A kolozsvári Szent Mihály plébániatemplomban papi osztálytársi találkozóra gyűlt össze az a hét pap, akit 37 évvel ezelőtt Márton Áron püspök szentelt pappá a gyulafehérvári székesegyházban, 1972-ben. A hálaadó szentmisén Kovács Sándor kanonok, főesperes-plébános – a hetek egyike –házigazdaként is megköszönte Istennek, hogy megtartotta őket ebben a nehéz hivatásban. Az ünnepi szónok, Jakab Gábor pápai káplán, kerekdombi plébános volt. A hetek között volt Rácz Károly-László budai kapucinus szerzetespap és Vizauer Ferenc, a zürichi magyar misszió vezetője. Vizauer elmondta, hogy a zürichi magyar római katolikus misszió 1200 Svájcban élő katolikus magyart tart nyilván, közülük mintegy nyolcszázan aktívan gyakorolják hitüket. /Fodor György: Papi évfolyam-találkozó Kolozsváron. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 18./

Konferencia a főnemesség küldetéséről
Az erdélyi főnemesség küldetéséről és felelősségéről tartott konferenciát Besztercén az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem (EPMSZ) Erdélyi Köre. Az EPMSZ-t jó negyven évvel ezelőtt alakították meg Nyugat- Európába menekült magyar értelmiségiek. Főleg az 1956-os forradalom utáni megtorlás elől menekülve, Svájcban és Németországban élő magyarok szervezték meg az első találkozókat, és indították el 1971-ben az Akadémiai Napok elnevezésű sorozatot, amelyeket azóta is minden évben megszerveznek. E közel fél évszázadnyi idő alatt számtalan marosvásárhelyi meghívottja volt az EPMSZ-nek (Sütő András, Illyés Kinga, Lohinszky Loránd). Először Nyugat-Európában tartották találkozóikat, majd a kelet-európai változások után egyre gyakrabban a Kárpát-medence országaiban. Kezdeti tapogatózások után tradícióvá vált az Akadémiai Napok egyhetes időtartama, és legtöbbször a mennybemenetel ünnepének hetére szervezik. Így volt ez 2012-ben is, amikor Félixfürdőn tartották májusban az Akadémiai Napokat; harmadszor Romániában, Szováta (1993) és Illyefalva (2001) után.
1999-ben szándéknyilatkozatban fogalmazódott meg az EPMSZ Erdélyi Körének megalakítása. Néhány évre rá hivatalosan is megalakult az Erdélyi Kör, amely évente kétszer – tavasszal és ősszel – Erdély és a Partium különböző városaiban tartja háromnapos konferenciáját. Így került sor 2012 októberében a besztercei találkozóra, melynek témája az erdélyi főnemesség nemzete iránti felelőssége volt.
A Besztercén tartott konferencia első napján – pénteken délután – Haller Béla tanár, a Castellum elnöke tartott átfogó, színvonalas előadást az erdélyi magyar arisztokrácia fél évszázados megpróbáltatásáról és helytállásáról. Hallgatóként azzal az élménnyel követtem az előadást, mint mikor Bánffy Miklós erdélyi trilógiáját olvastam: a körön belül élők tiszta kitárulkozása volt egy érdeklődő világ felé. Kálmán Attila történelemtanár vetítéses előadásában azoknak az erdélyi főnemesi mecénásoknak nevei és alakjai jelentek meg, akik a Marosvásárhelyi Református Kollégiumot hosszú időn keresztül önzetlenül támogatták adományaikkal.
A konferencia második napjára, szombatra hagyományosan beiktatott kirándulás Erdély egyik alig-alig ismert, gyönyörű templomokat és egykori fényűző palotákat őrző régióját – Észak-Mezőség és a Szamos mente – mutatta meg a résztvevőknek. A Londonból, Zürichből és Budapestről érkezett vendégekkel együtt a mintegy huszonöt fős csoport kirándulása a harinai román kori templomtól indulva a válaszúti Kallós Zoltán Múzeumnál ért véget.
Bodolai Gyöngyi

Népújság (Marosvásárhely)

Háromszéki politikai összefogás autonómia ügyben!
Háromszéken megszületett az összefogás, egy asztalhoz ült minden magyar politikai szervezet vezetője, és közösen mozgósítanak a március 10-i, marosvásárhelyi autonómiatüntetésen való részvételre. A Székely Nemzeti Tanács sepsiszentgyörgyi székházában szervezett sajtótájékoztatón jelen volt az RMDSZ háromszéki elnöke, Tamás Sándor, a szövetség sepsiszentgyörgyi vezetője, Antal Árpád, a Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke, Kulcsár Terza József, az Erdélyi Magyar Néppártnak az autonómiatüntetés szervezőbizottságába delegált képviselője Sánta Imre, valamint Gazda Zoltán és Ferencz Csaba, háromszéki SZNT vezetők. „Történelmet írunk, ne felejtsük el ezt a pillanatot, mert nemzeti ügyeink képviseletében fontos, hogy együtt gondolkozzunk, és együtt keressük a közös útjainkat. Számunkra közös az irány: Székelyföld területi autonómiája, az ország regionális felosztásának kérdése, az Európai Uniós állampolgári törvénykezdeményezések közös támogatása”, fejtette ki házigazdaként Gazda Zoltán, aki szerint célegyenesbe ért a szervezés, számításaik szerint vasárnap, Háromszékről 20 autóbusznyi résztvevőt szállítanak Marosvásárhelyre.
Gazda Zoltán szerint az autonómiatüntetéshez csatlakozva tucatnyi országban szerveznek szimpátiatüntetéseket Románia nagykövetségei előtt, így a marosvásárhelyi megmozdulással egyidőben lesznek tüntetések Budapesten, Londonban, Bécsben, New Yorkban, Helsinkiben, Hágában, Torontóban, Ottawában, Münchenben, Zürichben és San Fernandóban. Az SZNT sepsiszéki elnöke abban bízik, hogy ez az összefogás arra ösztönzi a marosvásárhelyieket is, hogy minél nagyobb számban részt vegyenek a vasárnapi tüntetésen. Ferencz Csaba, az SZNT kommunikációs alelnöke szerint a tüntetés 17 órakor koszorúzással kezdődik, majd a politikai és civil szervezetek képviselői szólalnak fel, majd a résztvevők a Maros megyei prefektúra elé vonulnak, és a szervezők átadnak egy petíciót a kormánybiztosnak. „Félelemre és nemekre nem lehet jövőt építeni”, fejtette ki Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere, a városi RMDSZ elnöke szerint, ahhoz, hogy legyen autonómia sok demokratikus eszközhöz kell nyúlni, nem lehet csak egy úton járni, ezért tartják fontosnak a tüntetésen való részvételt. „Mindig két lépéssel azok előtt kell járnunk, akik most a zászlókat számolják az intézmények homlokzatán”, mondta Antal Árpád, aki szerint közös projekteket kell szervezni, ide tartozik, hogy a sepsiszentgyörgyi önkormányzat Székelyföld nevében megpályázik az Európai Kulturális Főváros címre. „Jó ügyekben lehet összefogni”, mondta az RMDSZ háromszéki elnöke, Tamás Sándor, aki szerint a vasárnapi autonómiatüntetésre Kovászna megyében helyi szervezések zajlanak, az RMDSZ mozgósít, és az SZNT-vel közösen indítanak autóbuszokat Marosvásárhelyre. A szövetség háromszéki vezetője szerint elérheti az ezret azok száma is, akik saját autójukkal utaznak a megmozdulásra. Tamás Sándor szerint összefogásra példa, hogy az RMDSZ megegyezett az SZNT-vel, hogy közösen támogatják egymás Európai Uniós polgári törvénykezdeményezéseit, és teljes mellszélességgel kiállnak az mellett, amelyiket elfogadja az Európai Tanács. „Székelyföldnek akkor lesz jövője, ha az itt élő emberek rendbe teszik önbecsülésüket, hiszen 90 évig azt sulykolták, hogy kisebbek, másodrangúak, elmagyarosított románok vagyunk”, jelentette ki Tamás Sándor, aki szerint a nemzeti önbecsülésünk erősítéséhez a marosvásárhelyi tüntetéshez hasonló rendezvények, a jelképeink magabiztos használata, a közösségi élmények járulnak hozzá. Tamás Sándor szerint a vasárnapi tüntetéssel meg tudják törni az 1990-es események rossz emlékét Marosvásárhelyen, hiszen ha most bebizonyosodik, hogy rendbontás nélkül lehet tüntetni, akkor lerombolódik a negatív mítosz, és visszaadja a reményt azoknak, akik ma félnek, mert félelemre nem lehet jövőt építeni. „Ez legyen a kezdet és legyen folytatása, a következőkben is lépjünk közösen, mert ez vezethet eredményre”, mondta Kulcsár Terza József, a Magyar Polgári Párt Kovászna megyei elnöke, aki rámutatott, hogy március 10-én, Marosvásárhelyen a jogainkért tüntetnek nem pedig valaki ellen. „Legyen egység, amiben szükséges, és legyen szabadság, amiben lehetséges”, idézte Jakubinyi György érsek szavait a háromszéki polgári párti politikus, aki szerint olyan időket élünk, amikor kötelező közösen lépni. Sánta Imre bikfalvi református lelkész, az EMNP képviselőjeként az autonómiatüntetés szervezőbizottságában, kifejtette: Székelyföld számára az autonómia jelet megoldást, ez érvényes az itt élő románok számára is, hiszen az önrendelkezés teremti meg a társadalmi békét. „A vasárnapi tüntetés nagy lehetőség lebontani a félelem falát Marosvásárhelyen”, mondta Sánta Imre, aki nem tart attól, hogy rendbontás vagy provokáció zavarná meg a megmozdulást. Lelkészként azt is bejelentette, hogy a Sepsi Református Egyházmegye lelkészi kara felhívást fogalmazott meg, amelyben támogatja az önrendelkezésre irányuló törekvéseket, és felkéri a lelkipásztorokat, hogy mozgósítsanak a vasárnapi tüntetésen való részvételre. Újságírói kérdésre válaszolva, hogy autonómiatüntetés ügyben a háromszéki RMDSZ nem-e megy szemben a szövetség országos vezetőinek álláspontjával, Tamás Sándor leszögezte: „vagyok annyira idős, hogy véleményemet nem másokhoz viszonyítva mondom, hanem a saját elképzelésem alapján tudom megfogalmazni”. Antal Árpád hozzátette: az RMDSZ-ben vannak ellenvélemények, de nem született olyan döntés, amit utasításként értelmezhetett volna, hogy ne vegyenek részt a tüntetésen. Kovács Zsolt
www.slagerradio.ro
Erdély.ma,

Együtt a félelem ellen (Marosvásárhelyi autonómiatüntetés)
Legalább húsz busszal és számos személygépkocsival több mint ezer ember készül Háromszékről Marosvásárhelyre a Székely Szabadság Napja alkalmából szervezett autonómiatüntetésre. Az érdeklődés folyamatos, napról napra mind többen jelentkeznek – közölték Sepsiszentgyörgyön a szervezést közösen felvállaló SZNT, RMDSZ, MPP és EMNP képviselői.
Gazda Zoltán, a Sepsiszéki Székely Tanács elnöke történelminek nevezte a pillanatot, hogy sikerült egy asztalhoz ültetni az összes magyar politikai párt képviselőit, mindannyian vállalták, közösen mozgósítanak, szervezik az utazást, hogy minél többen részt vegyenek a március 10-i nagygyűlésen. „Nemzeti ügyeink képviseletében igen fontos, hogy együtt gondolkodjunk, együtt keressük az utat. Egyértelmű, hogy közös az irány számunkra, Székelyföld területi autonómiája, de közös ügyünk az ország regionális felosztása és az aláírásgyűjtés az európai polgári kezdeményezésre” – fejtette ki házigazdaként Gazda Zoltán. Elmondta, körvonalazódik a vasárnapi program, elkészült a petíció is, és plakátokkal, szórólapokkal buzdítják részvételre főleg a Maros megyeieket. A hatóságok és a rendfenntartók nyitottnak és szolgálatkésznek bizonyultak, kísérettel vezetik be az autóbuszokat, és igyekeznek biztosítani parkolásukat is, a központban mind a négy sávot lezárják, hogy a tüntetők a prefektúra elé vonulhassanak. Nagyon bíznak benne, nem lesz provokáció, békés tüntetésre készülnek. Gazda Zoltán elmondta azt is, a világ számos pontján tartanak szolidarizáló megmozdulást a román nagykövetségek, konzulátusok előtt: Londonban, Bécsben, New Yorkban, Helsinkiben, Hágában, Torontóban, Ottawában, San Fernandóban, Münchenben, Zürichben és Budapesten vonulnak utcára a székely autonómiaigényt támogatók. Ferencz Csaba, az SZNT tájékoztatási alelnöke vázolta: a nagygyűlés 17 órakor kezdődik koszorúzással és beszédekkel – minden párt, politikai szervezet megbízottja tarthat beszédet három perc terjedelemben, de ott lesz a katalánok képviselője, aki elhozza a baszkok üzenetét is, Dél-Tirol kormányzója pedig levélben üdvözli, bátorítja az egybegyűlteket.
„Félelemre és nemekre nem lehet jövőt építeni” – jelentette ki Antal Árpád, az RMDSZ sepsiszentgyörgyi elnöke, aki szerint éppen ezért tartották fontosnak, hogy ők is ott legyenek a marosvásárhelyi tüntetésen. „Ahhoz, hogy elérjük az autonómiát, sok demokratikus eszközhöz kell nyúlnunk, nem lehet csak egy úton járni, kell egy értelmes munkamegosztás, kell bizalom, és kell kommunikáció” – hangsúlyozta. Hozzáfűzte, ez fontos lépés, amely után majd újabbakat kell megtenni. „Jó ügyekben lehet összefogást kovácsolni” – erősítette meg Tamás Sándor, az RMDSZ háromszéki elnöke, aki szerint két szempontból is fontos a vasárnapi megmozdulás, egyrészt segít önbecsülésünk helyreállításában, másrészt reméli, „meg tudunk törni egy rossz emlékű mítoszt Marosvásárhelyen”. Az elmúlt napokban is kérték többen, ne vonuljanak fel tüntetni, mert az ilyen tiltakozás 1990 márciusát idézi. „Ha most be tudjuk bizonyítani, hogy van lehetőség rendbontás nélküli, korrekt módon megszervezett rendezvényre, akár autonómiatüntetésre Marosvásárhelyen, akkor lerombolhatunk egy nagyon fontos negatív töltetű mítoszt, és visszaadjuk a reményt azoknak, akik ma félnek.”
Kulcsár-Terza József, az MPP megyei elnöke is a közös szervezés jelentőségére hívta fel a figyelmet, és megfogalmazta, bízik benne, lesz folytatás. Kiemelte azt is, nem valaki ellen tüntetnek majd, hanem jogainkért, az autonómiáért. Az EMNP képviseletében jelenlevő Sánta Imre szintén a félelem falainak lebontásáról beszélt, arról, hogy mindenkinek ott a helye a marosvásárhelyi tüntetésen.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Noua Dreapta: Amíg román kenyeret esztek, hajtsátok le a fejeteket!
Március 10-én délután 4 órakor, a főtéri Avram Iancu szobornál gyülekeznek azok a román magyargyűlölők, akik a Románia föderalizálása elleni csoportosulás hívására azért jönnek Marosvásárhelyre, hogy megzavarják a 17 órakor kezdődő Székely Szabadság Napja elnevezésű autonómiatüntetést. „Március 10-e legyen a román nacionalizmus újjáéledésének napja, amikor a románok egyesülnek és együttes erővel állnak ellen” – olvasható a Facebookon meghirdetett akcióban.
A kevéssel több, mint 200 követővel rendelkező Facebook-felhívás szélsőségesen magyarellenes kommenteket váltott ki. Többen Avram Iancu emlékét idézik. Annak a mócvidéki forradalmárnak az emlékét, aki 1848-ban 40 ezer dél-erdélyi magyar lemészárolásával jeleskedett. De vannak olyanok is, akik a „hazátlan” szitokszóval szólítják fel az erdélyi magyarokat az ország elhagyására. A magyargyűlölő csoport tagjai a román politikusokat hibáztatják a jelenlegi helyzetért. „Mindent megadtak a magyaroknak, ezért ők most még többet akarnak” – vélik a csoport tagjai. „Amíg román kenyeret esztek, hajtsátok le a fejeteket és csókoljátok meg ROMÁNIA földjét” – parancsol egy másik kommentelő.
Amint arról beszámoltunk a Székely Nemzeti Tanács főszervezésében és az Erdélyi Magyar Néppárt, illetve a Magyar Polgári Párt társszervezésében március 10-én 17 órától autonómiatüntetésre kerül sor a Postaréten, ahol a politikai és civil szervezetek képviselői szólalnak fel. Ezt követően a tüntetők a prefektúra elé vonulnak, és a szervezők átadnak egy petíciót a kormány megbízottjának. Ezután a Kultúrpalotában az SZNT ülésén átnyújtják a Gábor Áron-díjakat az idei kitüntetetteknek.
Az autonómiatüntetéshez csatlakozva tucatnyi országban szerveznek szimpátiatüntetéseket Románia nagykövetségei előtt, így a marosvásárhelyi megmozdulással egyidőben lesznek tüntetések Budapesten, Londonban, Bécsben, New Yorkban, Helsinkiben, Hágában, Torontóban, Ottawában, Münchenben, Zürichben és San Fernandóban.
vasarhely.ro
Erdély.ma,

