a Vadrózsákat, s csatolta hozzá Kriza János Gyulai Pálhoz írt tizenkét levelét, valamint önéletrajzát, a kutatók arra törekedtek, hogy minél bővebben megismerkedjenek azokkal a levelekkel, amelyeket Kriza János írt, vagy barátai, társai, segítői neki küldtek. Innen-onnan elő-előkerült egy-egy levél, de hiába mutatkozott igény a teljes levelezés megismerésére, ez mindmáig nem valósult meg. Most pedig jelentkezett egy jeles, fiatal Kriza János-kutató, Szakál Anna, aki vállalkozott a sok ideje húzódó feladatra, s viszonylag rövid idő alatt levél- és könyvtárakat végigkutatva összegyűjtötte a megismerhető leveleket, külön kötetben megjelentette, így mindenki számára ismertté és kutathatóvá tette.
Korábban gyakran megállapították, hogy Kriza János népköltészeti gyűjtését többnyire levelezés útján szervezte, hogy a diákjaival közvetlen kapcsolatot tartó tanár tanítványai eltávozta után levelezés segítségével irányította a népköltészet további gyűjtését. A maga szerepét így fogalmazta meg Gyulai Pálhoz 1863. január 9-én írt levelében: „Tán nem tettem éppen haszontalan dolgot e vállalatommal. Erősebbek tegyenek többet. Ennyit önérzettel mondhatok, hogy nálam nélkül többet gyűjtőtársaimnak még képzete sem lett volna a népdalok, balladák becséről – s csak folytonos sürgetésemre, a velem való barátságos viszony folytán indultak neki –, s most is regnálok rajtok minden felé, hogy a mit megmenthetünk, mentsük meg az elveszéstől: mert bizony nagyon kevés tudja, a mi még fennmaradt is.” Nem hagyhatjuk szó nélkül másik levelében közölt megfogalmazását sem: „Annyi érdemem legalább leend, hogy expeditiót bocsátottam ki a nemes vadak felkutatására, hogy arany galiczkába csalogathassuk a jótartásra érdemeseket is.” E paptársakhoz, iskolamesterekhez, barátaihoz írt levelekkel próbálta „aranygaliczkába” a népköltészet korabeli kincseit, s amely levelek számos titkot őriznek személyiségéről s a korról. Összegyűjtésére sokan gondoltak, megvalósítására most került sor. Legtöbbször azt közölték, hogy Kriza János számtalan levelet írt a népköltészeti gyűjtés szervezése során. Faragó József megállapítása 1977-ben: „A levelezésből egy sokfelé ágazó, a múlt század (XIX.) legnagyobb arányú erdélyi magyar folklórgyűjtő és kutatómunkájának körvonalai rajzolódnak ki előttünk; mindez Krizának sok száz, talán több ezer levelébe s ugyanannyi munkaórájába került, de ugyanannyi boldog órát is szerzett számára.” Mindezen általános és hasonló közlések után Szakál Anna átkutatva a számba vehető intézményeket, kapcsolatot keresve családokkal is, Kriza János 559 levelét találta meg, 33 személynek címezve, amelyek közül 59-ben népköltészeti vonatkozású utalások találhatók, a hozzá írt 59 levélnek 21 feladója volt, népköltészetről 19-ben írtak. Nyomban hozzáfűzi, hogy korábbi tanulmányokban különböző kutatók még idéznek egy-egy levélből, de azok eredetijét nem találta meg.
