Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Zólyom (SVK)
7 tétel
2003. március 8.
"A magyar kedvezménytörvény nemcsak a szlovák-magyar kapcsolatokat, hanem a Bukarest-Budapest közti viszonyt is rontja - nyilatkozta a szlovák házelnök szóvivője azt követően, hogy a hivatalos látogatáson Pozsonyban tárgyaló Adrian Nastase román kormányfő Pavol Hrusovskyval, a szlovák parlament elnökével tárgyalt. Némileg ellentmondva a szóvivő azt is leszögezi, hogy Szlovákia és Románia azonos módon tekint a magyar jogszabályra. Hivatalos szlovákiai látogatásának második napján Nastase Pozsonyból Zólyomba utazott, ahol román katonasírokat koszorúzott meg, majd a délutáni órákban Szlovákiából Svédországba repült. - A strasbourgi szlovák küldöttség három tagja Pozsonyban sajtótájékoztatón jelentette be: az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésébe delegált állandó szlovák küldöttség szorgalmazni fogja, hogy a strasbourgi testület rövid időn belül kérje számon Magyarországon: módosította-e a kedvezménytörvényt. Szlovákia arra összpontosítja erőfeszítéseit, hogy a kérdést már áprilisban napirendre tűzzék. /Rontja a kedvezménytörvény a magyar- román kapcsolatokat? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 8./"
2003. augusztus 12.
"Maderspach Livius alig hetvenoldalas könyve Zólyomban, a Nádosy Ferenc Könyvnyomdavállalatban 1909-ben látott nyomdafestéket. 2002-ben a szegedi Bába Kiadó újra kiadta. Zakar Péter a könyv előszavában ezzel indít: "Ezt a kis könyvet nem történész írta. Maderspach Livius magyar királyi bányatanácsos, számos bányászati szakcikk szerzője, szülei: édesapja, Maderspach Károly és édesanyja, Buchwald Franciska emlékét akarta ezzel a munkával megörökíteni. A megjelenés időpontja (1909) nem véletlen. Ruszkabányán ekkor avatták föl azokat az emlékhelyeket, amelyek a tragikus sorsú család e két tagjára emlékeztettek". Maderspach Károlynét, egy aradi születésű ötgyermekes asszonyt vesszőztetett meg a mindenre képes Haynau a szabadságharc támogatása miatt, aminek hírére a férj, a kor ívelt vashídjainak atyja, aki a Clarc-féle Lánchíd-terv mellett szintén elküldte pályatervét, öngyilkos lett. A könyv a családtörténet mellett bemutatja azt a Ruszkabányát és Ruszkicát, amelyek a vasgyártás helyei voltak két évszázada, s amelyek ma már világhírű márványáról ismertek. /Makay Botond: Adatok Ruszkabánya történetéhez. Maderspach Károlyné tragédiája. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 12./"
2010. január 3.
Nagyvárad kincsei 
„...László király 1095. július 29-én halt meg Zólyomban. Ideiglenesen Somogyváron temették el, de valamikor 1113 és 1140 között holttestét átszállították Váradra, és itt helyezték örök nyugalomra. A legenda szerint az e megtiszteltetésért küzdő két püspökség, Zágráb és Várad között istenítélet döntött, a gyászszekeret vontató ökrök az éjszaka folyamán maguktól elindultak Várad felé. László sírja rövidesen zarándokhellyé vált, úgyhogy Székesfehérvár után Várad hamarosan a magyar királyság második legfontosabb vallási és szellemi központjává fejlődött." 
Fedezzük fel együtt az ősi Várad sokaknak ismeretlen várát, Erdély kapuját, a szecesszió és Ady Endre városát és a mai Nagyváradot.
Nézze meg a Duna Televízió Vannak vidékek című műsorának összeállítását. Forrás: Erdély.ma
2011. december 27.
Ne azokra tekintsetek, akik ellenetek szólnak! – Olvasói levél
Kedves Erdélyi Testvéreim!
Sok milliónyi anyaországi magyar nevében írok most Nektek. Nagyon fájt a szívem, amikor a hozzászólások egy részét olvastam, s még jobban, amikor Baricz Gergőt, s korábban másokat bántottak „honfitársaim.