Békés autonómiatüntetésre készülnek, mintegy tízezer résztvevőre számítanak
Politikai meggyőződéstől függetlenül mindenkit várnak a vasárnapi marosvásárhelyi autonómiatüntetésre a szervezők, akik a rendezvény békés jellegét hangsúlyozták. Rendbontás nélküli, békében zajló, a demokrácia követelményeinek megfelelő autonómiatüntetésre számít a vasárnapi marosvásárhelyi esemény főszervezője, Izsák Balázs. A Székely Nemzeti Tanács elnöke csütörtökön úgy nyilatkozott: bár a szervezet és a hatóságok egyaránt felkészültek a lehető legrosszabbra, egyáltalán nem tart az egyesek által előrevetített 1990-es hangulat újjáéledésétől.A Vatra Românească vezetősége cáfolta, hogy ellentüntetést szervezne, és nyugalomra intett.
„Nem értem, egyesek miért hivatkoznak mindegyre 1990 márciusára, amikor rá hét évre, 1997 nyarán egy másik, ezúttal a megbékélést szolgáló eseménynek is a színhelye volt Marosvásárhely. Elfelejtették volna, hogy a város főterén ünnepélyes körülmények között több tízezer ember előtt találkozott Göncz Árpád magyar és Emil Constantinescu román államfő?” – tette fel a költői kérdést Izsák Balázs.
A sebek esetleges felszakításának gondolatát nemcsak a helyi és központi magyarellenes sajtó, illetve a Székelyföld önállósodását ellenző románok, hanem az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete is felemlegette. Csütörtökön kiadott közleményében a szervezet ügyvezető elnöksége rámutat: „Marosvásárhely 23 éve frontváros: legnagyobb arányú és legbékésebb tömegmegmozdulásunk, a könyves-gyertyás tüntetés színhelye, majd az önérzetes, bátor helytállásé, hetek múlva pedig egy megfélemlített, felerősödött kisebbségi komplexusokkal küzdő, tömeges elvándorlást választó magyar közösség városa”. Mindemellett a szervezet új elnöke, Peti András nem kíván senkit lebeszélni a tüntetésen való részvételről, hiszen mint írja, „a politikai racionalitás mellett az érzelmi indíttatás is igen nagy jelentőséggel bír”.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete egyéni megfontolásra bízza tagjai részvételét vagy távolmaradását. Ennél sokkal határozottabbnak látszik Tamás Sándor, a szövetség háromszéki, illetve Antal Árpád sepsiszentgyörgyi elnöke, akik már hetekkel ezelőtt bejelentették, részt vesznek a megmozduláson. Valószínűleg ugyanezt az utat követi Borboly Csaba, a Hargita megyei önkormányzat elnöke, aki a Facebook-oldalán kérdezte meg a választóktól, hogy részt vegyen-e a tüntetésen. Csütörtök estig a legtöbben pozitív választ adtak. Kérdésünkre, hogy miért egy közösségi oldalra beírt válaszok alapján hozza meg döntését, Borboly Csaba a Krónikának kifejtette: azt szeretné, ha végre Romániában is eljönne az az idő, amikor a politikus követi választói óhaját. „Ne csak azzal takarózzunk, hogy a legjobb belátásunk szerint teszszük a dolgunkat, és mindössze négyévente vagyunk kíváncsiak az emberek véleményére, hanem mindig is figyeljünk oda azokra, akiknek a pénzéből élünk” – fejtette ki Borboly.
Izsák Balázs lapunk érdeklődésére elmondta, azontúl, hogy örül egyes helyi és megyei RMDSZ-vezetők csatlakozásának, még boldogabb lett volna, ha a szónokok között Kelemen Hunort is köszöntheti. „Elbeszélgettem az RMDSZ elnökével, akinek személyes érveit elfogadom. Remélem, hogy a jövőben már itt lesz velünk” – nyilatkozta Izsák, hozzáfűzve, hogy az SZNT eltökélt célja hagyománnyá tenni a székely szabadság napját. Arra az újságírói felvetésre, hogyan fogadják a szervezők a Magyar Gárda vagy a Jobbik esetleges megjelenését a székely vértanúk emlékoszlopánál, Izsák Balázs elmondta: ők senkit nem igazoltathatnak a Postarét szomszédságában. Mint ismeretes, a hét elején a társszervező Magyar Polgári Párt (MPP) országos elnöke, Biró Zsolt nemkívánatos személyeknek nevezte a szélsőséges szervezetek képviselőit.
„Ha azok, akik úgy érzik, hogy itt a helyük, nem önmaguk megmutatásáért csatlakoznak hozzánk, hanem a közösségi ügyeink melletti kiállás vezényli őket, akkor mindenképpen sikeres lehet a rendezvény” – szögezte le Izsák Balázs.
Biró: a létszám is fontos
Biró Zsolt csütörtöki székelyudvarhelyi sajtótájékoztatóján elmondta, számos olyan visszajelzést kaptak, miszerint sokan politikai meggyőződésüktől függetlenül ott lesznek vasárnap Marosvásárhelyen. „Az autonómia nem lehet egy pártnak sem a sajátja, ehhez összefogás kell, és üdvözlök minden olyan RMDSZ-es vagy más szervezetbeli politikust, aki részt vesz a megmozduláson” – hangsúlyozta. A fekete márciusra utalva kijelentette: ma már nem lehet úgy megtéveszteni a vásárhelyi románságot, mint 23 évvel ezelőtt.
A szervezők mintegy tízezer személyt várnak a vasárnapi postaréti megmozdulásra. „A tüntetők létszáma is üzenetértékű lesz, ezzel üzenünk a román kormánynak és a világnak arról, hogy a Székelyföld sorsáról nem lehet az ott élők megkérdezése nélkül dönteni” – nyomatékosította Biró. A magyar pártok és szervezetek Kovászna és Hargita megyéből is számos buszt indítanak a rendezvényre, de magánúton is sokan készülnek Marosvásárhelyre. A megmozdulás öt órakor kezdődik a Postaréten, ahol ünnepi beszédek hangzanak el, majd koszorúzás lesz, innen a tömeg a Maros megyei prefektúra elé vonul. Itt este hét órakor az SZNT és a tüntetés társszervezőiből alkotott tíztagú delegáció egy petíciót nyújt át a prefektusnak, amit Victor Ponta miniszterelnöknek címeztek.
„Ebben állást foglalunk a régióátszervezés ellen. Ezek szerint a Székelyföld egy fel nem osztható egységes régió, és a székely népnek mindig volt önrendelkezése. Románia is aláírt egy nemzetközi egyezményt, mely szerint bármilyen adminisztratív változtatás előtt az illető régió véleményét kikérik. A petícióban azt is megfogalmazzuk, miszerint a régiókat nem kijelölni kell, hanem a meglévőket elismerni” – sorolta Biró Zsolt. Hozzátette: mindenkit arra kérnek, vigyen fáklyát vagy gyertyát magával, ezzel is jelképezve a tüntetés békés szándékát.
A vásárhelyi rendezvénnyel egy időben szimpátia-tüntetések szervezését jelezték Budapestről, Szolnokról, Keszthelyről, Sárospatakról, Londonból, Bécsből, New Yorkból, Los Angelesből, Hágából, Helsinkiből, Torontóból, Ottawából, Münchenből, Zürichből és Stockholmból is.
Nyugalmat akar a Vatra Românească
A Vatra Românească szélsőséges szervezet csütörtökön sajtótájékoztatón cáfolta azokat a híreszteléseket, miszerint ellentüntetést szervezne az autonómiamegmozdulással egy időben. Florin Oproiescu elnök elmondta, Marosvásárhely nem szabad újra az etnikumok közötti erőszak színtere legyen, „nyugalomra és egyensúlyra van szükség”. Meggyőződésének adott hangot, hogy a hatóságok mindent megtesznek az alkotmányos rend fenntartása érdekében. Ugyanakkor hangsúlyozta: tudatában kell lenni annak, hogy semmit sem lehet eldönteni Maros, Hargita és Kovászna megyére vonatkozóan anélkül, hogy figyelembe vennék az ott élő románok álláspontját.
Simon Eszter, Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár),

Autonómiatüntetés Marosvásárhelyen
Nagyszabású tüntetést szervez vasárnap Marosvásárhelyen a Székely Nemzeti Tanács, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a Magyar Polgári Párt, amelyek mintegy 10 ezer ember részvételére számítanak. Az SZNT március 10-ét a székely szabadság napjává nyilvánította. Az RMDSZ távol marad a tüntetéstől, amelyet nem tart célszerűnek öt nappal a magyarság nemzeti ünnepe előtt. Ennek ellenére a háromszéki RMDSZ vezetői ott lesznek a megmozduláson. A pontos forgatókönyv részleteiben tegnap nem volt ismert, csak annyit lehetett tudni, hogy a demonstráció délután 5-kor kezdődik a Postaréten a Székely Vértanúk emlékművénél, majd a résztvevők a prefektúra épülete elé vonulnak, ahol egy petíciót adnak át. Román ellentüntetés és készült, amit azonban a hatóságok nem engedélyeztek. A román külképviseletek előtt is tüntetések lesznek vasárnap.
A román ellentüntetést egy közösségi oldalon hirdették meg délután 4 órára a marosvásárhelyi főtéri Avram Iancu-szobor elé az Új Jobboldal szélsőségesen nacionalista, fasiszta eszméket ápoló román szervezet nevében. A marosvásárhelyi helyi rendőrség vezetője, Valentin Bretfelean, aki a közterületekre tervezett tüntetések engedélyezésével foglalkozó illetékes bizottság vezetője, bejelentette, nem kapott senki engedélyt ellentüntetésre. Az Új Jobboldal Kolozs megyei szervezete is közölte tegnap, hogy nem szerveznek semmiféle tüntetést vasárnap Marosvásárhelyen, és elhatárolódtak a közösségi portálon olvasható felhívástól.
Az RMDSZ marosvásárhelyi szervezete tegnap közölte: döbbenettel vett tudomást arról, hogy „a gyűlölködéspolitika képviselői ismét megpróbálnak Marosvásárhelyen porondra lépni”. A szövetség közleménye szerint a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) marosvásárhelyi szervezetének meghívására Gaudi-Nagy Tamás és Zagyva Gyula Jobbik-képviselők is ott lesznek Marosvásárhelyen. „Sajnálatosnak tartjuk, hogy a gyűlölet szóvivői nem máshol, mint a Vártemplom gótikus termében kapnak helyet üzenetük átadására, ahol Isten nevét még csak érintőlegesen is szigorúan tilos a gyűlölködéssel egybekötni” – olvasható a közleményben. Hozzátették: a marosvásárhelyi RMDSZ szigorúan elhatárolódik az ilyen jellegű megnyilvánulásoktól.
A székely szabadság napján Európa és Amerika megannyi nagyvárosában tartanak demonstrációkat a román külképviseletek előtt a marosvásárhelyi autonómiatüntetéssel párhuzamosan – közölte Izsák Balázs, az SZNT elnöke. Magyarországon Budapesten, Szolnokon, Keszthelyen és Sárospatakon, Európában Londonban, Bécsben, Helsinkiben, Hágában, Münchenben, Stockholmban és Zürichben, Amerikában pedig New Yorkban és Los Angelesben, valamint Torontóban és Ottawában szerveznek szolidaritási tüntetéseket helyi csoportok, elsősorban a román külképviseletek előtt a székely szabadság napján.
A magyar kormány „nyilván nem tüntet”, hanem tárgyal a román féllel, ugyanakkor támogatja az autonómiáért tüntetés szabadságát – mondta Németh Zsolt, a magyar külügyminisztérium parlamenti államtitkára pénteken. Németh Zsolt azt mondta, ha a határon túli magyarok autonómiát akarnak – területit, kulturálisat, székelyek vagy a partiumbeliek vagy éppen a vajdaságiak – a magyar kormánynak alkotmányos kötelezettsége, hogy ezeket a célkitűzéseket támogassa.
Szabadság (Kolozsvár),

Támogatnak (Autonómiatüntetés)
A magyar kormány nyilván nem tüntet, hanem tárgyal a román féllel, ugyanakkor támogatja az autonómiáért való tüntetés szabadságát – nyilatkozta Németh Zsolt, a magyar Külügyminisztérium parlamenti államtitkára tegnap.
Ha a határon túli magyarok, székelyek, a partiumbeliek vagy éppen a vajdaságiak autonómiát akarnak – területit, kulturálisat –, a magyar kormánynak alkotmányos kötelezettsége, hogy ezeket a célkitűzéseket támogassa – tette hozzá a politikus. Tegnap kiadott nyilatkozatában a vasárnapi autonómiatüntetés támogatásáról biztosította a szervező Székely Nemzeti Tanácsot a Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetsége (NYEOMSZSZ). A magyar kisebbségek egyre kritikusabb helyzetére lehet ugyan különböző gyógymódokat javasolni, de senki sem lehet közömbös az asszimiláció tragikus méreteivel szemben – írta a szövetség elnöke, Deák Ernő. A tizennégy európai tagszervezetből álló ernyőszervezet nyilatkozata kiemeli, hogy a kisebbségi autonómia nem sérti egyik többségi nép érdekeit sem, sőt, a feszültségek megszüntetésével helyreállna a mindegyik oldalról áhított bizalom, ami nélkül nem közelíthetőek egymáshoz az álláspontok. A bátorító, baráti kéznyújtást az is kifejezi, hogy Nyugat-Európa több országában a marosvásárhelyi tüntetéssel egyidejűleg a szövetség tagszervezetei is hasonló megmozdulásokat szerveznek a román nagykövetségek, konzulátusok előtt – áll a NYEOMSZSZ nyilatkozatában. Európa és Észak-Amerika számos nagyvárosában tartanak demonstrációkat a román külképviseletek előtt holnap, a Székely Szabadság Napján a marosvásárhelyi autonómiatüntetéssel párhuzamosan. Európában Londonban, Bécsben, Helsinkiben, Hágában, Mün-chenben, Stockholmban és Zürichben, az amerikai földrészen pedig New Yorkban, Los Angelesben, valamint Torontóban és Ottawában szerveznek szolidaritási tüntetéseket helyi csoportok. Magyarországon Budapesten, Szolnokon, Keszthelyen és Sárospatakon lesznek hasonló megmozdulások.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

Szimpátiatüntetések Európában...
Több mint ezren gyűltek össze Budapesten
Több mint ezren gyűltek össze vasárnap délután Budapesten, a román nagykövetség épülete előtt a Székelyföldért Társaság által szervezett, a székely autonómiatörekvéseket támogató tüntetésen. A magyar idő szerint délután négy órakor tartott rendezvény harangszóval, majd a Székely himnusszal vette kezdetét.
Londonban nem engedték a tüntetőket a román nagykövetség elé
Londonban a rendőrség nem engedte a román nagykövetség elé a székely autonómiáért tüntetőket. A mintegy 120 résztvevő némi vita után tudomásul vette, hogy nem vonulhat a román képviselet elé, és a kijelölt kis utcában tartotta meg az egyórás rendezvényt. A tüntetők magyar és székely, valamint rovásírással ellátott árpádsávos lobogókat emeltek a magasba.
A MIK támogatja a székely nép önrendelkezésének kinyilvánítását
Budapesten a Magyar Ifjúsági Konferencia támogatásáról biztosította a székely nép önrendelkezésének kinyilvánítását az MTI-hez vasárnap eljuttatott közleményében. Mint írták, hisznek abban az Európában, mely a szabad, független, szuverén népek és nemzetek közössége, keresztény gyökereit híven őrzi, társadalmait ezen elvek és értékek mentén építi fel és újítja meg időről időre. Ebből fakadóan pedig hisznek abban, hogy ez az Európa teljes tisztelettel övezi az emberi életet és emberi méltóságot, ennél fogva a népek és nemzetek önrendelkezési jogát is, amelyet tevőlegesen is támogat.
Magyarországon Budapest mellett Szolnokon, Keszthelyen és Sárospatakon, Európában ezen kívül Londonban, Bécsben, Helsinkiben, Hágában, Münchenben, Stockholmban és Zürichben szerveztek szolidaritási tüntetéseket helyi csoportok, elsősorban a román külképviseletek előtt.
...és Észak-Amerikában
Észak-Amerika több nagyvárosában tartottak vasárnap megmozdulásokat a székely autonómia ügye melletti szolidaritás jegyében.
Clevelandben, a Vatikán által tavaly újranyittatott Szent Imre magyar katolikus templom területén mintegy másfél százan gyűltek össze, hogy támogassák Székelyföld autonómiájának ügyét. Az Egyesült Államokban még Los Angelesben, New Yorkban, Washingtonban, illetve Kanadában Ottawában és Torontóban hirdettek meg hasonló megmozdulásokat.
(mózes)
Népújság (Marosvásárhely),

Hét országban az Osonó
Ma zárul a STAR Színházi Fesztivál a Bologna melletti Reggio Emiliában, amelynek díszmeghívottjaként a sepsiszentgyörgyi Osonó Színházműhely Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadásával vett részt.
Jövő héten másik két olasz városban mutatja be a társulat a Fazakas Misi által rendezett produkciót, március 27-én, a színház világnapján Lyonban lépnek fel a helyi magyar közösség előtt. Olaszországban, Franciaországban és Svájcban (ahol április 3-án tartanak előadást Zürichben) először játszik az Osonó, a tavalyi hamburgi sikeres fellépés után pedig idén hat németországi városba kaptak meghívást, hazafelé Bécsben és Pozsonyban lépnek színpadra. Az olaszországi fesztiválon Fazakas Misi és Mucha Oszkár műhelyfoglalkozásokat is tartott, a turné több állomásán az előadást közönségtalálkozó követi. Az öthetes körúton a sepsiszentgyörgyi Osonó hét országban tart összesen tizenhét előadást. Lapzártakor kaptuk a hírt, hogy a Castelnovo ne’ Montiban megrendezett Teatro Lab Nemzetközi Színházi Fesztiválon való részvétel tegnap este díjjal zárult az Osonó számára. Az olaszországi Etoile Európai Színházi Központ által évente egy alkalommal kiosztott Ezüstcsengő-nagydíjat 2013-ban az Ahogyan a víz tükrözi az arcot című előadással érdemelte ki a társulat.
(fekete)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy),

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

In memoriam Sándor László
(Arad, 1927. júl. 26. – Kolozsvár, 2013. jún. 28.)
Sándor László gépészmérnök, nyugalmazott egyetemi tanár, műszaki szakíró, tanulmányait szülővárosában kezdte, majd Kolozsváron folytatta. 1951-ben Magna Cum Laude minősítéssel szerzett gépészmérnöki diplomát a kolozsvári Műszaki Egyetemen (az egykori Politechnikai Intézetben) hőerőgép szakon. Utána tanársegéd a Politechnika Intézetben, 1953-tól adjunktus, 1966–1970 között tanszékvezető volt. Doktori dolgozatát a kolozsvári Politechnikai Főiskolán 1983-ban védte meg, melynek témája a fémek plazmavágása. Töretlenül látta el oktatói feladatait 1993-ban bekövetkezett nyugdíjazásáig, több generációnyi mérnöknek adva át tudását a műszaki mechanika, mechanizmusok, belső égésű motorok, hegesztéstechnológia, autók-traktorok, automatizálás a mezőgazdaságban tantárgyak által.
Korán felismerte, hogy csakis az lehet jó mérnök-oktató, aki a mérnöki kutatásban és ipari tevékenységekben, fejlesztésekben egyaránt jártas. Az egyetemi oktatással párhuzamosan 1951–1954 között a kolozsvári Géptervező Intézet (IPROM) mérnöke, osztályvezetője, majd főmérnökhelyettese volt. 1960–1976 között a Sinterom gyárban a gyújtógyertyagyártás minőségi és gyártási technológiája korszerűsítésének vezetője, majd közreműködője. Ez a kettős tevékenység az oktatás és kutatásban, illetve az ipari fejlesztésekben tette lehetővé – természetesen a kitartó, szívós munkaerejének is köszönhetően –, hogy szakmai pályája során kimagasló eredményeket érhessen el.
Az ipari tevékenységei közül említésre méltóak a Triumf gyújtógyertyagyár részére végzett kutatások, a marosújvári szódagyárban és a borgóprundi papírgyárban végzett munkája, valamint a kolozsvári cipőgyár erőtelepein működő Diesel motorok javításának technikai irányítása. Szakmai tapasztalatait külföldi tanulmányutakkal kamatoztatta: Prágában (1964), Drezdában (1968–1969), majd 1972–1974 között a Renault (Párizs), a Fiat (Torino), s az Oerlikon (Zürich) üzemeiben tett látogatásával.
Kutatási tevékenységét számos újítás, találmány és szabadalom fémjelzi, melyek közül a jelentősebbek: önzáró differenciál (1970), lánctalpas jármű kormányszerkezete (1975), plazma gazdaságos gázkeverékből (1975), hidrosztatikus vezérlésű tengelykapcsoló (1988). Több mint ötven tanulmányban teszi közzé kutatási eredményeit, főleg a gépkocsi-mechanika és hidraulika témában. Az Autotehnica sorozatban, illetve az Igazság és a TETT hasábjain is jelennek meg tudománynépszerűsítő írásai. A színvonalas oktatás érdekében 1973–1990 között több egyetemi jegyzetet jelentet meg. Szakkönyveket, értékes kézikönyvet is írt magyar és román nyelven, így vált ismertté, értékké mindaz a tudás és tapasztalat, amit egybegyűjtött egy-egy szűk témában a szakterületén. Jelentősebb művei: A gépkocsivezető kézikönyve (1960, 1962), Gyújtógyertyák, illetve a román nyelven kiadott Transmisii hidromecanice, valamint Cuplaje şi variatoare hidrostatice de turaţie című könyvei.
Kiváló kutató- és mérnök-oktatóként több elismerésben részesült. 1960 óta az Igazságügyi Minisztérium közútiforgalom- és autószakértője. Munkaéremmel 1957-ben tüntették ki, a Tanügyminisztérium II. oszt. elismeréseit 1963-ban és 1965-ben vehette át. 2000-től a Magyar Tudományos Akadémia köztestületi tagja, 2009-ben az EME Gr. Mikó Imre-emlékéremmel tüntette ki, 2011-ben az EME közgyűlése tiszteleti taggá választotta.
Nyugdíjasként 1991–2000 között különböző szervizvállalatoknál az automata gépkocsi-sebességváltók javítását vezette és látta el szakvéleménnyel. Alapító tagja volt az Erdélyi Műszaki Tudományos Társaságnak és az Erdélyi Múzeum-Egyesületnek is. Az EME Műszaki Tudományok Szakosztályának választmányában szorgalmazta a szakmai előadássorozatokat. Az ipartörténeti kutatások előadássorozatának beindításakor elsőként mutatta be többéves tapasztalatait, emlékeit, A Triumf (gyújtógyertyagyár) története címmel. Sándor László sajátjának tekintette a kutatást, a fejlesztést, s a tudás átadását diákjainak. Negyven évig oktatta a mérnökhallgatókat.
Emlékét örökre megőrizzük!
Bitay Enikő
Szabadság (Kolozsvár)

