Illyefalván tavasszal szórványkutatási tanácskozást tartottak. A tanácskozáson elhangzottak Bodó Barna szerkesztésében megjelentek Jelen és jövő a szórványkutatásban címmel. A Szabadság részleteket közöl a tanácskozás anyagából, a szórványok kialakulásáról szóló részből, amely visszapillant a magyar történelmi múltra. Az erdélyi magyarság első nagy pusztulását az 1241-es tatárjárás okozta, majd a pestis. A XIV. században kezdtek nagy tömegben betelepedni a románok. II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata idején, 1657 és 1661 között török és tatár hadak egész összefüggő területeken kipusztították a magyarságot. A Horea-felkelés Hunyad, Alsó-Fehér, Torda és Kolozs megyére terjedt ki, a jelszó sok helyütt a magyarok likvidálása volt. Horea emberei 173 magyar falut pusztítottak el, elpusztult Zaránd megye magyarságának jó része, Zalatna vidékének, Ribice, Abrudbánya, Verespatak vidékének magyarsága. Az 1848-as szabadságharc idején egész vidékek magyarságát ölték meg. 1848 október 17-én kezdődött Alsó-Fehér megyében a támadás a magyar települések ellen, azután következett Aranyosszék, Zaránd megye, Kolozs és Torda megye. Egyedül Zalatnán 700 magyart öltek meg a román népfelkelők, november végén Zentelkét és Kalotaszentkirályt égették fel. 1849. januárjában Nagyenyeden legkevesebb 600 magyart öltek meg az Axente és Prodan vezette román csapatok. Nagyenyed majdnem teljesen leégett. A szabadságharc idején mintegy 9-10 ezer magyart öltek meg román csapatok. A magyar hatóságok megkezdték az emberöléssel, gyújtogatással gyanúsított románok összeszedését, bírósági ítéletekkel vagy anélkül mintegy 4500 román vesztette életét. - Trianon után hatalmas tömegek kivándoroltak, ugyanez történt a második világháború után is. /Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./ Szórványtanácskozás Sepsiillyefalván márc. 22-24-én: 470. sz. jegyzet.

"Évtizedeken keresztül nem lehetett Világoson az 1944-es szeptemberi eseményekről beszélni, mert az akkori atrocitások elkövetői még befolyásos emberek voltak a községben. Az 1944. szeptember végi napokon közönséges gyilkosságok történtek Világoson. Csizmadia Sándor már nem Világos község lakója, bátrabban meri feleleveníteni az eseményeket. Szeptember 19-én a magyar egységek már visszavonultak a településről, amikor megjelentek a faluból elmenekült Maniu-gárdisták. Csizmadia édesanyja kiszaladt az utcára, hogy megnézze, mi történik. A románok figyelmeztetés nélkül agyonlőtték. Petcovici Teodor, a csendőr és a falu bírája vezette a románokat. Összefogdostak a faluból néhány magyar embert: Kiss Györgyöt, Herrlingéket, apát és fiát, Frajna Istvánt és fiát, apját, Csizmadia Sándort, két ismeretlen gyorokit. Csizmadia Sándor ennyiükre emlékszik. Kivitték a falu szélére, s agyonlőtték őket. A cigány drótot kötött a lábukra, úgy húzta be őket a vályogvető gödrökbe, s betemette őket egy földréteggel. A tettesek ráparancsoltak, hogy hallgasson az esetről, mert megjárhatja. Utólag azt hazudták a faluba bevonult, s a helyi lakosság elleni bosszúhadjáratot leállító oroszoknak, hogy géppuskát találtak a magyaroknál, de azt a fegyvert senki sem látta soha. Nem is volt fegyvere egyetlen civilnek sem. Petica Stefan volt a bíró, nagyon jól ismerte a település minden lakójának vagyoni helyzetét. Miután Csizmadia Sándort és feleségét lelőtték, azonnal elhajtottak tőlünk 56 merinói juhot, elvitték a kocsit és