Kérlek benneteket, hogy tudjatok róla, a legtöbbünk igenis tisztában van azzal, hogy mi történt a múltban, s kik vagytok ti, akik Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, és a Vajdaságban őrzitek a nyelvet, identitást, kultúrát , apáitok örökségét.
Tisztelünk és szeretünk benneteket, és felnézünk rátok.
S nekünk is rettenetesen fáj, amikor Magyarországon élő, de magyar identitással nem rendelkező egyének épp titeket bántanak. Higgyétek el, még mindig sok millióan gondoljuk mi ezt így. Azok, akik benneteket románnak (szlováknak stb) neveznek, itt élnek ugyan Magyarországon, de nem szeretik a hazájukat, annak múltját nem ismerik, és nem jelent nekik semmit az, hogy magyarok, mégpedig azért mert sokuk egyáltalán nem is az, még genetikailag sem.
Ne feledjétek, hogy a csonka országrészben is sokféle nemzetiség él együtt, akik magyarul beszélnek ugyan, de a magyar identitásuk elveszett. Ők azok, akik kinevetik a szomszédjukat, ha az kirakja a magyar zászlót a házára (Pesten!!!), és kigúnyolják azt, aki büszke a magyarságára. És nagyon sok köztük az újságíró, üzletember, művész, tévés személyiség, politikus is.
Tudnotok kell, hogy Magyarország valószínűleg az egyetlen olyan állam a világon, ahol a hazafiságot tűzzel-vassal üldözték 45 évig, sőt, talán azóta is, csak most nem tűzzel és vassal, hanem furfangosabb módszerekkel teszik ezt.
Mialatt még a kommunista országokban is erősítették a nemzeti érzést 1945-1990 között is (pl Romániában is) Magyarországon az a világszinten egyedülálló helyzet állt fenn, hogy tilos volt büszkének lenni a nemzetünkre, 45 évig TILOS, abszolút tilos volt Trianonról, Erdélyről beszélni, azt a szót, hogy székely, otthon hallottam először, az iskolában soha. Nem hallottuk azt a szót, hogy „Felvidék, mert ha iskolai kirándulásra mentünk innen Pest megyéből Zólyomba vagy Kassára, akkor azt úgy kellett mondani, hogy „megyünk a csehekhez. És persze Zólyomban egy betű nem jelezte azt, hogy Balassi ott született, mert csak cseh és szlovák feliratok voltak mindenütt.
Úgy neveltek fel itt több nemzedéket a 60-as, 70-es, 80-as években, hogy azt higgyék, Erdély az Románia és ott románok laknak. Még a 80-as években is rendőrök verték meg azokat Pesten, akik március 15-ét meg merték ünnepelni valamelyik szobornál.
Vajon lehet azon csodálkozni, hogy a 45 év agymosás nyoma még ennyire látszik? Lehet ezen csodálkozni, ha a Magyar Tudományos Akadémia a mai napig is kirekeszti és nevetség tárgyává teszi azon tudósokat, akik tagadni merik a finnugor elméletet? Igen, tudjatok róla, hogy a Magyar Tudományos Akadémia még mindig azt sulykolja, hogy a szkíta-hun rokonság csak mese, és semmi közünk Attilához.
Én a 80-as években jártam iskolába, és csupa olyan dolgot kellett tanulnom a saját országomban, hogy a magyarok egy műveletlen, igénytelen, durva, nomád nép volt, akik loptak, csaltak, raboltak, mi magyarok egy kis senki nép vagyunk, örüljünk, ha Európa befogad minket, legközelebbi rokonaink a manysik, és 896-ban a szlávoktól vettük el az egész Kárpát-medencét, ők voltak itt előbb, mi csúnya módon becsaptuk őket, minden szavunk szláv szó, a magyar az egy kis semmi nyelv, a nép meg egy semmi nép.
Komolyan mondom, hogy mi csak ezt hallottuk az iskolában még a 80-as években is. Kádár elvtárs jól elintézte ezt az országot, széttiporta büszkeségét és öntudatát, elérte, hogy szégyellje a származását, és kb a lakosság feléből szépen ki is irtották a nemzeti érzést.
