"Az idegenek romániai tartózkodásának törvénytervezetéről szóló szenátusi vitában /az idegeneknek 24 órán belül be kell jelentkezni/ márc. 7-én Buchwald Péter megkérdezte, miért nem került a tervezet az emberjogi bizottsághoz. Akadtak szenátorok, akik kevésnek tartották a megszorításokat. Ion Coja agrárpárti szenátor félórás fejtegetésbe kezdett arról, hogy a romániai magyarság nem egységes. A székelyek kipusztulófélben vannak, csak néhányezren vallják magukat székelynek, velük szemben pozitív diszkriminációt kell alkalmazni. A másik réteg a gyarmatosítóké, akik a Monarchia idején, illetve a Horthy-időszak négy évben telepedtek meg Erdélyben, továbbá a Groza-kormány idején befogadtak 200 ezer jugoszláviai menekültet, állította. Gheorghe Dumitrascu szenátor megkérdezte, milyen törvényes keretek között látogat ide márc. 15-én 15-20 ezer idegen egy "nem-baráti országból" idegen zászlókkal ünnepelni. Szerinte márc. 15-e gyásznap a románok számára, mert a magyarok megöltek 15-40 ezer románt. A szenátor nem beszélt Nagyenyed és Zalatna szabadságharc alatti pusztulásáról, a dél-erdélyi falvak magyar lakosságának kiirtásáról. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 9./ "

"A román sajtóban több támadó cikk jelent meg a Vasvári Pál-emlékmű felállítása miatt. Eugen Goia szohodoli ortodox pópa a gyulafehérvári Unirea lapban "A Mócföldön, Kőrösön a magyar politikusok által felállított emlékművet nem tűri el a föld" címmel égig magasztalta a mócok vezéreinek tetteit, Horea. Closca, Crisan, Avram Iancu érdemeit, majd Vasvári Pált és hadseregét ócsárolta. Szerinte az emlékmű merénylet a román nép valódi történelme ellen. Valójában 1848-ban ezen a vidéken Abrudbánya, Zalatna, Magyarigen, Boroskrakkó, Verespatak, Sárd nagyszámú magyarságát halomra gyilkolták - nem Vasvári csapatai. Egyetlen éjszakán, 1849 januárjában Nagyenyed 700 védtelen magyar lakosát ölte meg Axente Sever csapatával, Avram Inacu katonái a védtelen Felvincet felperzselték, magyar lakossága földönfutó lett. Axente Severről városnegyedet, iskolát neveztek el, majd 1993-ban szobrot emeltek Nagyenyeden, gaztettei színhelyén. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 3./ A Vasvári Pál-emlékművet júl. 9-én állították fel Kőrösfőn: 1412. sz. jegyzet."

Megtörtént a gyalázat: Funar az egykori postafogadó falára, a valaha ott megszállt Petőfi emléktáblája alá hatalmas bronz emléktáblát helyeztetett, amelyen a vérvád olvasható: 1848-ban a magyarok 40 ezer román gyilkoltak le és 239 falut fölégettek. Honnan valók ezek az adatok? Legalább olyan légből kapottak, mint Francisc Pacuriaru tíz éve világgá kürtölt állítása: 1940 és 1944 között a magyar hatóság emberei 400 ezer észak-erdélyi román gyilkoltak meg. Arra viszont vannak adatok, hogy Nagyenyedre és Zalatnára betörő románok 1849-ben 700-700 magyar megöltek, hasonló vérengzést rendeztek Magyarigenben és máshol is. Az osztrák katonai kormányzat összeírta a magyar rögtönítélő bíróságok által halálra ítéltek számát: a szabadságharc folyamán 6112 személy, közülük 5405 román, 310 szász, 309 magyar és 93 más nemzetiségű volt. Sehol sincs nyoma román tömegek meggyilkolásának, illetve falvaik fölégetésének. /Halász Anna: Áldozatokról. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 4./

Egyed Ákos történész reagált arra a képtelen vádaskodásra, amelyet Funar emléktáblába foglalt, hogy az 1848-as szabadságharc idején a magyarok 40 ezer román megöltek és 2400 román faluból elhurcoltak románokat. 1848-ban nem is volt 2400 román falu, mert a székely és száz falvak, a magyar és vegyes lakosságú falvak levonandók a települések számából,az adat tehát képtelen. A szász hatóságok 1850-ben összeírták a román veszteségeket. Ebben 6200-6400 személy szerepel. Ezt az adatot fogadta el Baritiu ismert román történész is. Mit veszített a magyarság? Ha összeadjuk a nagyenyedi, abrudbányai, zalatnai stb. polgári lakosság elleni vérengzések áldozatait, akkor a hatezernek többszöröse jönne ki! /B. Kovács András: Mit szólna hozzá Baritiu? Bronzba öntött előítéletek nyomában. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 23./

Illyefalván tavasszal szórványkutatási tanácskozást tartottak. A tanácskozáson elhangzottak Bodó Barna szerkesztésében megjelentek Jelen és jövő a szórványkutatásban címmel. A Szabadság részleteket közöl a tanácskozás anyagából, a szórványok kialakulásáról szóló részből, amely visszapillant a magyar történelmi múltra. Az erdélyi magyarság első nagy pusztulását az 1241-es tatárjárás okozta, majd a pestis. A XIV. században kezdtek nagy tömegben betelepedni a románok. II. Rákóczi György lengyelországi hadjárata idején, 1657 és 1661 között török és tatár hadak egész összefüggő területeken kipusztították a magyarságot. A Horea-felkelés Hunyad, Alsó-Fehér, Torda és Kolozs megyére terjedt ki, a jelszó sok helyütt a magyarok likvidálása volt. Horea emberei 173 magyar falut pusztítottak el, elpusztult Zaránd megye magyarságának jó része, Zalatna vidékének, Ribice, Abrudbánya, Verespatak vidékének magyarsága. Az 1848-as szabadságharc idején egész vidékek magyarságát ölték meg. 1848 október 17-én kezdődött Alsó-Fehér megyében a támadás a magyar települések ellen, azután következett Aranyosszék, Zaránd megye, Kolozs és Torda megye. Egyedül Zalatnán 700 magyart öltek meg a román népfelkelők, november végén Zentelkét és Kalotaszentkirályt égették fel. 1849. januárjában Nagyenyeden legkevesebb 600 magyart öltek meg az Axente és Prodan vezette román csapatok. Nagyenyed majdnem teljesen leégett. A szabadságharc idején mintegy 9-10 ezer magyart öltek meg román csapatok. A magyar hatóságok megkezdték az emberöléssel, gyújtogatással gyanúsított románok összeszedését, bírósági ítéletekkel vagy anélkül mintegy 4500 román vesztette életét. - Trianon után hatalmas tömegek kivándoroltak, ugyanez történt a második világháború után is. /Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./ Szórványtanácskozás Sepsiillyefalván márc. 22-24-én: 470. sz. jegyzet.

"Bethlen Könyvtár /Nagyenyed/ jún. 6-7-én tudományos rendezvénysorozattal emlékezett a könyvtár létrejöttének 375. évfordulójára. Az erdélyi könyvtárak a tudomány szolgálatában című szimpóziumon Ambrus Hedvig, dr. Deé Nagy Anikó, Spielmann Mihály /Teleki Könyvtár munkatársai/, Olosz Katalin /Marosvásárhely/, Újvári Mária /Kolozsvár, Egyetemi Könyvtár/, Sipos Ibolya /Batthyaneum, Gyulafehérvár/ és Roth András Lajos /Dokumentációs Könyvtár, Székelyudvarhely/ tartott előadást. A részvevők megismerkedtek ezzel a vidékkel, Gyulafehérváron a Batthyaneum kincseivel, értékes könyveivel, majd a székesegyházzal, Alvincen felidézték a történelmet, Marosilyén Bethlen Gábor ma is álló szülőházán koszorút helyeztek el. Visszajövet Ompolyosgyepűn az 1848. okt. 24-én a románok által meggyilkolt, Zalatnáról menekülő 700 ártatlan magyar tömegsírjánál megálltak, az obeliszk előtt, Sárdon, Boroskrakkón, Marosszentimrén a református lelkek nélkül maradt, málladozó templomok előtt, Magyarigenben Bod Péter síremléke előtt, az ezer férőhelyes, de ma már csak hat református lelket befogadó templom előtt és mellette az állandó Bod Péter-kiállítást tekintették meg. /Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 17./"

Funar polgármester 1996-ban bronztáblát állíttatott fel Kolozsváron a Petőfi Sándor ottjártát megörökítő emléktábla mellé, rávésetve azt a hazugságot, hogy az 1848-as szabadságharcnak 40 ezer román áldozata volt. A Magyar Közéletben Csetri Elek történész nyilatkozott az áldozatok valódi számáról. Ennek a valótlan adatnak Avram Incu a kiötlője, aki a császárhoz írt beadványában szerepeltette ezt a légből kapott lélekszámot. A magyar történészek közül Egyed Ákos számította ki a meglévő dokumentumok alapján, hogy Erdélyben 1848-49-ben körülbelül 18 ezer ember halt meg, közülük 10 ezer magyar volt. A románok kegyetlenkedéseiről viszont vannak adatok. Kisenyeden egy udvarházban a románok 200 magyar gyilkoltak meg, a Zalatnáról menekülő magyarok közül 650-et. A Fehér megyei Krakkó katolikus templomába menekült 297 magyart halomra ölték a románok. /Szilágyi Aladár: hazudik a bronztábla. = Bihari Napló (Nagyvárad), ápr. 18./ A hivatkozott interjú: Horváth Arany: Százötven esztendős ellenségkép. Emléktáblák és történelem. = Magyar Közélet (Kolozsvár), márc.

