Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
év
1956-os Vitézi Lovagrend Világszövetsége (Budapest, Magyarország)
6 tétel
2005. október 7.
Székelyudvarhelyen rövid műsorral, valamint koszorúzással emlékeztek az 1848-as szabadságharc áldozataira a Márton Áron téri Vasszékely-szobornál. A Polgármesteri Hivatal szervezte megemlékezésen Szász Jenő polgármester adózott a tizenhárom aradi vértanú emlékének. „Az aradi vértanúk méltósággal haltak meg hazájukért. Nekünk pedig az a dolgunk, hogy méltósággal kiálljunk az elveink mellett, az önrendelkezési jogunkért vagy éppen a kettős állampolgárságért, hogy hűek legyünk a nagy elődökhöz, és annak tudatában élhessünk, hogy minden tőlünk telhetőt megtettünk nemzetünk felemelkedéséért”– mondta Szász Jenő. Gyergyószentmiklóson délelőtt a Polgármesteri Hivatal, a Volt Politikai Foglyok Gyergyói Szövetsége, az 1956-os Vitézi Lovagrend és a Lorántffy Zsuzsanna Nőegylet tisztelgett a Kiss Antal honvédőrnagy kopjafájánál szervezett koszorúzáson. Az aradi 13-ról Kontesveller József alpolgármester emlékezett. Délután a Földváry Károly Hagyományőrző Huszár Egyesület és a Tarisznyás Márton Múzeum szervezett közös megemlékezést. Csergő Tibor múzeumigazgató köszöntője után Somogyi Győzőnek a magyar hősöket ábrázoló táblaképeiből a múzeumban rendezett kiállítását Balázs József méltatta. /Szász Emese, Bajna György: Megyénkben is megemlékeztek a vértanúkról. = Hargita Népe (Csíkszereda), okt. 7./
2007. március 2.
A Romániai Volt Politikai Foglyok Országos Szövetségének Hargita Megyei Tagozata mély felháborodását fejezi ki a magyarországi rendőrség azon rendelkezése miatt, hogy megtiltotta a magyarországi Volt Politikai Foglyok (POFOSZ) és az ‘56-os Vitézi Rend tagjainak a megemlékezés koszorúinak elhelyezését a kommunista diktatúra áldozatainak emlékére a Kossuth téri emlékhelyen. Úgy tűnik, hogy a jelenlegi magyar kormány 18 évvel a rendszerváltás után még mindig nem mer egyértelműen az áldozatokkal együtt emlékezni. (Szilágyi Árpád elnök) /Tiltakozás. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 2./
2014. október 27.
Pokoljárás ártatlan verssorok miatt
„Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomó gépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen” – beszélgetés vitéz Gráma Jánossal, a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkárával.
– Amint 1401 nap a pokolban című könyvében is leírja, egy ön által tizenhét esztendősen írt, de nem közölt vers miatt tartoztatták le tizenkilenc éves korában, 1959 őszén, és ítélték nyolc év kemény börtönbüntetésre. Egy mai tizenkilenc esztendősnek mindez felfoghatatlannak tűnhet.
– Nemcsak egy mainak, nekem is annak tűnt. Alig kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, amikor a visszeres lábamat műteni kellett, így bekerültem a kolozsvári Herbák-kórházba. Ott ismerkedtem meg egy középiskolás, helyes és szintén irodalomkedvelő kislánnyal, akiről kiderült, hogy verseket ír. Miután mindketten meggyógyultunk, arra kért, mutassam meg a költeményeit az irodalmi körünk tagjainak. Úgy ítélvén, hogy alkotásai se nem értékesek, se nem érdekesek, nem foglalkoztam velük. Én sem tartottam magam költőnek, de azért olyasmiket, hogy „bezzeg a Szovjetunióba viszik a búzát” vagy „kopott sarkú cipőben indul reggel korán a munkás dolgozni, hogy megkereshesse a mindennapi kenyerét”, mégsem írtam.
Gráma János
1939. augusztus 19-én született a ma már Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. Iskolai tanulmányait Régenben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte. 1958-ban bejutott a kolozsvári református teológiára, ahol elsőéves diákként, 1959. március 15-én letartoztatták. Az év augusztus 19-én nyolc év szabadságvesztésre ítélték, majd négy év után kegyelemben részesült.
Fogságáról két könyvet írt, a Játék a szívvel és az 1401 nap a pokolban címűt, ugyanakkor Hangulatok címmel verseskötetet jelentetett meg. 2005-től a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkára, 2003-ban az 1956-os Vitézi Lovagrend vitézzé avatta. A börtönben tanúsított kiállásáért megkapta a Magyar Köztársaság 1956-os Emlékérmét, a Magyarországi Politikai Foglyok Szövetsége A Hazáért érdemkeresztet adományozta neki.
A lány viszont mindegyre győzködött, sőt nálam nagyobb diákokat is próbált rávenni, hogy verseit juttassák el azoknak, akik véleményezni tudnák. Én szégyelltem megmondani, hogy még olyan kicsi vagyok azon az egyetemen, hogy gólyaként szinte észre se vesznek. Hogy a versei gyengék, végképp nem akartam a szemébe mondani. Egyik idősebb diáktársam a tudtom nélkül kivette a fiókomból, de – amint utólag kiderült – nem az irodalmi körben, hanem az állambiztonsági szerveknél mutatta be.
Ezek után a Szekuritáté házkutatást tartott nálam, és megtalálta az én tizenhétévesen, az ’56-os forradalom hevében írt versemet, ami így kezdődött: Magyar népem, oh, én szép nemzetem… Ezekben a sorokban gyökerezik a letartoztatásom, elítélésem, meghurcoltatásom, megbélyegzésem. Érdekes, hogy egyetlen embernek mutattam meg, ő lemásolta és továbbadta. Ezt az embert tanúként hallgatták ki, a többit velem együtt, börtönbe vetették. Tizenhármunkat a teológiáról és a középiskolás lányt.
– Említette, hogy nem számított a nyolcéves szabadságvesztésről szóló ítéletre. Akkoriban viszont már mindenre lehetett számítani a kommunista államapparátus hatóságok részéről.
– Azért búslakodtam, hogy mire szabadulok, 27 esztendős leszek. Pap már nem lehetek, mihez kezdek, hova megyek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Én akkor is, később is ártatlannak vallottam magam. Mi a bűn néhány, más által írt, roppant gyenge vers megőrzésében? Mi a bűn egy, a saját nemzetedről szóló vers megírásában? De sajnos a rezsim hóhérai nem e logikát követték. Azt kérdezték a vallatóim, miért nem jelentettem. Engem a családban is, a teológián is arra tanítottak, hogy szeressem a felebarátomat, nem azt, hogy besúgjam. Ügyvédnőm hiába kérte a legkisebb büntetést, Macskási Pál, a híres-hírhedt bíró nem volt tekintettel arra, hogy a versemet még kiskorúként írtam; tiltott iratok írása és terjesztése miatt – huszadik születésnapomon, 1959. augusztus 19-én – nyolcéves börtönbüntetésre ítélt.
Ebből végül négyet kellett leülnöm. A Szekuritáté zárkájából a kolozsvári börtönbe vittek át, majd az ítélethirdetés után nyomban Szamosújvárra zártak be. Egy ötször ötös cellában mintegy százan voltunk bezsúfolva, fej-láb pózban ketten egy ágyban, három-három szinten. De még így sem jutott mindenkinek hely, volt, aki a hideg cementen aludt. A zárka egyik sarkában két cseber állt, az egyikben víz volt, a másikba a szükségleteinket végeztük. Még vécépapírt sem adtak. Közben a bedeszkázott ablakokon sem kilátni, sem friss levegőhöz jutni nem lehetett. Hogy bizonygassák hatalmukat, a csebrek kivitelekor az őrök meglökdöstek vagy elakasztottak. Aztán addig ütöttek, amíg a ruhánkkal fel nem töröltük a kifolyt szarlét. Ezt megismételték szintén minden ok nélkül akkor is, amikor napközben berontottak a zárkába.
Egy idő után megengedték, hogy dolgozzak, aminek örültem, hisz amíg a helyi bútorgyárban voltam, mégiscsak szabad levegőn voltam. Éjszakánként egy kezdetleges szalagfűrészen bontásból származó gerendákból kellett fosznideszkát vágnunk. Bizony a fában maradt szegek miatt a szalag gyakran elszakadt, engem meg a munka szabotálásáért időnként jól megvertek. „Sabotezi, banditule, hai cu mine!” (Szabotálsz, bandita, gyere velem!) – üvöltötte az őr, majd lehasaltatva úgy megbotozott, hogy odacsináltam. Egy éjjel azonban már nem a gyárba, hanem az állomásra vittek, és marhavagonokba tuszkoltak.
Amikor a vonat Dédára ért, mintegy 35 kilométerre az én drága szülőfalumtól, Radnótfájától, gondolatban hazarepültem a szüleimhez, drága testvéreimhez és az aranyos nagymamámhoz, aki mielőtt az egyetemre kerültem, azt mondta: „Janika, most látlak utoljára!” Igen, úgy éreztem, meghalni visznek. Nem mondták, hova, de tudtuk: jobb sorsunk nem lesz. Nem is lehetett, hisz a Duna-deltában Stoineşti-en egy olyan, nádból és fűzfaágakból készült, munkatábori akolban laktunk, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, csak úgy fújt keresztül rajta a szél, és ömlött be az eső. A nyári ruháinkat csak január 19-én válthattuk télire. Egy-egy ásóval, lapáttal és talicskával mindannyiunkat odavezényeltek egy 24 méter széles és 8 méter magas töltést építeni.
Az első nap nem volt gond, de másnaptól kegyetlen normát szabtak ki, és aki nem teljesítette, megverték. Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomógépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen. A gát öt kilométerre volt a szálláshelyünktől, nekünk pedig naponta kétszer, futólépésben kellett megtennünk ezt a távot. Még a nyolcvanesztendős Balássy Károly bácsit, a zilahi földbirtokost is erre kényszerítették. Aki nem tudott szaladni és lemaradt, botokkal ütötték, és ráuszították a kutyákat. Leírhatatlan élvezettel botoztak, főleg a kiskatonák.
Ez ment egy ideig, aztán kitanultuk, miként lehet csalni és átejteni a brigádost meg a szekus őrmestert. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Amikor befejeztük, azt hittük, kész, mehetünk haza. Errefel átvittek a szomszéd lágerbe, a salciai munkatáborba, ahol ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a feladat várt ránk. A következő stációm Periprava volt, ahol mezőgazdasági munkára fogtak. Meg voltam győződve, hogy télen majd nádat vágatnak velünk, ami egy nagyon kegyetlen munka, de hál’ Istennek 1963 januárjában szabadultam.
– Addig sosem fordult meg a fejében, hogy szökéssel próbálkozzék?