Világszerte velünk tüntetnek (A székelyek nagy menetelése)
A világ számos pontján tartanak vasárnap a székelyek nagy menetelésével szolidarizáló tüntetést. Tegnap délutánig tizenhárom ország huszonkét városából jelezték, hogy összegyűlnek, és Székelyföld autonómiakövetelésére irányítják a figyelmet.
Magyarországon nemcsak Budapesten vonulnak fel nemzettársaink, de megmozdulást szerveznek Szolnokon, Debrecenben, Keszthelyen és Sárospatakon is. Az európai fővárosok közül Londonban, Bécsben, Brüsszelben, Helsinkiben, Berlinben, Zürichben, Stockholmban, Pozsonyban lesz utcai megmozdulás, de Németországban utcára vonulnak Stuttgartban is, Svédországban Halmstadban, Szerbiában Topolyán. A tengerentúlon, az Amerikai Egyesült Államokban és Kanadában is több helyszínen tartanak szolidarizáló tüntetést, Washingtonban, Los Angelesben, New Yorkban, illetve Torontóban és Ottawában próbálják a székelység követelésére irányítani a figyelmet, Ausztráliában Canberrában vonulnak utcára az ott élő magyarok. Idén március 10-én, a Marosvásárhelyen megrendezett Székely Szabadság Napján több ezren vettek részt világszerte a szimpátiatüntetéseken, székely zászlókkal, többnyelvű feliratokkal hirdették a székelység autonómiakövetelését.
Farkas Réka
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Marosvásárhelyre figyeljen a világ! – Az SZNT felhívása a nagyvilág magyarjaihoz
Március tizedikén, a Székely Szabadság Napján, amikor Európa és a nagyvilág nagyvárosaiban a székelyekkel szolidaritást vállalók közösségei Székelyföld területi autonómiája mellett tüntetnek, akkor meg kell emlékezniük arról is, hogy Marosvásárhelyen, a megemlékezést követő felvonulást betiltotta a hatóság. Ma már nem csak a székelyek jogos követelésének támogatására kell Románia nagykövetségei elé vonulni, hanem az alapvető emberi jogok védelmében is.
Ezúton kérjük a nagyvilág magyar közösségeit, hogy követeljék a gyülekezési jog, a szólásszabadság tiszteletben tartását Romániában. Hívják fel országuk kormányának, és egész társadalmának figyelmét arra, hogy abban az országban tér vissza az alapvető emberi jogok megsértése, amelyben 1989-ig Európa legembertelenebb és legsötétebb diktatúrája működött.
Beszédes az, hogy a felvonulást betiltó határozatot rendőrségi fejlécet viselő papírra nyomtatták, ezzel is jelezve, hogy Romániában a hatóságok, könnyen és gyorsan az elnyomás, az emberi jogok korlátozásának eszközeivé válhatnak.
A tegnapi napon Románia miniszterelnökéhez, Victor Ponta úrhoz címzett memorandumban kértük, hogy Románia kormánya utasítsa Maros megye prefektusát, hogy a közigazgatási bíróságon támadja meg a törvénytelen, tiltó határozatot. A memorandumot eljuttattuk Gabriel Oprea belügyminiszternek és Kelemen Hunor miniszterelnök-helyettesnek is. Ez az utolsó lehetőség, hogy március tizedikén, a tavaly májusban már bejelentett felvonulást törvényesen megtarthassuk. A székelység a jog és a törvényhozó, rendtartó falvak népe. Ennek megfelelően jogainkat alkotmányos úton, a jog és a demokrácia eszközével akarjuk kivívni. Ennek lehetett tanúja a nagyvilág a diktatúra bukása után is, és ezt az utat járta és járja több mint tíz éve a Székely Nemzeti Tanács. Még ebben a küzdelemben is, amelyet a felvonulás betiltása ellen folytatunk, a törvénytisztelő közösség áll szemben a jogsértő, a diktatúra hagyományait éltető hatósággal.
Arra kérjük a világ magyarságát, figyeljenek Marosvásárhelyre. A Duna televízió helyszíni, egyenes adásán keresztül legyenek tanúi annak, hogy méltósággal, hittel, békésen, de változatlan kitartással kiállunk a jogaink mellett. Elmondjuk ismételten: szükség van arra, hogy ismét székely zászlók lengjenek Bécs, Belgrád, Budapest, Brüsszel, Hága, Cleveland, Helsinki, London, Los Angeles, München, New York, Ottawa, Stockholm, Pozsony, Párizs, Stuttgart, Torontó, Zürich utcáin. Csak így lehetünk sikeresek! Mondjuk ki újra együtt: Székelyföld fel nem osztható és be nem olvasztható! Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a Székely Népnek!
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke
Erdély.ma,

„Vershitet nem cseréltem soha…”
Köszöntjük a 85 éves Kányádi Sándort
Kányádi Sándor Herder- és Kossuth-díjas költő, író, műfordító ma nyolcvanöt éves. Generációk nőttek fel versein.
Kolozsvárról Budapestre kényszerült – hát Budai otthonában kerestük meg. Életművéről, a megélt történelmi korszakváltásokról, gyermekverseiről, illetve további terveiről beszélgettünk. Kányádi Sándor történetekből kifogyhatatlan és fiatalos lendülettel beszél: „Nyilvánvaló, hogy különböző történelmi fordulók meglátszanak az írásaimon, de egy dolgot mondhatok: én vershitet nem cseréltem soha. Ez az, amit én fiatal koromban a magyar költészetben láttam”, vallja.
– Hogyan befolyásolták a történelmi korszakváltások költészetét, költői magatartását?
– Általában dátumozni szoktam az írásaimat, ezeket el kell olvasni és abból kiderül. Babits Mihály azt mondja, hogy a vers három részből áll (úgy, mint a bogártanban): a címéből, a törzséből és az aláírásból. Hozzátenném – nem azért, mert én bölcsebb lennék, mint Babits Mihály –, hogy a dátumából is. Erre példaként egy olasz verset szoktam felhozni: a Nobel-díjas, keveset író és nagyon „gazdaságosan” fogalmazó költő, Ungaretti versét, amelynek címe: Katonák. „Állnak, mint ősszel a levelek a fákon.” Ennyi a vers. Ha nem volna alatta, hogy 1918, akkor nem is értenénk, hogy mi ez. Akkor volt ugyanis vége a háborúnak, és mint ősszel a lombját hullató fa, a lerongyolódott fa, úgy álltak a katonák is. Nyilvánvaló, hogy különböző történelmi fordulók meglátszanak az írásaimon, de egy dolgot mondhatok: én vershitet nem cseréltem soha. Ez az, amit én fiatalkoromban a magyar költészetben láttam – például Petőfi Sándornál, ő sem cserélt… nem is volt ideje. Nekem lett volna. (nevet) De Arany János sem cserélt. És ezért irányadó az, amit Petőfi mondott: „Az utókor elmondhatja, hogy gyönge poéta voltam, de azt is el fogja mondani, hogy szigorú erkölcsű férfi valék.” Ezek voltak az én iránytűim, nem pedig a nagy politikai beszédek és fordulatok. Én igaz híve voltam – hiszen mi más is lehetett az ember, amikor fiatal volt – a szocializmusnak, mert az emberségesnek ígérte magát. Aztán lassan, már az ’50-es évek legelején kezdtem észrevenni, hogy amit az egyetemen tanulunk, az nincs azsúrban, nem talál azzal, ami otthon történik édesapámmal, a gazdasággal, egyáltalán a politikai életben.
Amikor ’46-ban a szlovákiai magyarokat kezdték kitelepíteni, a nagyhatalmak belementek volna, hogy minket is kitelepítsenek, esetleg még a Partiumból adtak volna egy darabot Magyarországnak, és odahozták volna mondjuk a székelyeket, a több száz éves templomaikkal, temetőikkel – ugye, hát hogy van ez? Azt mondta Groza Péter, aki mindmáig az egyik legtisztességesebb politikusnak számít, hogy ha a magyarok nem akarnak kitelepedni, akkor a lenini alkotmányt alkalmazzák. Ettől mindenki megijedt. A lenini alkotmányról egy Svájcba emigrált magyartól hallottam, akivel ’68-ban, Zürichben találkoztam: „Fiam, nézze azt a szállodát, abban lakott Lenin, ott van az a könyvtár, oda járt, és ott másolta le a Svájci Alkotmányt, ami szó szerint megegyezik a Szovjet Alkotmánnyal, azzal a különbséggel, hogy ahol magántulajdon volt, ő közösségi tulajdont írt be, és ahol kanton volt, oda autonómiát.” És ez így is volt.
A mi nyelvrokonaink például, a vogulok, ötezren voltak csak, 500 km-es körzetben laktak Szibériában, ismertem néhányat személyesen is közülük, iskolájuk volt, anyanyelvükön tanultak, központokat építettek, ahol tanultak. Bár kétnyelvűek voltak, az anyanyelvüket megtanulhatták. A II. világháborúban aztán több veszteség a nemzetiségekből volt, mert azokat küldték az első vonalba. Ez is hozzátartozik a dologhoz. Az a terület, ahol a mi nyelvrokonaink laktak, azok a Gulág legszomorúbb helyei voltak. De én voltam például Izsevszkben, ahol a votjákok, az udmurtok laktak, és ott, az izsevszki egyetemen, a finnugor tanszéken magyarul tartottam több mint 50 hallgatónak és diáknak előadást. És egy szép udmurt–magyar szakos orosz kislány mondta nekem, hogy „Sándor bácsi, tessék még szép magyar verseket mondani.”
Tankó Anna, Csősz Enikő, Józsa István. Szabadság (Kolozsvár)

Svájc Székelyföldjéről érkezett
Székelyföldön talált rá második otthonára Jan-Andrea Bernhard castrischi lelkipásztor, a Zürichi Egyetem egyháztörténet-tanára, a svájci–magyar kapcsolatok doktora. A svájci Graubündenben élő rétoromán kisebbség református gyülekezetének egyházi vezetőjét a barátság és a kíváncsiság hozta először a transzilván tájakra, a vidék, az emberek olyannyira elvarázsolták, hogy elszánta magát: megtanul magyarul. Jan-Andrea Bernhard a hétvégén magyarul hirdette az igét a kányádi református közösségnek.
Tizenöt évvel ezelőtt találkozott az akkor még Kolozsváron szolgáló, most már Kányádban élő Sógor Géza református lelkésszel, mesélte Jan-Andrea Bernhard. A svájci Graubünden Kanton castrischi gyülekezetének vezetőjével Kányádban beszélgettünk, hisz a lelkész ünnepi alkalomra érkezett másodszor a faluba: közbenjárásával sikerült restaurálni a helyi református templom matuzsálemi korú orgonáját. „Három tényező, esemény mutatta meg az utat számomra, hogy Erdélybe, Székelyföldre el kell látogatnom, illetve hogy meg kell tanulnom a magyar nyelvet. Az első mentorom javaslata volt, hogy írjak disszertációt egy svájci lelkipásztorról, aki Debrecenben tanult a 18. században. A második ok, hogy volt egy fuvolatanárom, aki Máramarosszigetről származott, és 1982-ben emigrált. Ő sokat mesélt hazájáról, ezért ismertem Erdély helyzetét, történelmét. A harmadik dolog, hogy 1998-ban voltam Zürichben egy szemináriumon, ahol találkoztam Veres László marosszentkirályi lelkipásztorral” – sorolta.
Rétoromán: kulcs minden más nyelvhez
1999-ben egy istentiszteleten hallott először magyar szót, a nyelv olyannyira lenyűgözte, hogy elhatározta: hozzáfog megtanulni. „Néhány éve meghívást kaptam, hogy vendégtanárként dolgozzak a kolozsvári Teológiai Intézetnél. Így hát gyorsan meg kellett tanulnom magyarul, ezért otthon Svájcban minden reggel felkeltem ötkor, és lapoztam a lexikonokat” – idézte fel. A rétoromán neolatin nyelv, beszélői úgy tartják: kulcs minden más európai nyelvhez. „Kivéve a magyarhoz” – jegyezte meg mosolyogva Jan-Andrea Bernhard. Hozzátette, „nagyon idegen volt a magyar, bár a nyelvtan szempontjából egyszerűbb, mint a német. A hangsúlyozást viszont nehéz úgy elsajátítani, hogy ritkán van alkalmam magyarul beszélni.”
Graubünden a svájci rétoromán Székelyföld
Területét tekintve Graubünden Svájc huszonöt kantonjának legnagyobbika, a hegyvidéki domborzat miatt viszont lakossága kicsi. „Graubündenben körülbelül 30 ezer ember beszél rétorománul, a teljes országban mintegy 60 ezer ember beszéli a nyelvet. A térséget ugyan Rétorománföldnek nevezzük, de ez csupán egy név, nem létezik, nem egy autonóm tartomány, viszont Svájcban közel hétszáz éves hagyománya van az egyenlő jogú kantonok szerinti területi felosztásnak, így a régión belül a helyi közösség határoz a társadalmi szerveződésről” – vázolta. Az olasz, német és francia nyelv mellett a rétoromán is hivatalos államnyelv Svájcban, melynek öt, ma is használt dialektusa van. Mint a spanyol és a portugál, annyira hasonlítanak egymásra a dialektusok – tudtuk meg. „Érdekes helyzet ez, hisz a mintegy 60 ezer ember lényegében öt dialektust beszél. A castrischban használatos sursilva (jelentése: az erdő fölött – szerk. megj.) dialektusban tanítanak például a helyi iskolában, de a népszavazások alkalmával is az adott dialektusban megírt szavazócédulát kapnak az állampolgárok” – sorolta a példákat.
Ilyen tekintetben Graubünden Svájc Székelyföldje – jegyezte meg –, hisz nemcsak a táj hasonló, hanem a nyelvjárások sokszínűsége is. „Talán ezért érzem úgy, hogy Erdély és Székelyföld számomra olyan, mint a második otthonom. Ha hindu lennék és nem keresztény, azt mondanám, hogy egy korábbi életemben biztosan itt éltem” – summázott mosolyogva.
Kovács Eszter. Székelyhon.ro

A Magyar Írószövetség mély fájdalommal tudatja, hogy
Borbándi Gyula
(1919 – 2014)
Széchenyi-díjas magyar író, történész, rádiós- és folyóirat szerkesztő, a magyar emigráció kiemelkedő alakja elhunyt
Szintézisteremtő személyiség volt, az elfogulatlanság és a szabad szellem, a józan politikai gondolkodás, a szellemi értékek felismerője és gondozója, az igényesség és tárgyszerűség ihletett megfogalmazója. Olyanokat is közös asztalhoz, mikrofonhoz, folyóirathoz, tehát az általa gondozott szellemi műhelyekhez tudott invitálni, akik egymással egyébként nehezen találtak közös nevezőt. Az elnyomatás éveiben úgy őrizte és ápolta a magyar szabadság gondolatát, hogy nem ismerte a gyűlöletet a politikai ellenfelekkel szemben, viszont a pontos fogalmazásról, a kemény kritikáról és szuverenitásáról soha nem mondott le. Minden megszólalásával, munkájával az emigráció szellemi hazatérését segítette.
1938-1942 között a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen szerzett államtudományi doktorátust. 1941-1949 között a Vallás- és Közoktatási Minisztérium tisztviselője, közben 1942-1945 között katonai szolgálatot teljesített. 1949-ben politikai okokból menekült el Magyarországról. 1951 nyarán Münchenben telepedet le. 1951-1984 között Gyulai Ernő néven a Szabad Európa Rádió munkatársa. 1979-1984 között a magyar osztály helyettes igazgatója. 1951-ben Zürichben részt vett a Látóhatár folyóirat megindításában, 1953-1957 között a folyóirat főmunkatársa, 1957-1958 között főszerkesztője. 1958-1990 között pedig az Új Látóhatár című folyóiratot felelős szerkesztője. 1970-1980 között a Hontalan Írók PEN-központjában a német nyelvterület alelnöke. 1991 óta a müncheni Ungarn-Jahrbuch szerkesztőségének tagja. 1991-2001 között a Nemzetközi Magyar Filológiai Társaság végrehajtó bizottsági tagja. 1992 óta a Magyar Szemle szerkesztőbizottsági tagja. 1995 óta a Bécsi Napló szerkesztőbizottsági tagja. Úgyszólván minden jelentős emigráns folyóiratban jelentek meg írásai. Kötetei nélkülözhetetlen forrásmunkák, élvezetes olvasmányok, a magyar irodalom és szellemtörténet maradandó darabjai.
2014. július 24. (közlemény)