"Vasile Soporan Kolozs megyei és Ioan Rus Fehér megyei prefektusok, valamint Ioan Jelev környezetvédelmi minisztériumi államtitkár részvételével tárgyaltak febr. 20-án Tordán az Aranyos folyón történt környezetszennyezésről. A verespataki, zalatnai és aranyosbányai bányavállalatok képviselője kijelentette, az Aranyos nehézfémekkel való szennyezése ellen 2002-ig nincs ellenszerük, akkorra várható ugyanis, hogy korszerű berendezéseket vásárolnak a bányakitermelés számára. Ioan Rus prefektus a szennyező vállalatok bezárását nem tartotta reális megoldásnak, mivel az intézkedés munkanélküliséget váltana ki. Rus modern, környezetbarát berendezések felszerelése mellett kardoskodott. /Tóbiás Zoltán: Környezetvédelmi kerekasztal Tordán. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 21/"

"Zalatna Magyarország két volt miniszterének születési helye, itt született Lukács Béla, kereskedelemügyi miniszter 1847-ben és Lukács László pénzügyminiszter 1850-ben. Zalatnán szept. 29-én ökumenikus istentisztelet keretében megemlékeztek a néhai Lukács Béláról, aki sokat tett Zalatnáért: a Gyulafehérvár-Zalatna vasútvonal építésével a várost bekapcsolta a vasúthálózatba, megépíttette az almási utat, létrehozta a kőfaragó ipariskolát. A Mária-Valéria híd építése is az ő nevéhez fűződik. - Zalatnán 1896-ban emeltek emlékművet, amelyet az út javításakor 1995-ben ledöntöttek. Most újra látható restaurálva a református templom mellett, Gyulafehérvártól 10 km-re, Zalatna felől jövet az 1848. október 23-i vérengzésben 700 meggyilkolt magyar áldozatnak (köztük Lukács Béla szüleinek és öt testvérének) állított obeliszk. Az ünnepségen és a koszorúzáson részt vettek az ügy támogatói, köztük Kovács Jenő, a Vas megyei Közútkezelő KHT igazgatója, Feist György levéltáros, volt szombathelyi alpolgármester, Rácz Levente, az RMDSZ Fehér megyei ügyvezető elnöke, Vetési László, az erdélyi református egyházkerület szórványügyi előadója és mások. /Megemlékezések az Ompoly völgyében. = Vasárnap (Kolozsvár), okt. 20./"

"Sógor Csaba szenátor szept. 30-án a parlamentben politikai nyilatkozatot mondott el. Az utóbbi időben sok szó esett a magyar szabadságharc 13, Aradon kivégzett, vértanú tábornokáról és a román állam kormányának határozatával annak idején ledöntött szoborcsoport visszaállításáról. 1848-ban a birodalom egynémely népcsoportját talmi ígéretekkel úgy tévútra lehetett vezetni, hogy átállt az elnyomó hatalom oldalára. Képtelen állítás 1848/49-ről a 40.000 román halott és mintegy 100 ortodox pap. Hol van ennek a rengeteg áldozatnak a közös sírja? A korabeli történeti munkák nem tudósítanak a "lemészárolt" román áldozatok tömegsírjairól. Tudunk viszont zalatnai, abrudbányai, enyedi tömegsírokról és azok jelölt emlékhelyeiről. Az Ompoly völgyében, Priszákán egy emlékoszlop jelöli azoknak a lemészárolt gyermekeknek, asszonyoknak és férfiaknak a tömegsírját, akik a hegyekből lezúduló román "felkelők" áldozatai voltak. A felirat csak ennyi: PAX, vagyis béke. Az 1848-49-es szabadságharc ideje alatt a korabeli emlékezet szerint 8000-re tehető azon áldozatok száma, akik Erdélyben életüket vesztették. "Százötven év török uralom alatt, soha sem kényszerültünk arra, hogy "közös rendezvényen" emlékezzünk meg halottainkról." "Őszintén remélem, hogy nem kell 400 évnek eltelnie ahhoz, hogy közösen, indulatok nélkül emlékezhessünk meg, magyarok és románok azokról a hősökről, akiknek az aradi Szabadság-szobor állított örök emléket." /Politikai nyilatkozat. Elmondta: Sógor Csaba szenátor. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), okt. 2./"

"Szórványközpontot épít Gyulafehérváron a református gyülekezet amerikai és holland támogatással, a magyarságtudat ápolása és erősítése céljából. A 2001 óta készülő, mára már tető alatt álló létesítményben kap helyet egyebek mellett a Bod Péter Alapítvány. Az otthonban helyet kapó könyvtárat, tanácstermet és szállást ökumenikus célokra is felhasználják majd.Az elmúlt évben a Vas megyeiekkel közösen helyreállították az Ompolygyepű határában álló 1848-49-es emlékművet, az Almás völgyében találhatót pedig leköltöztették a zalatnai református templom elé. A fehérvári magyarok mindezzel annak a Lukács Béla néhai magyar pénzügyminiszternek is emléket állítottak, akinek az 1849 tavaszi vérengzés során öt testvérét és szüleit gyilkolták le a felbőszült románok, és akit egyévesen almásvölgyi román dajkája mentett meg, mondván: "Az én gyermekem, ne bántsák!" Hálából a gyűlölet helyett nyitást és közeledést hirdető, miniszterré lett Lukács Béla megépíttette a Gyulafehérvár-Zalatna kisvasutat, valamint az egykori román dajkájának szülőotthona felé vezető almásvölgyi utat. Az összefogás másik példája a református templom felújítása. A New York-i magyar egyesület támogatásával sikerült teljesen felújítani az 1970-es és 1975-ös árvíz után kétszer is károsult templomot, amelynek karzatán valószínűleg 1765-ben festett virágmintás kazettákat találtak. Gyulafehérváron egyre gyakoribb a különböző felekezetű magyarok együttműködése. Amikor tavaly a gróf Mailáth Gusztáv Károly Kisszeminárium fennállásának 250. évét ünnepelték a római katolikusok, a református gyülekezet segített elszállásolni a vendégek egy részét, egy éve pedig a város különböző felekezetű magyarjai egymás templomában vettek részt imahetes ökumenikus istentiszteleteken, szentmiséken. Gyulafehérvár 70-80 ezer lakosából közel 1500 magyar, ebből majdnem 700 római katolikus, és valamivel több mint 400 református. Pár százan már nem tartoznak egyik felekezethez sem. /Benkő Levente: Aki diófát ültet, unokát vár. Szórványközpont épül Gyulafehérváron. = Krónika (Kolozsvár), dec. 9./"

1849. január 8-án az Axente Sever és Prodan Simion muzsnaházi pópa vezette román sereg megrohanta a védtelenül hagyott Nagyenyedet, és lemészárolta a védtelen magyar lakosságot. A martalócok nemcsak Nagyenyeden, hanem szerte a megyében meggyilkoltak magyarokat, öregeket, gyerekeket és nőket. A vérengzés január 11-ig tartott. A vérfürdő áldozatainak tömegsírja a várfal tövében található. Az első megemlékezést 1998-ban tartották, és azóta a nagyenyedi magyarság január 8-án mindig fejet hajt az áldozatok emléke előtt. Eddig a református templom nyújtott otthont az ökumenikus istentiszteletnek, idén a római katolikus istenháza vette át ezt a szerepkört. /N. T.: Megemlékezés Nagyenyed pusztulásáról. = Nyugati Jelen (Arad), jan. 12./ Rácz Levente, Fehér megyei RMDSZ-elnök bízik abban, hogy eljön annak is az ideje, amikor majd a templomfalakon kívül lehet beszélni e szomorú eseményekről Nagyenyeden. Egyelőre még nem érett meg Nagyenyed arra, hogy szembenézzen ezekkel a dolgokkal. /Sz. Cs.: Nagyenyed fekete vízkeresztje – 1849. január 8. Főhajtás a mártírok előtt. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./ Rácz Levente beszédében felidézte a történteket. Az 1848. szeptember 16-i balázsfalvi gyűlésen a románság képviselői – miután a császár megengedte fegyverkezésüket – külön nemzetőrség állítása mellett voksoltak. Ezt követően sorra végigpusztították Alsófehért, az akkor legtöbbet szenvedett vármegyét, és ezen belül Hegyalja magyar lakossággal rendelkező számos települését: Zalatnát, Magyarcsesztvét, Magyarigent, Búzásbocsárdot, Borosbocsárdot, Sárdot, Krakkót, Benedeket, Borbándot, Koslárt, Harit, Asszonynépét, Forrót, Nagylakot, Marosújvárt és Felvincet. Axente Sever parancsnoksága alatt ezen települések nagy részében a magyar közösségeket majdnem teljesen kiirtották. A nagyenyediek jelentős része ekkor nem tartózkodott a városban: a férfiak jelentős része a honvédségnél szolgált, a nők egy része elmenekült Kolozsvárra , a kollégiumban az oktatás szünetelt. Becslések szerint mégis kb. 4000 fegyvertelen ember maradt a városban, többnyire öregek, nők és gyermekek. A magyar lakosság egy része túlzott bizakodást mutatott, mert nem hitték, hogy a szelíd román emberek, akikkel addig együtt éltek, képesek legyenek őket lemészárolni és kirabolni. 1849. január 8-án Axente Sever feleskette embereit, hogy kő kövön nem marad Nagyenyeden. Prodan biztosította a város elöljáróit, hogy nincs szándékukban bejönni a városba, a polgárok maradjanak nyugodtan házaikban, és térjenek nyugovóra. Ezt követően indultak el a románok. Felgyújtották a házakat, nőket, gyerekeket és öregeket is öltek. A város magyarságának egy része a minorita rendházba és a katolikus templomba menekült, de hiába, őket is megölték. Az áldozatok száma kb. 800-ra emelkedett. /Részletek Rácz Levente ünnepi beszédéből. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 14./