– A szamosújvári börtönből?! Vagy a Deltából?! Hova? A Szovjetunióba, mint a Scurtu nevű, oroszul kitűnően beszélő, kisportolt fiú, akit elkaptak, és mindannyiunk szeme láttára félholtra vertek? Ennek dacára egyszer mégis rám fogták, hogy meg akartam szökni, és engem is jól elvertek. Az egyik katona odaszólított magához, hogy az ételes edényeit vigyem a teherautójukhoz. Megörültem, tudván, ilyenkor a maradékot ki lehet nyalni. De amint belekezdtem volna, a levegőbe lőtt és kiabálni kezdte, hogy el akartam szökni.
Parancsnoka, a Szováta mellőli Bíró Mihály szidta, mint a bokrot a szégyenteljes gesztusa miatt. De hiába, az őrök engem már megint vertek, a kiskatona meg hazamehetett egy pár napra. A legkegyetlenebb őr Grecu volt, aki sorakozó után azzal szórakozott, hogy előreszólította a betegeket. Aki kilépett a sorból, hasra fektette, és jól megtaposta. Ezután diadalittasan elkiáltotta magát: „Látjátok, nem végeztem orvosi egyetemet, mégis meg tudom gyógyítani az egész társaságot!”
– Ilyen körülmények között hihető volt, hogy négy év után azt mondják: Gráma, mehet haza?
– A verések gyakoriságából ki lehetett hámozni, hogy 1962-re valamelyest enyhültek a körülmények, de a szabadság szele még nem csapott meg. 1963. január 29-én szabadultam. Azelőtt egy nappal, amikor kijöttem a vécéről se szó, se beszéd, megbilincseltek és bezártak. Csak másnap hajnalban mondták meg, hogy kész, mehetünk be Peripravára. Egyesek közülünk már tudták, hogy ez a szabadulást jelenti; nekem valahogy nem jött, hogy higgyem. De mind a húszan elhűlve bámultunk, és nem tudtuk, mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt. Semmi őrség, semmi sorakoztatás.
Derékig érő hóban, szélfújásban a folyam mentén gyalogoltunk be a peripravai börtönbe. Beesteledett, mire odaértünk. Másnap Sulinára, a milíciára küldtek, onnan meg Tulceára. A méteres hóban egy teljes napot gyalogoltunk Sulináig. Ráadásul a szovátai Kelemen Imrét a hátamra kellett vennem, mert egy adott pillanatban összerogyott, és azt mondta, folytassuk az utunkat nélküle, mert neki lebénult a lába. Hogy hagyhattam volna ott a mínusz 20 fokos hidegben? Volt, aki még az ételét is eldobta, hogy könnyebben haladhasson. Csak pár nap után, hajóval, majd vonattal érkeztem haza. Az első utam – kötelező módon – a Szekuritátéra vezetett, hisz így szólt a parancs. Ott azzal kezdték, hogy betessékeltek egy üres szobába, és bezárták az ajtót. De hát én szabad vagyok! – kiáltottam, mire az volt a replika: „Azt majd megmondja a parancsnok!”.
Amikor meghallottam anyámnak a folyosóról beszűrődő hangját, félretéve a félelmet meg a jóérzést, kirúgtam az ajtót. Életem legszebb pillanata volt, amikor drága édesanyám nyakába borulhattam, amikor szeretteimet magamhoz ölelhettem. Hálás vagyok azoknak, akik szívükbe fogadtak, és feledtették velem az átélt szörnyűségeket. Sikerült új életet kezdenem, és kitartásomnak köszönhetően ma már unokáimat is magamhoz ölelhetem. Isten akkor is velem volt, most is velem van; megáldott jókedvvel, bőséggel, és védő kart nyújtott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Könyvében leírja, hogy pap már nem lehetett, örült, hogy utcaseprőnek alkalmazták.
– Szabadulásom után pár hónappal technikusként alkalmaztak Borszéken, az útépítésnél. Három hónap után azonban a káderes kiderítette, hogy a dossziémból hiányzik az önéletrajz. „Minden börtöntöltelék eltitkolja a múltját!” – háborgott az illető, aki egy rosszindulatú, abafáji kommunista volt. Nem rúgtak ki, de vasbeton-szerelői munkára küldtek. A hideg beálltával, amikor a betonozás leállt, kőművessegédet csináltak belőlem. Később odatettek sáncot ásni. Ezután lettem utcaseprő.
A dossziém miatt mindegyre lejjebb és lejjebb ívelt a pályafutásom. Egykori tanárom, Nagy János, akiből időközben rajoni tanfelügyelő lett, fel is tette a kérdést: hogy lehet egy valamikori első tanulót így megalázni? Ekkor tett meg Nagy László, aki a szemeteseknél volt a főnököm, csoportvezetőnek. „Janika, a múltja miatt én nem tudom magát egyéb munkára és nagyobb fizetéssel alkalmazni, de nem kell többé seperje az utcát” – mondta. Aztán még azt is megengedte, hogy ne járjak be dolgozni, üljek otthon és tanuljak. Neki köszönhetően felvételizhettem, és juthattam be az építészeti technikumba.
– Visszatekintve a lágerévekre, hogy érzi, mi tartotta életben?
– A hit. Gyerekkorom óta istenfélő voltam, és az is maradtam a mai napig. Még akkor is, ha nem teljesülhetett az álmom, és nem lehettem pap. Pedig egyszer prédikáltam is – mégpedig a salciai munkatáborban. Egyszer csak szóltak, hogy vasárnap rajtam a sor, nekem kell szolgálnom. Felkészületlennek éreztem magam, hisz alig egy fél esztendőt töltöttem a teológián. A papok és a teológusok mégis egyenlő félként kezeltek. Nagy izgalomban voltam, amit el is meséltem Leánder atyának, Hajdu Gézának, aki megsajnált, mosolygott, és csak annyit mondott, ne aggódjak, mert ő felkészít.
Esténként az ágyban, becsukott szemmel, magamban próbáltam mondani a prédikációt, de mindig megakadtam valamiért. Mondtam is Leánder atyának, hogy fel fogok sülni. Ő azonban csak mosolygott és mosolygott, nyugtatni próbált. Azt tanácsolta, hogy a prédikációt ne kötött beszédként fogjam fel, amit meg kell tanulnom, gondolataim kifejtésére nyugodtan használjam a saját szavaimat. Nem tudom, milyenre sikeredett a szolgálatom, de a nagyobbak gratuláltak. Leánder atyának igaza volt: miután belelendültem, úgy éreztem, mintha ott lebegnék az emberek fölött, és csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok és a szépen megfogalmazott mondatok. Mintha nem is én beszéltem volna. Minden szem rajtam csüngött, és engem figyelt. Mégsem zavarodtam bele. Istennek köszönhetően.
– Miként sikerült megélni a hitéletet a vallásellenes kommunista haláltáborban, ráadásul egy olyan helyen, ahol hemzsegtek az idegengyűlölő vasgárdista foglyok?
– A magyarok közt nem volt semmiféle vallási ellentét, minden az ökuménia jegyében zajlott. A gondok valóban a vasgárdistákkal adódtak, annál is inkább, mivel szinte mindenütt ők voltak a cellafelelősök, brigádosok. Szívből utálták a magyarokat. Nem vertek, de nem is tolerálták a magyar nyelvet. „Vorbeşte româneşte!” (Beszélj románul!), már akkor ez volt a sláger.
De visszatérve a kérdésre, sosem felejtem, hogy az egyik karácsonyra Adorjáni Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A frissen végzett Péter Miklóssal szopránt énekeltünk – tehetségünkhöz mérten. Csak halkan daloltunk, nehogy az őrség meghallja, mégis kiszűrődött. Kiparancsoltak az udvarra, hasra fektettek a hóba, és ott tartottak egy óra hosszat. Amint megmozdultunk, kaptunk egy nagyot a hátunkra. Már azt hittük, vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak a szálláshelyünkre, a románok, szintén halkan, kántálni kezdtek. Aztán mi is rázendítettünk. Gyönyörű est volt, amelyen valóban magunk között éreztük a Kisjézust.
– Egyetlen olyan pillanata sem volt, amikor feladta volna a harcot?
– Naponta meghalt valaki közülünk. Akkor vettük észre, amikor azon kaptuk magunkat, hogy valaki hiányzik közülünk. Egy este zárkába kerültem. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az őr figyelmeztetett, hogy nem vagyok egyedül, még van ott valaki. A sötétben megszólítottam, de nem válaszolt. Mellé feküdtem. Csak reggel vettem észre, hogy egy halottal aludtam. Én viszont éreztem, tudtam, hittem, hogy élve fogok hazatérni. Megtanultam, hogy minden eső után szivárvány ragyog fel az égen, és egyszer minden rossz véget ér. Sokan hitetlenül haltak meg közülünk, de aki hitt Istenben, és bízott benne, kiszabadult. Ezért is szoktam mondani, hogy én többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam.
– Annyi évtized távlatából, a szekus dossziéja ismeretében csalódott, bánatos, netán gyűlöli a besúgóit és a kínzóit?
– Én akkor sem gyűlöltem senkit, és most sem. De egyvalamire rájöttem: az ember a legrondább állat tud lenni. Akár egy fél tányér ételért is képes a legaljasabb dolgokra.
– Ezek szerint az egykori börtön- és lágerparancsnokok, verőlegények előállítását és elítélését is értelmetlennek tartja?
– Annak. Ezek a ma már kilencven esztendő körüli emberek akkor sem éreztek semmit, most sem éreznek semmit. Láthattuk, hogy nincs egy csöppnyi bűntudatuk, egyáltalán nem tekintik magukat vétkesnek. A legtöbbjük ma is ugyanolyan jó feltételek között, kiváltságos nyugdíjból él, mint hajdanán. De most bezárni őket nem csak fölösleges, hanem kegyetlenség is lenne. Én még akkor megbocsátottam nekik. Aztán hogy az Isten miként viszonyul majd hozzájuk, nem tudhatjuk.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)
„Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomó gépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen” – beszélgetés vitéz Gráma Jánossal, a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkárával.
– Amint 1401 nap a pokolban című könyvében is leírja, egy ön által tizenhét esztendősen írt, de nem közölt vers miatt tartoztatták le tizenkilenc éves korában, 1959 őszén, és ítélték nyolc év kemény börtönbüntetésre. Egy mai tizenkilenc esztendősnek mindez felfoghatatlannak tűnhet.
– Nemcsak egy mainak, nekem is annak tűnt. Alig kezdtem el a teológiai tanulmányaimat, amikor a visszeres lábamat műteni kellett, így bekerültem a kolozsvári Herbák-kórházba. Ott ismerkedtem meg egy középiskolás, helyes és szintén irodalomkedvelő kislánnyal, akiről kiderült, hogy verseket ír. Miután mindketten meggyógyultunk, arra kért, mutassam meg a költeményeit az irodalmi körünk tagjainak. Úgy ítélvén, hogy alkotásai se nem értékesek, se nem érdekesek, nem foglalkoztam velük. Én sem tartottam magam költőnek, de azért olyasmiket, hogy „bezzeg a Szovjetunióba viszik a búzát” vagy „kopott sarkú cipőben indul reggel korán a munkás dolgozni, hogy megkereshesse a mindennapi kenyerét”, mégsem írtam.