Szakál Anna összegezi a levelek összegyűjtése során a mennyiségre vonatkozó véleményét: „Bár látszólag a legtöbb szóba jöhető levéltár és abban a lehetséges fondok átnézése megtörtént, azonban ahogy új gyűjtők is felbukkanhatnak, úgy szinte valamennyi levéltárban előfordulhat, hogy olyan helyen rejtőznek Krizához vagy a gyűjtőhálózat más tagjához kapcsolható anyagok, amire korábban nem gondoltunk. Így a mostani kötet közreadásával a gyűjtőhálózat feltárása nem tekinthető lezártnak, inkább csak egy forrásfeltáró munka egy állomásának, s csupán találgatni lehet, mekkora lehet(ett) az ő teljes hagyatéka, hány levelet válthatott a gyűjtőivel, mennyi levelet írhatott naponta, hány levél érkezett hozzá egy héten, és mikor tudta ezeket megválaszolni.” Így Szakál Anna kötetében a fenti szempontok és kiegészítések szerint 93 levél teljes szövegét betűhíven közli, kiegészíti még a Kriza János halálát követően írt levelekkel, mintegy, a Vadrózsák utóéletét bemutatva egészen a 131. levélig, majd dokumentumok következnek. Az utólagos pontos eligazodás kedvéért a felsorolás után kimutatásban is közzéteszi, hol, hány levél található. Becses értéknek kell tekintenünk azt a megvalósítást is, hogy a könyvhöz CD-lemezen megtalálható mindenik levél fényképmásolata. További érdemei, hogy filológiai pontossággal ellenőrizte a leveleket: hol, mikor, ki írta, már közölték-e valahol, hol jelent meg; ha többször is idézték, akkor összehasonlította a szövegeket, kimutatta az esetleges elírásokat vagy kihagyásokat.
Pontosságra törekvésének egyetlen bizonyítékát említjük meg, ami egyben egész munkamódszerére is rávilágít: Kriza János közölte a Budai Ilona című balladát. Később egyik kötetben ismételten megjelent, amelyhez jegyzetként fűzték, hogy gyűjtője „1862-ből származó kézirata nyomán, az ő helyesírásával közöljük (EA 3652)”. Tehát minden hitelesítve. Ezt a leltári számmal ellátott közlést később két másik kutató szó szerint átvette, majd ennek hitelt nem adva Szakál Anna a Néprajzi Múzeum Ethnológiai Archívumában megkereste az eredeti kéziratot. Bizonyos feltevéseket vizsgálva, írásokat összehasonlítva megállapította, hogy a ballada igazi gyűjtője más személy, mint akit eddig közöltek. Sok más mozzanatát is felsorolhatnánk Szakál Anna kutatási módszerének, pontosságra törekvésének, de ehelyett megállapítjuk, hogy a közölt levelek gondos vizsgálatával, közreadásával igen hasznos és fontos szolgálatot tett a népköltészeti kutatásnak, lehetővé tette Kriza János törekvésének megismerését, hitét abban, hogy kellő kitartással, széles körű támogatással, a segítők állandó biztatásával, sok akadály ellenére, évek múlása után is megvalósítható a székely népköltészet első kötetének közreadása. A közölt levelek Kriza János napi vívódásairól, gondjainak szaporulásáról, gyakran egész gondolkodásmódjáról, anyagi aggályairól vallanak, hisz még halála után is a családnak kellett törlesztenie azt az adósságát, mely az első kötet nyomdai költségei miatt fennmaradt. És az is kiderül e levelekből, hogy Kriza János vállalkozását nem csak folklórfeladatnak, hanem azt jóval meghaladó nemzeti ügynek is tekintette. Zárhatjuk azzal e közlésünket, hogy Szakál Anna hiánypótló, értékes művel gazdagította Kriza János hagyatékát, hozzáértő, megbízható, pontos munkája pedig feljogosít arra, hogy leírjuk: Szakál Annáról az elkövetkező időkben még sokszor hallunk. Ezt a munkáját pedig megköszönjük. Nyílik még tavasz a Vadrózsák második kötetének is
A Vadrózsák megjelenését követően, 150 év után is nézzük, hogy Kriza János azt írta a címoldalra: Első kötet. Pedig Kriza – a fent említett levelekből tudhatjuk – már amikor hozzákezdtek Kolozsváron a Vadrózsák nyomdai munkálataihoz, arról írt 1862. július 10-én, hogy készül a második kötet kiadására is, sőt, ugyanazon évben, december 9-én Gyulai Pálnak mutatványt küldött „a Vadrózsák sajtó alá menendő 2ik kötetéből”. S attól kezdve egyre gyakrabban írt arról, hogy „A Vadrózsák IIik kötetét kész vagyok bármikor kiadni”. 1875-ben, a halála előtti napokban is a Vadrózsák második kötetének előkészítésével foglalatoskodott, közben arról is kellett írnia, hogy az első kötet nyomdai költségeit nem tudta kifizetni, de végig él reménye, hogy „…tán nyílik még tavasz a »Vadrózsák« második kötetének is”.