Ehhez a körülményhez jött még az, hogy 89-90 körül tömegével települtek át erdélyi magyarok, akiket az agymosás ellenére is nagyrészt nyitott szívvel fogadott az anyaországi lakosság. Csakhogy ott valami nagyon el lett rontva, mert sokan az áttelepültek közül nem jó hírét keltették az erdélyi magyarságnak. Én személy szerint is több olyan személyt ismerek, akik 1989 körül jöttek át, és úgy érezték, nekik itt minden jár. Sokan kaptak lakást, berendezési tárgyakat, és személyesen ismerek olyat, akinek az én családom segített, de pár évvel később az utcán elment mellettünk köszönés nélkül. Ismerek olyat is, aki szintén kapott lakást, és fel volt háborodva, hogy nem színes tévétt adtak hozzá, hanem fekete-fehéret. Miközben az anyaországiak közül senki nem kapott ingyen akkor semmit.
Nem túlzok, sőt. Ez mind tény, és az igazsághoz ez is hozzátartozik. Tehát míg 1988-ban még tömegek vonultak a budapesti Hősök terére az erdélyi falurombolás ellen tiltakozva, 90-ben már sokan csak azt látták, hogy rengetegen jöttek át Erdélyből, köztük nem egy olyan, aki csak igényelt, de meg nem köszönt semmit, ezzel rossz hírét kelve az áttelepültek becsületes többségének, illetve a szülőföldjükön maradtaknak.
Láthatjátok hát, hogy több körülmény összejátszása ez a helyzet , ami valószínűleg egyetlen más népnél sem fellelhető. Viszont az sem, hogy így elbánjanak egy európai országgal, mint velünk 1920-ban. Én mégis azt mondom Nektek, az elszakított országrészekben élő Testvéreinknek, hogy tartsatok ki, és egyáltalán ne foglalkozzatok azokkal, akik csak magyarul szólnak és írnak, de szívükben semmi közük a magyarsághoz., akiknek a dédapját vagy ükapját akkor fogadták be ebbe az országba, amikor a ti őseitek már évezredek (bizony évezredek!!!) óta azokon a helyeken éltek, ahol ti ma.
Hogy jönnek ők ahhoz, hogy titeket bántsanak, titeket, akik a kisebbségi sorsban is így összetartotok, és őrzitek a nyelvet, kultúrát, történelmet, akik hisztek még apáitok örökségében, ahogy Baricz Gergő is énekelte.
Kérlek benneteket, ne azokra tekintsetek, akik ellenetek szólnak, hanem ránk nézzetek és gondoljatok, ha az Anyaország jut eszetekbe. Ránk, akik még vagyunk sok milliónyian itt, és veletek együtt érzünk, veletek sírunk és amennyire erőnkből telik, meg is védünk, és szívesen fogadunk benneteket, éljetek bár Erdélyben, Kárpátalján, a Felvidéken, vagy a Vajdaságban.
Ani, Magyarországról
(A levél hozzászólásként érkezett Bayer Zsolt Gyergyóalfalu című publicisztikájához) 
Erdély.ma
2013. október 13.
Valóban 900 éves Nagyvárad, ahogy ezt egyesek állítják?
Ebben az évben a nagyváradi önkormányzat több rendezvényt is szervez Nagyvárad első írásos említésének 900. évfordulója alkalmából. Természetesen örvendetes az, hogy a román városvezetés felvállalja városunk tekintélyes történelmi múltját és az arról való megemlékezést, hiszen nem olyan régen még csak az 1918 utáni események iránt volt tapasztalható nagyobb érdeklődés.
Az évforduló mégis hiányérzetet kelt, főleg a nagyváradi magyar közösségben, hiszen városunk a magyar történetírás eredményei szerint ennél is régebbi gyökerekkel rendelkezik.