Gráma János
1939. augusztus 19-én született a ma már Szászrégenhez tartozó Radnótfáján. Iskolai tanulmányait Régenben, Nagyváradon és Marosvásárhelyen végezte. 1958-ban bejutott a kolozsvári református teológiára, ahol elsőéves diákként, 1959. március 15-én letartoztatták. Az év augusztus 19-én nyolc év szabadságvesztésre ítélték, majd négy év után kegyelemben részesült.
Fogságáról két könyvet írt, a Játék a szívvel és az 1401 nap a pokolban címűt, ugyanakkor Hangulatok címmel verseskötetet jelentetett meg. 2005-től a Maros Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetségének titkára, 2003-ban az 1956-os Vitézi Lovagrend vitézzé avatta. A börtönben tanúsított kiállásáért megkapta a Magyar Köztársaság 1956-os Emlékérmét, a Magyarországi Politikai Foglyok Szövetsége A Hazáért érdemkeresztet adományozta neki.
A lány viszont mindegyre győzködött, sőt nálam nagyobb diákokat is próbált rávenni, hogy verseit juttassák el azoknak, akik véleményezni tudnák. Én szégyelltem megmondani, hogy még olyan kicsi vagyok azon az egyetemen, hogy gólyaként szinte észre se vesznek. Hogy a versei gyengék, végképp nem akartam a szemébe mondani. Egyik idősebb diáktársam a tudtom nélkül kivette a fiókomból, de – amint utólag kiderült – nem az irodalmi körben, hanem az állambiztonsági szerveknél mutatta be.
Ezek után a Szekuritáté házkutatást tartott nálam, és megtalálta az én tizenhétévesen, az ’56-os forradalom hevében írt versemet, ami így kezdődött: Magyar népem, oh, én szép nemzetem… Ezekben a sorokban gyökerezik a letartoztatásom, elítélésem, meghurcoltatásom, megbélyegzésem. Érdekes, hogy egyetlen embernek mutattam meg, ő lemásolta és továbbadta. Ezt az embert tanúként hallgatták ki, a többit velem együtt, börtönbe vetették. Tizenhármunkat a teológiáról és a középiskolás lányt.
– Említette, hogy nem számított a nyolcéves szabadságvesztésről szóló ítéletre. Akkoriban viszont már mindenre lehetett számítani a kommunista államapparátus hatóságok részéről.
– Azért búslakodtam, hogy mire szabadulok, 27 esztendős leszek. Pap már nem lehetek, mihez kezdek, hova megyek? – ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztattak. Én akkor is, később is ártatlannak vallottam magam. Mi a bűn néhány, más által írt, roppant gyenge vers megőrzésében? Mi a bűn egy, a saját nemzetedről szóló vers megírásában? De sajnos a rezsim hóhérai nem e logikát követték. Azt kérdezték a vallatóim, miért nem jelentettem. Engem a családban is, a teológián is arra tanítottak, hogy szeressem a felebarátomat, nem azt, hogy besúgjam. Ügyvédnőm hiába kérte a legkisebb büntetést, Macskási Pál, a híres-hírhedt bíró nem volt tekintettel arra, hogy a versemet még kiskorúként írtam; tiltott iratok írása és terjesztése miatt – huszadik születésnapomon, 1959. augusztus 19-én – nyolcéves börtönbüntetésre ítélt.
Ebből végül négyet kellett leülnöm. A Szekuritáté zárkájából a kolozsvári börtönbe vittek át, majd az ítélethirdetés után nyomban Szamosújvárra zártak be. Egy ötször ötös cellában mintegy százan voltunk bezsúfolva, fej-láb pózban ketten egy ágyban, három-három szinten. De még így sem jutott mindenkinek hely, volt, aki a hideg cementen aludt. A zárka egyik sarkában két cseber állt, az egyikben víz volt, a másikba a szükségleteinket végeztük. Még vécépapírt sem adtak. Közben a bedeszkázott ablakokon sem kilátni, sem friss levegőhöz jutni nem lehetett. Hogy bizonygassák hatalmukat, a csebrek kivitelekor az őrök meglökdöstek vagy elakasztottak. Aztán addig ütöttek, amíg a ruhánkkal fel nem töröltük a kifolyt szarlét. Ezt megismételték szintén minden ok nélkül akkor is, amikor napközben berontottak a zárkába.
Egy idő után megengedték, hogy dolgozzak, aminek örültem, hisz amíg a helyi bútorgyárban voltam, mégiscsak szabad levegőn voltam. Éjszakánként egy kezdetleges szalagfűrészen bontásból származó gerendákból kellett fosznideszkát vágnunk. Bizony a fában maradt szegek miatt a szalag gyakran elszakadt, engem meg a munka szabotálásáért időnként jól megvertek. „Sabotezi, banditule, hai cu mine!” (Szabotálsz, bandita, gyere velem!) – üvöltötte az őr, majd lehasaltatva úgy megbotozott, hogy odacsináltam. Egy éjjel azonban már nem a gyárba, hanem az állomásra vittek, és marhavagonokba tuszkoltak.
Amikor a vonat Dédára ért, mintegy 35 kilométerre az én drága szülőfalumtól, Radnótfájától, gondolatban hazarepültem a szüleimhez, drága testvéreimhez és az aranyos nagymamámhoz, aki mielőtt az egyetemre kerültem, azt mondta: „Janika, most látlak utoljára!” Igen, úgy éreztem, meghalni visznek. Nem mondták, hova, de tudtuk: jobb sorsunk nem lesz. Nem is lehetett, hisz a Duna-deltában Stoineşti-en egy olyan, nádból és fűzfaágakból készült, munkatábori akolban laktunk, amelynek se ajtaja, se ablaka nem volt, csak úgy fújt keresztül rajta a szél, és ömlött be az eső. A nyári ruháinkat csak január 19-én válthattuk télire. Egy-egy ásóval, lapáttal és talicskával mindannyiunkat odavezényeltek egy 24 méter széles és 8 méter magas töltést építeni.
Az első nap nem volt gond, de másnaptól kegyetlen normát szabtak ki, és aki nem teljesítette, megverték. Olyan is volt, hogy a hosszú munkanap után másnap hajnalig álltunk sorba a verésért! Le se kellett feküdnünk, mehettünk ismét dolgozni. Katonák, őrök, a teljes elnyomógépezet azon „dolgozott”, hogy naponta ezer foglyot agyba-főbe verjen. A gát öt kilométerre volt a szálláshelyünktől, nekünk pedig naponta kétszer, futólépésben kellett megtennünk ezt a távot. Még a nyolcvanesztendős Balássy Károly bácsit, a zilahi földbirtokost is erre kényszerítették. Aki nem tudott szaladni és lemaradt, botokkal ütötték, és ráuszították a kutyákat. Leírhatatlan élvezettel botoztak, főleg a kiskatonák.
Ez ment egy ideig, aztán kitanultuk, miként lehet csalni és átejteni a brigádost meg a szekus őrmestert. Volt, amikor sikerült, volt, amikor nem. Amikor befejeztük, azt hittük, kész, mehetünk haza. Errefel átvittek a szomszéd lágerbe, a salciai munkatáborba, ahol ugyanaz a bánásmód, ugyanaz a feladat várt ránk. A következő stációm Periprava volt, ahol mezőgazdasági munkára fogtak. Meg voltam győződve, hogy télen majd nádat vágatnak velünk, ami egy nagyon kegyetlen munka, de hál’ Istennek 1963 januárjában szabadultam.
– Addig sosem fordult meg a fejében, hogy szökéssel próbálkozzék?
– A szamosújvári börtönből?! Vagy a Deltából?! Hova? A Szovjetunióba, mint a Scurtu nevű, oroszul kitűnően beszélő, kisportolt fiú, akit elkaptak, és mindannyiunk szeme láttára félholtra vertek? Ennek dacára egyszer mégis rám fogták, hogy meg akartam szökni, és engem is jól elvertek. Az egyik katona odaszólított magához, hogy az ételes edényeit vigyem a teherautójukhoz. Megörültem, tudván, ilyenkor a maradékot ki lehet nyalni. De amint belekezdtem volna, a levegőbe lőtt és kiabálni kezdte, hogy el akartam szökni.
Parancsnoka, a Szováta mellőli Bíró Mihály szidta, mint a bokrot a szégyenteljes gesztusa miatt. De hiába, az őrök engem már megint vertek, a kiskatona meg hazamehetett egy pár napra. A legkegyetlenebb őr Grecu volt, aki sorakozó után azzal szórakozott, hogy előreszólította a betegeket. Aki kilépett a sorból, hasra fektette, és jól megtaposta. Ezután diadalittasan elkiáltotta magát: „Látjátok, nem végeztem orvosi egyetemet, mégis meg tudom gyógyítani az egész társaságot!”
– Ilyen körülmények között hihető volt, hogy négy év után azt mondják: Gráma, mehet haza?
– A verések gyakoriságából ki lehetett hámozni, hogy 1962-re valamelyest enyhültek a körülmények, de a szabadság szele még nem csapott meg. 1963. január 29-én szabadultam. Azelőtt egy nappal, amikor kijöttem a vécéről se szó, se beszéd, megbilincseltek és bezártak. Csak másnap hajnalban mondták meg, hogy kész, mehetünk be Peripravára. Egyesek közülünk már tudták, hogy ez a szabadulást jelenti; nekem valahogy nem jött, hogy higgyem. De mind a húszan elhűlve bámultunk, és nem tudtuk, mit kell tennünk. Az őr kinyitotta a kaput és kitessékelt. Semmi őrség, semmi sorakoztatás.
Derékig érő hóban, szélfújásban a folyam mentén gyalogoltunk be a peripravai börtönbe. Beesteledett, mire odaértünk. Másnap Sulinára, a milíciára küldtek, onnan meg Tulceára. A méteres hóban egy teljes napot gyalogoltunk Sulináig. Ráadásul a szovátai Kelemen Imrét a hátamra kellett vennem, mert egy adott pillanatban összerogyott, és azt mondta, folytassuk az utunkat nélküle, mert neki lebénult a lába. Hogy hagyhattam volna ott a mínusz 20 fokos hidegben? Volt, aki még az ételét is eldobta, hogy könnyebben haladhasson. Csak pár nap után, hajóval, majd vonattal érkeztem haza. Az első utam – kötelező módon – a Szekuritátéra vezetett, hisz így szólt a parancs. Ott azzal kezdték, hogy betessékeltek egy üres szobába, és bezárták az ajtót. De hát én szabad vagyok! – kiáltottam, mire az volt a replika: „Azt majd megmondja a parancsnok!”.
Amikor meghallottam anyámnak a folyosóról beszűrődő hangját, félretéve a félelmet meg a jóérzést, kirúgtam az ajtót. Életem legszebb pillanata volt, amikor drága édesanyám nyakába borulhattam, amikor szeretteimet magamhoz ölelhettem. Hálás vagyok azoknak, akik szívükbe fogadtak, és feledtették velem az átélt szörnyűségeket. Sikerült új életet kezdenem, és kitartásomnak köszönhetően ma már unokáimat is magamhoz ölelhetem. Isten akkor is velem volt, most is velem van; megáldott jókedvvel, bőséggel, és védő kart nyújtott, amikor a legnagyobb szükségem volt rá.
