Okt. 22-én töltötte be hetvenedik életévét Pomogáts Béla Széchenyi- és József Attila-díjas irodalomtörténész, kritikus. 1934-ben született Budapesten, a piaristáknál érettségizett 1953-ban, majd az ELTE magyar szakán szerzett diplomát 1958-ban. 1956-ban bekapcsolódott a forradalmi egyetemista szövetség munkájába, ezért 1959-ben hat hónapra internálták. Szabadulása után 1961-től tanított, majd 1965-ben az MTA Irodalomtudományi Intézetének munkatársa lett. 1992-95 között igazgatóhelyettese volt az intézménynek, s 1996 óta tudományos tanácsadója. 1974-től szerkesztője, 1990-től főszerkesztője a Literatúra című folyóiratnak, emellett szerkesztőbizottsági tagja többek között a Vigiliának és a Valóságnak. 1980-ban kandidátusi, majd 1985-ben doktori címet nyert irodalomtudományból. Irodalomtörténészként kezdetben a XX. századi magyar irodalom történetével – különösen a népi írómozgalommal, az avantgárddal – és alkotóival foglalkozott (Az újabb magyar irodalom 1945-1981, Kuncz Aladár, Déry Tibor, Radnóti Miklós, Jékely Zoltán monográfiák, életműelemzések), majd érdeklődése a határon túli magyar irodalom felé fordult (A transzszilvanizmus, A nyugati magyar irodalom 1945 után). Az erdélyi irodalomról az elmúlt évtizedekben 14 könyvet írt, ezzel is úttörő szerepet töltve be a határon túli magyarság irodalmának megismertetésében. Legutóbb megjelent művei: 2002-ben a Villanófényben című cikkgyűjtemény és a Kulcsok Erdélyhez, 2003-ban az Irodalmi nemzet. 1987-től 1990 tavaszáig a Magyar Demokrata Fórumnak is aktív tagja volt. 1989-93-ban az Erdélyi Szövetség alelnökeként, 1993-95-ben a baloldali Demokratikus Charta szóvivőjeként tevékenykedett. 1995-2001-ben a Magyar Írószövetség elnökeként meghatározó szerepe volt a megosztott szervezet "egybetartásában". Jelenleg többek között az Anyanyelvi Konferencia és az Illyés Közalapítvány elnöke, tagja a Magyar-Román Történész Vegyes Bizottságnak, szóvivője az Ötvenhatos Emlékbizottságnak. /Pomogáts Béla hetvenéves. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 1./

Dr. Ludányi András egyetemi tanár az ITT-OTT Magyar Baráti Közösség 2005. évi reménység-tavi találkozóról készített összegzésében kiemelten foglalkozott az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc idei, valamint a jövő évben esedékes, 50. évfordulóra tervezett megemlékezésekkel. Úgy tűnik, hogy 1956. októberi élménye a szétszórtsági – Ludányi András kifejezése – magyarok körében elevenebb, mint a Kárpát-medencében. A Lake Hope-i találkozó szellemiségét meghatározó személyiségek jelentős részének konkrét élménye 1956, majd az ezt követő menekülés, a hontalanság, a hazából való kirekesztettség okozta trauma Jelenleg azok ,,emlékeznek” nagy csinnadrattával az ,,eseményekre”, akik a barikád másik oldalán álltak. Ludányi András kifejtette: ,A magyarság történetében Trianon a mélypont – 1956 a magyar szabadság csillagzata, amelyet nem távolról kell szemlélnünk, hanem az ötvenhatos eszméket magukhoz ölelő magyar szervezetekben, a cserkészmozgalomban kell tovább éltetni”. 1956 volt a központi témája a Magyar Baráti Közösség Lake Hope-i közgyűlésének is. Lauer Edit, az Amerikai Magyar Koalíció Igazgatótanácsának nyugalomba vonult elnöke személyes élményeiről beszélt, arról, hogy akkor a Parlament előtt 14 évesként volt jelen, édesanyja a körtéri patikában a sebesülteket látta el, a család bekapcsolódott a Molotov-koktél készítésbe is. Az amerikai magyarok ’56-os megemlékezéseiben templomi istentiszteletekre kerül sor, 1956-os filmeket vetítenek, ’56-os témájú vándorkiállítást is útnak indítanak. Lauer Edit lánya, Andrea ’56-os számítógépes szerepjátékot szerkesztett, amelyet folyamatosan bővít. A tervezett Oral History project kezdete máris megtalálható a www.freedomfighter56.com címen. Tervezik továbbá egy, az ötvenhatos élő emlékezetre alapozott kötet kiadását is. Dr. Somogyi Balázs, az MBK gondnoka egy New York székhelyű Ötvenhatos Nagybizottság létrehozásának tervéről szólott. Mózsi Ferenc (Chicago) költő, könyvkiadó és könyvforgalmazó a könyvkiadásról szólott, ezek között a Corvin-közi csatákat említette, Kormos kövek címen’56-os verset publikálnak. 1956 méltó megünneplése akkor válna teljessé, ha a magyar nemzet otthoni és elszakított részei, olyan intézményrendszert működtethetnének, és olyan vezetőszemélyiségeket emelnének az ország és a nemzet élére, akik ’56 igazi eszmeiségét képviselik, írta Sylvester Lajos. /Sylvester Lajos: 1956 – és a szétszórt magyarok (Észak-amerikai portyán). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), okt. 22./

Az ’56-os Emlékbizottság, a Temesvári Magyar Nőszövetség és a Temes megyei RMDSZ közös szervezésében filmvetítéssel emlékeztek meg Temesváron október 22-én az 1956-os magyar forradalom 49. évfordulójáról, a szabadságharcban elesettekről, majd a forradalom leverését követő koncepciós perek áldozatairól. Szász Enikő nőszövetségi elnök köszöntője után Vicze Károly történész tartott előadást a Kós Károly Közösségi Központban. Az előadás után levetítették Mészáros Márta A temetetlen halott című, magyar–lengyel–szlovák koprodukcióban készült 2004-es filmjét, amely Nagy Imrének miniszterelnöknek a forradalomban betöltött szerepéről, snagovi háziőrizetéről, a kádári rezsim által ellene lefolytatott perről és kivégzéséről szól. Október 23-án, vasárnap a nőszövetség autóbuszos kirándulást szervezett a Szegedhez közeli Kiskunmajsára, ahol a temesvári és aradi részvevők megkoszorúzták Pongrátz Gergely sírját, meglátogatták az ’56-os Múzeumot, és az emlékünnepségeken is részt vettek. /(pataky): Nagy Imre-film az emlékünnepségen. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 24./