A 900 éves évforduló alapját egy Könyves Kálmán által kiadott 1113-ban készült oklevél adja, amelyben a magyar király összeíratta a zobori bencés apátság (ma Nyitra város része, Szlovákiában) birtokait. Ennek szövege említi a kiváltságlevelet megerősítő püspökök között Sixtus váradi püspököt is: „Sixtus Vvaradiensis” formában, illetve Saul bihari ispánt: „comes Saul de Bychar” formában. Ezt tekinti a román történetírás Nagyvárad város nevének első okleveles említésének. E rövid írás nem engedi meg a részletek kifejtését, azonban pontosítanunk kell, hogy az egyébként hiteles máig fennmaradt oklevél előtt már két évvel 1111-ben, egy hasonló zobori oklevél, mint „Sixtus Bichariensis” említi a váradi püspököt, viszont létezik egy azt megelőző, 1102-re datált, de egy évvel későbbi másik oklevél is, amely ugyancsak „Sixtus Varadiensist” említ, igaz ezt vannak, akik hamisnak tartják.
Miért 1113-tól?
Az 1113-as említés már a szocialista időkben is használatos volt a román történetírásban főleg azzal a céllal, hogy a város kezdeteit későbbre tolják és elszakítsák I. (Szent) László magyar király idejétől és korabeli megalapításától. Mivel az 1113-as eredeti dokumentum ma is létezik, ezért nem lehetett még későbbre tenni a város kezdeteit, viszont a korábbi történelmi források által szolgáltatott bizonyítékokat mind figyelmen kívül hagyták. Az 1113-as dokumentumot a román történetírás mai felfogásában is, a város egyfajta alapító okiratának tekinti, tehát innen számolja Nagyvárad eredetét és kezdeteit. Ezt veszi alapul a jubileumhoz a nagyváradi önkormányzat is, ami azért is meglepő, mert például a Városi Tanács által 2012 áprilisában elfogadott és nemrég kinyomtatott hivatalos Nagyvárad Municípium Statútuma is miután tisztázza, hogy a monostor 1082 körüli megalapítása a település kezdeteit is jelentik a következőket írja: „Egy katolikus püspök első biztos említése a térségben 1111–1113-ból származik, amikor a zobori benedekrendi apátság oklevelében megemlítik Syxtus Varadiensis püspököt és Saul de Bichar ispánt.”
Sajnos a nagyváradi polgármesteri hivatal honlapjának magyar nyelvű változatában, magyar helytörténészek által összeállított Nagyvárad történelme is átveszi a román történetírásban elterjedt hibás nézetet, ráadásul egy mondatban több tévedést is elkövet: „Várad első írásos említése is innen ismert – mint civitas Waradiensis – (a valóságban ez egy 1374-es dokumentumban megjelenő említés!), 1113-ból maradt fenn a zólyomi (a valóságban zobori!) Benedek-rendi apátság egyik oklevelében”. Az tény, hogy a szóban forgó eredeti dokumentum fontos történeti forrás, amely okot adhatna a 900 éves megemlékezésre, azonban nem a várost, hanem Várad első ismert püspökének a nevét említi. (Van egy olyan felfogás is, hogy Várad első püspöke megkoronázásáig Könyves Kálmán volt, azonban ezt máig egyetlen dokumentummal sem sikerült bizonyítani). Ebből persze az is következik, hogy akkor már régebben létezett egy hely, település, ahol a püspökséget megszervezték, amely addigra már olyan jelentőségre tett szert, hogy püspöke az Esztergomból ide helyezett Sixtus, a többi magyarországi (pécsi, veszprémi, kalocsai, egri stb.) püspökökkel együtt erkölcsi garanciát jelentett a fontos dokumentum hitelességére. Természetesen Nagyvárad történetében vannak bőven más események, amelyek jobban megérdemlik az ünneplést, mint ahogy ezt 1892-ben vagy akár 1992-ben tették.
Nagyvárad kezdeteiről
Nagyvárad kialakulásának körülményei homályba vesznek. A kevés történelmi forrás miatt a város kezdetei megértéséhez gyakran a legendákat és hagyományokat is segítségül kell hívni. Várad első említése az írott forrásokban nehezen követhető nyomon. A váradi káptalanra, illetve püspökségre már 1068-ra és 1071-re is találunk hivatkozást, magának a településnek az első említése az 1091–93 közötti időkből származik „populum Varadyensem de Byhor” formában, azonban ezt a kutatók nem tartják hitelesnek. Egyéb említései általában az 1077–1095-ös időszakra, vagyis I. László király uralkodásának idejére és a monostorra vonatkoznak: „locum Varad nominavit”, 1095-ben pedig: „in suo monasterio Uaradin”. Az tény, hogy eredeti és hiteles levelekben I. (Szent) László 14 alkalommal is említi Váradot. A bizonytalanságok ellenére tehát kijelenthető, hogy a váradi káptalan, püspökség, illetve a város gyökerei a 11. század második felébe nyúlnak vissza és az írott forrásokban való – természetesen későbbi – említés már kialakult szerkezetekre utal.