– Könyvében leírja, hogy pap már nem lehetett, örült, hogy utcaseprőnek alkalmazták.
– Szabadulásom után pár hónappal technikusként alkalmaztak Borszéken, az útépítésnél. Három hónap után azonban a káderes kiderítette, hogy a dossziémból hiányzik az önéletrajz. „Minden börtöntöltelék eltitkolja a múltját!” – háborgott az illető, aki egy rosszindulatú, abafáji kommunista volt. Nem rúgtak ki, de vasbeton-szerelői munkára küldtek. A hideg beálltával, amikor a betonozás leállt, kőművessegédet csináltak belőlem. Később odatettek sáncot ásni. Ezután lettem utcaseprő.
A dossziém miatt mindegyre lejjebb és lejjebb ívelt a pályafutásom. Egykori tanárom, Nagy János, akiből időközben rajoni tanfelügyelő lett, fel is tette a kérdést: hogy lehet egy valamikori első tanulót így megalázni? Ekkor tett meg Nagy László, aki a szemeteseknél volt a főnököm, csoportvezetőnek. „Janika, a múltja miatt én nem tudom magát egyéb munkára és nagyobb fizetéssel alkalmazni, de nem kell többé seperje az utcát” – mondta. Aztán még azt is megengedte, hogy ne járjak be dolgozni, üljek otthon és tanuljak. Neki köszönhetően felvételizhettem, és juthattam be az építészeti technikumba.
– Visszatekintve a lágerévekre, hogy érzi, mi tartotta életben?
– A hit. Gyerekkorom óta istenfélő voltam, és az is maradtam a mai napig. Még akkor is, ha nem teljesülhetett az álmom, és nem lehettem pap. Pedig egyszer prédikáltam is – mégpedig a salciai munkatáborban. Egyszer csak szóltak, hogy vasárnap rajtam a sor, nekem kell szolgálnom. Felkészületlennek éreztem magam, hisz alig egy fél esztendőt töltöttem a teológián. A papok és a teológusok mégis egyenlő félként kezeltek. Nagy izgalomban voltam, amit el is meséltem Leánder atyának, Hajdu Gézának, aki megsajnált, mosolygott, és csak annyit mondott, ne aggódjak, mert ő felkészít.
Esténként az ágyban, becsukott szemmel, magamban próbáltam mondani a prédikációt, de mindig megakadtam valamiért. Mondtam is Leánder atyának, hogy fel fogok sülni. Ő azonban csak mosolygott és mosolygott, nyugtatni próbált. Azt tanácsolta, hogy a prédikációt ne kötött beszédként fogjam fel, amit meg kell tanulnom, gondolataim kifejtésére nyugodtan használjam a saját szavaimat. Nem tudom, milyenre sikeredett a szolgálatom, de a nagyobbak gratuláltak. Leánder atyának igaza volt: miután belelendültem, úgy éreztem, mintha ott lebegnék az emberek fölött, és csak úgy ömlenek belőlem a gondolatok és a szépen megfogalmazott mondatok. Mintha nem is én beszéltem volna. Minden szem rajtam csüngött, és engem figyelt. Mégsem zavarodtam bele. Istennek köszönhetően.
– Miként sikerült megélni a hitéletet a vallásellenes kommunista haláltáborban, ráadásul egy olyan helyen, ahol hemzsegtek az idegengyűlölő vasgárdista foglyok?
– A magyarok közt nem volt semmiféle vallási ellentét, minden az ökuménia jegyében zajlott. A gondok valóban a vasgárdistákkal adódtak, annál is inkább, mivel szinte mindenütt ők voltak a cellafelelősök, brigádosok. Szívből utálták a magyarokat. Nem vertek, de nem is tolerálták a magyar nyelvet. „Vorbeşte româneşte!” (Beszélj románul!), már akkor ez volt a sláger.
De visszatérve a kérdésre, sosem felejtem, hogy az egyik karácsonyra Adorjáni Dezső református lelkipásztor énekeket tanított két szólamra. A frissen végzett Péter Miklóssal szopránt énekeltünk – tehetségünkhöz mérten. Csak halkan daloltunk, nehogy az őrség meghallja, mégis kiszűrődött. Kiparancsoltak az udvarra, hasra fektettek a hóba, és ott tartottak egy óra hosszat. Amint megmozdultunk, kaptunk egy nagyot a hátunkra. Már azt hittük, vége a karácsonyi ünneplésnek, de miután behajtottak a szálláshelyünkre, a románok, szintén halkan, kántálni kezdtek. Aztán mi is rázendítettünk. Gyönyörű est volt, amelyen valóban magunk között éreztük a Kisjézust.
– Egyetlen olyan pillanata sem volt, amikor feladta volna a harcot?
– Naponta meghalt valaki közülünk. Akkor vettük észre, amikor azon kaptuk magunkat, hogy valaki hiányzik közülünk. Egy este zárkába kerültem. Mielőtt rám zárta volna az ajtót, az őr figyelmeztetett, hogy nem vagyok egyedül, még van ott valaki. A sötétben megszólítottam, de nem válaszolt. Mellé feküdtem. Csak reggel vettem észre, hogy egy halottal aludtam. Én viszont éreztem, tudtam, hittem, hogy élve fogok hazatérni. Megtanultam, hogy minden eső után szivárvány ragyog fel az égen, és egyszer minden rossz véget ér. Sokan hitetlenül haltak meg közülünk, de aki hitt Istenben, és bízott benne, kiszabadult. Ezért is szoktam mondani, hogy én többet kaptam Istentől, mint amennyit adtam.
– Annyi évtized távlatából, a szekus dossziéja ismeretében csalódott, bánatos, netán gyűlöli a besúgóit és a kínzóit?
– Én akkor sem gyűlöltem senkit, és most sem. De egyvalamire rájöttem: az ember a legrondább állat tud lenni. Akár egy fél tányér ételért is képes a legaljasabb dolgokra.
– Ezek szerint az egykori börtön- és lágerparancsnokok, verőlegények előállítását és elítélését is értelmetlennek tartja?
– Annak. Ezek a ma már kilencven esztendő körüli emberek akkor sem éreztek semmit, most sem éreznek semmit. Láthattuk, hogy nincs egy csöppnyi bűntudatuk, egyáltalán nem tekintik magukat vétkesnek. A legtöbbjük ma is ugyanolyan jó feltételek között, kiváltságos nyugdíjból él, mint hajdanán. De most bezárni őket nem csak fölösleges, hanem kegyetlenség is lenne. Én még akkor megbocsátottam nekik. Aztán hogy az Isten miként viszonyul majd hozzájuk, nem tudhatjuk.
Szucher Ervin |
Krónika (Kolozsvár)
Krónika (Kolozsvár)
2015. október 23.
Az ’56-os forradalomra emlékeztek Gyergyószentmiklóson
„A hősökre való emlékezést gyakran a gyász hangulata övezi, mert ilyenkor eszünkbe jutnak az elesettek és a szenvedők. 1956 szellemisége mégsem a gyászban merül ki, mert a forradalmi nemzeteszme tovább kell éljen a szívekben és a tettekben” – hangzott el pénteken a gyergyószentmiklósi római katolikus temetőben tartott megemlékezésen.
Huszonegyedik alkalommal emlékezett meg a dicső magyar forradalomról Gyergyószentmiklós önkormányzata, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége és az ’56-os Vitézi Lovagrend. „Jussanak eszünkbe a pesti srácok, s az a rendületlenség, amely ma is példaértékű” – szólították meg a temetőben összegyűlteket.
Az 1956-os forradalomról, mint csodáról beszélt a megemlékezésen Benedek Csaba történelemtanár. Így fogalmazott: „Ahogyan csoda volt az ószövetségi Dávid és Góliát harca, csoda az 1956-os magyar forradalom is. Annak ellenére, hogy ez volt a legrövidebb ideig tartó magyar forradalom, mégis ez hagyta bennünk, magyarokban a legmélyebb nyomokat.”
Történelmi visszatekintésében szólt az 1956-os események előzményeiről, a szegedi egyetemisták 16 pontban megfogalmazott követeléseiről, a budapesti eseményekről, az erdélyi magyarok szolidaritásáról, a kolozsvári megmozdulásokról és azok igen súlyos következményeiről. „Már az is börtönbüntetéssel járt, ha valaki csupán egy együtt érző szót kiejtett az ajkán. A kiszabott börtönéveket nem lehetett könnyen visszaszámolni. Egyeseket 20–25 éves szigorított börtönbüntetésre ítéltek, tönkretéve ezáltal teljes életüket. Azokat sem lehetett pótolni, akik arra kényszerültek, hogy külföldre meneküljenek. Sok aktív, értékes embert vesztett ’56 miatt a magyar társadalom. Ezekben a percekben az ’56-osokról, mint hősökről emlékezhetünk” – hívta fel a figyelmet. A forradalom jelentőségét kiemelve úgy fogalmazott: „A történelem ’56-al kapcsolatban is igazolta önmagát: elnyomással nem lehet hosszan tartó rendszert kiépíteni. 1956-ban a magyar közösség iránti gondoskodás, a tenni akarás fölül tudott kerekedni a személyes érdeken. Ebben áll ’56 igazi értéke.”
„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem. 1956. október 23-án Budapesten megszűnt a félelem. Akkor és ott elkezdődött a szabadság, és a magyar nemzet közösen,egy emberként állt ki amellett, amit kívánt, amire vágyott és amit követelt magának. A szabadság eszméje összekötötte a Műegyetem auláját a Bem-szoborral, a diákot a munkással, időst a fiatallal, honvédet az értelmiségivel, fővárost a vidékkel és az anyaországot az elcsatolt területekkel (…) Mindhiába áztatta vér és szántották tankok a budapesti utcákat, és mindhiába hallatszott fegyverropogás,a szabadság csírája végérvényesen életre kelt” – mutatott rá beszédében Simon Katalin gyergyószentmiklósi önkormányzati képviselő. Felhívta a figyelmet, 1956 emlékezete jelkép és tanítás kell legyen a mai ember számára. Jelképe a hősiességnek, és tanítás arról, hogy nemzeti egység csak egyéni és közösségi áldozatvállalások révén születhet meg. Tanulsága kell legyen annak is, hogy szabad csak az lehet, aki képes legyőzni a félelmét.
Nagy Zoltán alpolgármester gondolatait Simon Katalin tolmácsolásában hallgathatták meg az emlékezők. Az üzenet a magyar nép irigylésre méltó „sorsára”, a nyugati hatalmak sokszor veszteségeket eredményező beavatkozására világított rá. Mintegy összegzésképpen elhangzott: „Az kell legyen életerőnk forrása, hogy mi megmaradásra, túlélésre, értékek teremtésére és megtartására születtünk. Ezt summázza a több ezer éves történelmünk, tekintélyünk a nagyvilágban, eredményeink az élet valamennyi területén. Ez legyen végső vigaszunk, amikor a forradalom kíméletlen lángjában elégett beteljesületlen fiatal életekre, a pesti utcák kövein elvérzett anyákra, haza nem térő apákra emlékezünk.”