Október 20-ára nem készül el a kolozsvári Sétatéren felállítandó 1956-os emlékmű. A kezdeményező Kolozsvár Társaság elnöke, Kántor Lajos tájékoztatása szerint a romániai megemlékezések központi rendezvényének a helyszíne Kolozsvár lesz, a 4 méter magas szobor helyett azonban az ünneplőknek be kell érniük csupán az „alapkőletétellel”. Előre nem látott ügyintézési bonyodalmak merültek fel. Jelenleg úgy tűnik, a magyarországi ’56-os Emlékbizottság mintegy 4,8 millió forinttal finanszírozza az emlékműállítást, az Illyés Közalapítvány pedig 600 ezer forinttal járul hozzá a szoborállítás költségeihez. – A szobor „napszimbolikus” kapu a szabadságvágy, a jóreménység, a szebb jövő, a felszabadulás eszméjének szimbóluma. Az emlékmű alkotója Szakáts Béla /sz. Székelyudvarhely, 1938/ Temesváron él, egyetemi tanár. Sógor Csaba RMDSZ-es szenátor a romániai ’56-os elítéltek rehabilitációját kérte a parlament őszi ülésszakának első napján. A politikus különbizottság felállítását javasolta, amely csak ’56 eseményeivel foglalkozna, és feladata lenne megvizsgálni valamennyi ítéletet. Sógor Csaba emlékeztetett arra, hogy a Szekuritáté a Román Munkáspárt utasítására elfojtott minden, a magyarországi eseményekkel szimpatizáló megnyilvánulást, s több ezerre tehető a romániai letartóztatások és ítéletek száma. Egymást követték az elhurcolások, a letartóztatások és hidegvérrel kimondott halálos ítéletek. Az áldozatok között volt olyan csoport, amelynek tevékenysége az 1848-as hősök emlékművének a megkoszorúzására szorítkozott, vagy fehéregyházi megemlékezésben nyilvánult meg. Mások át akartak szökni a határon, hogy a pesti srácokhoz csatlakozzanak, vagy memorandumot szerkesztettek, amelyet az ENSZ-hez szándékoztak benyújtani. Egyesek fegyveres felkelést kíséreltek meg szervezni a kommunista rendszer megdöntésére, de még addig sem jutottak el, hogy találkozzanak. Ott voltak a temesvári diákok – románok és szászok! –, akik közül legalább kétezret tartóztattak le és ítéltek el. /(ercsey, farkas, pam): Nem készül el időben az ’56-os emlékmű. Kolozsváron zajlanak a központi ünnepségek. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 14./

Érmihályfalván és Nagyváradon is emléket állítottak az 1956-os magyar forradalomnak. Az érmihályfalvi koncepciós per 31 áldozatának emlékére készült Mihály Gábor budapesti szobrászművész alkotása, a halhatatlan lelket és a megújuló életet megtestesítő főnixmadár. „Megrázó események zajlottak idén október 23-án” – emelte ki Tőkés László Érmihályfalván, az emlékmű felavatása előtt elhangzó igehirdetésében. „Rombolások, rendőrállami intézkedések jellemezték e napot, és ugyanúgy csőcseléknek minősítették a zsarnoksággal szembeszegülőket, amint azt 1956-ban is tették” – mondta a Királyhágómelléki Református Egyházkerület püspöke, feltéve a kérdést: a polgári köznyugalom nevében szabad-e a hatalomnak elfojtani az emberi jogokat és a lelkiismeretet. 1958-ban kivégzett Sass Kálmán emléktábláját. A szoboravatás után Székelyhídi Ágoston, az 1956-os Kárpát-medencei Emlékbizottság elnöke elmondta: 1956 a nemzeti függetlenség, az önrendelkezés forradalma volt, és üzenete az, hogy ezt a harcot ma a globalizált világban is folytatni kell. Nagyváradon a Réti református templomban október 29-én avattak emlékművet az ’56-os forradalom áldozatainak.  Tőkés László igehirdetése után Pálfy József, a gyülekezet lelkipásztora elmondta: azért vállalták fel az ’56-os emlékműállítást, mert templomuk felépítésének fél évszázadát is most ünnepelik. A templom udvarában felállított emlékművet, Gergely István kolozsvári és Dóczi András csíkszeredai szobrászművészek közös alkotását, a püspök és a templom lelkésze leplezték le. Tőkés László köszönetet mondott a magyar kormánynak azért az anyagi támogatásért, amellyel az érmihályfalvi és a nagyváradi emlékművek felállítását segítette. /1956-os emlékműavatás Érmihályfalván és Nagyváradon. = Krónika (Kolozsvár), okt. 30./

A nemzeti gyásznapon megosztottan ugyan, de zavargások nélkül emlékeztek a magyar fővárosban az 1956-os forradalom elfojtására. Leglátványosabb a Fidesz több tízezres tömeget megmozgató fáklyás szolidaritási menete volt, a Terror Házától az Astoriáig. „Az igazság szabaddá tesz” feliratú, nagyméretű molinót tartva vonult az első sorban Orbán Viktor a Fidesz vezető politikusaival, mögöttük fáklyákkal, mécsesekkel, gyertyákkal a tömeg. A Szabadság téren több szervezet is demonstrált. Köztük a Nemzeti Jogvédő Alapítvány, amely a szovjet emlékmű lebontását követelte, hozzájuk csatlakozott a Jobbik Magyarországért Mozgalom, kormányellenes jelszavakat skandálva. Majd a Magyarok Világszövetsége demonstrált. Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke többek között azt szorgalmazta, hogy a magyar kormány követeljen komoly kártérítést Moszkvától az 1956-os forradalom és szabadságharc leveréséért. Sólyom László köztársasági elnök a rákoskeresztúri Új Köztemetőben, a 301-es parcellánál, Nagy Imre egykori miniszterelnök és a névtelen elesettek sírjánál, valamint Maléter Pál egykori honvédelmi miniszter sírjánál helyezett el virágcsokrot, majd az 1956-os forradalom erdélyi mártírjai előtt rótta le tiszteletét. Gyurcsány Ferenc kormányfő szocialista politikusokkal, később pedig az MDF vezetősége helyezett el virágokat az október 23-án avatott új ’56-os emlékműnél, az Ötvenhatosok terére átkeresztelt Felvonulási téren. A Fiumei úti sírkertben emlékfalat avattak 1956 hősei és áldozatai tiszteletére, a Parlamentben pedig Nagy Imre teremnek nevezték el a mártír miniszterelnök 1956-os dolgozószobáját. A kormány és az 56-os Emlékbizottság által szervezett záróesemény idejére a Kossuth teret hermetikusan lezárta a rendőrség, csak a meghívott vendégeket és az akkreditált újságírókat engedték át a kordonon. A főváros utcáin nagy számban jelen lévő rendőröknek a gyásznapon sehol nem kellett beavatkozniuk a rend fenntartása érdekében. /Gyásznap zavargások nélkül. = Új Magyar Szó (Bukarest), nov. 6./