a lovat. Soha vissza nem adták, semmiféle papír nem készült a rekvirálásról. Hárman maradtak árvák: a 16 éves nővére, a 6 éves húgom ő, ifjabb és ő, ifjabb Csizmadia Sándor. Árvák és szegények. A gyilkosság után három nappal kiásta apja holttestét. Fehér ládakoporsóban eltemették. A gyilkosok lelkiismeret-furdalás nélkül hagyták, hogy egész az árvák szegények maradjanak. Később szüleinek sikerült tisztességes síremléket állítania: Itt nyugszanak CSIZMADIA SÁNDOR élt 45 évet és neje GIZELLA élt 34 évet. Hősi halált haltak 1944. szept. 23-án Nyugodjanak békében. A sír mellett a Frajna család meggyilkolt tagjainak síremléke, a Herrling család, István, az apa, illetve fia, a mindössze 16 éves György emlékműve. - Ferenczes István Székely apokalipszis címmel megdöbbentő dokumentumkönyvet közölt a Maniu-gárdisták garázdálkodásairól, a lefejezett, agyonlőtt áldozatokról, a megetetett magyar trikolórról. A vasgárdista, nacionál-kommunista ideológián nevelkedett többségiek a mai napig nem hajlandók elismerni a tagadhatatlan történelmi tényt. A magyarországi Sarusi Mihály Fekete- Zaránd címmel nemrég közölt sokkoló hatású kötetet az egykori történelmi Zaránd megyében a két világháború végén elkövetett gyilkosságokról. /Ujj János: "Hideg napok" Világoson. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 16./"

A Fehér-Körös vidékére utaztak a dévai helytörténeti kör tagjai. Jelenlegi román népessége ellenére a Mócföld történelme gazdag magyar vonatkozású eseményekben. A török időkben a Kőrösbánya felé vezető út kötötte össze Erdélyt Nagyváraddal. 1849-ben erre menekültek a piski csata sebesültjei, amikor a helyiek rájuk támadtak. Pusztafalu fogadója Mártonffy József római katolikus püspök és Barcsay Ábrahám költő emlékét őrzi. Brád, az Érchegység központja sokáig a tragikus sorsú Brády család székhelye volt. A család már 1784-ben, Horea felkelése idején is sokat szenvedett, a drámai fordulat mégis 1848. október 25-én történt. Ekkor a Kőrösbányára menekült nemesi család 19 tagját azzal hitegetve, hogy hazaszállítják, fegyvereiktől megfosztották s iszonyú kegyetlenséggel lemészárolták. Brádot szinte elhamvasztotta Horea felkelő serege. Kristyortól a Fehér-Körös völgyén le Arad megyéig minden magyar birtokot felperzseltek, s minden kézügybe került magyart felkoncoltak. A római katolikus és a református templom azonban megmenekült. Kőrösbánya határában, az út baloldalán két kőkereszt. Az egyik felújított, amelyre egy emléktáblát helyeztek az állítólagos renoválók nevével. Tulajdonképpen a legyilkolt Brády család valamikori sírját jelzi. Kőrösbányán van a XIV. században épült ferences templom és zárdaépület, valamint az új tetőzetű, XIX. században épült református templom. Kőrösbányán, Zaránd megye egykori székhelyén ma már alig vannak magyarok. Kristyort még Zsigmond király adományozta 1404-ben a Kristyori család ősének tartott Boaknak és fiának, Boalyának, albán eredetű vajdának. A templomot a római katolikus püspökség építtette a XIV. században a hegyvidék görögkeleti jobbágyai számára. A falfestményén Szent István király, Szent László király, illetve Szent Imre herceg láthatók. A Kristyori család által emeltetett református templom romos állapotban van. Harangját Dévára szállították. /Schreiber István/CH. A.: Helytörténeti túra a Fehér-Körös völgyében. = Nyugati Jelen (Arad), jún. 4./