A magyar történetírás I. (Szent) László királynak (1077–1095) tulajdonítja Várad megalapítását, utóbbi vált általánosan elfogadottá, így a köztudatba Várad, mint Szent László városa került be. A Körös bal partján, a mai vár helyén épült fel a monostor, amely a középkorban az egyházi intézmények és épületek együttesét is jelentette. Mivel a társaskáptalanok a nép művelésében is fontos szerepet játszottak, nyilvánvaló, hogy I. László a keresztény egyház megerősítése mellett egyúttal egy város létesítését is célozta. Ez vezérelte a püspökség 1092 körüli idehelyezésében is, hiszen csak a társaskáptalan által Nagyvárad nem válhatott volna később az ország egyik legfontosabb városává. A román történetírás viszont bizonyítottnak véli, hogy Várad nem megalapítás által jött létre, hanem a város hosszú fejlődés eredményeként alakult ki. Az utóbbi időben a város kezdeteit inkább a püspökség Váradra való áthelyezésével azonosították, viszont a várostörténet a település kezdeteit a monostor megalapításához köti. (létezik több olyan város is, ahol püspökség nem volt, csak társaskáptalan, mint Arad vagy Nagyszeben, s mégis jelentős városokká váltak.) Nagyvárad város kezdeteit tehát 1082-re tehetjük. Ilyen értelemben városunk ma 931 évesnek tekinthető.
Dr. Fleisz János

erdon.ro
2014. november 12.
Csakhogy tudják az Érmelléken is
Újabb történelmi látnivalóval gazdagodott Székelyhíd: október 31-én, a reformáció napján felavatták a 17. században felrobbantott Zólyomi vár makettjét. A bevehetetlen erd történetéhez hozzátartozik, hogy a zólyomiak 1460-ban kaptak engedélyt Mátyás királytól, hogy az Ér egyik szigetén fa- vagy kővárat építsenek négy bástyával, falakkal, sáncokkal és más szükséges épületekkel együtt.
1514-ben Dózsa seregei lerombolták, és a Zólyomi család négy tagját megölték. Kilencven év elmúltával ismét felépítették, majd 1661-ben a törökök újra szétverték. 1664-ben, a Vasvári-békében (a Vas megyei Vasváron 1664. augusztus 10-én kötött békeszerződés, amely az 1663–’64-es török elleni háborút zárta le) elrendelték végleges lebontását, majd 1665-ben fel is robbantották. Tehát ennek a várnak a makettjét építették meg a közelmúltban a székelyhídi református templomkertben.
Mivel a megyei sajtót nem értesítették az eseményről, legutóbbi székelyhídi utunk alkalmával készítettünk egy felvételt a makettről. Ugyanezen a helyen korábban is állt egy hasonló, Halász József tanító és Nánási Zoltán régész, történelemtanár ötletéből adódóan, amelyet most felülírt egy újabb, pontosabb kivitelezés, 1/27-es arányban.
Sejtéseink szerint a székelyhídiak nemcsak a maguk gyönyörűségére készítették ezt a rendhagyó látványosságot. Annál inkább a kíváncsi átutazóknak, hogy láthassák, hogyan is nézett ki az érmelléki láp egyik szigetén az a vár, amelyet az ingovány miatt sohasem lehetett teljesen elpusztítani. Csak a dinamit vethetett örökre véget egykori dicsségének. A városvezetőség kicsinyes hozzáállásával nem a nem kívánt sajtósokat vagy urambocsá’, az utált újságírót „büntetik”, ha nem közölnek le egy eseményt. Az érdeklődőket nem taksálják annyira, hogy tudassák velük, lám, mi van nekünk, el lehet jönni, meg lehet nézni. Mert az újságíró nincs ráutalva arra, hogy odacitálják. Témája akad bven. De maga is szolga, akárcsak a városvezetőség vagy az egyházi ember. Egy közösség szolgája. Ilyen esetekben a tiszteletlenség nem a sajtón esik meg, hanem az olvasó magyar embereken.