Székelyhidi Ágoston író, történész, politikus az Arad megyei Medgyesborzáson született 1935-ben, a nagyváradi premontrei gimnáziumba járt 1946-ig, amíg családját ki nem utasították Romániából. Debrecenben járt egyetemre. 1956-ban részt vett a forradalomban, ezért börtönbe zárták. 1987-ben vezető szerepet játszott az ellenzéki mozgalmakban, az MDF alapító tagja, s 2004-ig egyik vezető politikusa volt, majd 2005-ben kilépett a pártból. Az Erdélyi Szövetség alelnöke, majd elnöke, az 1956-os Emlékbizottság elnöke. Számos díjat, kitüntetést kapott, többek között a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. 1955-től jelennek meg írásai – regények, elbeszélések, tanulmányok. Legutóbbi munkái: Nemzet és demokrácia (1998), Magyar századvég (2002), Nemzet és rendszerváltozás (2007). Vizsgálódásai középpontjában a nemzeti önazonosság és önrendelkezés kérdései állnak. Szeptember 29-én tartandó előadásában is (Nemzettudat és nemzetpolitika) ezeket a kérdéseket taglalja majd a Kemény Zsigmond Társaság összejövetelén Marosvásárhelyen, a Kultúrpalotában. /Fülöp Géza, a KZST titkára: A KZST vendége: Székelyhidi Ágoston. = Népújság (Marosvásárhely), szept. 27./

Az ökuménia és határok feletti szellemiség jegyében gyűltek össze Érd és Nyíradony után Nagyváradon, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület (KREK) székházának dísztermében a harmadik Van kiút... elnevezésű fórum résztvevői. A magyarság felekezeteken átívelő lelki kohéziójáról szóló konferencia előadói között volt Weisz Péter, a Barankovics István Izraelita Műhely elnöke, Tasó László, Nyíradony polgármestere, Papp Lajos szívsebész, Radnóti Zoltán főrabbi, Kiss Rigó László Szeged-csanádi római katolikus megyés püspök, Mészáros Kálmán, a Magyarországi Baptista Egyház elnöke, Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök és Szeverényi János, az evangélikus misszió vezetője. Az előadók mindegyike a magyar társadalom morális válságáról értekezett, és az Istenhez való fordulásban, illetve a konzervatív értékek megerősítésében látták a kiút lehetőségét. Weisz Péter bejelentette: a Barankovics-műhely a Szent István és az Október 23. Alapítvánnyal együtt 300 ezer forintot ajánl fel a csángó gyermekek magyar nyelvre taníttatására. Jókai Anna írónő a konzervativizmus és az Istenhez való visszatérés fontosságát hangsúlyozta, Bene Éva, a Magyar Konzervatív Alapítvány képviselője pedig a Magyarországon zajló indirekt népirtásról beszélt, melyre egy esetleges „transzszilván transzfúzió” jelenthet megoldást. Mikola István volt egészségügyi miniszter az identitást, a szolidaritást, a családot és a hitet jelölte meg mint a nemzet lelki energiája visszanyerésének módját. Tempfli József megyés püspök az összetartás fontosságát, Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök pedig azt hangsúlyozta: ideje lenne véget vetni az önsajnálatnak, „könnyekből nem lehet jövőt építeni. ” Szöőr Anna, az Október 23. Alapítvány vezetője a „vörös deviancia” elleni harc fontosságáról beszélt, Szeverényi János, az evangélikus misszió vezetője szintén a hit fontosságáról ejtett szót, majd zárszavában Székelyhídi Ágoston közíró, az 1956-os Kárpát-medencei Emlékbizottság nevében arra hívta fel a figyelmet, hogy a 15 millió magyar ma már valójában körülbelül 13,6 millió. /Fried Noémi Lujza: Ökumenikus konferenciát szerveztek Nagyváradon. = Krónika (Kolozsvár), jan. 19./ Világi és egyházi meghívottak fejtették ki álláspontjukat, megoldási lehetőségeket villantva fel a nemzetfogyás megállítására a Van kiút konferenciasorozat harmadik állomásán. Jókai Anna írónő elmondta, hogy ha spirituális gyökereinket elveszítjük, még a jó szándékú politikai cselekedet is meddő marad. Tőkés László püspök a határokon átívelő szellemi kapcsolat megnyilvánulásaként jellemezte a találkozót. Mikola István volt egészségügyi miniszter kifejtette, a nemzet legnagyobb gondja, hogy elfogytak kollektív tudattalanjából a nemzeterősítő energiák, a neoliberális irányzat éppen ezeket az alapvető értékeket kezdte ki. Tempfli József nagyváradi római katolikus megyés püspök az összetartásban látta a megmaradást, míg Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök arra figyelmeztetett, hogy könnyekből nem lehet jövőt teremteni, ezért ideje felhagyni az önsajnálattal. /D. Mészáros Elek: Kiútkeresés táblaavatóval. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 19./

Forr a dal már – Ötvenhatról egészen másképp
Tóth Péter Lóránt Radnóti-díjas versmondó rendhagyó történelem- és irodalomórát tartott október 13-án, csütörtökön a Csiky Gergely Főgimnáziumban. Kettőt is. Délben az V–VIII.-asokat, 14 órától a IX–XII.-es diákokat vitte vissza az időben, a 60 évvel ezelőtti, véres budapesti utcákra. Vetítéssel, versekkel, történelmi adatokkal, hősökkel és a szabadság hatalmas erejével tarkított tanóra volt ez a javából, egészen másképp. Mégpedig úgy, hogy a jelen lévő diákok nagy része – egy-két kivételtől eltekintve – szájtátva hallgatta a testnevelés-történelem szakos tanár előadását.