A Hunyad megyei Rákosdon első ízben rendeztek falunapot. Batizán Attila református lelkész, a falunap fő rendezője szeretettel köszöntötte gyülekezetét. A szórványban a rákosdi közösség képes összetartó közösségként életben maradni. Az idei falunapra hivatalos volt minden életben lévő, Rákosdon szolgált lelkipásztor. A hajdani kórus ma már újjáéledt és gazdag repertoárral mutatkozott be az ünnepségen. Az önerőből felújított új gyülekezeti teremben egyházközségi kiállítást rendeztek, ezután következett Sándor Előd fiatal református lelkész könyvbemutatója. A hunyad-zarándi református egyházközségek történeti kataszterének egyelőre két kötete látott napvilágot. Rákosd a még nyomdában lévő harmadik kötetben szerepel. /GBR: Rákosdi falunap. = Nyugati Jelen (Arad), aug. 21./

Sarusi Mihály neve nem ismeretlen az aradiak előtt. A 1990-es évek elején, amikor végre megnyíltak a határok, újságíróként, MTI-tudósítóként gyakran járt Aradra és a megyébe, erős a kötődése ehhez a vidékhez. Bár Békéscsabán született, felmenői, kiterjedt rokonsága révén legalább félig kisiratosinak vallja magát, és ez írói munkásságán is meglátszik. Életművéből majdnem tíz “Arad megyei”, hat kimondottan “kisiratosi”. Éppen két évtizede jelent meg az egyetem, a budapesti ELTE kiadásában a Kisiratos helynevei c. kötetecske. A következő volt Kisiratos ragadványnevei (ELTE, 1992), azután újabb köteteken át (az egyik, a Szalbek-Iratos az Irodalmi Jelen Könyvek sorozatban jelent meg 2005-ben) mostanra elérkezzen a 6. kötethez, a Fő, hogy mögvagyunk /Szépírás Kiadó-Felsőmagyarország Kiadó, Miskolc/ címűhöz. Ezt és másik friss, Kaposvárott 2007-ben kiadott könyvét (Az mái labancokrúl) hozta el az elmúlt napokban Aradra és Kisiratosra. Mindkét alkalommal Réhon József ny. tanár mutatta be a köteteket. Az mái labancokrúl c. munka címlapján azt olvashatjuk: Kurta Miska levelei Zaránd vármegyéből. A könyv szellemes visszavágás a jelenkori baloldali magyarországi sajtó vezetőket ajnározó dicshimnuszaira. A könyv 127 Kurta Miska-levelében az 1990-es évek végének magyar belpolitikai életéről, baloldali politikusairól fest nem hízelgő képet a szerző. Annak idején (1995–98-ban) egy budapesti lapban jelentek meg ezek az írások az említett álnéven, Sarusi Mihályt, az MTI-s újságírót ugyanis kirúgták volna állásából, ha saját neve alatt közöl ilyen írásokat. A másik bemutatott kötet, a Fő, hogy mögvagyunk öt kisiratosi emberről szól. Egyikükről, Hodács Ágostonról (tudós katolikus pap, író) elmondták, hogy halálakor (1951) írói hagyatékát, jegyzeteit szekérre pakolva a fogyasztási szövetkezetbe vitték, s a papírokba évek múltán is élesztőt csomagoltak… Ki tudja, milyen értékek vesztek oda. A kisiratosi könyvbemutatón az Alma Mater Alapítvány a Wieser Tibor- emlékéremmel fejezte ki elismerését a szerzőnek. /Jámbor Gyula: Wieser Tibor-emlékérem Sarusi Mihálynak. = Nyugati Jelen (Arad), szept. 11./

Történészek az 1848–49-es Aradról
Akit érdekel 1848–49, közelebbről Arad és környékének szerepe a forradalomban és szabadságharcban és elment a Csiky Gergely Főgimnáziumban tartott ma délutáni előadásokra, értékes és érdekes előadásokat hallgathatott meg.
Bevezetőként Király András tanügyi államtitkár – maga is történész, a Szabadság-szobor Egyesület elnöke – az Aradi Magyar Napok keretében megrendezett történésztalálkozók történetéről szólva megemlítette: az 1999-es első után, amelyet a szabadságharc 150. évfordulója kapcsán rendeztek, a mostani a negyedik.