A pénteki eseményen a helyi római katolikus, református és unitárius egyházak lelkipásztorai is megosztották a történelmi eseménnyel kapcsolatos gondolataikat. Az emlékezést szavalat, ének, illetve a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfiakrának fellépése tette meghittebbé. Az esemény a kegyelet koszorúinak elhelyezésével, valamint a nemzeti himnuszok eléneklésével zárult.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
„A hősökre való emlékezést gyakran a gyász hangulata övezi, mert ilyenkor eszünkbe jutnak az elesettek és a szenvedők. 1956 szellemisége mégsem a gyászban merül ki, mert a forradalmi nemzeteszme tovább kell éljen a szívekben és a tettekben” – hangzott el pénteken a gyergyószentmiklósi római katolikus temetőben tartott megemlékezésen.
Huszonegyedik alkalommal emlékezett meg a dicső magyar forradalomról Gyergyószentmiklós önkormányzata, a Volt Politikai Foglyok Szövetsége és az ’56-os Vitézi Lovagrend. „Jussanak eszünkbe a pesti srácok, s az a rendületlenség, amely ma is példaértékű” – szólították meg a temetőben összegyűlteket.
Az 1956-os forradalomról, mint csodáról beszélt a megemlékezésen Benedek Csaba történelemtanár. Így fogalmazott: „Ahogyan csoda volt az ószövetségi Dávid és Góliát harca, csoda az 1956-os magyar forradalom is. Annak ellenére, hogy ez volt a legrövidebb ideig tartó magyar forradalom, mégis ez hagyta bennünk, magyarokban a legmélyebb nyomokat.”
Történelmi visszatekintésében szólt az 1956-os események előzményeiről, a szegedi egyetemisták 16 pontban megfogalmazott követeléseiről, a budapesti eseményekről, az erdélyi magyarok szolidaritásáról, a kolozsvári megmozdulásokról és azok igen súlyos következményeiről. „Már az is börtönbüntetéssel járt, ha valaki csupán egy együtt érző szót kiejtett az ajkán. A kiszabott börtönéveket nem lehetett könnyen visszaszámolni. Egyeseket 20–25 éves szigorított börtönbüntetésre ítéltek, tönkretéve ezáltal teljes életüket. Azokat sem lehetett pótolni, akik arra kényszerültek, hogy külföldre meneküljenek. Sok aktív, értékes embert vesztett ’56 miatt a magyar társadalom. Ezekben a percekben az ’56-osokról, mint hősökről emlékezhetünk” – hívta fel a figyelmet. A forradalom jelentőségét kiemelve úgy fogalmazott: „A történelem ’56-al kapcsolatban is igazolta önmagát: elnyomással nem lehet hosszan tartó rendszert kiépíteni. 1956-ban a magyar közösség iránti gondoskodás, a tenni akarás fölül tudott kerekedni a személyes érdeken. Ebben áll ’56 igazi értéke.”
„A szabadság ott kezdődik, ahol megszűnik a félelem. 1956. október 23-án Budapesten megszűnt a félelem. Akkor és ott elkezdődött a szabadság, és a magyar nemzet közösen,egy emberként állt ki amellett, amit kívánt, amire vágyott és amit követelt magának. A szabadság eszméje összekötötte a Műegyetem auláját a Bem-szoborral, a diákot a munkással, időst a fiatallal, honvédet az értelmiségivel, fővárost a vidékkel és az anyaországot az elcsatolt területekkel (…) Mindhiába áztatta vér és szántották tankok a budapesti utcákat, és mindhiába hallatszott fegyverropogás,a szabadság csírája végérvényesen életre kelt” – mutatott rá beszédében Simon Katalin gyergyószentmiklósi önkormányzati képviselő. Felhívta a figyelmet, 1956 emlékezete jelkép és tanítás kell legyen a mai ember számára. Jelképe a hősiességnek, és tanítás arról, hogy nemzeti egység csak egyéni és közösségi áldozatvállalások révén születhet meg. Tanulsága kell legyen annak is, hogy szabad csak az lehet, aki képes legyőzni a félelmét.
Nagy Zoltán alpolgármester gondolatait Simon Katalin tolmácsolásában hallgathatták meg az emlékezők. Az üzenet a magyar nép irigylésre méltó „sorsára”, a nyugati hatalmak sokszor veszteségeket eredményező beavatkozására világított rá. Mintegy összegzésképpen elhangzott: „Az kell legyen életerőnk forrása, hogy mi megmaradásra, túlélésre, értékek teremtésére és megtartására születtünk. Ezt summázza a több ezer éves történelmünk, tekintélyünk a nagyvilágban, eredményeink az élet valamennyi területén. Ez legyen végső vigaszunk, amikor a forradalom kíméletlen lángjában elégett beteljesületlen fiatal életekre, a pesti utcák kövein elvérzett anyákra, haza nem térő apákra emlékezünk.”
A pénteki eseményen a helyi római katolikus, református és unitárius egyházak lelkipásztorai is megosztották a történelmi eseménnyel kapcsolatos gondolataikat. Az emlékezést szavalat, ének, illetve a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfiakrának fellépése tette meghittebbé. Az esemény a kegyelet koszorúinak elhelyezésével, valamint a nemzeti himnuszok eléneklésével zárult.
Pethő Melánia
Székelyhon.ro
2016. október 16.
Ötvenhat Erdélyben: „Az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartóztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én. Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2003-ban. Azóta is ott él.
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád. Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország!
Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson). Aztán november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő - ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957. február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dudába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára. A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt. Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből, arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli. Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé 10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a foglár. Ezt az ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. –
A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? - Nem. Újabb verés.
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964. augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot. Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2003 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Víg Emese maszol.ro
Az ismert erdélyi ötvenhatosok – Csiha Kálmán, Páll Lajos vagy Páskándi Géza – mellett több ezer „hétköznapi ember” is végigjárta akkor a romániai kommunista börtönök kálváriáját, és ma már csak néhány él közülük. Egyikük Szilágyi Árpád, egykori 56-os forradalmár, aki azért keresi fel a székelyföldi iskolákat minden év októberében, hogy elmondhassa: „az igazságért, az emberségért, a magyarságért álltunk ki”. Vallomása az 1956-os forradalom erdélyi vonatkozásaira megemlékező sorozatunk első része.
Életrajz: Szilágyi Árpád 1932. december 17-én született Gyergyószárhegyen. Még középiskolás korában, 1952-ben kollektivizálás ellenes plakátokat írt és ragasztott ki szülőfalujában, ezeken használta először a „Fekete Kéz” aláírást. A magyar forradalom idején a Bolyai Tudományegyetem IV. éves földrajz-geológia szakos hallgatója volt. Levelet írt az Irodalmi Újságnak, amelyben elkötelezte magát a forradalom mellett, november elsején pedig néma felállást kezdeményezett a forradalom halottainak emlékére. 1957 februárjában tartoztatták le és hazaárulás vádjával 20 év börtönre ítélték. Az 1958. július 14-i szamosújvári börtönlázadás után áthelyezték a Pitești-re, az ún. átnevelő börtönbe. 1961 tavaszán, mikor a Fekete Kéz szervezet tagjait letartóztatták, ismét vád alá helyezték, mint egyik vezetőjét a szervezetnek és a kolozsvári Katonai Bíróság ezúttal 22 év börtönre ítélte. Désről szabadult 1964. július 27-én. Az elkövetkező években Balánbányán dolgozott geológusként. 1988-ban politikai menedékjogot kapott az Egyesült Államokban, Saint Louis-ban, innen telepedett haza Csíkszeredába 2003-ban. Azóta is ott él.
Gyergyószárhegyen születtem, egy nagyon szegény székely családban. Én voltam a harmadik, legkisebb gyermek, hogy úgy mondjam, mert világra jöttemkor az ikernővérem megelőzött, ugyanis ő egy nappal hamarabb született, december 16-án. Őt Etelkának keresztelték. Volt egy bátyám is, Szilágyi Lajos, ma már sem ő, sem Etelka nincs az élők sorában.
A „kis magyar világban”- 1940 és 1944 között - végeztem el az elemi iskolát, ott a szülőfalumban. Aztán háború után szüleim tanácsára beiratkoztam a gyergyószentmiklósi gimnáziumba, ahol kijártam a gimnáziumi osztályokat. Naponta 12 kilométert tettem meg gyalog Szárhegyről az iskolába és vissza, mert más lehetőség nem volt. Esőben, hóban, szélben és napsütésben, minden nap le kellett rónom a hat kilométert odáig, és ismét hatot vissza. Nem kellett engem nógassanak, hogy tanuljak, szegény édesapám, emlékszem, már zsenge gyerekkoromban kis kapát, kis gereblyét készített nekem, mert a nagy szerszámokat nem bírtam el, és munka közben, együtt mentünk takarni, kapálni, mindig mondogatta, hogy – Ha meg akarsz szabadulni ezektől, fiam, akkor tanulnod kell. Abból a mi nehéz sorunkból kitörni másképp nem lehetett. Én ezt akkor úgy az eszembe véstem, hogy nekem többször nem kellett mondják, hogy vedd a könyvet fiam, és tanulj. Sikeresen elvégeztem a középiskolát, és érettségi után 1953-ban felvételiztem a Bolyai Tudományegyetem földrajz-geológia szakára. Azért oda, mert tanáraim közül a földrajz-történelem szakos tanáromat szerettem legjobban.
1956 októbere: „a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme”
Negyed éves földrajz-geológia szakos hallgató voltam, amikor kitört a forradalom. Az akkori sajtóból tudtunk meg mindent. Bár nem volt annyi féle újság, napilap, tévé, mint manapság, de azért jutottak át folyóiratok, és hát ott volt a Rádió. A Kossuth Rádió, a Szabad Európa Rádió hullámain érkeztek szakadatlan a hírek. Napirenden voltunk a magyarországi eseményekkel. A mi szakunk a Marianum épületében működött, ott volt a jogi egyetem is, és annak a könyvtárában volt egy rádió. Meglógtunk az órákról, és a rádió köré tömörülve hallgattuk a híreket.
De már 23-a előtt éreztük, hogy valami készülődik, valaminek történnie kell, olyan villamosság volt a levegőben, mint vihar előtt. És amiről nem tudtunk, azt megéreztük, kitaláltuk, hozzáképzeltük, hisz olyasmi történt, amire mi is vágytunk, és lelkünk legtitkosabb zugában melengettük a reményt, hogy valamikor változni fog a mi keserves életünk. Nem felejthettem el, hogy édesapáméktól még azt a kevés jószágot is elhajtották, ami volt, mert be kellett lépni a kollektívba. Írtam is egy pár röpcédulát még középiskolás koromban, hogy „Le a kollektívval”, s úgy szignáltam, hogy a „Fekete Kéz”. De nem jöttek rá, hogy én voltam.