A Corvin közi hősökről szóló pódiumműsor mottója: Diákok voltak. És ők csinálták a dicsőséges forradalmat!, címe Forr a dal már. Aktuális műsorát Tóth Péter Lóránt az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körúton mutatja be a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyaroknak.
A 65 helyszín legelső állomása Arad volt, október 14-én, pénteken pedig Kisiratosra viszi az 56-os eseményeket a kunszentmiklósi versmondó.
Tóth Péter Lóránt pódiumműsora diákközpontú, képes megszólítani a fiatalokat és fenntartani a figyelmet több mint egy órán keresztül, segítségül hívva József Attila, Márai Sándor, Faludy György, Jobbágy Károly, Bereményi Géza stb. szellemét.
„Én azt kívánom, hogy nekünk soha ne kelljen utcára vonulni, soha ne kelljen fegyvert fogni és azt a szabadságot, amit örökségbe kaptunk, tudjuk értékelni, megőrizni és átadni az utánunk következőknek. De csak úgy tudjuk tovább adni, ha a mindennapi életünkben olyanokat cselekszünk, és úgy viselkedünk, hogy nekünk ne kelljen barikádokat emelni, és ne kelljen meghalnunk a szabadságért” – ezekkel a gondolatokkal zárta rendhagyó óráját Tóth Péter Lóránt.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)

Bőröndben viszi az irodalmat a határokon túlra
„Hiszem, hogy a versek térképek, iránytűk az életünkben. Őket követve juthatunk el egy békés, szeretettel teli világba. Olyan világba, amelyet mi, emberek alkotunk meg. Kultúránk és verseink segítségével” – ezt vallja Tóth Péter Lóránt, kunszentmiklósi testnevelés–történelem szakos tanár, Radnóti- és Latinovits-díjas versmondó, versvándor, aki október rendhagyó történelemórát tartott a Csiky Gergely Főgimnáziumban Forr a dal márcímmel.
Időutazás volt a javából, megelevenedtek az ’56-os események, a Corvin közi srácok, a 60 évvel ezelőtti Budapest vérrel színezett utcái. A Corvin közi hősökről szóló pódiumműsorát az 1956-os Emlékbizottság támogatásával 65 állomásból álló körúton mutatja be Tóth Péter Lóránt a Kárpát-medencében és Kanadában élő magyaroknak, a turné első állomása Arad volt.
Az ötvenhatos eseményekről szóló pódiumműsorán kívül átviszi a határokon József Attila verseit a Vasútállomáscímű rendhagyó irodalomórával, készített Hajvert Ákossal közös műsort a magyar irodalom legszebb verseibőlNem mondhatom elcímmel. Emellett mintegy tucatszor előadták a Tanár úr, kérem című gyermekvers-válogatást, az általa vezetett kunszentmiklósi Versmondó Stúdió gyermektagjaival.
Péterrel a Csiky Gergely Főgimnázium könyvtárában beszélgettünk két előadás között.
 – Második alkalommal vagy Aradon. Hogyan kezdődött ez a történet?
– Tavaly úgy döntöttem, hogy 12 év után abbahagyom a tanítást. Az utóbbi években visszajött az életembe a versmondás, és annyira átvette a helyet a tanítás mellett, hogy úgy éreztem, mindkettőt nem tudom megfelelően csinálni. Beadtam egy pályázatot 147 határon túli iskolába, így jutottam el Felvidékre, Kárpátaljára, Erdélybe. Korábban sokat jártam a Vajdaságba és Kárpátaljára, ott már megvolt a kapocs. Erdélyt úgy céloztam meg, hogy felmentem a Romániai Magyar Pedagógus Szövetség honlapjára, és az ott lévőknek – van vagy 60 név – levelet írtam. Abból a 60-ból visszaírt Rogoz Marianna, az aradi Csiky Gergely Főgimnázium tanára, hogy őt ez érdekelné. Felvettük a kapcsolatot, majd úgymond „lepasszolt” Spier Tündének, az iskola aligazgatójának, akinek a segítségével idén áprilisban jöttem először Aradra a Vasútállomáscímű előadással (József Attila verseit és életrajzi adatait felhasználva összeállított műsor – szerk. megj.). De egy jól működő kapcsolatnak jövője is van, így megint itt vagyok, ezúttal az ötvenhatos forradalom és szabadságharc 60. évfordulója alkalmából, szintén egy rendhagyó történelemórával.
– Hol találkozik a testnevelés az irodalommal? Hogy kerültél a tornateremből a könyvek közé? – ha fogalmazhatunk így…
– A versmondással már nagyon korán megismerkedtem, édesanyám rengeteg mesét, verset olvasott, azt mesélik, hogy másfél évesen mindenféle beszédhiba nélkül mondtam az Öreg néne őzikéjét. Nagyon szerettem a meséket, verseket. Az iskolában, szünetekben mindig ki kellett menni az udvarra, de én rendszeresen visszaszöktem az osztályterembe, és megkértem a takarító nénit – aki a mai napig emlegeti azokat az eseteket –, hogy ne szóljon senkinek, ne áruljon el. Ilyenkor bebújtam a tanári asztal alá, és ott olvastam. Mikor mit, verseket, a Winnetou-s könyveket stb. 13–14 éves koromig rendszeresen szavaltam. 13 éves koromban jelentkeztem a Ki Mit Tud?-ra, megnyertem a megyei döntőt, bejutottam az országosra. Ha ott tovább jutok, akkor már következett volna az élő show a televízióban. Soha nem felejtem el, hogy a döntő előtti napon volt egy atlétikaverseny Kunszentmiklóson, én kimentem szurkolni. Egész nap szurkoltam, kiabáltam, másnapra annyira berekedtem, hogy nem jött ki egy hang sem a torkomon, soha nem történt még ilyen azóta sem, de azelőtt sem. Ennek ellenére elmentem a döntőre, előadtam a verset, amennyire tudtam rekedten, suttogva. A zsűritagok már mind ismertek, hiszen ők juttattak az országos szakaszra, de ekkor Hegedűs D. Géza színész, a zsűri elnöke, azt mondta, hogy így nem juttathatnak tovább, mert nem lenne tisztességes a többiekkel szemben. Ez nyilván egy korrekt döntés volt, de ettől függetlenül akkor valamit elvágtak bennem, és onnantól kezdve hagytam a versmondást, elkezdtem kosárlabdázni. Így történt, hogy 14 éves koromban kosárlabdázó akartam lenni, öregapám sportoló volt, a családban nagyon sok tanár volt, tulajdonképpen így lettem testnevelő tanár.