Égtek a vonalak adás után - Kitálalt az újságíró
A temesvári forradalom negyed százados évfordulójára
1989 november hetedikén, élő adásban, francia nyelven interjút adtam a genfi TV Híradónak Tőkés Lászlóról. Akkoriban a nemzetközi közvélemény még nagyon keveset hallhatott az üldözött temesvári lelkipásztor kivételesen bátor magatartásáról.
Király Károly vagy Szőcs Géza tiltakozásai alkalmanként már eljutottak Nyugatra, de az ő kálváriájának híre még nem.
Az elmondottakat eddig nem publikáltam, ám most, a temesvári forradalom negyed százados évfordulóján felidézem az interjú születésének ma már kor-dokumentumként értékelhető előzményeit, illetve magát a beszélgetést.
1989-ben Magyarországon fölgyorsultak a rendszerváltozáshoz vezető események, melyekben jelentős szerepet játszott az elnyomott erdélyi magyarok melletti kiállás. Akkoriban újságíróként dolgoztam egy hetilapnál, főképpen kisebbségi és emigrációs témákról írtam, amelyek a „tiltott” kategóriából már átkerültek a „tűrtbe”.
„Támogatásról” persze még nem lehetett szó: saját költségünkön utazva adtuk elő például, különböző református templomokban és művelődési házakban a Forrás Kör erdélyi irodalmi estjeit, melyeknek társ-szerkesztője és rendezője voltam.
Ugyanebben az esztendőben interjút készítettem az akkor már végletekig elkeseredett Sütő Andrással, színdarabjainak betiltásáról, továbbá az itáliai emigráns Illyés Elemérrel, akinek „Erdély változása” című munkája a romániai magyarok XX. századi történelmének egyik leghitelesebb feldolgozása. A Magyarországon hivatalosan még nem rehabilitált Fejtő Ferenccel is akkoriban publikáltam párizsi beszélgetést, melyben ő hangsúlyosan szólt a román emigráns-társával, Eugène Ionesco-val közösen szerkesztett, a Ceauşescu rezsimet keményen elítélő memorandumról.
Kész csoda, hogy nem kerültem rá a Romániából kitiltott „persona non grata”-k gyarapodó listájára. Igaz, amikor nagynéném halála miatt Nagyváradra utaztam, a vasútállomástól szállodai szobámig követtek. Sőt még éjszaka is utánam jöttek a sötét folyosón lévő illemhelyre, ami elég félelmetes volt. Eszembe is ötlöttek Szőcs Géza akasztófa-humoros verssorai a rettegett Securitate tisztről: „ki egész éjjel szállodád / ablaka alatt álldogá’t / s ki bármit megtehet veled, barátom”.
Ilyen előzmények után, az emigráció irodalmáról is publikáló újságíró-irodalmárként kaptam meghívást a SMIKK (Svájci Magyar Irodalmi és Képzőművészeti Kör) lugano-i konferenciájára. A gyakran széthúzó nyugati magyar emigrációt főképpen két ügy tartotta össze: az 1956-os forradalom demokratikus eszméinek megőrzése, illetve az elnyomásban élő magyar kisebbségek sorsának figyelemmel kísérése.
1989 novemberének első napjait töltöttem Svájcban: találkoztam a négynyelvű ország – jellemző módon latin nyelvű – Pro Helvetia nevű kulturális alapítványának sajtófőnökével, Vevey-i otthonában fölkerestem Vajay Szabolcs történészt, Argentína UNESCO-diplomatáját, Genfben pedig Nemes Nagel Lajost, aki NAGEL néven akkoriban a világ legelismertebb útikönyv-kiadója volt, mellesleg Ciprus tiszteletbeli konzulja.
A SMIKK-konferencián elsősorban Magyarország jövője, az újra kialakulóban lévő többpárt-rendszer volt a téma, emlékeim szerint az előadók között szerepelt − mások mellett − itthonról Lengyel László, Gecsényi Lajos és Szigethy Gábor, az emigránsok közül Saáry Éva, Határ Győző, Sárközy Mátyás. A svájci emigráns Szőcs Gézával szintén találkoztam, a zürichi pályaudvaron.
A SMIKK egyik alapítója és lelke a Fribourg-ban élő Major-Zala Lajos író volt, aki váratlanul megkért, hogy a nagy nézettségű genfi Téléjournal-nak adjak interjút a romániai magyarság helyzetéről: „Kevés franciául beszélő, az erdélyi helyzetet ismerő anyaországi szószóló vetődik Svájcba” - buzdított, miközben megszervezte szereplésemet. Major-Zala akkoriban jelentette meg a sepsiszentgyörgyi grafikus, Plugor Sándor rajzaival illusztrált erotikus verseit, később pedig a nagybeteg erdélyi művésztárs svájci gyógykezelését is segítette.
Ellátogattam a reformáció nevezetes Genfi Emlékművéhez, remélve, hogy Bocskai István erdélyi fejedelem szobor-alakja bátorságot adhat, hiszen idegen környezetben, egyenes adásban kellett beszélnem egy kényes kérdésről, ráadásul nem az anyanyelvemen.  Fölvetődhet a kérdés: a svájci közszolgálati televíziót − tehát az ottani közvéleményt is − miért érdekelte egy „magyar ügy”?
A figyelem hátterében a négy hivatalos nyelvvel rendelkező államszövetség nyelvi pluralizmusa állhatott, amelyre már Kós Károlyék is hivatkoztak a transzilvanizmus eszmevilágának kialakításakor, és amelyről Major-Zala így vallott egyik versében:
„A fribourg-i költő / ki magyarul / svájci embert fogalmaz / e négynyelvű hazában / s Európát érzi ujjbegyében”.
Az érdeklődésnek azonban volt egy konkrét, aktuális motivációja is: a legnagyobb svájci médiabirodalom, a Ringier éppen akkoriban kezdte meg tárgyalásait magyarországi jelenlétéről, melyet később Romániára is kiterjesztett.  
Az előzményekhez tartozik még − ha csak közvetetten is −, hogy nem sokkal svájci utazásom előtt Zalatnay István református lelkész kérésére franciára fordítottam Tőkés László édesapjának, Tőkés István egykori genfi teológusnak az életrajzát, remélve, hogy ottani tervezett kitüntetése némi védettséget jelenthet fia számára.
1989-es genfi interjúmat eddig azért sem publikáltam, mert 1990-től nyugdíjba vonulásomig már nem újságíróként, hanem diplomataként dolgoztam.
***
Íme, a Svájcban − és vélhetően a román Securitate-nál − akkoriban komoly figyelmet kiváltó beszélgetés, szó szerinti magyar fordításban (eredetijét videofelvétel őrzi):
A Genfi TV-Híradó Jean-Francois Fournier által készített bevezetője:
„Erdély problémája sokat foglalkoztatja Magyarországot, mivel több, mint 2 millió magyar él ott. Külön világ ez Európa szívében, saját nyelvvel, amely ugyanahhoz a nyelvcsaládhoz tartozik, mint a finn, vagyis se nem szláv, se nem germán. Az egyre fogyó magyar népesség egyharmada él Magyarország határain kívül, főképpen a romániai Erdélyben. Saját szülőföldjükön szembesülniük kell Ceauşescu falurombolási terveivel és erőszakos asszimilációs politikájával. Ezért sokan Magyarországra menekülnek.
Vendégünk Balázs Ádám magyar újságíró:
Mindenekelőtt szögezzük le, hogy Ceauşescu despotikus és őrült diktatúrája nemcsak a magyarokat nyomja el, hanem saját nemzetét, a románt is. A zsidókat csak azért nem, mert őket már korábban, pénzért »eladta« Izraelnek. Ám a nemzeti kisebbségeket duplán elnyomja: a »maradék« németek mellett, főképpen Európa legnagyobb nemzeti kisebbségét, a magyart. Egyre kevesebb iskolájuk van, egyre nehezebben tudnak anyanyelvükön tanulni − ez a rendszer már-már majdnem olyan, mint a fasizmus. Eddig mintegy 30 ezer romániai magyar kért politikai menedékjogot Magyarországon. Néha életüket is kockáztatva szöknek át a határon, ahol még rájuk is lőhetnek. Jelenleg Magyarország minden politikai menekültet befogad a Genfi Konvenció értelmében. A magyarokat, de a románokat vagy a kelet-németeket is. Magyarország nemrégiben három menekülttábort hozott létre.
Végül engedje meg, hogy megemlítsek egy aktualitást. Romániában megkezdődött a szellemi ellenállás. Nemcsak a románok között, Doina Cornea-val az élen, akinek Ön bizonyára ismeri a nevét, de a magyar értelmiségiek körében is.  Egy magyar kálvinista lelkész, akit Tőkés Lászlónak hívnak, tiltakozó levelet szerkesztett, melyet eljuttatott a nemzetközi szervezeteknek. Nagyon bátor ember, hiszen ezzel saját életét is kockáztatja. Mit is akar ő tulajdonképpen? »Nemet« mond a diktatúrára és  »Igent«  a szabadságra, a demokratizálódásra: emberi jogokat követel Európa legnagyobb kisebbségének. Ennek a magyar papnak el kellett hagynia az otthonát, sőt, a despotikus hatalom azt akarja, hogy még a városát is hagyja el. Tőkés László jelenleg a templomban tartózkodik − mint a középkori üldözöttek −, a temesvári Isten Házát választotta menedékül. Remélem, hogy ennek a rettenetes diktatúrának az eltűnése után a magyar nemzetiségnek − és természetesen az egész országnak − demokratikus átalakulásban lesz része.”
 - Köszönöm Önnek, hogy itt volt és reméljük, hogy így lesz!”
***
Mint később megtudtam, az adás után égtek a vonalak: a diktátor svájci „fülei” felháborodottan tiltakoztak, sőt elérhetőségemet tudakolták. A TV-stúdióból egyenesen a vasútállomásra siettem, ahol felültem a hazafelé tartó vonatra.
Másfél hónap múlva Temesváron kitört a forradalom.  
Heti Válasz (Budapest)

Szobába zárt nyelv és a szöveg mint partitúra
Első ízben járt Erdélyben Ilma Rakusa magyar származású, Svájcban élő írónő: előbb Marosvásárhelyen lépett fel a Látó folyóirat meghívottjaként, kedd este pedig a Kolozsvári Állami Magyar Színház meghívottja volt.
Utóbbi helyszínen két dramolettjét, a nő-férfi viszonyt elemző rövid színházi jelenetét is előadta Albert Csilla és Dimény Áron felolvasó-színházi keretek között, majd a meghívott szerzővel Visky András, a házigazda intézmény igazgatóhelyettese és Láng Zsolt, a Látó szerkesztője beszélgetett.
Az írónő elmondta: amikor egy színházi szövegen dolgozik, közben nagyon pontosan „hallja a hangokat”, mivel az írás mellett zenész is, így ha nem is képzeli el pontosan a kész jeleneteket, az előadás „akusztikáját” eltervezi magában, ennek megfelelően pontos instrukciókat is hagy a színészeknek, rendezőnek. „Úgy írom ezeket a szövegeket, mint egy partitúrát” – fogalmazott.
Láng Zsolt a szerző nyelvi – és egyéb – sokoldalúságára hívta fel a figyelmet, hiszen Ilma Rakusa amellett, hogy verseket, drámákat és novellákat ír, orosz, francia, szerb-horvát, angol és magyar nyelvből is fordít (ő tolmácsolja németül Nádas Péter és Kertész Imre műveit is), ennek köszönhetően Iris Radisch, a Die Zeit kritikusa azt írta róla, hogy „közöttünk ő az egyetlen európai”.
Saját műveit egyébként német nyelven írja, szavai szerint ugyanis ennek a nyelvnek „ismeri jól az árnyalatait, ott van otthon”. „Több szoba van a fejemben, mindegyikben egy nyelv. Ha németül írok, németül is gondolkodom, ilyenkor ez a nyelv van a fő térben. A mindennapi életben más a helyzet, érzelmileg magyarul működöm, gyerekekkel, állatokkal például mindig magyarul beszélek, akár megértik, akár nem” – magyarázta.
Bevallása szerint ha francia, angol nyelven beszél, más ember. Az írónő azt is elmesélte, hogy rengeteget olvas, kortárs műveket is, és igyekszik a német könyvkiadóknál „protezsálni” a jó magyar szövegeket. Elmondása szerint bár németül ír, és Zürichben él, mindig hevesen tiltakozik, ha svájci íróként emlegetik, hiszen „sosem dolgozott fel a műveiben egyetlen svájci témát sem”.
Visky András elmesélte, dráma szakos hallgatóinak az egyetemen mindig azt tanácsolja – Ilma Rakusára hivatkozva –, hogy naponta olvassanak verseket, mert az írónő megfogalmazása szerint a vers „elviszi a nyelvet a saját határáig”, olyan formában mutatkozik meg a költészetben, ami a mindennapokban lehetetlen lenne.
Az írónő művei közül magyar nyelven a Lassabban! és a Rengeteg tenger című könyveket lehet megtalálni, utóbbiból Ilma Rakusa fel is olvasott egy rövid „önarcképet” előbb németül, majd magyarul – bosszankodva egy sort a magyar fordítás egy részletének pontatlanságán, „banalitásán”.
Varga László
Krónika (Kolozsvár)

Chicagóban állítja ki reprezentatív alkotását Bartha József
Bartha József marosvásárhelyi képzőművész alkotása is bekerült abba a válogatásba, amelyet a kurátor a rendszerváltás utáni évtizedek képzőművészeti hatásaira gyűjtött össze. A világot látott tárlatot tavaly Svájcban állították ki, péntektől pedig Chicagóban lehet megtekinteni.
Romániai kortárs képzőművészek állítanak ki január 15-én Chicagóban a Gallery 400 nevű kiállítóteremben. A Few Were Happy with their Condition (Kevesen elégedettek a helyzetükkel) című tárlat anyagát a romániai születésű, Chicagóban nevelkedett és jelenleg Svájcban élő kurátor, Olga Ștefan állította össze, miután végigjárta Bukaresttől Nagyváradig, Jászvásártól Marosvásárhelyig a kortárs képzőművészeti tereket, és kiválasztotta a koncepciójának legmegfelelőbb alkotásokat.
A művészek – Dan Acostioaei, Irina Botea, Răzvan Botis, Claudiu Cobilanschi, Ștefan Constantinescu, Alexandra Croitoru, Cristina David, Bogdan Gîrbovan, Alex Mirutziu, Ciprian Mureșan, Vlad Nancă, Mircea Nicolae, Cristi Pogăcean, Ștefan Sava, Mona Vatamanu, Florin Tudor – között Bartha József is szerepel. A marosvásárhelyi képzőművész érdeklődésünkre elmondta: ez egy olyan vándorkiállítás, amelyet először a Zürich melletti Winterthur városkában állítottak ki, majd Drezdában, most pedig Chicagóban.
A kurátor a rendszerváltás után eltelt tíz-húsz év hatására volt kíváncsi, az ezt a témát legjobban megközelítő alkotásokat válogatta ki a romániai kortárs képzőművészeti felhozatalból. Ezek között van videó, fotográfia, installáció. Bartha József elmondta, a konceptuális alkotások onnan ismerhetők fel, hogy egy adott koncepcióra keresik meg a technikát, azt a formát, amelyik a legjobban tudja közvetíteni a meghatározott üzenetet, vagy felvetést. A kortárs művészet egy bizonyos réteghez szól. „Minden kortárs művészeti kiállítás úgy tud több emberhez szólni, ha olyan témákat vet fel, amelyek  jelenkori társadalmi problémák, amelyek olyan embereket is érdekelnek, akik nem konkrétan a kortárs  művészet nyelvezetével való mindennapos találkozást tartják fontosnak” – fogalmazott Bartha.
A hamarosan Chicagóban megnyíló tárlaton a marosvásárhelyi alkotóművész egy úgynevezett lightboxban prezentált alkotással vesz részt, amelynek címe: Retus, majdnem azonos. Ez tulajdonképpen két portré, az egyik 1968-ból, a másik 2012-ből. Az egyik Bartha Józsefet ábrázolja fehér ingben, pionírnyakkendővel, ez egy fekete-fehér, utólag színezett, retusált kép. A másik a fiát ábrázolja 8 évesen, akit szintén fehér ingben, pionírnyakkendőben fotózott le, fehér-fekete technikával és utólag színezett számítógépes retusálással. „A rólam készült fotó valamikor megsérült, eltépődött, de édesanyám megtalálta, és megragasztotta. Aztán a kisebbik fiam ráakadt, és kérdezte, hogy mi az. El kellett mondani a történetet, a pionírnyakkendőt meg azt, hogy miért piros a szám, mert fehér-fekete fotó volt” – osztotta meg velünk a történetet Bartha. Annyit mesélt kisfiának, Daninak erről, hogy beugrott: milyen érdekes lenne, ha csinálna egy közös fotográfiát, megpróbálva az ő 8 éves portréját összekapcsolni a saját gyerekkorával. Mit tud meg ebből a néző, aki nem ismeri ezt a történetet? – kérdeztük a képzőművésztől, aki elmondta: az alkotáson az áll, hogy 1968-ban József, 2012-ben Bartha Dániel, amiből már tud következtetni, és rájön a  lényegre, nem kell a konkrét történetet ismernie. „Igazából ennek a spirituális, érzelmi befogadása a fontos” – mondta Bartha József.
Világjáró kiállítás
A Few Were Happy With Their Condition című kiállítás tavaly február 21. és április 5. között a svájci Winterthurban volt látogatható, idén január 15. és március 5. között az amerikai Chicago kulturális ajánlatában szerepel a Gallery 400-ban. A tárlat „a posztkommunista Románia mindennapjait dolgozza fel, a remények és csalódások korszakát, a végtelenségig elhúzódó átmenet időszakát, amelyben folyamatosan ütközik és egymást tükrözi a neoliberalizmus a kommunista stílusú korrupcióval” – írja ismertetőjében többek között a Chicagoevents.us programajánló portál.
Antal Erika. Székelyhon.ro

Székely Szabadság Napja a nagyvilágban – Felhívás a világ magyarságához 
A Székely Nemzeti Tanács szolidaritási megmozdulásokra hívja a világ magyar közösségeit 2016. március 10-ére, a Székely Szabadság Napjára. Idén is kérjük őket, hogy a Marosvásárhelyen megszervezett autonómiatüntetéssel lehetőleg egy időben, Románia külképviseletei előtt nyilvánítsák ki a székelység autonómiaigényének támogatását, és adjanak hangot tiltakozásuknak a román hatóságok által elkövetett jogtiprásokkal szemben.
Mindig fontosnak tartottuk, hogy üzeneteink eljussanak más népekhez is, de a világ országait irányító hivatalosságok is tájékoztatást kapjanak a székelység helyzetéről és törekvéseiről. Ez utóbbi kiemelten fontos, hiszen nem egy nyugati kancellária csak a bukaresti sikerpropagandát ismeri, amely szerint a helyzetünk példaértékűen megoldott. Ez már a korábbi években sem volt igaz, ráadásul a helyzet az utóbbi időben romlott.
Romlott abban az értelemben, hogy a jelenleg zajló válságok (migránsválság, orosz-ukrán konfliktus, szíriai polgárháború) a világ politikusainak figyelmét a biztonságpolitikára irányították és kevésbé figyelnek a demokratikus alapértékek tiszteletben tartására. Ezt kihasználva a román hatóságok megsokszorozták a magyarellenes intézkedéseket.
Fel kell hívni a figyelmet arra, hogy Románia a nemzetközi kötelezettségvállalásait megszegi. Megszegi például a nyelvi jogok tekintetében, hiszen még a kevés elismert jogot is korlátozzák és egyre inkább peremre szorítják a magyar nyelvet. Folytatódik a székely jelképek és a magyar nyelvű feliratok üldözése, egyre nagyobb arányokat ölt a magyar nemzetiségű közéleti szereplők hatósági zaklatása. Nem hárult el az a veszély sem, hogy Románia közigazgatási átszervezése a székelységet hátrányosan érintő, súlyosan jogfosztó módon menjen végbe.
A román hivatalosságok immár nem csak mellőzik a székelység népszavazáson is kifejezett autonómiaigényét, de megkezdték magának a kérdésfelvetésnek a kriminalizálását is. A belügyminisztérium a 2015-2020-as időszakra vonatkozó közrendvédelmi és közbiztonsági stratégiája „bűnügyi jelenségként” aposztrofálta az autonómiatörekvést, amely „állandó fenyegetés az állampolgárok jólétére és biztonságára” nézve. A területi autonómiára irányuló igény a dokumentum szerint rasszista, szélsőséges és xenofób megnyilvánulás. Jóllehet ezek a szavak külső nyomásra a dokumentumból kikerültek, viszont érvényesülnek a hatóságok mindennapi gyakorlatában.
A világ csak akkor fog felfigyelni tiltakozásunkra, ha a jogfosztásra, antidemokratikus hatósági fellépésre folyamatosan figyelmeztetünk és rendszeresen tájékoztatjuk a nemzetközi szervezeteket és a világ országainak kormányait. 
Mindezeket figyelembe véve kérjük a világban élő magyarokat, segítsenek abban, hogy minél többen megértsék: Székelyföldet sem felosztani, sem beolvasztani nem hagyjuk! Ezért vonulunk utcára a Székely Szabadság Napján, Marosvásárhelyen, de lengjen ismét a székely zászló Bécs, Budapest, Brüsszel, Cleveland, Hága, Helsinki, Isztambul, London, Los Angeles, München, New York, Ottawa, Stockholm, Stuttgart, Torontó, Zürich utcáin is!
Autonómiát Székelyföldnek! Szabadságot a Székely Népnek! 
Izsák Balázs
A Székely Nemzeti Tanács elnöke. Erdély.ma