Akkor jött a forradalom, a győzelem, hallottuk a rádióban, hogy megalakult a forradalmi kormány Nagy Imre vezetésével. És kimondhatatlanul boldogok, szinte euforikusak voltunk. De nemcsak mi, diákok. Emlékszem, hogy az utcán, ha csak egymásra pillantottak az emberek, már abból meg tudták állapítani, hogy ki tart a forradalommal, ki örül a változásnak és ki nem. Főként a magyarok arcáról sugárzott a győzelem öröme: - Na, ugye mi meg mertük csinálni. Magyarországon győzött a forradalom! Csillogó szemmel jártak az utcán az emberek.
Én személyesen nyakig voltam a kommunistákkal, a kollektivizálás miatt, meg egyebek miatt is, hiszen az ígért jólét elmaradt, csak a nyomorúság, az ínség és a félelem volt az, amit nap, mint nap tapasztalhattunk. Arra gondoltam, hogy hátha ide is átterjed ez a tűz. Örültem, és bennem volt az óhaj, a vágy, hogy valamit én is tegyek. Mert az nem lehet, hogy én, Szilágyi Árpád, erdélyi magyar, tétlenül, ölbe tett kézzel üljek. Éreztem, hogy szétfeszít az indulat, és épp ezért 1956. október 26-án írtam egy levelet az Irodalmi Újság szerkesztőségének. Abban az időben a haladó értelmiség a Petőfi Körbe tömörült, és ennek a körnek a hetilapja volt az Irodalmi Újság. Ebben a levélben üdvözöltem a forradalmat, és leírtam, hogy annak ellenére, hogy az átkozott trianoni béke miatt nem tudok tettlegesen is részt venni benne, mert egy országhatár választ el a magyarországi forradalmár társaimtól, én pedig Erdélyben rekedtem, szívvel-lélekkel együtt érzek mindazokkal, akik magasra lobbantották a forradalom lángját.
Az „elveszett levél”
Nos, miután megírtam ezt a levelet, elpostáztam, naivul azt hittem, hogy gond nélkül meg fog érkezni rendeltetési helyére. Persze nem ez lett belőle. Úgy tűnik, hogy a magyarországi titkosrendőrség, vagy hogy mondják, az ÁVO visszaküldte a Szekuritáténak, s így bukkantak a nyomomra, annak ellenére, hogy én a levelet úgy írtam alá, hogy Rab Árpád. Később, a vallató tiszt meg is jegyezte, hogy – ugye azért írta alá így a levelet, hogy ezzel is kifejezze, hogy maga nem szabad? – Hát valóban ez volt a szándékom, ismertem be.
Idézet a levélből, Tófalvi Zoltán közlése:
„Kedves Szerkesztőség, drága Testvéreink!
Nehéz napokat élünk, nekünk is hasonló a sorsunk, vagy talán még nehezebb. Bennünk is felgyűlt az elkeseredés, mi is jobb életet akarunk. Hozzátok fordulunk e nehéz napokban, és emlékeztetünk arra, hogy mi is magyarok vagyunk, és elég sokan. Nekünk nem szabad szabadon élni hazánkban, nem szabad ősi hagyományainkat gyakorolni, nem szabad anyanyelvünkön elintézni ügyeinket, nem szabad olyan zászlót lobogtatnunk, amely alatt őseink nagy csatákat vívtak. Nem szabad? Hisz mi is magyarok vagyunk, bennünk is él a nemzeti érzés, a magyar nép és haza szeretete. (…) Tőletek várunk feleletet: mit tegyünk, vagy egyáltalán ne is tegyünk semmit? Nem merünk nagyon cselekedni, habár a kolozsvári román egyetemisták (1956) október 28-ra tüntetést szerveztek. Ezen a tüntetésen nem veszünk részt, mert a románok azt akarják, hogy mi menjünk elöl a tüntetésen. Tehát azt kérjük, hogy adjatok valamilyen módon útbaigazítást, ha lehet.
Éljen a szabad, független és egységes Magyarország!
Rab Árpád”
Miután megírtam a levelet, november 1-én megszerveztem, hogy vigyünk virágot, gyertyákat az ismeretlen katona sírjára (ez volt később az egyik vádpont a tárgyaláson). Aztán november 4-e után, a Szovjetunió földrajzáról szóló kurzuson, melyet egy orosz tanárnő, Valentyina Katzeva adott elő - ő magyarul nem tudott, ezért a dékán, Mészáros József fordította magyarra a kurzust - , még az óra elkezdése előtt fölálltam, és egy perces néma csendet kértem az elesett forradalmárok tiszteletére. Nemcsak a diákok álltak föl, hanem a dékán és a tanárnő is, és megtörtént a megemlékezés.
Egy cellában Páskándi Gézával
1957. február 20-án tartóztattak le, hazaárulás vádjával 20 év fogságra ítéltek. Az ítélet után átvittek a szamosújvári börtönbe. Amikor a Szekuritáté udvarán betettek a dudába, egy csíkos ruhás rab ott ült már az őr mellett, s amikor az egy pillanatra magunkra hagyott, bemutatkoztunk egymásnak. - Venczel József vagyok, a Bolyai Egyetem tanára. A tanár urat a kommunista hatalom koholt vádak alapján tartóztatta le 1950. februárjában, tizenkét év börtönbüntetésre ítélték, ebből hat évet Márton Áron püspökkel egy cellában töltött. Amikor találkoztunk, már nyolc éve ült. –Tessék mondani, hogy lehet nyolc évet kibírni a börtönben? - kérdeztem. – Hittel, barátom, az ember sok mindent túlél, válaszolta. Ez volt az első tanács, amely a fogságban töltendő életemre, az elkövetkező hosszú évekre vonatkozott. Valóban hitre volt szükség ahhoz, hogy az ember átvészelje mindazt, ami ott várt ránk.
Szamosújváron egy ideig egy cellába kerültem Páskándi Gézával, aki a filológián volt harmadéves akkor, ha jól emlékszem. Bár nem találkoztam velük, de másoktól megtudtam, hogy ott van Bartis Feri és Nagy Benci is. Így teltek az első börtönéveim.
Aztán 1958-ban lázadásra került sor a börtönben július 14-én, egy szombati nap volt. Akkor Szamosújváron legalább 8000 rabot zsúfoltak össze a különböző méretű cellákban. Az a mondás járta, hogy többen voltunk rabok a börtönben, mint lakosok a városban. És ez a több ezer nyomorult ember, mintha szinte egyszerre kezdett volna el ordítani, dühösen tépni a rácsokat, redőnyöket, ami engedett azt ledobálták az udvarra, és közben megállás nélkül kiabálták, hogy Jos cu Gociu, jos cu Gociu (a börtön akkori igazgatója – szerk. megj.), dați pâine mai mare!
A Szamosújvári börtön két épületből áll, az egyik jóval a Rózsa Sándor előtti időkből van, a másik, az U alakú „új” épület 1859-ből, írja is az évszámot a homlokzatán. Nos, ennek a patkó formájú épületnek a két szárában voltak a nagy cellák, 50-80 akár száz embert is bezsúfoltak egy ilyen terembe. A vécé helyett csebreket állítottak be ide, és az emberi ürülék átható szaga a nyári hőségben elviselhetetlen volt. Az iszonyú börtönkörülmények miatt indult el a tiltakozás, a kétségbeesett rabok már nem tudták tovább tűrni az embertelen bánásmódot; a kínzásnak minden lehetséges válfaját kipróbálták rajtunk. A lázadás futótűzként terjedt szét az egész börtönben.
Gociu erősítést kért Kolozsvárról, nem tudom hány alakulatot küldtek ki, mindenesetre megszállták a börtönt, és a vezényszavak elhangzása után puskaropogást hallottunk. Először kívülről lőttek az ablakok fele, amelyekről a rabok letépték a redőnyöket, aztán celláról cellára jártak, bent az épületben is hallottam a gépfegyver zaját, mások azt mondták, hogy a cellákba is belőttek. Aztán, miután a rabok elcsendesedtek, végigjárták az épületet, és kiemelték azokat a rabokat, akikről úgy gondolták, hogy hozzájárultak a lázadás szításához.
„Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen”
Velem az történt, hogy amint a tömeg elkezdett ordítozni, és megszólalt nemsokára a börtön szirénája is, odaléptem az ablakhoz, mert szerettem volna én is látni, hogy mi folyik kint. Persze, az előírás szerint ez nem lett volna szabad, mert a parancs úgy szólt, hogy ha szirénaszót hallunk, akkor azonnal feküdjünk a földre, arccal a padlónak, vagy bújjunk az ágy alá, és ott várjuk meg, amíg a foglár engedélyezi a felállást. Ki tudta volna ezt megtenni, amikor behallatszott az ordítás, dübörgés, a géppuskaropogás. Persze, hogy tülekedés volt az ablaknál. Én voltam a legkisebb, legsoványabb, én maradtam utolsónak, és éppen akkor, amikor odaléptem az ablakhoz, kitárult a cella ajtaja, berontott az őr, és ezt ordította – Măi, studentule, ți s-a urât cu viața? Ezt mondta. Du-te înapoi sub pat.
Amikor visszajöttek a rabokért a parancsnokkal együtt, az már rögtön azzal a kérdéssel kezdte, hogy – Unde-i studentul? Care ești, măi? Előálltam, kirepítettek a cellából a folyosóra, egymás mellett álltak a szekusok, puska a kezükben, mindenki ütött, rúgott, ahogy ért. A negyedikről a második emeletre vittek le, ott volt a börtön felcsere, aki a kezében egy szögletes vaságylábot tartott. Kivett az őrmester kezéből, Dă-mi-l pe banditul ăsta, és úgy ütött, hogy leszakadt rólam a csíkos ruha, amikor összeestem, még egyet rúgott a hasamba, és akkor elájultam. Csak annyit éreztem, hogy megfogják két lábamat, és végighúznak a padlón valahova.
Amikor magamhoz tértem, egy cellában voltam, a börtön alagsorában. Körülöttem véres, fetrengő rabok, 250 ember legalább, kik nem tudtak lábra állni a súlyos verésektől, fülük leszakítva, szemük, foguk kiverve, még a falak is tele voltak vérrel. Ott hörögtek, egymáson feküdtek a cementen. Magam sem voltam jobb állapotban, mint cellatársaim.
Utána összeírták a rabokat. Az úgy történt, hogy bejött a börtönőr, sorra belerúgott az emberekbe, és megkérdezte – Măi banditule, din ce celulă ești? Cum te numești? Ce pedeapsă ai? Azaz hány évre vagy elítélve. Ezután a rabokat a földszinti cellákba helyezték el, körülbelül tízesével, persze nem volt ágyunk, a cellák teljesen üresek voltak. Két napig nem kaptunk enni, a verések azonban folytatódtak. Amikor a mi cellánkra került sor, én legelöl álltam, hogy minél hamarabb essek túl rajta. Kivettek és vittek a fürdőbe, ahol lefektettek egy keskeny két méter hosszú padra, rászíjaztak, és elkezdtek csépelni, először ott ütöttek, ahol értek, utána már csak a talpamat ütötték, de annyira, hogy teljesen kihasadt a bőröm, és hetekig nem tudtam aztán lábra állni.