Elsőként Lehoczky Attila (Csiky Gergely Főgimnázium) Arad város polgáriasodásáról beszélt 1848-ig, a forradalom kitörésének évéig. Számos érdekes adattal illusztrálta, hogy – bár a város igazi polgári fejlődése a XIX. sz. második felében, vége felé bontakozott ki –, a kiindulópontnak tekinthető 1746-os évtől (Arad és Zaránd vármegyék összevonása Arad székhellyel) egy évszázad alatt 22 ezer lakosú, sok polgári intézménnyel és felépítménnyel rendelkező városként fogadta a forradalmat.
Dr. Bóna Gábor professzor (Miskolci Egyetem) a város és a vár 1848-as, a forradalom kitörésekor „rögzíthető” állapotából kiindulva tartott nagyon érdekes előadást az aradi erősség ostromairól, illetve ostromkísérleteiről, a szabadságharc aradi harcairól (a legjelentősebb az 1849. február 8-i összecsapás volt, amelynek során az Asztalos Sándor őrnagy és Bockó Dániel kormánybiztos vezette magyarok kiűzték a várost rabló Habsburg és szerb katonákat), végül a várőrségről készült érdekes összeírást is bemutatott.
Almási Gábor kisiratosi történelemtanár a világosi fegyverletétel körülményeiről, a szabadságharc utolsó csatáiról beszélt, előadásának második részében pedig a Kisiratoson 2009. augusztus 15-én a Szent György lovagrend hozzájárulásával felállított Világos-emlékműről és jelentőségéről beszélt, megállapítva: az életben tartja 1848 szellemét és lángját.
Jámbor Gyula
Nyugati Jelen (Arad)

Omladozó templomok földjén
Nem volt az erdélyi magyarság bölcsője, de még csak ringatója sem Brád vagy környéke, az egykori Zaránd megye jelentős központja, az Aranynégyszöget alkotó bányász települések egyik csúcsa. A városka neve hallatán, főleg ilyenkor, ősz tájékán a magyarságban igencsak szomorú emlékek elevenednek fel. Előbb Horea 1784-es lázadása, majd Avram Iancu 1848-as pusztítása hagytak gyógyíthatatlan sebeket az itt élőkben, pontosabban túlélőkben.
A Mócvidék Erdély azon része volt, ahol a magyarság mindig is kisebbségben élt; a nemesség tizedelése, majd kiirtása után szinte elhanyagolható arányban. A reformátusok ezen kisebbségen belül is kisebbségnek számítottak, és számítanak mindmáig. Brádon és környékén templomaik még állnak vagy éppen düledeznek, netán már rég eltűntek a föld felszínéről.
Bő másfél évszázaddal ezelőtt, a Brádra látogató Jókai Mór a következőket vetette papírra: „Én nem tudom, talán a mondák emléke okozta azt, de ilyen szomorú falut én sohasem láttam; olyan elhagyatott minden...” Pedig a nagy magyar mesemondó nem is a reformátusokra és templomaikra utalt.
Még álló templom
Mint annyi mindenben, ami a Mócvidék utóbbi évszázadaihoz kötődik, a városka nevének eredetében sincs egyetértés a történészek között. A románok egy 1585-ös okiratra hivatkozva a fenyőt jelentő brad szót tartják a városka névadójának. A magyarok Bethlen Gábor, 1610-ben keltezett levelét tartják az első hiteles dokumentumnak, ebben pedig a Fenyőfalva megnevezés szerepel. Egyesek egy 16. század eleji okiratról is tudni vélnek, ebben állítólag Fenyőpatak szerepelt. A lényeg, hogy a név a környék sudár, örökzöld fáiból ered.