Mentor – Az nem aggaszt, hogy holnap jégkorszak lesz úgy, mint a sci-fiben
Bartók Blanka éghajlatkutatóval, a BBTE tanárával beszélgettünk
Jégkorszakban, pontosabban interglaciális korszakban élünk, amikor olyan gyors tempóval változik az éghajlat, hogy nem tudjuk felmérni annak pontos következményeit – tudtuk meg Bartók Blankától, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Földrajz Karának tanárától. Nem tudjuk pontosan, hogy hol van az a határ, ami után már összezavarodik a rendszer – mondja a kutató. A párizsi klímacsúcs 2 fok felmelegedést céloz meg, ami fölé nem kellene menni, de 4 foknál már szinte biztosan kilépünk a jégkorszakból. De mit is jelent pontosan a jégkorszak, az interglaciális periódus, az éghajlatváltozás? Mert nem egészen pontosan azt, amit a filmekben látunk.
– Nemrég a világhírű Nature Communications-ben jelent meg tanulmánya. Miről szól a tanulmány és milyen eredményre jut a téma kapcsán?
– A Nature Communications általában interdiszciplináris jellegű cikkeket közöl, amelyek több tudományágat is lefednek. Tanulmányunk azt vizsgálja, hogy ha változik az éghajlat, hogyan változik a napenergia hasznosítása Európában. Pár klimatológus kollégámmal azt számoltuk ki, hogyan változik a jövőben a napsugárzás és a hőmérséklet, és ennek függvényében hogyan alakul a megtermelhető villamos energia mennyisége.
Az eredmények azt sugallják, hogy a jövőben összességében nem várható nagymértékű plusz energiabevétel a napelemek esetében, bár várhatóan több lesz a napsugárzás és kevesebb a felhő, viszont emelkedik a hőmérséklet is, ami csökkenti a napelemek hatékonyságát. Tehát a várható sugárzás- és hőmérsékletbeli változások alapján nem várható sem kevesebb, sem több termelés a napenergia parkoknál.
Egész Európát vizsgáltuk, persze vannak területi különbségek. Az északi országokban például kevesebb megtermelhető energiára számíthatunk, mert ott, habár nem jelentős a hőmérsékletemelkedés, de várhatóan csökken a felszínre érkező napsugárzás. Elsősorban a mediterrán térségre voltunk kíváncsiak, mert ott már ma is elég jelentős a napenergia felhasználása, nagy napelem parkokat működtetnek, például Spanyolországban. Nem véletlen, hogy főszerzőnk, a spanyolországi kolléga kezdeményezte a tanulmány elkészítését. Ott mind a napsugárzás, mind pedig a hőmérséklet növekedik, de összességében nem várható hozambeli növekedés, de csökkenés sem a helyi napelem parkokban.
Az éghajlat egész rendszere változik, nem csak egy-egy elem
– A doktori kutatása (A globálsugárzás változásai Európában) is kapcsolódik a témához. A dolgozatban következetesen kerüli a „globális felmelegedés” szókapcsolatot. Gondolom, tudatosan. Miért?
– Éghajlatkutatásban inkább szeretjük az „éghajlatváltozás”, „globális éghajlatváltozás” kifejezéseket használni. A változás nem biztos, hogy felmelegedést jelent mindenütt. Vannak területek, ahol a helyi körülmények azt eredményezik, hogy vagy nem változik, vagy éppen csökken a hőmérséklet. Az éghajlatváltozás, ami globális jelenség, regionális szinten eltérő módon jelenik meg. Természetesen vannak területek, mint például a mediterrán térség, ahol már tapasztaltunk bizonyos fokú hőmérsékletbeli felmelegedést, de vannak területek, ahol nem észleltünk változást.
Ugyanakkor az éghajlatváltozás több mindent jelent, több éghajlati elemnek a változását, nem csak a hőmérsékletét. A felmelegedés vagy lehűlés csak a hőmérsékletre koncentrál. De van, aki a csapadékot vizsgálja, hogy az hogyan fog változni vagy hogyan változott a múltban. A médiában sokat beszélnek a hőmérsékletről, még egy picit a csapadékról, de a többi meteorológiai elemről nem igazán esik szó, viszont ezek együttesen alakítják az éghajlatot. Én például a sugárzást és a felhőzetet vizsgálom. Ott is nagy az eltérés: vannak területek, ahol kevesebb a felhőzet és több sugárzás érkezik a felszínre, de van, ahol több a pára, így több lesz a felhőzet, tehát kevesebb sugárzás érkezik a felszínre. Az egész rendszer változik, nem csak egy-egy elem. Ezért tudatosan inkább éghajlatváltozásról beszélünk.
Erdély védettebb a domborzat és helyi klíma miatt
– Erdély, Románia éghajlata hogyan illeszkedik a globális tendenciákba?
– Románia mint terület különböző éghajlati hatásoknak van kitéve. Domborzat szempontjából például az Erdélyi-medencét külön vehetjük, a tengerpart és a Román-alföld más jellegű éghajlat, de a déli, délnyugati részeken akár mediterrán éghajlati hatást is érzékelhetünk. Mozaikos éghajlata van Romániának. A változás is mozaikosnak tekinthető. Ha az elmúlt évtizedeket nézzük, a Kárpát-medenceében még nem annyira erőteljesek a változások, mint például a Román-alföldön, ami sokkal homogénebb és sokkal inkább a szibériai kontinentális hatásnak van kitéve. Ott a szélsőséges időjárási helyzetek gyakorisága is nagyobb.
Románián belül különböző változások vannak, főleg a Kárpát-medence és a Kárpátokon kívüli területek között látunk eltérést. Bukarest környékén már komoly gondot jelent a szárazság, amit Erdélyben a domborzatnak és helyi klímának köszönhetően annyira még nem érzünk. Egész Európa legérzékenyebb része a mediterrán térség. Ott nagyságrendekkel nagyobb a változás, sokkal inkább érződik a felmelegedés, mint a közép vagy az északi részeken, pl. Norvégiában. Itt ismét külön lehetne venni minden egyes elemet: Norvégia hőmérséklet szempontjából nem igazán érzi ezt a változást, de például a felhőzet szempontjából igen, ott az elmúlt időszakot tekintve egyre több a felhőzet. Ezt vetítik előre a modellek is.
Egyébként most is jégkorszakban vagyunk
– Szóba került, hogy a médiában a globális felmelegedés egy hívó szó. Nemrég egy hír arról szólt, hogy eltűntek a napfoltok, ami a szakértők szerint azt jelzi előre, hogy lehűlés következik. Legutóbb a 17. században volt hasonló jelenség, amikor a naptevékenység visszahúzódott és minimális volt. Ezek az előrejelzések egy mini-jégkorszakot vetítenek előre. Ön szerint felmelegedés vagy inkább lehűlés lesz globálisan?
– Az előrejelzés, amint a szó is sugallja, mindig magában hordozza a bizonytalanságot, hogy nem tudunk százszázalékos előrejelzést végezni. A naptevékenység valóban az egyik olyan tényező, aminek lehet hatása a Föld éghajlatára, viszont ez a naptevékenység körülbelül tizenegy éves ciklikus változás. Ez azt jelenti, hogy a Napból tizenegy évenként nagyobb mennyiségű anyag és sugárzás tör ki. Ha intenzívebb a naptevékenység, akkor több energia érkezik, tehát melegebb van, ha kisebb, akkor lehűlés. Viszont maga a naptevékenység nem képes annyira befolyásolni az éghajlatot, hogy azt a felszínen érezzük.
Ez az egyik teória a 17. századi lehűlésre is, de nem tudjuk ezzel megmagyarázni. Az egyik tényező, amit feltételezünk okozóként, az a naptevékenység, de ez csak évtizedes változásokat jelent, nem évszázadosokat. Ezen kívül a vulkánkitöréseket vizsgálták, amelyek pár évig befolyásolhatják az éghajlatot, de még nagyon sok más tényező is közrejátszhat.
Minket elsősorban az érdekel, hogy a légkör alsó részén mi történik, a körülbelül 10-15 km magasságú troposzférában. A naptevékenység valóban meghatározza, hogy mennyi energia érkezik a Földre, de a többi tényezőhöz képest olyan kicsi mértékben van hatása, hogy az éghajlat-modellezésben állandónak tekintjük. Azt feltételezzük, hogy ugyanannyi energia érkezik, mivel csak töredékrésze változik az összenergiának, hogyha bevesszük ezeket a naptevékenységeket is.
Ami lényeges az éghajlat szempontjából, az itt a légkörben történik: hogy mekkora a hőmérséklet, mekkora lesz a párolgás, mennyi lesz a csapadék, hogy a szélviszonyok hogyan alakulnak. Ezek hozhatnak változásokat.
A naptevékenységet tehát nem tekintjük változó tényezőnek. Persze vannak más csillagászati tényezők is, például a Földnek a pályaváltozása, ami évmilliókban mérhető, ami egy másik magyarázat arra, hogy miért vannak jégkorszakok és interglaciális időszakok. Egyébként most is jégkorszakban vagyunk, ha nagyon pontosan akarjuk venni a jégkorszak fogalmát, ami azt jelenti, hogy valahol a Földön van állandó jégtakaró. Ha ma megnézzük a Földet, vannak területek – az Antarktiszon és Grönlandon –, ahol állandó jégtakaró van. Tehát ez tulajdonképpen jégkorszak, csak egy olyan korszak, amikor ez eléggé kis területet foglal el. Voltak időszakok, amikor ez az állandó jégtakaró nagyobb területeket foglalt el. Alacsonyabb volt a hőmérséklet és például egész Lengyelország területéig állandó jégtakaró alakult ki. Azt nevezzük glaciális időszaknak, ahhoz képest most interglaciális időszakban vagyunk, ami egy eljegesedési időszakon belüli melegebb éghajlatú periódust jelent.
Gleccserek a Fogarasban
– Maga a Föld 4,6 milliárd évvel ezelőtt jött létre mint szilárd bolygó. Milliárd években gondolkodva, rekonstruálható az egész földi környezetnek az alakulása. Volt olyan, amikor a kontinensek az egyenlítő körül csoportosultak, és nem voltak kontinensek a sarkok környékén. Ahhoz, hogy jégkorszak kialakuljon, az egyik feltétel többek között az volt, hogy a sarkvidékre – ami a leghidegebb része a Földnek – került egy kontinens, ahol meg tudott maradni a jég a szárazföldön. Mivel az fehér felszínű, a sugárzás jelentős részét, kb. 90%-át visszaveri, ami azt jelenti, hogy nem melegíti. Minél nagyobb a fehér felszín, annál inkább hűl. Ha nincs fehér felszín a sarkvidéken, akkor a víz többet nyel el a sugárzásból, ezért nem fog megfagyni.
Összesen öt glaciális időszakot tudunk a földtörténet során. Többször volt olyan időszak, amikor nem volt jégtakaró, mint amikor volt. Most jégkorszak van, még. Ezek hosszabb időszak alatt változnak. Geológiailag számolva 10 000 év nem sok, de számunkra az elég hosszú idő. Az időskálát kell tudatosítanunk éghajlatváltozás szempontjából. Legutóbb glaciális időszak tízezer éve volt, amikor itt tundra növényzet volt és gleccserek a Fogarasban. Az 1-2 éves nagyságrend az éghajlat szempontjából nem számít. Tehát nem attól lesz jégkorszak, hogy most 2 fokkal alacsonyabb a hőmérséklet. Persze film is volt róla, hogy eljegesedik fél Európa vagy Amerika, de ezek inkább science fiction-ök. Az nem aggaszt, hogy holnap jégkorszak lesz a szó köznyelvi értelmében, mert az nem valószínű.
Annyit tudunk az éghajlati rendszerről, ami a múltban történt: a múltból tanulunk. Megvizsgáljuk, hogy a múltban hogyan alakult a hőmérséklet, mi befolyásolhatta a hőmérsékletváltozást, -ingadozást, a jégkorszakokat, az interglaciális időszakokat. Az éghajlat változását modellekkel modellezzük és úgy nézünk a jövőbe, de nem tudunk olyan tényezőt, ami lehetővé tenné, hogy akár évtizedeken belül is átmenjünk egy teljesen más éghajlatba. Fokozatosan változik az éghajlat, ezért is aggódunk egy picit amiatt, hogy fél fokot változott a hőmérséklet globális szinten 20-30 év alatt, ami már nagy változás. Ezt a változást gyorsnak tekintjük, ez jóval hosszabb ideig kellene, hogy történjen. Mindig van ingadozás a légkörben, de még ilyen gyors változást nem tapasztaltunk.
A gond a túl gyors változással, hogyha az globális szinten történik, hogy nem tudjuk visszafordítani. Most globális szinten olyan 0,7 Celsius-fokot emelkedett a hőmérséklet az 1800-as évek végétől, az ipari forradalom óta. Visszamenőleg van egy pár mérési sorozatunk, például fagyűrűkből rekonstruálják az éghajlatot. Az utóbbi 100–150 évben az eddigiekhez képest elég gyors ütemben változott a hőmérséklet. Nem tudjuk pontosan, hogy hol van az a határ, ami után már összezavarodik a rendszer és amikortól egy minőségileg más éghajlat várható.
A társadalom nem áll készen 2 foknál nagyobb felmelegedésre
– Decemberben volt egy nagy klímakongresszus Párizsban, és az volt akkor a tét, hogy állítsuk meg ezt a felmelegedést két foknál. Ez az az szint, amikor még olyan éghajlat maradna, amire a társadalom be van rendezkedve. Sokan kérdik, hogy miért aggódunk az éghajlatváltozásért, hiszen régen is volt ennél hidegebb is, melegebb is, csak azt nem veszik számításba, hogy akkor nem érintette a társadalmat annyira, mint most. A maximum értéket 4 fokra becsülik, ha globális szinten annyit emelkedik a hőmérséklet, akkor már kilépünk a jégkorszakból, mert elolvadnak a jelenlegi jégfelszíneink, ami sok következménnyel járna. Megemelkedne a tengervízszint, de az egész légköri cirkulációt, csapadékeloszlást, felhőzetet, szeleket, az egész földi éghajlatot megváltoztatná. Akkor is lesz éghajlat, a Föld nem robban fel az éghajlat miatt, de nem biztos, hogy az nekünk jó lesz.
Már most érezzük a hatását. Vannak területek, ahol az éghajlatváltozás miatt egyre szárazabb van, nem tudnak termeszteni, emiatt nem tudnak megélni. Migrációk indulnak el. Vagy vannak területek, ahol extrém nagy esőzések vannak, olyan területek, ahonnan el kell költözzenek az emberek, mert egyszerűen nem tudnak ott élni tovább.
Volt erre is példa a múltban. Nagyon sok nagy civilizáció, pl. az egyiptomi civilizáció megszűnését az éghajlatváltozáshoz kötik. Az inka civilizációnál is az lehetett az egyik ok, hogy változott az éghajlat és már nem érezték olyan jól magukat abban a térségben, ezért el kellett vándoroljanak.
– Mit gondol a párizsi kongresszusról. Mennyire reális ennek a két fokos korlátnak a betartása?
– Már közel vagyunk az egy fokhoz. A változással az a gond, hogy nem lineáris: az elmúlt száz évben változott 0,7 fokot, de az nem azt jelenti, hogy az elkövetkező száz évben is ugyanannyit fog. Az is lehet, hogy ugyanekkora változás az elkövetkező harminc évben is bekövetkezhet.
A párizsi konferencia nagy előrelépés, hogy egyáltalán meghatározták ezt a célt, hogy ne engedjük két foknál tovább emelkedni a légkör hőmérsékletét. Pár évvel ezelőtt Stockholmban volt egy hasonló találkozó, ott nem tudtak megállapodni a tárgyalások, tüntetések ellenére sem. Ehhez képest a párizsi tárgyalást sikeresnek tarthatjuk, de ez még csak megállapodás. Az, hogy aláírták az országok, hogy komolyan veszik ezt, nagy dolog, viszont ez nem jelenti azt, hogy meg is tudják, fogják valósítani.
2050-ig kellene betartani azt, hogy ne haladjuk meg a 2 fokos emelkedést. Párizs után mindenki hazament a saját országába, és valahogy meg kell ezt oldja. Például úgy, hogy csökkenti a kibocsátást. Maga a kongresszus jó dolog, de nem biztosíték: nem biztos, hogy egyáltalán meg lehet ezt oldani, hogy el tudjuk érni a célt. Lehet, hogy minden ország a lehetőségeihez képest minimálisra veszi a kibocsátást, de mégis fog emelkedni a hőmérséklet. A melegedést nem lehet csak úgy megállítani: a rendszernek van egy tehetetlensége. Már az is eredmény lenne, ha nem melegítenénk tovább a maihoz képest nagyobb mennyiségű kibocsájtással.
Van még sikertörténet, az 1997-es Kiotói Egyezmény, vagy a „három húszas” egyezmény. Amerika nem írta alá, de az Európai Unió bevállalta, hogy 2020-ig húsz százalékkal csökkenti a szén-dioxid-kibocsátást az 1990-es szinthez képest. Az unió vállalta összességében a 20 százalékot, Románia 18 százalékot. A másik cél, hogy 2020-ra az energiatermelés 20 százalékát megújuló energiából fogják előállítani. Románia jól áll, mert vannak vízierőműveink, Magyarországnak viszont nehezebb a dolga. A kibocsátásnál van még nekünk is mit dolgozni.
– Miért ezt a pályát választotta?
– Már 5–8 osztályban és középiskolában is egyértelmű volt, hogy szeretem a földrajzot. Falusi környezetben nőttem fel, mindig figyeltem a környezetemet. Éreztem még egy kis indíttatást, hogy történelemmel foglalkozzak, de érettségi után a Földrajz Kar mellett döntöttem. Ott kezdtem az éghajlattal foglalkozni. A földrajz nagy szakterületei a természetföldrajz és a társadalomföldrajz. Amikor szakosodtunk, nekem a természetföldrajz érdekesebbnek tűnt, mert a természetet szerintem meggyőzőbben lehet kutatni: ott vannak törvényszerűségek, összefüggések, amiket követni és megérteni sokkal izgalmasabbnak tűnt.
Nem tudja mindenki letenni az autót máról holnapra
– A természetföldrajz tehát jobban érdekli, de mégis: az ember, az egyes személyek tudnak tenni valamit annak érdekében, hogy ezek a változások ne legyenek olyan gyorsak, mint ahogyan tapasztaljuk?
– Én a természetföldrajzot tanulmányozom, hogy mi történik a légkörben, de ezt nem lehet önmagában vizsgálni, mert a légkör is az egész környezetnek a része, ugyanúgy, mint az ember. A modellezésnél is amikor a légkört vizsgáljuk, figyelembe kell vennünk a felszínt, hogy mondjuk van-e alatta óceán, hozzá kell csatoljuk a vízfelszíneket, a növényzetet… Ugyanígy van az emberrel is. Hiába tanulmányozzuk a légkört, ha nem vesszük figyelembe az emberi faktort is. Elsősorban azt nézzük, hogy mi változik a légkörben: ha változik a páratartalom, szárazabb lett a levegő, de akkor azt is megnézzük, hogy miért lett szárazabb. Nagyon sokszor a természeti változásoknál emberi okokra tudunk visszamenni. Ott van az ember, aki képes megváltoztatni a környezeti elemeket. Ha a hidrológusok azt kutatják, hogy valahol miért lesz több árvíz, akkor lehet ugyan, hogy több a csapadék, de mellette az is hozzájárulhat ehhez, hogy nincs növényzet a felszínen, aminek gyakorta az ember az oka.
Az éghajlatváltozással kapcsolatban az első, ami a médiából ismerős, hogy változik az üvegházhatású gázok koncentrációja. Miért történik ez? A szén-dioxid (CO2) egy ilyen gáz, de a vízgőznek is hasonló a hatása. Ha egyre több van belőle, akkor melegíti a légkört. Sokszor nem esik szó róla, de sok aggodalmat okoz még a metángáz is. Az még erősebb üvegházhatású gáz, mint a széndioxid.
Nehéz meghatározni, hogy az emberek mennyit bocsátanak ki: nem tudjuk mérni. Látjuk, hogy a légkörben növekedik a szén-dioxid koncentráció, de nehéz azt lemérni, hogy mekkora az a rész, ami az embereknek köszönhető. A természetből is szabadul fel CO2. A természetes kibocsátásra rátevődik az emberi kibocsátás. Mi csak azt tudjuk mérni, hogy a CO2 koncentráció változik.
Egy vulkánkitörés például több szén-dioxidot bocsáthat ki, mint az emberiség egy év alatt. Ez ugyan jóval ritkább, az elmúlt harminc évben két ilyen nagyobb kitörésről tudunk, ami globális szinten változtatott az éghajlaton. Ehhez képest az emberek folyamatosan, minden nap bocsátanak ki.
A modellek győztek meg arról, hogy csak van az embernek szerepe az éghajlatváltozásban. A modellezéssel tudjuk részletesen tanulmányozni, hogy mi történik az éghajlati rendszerben. Megnézzük, hogy a modell a múltat jól tudja-e rekonstruálni, és ha ugyanazt az éghajlatot mutatja, mint amit a mérések mutatnak, akkor feltételezzük, hogy a jövőre is a reális éghajlatot fogja előrejelezni. Ezek a modellek elég jól működnek. Lefuttattak egy modellt a múlt századra és azt az eredményt kapták, hogy a globális szinten megbecsült természetes széndioxid-kibocsátás mellett nem emelkedne a hőmérséklet. Ha rátettek egy plusz szén-dioxid-kibocsátást, amit az embereknek tulajdonítanak, akkor a mérési eredményeket kapták vissza az emelkedő hőmérséklettel. Nehéz megfogni, de tény, hogy hozzájárul a szén-dioxid-kibocsátáshoz az emberi tevékenység. Ezt csak az nem látja, aki nem akarja. Az autók számára meg lehet saccolni, hogy kb. mennyi szén-dioxidot bocsátanak ki egy év alatt, de az elégetett üzemanyag mennyiségéből is lehet következtetni arra, hogy mennyi szén-dioxid kerülhet a légkörbe. Itt hatalmas nagyságrendek vannak. Már Romániában is ezer tonna szintű szén-dioxidról kell beszélni éves szinten. A modelleknél a múltbeli kibocsátásokat vettük figyelembe. A gond, hogy a gyors tempójú változás miatt nem tudjuk, hogy a jövőben mi fog történni. Számtalan forgatókönyv van. Nem azt mondom, hogy a társadalom kiszámíthatatlan, de nem látjuk előre a fejlődését. Ötven év múlva sokkal energiatakarékosabbak leszünk, vagy még inkább energiapazarlók? Még több energiát használunk, és még nagyobb terhelést teszünk a környezetre? Vannak optimista és pesszimista forgatókönyvek. Azt már feladtuk, hogy szüntessünk meg minden hatást a környezetünkre. Ezt nem tudjuk megtenni, mert a környezetből élünk: nem tudjuk megtenni, hogy nem mozgunk, nem utazunk, hogy egyik napról a másikra mindenki leteszi az autót. Akármilyen párizsi összejövetelek is legyenek. A természeti folyamatokat tanulmányozzuk, de nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy az ember is változtatja azokat: azt kell megnézni, hogy milyen mértékben teszi ezt. Nem könnyű! Egy vulkán kitörését nem tudjuk megakadályozni, de a mi részünkről lehetőleg csökkentsük a befolyást. Ez a nagy kihívás.
Bartók Blanka
• Kézdivásárhelyen született 1981-ben
• 2004-ben elvégezte az alapképzést a BBTE Földrajz Karán, majd ugyanott a mesterképzést 2005-ben
• a Debreceni Egyetemen szerezte meg doktori fokozatát 2013-ban
• 2009-től tanársegéd, 2014-től adjunktus a BBTE Földrajz Karán a Magyar Földrajzi Intézetben
• 2014–2015-ben kutató Zürichben az ETH-nál
• 2005-ben Pro Scientia Aranyéremmel tüntették ki
• 2016-ban megkapta az MTA Arany János Fiatal Kutató Díját
• 2016-ban elnyerte a BBTE Kiváló Kutatói Díját
SZÁSZ ISTVÁN SZILÁRD
Szabadság (Kolozsvár)