Amúgy meg sem lepődünk már az ilyeneken, Antall József Magyarország egykori miniszterelnöknek, szintén a református templomkertben, suttyomban felavatott szobra után.
Süt Éva
A felirat:
„Székelyhídi vár 1638-1665
A székelyhídi vár nem ezért építtetett, hogy legyőzzék. Ezt a várat elpusztítani lehetett, de legyőzni nem. SOHA!
2014. október 31.”
Reggeli Újság (Nagyvárad)
2015. május 23.
Erdély-romantika Felvidéken – Beszélgetés Csáky Pál szlovákiai magyar politikussal
Pozsony és Kolozsvár között nincs közvetlen vonal, a határon túli magyar nemzetrészek keveset foglalkoznak egymással, a ritka kapcsolat többnyire Budapest közvetítésére szorul, állapította meg keserűen dévai látogatása alkalmával Csáky Pál szlovákiai EP-képviselő, a felvidéki Magyar Koalíció Pártja (MKP) egykori (2007–2010) elnöke. A felvidéki író-politikus – aki 1998 és 2006 között Szlovákia kormányfő-helyettese volt – a Hunyad Megyei Magyar Napokra jött el a dél-erdélyi szórványba, Winkler Gyula kollégája meghívására. Ez alkalommal beszélgettünk el vele.
Erős magyarság, gyenge magyarság
– Azon állítása, miszerint a hátáron túl rekedt nemzetrészek közül a felvidéki magyarság szellemileg és lelkileg a leggyengébb, igen meglepőnek tűnhet, tekintettel arra, hogy az életszínvonal éppenséggel ott a legmagasabb, jobb, mint Magyarországon, Erdélyről nem is beszélve. – Éppen ez a paradoxon, hogy a viszonylagos jólét nem párosul a nemzeti öntudat erősségével. Nemzeti kötődés szempontjából az erdélyi magyarság erősebb, mint a felvidéki. Szerintem ez két tényezőre vezethető vissza, a történelmi hagyományokra és az elnyomásra. Míg Erdély sokáig önálló fejedelemség volt, ahol a magyarság megtanult önállóan boldogulni, Trianonig a Felvidék mindig is Magyarország része volt, a felvidéki magyarság mindig is az összmagyarság részeként, azzal szoros kapcsolatban élt, tekintetünk mindig is Budapestre figyelt. Az erdélyi magyar írók is gyakran jellegzetesen erdélyi témákat dolgoztak fel, miközben a felvidékiek inkább általános magyar ügyekre figyeltek fel. Másrészt 1945 és 1948 között a felvidéki magyarságot óriási üldözés érte, amikor a Beneš-dekrétumok alapján a csehszlovák állam egyszerűen megfosztotta a magyarokat állampolgárságuktól, és körülbelül 110 000 magyart (az akkori 700 000-ből) akaratuk ellenére kitelepítették szülőföldjükről etnikai tisztogatás keretében, mindenekelőtt az elitet. Épp, hogy kiheverte ezen csapást, s jött a következő Csehszlovákia 1968-as szovjet lerohanásánál, amikor újabb elit-lefejezés történt, a Prágai Tavaszként ismert reformirányzatot támogató számos értelmiségit kirúgták állásából és kétkezi munkára kényszeríttették.
– Mégis átvészelte a történelmi viharokat és megmaradt, sőt a hatvanas évektől gyarapodott, népszámlálásról népszámlálásra többen voltak. A rendszerváltás után alábbhagyott a szlovák állami nacionalizmus nyomása, a gazdasági és politikai körülmények is javultak, a 600 000-es magyarság mégis félmillióra apadt. A tendencia sajnos nemcsak a felvidékiekre vonatkozik, a román államnacionalizmus erőteljes üldözése idején, gazdasági nyomorban az erdélyi magyarság is erős maradt, gyarapodott is 89 előtt, miközben a széleskörű nemzeti jogoknak örvendő és irigylésre méltó anyagi jólétben élő vajdasági magyarság már akkor is apadt. Átok lenne a jólét és a szabadság a határon túli magyarság számára? Az elnyomás nem tudott megtörni, sőt, megerősített, viszont a jobb körülmények igencsak kikezdtek.