Fehér megyében egyes templomokról már csak múlt időben lehet beszélni. Ilyen az orbói templomrom, a marosszentimrei templom, valamint az alvinci templom romos maradványa. Magyar lélekszám nélkül maradt továbbá Boroskrakkó impozáns temploma, az omladozó sárdi templom, s csekély lélekszámot fogad falai közé a magyarigeni és zalatnai református templom, az abrudbányai római katolikus és református templom, valamint a bizonytalan sorsú verespataki református, római katolikus és unitárius templom is. Mindezek mellett jelenleg Abrudbánya unitárius templomának sorsa a legtragikusabb. Az elmúlt évek során az RTV magyar adása is foglalkozott e templom áldatlan sorsával. Mugurel Sarbu Fehér megye prefektusa megállapította, hogy az életveszélyes főtéri épületet le kell bontani. Györfi Dénes ezért ismétli Reményik Sándor szavait: „Ne hagyjátok a templomot!", meg kell védeni mindazt, ami még talpon áll. /(Györfi Dénes): Egy unitárius templom végnapjai. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 26./

Abrudbánya egy a kietlen, roskatag, pusztulásra ítélt kisvárosok közül. Szinte hihetetlen, hogy Abrudbánya – Verespatakhoz, Zalatnához hasonlóan – az erdélyi aranykitermelés legfontosabb központjaihoz tartozott. A város lendületes fejlődése az egymást követő pusztítások miatt mindannyiszor megtört: 1784-ban a Horea, Closca és Crisan vezette parasztfelkelés lázadói dúlták fel a várost, 1848-ban pedig Avram Iancu seregei mészárolták le a magyar lakosság nagy részét, porig égetve a települést. Erről a kolozsvári unitárius püspökség tulajdonában lévő abrudi Aranykönyv tanúskodik. A kiegyezést követően ismét fölpezsdült a magyar élet a városban. Az 1900-as népszámlálás szerint a város lakossága 3341 fő volt, ebből 1921 volt a román és 1246 magyar. 1992-ben 4820-ra növekedett a város lakossága, 4653 román mellett már csak 140-en vallották magukat magyarnak. A népszámlálási adatok szerint ekkor 72 római katolikus, 57 református és 11 unitárius volt. A főtéren három magyar templom áll: a katolikus, az unitárius és a református. Az unitárius templom romokban hever. A harangokat sikerült megmenteni: az egyik Tordaszentmihályra, a másik a nagyenyedi unitárius templomba került. /Székely Kriszta: Unokái még látták. Lebontásra vár Abrudbánya unitárius temploma. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 3./

Fehér megye területén a kormányhatározat értelmében három újabb vasútvonalat /Alkenyér-Kudzsir, Gyulafehérvár-Zalatna és Balázsfalva-Parajd/ fenyeget a felszámolás veszélye. Ez a döntés csak nehezíti az érintett városok és egyéb helységek siralmas gazdasági, szociális állapotát. Négy évvel ezelőtt az Erdélyi Érchegységet átszelő Torda-Abrudbánya vasútszakaszt szüntették meg. /Három vasútvonal végnapja. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 15./

A hívek nélkül maradt abrudbányai unitárius templom végnapjait éli. A napokban, a gyulafehérvári Unirea című napilap fölháborodással tapasztalta, hogy nem az ortodox, hanem három magyar – római katolikus, református és unitárius – templom uralja Abrudbánya főterét. A lap szerint őket illeti meg a mindenkori történelmi elsőbbség, s ama városszéli ortodox templomnak kellene a főtéren elhelyezkednie. Az unitáriusok beleegyeztek a templom lebontására, viszont magát a területet nem engedik ki a kezükből. A polgármester még a nagyenyedi és szamosújvári börtönlakóknál is próbálkozott, de ők sem vállalják Isten házának a lebontását. Amennyiben lebontják, akkor Fehér megye magyar történelmének feketelistájára: Boroskrakkó, Sárd, Magyarigen, Verespatak, Alvinc, Marosszentimre, Zalatna, s egyéb magyar pusztuló helységek mellé odakerülhet a pusztulásra ítélt unitárius temploma által Abrudbánya is. /Bontjuk vagy renováljuk? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 3./

Augusztus 20-án a Fehér megyei magyarok már harmadízben ünnepelték Szent Istvánt a szórványok szórványában is legelhagyatottabbnak számító települések templomaiban. Marosszentimre és Magyarigen után az idén Verespatakra zarándokolt a mintegy 150–200 fős csoport. Az ünneplő csoportban Marosújvárról, Nagyenyedtől Torockóig, Székelykocsárdtól Küküllővárig képviseltették magukat Fehér megye magyarlakta települései. Verespatakon az unitárius templomban tartották az ökumenikus istentiszteletet. Verespatakon ma már csupán 22 lelket számlál az unitárius közösség. A megemlékezést színesebbé tették a közbeiktatott kórusszámok, szavalatok. Ezután a megjelentek átvonultak a közeli római katolikus templomba, melynek plébánosa ismertette annak történetét. A megfogyatkozott számú, de hűséges híveinek két nyelven hirdeti Isten igéjét. A továbbiakban Székely Emma, nyugalmazott verespataki tanítónő beszélt a két személyre apadt református „gyülekezetről”, majd bemutatta a magára hagyott kis templomot. A zalatnai református templom meglátogatását követően (melynek évtizedekig Gruzda János festőművész volt a lelkésze) tovább indultak, hogy az ompolygyepüi tömegsír közelében mementóként álló PAX feliratú emlékműnél elhelyezzék az emlékezés koszorúját. /Józsa Miklós: Verespatakon ünnepelt Fehér megye magyarsága. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 23./

Gyulafehérváron működik a II. Rákóczi Ferenc Gyülekezeti Ház, amely 2004. augusztus 15-i felavatása óta számos kulturális rendezvénynek adott helyet. Jelenleg Legendi Géza zalatnai festőművész kiállítása tekinthető meg. A művésznek tárlatai voltak Nagybányán, Gyulafehérváron, Zalatnán és Franciaország több városában. /Takács Ildikó: Vendégeket vár a II. Rákóczi Ferenc Gyülekezeti Ház. = Nyugati Jelen (Arad), dec. 7./

Renate Weber és a Nyílt Társadalomért Alapítvány nyilvánosan tiltakozott a verespataki bányakitermeléssel kapcsolatos tervek miatt, mivel úgy vélik: a kifejtés hatással lenne a környezetre, valamint a térség kulturális létesítményeire – tájékoztatott Weber asszony. Ez az állásfoglalás válasz John Aston, az RMGC alelnökének levélére, aki felszólította a szervezetet, mondjon véleményt a befektető által közzétett környezeti hatástanulmányról. Az RMGC szándékai ellen tiltakoztak még a legfontosabb romániai vallási felekezetek képviselői és a Román Akadémia tagjai is. Traian Basescu, megválasztása előtt, 2004. októberében „szükségesnek” vélte a verespataki bányakitermelés megvalósulását. Kijelentését azzal indokolta, figyelembe kell venni az abrudbányai és zalatnai nagy mértékű munkanélküliséget. Habár azóta eltelt két év, s közzétették a környezeti hatástanulmányt, az államfő még mindig nem közölte végleges álláspontját ez ügyben. /Verespatak ellen tiltakozik a Nyílt Társadalomért Alapítvány. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 28./

Ökumenikus istentisztelettel és koszorúzással emlékezett 2007 első vasárnapján Nagyenyed lakossága az 1849. januári 8-i gyászos eseményekre, amikor 800 védtelen magyar gyermek, nő és idős polgár esett áldozatául az öldöklésnek. Az Árpád-házi Szent Erzsébet plébánián Pópa Tibor református, Sándor Botond unitárius lelkészek, valamint Rácz Levente megyei RMDSZ-elnök mondott megemlékező beszédet a 158 évvel ezelőtti eseményekről, azok áldozatairól, majd megkoszorúzták a várfal melletti sírok fölé emelt emléktáblát. A Zalatna, Abrudbánya, Verespatak, Magyarigen, Sárd mintegy 5000 magyar lakosát áldozatul szedő vérengzés visszafordíthatatlanul idézte elő az elszórványosodást. /Nagyenyed pusztulásának emléke. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 8./ Nagyenyedet földig rombolták, kirabolták, értékeit elpusztították. Axente Sever azt hirdette, hogy három nap alatt hamuvá teszik az egész várost. Úgy lett! Nagyenyeden kívül Nagylakon, Sinfalván és sok más településen zajlott még a magyarok kiirtása. Felfegyverzett hordák védtelen civileket, nőket, gyermekeket és öregeket öltek meg. /Bakó Botond: Másfél évszázados mártíromság a Maros menti Athénban. A szabadságharc áldozataira emlékeztek Nagyenyeden. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 10./