– Hogy kezdődtek a versműsorok? Hogyan épül fel egy pódiumműsor?
– A versektől igazából sosem szakadtam el, mindig sokat olvastam, hallgattam megzenésített verseket. Olyan 28–29 éves lehettem, amikor az önszorgalomból tanult versekből összeállt egy adag József Attila. Akkor megkerestem Balogh Mihály tanár urat, hogy segítsen nekem színpadra vinni a verseket. Mikor összeraktuk, annyira beszippantott, annyira megjött hozzá a kedvem, hogy elkezdtem versmondó versenyekre járni, meg is nyertem azokat, majd jöttek az első pódium estek. Elsősorban középiskolásoknak szánom előadásaimat. Ha aVasútállomásról meg a Forr a dal már-ról beszélünk, adott volt, hogy iskolákba fogok menni, tehát ebből következik, hogy úgy kell a témát tálaljam, hogy a diák találjon közös pontot a saját és József Attila életével, problémáival, vagy másik esetben találjon valamit, ami közös vele és a Corvin közi srácokkal. Az alapvető, lényeges pont ez volt, a másik pedig az, hogy ezekben az előadásokban legyen vers. Mivel én versmondó vagyok, és hiszek abban, hogy egy verssel sokkal több mindent el lehet mondani, mint 20 perc történelmi, vagy irodalmi magyarázattal, ezért kézenfekvő, hogy versnek kell benne lenni.
 – Ilyen témához nyúlni ma, ezt a korosztályt megcélozni nem merészség? Miért tartod fontosnak, hogy diákokat szólíts meg ily módon?
– Mert – bármennyire is elcsépelt közhely, de –, ők a jövő. És igen, merészség. De úgy gondolom, hogy a művészetekkel igenis meg lehet fogni a gyereket. Minden korszak felnőtt és bölcs emberei mondják, hogy „bezzeg a mi időnkben, bezzeg a mai fiatalok”. Ez talán még az egyiptomiaknál is elhangzott, hogy „bezzeg így, bezzeg úgy”. Jó lenne végre kicsit elfelejteni ezt a gondolatvilágot, és egész egyszerűen felkészíteni őket, a mai fiatalokat, megmutatni azt, hogy hogyan élhetnek, hogyan tudnak változtatni a saját életükön, világukon. Ezért lehet és kell példákat hozni a múltból. Szerintem nem lehetetlen a fiatalok irodalom/versek iránti érdeklődését felkelteni.
– Neked vannak erre módszereid?
– Én szerencsés vagyok amiatt, hogy tanár vagyok. Nekem ez a közeg nem ismeretlen. Ezek az előadások nagyon jól működnek az iskolai közegben. Abszolút azt gondolom, hogy ha szerencsésen összeáll a történet, akkor el lehet indítani a gyermekekben valami szikrát. Az irodalomban, a történelemben – de nem csak! – annyi minden van, amihez nyúljunk, és az már csak rajtunk múlik, hogy hogyan tálaljuk ezt a diákoknak. És ha szerencsések vagyunk, akkor összeáll a történet.
 – A jelenleg „futó” projekteken kívül készülsz valami újjal a jövőben?
– 2017-ben Arany János születésének 200. évfordulója lesz, ez alkalomból Nekem áldott az a bölcső, mely magyarrá ringatott címmel készülök egy újabb rendhagyó irodalomórával. Mivel nagyon érdekel Márton Áron püspök életútja, sorsa, Non recuso laborem címmel tervezek egy emlékműsort. Szeretnék szemezgetni az erdélyi magyar irodalomból is, melynek tárháza szinte kimeríthetetlen. A Vasútállomáscímű műsorom azonban még sokáig repertoáron marad.
Takáts D. Ágnes Nyugati Jelen (Arad)

Erdélyben tart előadásokat Wittner Mária
A Magyar Szabadság Éve keretében zajló kolozsvári rendezvénysorozat végéhez közeledve a Kincses Kolozsvár Egyesület meghívására Erdélybe érkezik Wittner Mária, az 1956-os Emlékbizottság védnöke, az 1956-os forradalom és szabadságharc emblematikus alakja, akivel november 15–19. között Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában és Nagyváradon találkozhatnak az érdeklődők.
Wittner Mária élete nem volt egy leányálom: alig múlt 19 éves, és már a Corvin közben és a Vajdahunyad utcában harcolt Magyarország szovjet uralom alóli felszabadításáért. A sebesültek ellátásában, de fegyveres összetűzésekben is részt vett. November 4-én, a szovjet katonai invázió első napján az Üllői úton megsebesült. 1958. július 23-án, 21 éves korában ítélték halálra. Mintegy kétszáz napot töltött az akasztófa árnyékéban, majd miután a bíróság életfogytiglanra változtatta az ítéletet, tizenegy évet a Kádár-rendszer szigorított börtöneiben tartották fogva. Az utolsó forradalmárok között szabadult, és a rendszerváltozásig folyamatos megfigyelés alatt élt.
Mindezekről beszél erdélyi előadókörútján, az alábbi program szerint:
2016. november 15., 18 órakor – Kolozsvár, Sapientia EMTE Kolozsvári Kar, Aula Magna (Tordai út/Calea Turzii 4. sz.);
2016. november 16., 18 óra 30 perckor – Marosvásárhely, Deus Providebit Tanulmányi Ház, Szent Mihály terem (Rózsák tere/Piața Trandafirilor 61. sz.);
2016. november 17., 18 órakor – Székelyudvarhely, Tamási Áron Gimnázium, Nyirő József terem (Baróti Szabó Dávid utca 32. sz.);
2016. november 18., 18 órakor – Csíkszereda, Sapientia EMTE Csíkszeredai Kar nagy aulája (Szabadság tér, 1. sz.);
2016. november 19., 18 órakor – Nagyvárad, Partiumi Keresztény Egyetem díszterme (Városháza/Primăriei 27. sz.)