– Nehéz kérdés, már Adyt is foglalkoztatta, egyik versében a nyomás és a kényszer szükségességét említi, az emelné fel a magyarságot. A kényszer kétségtelenül összefogást eredményez, ostromlott várban az összetartás nyilvánvaló. A határon túli magyarság azonban nem élhet állandóan ostrom alatt, a nemzeti öntudatot anélkül is meg kell tartani. Szlovákiában ez, sajnos, gyengült az utóbbi 25 évben. – A hivatalos statisztikák szerint a felvidéki magyarság már elveszítette Pozsonyt és Kassát, onnan már jóformán eltűntek a magyarok. Valós-e a helyzet, vagy inkább a számok politikai manipulációjáról volna szó?
– Attól tartok, hogy a valós helyzet sem jobb, a 410 000-es lakosú Pozsonyban 16 000 magyar él, a 240 000-es Kassán pedig már csak olyan 5000. Ez utóbbi esetben viszont meg kell jegyezni, hogy a szlovák és magyar identitás nem különül el annyira, sok a vegyes család, s a legutóbbi népszámláláson a város lakosságának 15%-a nemzetiségnél egyszerűen azt nyilatkozta, hogy „kassai”. – Erdélyben azért a nagyvárosok esetében sokkal jobb a magyarság helyzete, Kolozsváron és Nagyváradon olyan 50 000, Marosvásárhelyen, pedig közel 60 000 magyar él. Még ha számbelileg ott is kisebbségbe került, nagyvárosaink megmaradtak magyar központoknak, továbbra is vonzzák az erdélyi magyar elitet, intézményeink (egyetem, iskolák, színházak, sajtó, könyvkiadók stb.) kisugárzó hatása most is erős. Pozsony és Kassa esetében beszélhetünk-e még az egész felvidéki magyarságot szolgáló szellemi-kulturális kisugárzásról?
– Pozsony és Kassa már nem tudják ellátni a szellemi központ feladatát, Pozsonyban nincs is állandó magyar színház, csupán Kassán. Miközben az erdélyi és a vajdasági magyarság megtartotta nagyvárosait – Szabadka ugyanolyan magyar központ maradt a Vajdaságban, mint Kolozsvár és Marosvásárhely Erdélyben –, a szlovákiai magyarság elvesztette a nagyvárosokat, központja áttevődött a magyar többségű Komáromba (35 000 lakos, szerk. megj.) és Dunaszerdahelyre (23 000 lakos).
– Nálunk ekkora kisvárosok – mint például Székelyudvarhely vagy Kézdivásárhely – legfeljebb másodrangú regionális központokként jöhetnek szóba, nem összerdélyi nemzeti központokként. – Többek között ezért is mondom, hogy szellemileg-lelkileg a felvidéki magyarság a leggyengébb a határon túli nemzetrészek közül.
– Mi a helyzet a szórvánnyal? Erdélyben is vannak román tömbvidékek, Hunyad megye is ide sorolható, ahol a magyarság Trianon előtt is szórványban élt, most is. Trianon előtt még a szlovák tömbvidéken is éltek magyarok, főleg a városokban jelentős magyar polgárság volt. Vannak-e még magyarok például Turóc, Trencsén, Zólyom, Liptó, Sáros vagy Szepes vármegyékben, vagy az ottani magyarság teljes eltűnését kimutató szlovák statisztika e téren sem téved? – Arrafelé már alig akad magyar, az MKP-nak is csak elvétve vannak szervezetei, noha minden választásnál onnan is kapunk néhány szavazatot. A Beneš-dekrétumok kiűzték a magyarokat – és a szintén évszázados múlttal rendelkező tekintélyes szepességi németeket – onnan, jelenleg a szlovákiai magyarság már csak az ország déli részén, a magyar határ mentén él, kisebb-nagyobb tömbökben. – Álszerénység nélkül, mindezek alapján Erdélyt példaképnek lehetne tekinteni a Felvidéken, noha jóléti szempontból éppenséggel a fordítottja helytálló.