Az 1848-as szabadságharc idején a románok vérengzése sok magyar áldozatot követelt. Kisenyeden 140 magyart mészároltak le. Andrei Saguna román ortodox püspök körlevelében felszólította híveit, fegyverkezzenek fel. 1848 októberében Gerendkeresztúron meggyilkolták a környéken összegyűjtött 200 magyar nemest, Kocsárdon 60 magyart mészároltak le, méghozzá – miként Domokos Pál Péter írta – „oly kegyetlen vandalizmussal […], hogy a jegyző családjának három tagja, látva a borzalmakat, fölakasztotta magát”. Október 23-án pedig Zalatna mellett játszódott le az addigi legborzalmasabb esemény. Kacziány Géza Magyar vértanúk könyve – Alsó-Fehér megyei tömegmészárlás című könyve szerint Zalatnán Petre Dobra kiadta a jelszót, hogy a magyarokat le kell gyilkolni. „Vadállati kínzásokkal ölték meg a védteleneket. Némely magyar férfi, nő és gyermek húsz-harminc sebet is kapott, s még élt; mások a fájdalomtól megtébolyodva, meztelenül futkostak, a hörgés, a sikoltás, rémes kiáltozás a fegyverek ropogásával vegyült, s mindaddig tartott, amíg a szerencsétlenek mozogni bírtak. ” A vérengzés folytatódott, Borosbocsárd, Sárd, Magyarigen, Boroskrakkó, Körösbánya, Topánfalva, Hegyalja, Borbánd, Kis- és Nagyhalmágy következett. Egyedül Balázsfalva körzetében 1848 októberének legvégén már 400 halottat emlegetnek a források. (A magyar áldozatok számát csak ebben az időszakban és csak ebben a megyében 2000 és 2500 közé teszik óvatos becslések.) Mindennek híre eljutott az ekkoriban mintegy hatezer lakosú, színmagyar iskolavárosba, Nagyenyedre is. Negyvenkilenc januárjának első napjaiban alig több, mint a lakosság fele tartózkodott ott: a helybéli férfiak nagy része a honvédségnél volt. 1949. január 8-án Axente Sever vezetésével felfegyverzett román csapatok rárontottak a város védtelen magyar lakóira. Szörnyű kegyetlenséggel gyilkolták az embereket, a házakat felgyújtották. A minorita rendházba menekült 300-400 nőt és gyermeket meztelenre vetkőztetve kihajtották a piactérre, és végignézték, hogyan fagynak meg a mínusz húsz fokos hidegben. Kisgyermekeket lábuknál fogva vertek a falhoz, az anyja keblére borult csecsemőt, a férje tetemét testével védelmező asszonyt dárdákkal, lándzsákkal szögezték szeretteik testéhez. A nemi erőszak, a rablás mindezek kísérője volt. A vérengzés egészen január 17-éig tartott, a rettenetes hidegben a hegyek közé menekültek után folytatódott az embervadászat, és több környező települést is elpusztítottak. Nagyegyeden leégett a 33 ezer kötetes könyvtár, az éremgyűjtemény, az erdélyi református püspökség és a megye levéltára. A halálos áldozatok számát egyesek 700-800-ra, mások ezerre teszik. Azonban ha azt vesszük, hogy hiteles források szerint körülbelül kétezren menekültek a hegyekbe, s nagy részük a körülmények és a napokig tartó üldözés miatt nyilván elpusztult, a szám megduplázható. Dél-Erdély és Nagyenyed magyarsága a mai napig nem heverte ki az 1848–49-es magyarirtások következményeit: az etnikai arányok döntő mértékben megváltoztak, sok falu egyszerűen kihalt. Ma Nagyenyeden a kollégiummal szemközt, a vár falán, észrevétlenül, szinte beleolvadva a kövekbe kicsinyke kőtábla áll, rajta mindössze ennyi: „1849. január 8. ” /Domonkos László: Kegydíj. Román vérengzés Enyeden ezernyolcszáznegyvenkilencben. = Magyar Nemzet, márc. 17./

Vérfürdőre emlékeztek január 13-án Nagyenyeden. A vártemplomban tartott istentiszteleten felidézték az 1849. január kilencedikére virradó hajnalt, amikor a honvédek által hátrahagyott 800 gyerek, idős ember és asszony esett Axente Sever 9 ezer fős csapatának áldozatául. E napok óta beszélhetünk szórványról Alsó-Fehér vármegyében, a vérengzés nemcsak Nagyenyeden zajlott, Abrudbánya, Magyarigen, Borosbenedek, Felvinc, Boroskrakkó, Zalatna és Verespatak magyar lakossága is hasonló sorsra jutott. /Tamás András: Mészárlás-mementó. = Új Magyar Szó (Bukarest), jan. 14./

A Romania Libera bukaresti napilapban titkot, rejtélyt üzenő írás jelent meg „Az ompolygyepűi földhalom titka" és „Rejtett sír az Erdélyi Szigethegységben" címmel. 1848 egyik csatájának többszáz halott katonája fekszik egy autóbuszmegálló melletti földhalom alatt – írta Dorin Timonea. A cikkíró történészekre hivatkozva állította, „nehéz harcok" voltak itt 1848-ban magyarok és románok között. Szerinte azok vannak itt eltemetve, akik az 1848. október 23-i „rajtaütéskor" vesztették életüket. Egyesek szerint magyarok, mások szerint románok. Itt van a magyarok által épített emlékmű, holott az újságíró szerint Ompolygyepű volt „az 1848-as forradalom egyik legfontosabb román győzelmének helyszíne. " A helyi polgármester szerint a sírban magyarok nyugszanak, mert a románokat hazavitték. A gyulafehérvári múzeum igazgatója szerint itt a zalatnai magyar nemzetőrség és a románok csaptak össze, mert a „magyarok nem tartották be a fegyverszünetet. " A fegyverszünet arról szólt, hogy „a magyarok hagyják el teljesen a zónát". A cikk taglalta, miként szegték meg a magyarok és németek és örmények a fegyverszünetet, és hogyan győzedelmeskedtek fölöttük a hős román seregek. Valójában ami itt történt, zalatnai mészárlás, avagy zalatnai vérfürdő névvel vonult be a magyar történelembe. Dél-Erdélyben több ilyen „győzelmet" arattak a románok. Zalatna város magyar polgárai egyezséget kötöttek a román csapatokkal: leteszik fegyvereiket, cserébe szabadon elvonulhatnak családjaikkal, vagyonukkal. Az alkut megszegték a románok, megtámadták a védteleneket és 640 embert mészároltak le, az akkori Zalatna teljes értelmiségét, nőket, aggokat, gyerekeket. A „hőstettektől", a válogatott kínzásoktól, az apróságok, csecsemők kivégzésétől még a cinkos osztrák tisztek is elborzadtak. Voltak túlélők. Köztük egy történelmi személyiség, Lukács Béla, aki egyéves volt, és román dajkája csak úgy tudta megmenteni, hogy azt hazudta: saját gyereke. Édesapja, édesanyja és öt testvére elpusztult a mészárlásban. Lukács Béla felnőtt, író, politikus lett, a tragédiát sosem tudta kiheverni. Miniszterként, a MÁV igazgatójaként megépíttette a Gyulafehérvár–Zalatna kisvasutat, valamint az egykori román dajkájának szülőotthona felé vezető almásvölgyi utat. Lukács Béla 1904-ben Zalatnán szobrot kapott, ezt később, Trianon után lerombolták. Az Avram Iancu „kulturális-hazafias" társaság lépéseket kíván tenni azért, hogy elismertessék: Ompolygyepűn románok is nyugszanak. /!/ /Szondy Zoltán: Sajtószűrő. Ompolygyepű titka. = Hargita Népe (Csíkszereda), febr. 9./Emlékeztető: Valójában Ompolygyepűn is vérengzés volt, magyar lakosokat gyilkoltak meg. Alsó-Fehér vármegyében a vérengzésnek 4250 ártatlan magyar áldozata volt /Papp Gy. Attila: Az 1849-es áldozatokra emlékeztek. A béke koszorúit helyezték el a tömegsírt jelölő emlékműre. = Nyugati Jelen (Arad), 2003. jan. 13./