S a tavasz a második kötet megjelenéséhez most, 150 év után érkezett el, amikor a kovásznai származású, a mai sepsiszentgyörgyi Mikes Kelemen Főgimnázium elődjében, a 2. sz. Líceumban érettségiző Olosz Katalin néprajztudós, -kutató beteljesítette Kriza János álmát: sok fáradsággal összegyűjtötte mindazt, amit ő a második kötetben szánt közzétenni. Tán ezzel nem árultam el titkot, hisz a kötet a nyomdából már kilépőben, és Szakál Anna is írt róla említett könyvében. S azt is elárulhatjuk a második kötetről, hogy az előzőhöz hasonló terjedelemben jelent meg, hisz az első kötetet 580, a másodikat 570 oldalon nyomtatták. Köszöntjük megvalósítóját, köszönjük az újabb Kriza János-kötetet. Albert Ernő
Szakál Anna: „Így nőtt fejemre a sok vadrózsa…” Levelek, dokumentumok Kriza János népköltészeti gyűjtőtevékenységének történetéhez /Kriza János Néprajzi Társaság, Magyar Unitárius Egyház, Kolozsvár, 2012.- A Magyar Unitárius Egyház Gyűjtőlevéltárának és Nagykönyvtárának kiadványai 6./
Háromszék (Sepsiszentgyörgy).
2013. december 28.
In memoriam dr. Páter Zoltán (1929–2013)
Életének 84. évében, két nappal születésnapja után, elhunyt dr. Páter Zoltán nyugalmazott tanár, egyetemi oktató, kiváló matematikus.
Édesapja, Páter Ernő (1892–1979) kiváló, aranydiplomás erdészmérnök volt, aki még Selmecbányán végezte az erdészeti egyetemet. Zoltán fia 1929. dec. 17-én született Marosvásárhelyen. A négy elemi osztályt Palotailván végezte, ahol az édesapja szolgálatot teljesített, az első két gimnáziumi osztályt Szászrégenben, az Evangélikus Gimnáziumban. A harmadik gimnáziumi osztálytól nyolcadikig a marosvásárhelyi Református Kollégiumba járt, ahol 1948-ban érettségizett. 1948–1951 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem hallgatója és 1951. október 1–1952. október 1. között tanársegéd a Bolyai Tudományegyetemen. Kimagasló matematikus volt az egyetemen is. (Prof. dr. Gábos Zoltán fizikaprofesszor 50 év múlva is emlegette kiváló feladatmegoldásait.) De az osztályharcban politikai okból eltávolították az egyetemről! Ugyanis édesapját – alaptalanul – politikailag elítélték. Ezzel megtörtek egy ígéretesnek induló tudományos pályát. 1953. január 1. és 1955. szeptember 15. között vasesztergályos a helyi ipari vállalatnál (I.L.I.C. Kolozsvár). Páter Zoltán felül tudott emelkedni ezen a csapáson, vasesztergályosként is megállta a helyét. 1955. szeptember 15-től kihelyezték a baróti magyar tannyelvű középiskolába, ahol 1961. szept. 1-ig tanított. 1961. szept. 1-től 1966. szept. 1-ig tanított a 2- es Sz. Líceumban Sepsiszentgyörgyön. 1966. szept. 1-től 1969. szept. 1-ig doktorandus a Bukaresti Tudományegyetemen. A doktori disszertációjának címe: Függvényalgebrák, és a neves román logicista Grigore Moisil volt a témavezetője. Kedves anekdota, hogy abban a durva pártállamban Moisil akadémikus azon kevesek közé tartozott, akik a tudást és a közölt dolgozatok eredetiségét nézték és nem a jelölt származását és a pártban betöltött funkciót, aktivitást, ahogy ez Moisil halála után mind gyakoribb és gyakoribb lett. (Amíg Moisil élt, Elena Ceausescut sem vehették be a Román Tudományos Akadémiába. Mikor egy aparátcsik akadémikus Elena Ceausescu elvtársnőt javasolta akadémikusnak, Moisil csak ennyit mondott: "Hai sa fim seriosi" »Legyünk komolyak«. Aztán Moisil elment Kanadába egy konferenciára, és onnan koporsóban hozták haza. Feltételezhetően megmérgezték.)