A beszélgetéssorozat főszervezője a Kincses Kolozsvár Egyesület, a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem és a Partiumi Keresztény Egyetem, partnerségben Magyarország Kolozsvári és Csíkszeredai Főkonzulátusával, a Vásárhelyi Forgataggal, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanáccsal, a Magyar Polgári Egyesülettel és a Civil Kurázsi Egyesülettel. A programot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatja – írja a Kincses Kolozsvár Egyesület sajtószolgálata.
itthon.ma//kult

Kiállítás az 1956-os szabadságharcról
Az 1956-os forradalom és szabadságharc főként erdélyi vonatkozásait bemutató kiállítás nyílt a marosvásárhelyi Kultúrpalota előcsarnokában, az 1956-os Emlékbizottság jóvoltából. A tárlat péntekig, november 18-áig látogatható, utána székelyföldi körútra viszik.
A magyarországi Buza László Egyesület a Nemzetközi és Regionális Tanulmányokért, valamint az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács szervezésében, a magyarországi székhelyű 1956-os Emlékbizottság jóvoltából péntekig Marosvásárhelyen, a Kultúrpalota előcsarnokában is megtekinthető az 1956-os szabadságharcot felelevenítő kiállítás.
Az Ahol a hősöket nem felejtik, ott mindig lesznek újak mottó jegyében a magyarországi és erdélyi eseményeket, résztvevőket bemutató tárlat megnyitóján az EMNT Maros megyei szervezetének elnöke, Cseh Gábor Adorján András Mi volt 1956, barátom? című művéből olvasott fel részletet, amely így végződött: „Ahogy a helyed nézed népeknek sorában, légy büszke arra:/ha csak kicsiny kokárda vagy Világnak gomblyukában”.
A gondolatot megragadva a Maros Megyei Múzeum igazgatója, Soós Zoltán a „kicsi a bors, de erős” szólással megerősítve kiemelte, 1956-ban a magyarság megmutatta Európának, hogy képes megfordítani a dolgok menetét. „Lerántottuk a leplet a szocializmusról, amelynek addig Európában sok követője volt. Olaszországban, Franciaországban, Németországban diáktüntetéseket is szerveztek, annak ellenére, hogy kósza hírek érkeztek a Szovjetunióban elkövetett rémtettekről, amelyeket a nyugatiak nem hittek el. A budapesti események után nehéz volt megmagyarázni, hogy a tank belelő a tömegbe. A magyarság döbbentette rá a világot arra, hogy a szocializmus nem emberarcú, hanem diktatúra. Ma is a magyarság vállalta, hogy megmutatja Európának, hogy mi a helyes út, Európa középpontjába emelte a migránskérdést és azt, hogy szűrés nélkül nem szabad tömegeket beengedni. Európa lelkiismerete vagyunk, amely néha megszólal, felkiált” – fogalmazott a múzeumigazgató, rámutatva, hogy Magyarországot éppen azzal vádolják manapság, hogy az ’56-os események után menekülőket befogadták a világ országai: csakhogy jól képzett szakembereket kaptak, akikkel a befogadó országok nyertek.
További hét székelyföldi helyszín
A tárlat 15 pannóján az erdélyi csoportosulások ténykedését és a vezetőikkel, tagjaikkal szemben végrehajtott megtorlásokat ismerhetik meg az érdeklődők: a kolozsvári Bolyai Tudományegyetemen és a Képzőművészeti Főiskolán szerveződött csoportokat, a nagyváradi Szabadságra Vágyó Ifjak Szervezetének, a partiumi Bethánia mozgalomnak, a Temesvári Műegyetemen szerveződött csoportnak, a Szoboszlai-csoportnak, az Érmihályfalvi csoportnak, a kolozsvári Dobai-csoportnak, a Baróti-diákok csoportjának, a székelyföldi Fekete Kéz, Török- és Puskás-csoportoknak, az Erdélyi Magyar Ifjak Szövetségének, illetve a Székelyföldi Ifjak Társaságának szervezkedését. A kiállítás ezután Székelyudvarhelyen, Szentegyházán, Csíkszeredában, Gyergyószentmiklóson, Sepsiszentgyörgyön, Kovásznán és Kézdivásárhelyen lesz megtekinthető.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Húszezer lejt gyűjtött a Kincses Kolozsvár Egyesület a magyarlapádi szórványkollégiumnak
A Magyar Szabadság Éve Kolozsváron jubileumi rendezvénysorozat hat hete alatt a Kincses Kolozsvár Egyesület és partnerszervezetei összesen 20 ezer 191 lejt, mintegy 1.4 millió forintnyi adományt gyűjtöttek a Magyarlapádi Szórványkollégium javára - közölte a Kincses Kolozsvár Egyesület. Az adakozási akció elsősorban Kolozsváron zajlott, de Bogányi Gergely Kossuth-díjas zongoraművész októberi koncertkörútjának, illetve Wittner Mária 1956-os szabadságharcos novemberi előadókörútjának köszönhetően más erdélyi városokra – Székelyudvarhelyre, Csíkszeredára, Nagyváradra és Marosvásárhelyre – is kiterjedt. A gyűjtésből befolyt összeget a programsorozatot koordináló Kincses Kolozsvár Egyesület nevében Gergely Balázs elnök, Szabó Lilla ügyvezető igazgató és Csigi Levente gazdasági igazgató november 29-én adta át a Magyarlapádi Szórványkollégium képviseletében Sipos Ferencnek, az Ethnika Kulturális Alapítvány elnökének, Borbándi András református lelkipásztornak és Bánffy Farkasnak. Az október 12. és november 21. között zajló, összesen 38 programot felölelő rendezvénysorozaton több mint háromezer látogató vett részt Kolozsváron. Bogányi Gergely erdélyi hangversenykörútján minden helyszínen teltházas koncertet tartott, de Wittner Mária előadókörútját is jelentős éredeklődés követte Erdély-szerte. A Kincses Kolozsvár Egyesület köszönetet mond minden nagylelkű adakozónak, és azoknak a kolozsvári és erdélyi partnerszervezeteknek, akik felvállalták a jó ügy képviseletét, ezáltal is hozzájárulva az erősen szórványosodó Küküllő-menti falvakból származó magyar gyerekek anyanyelvi oktatásához. A Magyarlapádi Szórványkollégium nemcsak oktatási központként, hanem az ott tanuló diákok magyar identitásának őrzőjeként is fontos szerepet játszik - áll a közleményben. A programsorozatot az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság támogatta. (hírszerk.)