Bensőséges ünnepségre gyűltek össze a hívek, érdeklődők és meghívottak a gyulafehérvári református gyülekezet templomában, Gudor András lelkész otthonában a szórványdíjak átadása alkalmából. Sok olyan lelkész van a szórványban, aki kemény közösségi munkával tölti el az életét. Figyelnünk kell rájuk! – emelte ki Vetési László lelkész, a Diaszpóra Alapítvány elnöke. Jenei Tamás belmissziói előadó, a Diaszpóra Alapítvány alelnöke a Czelder Márton és Földes Károly szórványdíjak átadásának történetét ismertette. Idén tizenhatodik alkalommal került sor a díjak kiosztására, amit ezúttal Legendi Margit zalatnai presbiter asszony, Szilágyi Endre szászvárosi és Vass Árpád nyugalmazott mihályfalvi lelkészek vehettek át. /Gyulafehérvár. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./ Vass Árpád nyugalmazott mihályfalvi lelkész 1955-től volt a Szeben megyei mihályfalvi református gyülekezete lelkipásztora. Összesen 45 évet szolgált szórványközösségben, ezért érdemelte ki a Czelder Márton díjat. Szilágyi Endre nyugalmazott szászvárosi lelkész 1976 és 1999 között volt legtevékenyebb. Ehhez az időszakhoz kapcsolódik a műemléktemplom tetőszerkezetének megjavítása, a kápolna és a kántori lakás, valamint a parókia rendbehozatala is. Majdnem félévszázados tevékenységéért vehette át a Czelder Márton díjat. Gudor András gyulafehérvári lelkész a megjelenteknek bemutatta a bennlakásként működő épületet, ahonnan naponta 20 óvodás indul a Gróf Majláth Gusztáv Teológiai Líceum óvodájába. Ez is szórványmisszió, méghozzá ökumenikus szellemben. /Lelkészek a szórványközösség szolgálatában. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./ Gudor Botond magyarigeni lelkész Legendi Margitról szóló laudációjában az érchegység magyar világát elevenítette fel. Említette a zalatnai születésű Nagyajtai Terézt, aki a nemzet jelmeztervezőjeként Bánk Bánt és Tamási műveit látta el jelmezzel, Szentkirályi Zsigmond zalatnai írót, bányamérnököt, Lámfalussy Sándor zalatnai erdőmérnököt és Knop Vencelt, a kőfaragó iskola tanárát, Lukács Béla miniszterről, Ferenczi Sándor régészről, Gruzda János pap-festőről. Maanapság pedig az ide érkezők megkérdezik, élnek még itt magyarok? Legendi Margit presbiter asszony Zalatnán parókiát javított, emlékmű állítását vitte sikerre, hét éve látás nélkül jár a templomba, költői délutánokat szervez. Végvári teljesítmény mindez. /Végvári teljesítmény Zalatnán. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 8./

Csonta László, a Zöld Székelyföld Egyesület elnöke kiemelte, hangsúlyos probléma a települések mellett elhaladó folyóvizek szennyezettsége, a városgazdálkodási szervek kevés figyelmet szentelnek a távozó szennyvizekre. Ez a helyzet például a Csíkszeredán átfolyó Oltnál is. Ezeket a problémákat jobb csatornarendszerek kiépítésével kellene kivédeni. Kevesebb figyelmet kapott a marosvásárhelyi Azomures kombinát levegőszennyezése. A környezetszennyező vállalatok miatt Kiskapus, Zalatna, Nagybánya, Nagyvárad, Vajdahunyad a leginkább veszélyeztetett terület. /Szávuj Attila: Szennyezettek a folyóvizek. = Új Magyar Szó (Bukarest), jún. 4./

Marosszentimrén kezdődött, s most már hetedik alkalommal ünnepli augusztus 20-át a Fehér megyei szórványmagyarság valamelyik elhagyatott, vagy néhány hívével csaknem gazdátlanul maradt templomában. Jelképes gesztus ez a legyilkolt hegyaljai magyarság emlékére, egyben útkeresés is az itt maradt utódoknak. 200–250 ember gyűlt össze Sárdon a szépen rendbe hozott templomban és a várudvaron. Rácz Levente, a Fehér megyei RMDSZ elnöke zarándoklatnak nevezte a szép magyar templomok meglátogatását, ahonnan kivesztek a magyar emberek, a történelem viharában eltűnt a gyülekezet vagy csak maradéka van meg. Bárócz Huba nagyenyedi református esperes a felelősségről és a ma terjedő szabadelvű élet felelőtlen filozófiájáról beszélt, amellyel saját felekezetüket ítélik halálra. Igét hirdetett még Horváth István római katolikus plébános és Sándor Botond unitárius lelkész. Nagy Csaba tárogató művész jóvoltából a zsúfolásig telt templomban az alkalmi, ünnepi gyülekezet zenei háttérrel énekelhette a Himnuszt. Az ünneplőket Szilágyi Mátyás kolozsvári főkonzul is üdvözölte, aki úgy vélekedett, hogy ha későn is, de ittlétükkel adósságot törlesztenek a vidék hűséges magyar közösségeivel szemben. Szép Sándor, az RMDSZ ügyvezető elnöke szerint a 150 évvel ezelőtti események, a vérengzések miatt ezen a vidéken szerveződnek újra a legnehezebben a magyar közösségek. Gudor Botond sárdi-magyarigeni református lelkész, a Bod Péterről nemrég megírt könyv szerzője kutatásaival a helyére tette a sárdi és általában a hegyaljai történelmet. E vidéken már a honfoglaláskor megvetettük a lábunkat, de Sárd 1231-ben szász telepítés révén keletkezett, hadiutak kereszteződésében. Itt tevékenykedett Teleki Sámuel, Erdély egyik nagy tudósa, könyvszerető embere. A sárdi gyülekezet az 1848 előtti időkben Hegyalja legerősebb református gyülekezete volt, ahol zsinatot is tartottak. Ezt szakította meg 1849-ben a sárdi magyar lakosok lemészárlása. Szó esett Horváth Ákos anyaországi református lelkész, az Ágoston Alapítvány elnöke és társainak önfeláldozó munkájáról, amivel helyreállították a sárdi templomot. 2003 őszén döntöttek úgy, visszatérnek és dolgoznak. Azóta Zalatnán és Borbereken is hasonló munkálatokat végeztek. Amennyiben nem történik meg a 19. századi etnikai tisztogatás, az ő munkájukra, nem lett volna szükség. A templomban felavatták és megkoszorúzták a bejárat melletti falon elhelyezett, a 63 sárdi polgári magyar áldozat tiszteletére készített emléktáblát. A részvevők megválaszolhatatlan kérdésekkel távoztak. Mi lesz a szórványmagyarság jövője ezen a tájon? Mi lesz az anyanyelv sorsa? /Bakó Botond: Augusztus 20-a Sárdon. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 26./

Októberben két forradalom és szabadságharc dicsősége és hősei mellett a civil áldozatokra is emlékezni kell. Azokra a névtelenekre, akik népirtás áldozatai lettek Erdélyben, annyi bűnük volt, hogy magyarok voltak. Az ismeretek hiányosságai miatt meg a békesség kedvéért, a magyarok nem teszik szóvá a történteket. A román politika pedig minden alkalmat kihasznál a magyarellenességre. Emlékezni kell 1848–49-re. 1848. október 19-én kezdődött a vérengzés Kisenyeden (140 magyar áldozat), pár nappal később Székelykocsárdot (60) pusztította el egy román felkelő csapat, Gerendkeresztúron 200 magyart gyilkoltak meg. Zalatnát felgyújtották, a menekülő lakosságot (700) Ompolygyepű határában lemészárolták. Október 23-án Boroskrakkón és a környező településeken a lemészároltak száma 200 fő. Október 28-ról 29-re virradó éjszaka Borosbenedek 400, október 29-én Magyarigen 200 magyar lakosát ölték meg. Borosbocsárdon megközelítőleg 40, Marosújváron a környékről 90 magyar nemest toboroztak össze, akiket legyilkoltak, és holttesteiket a Marosba dobták. Felvincet a személyesen Avram Iancu vezette sereg dúlta fel, itt 30 magyart öltek meg, az elmenekült lakosságból további 170 halt éhen vagy fagyott meg a téli hidegben. A leginkább elhíresült pusztítás 1849. január 8-ról 9-re virradó éjjel történt. Ezen az éjjelen Axente Sever és Prodan Simion ortodox pópák vezetésével felkelők rohanták meg Nagyenyedet, megközelítőleg 1000 embert mészároltak le, a híres kollégiumot pedig elpusztították. Torockó csak azért menekült meg, mert akadt egy Zsakó, aki ki tudott egyezni a román lázadókkal. Több mint 3100 magyar áldozat eddig. Ez a szám még gyarapodott. Májusban Verespatak és Abrudbánya magyar lakossága esett Avram Iancu és társai áldozatául. A mészárlások következtében Dél-Erdély etnikai összetétele nagymértékben megváltozott. A mészárlások elkövetői nem kaptak büntetést, nyugodt körülmények között élhették le hátralevő életüket, sőt később településeket neveztek el róluk, szobrokat emeltek nekik, többek között Nagyenyed városában is. A lemészárolt magyarok emlékére Nagyenyeden mindössze egy táblát helyeztek el, amelyre felvésték a pogrom dátumát. Az egyetlen igazi emlékmű Ompolygyepű és Zalatna között található, egy 10 méter magas obeliszk PAX felirattal, mely az itt kivégzett zalatnai polgároknak állít emléket. Avram Iancu mellett Ion Buteanu, Petru Dobra, Ioan Axente Sever, Prodan Simion vezették a felkelőket. A román történetírás forradalmároknak nevezi őket. /Kuti Márta: Erdély gyásznapjai. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 21./