Úgy éreztem, hogy itt a vég, itt tovább nincs, ennyi volt. Ez a felismerés plusz az a fájdalom, amit érzett az ember az ütések alatt, és az a félelem, hogy vége az életemnek, elmondhatatlan. Irtózatos lelki és testi szenvedésen mentem keresztül.
Amikor végeztek velem, azt mondták, álljak fel, az őr visszakísér a cellába. Nem tudtam felállni, négykézláb kúsztam vissza. A lépcsőnél az őr belém rúgott – ridică-te banditule. Persze, hogy nem tudtam, és így további rugdosásokkal négykézláb értem el a cellám ajtaját, és amikor megütött az áporodott meleg, amely a cellában összezsúfolt emberi testekből áradt, rosszul lettem és elájultam.
Szamosújvárról Pitești-re
Ez történt júliusban, és novemberben összeszedték Szamosújvárról az összes hazaárulással vádolt rabot, ugyanis ez volt annak idején a legsúlyosabb vád, és ezért járt a legsúlyosabb ítélet is, kezünket-lábunkat bilincsbe verve, lánccal összekötve, beraktak egy vasúti „dubába”. Ez úgy volt kialakítva, hogy a kis, keskeny cellákban egy 20 centis ülőke volt szerelve a falra, és vagy azon ülve, vagy lábon állva utazhatott a rab. Lefekvésre nem volt lehetőség. A mellettem lévő rekeszben egy temesvári zsidó ült, Schmerz úr, aki prosztatagyulladásban szenvedett, nem engedték ki csak naponta egyszer a vécére, minden egyéb oda folyt a cellájába, és át hozzám.
Egy vonatállomáson leszállítottak, és fedett teherautóval vittek tovább a börtönbe. A parancsnok az udvaron várt minket: Măi bandiților, ăsta este Pitești-ul, lagărul de exterminare. Véssétek jól az eszetekbe, hogy innen senki élve nem szabadul, itt fogtok elpusztulni, ti büdös banditák. Akkor tudtuk meg, hogy Pitesti-en vagyunk.
Itt kerültem össze ismét Venczel József tanár úrral és a Dobai csoportból Komáromi Józseffel, Varga Lacival, de voltak mások is, itt volt Jakab Antal, a gyulafehérvári római-katolikus szeminárium vicerektora, Márton Áron egykori titkára, akit a püspök úr letartóztatása után titkosan neveztek ki ordináriusnak, vagyis az egyházmegye kormányzójának. Aztán őt is becsukták. Itt volt Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, Jakab István bácsi, az Romániai Szociáldemokrata Párt elnöke, de ide zárták be a régi román társadalom krémjét is. Egy nagy cellában voltunk, összesen vagy kilencvenen. Tábornokok a régi román hadseregből, arisztokraták, görög-katolikus papok, Rusu Alexandru metropolita, aki magyarul is tökéletesen tudott, a resicai mozdonygyárnak az igazgatója, a Societatea Astra-Română Ploiești-i petróleumtársaságnak az elnöke. Már nem is emlékszem mindenkire.
Mért volt ez kivégző tábor? Elmondta a börtön igazgatója, hogy – Ugye, tudjátok, hogy a proletárdiktatúrának a legfontosabb eszméje az osztályellenségnek a felszámolása. Mindent el fogunk követni, hogy ne menjetek haza. A társaság kilencven százaléka ott pusztult. Elsősorban a rettenetesen gyenge élelmezés miatt betegedtek meg a rabok. Úgy hulltak, mint a legyek. Kaptunk vagy 10 deka kenyeret, két decinyi kávénak nevezett cikória lével. Ez volt a reggeli. Délben egy fél csajkányi káposzta vagy répalevet, mellé 10 dekányi puliszka, turtoj ahogy a román cellatársak nevezték, kockára vágva. Este a déli léből még egy adag. Puliszka nélkül. Ezzel a koszttal csak fogyni lehetett és megbetegedni. Ha egyik-másik cellatársunk meghalt, akkor nem jelentettük rögtön, hanem csak 2-3 nap múlva, amikor már szaga volt a hullának, mert addig is beadták az ételadagját, és azt elosztottuk egymás között. Ehhez járult a napi verés. Az őr bejött, rámutatott néhány emberre: - Tu,tu,tu și tu, hai afară. Gumibottal vertek. Ráfektettek egy asztalra, és ütöttek. Nem számolták, hogy ki hány ütést kap. Változó volt az adag, annak függvényében, hogy milyen kedvében volt a foglár. Ezt az ördögi bánásmódot nem lehetett túlélni.
Marosvásárhelyről Văcărești-re
1961 májusában jött az őr, hogy - Fă-ți bagajul. A csomagomban egy mosószappan volt és egy rongyos törülköző. Vásárhelyre vittek, a Szekuritátéra, ahol megtudtam, hogy ismét perbe fognak, éspedig azokért a kézzel írt szórólapokért, amelyeket még középiskolás koromban terjesztettem a kollektivizálás ellen, és amelyeket úgy írtam alá, hogy a Fekete Kéz.
A kihallgatás egy hónapig tartott, a vallató tiszt ezalatt tenyerének az élével a nyakamon a verőereket ütötte minden nap úgy, hogy a végére már teljesen begyulladtak, a fejem állandóan fájt, és elvesztettem a hallásom is. A bal fülemmel azóta nem hallok. Olyan kérdéseket tett fel, amelyekre tudta, hogy csak nemmel válaszolhatok. – A Cserebogár nevű szervezetről tudsz-e? - Nem. Verés. –
A Szivárvány nevű szervezetről hallottál-e? - Nem. Újabb verés.
A tárgyaláson tudtam meg, hogy saját édesbátyámat is letartóztatták, aki akkor már könyvelő volt a szárhegyi állami gazdaságban. Kimentek hozzá a szekuritáté emberei, és elkezdték faggatni, hogy tudott-e arról, hogy én milyen röpcédulákat írogattam. Erre ő azt felelte, hogy igen, de csak miután megtörtént a dolog, ezért aztán a feljelentés kötelezettségének elmulasztása miatt letartóztatták, és bíróság elé állították őt is. Három évet kapott, és le is ülte szegény. Én államellenes fegyveres szervezkedésért még 22 évet kaptam. Velünk együtt még húsz fiatalt ítéltek el, szászrégeni és marosvásárhelyi diákokat, akik azért álltak össze, hogy a magyar iskolák erőszakos „egyesítése” ellen tiltakozzanak. Ők is a Fekete Kéz nevet használták, így keveredtem bele én a történetbe. Vásárhelyen volt a tárgyalás, a kolozsvári Katonai Bíróság ítélkezett felettünk. A hírhedt Macskási Pál vérbíró. Sok-sok évvel azután mondták nekem, hogy a Házsongárdban nyugszik. S a lánya, állítólag, Magyarországon él, még 89 előtt oda költözött.
Engem már súlyos betegként vittek el Pitești-ről, tébécés voltam, és egy erős verés után hashártyagyulladásom is lett. Miután kimondták az ítéletet, és a meglévő 20 év mellé, amiből letöltöttem négyet, még kaptam 22-t, az volt a szerencsém, hogy nem vittek vissza Pitești-re, hanem elszállítottak Désre. Egy emberséges orvosnő, látva, hogy milyen kritikus az állapotom a Văcărești-i börtönkórházba irányított.
Betettek egy cellába, ahol olyan betegek voltak, akikről úgy gondolták, hogy azokkal már nem érdemes foglalkozni. „Incurabilii”, úgy mondták nekünk. Orvos soha nem nyitotta ránk a cellaajtót. Egy hónap leforgása alatt a tizenkettőből egyedül maradtam, aki meghalt, ágyastól, vitték el. Valószínű azért, mert más beteg nem maradt abban a cellában, úgy döntöttek, hogy „elég egészséges” vagyok, és visszaküldtek Désre. Innen szabadultam 1964. augusztus 3-án, és az említett orvosnőnek köszönhetően maradtam életben, aki szabadságát kockáztatva sztreptomicint csempészett be a börtönbe, és azzal kezelt, amíg lábra nem álltam.
„A Szekuritáté állandóan követett”
64-ben megszabadultam, hazamentem Szárhegyre, és elmentem a munkaelosztóhoz. Én, mint földrajz-geológia szakos hallgató, tanárnak készültem, és mondtam ott, hogy szeretnék tanítani. Szemberöhögtek. – Egy osztályellenségre bízzuk a kommunista ifjúság nevelését? Maga tanítani akar? A maga helye a bányában van. Balánbányára helyeztek ki, nagyon nehéz körülmények között dolgoztam.
65-ben megházasodtam, két gyerekünk lett, két lány. A Szekuritáté állandóan követett. Állt meg a járda mellett az autó, tuszkoltak be, vittek Csíkszeredába, „beszélgetni”. Próbáltak beszervezni, ez az igazság. Ígértek jobb állást, nagyobb fizetést, lakást Csíkszeredában, de én nem álltam kötélnek.
Teltek az évek, aztán 1983-ban saját erőből beköltöztem Csíkszeredába, és innen jártunk dolgozni a feleségemmel Balánbányára. A Szeku zaklatásai azonban nem szűntek meg, hol házkutatást tartottak, hol bevittek, hol akkor csengettek nálunk, amikor csak a kislányaim voltak otthon.
Menedékjog az Egyesült Államokban
Sokat gondolkodtam azon, hogy politikai menedékjogot kellene kérnem, de hát nem lehetett eljutni a nyugati államok nagykövetségeihez. Bukarestben még csak nem is volt szabad végigmenni azon az oldalán a járdának, ahol az Egyesült Államok nagykövetsége volt. Aztán 1988 februárjában, megláttam egy plakátot, amelyen a Nashville-i filharmonikus zenekar fellépését reklámozták, elmentem az előadásra, és koncert után megkerestem a zenekar vezetőjét. Elmondtam neki, hogy mi járatban vagyok. Volt egy kérvény nálam, de az úr nem vette el, mert félt, hogy megtalálják a csomagjában. Leírta egy noteszba a személyes adataimat és lakcímemet. Én azt hittem, hogy le akar rázni, de nem így történt. Májusban már csengettek a csíkszeredai lakásom ajtaján az Egyesült Államok nagykövetségének munkatársai. Megkaptam a menedékjogot.
Epilógus
Szilágyi Árpád 1994-ben nyerte el az amerikai állampolgárságot. Emlékiratait angol nyelven, „The Victim” (Az áldozat) címmel jelentette meg, amelyben részletesen leírta a romániai kommunista rezsim alatt elszenvedett kínzásokat. A Saint Louis-i South Side National Bank könyvelési osztályán dolgozott, megbecsült kolléga volt és boldog családapa, aki örömmel látta, hogy lányai is megtalálják helyüket az új hazában. 2003-ban azonban tragikus események vetettek véget az alig pár éve tartó nyugalomnak: kisebbik lánya egy utcai lövöldözés áldozata lett. Ez a veszteség súlyosan megviselte Szilágyi Árpádot, aki leánya hamvainak hazahozatala után úgy döntött, nem tér vissza az Egyesült Államokba. 2003 óta Csíkszeredában él. Nagyobbik leánya és felesége nem követték őt. Minden év októberében részt vesz az 1956-os ünnepi megemlékezéseken. A Volt Politikai Foglyok Szövetségének Hargita megyei elnöke, az 1956-os Vitézi Rend hadnagya. Nyolcvannégy éves.