Abban az időben a román matematika a francia irányvonalon haladt, a kategóriaelmélet volt a fő irány és a mindent átfogó és megoldó csodaműszer. Páter Zoltán ebben a témában nem ásta bele annyira magát, ahogyan ezt a doktori felvételin megkövetelték. De Moisil professzornak akkora szava volt, hogy figyelembe vette Páter Zoltán addig közölt dolgozatainak értékét és az alapján kiadta, hogy igenis fel kell venni doktorandusznak. Páter Zoltán lényegében matematikai logikával foglalkozott és nagyon eredetiek a dolgozatai. Fő hivatása nem az volt, hogy matematikát tanít, hanem, hogy matematikát művel. Nagyon jellemző tevékenységére Kant tanítása, Kant ugyanis azt vallotta, hogy "Nem filozófiát tanítok, hanem én megtanítom önöket filozofálni". Sajnos, az élet nem sok lehetőséget adott arra, hogy eredeti gondolatait mind kifuttassa. A doktorátus sikeres megvédése után még egy félévet tanított Sepsiszentgyörgyön, utána a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára került mint adjunktus. Sajnos, itt is csak nyolc évet dolgozott, mert a főiskolát a Ceausescu-rezsim 1978-ban fölszámolta. A nyugdíjig hátralévő 12 évből hét évet a Bolyai Farkas középiskolában, két évet az Al. Papiu Ilarian középiskolában, a többi éveket mint magántanár vészelte át. De nem szűnt matematikát alkotni ezekben a mostoha években sem. 1990. január 1-től vonult nyugdíjba, 1994-ig még tanított az ökumenikus Kántor- és Tanítóképző Főiskolán, és nagy alapossággal végezte eredeti logikai vizsgálatait, közölte szerényen dolgozatait.
Nehéz korban élt, ha 1952-ben nem teszik ki a Bolyai egyetemről, ma Erdély egyik legkiválóbb professzorát tisztelnénk benne. Így is kutatott és dolgozott, de elszigetelődött a tudományos világtól. Akik közelebbről megismerhettük, tudtuk, hogy egy ragyogó koponya. Erdély egyik tehetséges logicistáját vesztettük el halálával. Kedves Zoltán bácsi, nyugodj békében!
Oláh-Gál Róbert
Népújság (Marosvásárhely)
Életének 84. évében, két nappal születésnapja után, elhunyt dr. Páter Zoltán nyugalmazott tanár, egyetemi oktató, kiváló matematikus.