Szükségünk van az igazságra!
A fáklyásmenet résztvevői nyomozati eljárást követelnek
Tegnap este 7 órakor, a Közigazgatási Palota elől indult az Igazság és Tolerancia Fáklyásmenete, amelyet Marosvásárhely fekete márciusa emlékére szervezett az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács, és amelyen részt vett Tőkés László európai parlamenti képviselő, az EMNT elnöke, dr. Kincses Előd ügyvéd és Smaranda Enache, a Pro Európa Liga társelnöke. A menet azt az útvonalat követte, amelyet 1990. március 19-én a Görgény völgyéből beszállított, leitatott parasztok tettek meg. A résztvevők égő gyertyát helyeztek Sütő András sírjára.
A résztvevők felhívást intéztek Traian Basescu államfőhöz, Emil Boc miniszterelnökhöz és Románia főügyészéhez, Laura Codruta Kövesihez, amelyben emlékeztetik őket, hogy 20 éve provokálták ki a marosvásárhelyi fekete márciusi etnikai konfliktusokat, de – a civil társadalom, az erőszak áldozatai és a sajtó többszöri sürgetése ellenére – ma sem ismert az igazság. Felhívják a figyelmet, hogy "a tények fel nem tárása és a bűnösök meg nem nevezése miatt – húsz év után is – közösségünkre igazságtalanul rásütik a kollektív bűnösség fájdalmas bélyegét, és ez egy demokratikus társadalomban elfogadhatatlan".
Az igazság kiderítéséért és a törvény előtti egyenlőség követelményének megfelelően követelik, azonnal újra kell kezdeni az 1990. március 19-20-i marosvásárhelyi konfliktus megszervezői elleni nyomozati eljárást, és kérik azoknak az azonosítását, akik: * eldöntötték és megszervezték a felfegyverzett parasztok Marosvásárhelyre szállítását, * akik megszervezték a népi milíciákat és a székelykocsárdi állomásig szállították azokat a bányászokat, akiket a marosvásárhelyi polgárok ellen akartak bevetni, * akik Zalatnán és a mócok földjének más helyiségeiben mozgósítottak azért, hogy az ottani lakosságot Marosvásárhelyre szállítsák.
Ugyanakkor kérik, hogy "a hatályos törvényeknek megfelelően mindazokat büntessék meg, akik az 1990. március 20-án, az előző napi, az RMDSZ, KDNPP- és NLP-székházat megtámadók és feldúlók, a marosvásárhelyieket súlyosan bántalmazók ellen Marosvásárhely főterén békésen tüntető polgári lakosság elleni erőszakos megnyilvánulásokat megszervezték".
Felhívják a figyelmet, hogy "a gyászos emlékű 1990 fekete márciusi események komolyan rombolták Románia nemzetközi hírnevét és semmissé tették a román forradalom győzelme által szerzett hitelünket. Azoknak a sötét manipulációknak a sorát nyitották meg, amelyeket az Egyetem téri tüntetők 1990. június 13-15-i szétverése, az egymást követő bányászjárások jelentettek. Az 1990. márciusi marosvásárhelyi események késleltették az ország demokratizálódását, az EU- és NATO-csatlakozásunkat, súlyosan veszélyeztették a belbiztonságot, a Magyarországgal való jószomszédi viszonyt és megmérgezték a román-magyar együttélést, a véres balkáni konfliktusoknak az előestéjén".
Szükségünk van az igazságra! Igazság nélkül nem létezhet jogállamiság, tolerancia, kölcsönös bizalom és megbékélés! – olvasható egyebek mellett a felhívásban.
(mózes) Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