A kistérség legnagyobb gyülekezete a tizenháromezer fős településen, Brádon található. A valamikor virágzó bányavárosban háromszáznál is több reformátust tartottak nyilván, mára ez a szám a tizedére zsugorodott. „Nem annyira a beolvadásnak, mint inkább a ’89 után beindult folyamatnak köszönhetően. Munkahelyek szűntek meg, családok vándoroltak el. Igaz, a brádi magyarok jelentős része jövevénynek számít, s aki tehette vagy nem volt más választása, hazaköltözött” – helyez képbe a lelkész, Lovász János. Még így is, míg egy évközi vasárnap mindössze ötön-haton kíváncsiak Isten igéjére, sátoros ünnepek alkalmával, akár harmincan is helyet foglalnak a legalább négyszáz éves, de lényegesen újabbnak tűnő templom padjaiban. Az épület „korkülönbsége” az 1784-es és 1848-as sérülésekből, de főleg az 1926 és ’28 közötti helyreállítási munkálatok szakszerűtlenségéből adódik. A román stílusban felhúzott templom eredetileg boltozott volt, de ezelőtt közel kilenc évtizeddel teljesen elveszítette műemlék jellegét. Ablakait, csillagos mennyezetét, szentélyét, boltív feletti feliratát és portikusát hozzá nem értő kezek teljesen megmásították vagy eltűntették. Még az eredeti, faragott kőlapokból álló padlózatot is eltávolították. Tornyát, ahol valamikor két harang is szólt, közönséges bádoglemezzel fedték át. Ennél már csak a lelki templom pusztulása lehet szomorúbb. „Nem tudom, hogy mikor kereszteltem utoljára – látja be a tiszteletes. – Hét-nyolc, de lehet, hogy kilenc vagy tíz éve.” A ma már két nyelven zajló temetéseken kívül más szolgálatra nemigen kap felkérést. „Csupán kétszer eskettem, vegyes párokat. A fordulattól errefelé csak ketten konfirmáltak. Hiába, aki nem beszéli a nyelvet, az nem konfirmál, s valószínűleg ortodox lesz” – világít rá a szomorú valóságra a lelkipásztor. Ha a gyermek a családban nem tanulja meg a magyar nyelvet, az iskolában már nem teheti. Legalább is nem Brádon vagy környékén. A szülőknek a 35 kilométerre fekvő dévai kollégium már messze van. És egyébként is: az „itt csak a román nyelvvel lehet érvényesülni” beidegződés hatványozottan él és lüktet más szórványvidékekhez képest is.
Pedig a templommal szemközti telken valamikor a református iskola állott. „Az apám is ide járt” – mutat az elgazososodott területre a gyülekezet egyik presbitere, Baráth Gusztáv Zoltán. A valamikori virágzó tanintézményt az egyház pár évvel ezelőtt potom összegért értékesítette. A szocializmus, de főleg az azt követő közel negyed évszázad annyira lepusztította az egykori impozáns épületet, hogy a brádi reformátusok már annak is örültek, ha valaki lebontja, elhordja, s még ad is érte valamennyi pénzt. „Nem volt mit tenni. Miután a kétezres évek elején az épületből kivonult az állami iskola, a polgármester cigányokat költöztetett be. Ne tudja meg, hogy mi maradt, pontosabban nem maradt utánuk!” – eleveníti fel az iskola végnapjait a lelkész.
Jóval az iskola lebontása előtt eltűnt az utca, ahol a tanoda és a szemközti templom állt. Pontosabban az utcának a neve, ami hosszú időn keresztül annak a Brády nevű nemes családnak volt hívatott emléket állítani, melynek tagjait előbb Horea lázadói, majd Avram Iancu hordái tizedelték. És milyen a sors… Az egykori patinás, az identitásukhoz ragaszkodó magyarok által ma is Brádynak emlegetett utca ma a Horea nevét viseli.
A 69 éves Baráth Gusztáv Zoltán egyike azon kevés reformátusnak, aki ’89 után nem állt tovább a mócvidéki magyarok számára nem éppen jó emlékeket őrző bányavidékről. Pedig megtehette volna, elvégre a háború legjavában, 1944-ben Budapesten született. „Nem mentem, mert annak idején az apám sem tette. Kristyoron született, s nyugodtan Pesten maradhatott volna, hisz ott ismerte meg az anyámat, ott vette el feleségül, ott születtem meg én” – mondja. Kettőjük szerelméből hat fiú és egy lány született, aki közül csak a lány hagyta el szülőföldjét Róma kedvéért, a fiúk egytől egyig Hunyad megyében maradtak. „Soha nem akartam innen elmenni. Csak azt szerettem volna, ha visszakapom a magyar állampolgárságom. De hiába írtam 2001-ben Dávid Ibolyának, válaszából csak azt tudtam meg, hogy mit miért nem lehet. De rá tíz évre, 2011. október 23-án, a magyar forradalom ötvenötödik évfordulóján letehettem az esküt” – mondja büszkén a legnagyobb Baráth-testvér.