Transindex.ro

Az évforduló hozadéka (Hatvan évvel a magyar forradalom után)
Az 1956-os magyar forradalom 60. évfordulójának hozadékát veszi számba Dávid Gyula kolozsvári irodalomtörténész, volt politikai fogoly a Hatvan évvel a magyar forradalom után című könyv sepsiszentgyörgyi, november 10-ei bemutatójára küldött levelében. A Benkő Levente történész, újságíró által szerkesztett, a kolozsvári Polis Könyvkiadónál 2016-os évszámmal megjelent, nyilvánosság elé a napokban került tanulmánykötet a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége által 2016. szeptember 1–2-án Sepsiszentgyörgyön szervezett 1956-os ülésszak előadásait tartalmazza. A könyvbemutató meghívójában szerepelt a könyv társzerzője, kiadójának vezetője, Dávid Gyula neve is, aki személyesen nem jelenhetett meg, viszont levelet küldött a rendezvényre. A Benkő Levente által felolvasott levelet a szerkesztőség alcímeivel alább közöljük. (Sz. A.)
Az 1956-os magyar forradalom tavaly lezajlott ünnepségeinek emlékezetes eseményei még itt élnek bennünk, a kutató azonban máris számba veszi, milyen távolba mutató eredményeket hozott – nem csak számunkra, de az elkövetkező nemzedékek számára is – ez az évforduló. Melyek azok a könyvek, amelyeknek révén ma többet tudunk ’56-ról, mint tegnap? Mivel gazdagította ez az évforduló tárgyi ismereteinket arról, ami velünk hatvan évvel ezelőtt és azután történt?
Nem könnyű a feladat.
Hiszen – összmagyar vonatkozásban – kiadványok százait kell számba vennünk: emlékezések, korabeli naplók, feljegyzések, fotók, tényfeltáró dokumentumkönyvek százai sorakoznak egy képzeletbeli könyvespolcon (csak az 1956-os Emlékbizottság támogatásával megjelent kiadványok száma meghaladja a 200-at), s bizony, időbe telik, amíg ezek hozadéka beillesztődik abba a képbe, amit a forradalomról és az utána következő megtorlások éveiről-évtizedeiről idáig tudtunk.
Talán megkönnyíti a dolgunkat, ha itt és most csak az erdélyi/romániai ’56-hoz kötődő könyvekre szűkítjük a számbavételt. Arra a nyolc kiadványra, amelyek – talán nem hiánytalanul – a könyvbemutatón is megtalálhatók, kézbe vehetők, megvásárolhatók, olvashatók, tovább adhatók.
Vegyük őket sorjába.
Sepsiszentgyörgyi konferenciakötet
Két konferenciakötettel kezdeném, amelyek közül az egyik közvetlenül kötődik Sepsiszentgyörgyhöz, a tavaly szeptember elején itt megtartott emlékülésen elhangzott előadásokat tartalmazza. A hét előadó közül ketten a forradalom magyarországi eseményeinek bizonyos vonatkozásait tárták fel: Horváth Miklós a forradalom és szabadságharc nemzetközi vonatkozásainak ismeretéhez hozott új adalékokat, Markó György a budapesti felkelő csoportokat és tevékenységüket vette számba. Az öt hazai előadó közül témáját tekintve egyet emelnék ki mint olyat, amelyiknek a szerzője is „új” az ’56-os kutatások mezőnyében: Kozma Csabát, aki a gyergyószárhegyi Fekete Kéz szervezkedést vizsgálja kutatóként, a levéltári adatokat és az egykori szereplőkkel készített interjúkat is hasznosítva. Szintén újdonságszámba megy Benkő Levente előadása, amely – többek korábbi kutatásaira és forrásfeltárásaira is támaszkodva – összefoglaló képet ad arról, hogyan szerepelt a nyilvánosság előtt azokban a hetekben/hónapokban az erdélyi magyar értelmiségi elit, ki milyen kompromisszumot kötött vélt érdekektől vezéreltetve, vagy miképpen foglalt állást nyíltan (és olykor galádul) a forradalommal szemben. A többi előadás az előadók részéről már korábban is megközelített témák – új adatokat is kínáló – összefoglalása: Pál Antal Sándor az 1956. őszi marosvásárhelyi eseményeket összegezi, Tófalvi Zoltán a később önkéntes tűzhalált halt Moyses Márton emlékét eleveníti fel, Dávid Gyula a Bolyai Egyetem utolsó három évét (1956–1959) összegzi.