Az Igazság Fáklyás Menete
Mintegy másfélezren gyűltek össze a marosvásárhelyi Kultúrpalota előtt 2010. március 19-én, pénteken este, hogy a húsz évvel ezelőtti marosvásárhelyi Fekete Márciusra emlékezve részt vegyenek az Igazság Fáklyás Menetén.
Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács (EMNT), Tőkés László EP-képviselő irodájaés a Pro Europa Liga (PEL) által szervezett megmozduláson Kincses Előd ügyvéd, egykori marosvásárhelyi vezető magyarul, míg Smaranda Enache, a PEL társelnöke románul olvasta fel a szervezők Felhívását, amelyet Traian Băsescu államfőhöz, Emil Boc miniszterelnökhöz és Laura Codruţa Kövesi főügyészhez intéztek.
A húsz éve történt marosvásárhelyi pogromkísérlet kapcsán a Felhívás szövegezői rámutatnak: a civil társadalom, az erőszak áldozatai és a sajtó többszöri sürgetése ellenére az 1990. márciusi marosvásárhelyi eseményekről az igazságot ma sem ismerjük, ahogy nem ismerjük a teljes igazságot az 1989. decemberi forradalomról sem és az azt követő bányászjárásokról sem, mivel az igazságszolgáltatás a mai napig nem volt hajlandó feltárni az akkori történéseket. Mint megfogalmazzák: a tények fel nem tárása és a bűnösök meg nem nevezése miatt – húsz év után is – a magyar közösségre igazságtalanul rásütik a kollektív bűnösség fájdalmas bélyegét és ez egy demokratikus társadalomban elfogadhatatlan. Épp ezért a Felhívás támogatói kérik azoknak az azonosítását, akik eldöntötték és megszervezték a felfegyverzett parasztok Marosvásárhelyre való beszállítását, akik megszervezték a népi milíciákat és a székelykocsárdi állomásig szállították azokat a bányászokat, akiket a marosvásárhelyi polgárok ellen akartak bevetni, valamint azoknak az azonosítását, akik Zalatnán és a Mócok földjének más helyiségeiben mozgósítottak azért, hogy az ottani lakosságot Marosvásárhelyre szállítsák.
„Kérjük, hogy a hatályos törvényeknek megfelelően mindazokat büntessék meg, akik 1990. március 19-én értelmi szerzői voltak az RMDSZ, NKDP és NLP székházai megtámadásának és feldúlásának, az ezeket védő marosvásárhelyi polgárok súlyos bántalmazásának, illetve akik egy napra rá, március 20-án megszervezték a Marosvásárhely főterén békésen tüntető polgári lakosság elleni erőszakos megnyilvánulásokat” – áll a dokumentumban.
A Felhívás felolvasása után a fáklyásmenet résztvevői – jelentős karhatalmi biztosítás mellett – a volt RMDSZ-székházhoz vonultak, ahol Tőkés László püspök románul, illetve Kecskés Csaba marosvásárhelyi unitárius esperes magyarul mondta el a Miatyánkot. Az emlékezők innen Sütő András és Jakabffy Attila sírjához vonultak, és a kegyelet gyertyái mellett nemzeti imáinkkal tisztelegtek a marosvásárhelyi hősök előtt.
Közös múlt, közös jövő
A Szeretet Márciusa elnevezésű rendezvénysorozat másnapján délelőtt 10 órától kezdődött a „Közös múlt, közös jövő – otthon, Európában” című konferencia, amelyen házigazdaként Kali István, a maros-megyei EMNT elnöke köszöntötte a Deus Providebit Tanulmányi Ház konferenciatermét zsúfolásig megtöltő résztvevőket.
Tőkés László EP-képviselő, a rendezvénysorozat kezdeményezőjeként megnyitó előadásában abbéli reményét fogalmazta meg, hogy „emlékezésünk békévé oldja a múltat”. Mint mondta: a közös rendezvény a megbékélést szolgálja, ilyen értelemben köszönetet mondott a PEL-nek és kiemelten Smaranda Enache emberjogi harcosnak, valamint Kincses Előd „egykori és jelenlegi ügyvédjének”, hiszen szomorú aktualitás, mutatott rá Tőkés, hogy a marosvásárhelyi bíróságokon Kincses Előd képviseli a Ștefan Gusă tömeggyilkos tábornok szobrának felállítását megakadályozni kívánó keresetüket. Az EMNT elnöke ugyanakkor hiányérzetének is hangot adott, amiért az RMDSZ nem vállalt közösséget ebben a rendezvénysorozatban. Elismeréssel említette a Bernády György Alapítvány által készíttetett tizenkét órás dokumentumfilmet, amely érdemben hozzájárul a múltfeltáráshoz, talán sikerül leépíteni az épp húsz évvel ezelőtt erőszakolt sztereotípiákat, jelentette ki az egykori temesvári lelkipásztor, mint ahogyan a román közszolgálati televízióban sugárzott háromrészes filmsorozat is ezt a célt szolgálja.
Ugyanakkor nem hallgathatjuk el azokat a megnyilvánulásokat sem, amelyek a román szélsőségek köreiből indulnak, és a magyar veszély újbóli feljátszásával gyakorlatilag az önigazolást keresnek. A püspök ezzel a szombatra, épp március 20-ra tervezett maroshévízi román nagygyűlésre utalt, és amint megfogalmazta: a szeparatizmus vádját már megint azért veszik elő, hogy az egységes székelyföldi régió tervét ellehetetlenítsék.
1989, Temesvár: a hiteles forradalmat jelenítette meg – jelentette ki az erdélyi EP-képviselő. Ezzel szemben – „Temesvár szellemével” ellentétesen – 1990 márciusának Marovásárhelyét „Ceuşescu kísértete” járta be. Temesvár szolidaritáson, tolerancián és szereteten alapuló összefogását a gyűlöletre és a mondvacsinált ellenségképre alapozott „ellenforradalom” törte meg.
A biztató kezdet – Temesváron a bűnösök elleni per, a Temesvári Kiáltvány, a Nemzeti Megmentési Front kisebbségbarát nyilatkozata stb. – után a rendszerváltozást eltérítették, mondta a püspök. A gyűlölet forgatókönyve a marosvásárhelyi Fekete Márciusba torkollott: nem interetnikai konfliktusról kell beszélnünk, hangsúlyozta Tőkés, hiszen nem egy szimmetrikus viszonyról volt szó: inkább agresszorokról és áldozatokról van szó. Mindezt azért tervezte meg a volt kommunista nómenklatúra, hogy visszatérhessen a hatalomba a Szekuritáté, berendezkedtek a posztkommunista erők, elindultak az első „szabad” parlamenti választáson – végezetül a kommunistáknak és a titkosszolgálatnak sikerült átmentenie a hatalmukat. Ma, Marosvásárhelyen nem egyedi megemlékezést tartunk, hívta fel a figyelmet az EMNT elnöke, hanem az egész térségünket sújtó, a volt szovjet tömb országaiban két évtizede tartó visszarendeződés ellen, a posztkommunista struktúrák továbbélése ellen tiltakozunk.
A rendszerváltozást folytatnunk kell, szögezte le Tőkés László, az 1989-ben elkezdődött folyamat eredeti szellemében harcoljunk a jóvátételért, azonosítsuk a bűntettek elkövetőit, vonjuk felelősségre őket. Nemzetközi példák egész sora mutatja, hogy bő két évtized után immár Európa is képes szembenézni a kommunizmus örökségével, az Európa Tanács, az Európai Parlament, az Európai Néppárt elítélték a bűnös rendszert, illetve a volt kommunista blokk országainak múltfeltáró intézetei képviselőinek prágai tanácskozásán még egy nemzetközi büntetőbíróság felállításának igénye is megfogalmazódott. De a nemzeti kormányoknak is megvan a saját felelősségük a kommunista múlttal való őszinte szembenézés tárgykörében – ezt a cél kívánja szolgálni a konferencia is, zárta beszédét Tőkés László.
Smaranda Enache köszöntő beszédében többek között felvillantotta Kincses Előd és az ő közös sorsát: 1990 márciusa után mindkettőjüket közellenségnek kiáltották ki, őt munkahelyéről is eltávolították, illetve megakadályozták, hogy mindketten elinduljanak a rákövetkező parlamenti választáson. A PEL társelnöke arra hívta fel a figyelmet, hogy mennyire fontos a civilszféra hozzájárulása a múltfeltáráshoz: ezért szervezték a fáklyásmenetet, és ezért is nagy öröm, hogy a konferencián a magyarok mellett részt vesznek román és zsidó történészek is. Az emberjogi harcos rámutatott: a nemzeti kisebbségek jogaiért, külön tekintettel a magyar közösségre továbbra is ki kell állni, mert az erdélyi magyarságot történelmi múltja miatt ez megilleti, másfelől a kisebbségek ezt igénylik is.
Kincses Előd köszöntőjét azzal a kérdéssel indította: eljutottunk-e a Fekete Márciustól a Szeretet Márciusáig? Az egykori marosvásárhelyi vezető szerint a szeretet márciusa még vágyálom, előíró jellegű jövőkép, akárcsak a tízparancsolat. Épp azért, mert a román és magyar közösség a maga két külön világát építi, számára nagyon disszonánsnak tűnik, jelentette ki az ügyvéd, hogy RMDSZ nem vett részt a fáklyás felvonuláson, mint ahogyan a román pártok sem. „Annak idején nem UDMR-ét alapítottunk, hanem RMDSZ-t, és szeretnénk, ha így is viselkedne” – mondta az egykori marosvásárhelyi hős, akit a fekete március után emigrációba kényszerített az akkori román hatalom.
A megnyitó előadások után Korpos Dalma, Tőkés László kolozsvári irodájának vezetője felolvasta Füzes Oszkár, Magyarország bukaresti nagykövetének levelét, Gróh Gáspár, Mádl Ferenc kabinetvezetője az egykori köztársasági elnök üzenetét tolmácsolta. Király Károly egykori erdélyi magyar politikus is levelet intézett a résztvevőkhöz, amelyben egyebek mellett ezt írta: „A márciusi események nem spontán, nem román-magyar ellentétekből születtek, hanem mesterségesen táplált, szervezett és kirobbantott hatalmi, kormányzati eszközökkel támogatott, tragikus események voltak. Emlékeinkből kitörölni nem szabad, a múltat megváltoztatni nem lehet. De ha kellő tisztelettel és alázattal viszonyulunk hozzá, útravalóul adhatjuk a levont tanulságokat gyermekeink és unokáink részére.”
Ezután az EMNT által meghirdetett „Családom fekete márciusa” című, esszé– vagy interjú-pályázat nyerteseinek adta át a díjakat Farkas Márta zsűrielnök. A középiskolás diákok és egyetemi hallgatók által beküldött pályaművek közül III. helyet Kusztos Dávid, a marosvásárhelyi Református Kollégium IX. osztályos tanulója, a II. díjat Dénes Hunor Levente, volt Bolyais diák, II. éves joghallgató, ezzel egyenértékű különdíjat Simon Alíz Tímea, a Művészeti Líceum tanulója, míg a fődíjat Szabó Dániel, II. éves egyetemi hallgató nyerte el.
A marosvásárhelyi magyarok mellett harcoló, emiatt igazságtalanul bebörtönzött és üldözött magyarok és magyar-cigányok helytállásukért nemrégiben a Terror Házában megkapták a Petőfi emléklapot – a konferencián pedig Bajnai Gordon miniszterelnök levélben értesítette őket, hogy a Kisebbségekért Díjat adományoz nekik, miután jogszabály-módosítással azt külhoniakra is kiterjeszti. A díjakat Balog Zoltán, a Fidesz országgyűlési képviselője, a Magyar Országgyűlés Emberjogi Bizottságának elnöke és Schmidt Mária, a Terror Házának igazgatónője adta át Lőrincz Józsefnek, Szilágyi Józsefnek, Sütő Józsefnek. Puczi Béla érdemeit post mortem ismerhetjük csak el, az ő díját felesége, Puczi Mária vette át. További posztumusz elismerésben részesült: Szilveszteri Kis Péterés Tóth Árpád – hozzátartozóik annyi sérelmet és megaláztatást szenvedtek el 1990 márciusa utáni két évtizedben, hogy sem a budapesti díjátadóra, sem Marosvásárhelyre nem jöttek el, nevükben Baricz Lajos marosszentgyörgyi plébános vette át a díjat.
Az ünnepélyes díjátadókat követően két tömbbe csoportosítva került sor a konferencia előadásaira. Balog Zoltán a teológiában ismert „helyettes elégtétel” fogalmából indult ki. Helyettes elégtételről akkor beszélünk, amikor nekünk kellene valamiért helytállnunk, felelősséget vállalnunk – de nem tesszük, viszont van valaki, aki ezt helyettünk megteszi. A fideszes politikus rámutatott: Közép-Kelet-Európában ez gyakorta előfordul, és nagy dolog, hogy vannak olyanok, akik képesek erre. A marosvásárhelyi roma hősök példáját azért tartotta fontosnak, mert a roma-probléma egész Európa számára egyre akutabbá válik, és a rengeteg – politikai manipuláció eszközeként felhasznált – negatív példa mellett szükségünk van a pozitív példák felmutatására. Ez a mi felelősségünk, jelentette ki Balog, ezeket a példákat kell mindig szembeállítanunk azokkal, akik minket akarnak szembeállítani.
Az első előadássorozatban felszólalt Wiliam Totoc, berlini újságíró, számtalan tanulmány és könyv szerzője, aki az „Egy fiatal harcos portréja” című filmet esettanulmányként bemutatva a feléledő román szélsőséges mozgalmakról beszélt, elítélve a múlt misztifikálását és a nacionálkommunizmus meghosszabbítását.
Matuska Márton délvidéki újságíró arról a „csodáról” beszélt, hogy Trianon után 90 évvel egy magyar ember felszólalhat a szerb parlamentben, Boros Zoltán televíziós szakember a Marosvásárhelyen húsz évvel ezelőtt létrejött, mesterségesen táplált „tömeges pszichózis” rejtelmét boncolgatta. A média felelősségét hangsúlyozta Éhn József, a Társaság a Kárpát-Medencei Magyarságért elnöke is. Dr. Ábrám Zoltán, a marosvásárhelyi események résztvevőjeként emlékeit elevenítette fel, és rámutatott: „Húsz év eltelt, és ma már egészséges összegzést végezve szükség szerint önkritikusnak kell lennünk. További kérdéseket kell feltennünk magunknak. Miért fogyunk napról napra, és miért csökken a magyar emberek közötti szolidaritás? Miért nem tudunk olyan értékrendet teremteni a sorainkban, amely a krisztusi szeretetre épül? […] Miért nem tanultunk eleget 1990 fekete márciusából?”
Hozzászólásában Tófalvi Zoltán történész a hiteles adatok nyilvánosságra hozatala mellett érvelt, míg Mircea Suhăreanu a Pro Europa Liga részéről Marosvásárhely fokozatos elrománosítása mellett tanúskodott.
A konferencia második paneljét Schmidt Mária történész előadása vezette fel, aki párhuzamot vont a 2006. őszén történt budapesti eseményekkel. A Terror Háza vezetője véleménye szerint 2006-ban is a hatalom provokálta az embereket. Tanulságként megfogalmazta, hogy a provokációt mindig és mindenkor le kell leplezni. A történész at kérteTraian Băsescu államfőtől, hogy tegye meg azokat a gesztusokat, amelyekkel a Fekete Március sebeit be lehetne gyógyítani.
Gabriel Andreescu bukaresti emberjogi harcos felhívta a figyelmet arra, hogy a tragédián túl léteznek olyan momentumok, amelyekről nem beszéltünk eddig. 1990 márciusa után a magyar kérdés olyan szinten tevődött fel, amelyhez az addigi kurzuson szocializálódott román értelmiségek nem szoktak hozzá.. A központosító, homogenizáló államszemlélet addig nem engedte meg, hogy a kisebbségi kérdést érdemben feltegyék, mutatott rá a szakember. A zsidók nélküli antiszemitizmus kérdését leválasztva a problémakörről, Andreescu szerint a kisebbségek mai napig egyfajta provokációt jelentenek a többségi, homogén nemzetben gondolkodók számára. A másfélmilliós magyar közösségnek saját kultúrája van, érvelt a kisebbségi kérdésekkel foglalkozó professzor, teremtő módon járulnak hozzá az ország életéhez. Ezért a jövő nagy tétje a magyar régiók létrejötte lesz.
Balog Zoltán rövidre fogott előadásában a konferencia mottójaként választott tételt boncolgatta, mely szerint a jövő csak igazságra épülhet. A politikus kijelentette: nem a történelmi igazságról van szó, hanem az egyetemes emberi és a kisebbségi jogok alapján levezethető igazságról, a demokratikus jogállam igazságáról. Az emberjogi bizottság elnöke kijelentette: fundamentális kérdésekben nem lehet engedni. Még azokban sem, amelyek nem népszerűek a saját körünkben: mert ha ezekben engedünk, erkölcsi jogainkat veszítjük el, hitelességünket és legitimitásunkat. Az erőszak a gyávák eszköze, mondta Balog, és sajátosan közép-kelet-európai történet az, amikor a társadalmi békét a polgároknak kell megvédeniük az államhatalommal szemben. Végezetül megosztotta azt a spirituális tapasztalatát, mely szerint végső soron mindig az igazság győz a jogbitorlókkal szemben.
Ágoston András, a Vajdasági Magyar Demokrata Párt (VMDP) elnöke arról beszélt, hogy az elszakadt részeknek figyelniük kell egymásra, mert tapasztalataink kiegészítik egymást. Ugyanakkor a nemzeti integráció mellett tett hitet, a magyar kormány nem hagyhatja a határon túli magyar közösségeket. A határmódosítás nélküli politikai integráció két pillére: az autonómia és kettős állampolgárság – fogalmazta meg a délvidéki politikus.
Mikola István volt egészségügyi miniszter előadásában rákérdezett: valóban a szeretet márciusa lett a gyűlölet márciusából? Rámutatott: mindkettő aktív emberi érzés – be kell vetni magunkat annak az érdekében, hogy valóban belülről fakadóan tudjuk megélni. Kijelentette: erős anyaországra lenne szükség. A magyar nemzet befogadó, erős nemzet volt, a honfoglaló magyarok ilyen nemzetet alkottak meg, Szent István királyunk ezt teremtette meg. Ehhez képest, hívta fel a figyelmet a volt miniszter, a legfrissebb kutatások szerint a magyar népesség 53 százaléka anómiás (az anómia az az állapot, amikor egy társadalomban megszűnnek vagy felborulnak a normák, a szabályok, az emberek elvesztik a fogódzóikat, gyökértelenekké válnak). Őket nehéz mozgatni, de annál könnyebb manipulálni. A gazdasági válságon túl morális válságban van Magyarország, következésképpen erkölcsi erő és önvizsgálat szükséges. Mindez a békés egymás mellett éléshez is elengedhetetlen – hangsúlyozta a fideszes politikus.
A konferenciát Toró T. Tibor, az EMNT ügyvezető elnöke zárta. A résztvevők Zárónyilatkozatot fogadtak el, amelyben megerősítették: a Fekete Március véres eseményei nem a két nemzeti közösség – a román és a magyar – közötti szembenállás következménye, hanem a hatalmukat és befolyásukat veszélyeztetve érző posztkommunista erők restaurációs kísérlete, melyet etnikai konfliktus gerjesztésével próbáltak leplezni és igazolni. A Marosvásárhelyi Fekete Március és az azt követő, hasonló forgatókönyv szerint zajló események – különösképpen az ún. bányászjárások – kimutatható módon késleltették a demokratikus átalakulást, Románia euroatlanti integrációját, és mindmáig érzékelhető módon hosszú időre megmérgezték a román-magyar viszonyt. A résztevők külön kitértek arra is, hogy Marosvásárhely önkormányzati elöljáróinak felelőssége és a romániai igazságszolgáltatás újabb szégyene, hogy a kommunista rezsim ellen felkelő temesváriakba lövető Ștefan Guşă tábornok szobrának felállítása engedélyt kapott, miközben az Európai Néppárt Kongresszusa határozottan elítélte a kommunista rendszerek egykori tisztségviselőinek dicsőítését. Abbéli meggyőződésüknek is hangot adtak, hogy „a jövő, Marosvásárhely, Erdély, Románia, és az egész Kárpát-medence országainak jövője csakis az igazságra épülhet. Nemzeti közösségeink közös jövője érdekében tehát igazság- és jóvátételt követelünk, a társadalmi igazságosság és a demokratikus jogrend maradéktalan érvényesítését”.
Marosvásárhely, 2010. március 20.
Tőkés László
EP-képviselő Sajtóirodája. Forrás: erdon.ro