Svájcba vezetnek a „székely terrorizmus” szálai
Arról nincsenek hivatalos információk, hogy a román hatóságok eljárást indítottak volna ellene, azonban a svájci hatóságok már beidézték a Zürichben élő Sebestyén-Teleki Istvánt, akit az ügyészek a terrorimussal gyanúsított erdélyi HVIM-vezetők mentorának tartanak – derítette ki portálunk.
Sebestyén-Teleki István neve a Szőcs Zoltán és Beke István elleni, a terrorizmus és szervezett bűnözés elleni ügyészség (DIICOT) által a bíróság elé terjesztett vádiratbanbukkant fel. A dokumentumban a legtöbb helyen mindössze iniciálékkal jelölik, azonban egyszer meg így emlegetik: „Sebestyén-Teleki István, az erdélyi HVIM-vezetők mentora”.
„2016 március 18-ára hívtak be a rendőrségre Zürichben. Itt két személy fogadott, akik a svájci titkosszolgálat képviselőiként mutatkoztak be. Nem igazolták magukat. A kikérdezésem másfél órát tartott” – mesélte a Maszolnak az Erdélyből kivándorolt Sebestyén-Teleki István. Elmondta: kihallgatása során kiderült, hogy az állítólagos titkosszolgálati tisztek ismerikaz életútját, tudták azt is, hogy biztonságpolitikával kapcsolatos írásokat szokott közölni.
Egyebek között rákérdeztek egy esetleges romániai fegyveres ellenállás szervezésére, amit Sebestyén határozottan cáfolt. Az egyik kihallgatója az akkor már őrizetben levő Szőcs Zoltán és Beke István nevét leírta egy papírra, megkérdezve, hogy ismeri-e ezeket a személyeket. Sebestyén annyit mondott: a sajtóból ismeri a nevüket. „Többször is rákérdeztem, de tagadták, hogy a román állam felkérésére folytatták a kikérdezésem” – magyarázta. Hangsúlyozta: ezek után a svájci hatóságok semmilyen intézkedést nem foganatosítottak vele szemben.
A magyar szabadságharcos kézikönyve
A román titkosszolgálat a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) tagjait 2015. augusztus 29-én hallgatta le (a vádirat azt nem részletezi, hogy hol és milyen körülmények között történt a lehallgatás). A vádirat szerint szóba kerül a HVIM akcióinak orosz finanszírozása, az Erdélyt átszelő, Bukarest felé tartó földgázvezeték levegőbe repítése egy Kézdivásárhelyhez közeli szakaszon. A HVIM-esek ezen a lehallgatott találkozón többször is hivatkoznak a beszélgetésben részt vevő, vélhetően nem román állampolgárságú személy munkájára, „A magyar szabadságharcos kézikönyve” című kiadványra.
Elhangzik az is, hogy jó lenne, ha a könyv szerzője pár napot eltöltene Székelyföldön, amikor „egy-két receptet ki is lehetne próbálni”. A találkozón a vádiratban STI iniciálékkal jelölt férfi egyebek között tanácsokat osztogat: miként kommunikáljanak úgy, hogy a hatóságok ne hallgathassák le őket, milyen jellegű akciókra van szükség ahhoz, hogy külföldi szervezetektől is támogatást kapjanak.
A kiadvány – amelyet a Szőcs Zoltán és Beke István elleni vádirat is részletesen taglal – egyebek között a Kárpát-medence magyarlakta területeinek önrendelkezési mozgalmairól, pszichológiai hadviselésről szól, hosszan taglalva a román államnak a romániai magyar kisebbséggel szembeni ellenséges magatartását. Mindezek mellett teljes fejezetek szólnak a gerillaháborúra való felkészülésről: fegyverzet beszerzéséről, különböző szabotázsakciók – útblokádok kialakítása, gépkocsik megtámadása, az áram- vagy telefonhálózat elleni akciók, vasúti sínek vagy hidak felrobbantása – végrehajtásáról.
Korábban az MPP polgármesterjelöltje is volt
A Magyar Polgári Párt (MPP) színeiben 2012-ben Erdőszentgyörgy polgármesteri tisztségéért is induló Sebestyén-Teleki István azt követően került kapcsolatba a HVIM-el, hogy a Sepsiszentgyörgyön kéthetente megjelenő Székely Idő nevű lapban közölt időnként cikkeket. Az lap főszerkesztőjével azonban összekülönböztek, jelenleg mindkettő azt álltja, hogy a HVIM tagjait a román hatóságok vélhetően a másik közreműködésével hallgatták le. Tény az, hogy Horváth Alpár a lapja oldalain a román titkosszolgálatok ügynökének nevezte Sebestyént, utóbbi ugyancsak azt állítja, hogy a Horváth Alpár nagy valószínűséggel titkosszolgálati besúgó, aki lapjában folyamatosan rágalmazza és terroristavádakkal illeti őt.
A DIICOT vádirata szerint 2015. augusztus 19-én, amikor lelőször lehallgatták HVIM tagjait, Sebestyén-Teleki is velük volt. Ezt a férfi a Maszolnak is elismerte. „SMS-ben jelezték a fiúk, hogy késnek. Akkor közöltem velük SMS-ben, hogy mehetünk a tűzoltószertárba, vagy ki az erdőbe. Mikor hatalmas késéssel megérkeztek, eldöntöttük, hogy az erdőben beszélgetünk. Esős, nagyon hideg nap volt, ennek ellenére kimentünk” – idézte fel azt a napot a Maszolnak Sebestyén-Teleki.
Elmondta: az előzetesen leegyeztetettek szerint a Székely Önrendelkezési Tanácsról és a belső székely népszámlálás lebonyolításáról beszélgettek. Hangsúlyozta: kétségbevonja a vádiratban ismertetett lehallgatási jegyzőkönyv valódiságát, szerinte a dokumentumban valótlanságok is szerepelnek. Hozzátette: habár már nem emlékszik pontosan arra, hogy ki mit mondott a találkozón, de szerinte semmi olyan nem hangzott el, ami „veszélyes” lenne. „Lehet, hogy volt esetleg egy-két provokatív kérdés, de az tény, hogy én nem biztattam senkit sem erőszakos cselekedetekre” – állítja a Zürichben élő férfi. Hozzátette azt is: először találkozott személyesen a jelenlevőkkel, ezért arcokat nem is nagyon jegyzett meg, az üggyel kapcsolatos utólagos beszélgetések alapján lehetségesnek tartja, hogy Beke István ott sem volt ezen a találkozón – ugyanezt állítja a DIICOT vádirata is, amely szerint itt Szőcs Zoltán, annak testvére, egy meg nem nevezett tanú valamint „a szabadságharcos kézikönyvének szerzője” volt jelen.
A találkozón a DIICOT szerint a földgázvezeték felrobbantásáról beszélgettek, és egyebek között a következők hangzottak el:
Szőcs Zoltán: Pontban karácsonykor kellene levegőbe repíteni. XX: Én senkit nem bátorítok erre. XX: Én inkább a villanyhálózatban látok lehetőséget… XX: A könyvemben pontosan le van írva, mit kell tenni a póznákkal. Sok példa is van benne. XX: A hetedik pontnál írtam a HVIM tevékenységének álcázásáról. Nem tudom, milyen saját cégetek van, hol dolgoztok. A legjobb lenne egy behajtó cég. Profi módon lehetne megcsinálni, az adóst le kell ellenőrizni, ehhez információkat gyűjteni … ezek a tevékenységek illenének … XX: Nem szeretném, hogy (…) elég ismerettel rendelkezem, hogy robbanóanyagról beszélhessek, elküldöm a receptet.
Arra a felvetésünkre, hogy a neki tulajdonított könyvben éppen erőszakos cselekedetek, terrorakciók szervezéséről ír, így válaszolt: az úgynevezett gerilla-kézikönyv nem arról szól, hogy az abban foglaltakat Románia ellen kellene alkalmazni. Azt is állította: sokan mindössze azért tulajdonítják neki a könyvet, mert néhány, az erdélyi magyarokról szóló tanulmányát is tartalmazza – ami szerinte tudta nélkül került a kiadványba.
Sebestyán-Teleki Istvántól megtudtuk, jelenleg a „Szabadságharc és államcsapás tervezése és kivitelezése” című munkáján dolgozik. Úgy látja: ha a román hatóságok elfogadható bizonyítékokkal rendelkeznének, őt a svájciak már letartóztattak volna. Hangsúlyozta azonban: egyelőre elkerüli Romániát, attól tart ugyanis, hogy a terrorizmusbotrányt követően őt is letartóztatják.
Sebestyén-Teleki István kapcsán a Maszol levélben kért információkat a DIICOT-tól. Arra voltunk kíváncsiak, hogy ha a DIICOT szerint robbanószergyártásban is tanácsokat adott a HVIM-es vezetőknek és erről hangfelvétellel is rendelkeznek, indult-e ellene eljárás, valamint kérték-e ehhez a svájci hatóságok segítségét. A DIICOT szűkszavú válasza mindössze annyi volt, hogy kérésünk túllépi a közérdekű információkhoz való hozzáférésről rendelkező törvény előírásait.
Sebestyén-Teleki István
A Zürichi Műszaki Egyetem volt előadótanára és kutatója, szakmája gépészmérnök. 1987-től Svájcjban él, ahol biztonságpolitikai tanulmányokat is közöl. Erdőszentgyörgyi származású. 2012-ben a Magyar Polgári Párt színeiben sikertelenül indult az erdőszentgyörgyi polgármesteri tisztségért.
Lázár Lehel
maszol.ro

Svájci mentor a vádiratban (Székelyföldi terrorvád)
A Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom (HVIM) merényletkísérlet miatt vád alá helyezett Székelyföldi vezetőinek vélt svájci mentoráról közölt cikket tegnap a Maszol. A hírportál szerint a szervezett bűnözés és terrorizmus elleni ügyészség által összeállított vádiratban több helyen iniciálékkal, egy helyen viszont teljes névvel is szerepel Sebestyén-Teleki István neve, akit az ügyészség a HVIM-vezetők mentorának tekint.
A titkosszolgálat 2015. augusztus 29-én egy olyan beszélgetést hallgatott le, amelyen vélhetően Sebestyén-Teleki István is részt vett. A vádirat szerint ezen került szóba a HVIM akcióinak orosz finanszírozása, az Erdélyt átszelő, Bukarest felé tartó földgázvezeték levegőbe röpítése. A beszélgető felek többször is hivatkoztak A magyar szabadságharcos kézikönyve című kiadványra, mely – a szövegösszefüggés szerint – a beszélgetés egyik résztvevőjének (vélhetően Sebestyén-Teleki Istvánnak) a munkája. A lehallgatott beszélgetésben elhangzott, hogy jó lenne, ha a könyv szerzője pár napot eltöltene Székelyföldön, amikor „egy-két receptet ki is lehetne próbálni”. A találkozón a vádiratban STI iniciálékkal jelölt férfi egyebek között arról beszélt, hogy miként lehet úgy kommunikálni, hogy a hatóságok ne hallgathassák le a beszélgetést, milyen jellegű akciókra van szükség ahhoz, hogy külföldi szervezetektől is támogatást kapjanak. Sebestyén-Teleki István a Maszolnak elismerte, hogy az említett napon egy erdőben találkozott a HVIM Székelyföldi vezetőivel, de szerinte a Székely Önrendelkezési Tanácsról és egy székely népszámlálás lebonyolításáról beszélgettek. Cáfolta, hogy ő lenne a szerzője A magyar szabadságharcos kézikönyve című kiadványnak. Szerinte azért tulajdonítják neki a könyvet, mert az néhány – az erdélyi magyarokról szóló – tanulmányát is tartalmazza, amelyek a tudta nélkül kerültek a kiadványba. Sebestyén-Teleki István elmondta: márciusban beidézték a zürichi rendőrségre, ahol a svájci titkosszolgálat két képviselője másfél órán át kérdezte nézeteiről és arról is, hogy ismeri-e Beke Istvánt és Szőcs Zoltánt. Hozzátette, a svájci titkosszolgálat ügynökei cáfolták, hogy a román hatóságok kérésére hallgatták volna ki, és ezt követően sem foganatosítottak semmilyen intézkedést ellene. Megjegyezte azonban, hogy egyelőre elkerüli Romániát, mert attól tart, hogy őt is letartóztatják. A Maszol hozzátette: az erdőszentgyörgyi származású, gépészmérnöki végzettségű Sebestyén-Teleki István 1987 óta él Zürichben, ahol a helyi műszaki egyetem előadótanáraként és kutatójaként dolgozott. 2012-ben a Magyar Polgári Párt erdőszentgyörgyi polgármesterjelöltje volt, a választást azonban elvesztette.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Az Aradi Magyar Napok megnyitója, könyvbemutató
Kettős rendezvény az evangélikus-lutheránus templomban
Vasárnap az Aradi evangélikus-lutheránus templomban 17 órakor kezdődött istentisztelettel, hivatalosan is elindult az Aradi Magyar Napok idei rendezvénysorozata. Ehhez igazodva, nt. Jakab István helybeli lelkipásztor köszöntötte a mintegy 80, különböző vallású hívet, név szerint megemlítve Faragó Péter RMDSZ-megyei elnököt, aki Fekete Károly művelődési alelnök társaságában vett részt a szertartáson. Ünnepi igehirdetésében nt. Jakab István lelkipásztor Józsoé könyvének V. fejezete, 13. és 15. verseiből kiindulva – miszerint az Úr seregének a vezére, Józsoét felszólította: oldd le sarudat a lábadról, mert szent hely az, ahol állsz! –, mélyreható elemzést tartott a magyar nyelv szépségeiről, egyedülálló szinonimáiról, majd a Hunor és Magor legendájával kezdve, mintegy negyvenperces előadást tartott a magyar történelemről. Előadásának végkövetkeztetése: az isteni szeretet kiáradása közöttünk, töltse el a magyarok lelkét is az egymás iránti szeretettel, az összetartozás nemes érzésével!
A kor legjobb tradíciója szerint készült
Az igehirdetés után következett könyvbemutatóra felkért Ujj János történelemtanár, helytörténész nem véletlenül bocsátotta előre: ennyi történelem után meg sem mer szólalni, majd kifejtette: mi, a Kárpát-medence délkeleti részén élő magyarok furcsa helyzetben vagyunk, hiszen ha valaki megkér, hogy mutassunk olyan régi egyházi épületeket, amelyek az ezeréves kereszténységünket bizonyítják, nem tudunk ilyeneket felmutatni. Miközben Nyugat-Európában állnak a gyönyörű középkori gótikus épületek, mint a párizsi Notre Dame vagy a kölni dóm, nálunk a XVIII. század előttről szinte semmi nem mAradt, csupán olyan romok, mint a glogováci romtemplom vagy a hasonló világosi rom. A török fennhatóság után elérkezünk a XVIII. század elejére, amikor már gyakorolni szabad a keresztény vallást. A török uralom másfél évszázada alatt ugyanis a történészek szerint, nálunk nem volt keresztényüldözés, csakhogy eltüntették a templomainkat, velük együtt a papságot is, ami felért a keresztényüldözéssel. Csupán a Bánságban 41 templom veszett oda. Az 1699-ben megkötött Karlócai Béke alkalmával készített kimutatás szerint, az egész Arad Vármegyében egyetlen, a máriAradnai kistemplom állott, az is siralmas állapotban. Tehát a XVIII. századtól az egyházra és a papságra hárult az előző 150 év alatt elpusztult egyházi javak újjáépítésének a feladata. A Vörös-templom egyike az újraépített templomainknak. Ujj János elmondta, ha fel kéne sorolni az újraépítéseket, kezdhetné az 1699–1702. között újraépített szerb ortodox templommal, majd folytathatná a két katolikus, illetve a XIX. század közepén a belvárosi református templommal. Vagyis minden magyar felekezetnek volt újraépült temploma, kivéve az evangélikus felekezetet. Róluk viszont tudni kell, hogy amikor a megyében a legtöbben voltak, 13 500 lelket számláltak, de a felét annak is a nagylaki szlovákok adták. A magyar evangélikusok Aradon, illetve a megyében oszlottak meg. Ez a gyönyörű templom viszont maga a csoda, mégpedig azért, mert egy 2000 fős gyülekezet képes volt felépíteni, 1906-ban fejezték be. Nála 2 évvel előbb épült fel a belvárosi minorita templom, csakhogy ahhoz 26 000 hívő tartozott. Az evangélikus-lutheránus templomnak a Szántay Lajos tervei alapján történt felépüléséről Brittich Erzsébet olvasott fel egy részletet Az Aradi evangélikus-lutheránus (Vörös) templom című kötetéből, amelyben sok, helyi érdekességre vonatkozó lábjegyzet található. Egyikben éppen Szántay Lajos életéről ír, aki 1872. február 20-án Aradon született, Zürichben végezte el a műépítészeti egyetemet, majd Aradon nyitott tervezőirodát. Aradon és környékén 77 kivitelezett tervet hajtott végre, de 16 munkája tervben mAradt. Ezenkívül kitűnően hegedült, a Filharmóniai Egyesület, illetve a Zenede elnöke volt. 1919 után a Magyar Párt országos alelnökévé választották, a szocializmus éveiben nagyon ínséges időket élt meg, 1961. március 8-án halt meg Aradon. Az elhangzottakhoz Ujj János helytörténész még hozzáfűzte: amit a templomban látnak, mindaz a kor legjobb tradíciója szerint készült, Frick József építésvezető irányításával, aki a belvárosi római katolikus templom építkezéseit is vezette. Egy olyan sváb ember volt, akit Tabakovicz Emil, de Szántay Lajos is szívesen alkalmazott terveinek a kivitelezésére. A harangok Hőnig Frigyesnek a harangöntő műhelyében készültek. Wegenstein Tibor, a környék legjobb orgonaépítője készítette az elektro-pneumatikus, két manuálos orgonát. A vitráliák a Budapesti Palka Józsefnek a munkáját dicsérik. Mondandójához hozzáfűzött egy vallomást: másfél évtizeddel ezelőtt, egy egyházi vezetőt azzal a javaslattal keresett fel, hogy meg kellene írni Arad templomainak a történetét. Azt a választ kapta, hogy felekezetenként kellene megírni, majd maga utána néz, de máig sem kapott semmiféle választ. Ez idő alatt Nagyváradon Fodor József általános helynök megírta a Szent László-templom, míg Temesváron Szekernyés János a Szent György-székesegyháznak a történetét. A régiónkban a Brittich Erzsébet munkája a harmadik ilyen jellegű mű. Adja Isten, hogy az elkövetkező időszakban kerüljön vállalkozó az Aradi templomok történetének a megírására.
Az elhangzottakhoz Brittich Erzsébet hozzáfűzte: a mostani munka felújítása annak, amit 10 évvel ezelőtt készített a Szegedi Tudományegyetem Juhász Gyula Tanárképző Főiskolájának a Rajz-és Művészet Tanszékére. 2006-ban, részletekben már megjelent a Kisharang egyházi kiadványban. Miután felolvasott egy részletet a vitráliák jóvoltából, a templomban kialakuló csodás fényvilágról, a szerző dedikálta a könyvét.
Nagy kár, hogy a kettős rendezvényt olyan fájdalmasan kevesen tisztelték meg a jelenlétükkel.
Ujj János
Nyugati Jelen (Arad)