Üres templom
Körösbányán, a valamikor szintén virágzó városkában, ahol az egyházközséget már 1634-ben keltezett okiratok is említik, ma már egyetlen református sem él. A gyülekezet utolsó papja, Biberauer Tivadar kerek száz évvel ezelőtt, 1913-ban mondott búcsút a Brádtól hét kilométerre fekvő településnek. Utána már csak beszolgáló lelkészek látták el a híveket – ameddig azok egytől egyig el nem távoztak. Trianon kegyetlenebb tudott lenni, mint a magyaráldozatot követelő 1784-es parasztlázadás és a hasonló következményekkel járó 1848-as felkelés. A körösbányai református templom – egy névtelenséget kérő németországi adományozónak és uniós forrásokra pályázó helyi román polgármesternek köszönhetően – az idő viszontagságai és az elnéptelenedés ellenére még így is áll. Az ezredforduló után sikerült újrafedni és csatornázni, nemrég még a templom külsejét kissé helyrepofozni. Új arculata akár megtévesztő is lehet. Belsejében nem csak az ima és az orgona némult el, a padokat is elvitték, és a teljes gyülekezet is kihalt. Az utolsó protestánsok leszármazottjai már nem is hívtak református papot őseik koporsója mellé. Ma már üres, bezárt, de kívülről szépen megcsinosított templom fogadja a látogatót. „Volt is gondom e miatt a leköszönt esperesünkkel, aki attól tartott, hogy ha az önkormányzat tatarozza a templomot, esetleg kezet tesz rá. Csakhogy az nem úgy megy, mint ’89 előtt” – mondja Lovász János. A félreértés abból adódott, hogy a községháza a püspökség és a beszolgáló lelkész tudta és beleegyezése nélkül vágott hirtelenjében a brüsszeli pénzek elköltésébe.
Romtemplom
A körösbányainál lényegesen nagyobb anyagi támogatás ráférne a kristyori templomra is, amelynek falait már csak a Fennvaló tartja össze. A 18. század közepén felhúzott hajlék mennyezete beszakadt, alapja megrogyott, tornya megingott, bútorzata Brádra került. Egyedül az „Isten dicsőségére, édesanyám, Mária Magdolna emlékére D. Kristyory János” feliratot viselő, 1906-ban öntött harang kong még ma is – a mintegy negyven kilométerre fekvő dévai Melite gyülekezeti ház falán.
Szomorú látvány bokorra, fára, mezei virágra úgy tekinteni ablakon keresztül, hogy te kint vagy, azok meg a templom belsejében zöldülnek. Isten, pusztulásra ítélt hajléka mellett már csak a sírok fejfái tanúskodnak arról, hogy a faluban magyar reformátusok is éltek. Bár az egyházi statisztikák szerint még mindig él három református a faluban, Lovász János határozottan állítja, hogy az utolsót ő temette el húsz évvel ezelőtt. Friss, koszorúkkal borított sírt mégis találunk. A fakereszt szerint az idén, 53 évesen elhunyt Bozsitz Monica Agnetáé, akitől az Antal és Gulyas család egy „Nu te vom uita niciodată!” feliratú koszorúval búcsúzott. „Igen, nagyon szomorú, hogy egy evangélikus templom ilyen sorsra jut” – töri meg a csendet a hátunk mögött felbukkanó, szakálas, ortodox pópának tűnő férfi. Miután megismerkedünk, kiderül, hogy ő valóban görögkeleti pap, aki egy közeli hegyvidéki templomból érkezett látogatóba. Mint jó pap, ő is tanul tőlünk valamit: amikor másodjára is evangélikusnak nevezi a romtemplomot, kiigazítjuk, mondván, hogy református templom az, amelyről jobbára már csak múlt időben lehet beszélni. „De, ha valami szépet is akarnak látni, meg kell nézni az ortodox templomot” – invitál az alig ötven méterre lévő Isten háza felé, de aztán eszébe jut, hogy kristyori kollégája még nem ért haza, és a 14. században épült gótikus, faerkélyes görögkeleti templom ajtaja hétköznap zárva van.