Megkezdődtek a Keresztelő Szent János Napok
Az egyháznak évszázadok óta gyűlő írott öröksége van, amelyet nem minden plébánián őriztek szakszerűen. Éppen ezért a Gyulafehérvári Főegyházmegye Levéltára 2003-ban gyűjtőmunkát hirdetett annak érdekében, hogy az írott örökséget feltárják, összegyűjtsék és biztonságos helyen őrizzék meg az utókornak. Ennek az óriási munkának eredményeként nemcsak speciális ládákba kerültek az iratok, hanem kötet formájában is kiadták ezeket. Ezt a kötetet mutatták be pénteken Marosvásárhelyen, a Keresztelő Szent János Napok nyitórendezvényén, melynek házigazdája ft. Oláh Dénes főesperes-plébános volt. A levéltári ritkaságokat a plébániatemplom északi karzatán működő Egyházművészeti Múzeumban Vedd ezeket az iratokat... címmel állították ki.
Nem teóriák: dokumentumok igazolnak
– Elképesztő adatok vannak az egyházi levéltárakban. Tudnunk kell, mit tartalmaznak ezek, s a közösség rendelkezésére kell bocsátani. A kilencvenes évek elején a feltártság rossz színvonalú volt Erdélyben, most sokkal jobban áll a helyzet. A múlttal való ismerkedéshez nem álmokat, teóriákat kell felmutatni, hanem dokumentumokat. Erdély- szerte sokat tett a református és az unitárius egyház, de a legnagyobb lépést a katolikus egyház tette ezek összegyűjtéséért. Még a magyarországinál is nagyobbat. A folyamat Gyulafehérváron kezdődött, majd az értékmentő munka az egész egyházmegyére kiterjedt. A levéltári anyagok nem titkosak. Ezekhez bárki hozzáférhet, kutathat. Svédországban öt digitalizált levéltári központ működik, ahol bárki végigkövetheti egy közösség vagy az ükapja életútját. E szolgáltató levéltárak szintjére kell eljussunk mi is – mondta dr. Szögi László, a budapesti ELTE Egyetemi Könyvtár és Levéltár igazgatója, aki Bernád Rita főegyházmegyei levéltáros A gyulafehérvári, a sepsiszentgyörgyi, a szamosújvári és a gyergyószentmiklósi gyűjtőlevéltárak repertóriuma című kötetét méltatta.
Kitör a múlt a levéltárból
A kötetben 111 plébánia anyaga, hétéves gyűjtőmunka eredménye olvasható 400 oldalon – hangzott el Bernád Rita ismertetőjében. A kötetben szerepelnek például a legrégebbi erdélyi magyar anyakönyv, a kolozsmonostori anyakönyv adatai, ezek 1665-1699 közötti bejegyzéseket tartalmaznak. (Az Erdélyben fellelhető legrégebbi anyakönyv az 1607-es, ezt Segesváron a szász evangélikusok őrzik.) A kötetben található a Gyulafehérvári Egyházmegyéhez tartozó zalatnai, a tűri, a szászvárosi, a kőrösbányai, a lupényi, a nagyági, kiskapusi egyházak levéltári anyaga is. A szamosújvári gyűjtőlevéltár anyagából a besztercei piarista gimnázium anyakönyve említésre érdemes. A sepsiszentgyörgyi gyűjtőlevéltár anyagából Haller János 1742-es keltezésű adománylevele, a gyergyószentmiklósiból pedig Rákóczi György 1637-ben kelt levele figyelemre méltó.
Ezek a dokumentumok restaurált állapotban augusztus 20-ig megtekinthetők az egyházművészeti múzeumban – mondta Barabás Kisanna levéltáros-muzeológus.
A könyvbemutatón fellépett a marosszentgyörgyi Szent Cecília énekegyüttes.
Mezey Sarolta
Népújság (Marosvásárhely)