Kiállítást avattak a Református Egyház váradi jelenlétéről
Hétfő délután a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Levéltára által összeállított állandó kiállítást – A Református Egyház Nagyváradon- nyitották meg a vár- és városi múzeumban.
A Fejedelmi Palota második emeletén megtekinthető kiállítást a Reformáció Emléknapján avatták fel. Az ünneplőket dr. Dumitru Sim, a nagyváradi vár- és városi múzeum igazgatója köszöntötte, majd Emődi András levéltáros beszélt arról, milyen elképzelés mentén állította össze a közgyűjteményt. Arra hívta fel a figyelmet: egy sajátságos tárlatról van szó, ugyanis első perctől kezdve nem készült egy egységes koncepció, melynek alapján az egyházak bemutatják a helyi történelmüket, tehát mindegyik a maga módján prezentálja a rendelkezésre álló anyagokból azt, amit jónak lát.
A reformátusok a hangsúlyt elsősorban a kezdetekre, a 16-17. századra fektették, már csak azért is, mert a református egyháznak ez a korszak ténylegesen a reneszánsza, illetve a csúcspontja a református közösségi életnek Váradon. Nyomdatörténeti momentum van elég sok, rengeteg könyvcímlapot láthatnak az érdeklődők, hiszen Várad Debrecen mellett fontos szerephez jutott a hitvallások soron következő etapjaiban, mind a nyomdai kivitelezést, mind egyáltalán a szellemi hátteret tekintve. A kiállítás egy jelentős része ezért kifejezetten a nyomdákról szól, a Hoffhalter- és a Szenci Kertész Ábrahám-féle tipográfiáról, vizuálisan élvezhetően. Értelemszerűen hiányzik az 1660 és a Türelmi Rendelet között eltelt 120-130 év, hiszen ebben a periódusban Váradon református élet, legalábbis intézményi szinten, ekkor gyakorlatilag nem létezett. Egy másik teremben pedig 1784-től kezdve próbálták kronologikusan bemutatni a leglényegesebb fejlődéstörténeti lépcsőket, amikor egyházközség szerveződött Váradon, és Keresztesi József személyében lelkészt választottak.
Nyilvánvalóan lehetetlen a teljességre törekedni, a kiállítás pedig főleg didaktikus céllal készült, tehát az iskolai csoportoknak hellyel-közel teljes képet nyújt a váradi református közösség múltjáról.
Csoda
Csűry István királyhágómelléki református püspök szerint a tárlat egy ízelőt nyújt azok számára, akik Várad múltjával behatóbban szeretnének foglalkozni. A 78. zsoltár szavait véste a megjelentek emlékezetébe, mely arról szól, hogy a zsoltáros soha nem fogja elfelejteni azt, hogy mindig újból és újból elmondja Isten csodáit, amit az ő népének ajándékoz, s ezek közül kettő igen nagyon fontos: az egyik, hogy Isten tanítja az ő népét, a másik pedig, hogy valóban tételesen mutatja fel a csodákat. Úgy fogalmazott az egyházfő: amikor megnézzük ezt a kiállítást, önmagában is érezzük ezt a csodát, azt, hogy az Úr mivel ajándékozta meg elődeinket és őseinket, akik a maguk áldozatos harcával, Isten egyre jobb megismerésének küzdelmével megalapozták a jelenlegi helyzetet, és ugyanakkor nagyon örülünk annak, hogy ennek birtokosai lehetünk ilyen gyönyörűséges formában. Hozzátette: az is csoda, ahogy a különböző felekezetek megjelennek a maguk kiállításával, hogy közelebb hozzák a néphez az egyházuk életét, múltját és jövendőjét is.
A zürichi és genfi (svájci/helvét), zwingliánus, illetve kálvinista teológiai irányzatok igen korán táptalajra leltek a magyarországi, elsősorban magyar ajkú hitújítók körében. A váradi egyház legelső ismert lelkésze a Wittenbergben tanult Czeglédi György (?-1584) volt, aki vélhetően már 1557-ben váradi papként tevékenykedett, később aktív részese volt az unitáriusokkal vívott nevezetes hitvitáknak, majd 1567-ben a debreceni zsinaton elfogadott és hosszú ideig a református egyház törvénykönyvének számító dokumentum megfogalmazásában volt szerepe.
Ciucur Losonczi Antonius
erdon.ro

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 37. (részletek)
Cenzor minden kiadványnál és kiadónál volt, nem csak a magyaroknál, és a Securitaténak is megvoltak mindenütt a besúgói, még a tömbházak adminisztrátorai között is, ám a magyaroknak ráadásul tűrniük kellett a velük szemben egyre intoleránsabb Ceaușescu mind jobban elszabaduló nacionalizmusát is. Ceaușescu tulajdonképpen a XIX. században elkezdett politikát folytatta: a magyarok asszimilációját célzó stratégiája kidolgozását és életbe ültetését sorozatos támadásokkal hangolta össze. E politika hivatalos kezdőjelét az 1972-es pártdirektívák adták meg, amelyek célként tűzték ki a román állampolgárok „társadalmi és nemzeti homogenizálását”. Erősödött a terror, fokozódtak a magyarok elleni megszorító intézkedések, melyeket nem ritkán egy-egy magyarországi vagy más külföldi megnyilvánulás is kiválthatott.
Amíg a „testvéri” kommunista pártok a hallgatást választották, a magyar emigráció mozgolódni kezdett. Kádár János, a Magyar Szocialista Munkáspárt főtitkára visszautasította, hogy beavatkozzon a romániai magyarok ügyébe, de mások nem haboztak ezt megtenni. 1977 tavaszán megjelent Párizsban egy (névtelen) tanulmány az erőltetett asszimilációnak kitett erdélyi magyarok helyzetéről. Még ugyanebben az évben néhány jeles romániai magyar párttag, köztük Király Károly, több beadványt is intézett a felső pártvezetőséghez, amelyben új kisebbségi statútumot, magyar nyelvű felsőoktatást kértek, az anyanyelv használatát a közigazgatásban, kétnyelvű feliratokat, és hogy a tankönyvek tükrözzék minden nemzet hozzájárulását Románia történelméhez. A petíciók benyújtói természetellenesnek találták, hogy a román nyelv már az óvodákban is kötelezővé vált, és hogy egyre több magyart állítanak félre a vezető beosztásokból, még a régi erdélyi magyar középiskolák élére is román igazgató kerülhet. A beadványokra a hatalom nem válaszolt, de mivel külföldön is kiadták, hatalmas port kavartak. Az irodalmi Herder-díjas Illyés Gyula közreadta válaszát Ceaușescu egyik, 1977 decemberében megtartott nacionalista beszédére. Ez a román–magyar viszony újabb, rendkívül feszült szakaszához vezetett. Ceaușescu kijelentette, hogy senkinek sincs joga beavatkozni Románia belügyeibe, a nemzetiségi kérdést pedig az országon belül kell megoldani.
A hatalom összetett mechanizmussal igyekezett kivédeni a román politikát érő bírálatokat: egyfelől támadták a magyar történészeket, másfelől dicshimnuszokat zengtek Ceușescuról, és ehhez a kórushoz a magyar aktivisták is csatlakoztak. A disputába a neves román értelmiségit, Mihnea Gheorghiut, a Ştefan Gheorghiu Társadalomtudományi Akadémia elnökét, egyetemi tanárt is bevonták, aki horthyzmussal, fasizmussal és az Osztrák–Magyar Monarchia utáni nosztalgiával vádolta meg Illyés Gyulát. Újságcikkek, rádió- és tévéműsorok egész sorozata ismételte meg ezeket a vádakat. Egy ilyen, 1978 májusában közvetített műsorban részt vett Gáll Ernő és Demény Lajos is, ám nem szólaltak meg a vita során. Illyés Gyula műveit betiltották Romániában. A magyar nemzetiségű dolgozók tanácsának 1978-as ülésén Bodor Pál és Domokos Géza mégis bírálni merészelték Románia kisebbségpolitikáját. Ekkor már nagy ütemben folyt a németek kivándorlása (valutáért való kiárusítása – szerk. megj.), bár ők sohasem jelentettek komoly veszélyt a bukaresti hatalom számára.
Az 1978-as év nem kedvezett Ceaușescunak: egyesült államokbeli látogatásakor tüntetők fogadták a román követség épületénél. Ugyanebben az évben I. M. Pacepa tábornok, a román kémszolgálat főnöke disszidált, és a Szabad Európa Rádióban hamarosan részletek hangzottak el Vörös horizontok című, a diktatúra visszaéléseiről szóló könyvéből.
A hatalom által irányított magyarellenes fellépések tovább erősödtek. Támadások érték A Hetet és a Kriterion Kiadót, legtöbbjük mögött Eugen Barbu és Corneliu Vadim Tudor állt. Több magyar értelmiségi is megállapította, nem néhány személy, hanem a magyar kultúra egésze ellen irányult kampányuk. 1982-ben megjelent Ion Lăncrănjan Cuvânt despre Transilvania (Erdélyről szólva) című könyve, egy vad magyarellenes támadás, amely természetesen nem láthatott volna nyomdafestéket a párt engedélye nélkül. Romániában a légkör már elviselhetetlen volt, de Lăncrănjan szerint a „sovén lenézés” és „a rasszista, hamis és romboló hatású felsőbbrendűségi érzés” feketíti be az országot, megfogalmazta azt is, hogy a fő elvárás minden román polgárral szemben a lojalitás. A Lăncrănjan által név szerint említett író, Méliusz József több panaszt is benyújtott az illetékes helyeken, és mivel látta, hogy ezeknek nincs eredménye, kilépett az Írószövetségből.
Méliusz (1909–1995) pedig nagyra tartott író volt, még a tankönyvekben is szerepelt. Temesváron született, előbb a budapesti műegyetem építészeti karára iratkozott be, később teológiát tanult Zürichben, Kolozsváron és Berlinben. Balos beállítottsága miatt már az illegalitásban tagja lett a Román Kommunista Pártnak, antifasiszta tevékenységéért börtönben is ült. A háború után a Romániai Magyar Írók Szövetségének volt egyik alapító tagja, 1945–1948 között titkára is. A Magyar Népi Szövetség vezetőinek üldözésekor ismét börtönbe került; 1955-ben rehabilitálták és kinevezték aligazgatónak az Állami Irodalmi és Művészeti Kiadóhoz, majd 1968-ban a Román Írószövetség tiszteletbeli alelnöke, 1974-ben a Román Akadémia levelező tagja lett. Sírja a bukaresti Bellu katolikus temetőben van.
Az lett volna Lăncrănjan szerepe, hogy üzenetet közvetítsen a „hűtlen” magyarok felé? A könyvet 1995-ben egy újabb magyarellenes kampány tetőpontján újra kiadták.
1982-ben jelent meg két történész, Gheorghe Bodea és Vasile Suciu könyve, Arhanghelii Crucii (A kereszt arkangyalai), a Horthy-hatalom majszini atrocitásairól. A Securitate rögzítette Domokos Géza véleményét: az ilyen kiadványokkal csak azt erősítik, ami szétválasztja, nem pedig ami összeköti a román és a magyar népet, és „csak az egyik oldal alávalóságainak bemutatása a Román Kommunista Párt nemzetpolitikájától való elszakadáshoz vezethet”.
Ugyancsak 1982-ben Fazekas Jánost is leváltották minden tisztségéből, kényszernyugdíjba küldték. Az ürügyet maga Fazekas János fedte fel Domokos Gézának: Márton Áron püspök halálakor koszorút és részvétnyilvánítást küldött. Azonban a püspök már 1980-ban elhunyt, úgyhogy másnak kellett a bukása okának lennie. Sokkal valószínűbbnek hangzik Robotos Imre állítása, aki szerint Fazekas kegyvesztett lett Elena Ceaușescunál. Szokása volt ellentmondani neki, és egy esetben megkérdőjelezte Mihai Viteazul szerepét a fejedelemségek egyesítésében, azt mondta ugyanis, hogy a vajda nem a népfelkelés élén vonult be Gyulafehérvárra, hanem egy húszezres, székelyekből és magyar zsoldosokból álló sereggel.
A következő évben eltávolították A Hét vezetőségét.
1984-ben neves magyar személyiségeket zártak ki a Nemzetiségi Tanácsból: Domokos Gézát, Sütő Andrást, Király Károlyt, Gálfalvi Zsoltot, és ez akár jónak is tekinthető, hisz ott már semmi hasznosat nem lehetett tenni, Ceauşescut kellett dicsérni és elítélni Magyarország beavatkozását Románia belügyeibe – mondta Gálfalvi, eltávolítása kapcsán. Ebben az évben találták ki a „magyar nemzetiségű román” kifejezést is.
1985-ben felfüggesztették a tévé magyar adásának sugárzását; megszüntették a vidéki rádióadókat és az összes magnószalagot kidobták a jilavai börtön mellé.
Lassanként a magyarokat teljesen kiszorították a politikai, gazdasági és kulturális életből, és több, túlnyomórészt magyarlakta helységbe tömegesen telepítettek románokat. Ezzel párhuzamosan elkezdődött a falvak szisztematizálása, ami egyet jelentett a hagyományok és a nemzeti jelleg megsemmisítésével. A kegyelemdöfés azonban a tanügyet célozta meg. Ceauşescu a frissen végzett egyetemisták kihelyezésénél is sikeresen alkalmazta a népesség homogenizálását és a magyarok asszimilálását célzó törekvéseit, előszeretettel küldték őket Dobrudzsába, Moldvába vagy Olténiába; ott a magyarok sokszor kötöttek vegyes házasságot, gyermekeik pedig már román iskolába jártak. 1985-ben a Babeş–Bolyai Tudományegyetem mind a 22 magyar végzősét ilyen helyekre irányították; csak négyük jelentkezett az állást betölteni. A többiek visszautasították a kihelyezést, és az akkor érvényes szabályok szerint visszafizették az államnak a 8000 lejes tanítási költséget. Szakember hiányában a magyar iskolákban egyre több tantárgyat tanítottak románul, román igazgatókat neveztek ki, úgyhogy a magyarok végül megtűrtekké váltak saját iskoláikban.
JÁNOS ANDRÁS fordítása
(folytatjuk)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A kormányellenes tüntetőkkel elnézőbbek, mint a székely felvonulókkal
A csendőrség két bírságot rótt ki a Marosvásárhelyen szervezett kormányellenes tüntetések során, azt is éjszakai hangoskodásért. Eközben a tavalyi székely szabadság napján megbüntetettek esetében annak a bírságának az eltörlése ellen is fellebbeztek, aki ott sem volt a felvonuláson.
A Vásárhelyi Hírlap utánajárt annak, hogy milyen intézkedéseket foganatosítottak a marosvásárhelyi közfelügyeleti hatóságok a közterület-foglalással, hangos bekiabálásokkal, bannerlengetéssel járó többnapos kormányellenes utcai megmozdulások alkalmával, illetve hogy hol tartanak az évente egyszer, egyetlen helyszínen, előre bejelentett módon néhány órás felvonulással kapcsolatos ügyek, amelynek célja felhívni a figyelmet Székelyföld autonómiaigényére.
„A 13-as sürgősségi kormányrendelet visszavonását követelő megmozdulásokat Marosvásárhely főterén is tartottak, ezeket mindannyiszor a megyei csendőrség alakulatai biztosították” – tájékoztatott Adina Chiș szóvivő, majd a Tudor lakónegyedbeli mobilegységhez irányított további információkért.
„A tiltakozások rendben, különösebb incidensek nélkül zajlottak. A csendőrség két esetben rótt ki bírságot, február elsején, egyenként 200 lej értékben. Az 1991. évi 61-es számú törvény 2-es bekezdésének 25-ös pontja alapján csendháborításért kaptak bírságot hangosbemondóba kiabáló fiatalok, a jogszabály szerint ugyanis 22–23 órakor egy rendezvény esetében is abba kell ezt hagyni, ők azonban éjjeli 1 órakor is ordibáltak” – tájékoztatta az újságot Anca Roxana Moțoc szóvivő.
Ami a kormányellenes tiltakozások jóváhagyását, tudomásul vételét illeti, megtudtuk, hogy a reformigénylő civil megmozdulásokon előszeretettel résztvevő és támogató Szabad Emberek Pártja nem nyújtott be engedélyezési kérelmet, illetve előzetes bejelentést. Az események hevében, az utolsó napokban valaki azt állította, hogy benyújtotta a jóváhagyási kérelmet. A marosvásárhelyi polgármesteri hivatal szóvivőjétől, Cosmin Blagától úgy értesültünk, hogy ezeken a demonstrációkon spontán gyűltek össze az emberek, a hirdetést, szervezést nem vállalta fel senki, így jóváhagyási kérelmet sem nyújtottak be.
Március másodikáig nem született jogerős ítélet arra vonatkozóan, hogy a tavalyi székely szabadság napja után a csendőrség által csendháborításért, engedélyezetlen rendezvényen való részvételért, illetve szervezésért megbírságoltak esetében töröljék el a bírságot. A hatóságok intézkedése, így a bírságról szóló kiállított jegyzőkönyvek ellen hatvanhat esetben emeltek kifogást a polgárok, és alapfokon minden esetben a jogtalanul megbírságoltaknak kedvező ítélet született.
„Hatvanhat határozatban érvénytelenítették a büntetéseket, és mindannyi alapfoki határozattal szemben fellebbezett a csendőrség, függetlenül attól, hogy az illető megbírságolt személy ténylegesen részt vett-e a rendezvényen, vagy bizonyítékokkal igazolta, hogy nem volt ott. Az összes ügyben kitűzték a tárgyalások időpontjait, ezek március 10. utánra esnek, tehát az idei székely szabadság napja előtt, legalábbis máig (március 2. – szerk. megj.) a Törvényszék nem hozott ítéletet, azaz nem született jogerős ítélet, amelyben elutasítsák a csendőrség fellebbezését” – tájékoztatott a felperesek ügyvédje, Kincses Előd.
Hozzátette, egyetlen kivétellel az összes ügyben teljes mértékben eltörölték a bírságot, a Székely Nemzeti Tanács elnökének, Izsák Balázsnak szervezésért kiállított jegyzőkönyvben szereplő 10 ezer lejes bírságból azonban 6000 lejt töröltek el, 4000-et „meghagytak”. „Ebben az ügyben mi fellebbeztünk, a tárgyalást május 2-ára tűzték ki” – tudtuk meg az ügyvédtől.
Előzetesen bejelentették, pénteken egyeztetnek
Az idei székely szabadság napi megemlékező rendezvény március 10-én, jövő pénteken 16 órakor kezdődik a marosvásárhelyi Postaréten, a Székely Vértanúk emlékművénél, ahonnan a hagyományoknak megfelelően a város főterére vonulnak a résztvevők a prefektúra elé. „Ezen a napon fog megmérettetni az az erkölcsi erő, amely tizenötödik éve szembesíti a román hatóságokat és a közvéleményt a székely nép akaratával, autonómiakövetelésével. Alkotmányos eszközökkel, erőszakmentesen, de szívós kitartással igényeljük a szabadságot: az államon belüli önrendelkezést” – fogalmazott felhívásában az SZNT elnöke, Izsák Balázs.
Az SZNT elnöke pénteken egyeztet a marosvásárhelyi csendőrség illetékeseivel az esemény biztosításáról. Ez egyébként eddig is így történt, gond és nézeteltérések nélkül, ráadásul az idei megemlékezés és felvonulás megtartásáról szóló előzetes bejelentést már két évvel ezelőtt, 2015-ben benyújtották a marosvásárhelyi polgármesteri hivatalhoz (az 1991. évi 60-as számú törvény értelmében ezt a rendezvény előtt legalább 48 órával kell megtenni), Izsák Balázs pedig nemrég írásos emlékeztetőt küldött az önkormányzatnak és a csendőrségnek, amire választ nem kapott.
Az SZNT elnöke korábban a Vásárhelyi Hírlapnak kijelentette: a gyülekezési szabadságról rendelkező törvény értelmében az előzetesen bejelentett rendezvényeket a polgármester csak a benyújtástól számított 48 órán belül tilthatja meg. Erre azonban nem került sor, ráadásul a marosvásárhelyi táblabíróság tavaly július elején jogerősen kimondta, hogy a 2016-os székely szabadság napjának 2015-ös bejelentése érvényes volt – eszerint tehát a 2017-es is az.
Megemlékezés világszerte
Az Érden bejegyzett Székelyföldért Társaság elnöke, György-Mózes Árpád március 2-án arról tájékoztatott, hogy Székely Vértanúkkal kapcsolatos megemlékezések 2017-ben a marosvásárhelyi mellett lesznek Budapesten, Budaörsön, Sárospatakon, Szolnokon, Münchenben és Zürichben is, viszont a korábbi évek alapján valószínűleg a világ távolabbi pontjain, például Isztambulban is csatlakoznak.
Gáspár Botond
Székelyhon.ro