Már nem létező templom
Brád, 1758-ban elnyert önállósodásáig ahhoz a Ribicéhez tartozott, ahol a helyzet a köröspatakinál és a kristyorinál is rosszabb: itt már se templom, se hívek nincsenek. Pontosabban egy 94 éves, reformátusnak keresztelt magyar bácsi mégiscsak akad, aki a szentírásbeli tékozló fiún is túltéve, nyolc-kilenc évtizedes vargabetű után, a közelmúltban visszatért egyházához. „Egyik alkalommal, a brádi igehirdetés közben, egy számomra teljesen ismeretlen öregúrra lettem figyelmes. Istentisztelet után be is hívattam az irodába, ismerjük meg egymást. Bemutatkozott, majd tökéletes magyarsággal nekem szögezte a kérdést: Tiszteletes úr, maga hisz Jézus feltámadásába? Mert én nem! – vágta rá. Mondom neki, hogy én nem is ezt kérdeztem. Inkább arra voltam kíváncsi, hogy eddig hol volt, és hány éves. Amikor mondta, hogy a kilencvenen is túl van, elkértem a személyazonosságiját. Erre rám nézett és megkérdezte: Tiszteletes úr, ön hisz Krisztusba és nekem nem? Majd kilépett a kerékpárjához és behozta az iratait” – eleveníti fel a Bakcsi Lászlóval való első, nem mindennaposnak mondható találkozását Lovász János. A templom küszöbét hosszú évtizedek után átlépő öreg elmesélte, hogy azért nem konfirmálhatott, mert leszegényedett szüleinek nem tellett kosztümre, kopott ruhába pedig szégyellték az Úr asztala elé küldeni. Pedig akkor még Ribicén is állt az 1848-as gyújtogatást átvészelt, patakparti templom, aminek hajdanán az első sorát az a Ribitzei család foglalta el, mely újraindította a rómaiak által létrehozott, de a középkor feledésébe merült aranybányát. A Ribitzeiek Zaránd megye vezetésében is fontos szerepet kaptak, a család egyik sarja, Albert már 1603-ban főispáni tisztséget viselt. A Teremtő otthona a második világháború után tűnt el véglegesen a föld színéről; lebontása után, a szórványgyülekezet is kikopott a hunyadi egyházmegye nyilvántartásából. Annak az egyházmegyének az adattárából, ami a maga tizenhat anyaegyházközségével és kevesebb, mint tíz lelkészével a legkisebbik Erdélyben. n Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Arad-hegyalja egykéje
Egy idejében beindított szórványkollégiummal elejét lehetett volna venni annak, hogy 2015-ben egyetlen magyar házaspár egyetlen gyermeke tanuljon Arad-hegyalján magyarul. Szilágyi Aladár jegyzete.