– A mostohább történelmi fordulatok vezettek ide, másrészt viszont Csehszlovákia gazdasági helyzete mindig is jobb volt, mint Romániáé, s annak öröksége az önálló Szlovákiában is megmaradt. Magyar–magyar konkurencia
– Erdélyben nemigen tudjuk kezelni a magyar–magyar konkurenciát. A magyar iskoláknak az a célja, hogy minél több – lehetőleg az összes – magyar gyereket oda írassák, nemhogy elszívnák a környező magyar iskoláktól. Mégis gyakran ez történik, Kolozsváron például a 3 patinás belvárosi magyar gimnázium elszívja a gyerekeket a lakótelepi iskoláktól, a Nagyenyed környéki falvakban pedig számos magyar iskola szembesül létszámgondokkal a híres Bethlen-kollégium vonzása miatt. Mi a helyzet a Felvidéken?
– A jelenség nálunk is létezik, kezelése számunkra is kihívás, főleg, hogy gyakran személyi kérdéssé fajul. Igyekszünk meggyőzni a szülőket, erőfeszítéseink nem hiábavalók, az anyanyelvű iskolák látogatottsága terén enyhe javulás tapasztalható, jelenleg a magyar diákok 17%-a jár szlovák tannyelvű iskolába, míg 5 évvel ezelőtt az arány 20% volt.
– Politikai téren is hasonló a helyzet, legalábbis Erdélyben. Az MPP, majd az EMNP azzal a céllal jött létre, hogy megszólítsa az RMDSZ-ből kiábrándult magyarokat. Nem sikerül, noha az elképzelés nem rossz, elvileg erősebb magyar politikai képviseletet eredményezhetett volna. Felvidéken is kialakult a konkurencia az MKP és annak korábbi elnöke, Bugár Béla által alapított Híd–Most között.
– Roppant károsnak tartom a megosztást, tovább gyengíti a magyarság pozícióit. Az MKP magyar párt, míg a szintén magyar szavazatokra épülő Híd–Most elvileg magyar–szlovák politikai alakulat. A valóságban kevésbé, noha a tagság többsége ott is magyar, gyűléseik szlovák nyelven zajlanak a kevés szlovák miatt. Azt is erősen kétlem, hogy a magyar nemzeti érdek háttérbe szorítása és a „csak azt mondjuk a szlovákoknak, amit hallani szeretnek” stratégia, amit a Híd–Most alkalmaz, eredményes lehet. A problémákat néven kell nevezni, a mosolypolitika nem mindig alkalmazható, semmiképpen sem a nemzeti értékek kárára. A politikai konkurencia ráadásul jelentősen megnehezíti a magyarság helyzetét, mivel ezáltal elveszítette azt a politikai potenciált, amely engedményekre kényszeríthette a szlovák politikumot. A megosztottság révén a politikai frontvonal áttevődött szlovák–magyar síkról magyar–magyar szintre. Szintén a megosztottság számlájára írható, hogy a szlovák pozíciók még a dél-szlovákiai tömbmagyar vidéken is megerősödtek, a magyarok pedig gyengültek. Olyan vidékeken, melyeket korábban az MKP magabiztosan uralt, a megosztottság nyomán nevető harmadikként a Smer (Fico kormányfő baloldali pártja, szerk. megj.) is pozíciókhoz jutott.
– Szomorú, hogy Európa nemigen hajlandó tudomást venni a nemzeti kisebbségekről, ugyanakkor mi magunk sem igazán ismerjük egymást, mármint a határon túl rekedt magyar közösségeket. Az erdélyi és a felvidéki magyarság kapcsolatai minimálisak.
– E téren javul a helyzet, legalábbis részünkről. A szlovákiai magyarság körében amolyan Erdély-romantika alakul ki, egyre többen fedezik fel Erdélyt Wass Albert vagy Tamási Áron művei révén, évről évre egyre többen látogatnak el Erdélybe, a csíksomlyói búcsúra már rendszeresen járnak, Szováta is népszerű üdülőhellyé kezd válni. Valószínűleg a tendencia folytatódik, s közvetlen kapcsolatok megerősödnek.
– Köszönöm szépen a beszélgetést.
– Én is köszönöm.
Chirmiciu András
nyugatijelen.com
Erdély.ma