Jelesre vizsgázva – A Kolozsvári Magyar Opera Énekkara a Müpában
Mindnyájunk életében vannak olyan életreszóló események, amelyek nem múlnak el nyomtalanul bennünk, ráadásul akkor teljesednek ki igazán, ha azt megoszthatjuk másokkal is. A művészek életében ez nagyobb jelentőséggel bír, főleg, ha olyan magas színvonalú szakmai élményben van részük, amelyre büszkék, és habár megérdemelnék, sikerük valami miatt nem kerül a nyilvánosság elé. Ezért vettem rá magam karigazgatóként, hogy megosszam a kedves kolozsvári operalátogató közönséggel – és nemcsak – a következő élménybeszámolót.
A Kolozsvári Magyar Opera Zenekara és Énekkara egyre többször veszi ki részét a magyarországi zenei élet eseményeiből, de énekkarunk most kapott először önállló meghívást a budapesti Művészetek Palotájába (Müpa), ahol Vincenzo Bellini utolsó operája, A puritánok került bemutatásra sztárszereposztással. 2007-től több produkcióban is szerepeltünk társulatilag a Müpában. 2007-ben énekeltük Verdi Trubadúrját Renato Brusonnal és Sümegi Eszterrel a főszerepekben, 2010-ben Donizetti Szerelmi bájitalát Miklósa Erikával, 2013-ban VerdiAttiláját Giacomo Prestiaval. A puritánok bemutatóját megelőzően karigazgatóként nyilvános pódiumbeszélgetésre kaptam megtisztelő felkérést, amelyen az előadás rendezőjével, Némedi Csabával vettem részt. Petrányi Judit, a Magyar Televízió volt komolyzenei műsorainak vezetője kérdezte, hogyan vélekedek arról, hogy Magyarországnak olyan sok magas szinten teljesítő híres énekkara van, mégis minket hívtak meg erre a produkcióra. Előbbi felsorolásomra hivatkozva tudtam teljes meggyőződéssel válaszolni neki azt, hogy a sikeres sorozat méltó folytatásaként vehetünk részt a produkcióban. Tudott dolog ugyanis, hogy ha a Művészetek Palotájában nem teljesítesz minden alkalommal magas művészi színvonalon, megfelelő hozzáállással, kevés esélye van újabb meghívásnak.
A puritánok című mű egyáltalán nem örvendett nagy népszerűségnek Magyarországon, a színházi adattár ugyanis mindössze négy előadást tart számon, legutóbb 1996-ban egyetlen alkalommal került színre koncertszerűen a Magyar Állami Operaházban. 2015-ben Zamárdiban egy bő keresztmetszet hangzott el a Művelődési Házban. Az utolsó színpadi előadás 1877-ben Kolozsváron volt. Bemutatása nagyon indokolttá vált, egyrészt a reformáció kerek évfordulója miatt – Luther Márton 500 éve hirdette meg saját hittételeit –, másrészt, amiként Luther a vallást, úgy újította meg a 20. század közepén Maria Callas – akinek idén halálának 40. évfordulója van – a bel canto operákat. A két évforduló előtt tisztelgett az előadás, amely május 18-án és 21-én a Müpában csendült fel, 22-én pedig a pécsi Kodály Központban.
Mivel énekkarunknak nem volt repertoárján Bellini operája, a Müpával való két hónapos komoly egyeztetés és felkészülési periódus után utaztunk Budapestre, ahol a legenda szerint „Viktória királynő kedvenc operáját” félig szcenírozott variánsban – a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem adta lehetőségeihez mérten – kellett színpadra vinnünk mindössze négy nap alatt. Ehhez tudni kell, hogy általában egy háromórás opera bemutatóját, amennyiben megrendezett előadásról beszélünk, egy operaház életében körülbelül 2-3 hónapnyi intenzív színpadi munka előzi meg. Nagy segítségünkre volt Némedi Csaba rendező, aki másodszorra rendez a Müpában. Első alkalommal Kocsis Zoltán meghívására állított színpadra két Richard Strauss ritkaságot, A béke napját, magyarországi bemutatóként, és a Daphnét. Négy nap alatt megrendezni egy operát nem kis dolog, de Némedi Csaba lenyűgöző maximális felkészültsége, operativitása és szakmai hajlékonysága ez alkalommal is lehetővé tette a lehetetlent. Maria Callas 1971/72-ben mesterkurzusokat tartott, többek között a legendás New York-i Juilliard Zeneművészeti Akadémián is. Az említett kurzusok során sok esetben dolgozott növendékeivel saját, korábbi parádés szerepein – ezek közül nem hiányozhatott Elvira szerepe sem. Némedi Csaba erre alapozta sajátos rendezői elképzelését, úgy állította be az operát, mintha az egy Maria Callas által tartott mesterkurzus lenne, énekkarunk pedig mint részt vevő ifjú tanoncok, valamint a kurzus hallgatóiként jelentek meg a színpadi eseményekben. Érdekes színfoltként Maria Callast Popova Aleszja Kossuth-díjas érdemes balettművész jelenítette meg.
A puritánokban a szólistáknál nem kisebb szerepe van az énekkarnak, a kórusoperáról így nyilatkozik Némedi Csaba rendező: „Az énekkarnak mind zenei, mind dramaturgiai értelemben igazi kórusoperai igényeknek kell megfelelnie. Húzásmentes, ill. kevésbé meghúzott verzióként az opera játékideje több mint három óra. Minden szempontot figyelembe véve, A puritánok bemutatása gyakorlatilag az olasz bel cantoval szinte egy időben felfutó francia Grand opéra korszak alkotásaihoz szükséges technikai és logisztikai apparátust igényli (…)”
Az előadást az operajátszás elkötelezett támogatójaként számon tartott pécsi Pannon Filharmonikusok zenekara kísérte, karmester a bel canto elhivatott mestere, Riccardo Frizza volt, aki rendszeres vendége a Párizsi Operának, a Veronai Arénának, a milánói Scalának vagy a New York-i Metropolitan Operának. „Interpretációja teljesen meggyőző, irányítása, ha kell erőteljes, ha kell gyengéd, de mindig az énekeseket támogató” – írta róla egy kritikus. Első találkozásunkkor rögtön kiderült zenei érzékenysége, kis gesztusokkal nagy hatásokat produkált a zenei hangzásban. Nagy örömünkre szinte hibátlannak találta az énekkar munkáját, értékelte zenei precizitásunkat, előadásmódunkat a „fantasztikus” és „elképesztő” jelzőkkel illette mindvégig, több ízben is különösen dicsérte énekkarunkat, kifejezve maximális elégedettségét.
A Müpa hivatalos internetes oldalán így mutatta be a meghívott sztárvendégeket: „Vincenzo Bellini utolsó operája a bel canto manifesztuma: a különféle hangvételű számok olyan változatosságát vonultatja fel, amelynek nincs párja a stílus repertoárjában. A mű csak azért nem szerepel gyakrabban az operaházak műsorán, mert nehéz olyan különleges képességekkel megáldott énekeseket találni, akik el tudják énekelni a főbb szerepeket. Ezúttal azonban nincs ilyen akadály. A női főszerepben Jessica Pratt lép színpadra, aki a legigényesebb bel canto-szerepek keresett előadója, Milánó, Zürich, Bécs, Velence, London neves operaházaiban lép fel rendszeresen, Elvirát évek óta alakítja nagy sikerrel. Francesco Demuro szintén tökéletes választás Lord Arthur Talbot nemegyszer elképzelhetetlen magasságokba szökő, az énekes sztratoszféra felső határát jelentő magas c fölé is merészkedő szólamára. A Szardínia szigetén született tenor a bel canto repertoár »életerős szerelmes ifjú« szerepeinek avatott és világszerte ünnepelt megformálója, többek közt a TraviataAlfredójaként, a Rigoletto Hercegeként és a BohéméletRodolfójaként járta be a világot a Scalától a Metropolitanig.”
Bizony, nem sok tenor énekeli ki a már-már lehetetlennek tűnő magas f-et ilyen hangi minőségben, minden zenésznek életreszóló élmény ezt élőben hallani, nekünk alkalmunk volt vele énekelni egy színpadon. Érdekességképpen, a nagyobb szerepekben fellépő többi szólista is rendszeres meghívottja a szakma egyik csúcsát jelentő New York-i Metropolitan Operaháznak: Bretz Gábor (Sir George), Alekszej Markov (Richard Forth), Sebestyén Miklós (Lord Walton). Pécsett, Elvira szerepét a Kolozsvári Magyar Opera színpadán rendszeresen fellépő, nagy szeretetnek örvendő Kolonits Klára énekelte.
Életreszóló élmény, zenésznek, hallgatónak egyaránt. Nagyon nagy megtiszteltetés részt venni ilyen szintű produkciókban, amelyhez hasonló kevés adatik meg. Ilyenkor nem megerőltető a több napon keresztül tartó 12 órás próbamenet, még a fáradtság is más. Büszkén, szakmai fegyelemből és minőségből jelesre vizsgázva tértünk haza, feltöltődve a becsülettel elvégzett munka minden pozitív hatásával. A csapat ismét csapatként műkődött és bizonyított. A Müpa szervezőinek tapasztalata szerint ritka, hogy akár egy ekkora méretű és felhozatalú előadás után, 15 perces tapssal és ovációval ünnepeljék az előadókat. Saját bevallásuk szerint, a Müpa olyan mércét állított fel önmagának, hogy nehezen tudják majd ezt felülmúlni. Az 1877-es kolozsvári bemutató után 140 évvel, Kolozsvárnak újból szerepe volt ebben a bemutatóban. Örvendünk, hogy részesei lehettünk ennek a zeneünnepnek. Részemről köszönöm a közös munkát, és őszintén gratulálok mindenkinek!
Kulcsár Szabolcs,
a Kolozsvári Magyar Opera karigazgatója, karmestere Szabadság (Kolozsvár)

Beszélgetés Molnár Levente operaénekessel – „Nagy álmom, hogy legyen székelyföldi operajátszás”
Másodszor tartottak az erdélyi gyermekek számára komolyzenei mesterkurzust Gyimesközéplokon, a Borospataki Skanzenben. Megragadtuk az alkalmat és a helyszínen beszélgettünk a tábor kitalálójával és főszervezőjével, Molnár Levente operaénekessel. A világhírű gyergyóremetei–csíkszeredai bariton küldetésének tartja, hogy az opera műfaja Székelyföldön is elérhető legyen. A mesterkurzusok, a tehetségkutatók, a saját kapcsolati tőke kiépítése valamilyen módon mind ezt a célt szolgálja.
– Mi történt a táborban? Milyen volt a hangulat a mesterek és a tanítványok között?
– Nagyon kellemesen összeszokott a társaság, és a gyermekek is nagyon jól tudták, hogy mikor kihez kell fordulni. Az első napon megtörténtek a felmérések, hogy kivel mennyit meg hogyan kell dolgozni. Ezenkívül minden este olyan programokat tartottunk, amelyek révén megismerik a Székelyföldet, annak történetét. Komoly erdélyi és székelyföldi töltekezés zajlott itt, ami nemcsak a diákoknak, hanem a magyarországi tanároknak is érdekes. A mesterkurzus is nagyon érdekfeszítő, én 13 énekessel foglalkoztam. Igyekeztem jó tanácsokkal ellátni őket, olyan technikára tanítom, amelyeket egyedül is könnyen tudnak majd alkalmazni. Útravalónak is nevezhetnénk. Nagyon érződik, hogy komoly igény van erre. Sajnos, azt kell mondjam, még több ilyenre lenne szükség, sok-sok komoly képzésre. A gyermekek szomjazzák a tudást.
– Milyen képességeik vannak az itt táborozó gyermekeknek?
– A hangszeresek közül már most sokan nagyon szépen játszanak, és egy ilyen mesterkurzus alkalmával sokat fejlődhetnek. Az énekeset megfogja még a biológia. Sok fiú még csak most mutál, nagyon érdekes kihívás az ő tanításuk. Szerencsére előre készültem abból, hogy miként kell ebben az esetben bármit is csinálni. Figyelmesen meghallgattak, készültek az órára, és nagyon céltudatosak. Azt is mondhatnám, hogy más országokban nem ennyire céltudatosak a fiatalok. Itt konkrét kérdésekkel jöttek. Hihetetlen egyéniségek, sokoldalúak, ami számomra nagy meglepetés, mert soha nem gondoltam volna, hogy ennyire talpraesettek ezek az erdélyi fiatalok.
– Lehet látni náluk a tényleges elszántságot? Mennyire valószínű, hogy valódi énekesek lesznek?
– Én azt hiszem, hogy a 13 résztvevő közül öt kiváló énekes lehet. De a többieknek is nagyszerű lehetőségeik vannak. Az adottság és az elszántság mindenkinél megvan, de nagyon sok olyan dolog van, amit a tehetség bizonyos keretei nem feltétlenül biztosítanak, például a muzikalitást. Azt lehet tanulgatni, de van az a 10-15 százalék, amit csak tehetséggel lehet elérni.
– Milyen tapasztalatokkal távoznak innen a tanítványok? Milyen új lehetőségek nyílnak meg előttük ezután?
– Akik tavaly itt voltak, azok idén is egytől egyig eljöttek, annyira igénylik ezt. Én tartom velük a kapcsolatot. Ezért is hoztam létre a Class Értékeink Egyesületet, hogy oda bármikor segítségért lehessen fordulni.
– Tulajdonképpen az Ön személye a kapocs minden oldalról…
– Igen, én nagyon szeretném ezekkel a gyermekekkel tartani a kapcsolatot. Bármi, amiben segíteni tudunk, abban igyekszünk is. Most sikerült például kilobbizni, hogy Jakab Rolandnak egy professzionális hegedűt ajándékozzunk, több ezer eurós hangszerről van szó. Amennyiben én ilyenekben közben tudok járni, akkor nagyon szívesen a hazaiakra fogok gondolni. Ezeket a gyermekeket pedig nem engedjük el. Sokukkal beszéltem már, hogy hová kellene továbbmenniük tanulni, elmondtam nekik, hogy melyek azok a lehetőségek, amelyek rájuk várnak, és az adottságaik alapján mi az, ami biztos sikert hoz. Nagyon sok fiatal tehetség ott akad el, hogy nem tudja, hová kéne továbblépni. Nagyon sok tehetséggondozó van. Ott van először ugye az egyetem, de azalatt már ügyesen kell készülni az operaházak stúdióiba. Nekem nagyon sok külföldi operával van kapcsolatom, ez hasznos. De ha kiutazási problémáik vannak, abban is próbálunk segíteni, támogatókat keresni. Már látok két-három olyan énekest, akik akár egy éven belül nagyon szép eredményt érhetnek el bárhol.
– Hogyan értékeli az augusztus 12-i csíkszeredai Virtuózok-koncertet?
– Nagy élmény volt mindegyikünknek. Azt hiszem, a szép siker igazolja a tiszta tehetséget, az isteni szikrát, amit ezek a gyerekek nyújtanak. Nagy élmény számomra világsztárokkal együtt muzsikálni, de ilyen tiszta emberekkel, tekintetekkel, ilyen csiszolatlan gyémántokkal egy színpadon állni is felemelő. Szerintem ők is érzik, hogy nekem is nagyon megtisztelő, hogy velük lehetek. A csíkszeredai közönség pedig megint kitett magáért, nagyon civilizáltan, lelkesen bátorították a gyermekeket. Én beleszerettem a csíki közönségbe. És a végén az együtt éneklés is felemelő volt. Kellenek az ilyenek, mert ez nagyon erősíti az öntudatunkat. Most csillog-villog ez a térség: szuper sportrendezvények vannak, de van Régizene Fesztivál, dzsesszfesztivál. A komolyzene is – a fiataloknak köszönhetően – jelen van. Úgy érzem, hogy Székelyföld igenis fel tud zárkózni, az értékeire nagyon oda tud figyelni.
– Hogyan lehet elérhetőbbé tenni az opera műfaját, megszerettetni a gyermekekkel ezt a számukra nagyon komolynak tűnő műfajt? Ön folyamatában látja ezt az egészet, hiszen a művészeti líceum történetében az első diák volt, aki komoly énekesi karriert futott be. Változott mostanra valami? Milyen pozitív következménye lesz annak, hogy hamarosan Erdélyben turnézik a Magyar Állami Operaház?
– Az opera nagyon tág fogalom, és az ilyen régióban, ahol nincs nagy operatapasztalat, általában gyermekoperákkal, daljátékokkal szokták kezdeni a bemelegítést. Az, hogy Magyarországon renoválás miatt bezárt az Operaház, nekünk nagy szerencse. De visszatérve a kérdés elejére, hogy hogyan lettem az első, aki ezt a szakmát komolyan kezdte csinálni: voltak már előttem is próbálkozások. Azok, akik utánam jöttek, egytől egyig megkerestek, nemcsak Csíkszeredából, hanem Székelyföld más városaiból is. Mindig útba igazítottam őket, tanárokat ajánlottam nekik. Nagyon szépen kialakult ez a vonal. Amikor már eljöttem és Pesten kezdtem énekelni, továbbra is figyeltem az utánam következőkre. Például Sándor Csabát is már úgy támogattam, hogy ő az utána következőket tudja segíteni. Mi meg fogjuk mutatni azt, hogy képesek vagyunk irigység nélkül, tisztán, egyszerűen egymáson segíteni. Elég nagy a világ, elférünk benne. Azt hiszem, hogy ezek a fiatalok is meg fogják állni a helyüket. A következő álmom az, hogy ezt tudjuk folytatni, de az igazán nagy álmom, hogy legyen székelyföldi operajátszás.
– Hogyan valósulhatna ez meg?
– Úgy képzelem ezt el, hogy a székelyföldi települések összefognak, a nagyobb városokban turné jelleggel játszana a társulat, vagy egy-két évadra valamelyik város adna otthont nekik. Be lehetne mutatni minden évben egy premiert. Magyarul kellene játszani, idevalósi vagy innen elszármazott énekesekkel. Akár állandó társulat létrejöttét is el tudnám képzelni, ha ennyi önkormányzat között megoszlana a finanszírozása. Ezenkívül magánvállalkozók támogatására is számíthatnánk. Nem kell egyből túl nagy dolgokban gondolkodni, de komoly előrelépést kell tennünk ezen a téren. Nem vagyunk mi semmivel sem kevesebbek a kolozsváriaknál vagy a budapestieknél, hogy ne engedhessük meg magunknak a szép operajátszást. Nem nagyrepertoárú operaszínházat képzeltem el, hanem nevelő hatásút, amely inspirálja a fiatalokat, kulturálisan fejleszti őket. Nagyon szép a magyar operairodalom és daljáték. Ha összefognának a székelyföldi települések, ezt gyönyörűen meg lehetne valósítani.
– A kapcsolati hálója is, amelyet az évek során kiépített, segítene ennek megvalósításában.
– Vannak olyan világhírű énekesek, akik csak azért jönnek el Magyarországra fellépni, mert jó barátaim. Nem feltétlenül a pénz motiválja őket ilyen esetben. De ott van például a nagyszerű gyergyói tenorunk, Németi Menyhért Gergely, akit nem sokan ismernek itthon, tudtommal nem is énekelt Székelyföldön. Orendt Gyula sepsiszentgyörgyi bariton is a legjobb operaházakban énekel. Vagy ott van Sándor Csaba és Sándor Árpád. De a magyarországiak is nagyon szívesen csinálnák ezt, mert sokaknak ez szent ügy. Ha operát hoznánk létre, az a hangszereseknek is munkát adna: többen maradnának itthon, és lehet, hogy profi, akár világhírű kamaraoperánk lesz. A szakmai tapasztalat megvan. Miért ne használjuk ki?
– És ez még beleférne az életébe a világvárosi fellépések, Budapest és család mellett?
– Azt hiszem, hogyha egy ilyen fantasztikus dolog létrejöhetne, nagyon sok mindent feladnék érte. Nem az az ember vagyok, aki az anyagi dolgokat nézi. Úgy szeretem élni a mindennapjaimat, hogy lássam, hogy a környezetemet jobbá teszem. Én is jobban érzem magam, ha sokkal több tehetséges, jól boldoguló fiatal van. Ezt tanultam meg a németektől müncheni tartózkodásom alatt: először azt csinálják meg, ami közös, amit mindenki élvez, és csak aztán figyel mindenki a saját portájára. Én Székelyföldön is ugyanezt szeretném: legyen egy jó közös színházunk, jó közös operánk, ami mindenkinek elérhető.
– Milyen előadásokban láthatják Önt a nézők a közeljövőben?
– Legközelebb a Bánk bán-címszerepet fogom énekelni Vidnyánszky Attila rendezésében az Erkel Színházban. Ezt Palló Imre nyomán tesszük meg, mert ő énekelte először bariton verzióban a szerepet. Ezt követően Zürichbe megyek, onnan Münchenbe, majd másfél hónap Tokió következik. De egy ilyen Tokiót bármikor lemondanék egy komoly erdélyi megmozdulásért. Inkább társadalmat szeretnék formálni olyan irányba, hogy a kislányom is egyre jobb közösségben éljen. Jó intézményeket, jó tanárokat ide csábítani, hogy zárkózzunk fel – ez a cél. Hogyha a magyar önkormányzati vezetők a hívó szóra megmozdulnak, biztos vagyok benne, hogy a magyar kormánynál is találok segítő szándékot, és el tudnánk valamit kezdeni. Még szívesen haza is költöznék egy ilyen ügyért. Van ilyen álmom, szoktam imádkozni érte. Remélem, egyszer valaki meghallja ezt az álmot, és elkezd velem álmodni, és együtt véghezvisszük ezt.
Márk Boglárka / Hargita Népe (Csíkszereda)