Egyke – eredeti, népnyelvi jelentésben: testvér nélküli egyetlen gyermek. Etnoszportyáim alkalmával a „család egykéje” fogalmát kénytelen-kelletlen tovább bővítettem, a „falu egykéje” formában. – Méghozzá nem a legszórványabb szórványvidéken, hanem Kalotaszegen jártomban… Hogy mindez tovább fokozható, arra a minap döbbentem rá, amikor eszembe jutott, hogy ismét vessek egy pillantást szülőföldem, Arad-hegyalja vidékén a magyar nyelvű oktatás helyzetére. Első körutam alkalmával még szűkebb pátriám két településén: Pankotán és Gyorokon működött 1-4. osztályos összevont tagozat, másodízben tudomásomra jutott, hogy Pankotán „érdeklődés hiányában” megszűnt a magyar nyelvű oktatás. Ezért most az egyetlen, még működő gyoroki tagozat felől érdeklődöm. „Igen, mi még létezünk – tájékoztat Balta Emese tanítónő – a négy elemibe összesen öt gyermeket írattak be a szülők.” Elhallgat, majd mélyet sóhajtva hozzá teszi: „A legnagyobb gondom az, hogy négyen közülük vegyes házasságból származnak, előbb meg kell tanítanom őket a legelemibb anyanyelvi ismeretekre, hiszen otthon csak románul beszélnek. Egyetlen olyan tanítványom van, akinek az édesanyja is, az édesapja is magyar.” Mindezek hallatán pontosítom magamnak a tényállást: tehát a Fehér-Köröstől a Marosig húzódó vidék Árpád-kori alapítású településein egyetlen magyar anyától és magyar apától származó gyermek tanulja anyanyelvén a betűvetést… Köztudott, hogy a török világ elmúltával a 18-19. század folyamán a legutoljára felszabadított Zaránd, Arad vármegye és a Bánság alkotta régióban túlnyomórészt román és német (sváb) népelemek telepítésével pótolták a kipusztult, elmenekült magyar őslakosságot. A több évtizedes késedelemmel érkező magyarság – a 19. század végére felgyorsult betelepítése ellenére – mindvégig kisebbségben maradt. Ez a helyzet jellemezte Arad-hegyalja történelmi borvidékét is. Ennek ellenére a Zarándi hegyek alján meghúzódó kishaza fontosabb településein a magyarság száma jelentősen növekedett. A demográfiai robbanást követő 1910-es népszámlálás közel 60 ezer lelket írt össze, ebből 13.185 magyar a lakosság 22, mintegy hétezer főnyi német a lakosság 11,6 százalékát képezte. Egy évszázad elteltével a németség kivándorlása, a magyarság felgyorsult sorvadása következtében teljesen elszórványosodott vidéken svábok csak mutatóban maradtak, a magyarok lélekszáma pedig több mint tízezer fővel – 78 százalékkal – csökkent: Hegyalja 2584 magyarja napjainkban az összlakosságnak csupán az 5,4 százalékát képezi. Tanulságos összevetni az 1910-es és a 2011-es összeírás magyarokra vonatkozó adatait az öt legnépesebb településen. Borosjenő: 2564 – 788; Gyorok: 2039 – 633; Lippa: 3047 – 322; Pankota: 2508 – 441; Világos: 2185 – 232. Lippát és Világost 89,4 százalékkal, Pankotát 82,4 százalékkal kevesebb magyar lakja, mint száz évvel ezelőtt. A románok lélekszáma is mintegy 17 százalékkal apadt a régióban, a cigányság viszont feljövőben, a kétes értékű legutóbbi összeírás szerint is a lélekszámuk elérte a 11 százalékot. Az én gyerekkoromban szülőhelyemen, Pankotán, Lippán is, Gyorokon is volt internátus, a bentlakásos intézményrendszer a környező falvak maradékát is begyűjtve 1-7. osztályos magyar tannyelvű iskolákat működtetett.
Számomra a legérthetetlenebb a máiglan magyar szempontból legnépesebb Borosjenő esete, ahol évtizedek óta szünetel az anyanyelvű oktatás.
Akkor számolták fel, amikor még körülbelül 1400 magyar lakta a várost. Mentségükre szóljon, hogy Vajda Sándor doktorék immár húsz esztendeje megrendezik a város szülöttéről, Horváth Béláról elnevezett szavalóversenyt (kapcsolódó riportunk itt - a szerk.), ahol anyanyelvükön alig beszélő gyerekek is magyar verseket mondanak; az is mentség, hogy egy volt katolikus lelkésznek hála működik a fakultatív anyanyelvoktatás. (Szívet melengető hír: a Fehér-Körös völgyi Borossebes városában, ahol 1910-hez képest tizedannyi magyar – 130 lélek – él, egy varrónő hétvégeken magyarul foglalkozik a gyerekekkel, óvodás korúaktól a nyolcadikosokig…)
Meggyőződésem szerint egy idejében beindított szórványkollégiummal elejét lehetett volna venni annak, hogy 2015-ben egyetlen magyar házaspár egyetlen gyermeke tanuljon Arad-hegyalján magyarul.
erdelyiriport.ro