Víg Emese maszol.ro
2017. október 24.
Örökérvényű üzenete van a forradalomnak
Egyik fontos üzenete 1956-nak, hogy az ünnep nemcsak emlékezés az egykori eseményekre, sokkal inkább annak a számbavétele, hogy mit tanultunk belőle, máig tartó hatása hogyan él szívünkben, mit tettünk mi annak érdekében, hogy az egykori törekvések valóra váljanak – hangzott el hétfőn az 1956-os forradalom és szabadságharc 61. évfordulóján tartott gyergyószentmiklósi megemlékezésen.
A forradalom és szabadságharc évfordulóján a római katolikus temetőben emlékeztek a gyergyószentmiklósiak. A város önkormányzata, a művelődési központ, a Volt Politikai Foglyok Gyergyószentmiklósi Szövetsége és az ’56-os Vitézi Lovagrend által szervezett eseményen Erdős Nándor történelemtanár emelte ki a történelmi esemény néhány fontos üzenetét és vont párhuzamot az ezelőtt 61 évvel történtek, illetve a magyarság jelenlegi helyzete, állapota között. Azokban a napokban a jelen összemosódott a jövővel, amelyből a jövő kerekedett felül. 61 év után is érezzük ’56 szellemiségét. Ma ismét nemzetünket veszélyeztető intézmények, rendszerek, intézkedések, politikusok, milliárdosok ellen kell küzdenünk. Számukra van egy üzenetem: ’56-os hőseink már kitaposták az igazi demokrácia útját, és mi tudjuk, hogy milyen együtt, hitben, Isten és a nép akaratát teljesítve élni. Nem kérünk abból a demokráciából, amit nekünk a Nyugat, az úgynevezett szabadelvű milliárdos kínál” – fogalmazott Erdős Nándor. Mint mondta, ’56 egy másik fontos üzenete, hogy valahányszor felelevenítjük a történelmi eseményt, számbavételt kell tartanunk arról, hogy mit tanultunk belőle, máig tartó hatása hogyan él szívünkben, mit teszünk annak érdekében, hogy az egykori törekvések valóra váljanak. A felelősségtudat forradalma A szónok úgy fogalmazott, aligha van közelmúltunknak olyan részlete, amelyet annyira átitatott volna a felelősség tudata, érzése, mint 1956 eseményeit, történéseit. „Minden forrás arról tanúskodik, hogy a forradalom alapélménye a nemzeti egység volt, és a felszabadultság boldogsága. 1956. október végén az az érzés, hogy együtt van a nemzet, együtt van az ország, mindennél erősebb volt. És mindenki felszabadult volt, mert végre hangosan és nyilvánosan kimondták az igazságot (...) Elsősorban azok emléke előtt tisztelgünk, akik azért áldozták fel karrierjüket, szabadságukat, sőt életüket is, hogy megteremtsenek egy szabad, független, demokratikus országot. Nem rajtuk múlt, hogy akkor, 1956-ban ez nem sikerülhetett – hangoztatta Erdős Nándor. Zárógondolatában kiemelte, mennyire fontos ismernünk történelmünket és beszélnünk is erről. „Azt gondolom, hogy az ünnep számvetés, lelkiismeret-vizsgálat is egyben, és ha mi képesek leszünk ezt megtenni egy szobor előtt, az iskolákban, ha őszintén beszélünk egymáshoz, és azt keressük, ami összekapcsol minket, akkor közelebb fogunk kerülni mindahhoz, amit 1956 hősei szerettek volna: a független, önálló, demokratikus nemzet megteremtéséhez” – fogalmazott.
Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármesterének gondolatait Pál Levente önkormányzati képviselő tolmácsolásában hallgathatták meg az emlékezők. Az üzenetben elhangzott: nagy és fontos feladat, hogy évtizedek elteltével a mának és a jövőnek is át tudjuk vetíteni ’56 érdemszerzését, szellemiségét. A megtörténtek tanulságának magunkévá tétele, a forradalom hőseinek példái segíthetnek ebben.
A „pesti srácok” egyikének, az ’56- os forradalmat követő megtorlások legfiatalabb áldozatának, Mansfeld Péternek az alakját emelte ki a szónok, felhívva a figyelmet, hogy a forradalom mártírjának bátorságából a ma embere is példát meríthet.
A tizenéves Mansfeld Péter gyermekként olyan bátorságról tett tanúságot, amit a ma embere is méltán megcsodálhat. A ma embere, aki saját kényelmének rabjává vált, aki már-már abba betegszik bele, hogy önnön posztmodern világát szüntelenül dédelgesse. Vajon hogyan viselnénk, ha egyik percről a másikra felborulna, megszűnne a kényelmünk, a rend, ami övez? – hangzott mintegy intelemként a kérdés.
A megemlékezésen a helyi római katolikus és unitárius egyházak lelkipásztorai is megosztották a történelmi eseménnyel kapcsolatos gondolataikat. Az emlékezést megzenésített vers előadása, illetve a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikarának fellépése tette meghittebbé. Az esemény a nemzeti himnuszok eléneklésével, valamint a kegyelet koszorúinak elhelyezésével zárult.
Az ’56-os forradalomról és szabadságharcról Gyergyószék más településein is megemlékeztek a helyi közösségek az elmúlt napokban. Pethő Melánia / Székelyhon.ro
Egyik fontos üzenete 1956-nak, hogy az ünnep nemcsak emlékezés az egykori eseményekre, sokkal inkább annak a számbavétele, hogy mit tanultunk belőle, máig tartó hatása hogyan él szívünkben, mit tettünk mi annak érdekében, hogy az egykori törekvések valóra váljanak – hangzott el hétfőn az 1956-os forradalom és szabadságharc 61. évfordulóján tartott gyergyószentmiklósi megemlékezésen.
A forradalom és szabadságharc évfordulóján a római katolikus temetőben emlékeztek a gyergyószentmiklósiak. A város önkormányzata, a művelődési központ, a Volt Politikai Foglyok Gyergyószentmiklósi Szövetsége és az ’56-os Vitézi Lovagrend által szervezett eseményen Erdős Nándor történelemtanár emelte ki a történelmi esemény néhány fontos üzenetét és vont párhuzamot az ezelőtt 61 évvel történtek, illetve a magyarság jelenlegi helyzete, állapota között. Azokban a napokban a jelen összemosódott a jövővel, amelyből a jövő kerekedett felül. 61 év után is érezzük ’56 szellemiségét. Ma ismét nemzetünket veszélyeztető intézmények, rendszerek, intézkedések, politikusok, milliárdosok ellen kell küzdenünk. Számukra van egy üzenetem: ’56-os hőseink már kitaposták az igazi demokrácia útját, és mi tudjuk, hogy milyen együtt, hitben, Isten és a nép akaratát teljesítve élni. Nem kérünk abból a demokráciából, amit nekünk a Nyugat, az úgynevezett szabadelvű milliárdos kínál” – fogalmazott Erdős Nándor. Mint mondta, ’56 egy másik fontos üzenete, hogy valahányszor felelevenítjük a történelmi eseményt, számbavételt kell tartanunk arról, hogy mit tanultunk belőle, máig tartó hatása hogyan él szívünkben, mit teszünk annak érdekében, hogy az egykori törekvések valóra váljanak. A felelősségtudat forradalma A szónok úgy fogalmazott, aligha van közelmúltunknak olyan részlete, amelyet annyira átitatott volna a felelősség tudata, érzése, mint 1956 eseményeit, történéseit. „Minden forrás arról tanúskodik, hogy a forradalom alapélménye a nemzeti egység volt, és a felszabadultság boldogsága. 1956. október végén az az érzés, hogy együtt van a nemzet, együtt van az ország, mindennél erősebb volt. És mindenki felszabadult volt, mert végre hangosan és nyilvánosan kimondták az igazságot (...) Elsősorban azok emléke előtt tisztelgünk, akik azért áldozták fel karrierjüket, szabadságukat, sőt életüket is, hogy megteremtsenek egy szabad, független, demokratikus országot. Nem rajtuk múlt, hogy akkor, 1956-ban ez nem sikerülhetett – hangoztatta Erdős Nándor. Zárógondolatában kiemelte, mennyire fontos ismernünk történelmünket és beszélnünk is erről. „Azt gondolom, hogy az ünnep számvetés, lelkiismeret-vizsgálat is egyben, és ha mi képesek leszünk ezt megtenni egy szobor előtt, az iskolákban, ha őszintén beszélünk egymáshoz, és azt keressük, ami összekapcsol minket, akkor közelebb fogunk kerülni mindahhoz, amit 1956 hősei szerettek volna: a független, önálló, demokratikus nemzet megteremtéséhez” – fogalmazott.
Nagy Zoltán, Gyergyószentmiklós polgármesterének gondolatait Pál Levente önkormányzati képviselő tolmácsolásában hallgathatták meg az emlékezők. Az üzenetben elhangzott: nagy és fontos feladat, hogy évtizedek elteltével a mának és a jövőnek is át tudjuk vetíteni ’56 érdemszerzését, szellemiségét. A megtörténtek tanulságának magunkévá tétele, a forradalom hőseinek példái segíthetnek ebben.
A „pesti srácok” egyikének, az ’56- os forradalmat követő megtorlások legfiatalabb áldozatának, Mansfeld Péternek az alakját emelte ki a szónok, felhívva a figyelmet, hogy a forradalom mártírjának bátorságából a ma embere is példát meríthet.
A tizenéves Mansfeld Péter gyermekként olyan bátorságról tett tanúságot, amit a ma embere is méltán megcsodálhat. A ma embere, aki saját kényelmének rabjává vált, aki már-már abba betegszik bele, hogy önnön posztmodern világát szüntelenül dédelgesse. Vajon hogyan viselnénk, ha egyik percről a másikra felborulna, megszűnne a kényelmünk, a rend, ami övez? – hangzott mintegy intelemként a kérdés.
A megemlékezésen a helyi római katolikus és unitárius egyházak lelkipásztorai is megosztották a történelmi eseménnyel kapcsolatos gondolataikat. Az emlékezést megzenésített vers előadása, illetve a Gyergyószentmiklósi Ipartestület Férfikarának fellépése tette meghittebbé. Az esemény a nemzeti himnuszok eléneklésével, valamint a kegyelet koszorúinak elhelyezésével zárult.
Az ’56-os forradalomról és szabadságharcról Gyergyószék más településein is megemlékeztek a helyi közösségek az elmúlt napokban. Pethő Melánia / Székelyhon.ro