Édesapja, Páter Ernő (1892–1979) kiváló, aranydiplomás erdészmérnök volt, aki még Selmecbányán végezte az erdészeti egyetemet. Zoltán fia 1929. dec. 17-én született Marosvásárhelyen. A négy elemi osztályt Palotailván végezte, ahol az édesapja szolgálatot teljesített, az első két gimnáziumi osztályt Szászrégenben, az Evangélikus Gimnáziumban. A harmadik gimnáziumi osztálytól nyolcadikig a marosvásárhelyi Református Kollégiumba járt, ahol 1948-ban érettségizett. 1948–1951 között a kolozsvári Bolyai Tudományegyetem hallgatója és 1951. október 1–1952. október 1. között tanársegéd a Bolyai Tudományegyetemen. Kimagasló matematikus volt az egyetemen is. (Prof. dr. Gábos Zoltán fizikaprofesszor 50 év múlva is emlegette kiváló feladatmegoldásait.) De az osztályharcban politikai okból eltávolították az egyetemről! Ugyanis édesapját – alaptalanul – politikailag elítélték. Ezzel megtörtek egy ígéretesnek induló tudományos pályát. 1953. január 1. és 1955. szeptember 15. között vasesztergályos a helyi ipari vállalatnál (I.L.I.C. Kolozsvár). Páter Zoltán felül tudott emelkedni ezen a csapáson, vasesztergályosként is megállta a helyét. 1955. szeptember 15-től kihelyezték a baróti magyar tannyelvű középiskolába, ahol 1961. szept. 1-ig tanított. 1961. szept. 1-től 1966. szept. 1-ig tanított a 2- es Sz. Líceumban Sepsiszentgyörgyön. 1966. szept. 1-től 1969. szept. 1-ig doktorandus a Bukaresti Tudományegyetemen. A doktori disszertációjának címe: Függvényalgebrák, és a neves román logicista Grigore Moisil volt a témavezetője. Kedves anekdota, hogy abban a durva pártállamban Moisil akadémikus azon kevesek közé tartozott, akik a tudást és a közölt dolgozatok eredetiségét nézték és nem a jelölt származását és a pártban betöltött funkciót, aktivitást, ahogy ez Moisil halála után mind gyakoribb és gyakoribb lett. (Amíg Moisil élt, Elena Ceausescut sem vehették be a Román Tudományos Akadémiába. Mikor egy aparátcsik akadémikus Elena Ceausescu elvtársnőt javasolta akadémikusnak, Moisil csak ennyit mondott: "Hai sa fim seriosi" »Legyünk komolyak«. Aztán Moisil elment Kanadába egy konferenciára, és onnan koporsóban hozták haza. Feltételezhetően megmérgezték.)
Abban az időben a román matematika a francia irányvonalon haladt, a kategóriaelmélet volt a fő irány és a mindent átfogó és megoldó csodaműszer. Páter Zoltán ebben a témában nem ásta bele annyira magát, ahogyan ezt a doktori felvételin megkövetelték. De Moisil professzornak akkora szava volt, hogy figyelembe vette Páter Zoltán addig közölt dolgozatainak értékét és az alapján kiadta, hogy igenis fel kell venni doktorandusznak. Páter Zoltán lényegében matematikai logikával foglalkozott és nagyon eredetiek a dolgozatai. Fő hivatása nem az volt, hogy matematikát tanít, hanem, hogy matematikát művel. Nagyon jellemző tevékenységére Kant tanítása, Kant ugyanis azt vallotta, hogy "Nem filozófiát tanítok, hanem én megtanítom önöket filozofálni". Sajnos, az élet nem sok lehetőséget adott arra, hogy eredeti gondolatait mind kifuttassa. A doktorátus sikeres megvédése után még egy félévet tanított Sepsiszentgyörgyön, utána a marosvásárhelyi Pedagógiai Főiskolára került mint adjunktus. Sajnos, itt is csak nyolc évet dolgozott, mert a főiskolát a Ceausescu-rezsim 1978-ban fölszámolta. A nyugdíjig hátralévő 12 évből hét évet a Bolyai Farkas középiskolában, két évet az Al. Papiu Ilarian középiskolában, a többi éveket mint magántanár vészelte át. De nem szűnt matematikát alkotni ezekben a mostoha években sem. 1990. január 1-től vonult nyugdíjba, 1994-ig még tanított az ökumenikus Kántor- és Tanítóképző Főiskolán, és nagy alapossággal végezte eredeti logikai vizsgálatait, közölte szerényen dolgozatait.
Nehéz korban élt, ha 1952-ben nem teszik ki a Bolyai egyetemről, ma Erdély egyik legkiválóbb professzorát tisztelnénk benne. Így is kutatott és dolgozott, de elszigetelődött a tudományos világtól. Akik közelebbről megismerhettük, tudtuk, hogy egy ragyogó koponya. Erdély egyik tehetséges logicistáját vesztettük el halálával. Kedves Zoltán bácsi, nyugodj békében!