Romániai eseményekről Budapesten
A másik erdélyi/romániai vonatkozású kötet apropóját a 2016. október 24-én Budapesten a Magyar PEN Club által rendezett konferencia szolgáltatta. A program szerint itt nemcsak a legfontosabb romániai magyar események ma még élő szereplői sorakoztak volna fel, hanem az 1956. őszi, közvetlenül román vonatkozású eseményekhez kötődő témák előadói is. Az impozáns kivitelű kötet (’56 és Románia. Szerkesztette Tófalvi Zoltán és Ágoston Szász Katalin. Magyar PEN Club, Budapest, 2016) azonban ennél többet is, de kevesebbet is tartalmaz: Tófalvi Zoltánnak az egész erdélyi ’56-ot átfogó (és egy előadás terjedelmét messze meghaladó) tanulmánya után és az 1956/58-as Bolyai-perekről, valamint a Szabadságra Vágyó Ifjak Szövetségéről (SZVISZ) önálló köteteket is publikáló Páskándiné Sebők Anna előadása mellett csupán a sepsiszentgyörgyi mártírok emlékművét megkoszorúzó csoportot képviselő Bordás Attila, a Szoboszlai-perben életfogytiglanra ítélt Ferencz Ervin atya, a Dobai-per másodrendű vádlottja, Varga László, az Irodalmi Újságnak írott leveléért 20 évre ítélt Szilágyi Árpád, a csíkszeredai tanár/diák per fővádlottja, Puskás Attila és a nagyváradi SZVISZ résztvevőjeként 15 évre ítélt Takács Ferenc és a második Bolyai-per elsőrendű vádlottja, Dávid Gyula képviselt egy-egy csoportot. Viszont a szerkesztők szükségesnek tartottak felvenni néhány – a szakirodalomban egyébként már ismert – dokumentumot: a Dobai István-féle ENSZ-memorandumot, Wesselényi Miklósnak az erdélyi kérdést is felvető, 1848-ban Klauzál Gábornak írott levelét és a Dobai-perben elítélt Kertész Gábor ehhez fűzött kommentárját, valamint Varga László (rekonstruált) 1956-os budapesti naplóját. Kétségtelen nyeresége volt a konferenciának, nyeresége a kötetnek is az ’56-os román forradalmi eseményekben részt vevő Octav Bjoza (A brassói Román ifjúsági Gárda. Egy 1956 és 1958 közötti kommunizmusellenes szervezet története) és Ioana Boca (1956 és a diáktüntetések. Bukaresti egyetemi központ) előadása (amelyek magyar fordításban is szerepelnek a kötetben), valamint Liviu Plesa tanulmánya (A magyar forradalom leverése után a Secutitate ügynökbeszervezési kísérlete kudarcot vallott a kolozsvári magyar történészek körében) a Román Akadémia kolozsvári Történeti Intézetében beszervezett kutatókról és két olyan esetről, amikor a beszervezendő kutatók (Benkő Samu és Egyed Ákos) képesek voltak ellenállni a zsarolásnak és fenyegetésnek. A könyv különössége, hogy a temesvári diákperben elítélt Teodor Stanca előadása az ottani egyetemen történt ’56-os eseményekről csak románul szerepel a kötetben.
Visszaemlékezések
A hazai vonatkozású ’56-os kiadványok sora a 60. évforduló kapcsán három önéletrajzi visszaemlékezéssel is gyarapodott, a benne foglaltak révén mindhárom a romániai ’56, illetve az azt követő megtorlások és börtönkörülmények ismerete szempontjából gazdagít bennünket. Szilágyi Árpád könyve (Áldozat. Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2016) bizonyos fokig már ismert volt a kutatás előtt, hiszen először angolul jelent meg, évekkel ezelőtt. Azonban magyarul olvasva a helyenként döbbenetes visszaemlékezést (például az 1958-as szamosújvári börtönlázadásról és megtorlásról, amelynek Szilágyi szenvedő alanya volt), teljesebbé válik a mai olvasónak a román börtönökben akkoriban uralkodó körülményekről alkotott képe.
Puskás Attila életéről és sorsáról is tudtunk már sok részletet a sajtóban megjelent korábbi visszaemlékezéseiből, a csíkszeredai tanár/diák per történéseiből. Mostani könyve (Utak és ösvények. Erdélyi magyar sors. Hármas Alapítvány, Kaláka Könyvek, Sepsiszentgyörgy, 2017) azonban ennél sokkal többet nyújt. Egyfelől egy magyar értelmiségi család meghurcoltatásait a kommunista diktatúra évtizedeiben (hiszen édesapja a kolozsvári Tízes Szervezet vezetőjeként már 1945-ben, majd 1947-ben megismerkedhetett a rendszerrel, később tragikus körülmények között elhunyt Csaba testvére pedig szintén megjárta a börtönt és a román Gulag kényszermunkatáborait. De másfelől azért is, mert Puskás Attila, maga és családtagjai dossziéinak ismeretében azt is felidézi és dokumentálja, hogy a börtönből való szabadulást követően is követte a család tagjainak életét a Securitate, s miképpen próbált beavatkozni életükbe. A könyvnek ezek a fejezetei talán még tanulságosabbak, főképp a mai ifjú olvasók számára.
A harmadik visszaemlékezés (Hét és fél nap. Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2017) szerzője a Dobai-perben 15 évre ítélt Bereczki András, a Bolyai Tudományegyetem előadótanára. A benne elbeszélt élettörténet kerete egy hét és fél napra kiterjedő magánzárka, ahol visszapergeti múltját, felidézi addigi börtönemlékeit. Történetének egyediségét az a könyv függelékében olvasható 1954–1956-os (a perben különben vád-bizonyítékként szereplő) napló adja, amelyben egy marxistának indult közgazdász feleszmélésének folyamata követhető nyomon. Bővített kiadások
A magyar forradalom évfordulójára jelent meg második, bővített kiadásban Benkő Levente Volt egyszer egy ‘56 című könyve (Exit Kiadó, Kolozsvár, 2016), amelyről azért is kell szót ejtenünk, mert az egyedülálló kerettörténetbe több egykori ’56-os szereplő élettörténete van belefoglalva: a szerző egykori börtöneik és munkatáboraik színhelyére riporterként végigkísért erdélyi ’56-osok közül – egy „nosztalgia-kirándulás” kötetlen helyzeteiben – több olyan szereplőt szólaltat meg, akik különben soha sem vállalkoztak volna arra, hogy magukról beszéljenek. Ezek a kötetlen helyzetek egyébként különösen alkalmasak arra, hogy az olvasó számára emberközelbe hozzák mindazt, amit a megszólaltatottaknak át kellett élniük. E számbavétel végére hagytam saját magamat: 1956 Erdélyben és ami utána következett (Nap Kiadó, Budapest, 2016). Nem valamiféle álszerénységből. Inkább azért, mert ez a kötet az elmúlt 10–15 évben sajtóban vagy különböző gyűjteményes kötetekben, vagy könyvek előszavaként megjelent tanulmányaimat, cikkeimet tartalmazza, tehát a témában – egy-két kivételtől eltekintve – nem ismeretlen. Fontosnak érzem azonban, hogy megjelent, méghozzá Magyarországon, ahol az erdélyi ’56-ról, arról, ami velünk történt – a szakmabeliek szűk körén és az egyébként érintetteken kívül – alig tudnak valamit. Pedig a sokat emlegetett „nemzetegyesítésnek” ez is része: a közös nemzet-emlékezetnek szerves részévé tenni a határok által elválasztott nemzetrészek sorsát.
Ez az, amihez – reméljük – az itt számba vett kötetek mind hozzájárulnak. Dávid Gyula / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)