Oláh-Gál Róbert
Népújság (Marosvásárhely)
2015. március 30.
„Sosem szabad feladni” -
beszélgetés G. Szabó Ferenc gidófalvi költő-íróval –
A nyolcvanas évek derekától számítva sok verse, írása jelent meg országos és helyi lapokban, irodalmi mellékletek hasábjain a Gidófalván élő G. Szabó Ferencnek. A kenyerét jelenleg biztonsági őrként kereső alkotót mindig is vonzotta az irodalom. Az írás megnyugtatja, értelmet ad a hétköznapjainak. Tavaly decemberben jelent meg első verseskötete a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadó jóvoltából, Létdac címmel.
– Honnan indult? Mikor került kapcsolatba az irodalommal?
– 1968. december 29-én születtem Gidófalván, ötödik osztályig itt jártam iskolába. Édesanyám nagyon szeret szavalni, énekelni, rengeteg régi verset tud kívülről még most is. Mikor kicsi voltam, sok mesét olvastak nekem és a testvéreimnek, ebbe nőttem bele. Később Sepsiszentgyörgyre kerültem, az akkori 7-es Számú Általános Iskolában tanultam, majd a 2-es líceumban végeztem a középiskolát, építészeti szakon. Itt nagyon jó tanáraim voltak, Ráduly Gitta tanította az irodalmat, nagyon szerettem a humán tantárgyakat, a reáltárgyakban nem voltam erős.
– Hol jelentek meg az első írásai?
– Az Ifjúmunkásban. Lázár László volt akkor a főszerkesztő. Olyan írásokat is beküldtem, amelyek rendszerellenesnek minősültek, így a főszerkesztő óva intett, ha ezt így folytatom, többé nem fogják hagyni, hogy bárhol is publikáljak. 1990 után már az Ifi Fórum, a Zabhegyező ifjúsági lapokban is jelentek meg verseim, rövid prózáim. A legtöbb szerzeményemet a Romániai Magyar Szóhoz küldtem be, a Szabad Szombat elnevezésű irodalmi-kulturális melléklet számára, majd az Új Magyar Szó Színkép kulturális mellékletében is jelentek meg írásaim.
– Mit jelent önnek az írás?
– Körülbelül 6–7 évig nem akartam, hogy közöljék az írásaimat, mert az is egyfajta stresszel jár, ha közreadják a művedet, de magamnak azért csak írtam, mert ha ezt nem teszem, akkor nem igazán vagyok jól. A lírát közelebb érzem magamhoz, abban jobban ki tudom „tombolni” magam. Sokan azt mondják, a verseim szomorú hangvételűek. Talán valóban kissé borúlátóak, de ilyen az élet is, erről az oldaláról is írni kell, nem csak a szerelemről meg a pozitív érzésekről. Biztonsági őrként dolgozom, egy helyben 24 órát kell ülnöm, ilyenkor írással töltöm az időt. Van egy laptopom, azon alkotok.
– Az első verseskötete címe Létdac. Miért ezt a címet választotta?
– A cím azt akarja sugallni, hogy soha nem szabad feladni, tovább kell lépni, még akkor is, ha nagy pofont kapunk az élettől. A negatív történéseken túl kell lépni, újra kell kezdeni. Mindig küzdeni kell a céljainkért. Közelebbi terveim között szerepel egy novelláskötet kiadása, erre is gyűjtöm az írásaimat.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
beszélgetés G. Szabó Ferenc gidófalvi költő-íróval –
A nyolcvanas évek derekától számítva sok verse, írása jelent meg országos és helyi lapokban, irodalmi mellékletek hasábjain a Gidófalván élő G. Szabó Ferencnek. A kenyerét jelenleg biztonsági őrként kereső alkotót mindig is vonzotta az irodalom. Az írás megnyugtatja, értelmet ad a hétköznapjainak. Tavaly decemberben jelent meg első verseskötete a marosvásárhelyi Garabontzia Kiadó jóvoltából, Létdac címmel.
– Honnan indult? Mikor került kapcsolatba az irodalommal?
– 1968. december 29-én születtem Gidófalván, ötödik osztályig itt jártam iskolába. Édesanyám nagyon szeret szavalni, énekelni, rengeteg régi verset tud kívülről még most is. Mikor kicsi voltam, sok mesét olvastak nekem és a testvéreimnek, ebbe nőttem bele. Később Sepsiszentgyörgyre kerültem, az akkori 7-es Számú Általános Iskolában tanultam, majd a 2-es líceumban végeztem a középiskolát, építészeti szakon. Itt nagyon jó tanáraim voltak, Ráduly Gitta tanította az irodalmat, nagyon szerettem a humán tantárgyakat, a reáltárgyakban nem voltam erős.
– Hol jelentek meg az első írásai?
– Az Ifjúmunkásban. Lázár László volt akkor a főszerkesztő. Olyan írásokat is beküldtem, amelyek rendszerellenesnek minősültek, így a főszerkesztő óva intett, ha ezt így folytatom, többé nem fogják hagyni, hogy bárhol is publikáljak. 1990 után már az Ifi Fórum, a Zabhegyező ifjúsági lapokban is jelentek meg verseim, rövid prózáim. A legtöbb szerzeményemet a Romániai Magyar Szóhoz küldtem be, a Szabad Szombat elnevezésű irodalmi-kulturális melléklet számára, majd az Új Magyar Szó Színkép kulturális mellékletében is jelentek meg írásaim.
– Mit jelent önnek az írás?
– Körülbelül 6–7 évig nem akartam, hogy közöljék az írásaimat, mert az is egyfajta stresszel jár, ha közreadják a művedet, de magamnak azért csak írtam, mert ha ezt nem teszem, akkor nem igazán vagyok jól. A lírát közelebb érzem magamhoz, abban jobban ki tudom „tombolni” magam. Sokan azt mondják, a verseim szomorú hangvételűek. Talán valóban kissé borúlátóak, de ilyen az élet is, erről az oldaláról is írni kell, nem csak a szerelemről meg a pozitív érzésekről. Biztonsági őrként dolgozom, egy helyben 24 órát kell ülnöm, ilyenkor írással töltöm az időt. Van egy laptopom, azon alkotok.
– Az első verseskötete címe Létdac. Miért ezt a címet választotta?
– A cím azt akarja sugallni, hogy soha nem szabad feladni, tovább kell lépni, még akkor is, ha nagy pofont kapunk az élettől. A negatív történéseken túl kell lépni, újra kell kezdeni. Mindig küzdeni kell a céljainkért. Közelebbi terveim között szerepel egy novelláskötet kiadása, erre is gyűjtöm az írásaimat.
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)
2016. július 14.
Ami elveszett
Ballagásunk, kicsengetésünk harmincadik évfordulóját ünnepeltük. A régi osztálytársak – örökmozgó szervezőink – elintézték, hogy az osztályfőnöki órára az egykori 2. Számú Ipari Líceumban, a mai Mihai Viteazul Nemzeti Kollégiumban kerüljön sor. Sokan ott voltunk az ódon épület falai között. Akadt, aki igazoltan hiányzott, más lezárt fejezetnek gondolja élete iskolai szakaszát, azért nem tartott velünk.
Az osztálytársak a régiek mAradtak, az eltelt harminc év egyikünkön sem látszik. Az oszi is a régi, régi az örökösen kotnyeleskedő esperesünk, a kémiai elemek csempelapokra festett táblázata a „kicsi” kémialaborban. A felidézett emlékek is a régiek, még ha volt is némi zavar a kicsengetést követő illegális bulival kapcsolatos megtorlásokat illetően. De egyéb semmi nem a régi. Nem ismerős Vitéz Mihály mellszobra az iskola leaszfaltozott parkjában. Az uralkodó arcképe a szomszédos tűzfalon ugyancsak nincs az emlékek között. És nem emlékeztünk a főbejárat utáni előtérben a vitéz alakját megörökítő domborműre sem. Úgy egyáltalán: semmi emlékünk nincs a nagy férfiút illetően. Igaz, mikor mi ott koptattuk a padokat, a nemzeti kollégium felirat sem díszelgett az épület homlokzatán.
Nem ítélhetjük el azokat, akik iskolánkat saját ízlésük, nemzeti érzésük szerint alakították. De bajom, bajunk van azokkal, akik a kilencvenes évek elején politikai alku tárgyává tették régi iskolánkat – még akkor is, ha a tanodáról való lemondás ára az volt, hogy két magyar nyelvű líceum működhessen a városban. Tudjuk, látjuk: a könyves-gyertyás tüntetések óta is sok a hátrányos megkülönböztetés a magyar anyanyelvű oktatás kárára. Keményebben kellett volna alkudozni akkor, s azóta is. Folyamatosan. Az osztályfőnöki órán senki nem beszélt a szemet szúró változásról. Az oszi ugyan félszóval említette, hogy lenne, mit mondani az iskoláról, de bővebben nem fejtette ki véleményét. Mindannyian elsiklottunk a téma mellett. Pedig éreztük: ez az iskola nem az az iskola, hiába mAradtunk meg mi régieknek, az ügyben tehetetlenek vagyunk. Régi iskolánk számunkra – és utódaink számára – elveszett. Végleg.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)
Ballagásunk, kicsengetésünk harmincadik évfordulóját ünnepeltük. A régi osztálytársak – örökmozgó szervezőink – elintézték, hogy az osztályfőnöki órára az egykori 2. Számú Ipari Líceumban, a mai Mihai Viteazul Nemzeti Kollégiumban kerüljön sor. Sokan ott voltunk az ódon épület falai között. Akadt, aki igazoltan hiányzott, más lezárt fejezetnek gondolja élete iskolai szakaszát, azért nem tartott velünk.
Az osztálytársak a régiek mAradtak, az eltelt harminc év egyikünkön sem látszik. Az oszi is a régi, régi az örökösen kotnyeleskedő esperesünk, a kémiai elemek csempelapokra festett táblázata a „kicsi” kémialaborban. A felidézett emlékek is a régiek, még ha volt is némi zavar a kicsengetést követő illegális bulival kapcsolatos megtorlásokat illetően. De egyéb semmi nem a régi. Nem ismerős Vitéz Mihály mellszobra az iskola leaszfaltozott parkjában. Az uralkodó arcképe a szomszédos tűzfalon ugyancsak nincs az emlékek között. És nem emlékeztünk a főbejárat utáni előtérben a vitéz alakját megörökítő domborműre sem. Úgy egyáltalán: semmi emlékünk nincs a nagy férfiút illetően. Igaz, mikor mi ott koptattuk a padokat, a nemzeti kollégium felirat sem díszelgett az épület homlokzatán.
Nem ítélhetjük el azokat, akik iskolánkat saját ízlésük, nemzeti érzésük szerint alakították. De bajom, bajunk van azokkal, akik a kilencvenes évek elején politikai alku tárgyává tették régi iskolánkat – még akkor is, ha a tanodáról való lemondás ára az volt, hogy két magyar nyelvű líceum működhessen a városban. Tudjuk, látjuk: a könyves-gyertyás tüntetések óta is sok a hátrányos megkülönböztetés a magyar anyanyelvű oktatás kárára. Keményebben kellett volna alkudozni akkor, s azóta is. Folyamatosan. Az osztályfőnöki órán senki nem beszélt a szemet szúró változásról. Az oszi ugyan félszóval említette, hogy lenne, mit mondani az iskoláról, de bővebben nem fejtette ki véleményét. Mindannyian elsiklottunk a téma mellett. Pedig éreztük: ez az iskola nem az az iskola, hiába mAradtunk meg mi régieknek, az ügyben tehetetlenek vagyunk. Régi iskolánk számunkra – és utódaink számára – elveszett. Végleg.
Bokor Gábor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)