Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Vurpód (ROU)
1 tétel
2011. december 14.
Romantikus román történetírás – felfokozva
Gabriel Catalan
A szerző két, 1990 után kiadott történelemkönyvet elemez, amelyekben hemzsegnek a bizonyítékok arra, hogy a tankönyvírók továbbra is a nemzeti-kommunista szemlélet szerint tálalják a románok történetét, és tovább folytatják a történelemhamisító manipulációkat, kárt okozva vele a végre lehetővé váló román—magyar megbékélésnek.
Függetlenül attól, hogy mi volt sürgősebb Mátyás király számára: a katonai jelenlét Csehországban, Lengyelországgal szemben; a házasodás; vagy a szubvenciók, amelyekre sóvárgott (főként a pápától és a keresztény világtól kapható pénzre), nem szabad letagadni azt, hogy Havasalföld és Moldva fölött felségjoga volt, sem pedig azt, hogy e felségjog következményeként katonai támogatást nyújtott nekik a törökökkel szemben. Mindkettő esetében a huzavona annak tulajdonítható, hogy Erdély és Magyarország egyes déli tartományai ottomán elözönlés veszélyének voltak kitéve, a két fejedelemség ugyanis együttműködött a törökökkel (például Laiotă Basarab 1476-ban), erre bizonyítékok találhatók a krónikákban és egyéb dokumentumokban, s a tankönyv is említést tesz arról, hogy 1479-ben Basarab Ţepelus havasalföldi vajda támogatásával a törökök betörtek Erdélybe, feldúlták Szászvárost. Báthori István erdélyi fejedelem és Kinizsi Pál temesvári főispán – a november 13-án zajlott kenyérmezei csata győztesei – pedig csak nagy erőfeszítés árán tudják kiszorítani a támadókat. Sőt a tankönyv írói még a Magyarországgal 1489-ben megkötött „új szerződést” sem fogadják el a vazallusság bizonyítékaként, hanem „Moldva újabb külpolitikai irányváltoztatásának” tekintik, „taktikai kompromisszumnak”, amelyet az ottománellenes politika újrakezdésének előkészítése érdekében tett, eltekintve a tényektől, attól, hogy Magyarország 1483-ban békét kötött a törökökkel, Moldva pedig 1487-től, miután elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, adót fizetett a törököknek.
Éppen ezért a tankönyv által tálalt értelmezésnek teljes mértékben ellentmond az ugyancsak a tankönyvbn található alábbi megállapítás, amely Moldva és Havasalföld Magyarországgal szembeni függetlenségének az ellentétét bizonyítja: „1503-ban a két Kárpátokon túli román országot belefoglalták Magyarországnak a Portával kötött szerződésébe”, s a lecke vége dicshimnuszhoz hasonlít: „1504. július 2-án, halálakor, Ştefan cel Mare gazdag és virágzó országot hagy utódaira; olyat, amelynek biztos határai vannak, szabad, s a tekintélye elismert.”
Ugyanígy vélekednek a tankönyv szerzői a Magyarországgal a XVI. század folyamán fennálló viszonyokról is. Annak ellenére, hogy kijelentik: „Radu cel Mare 1507-ben II. Ulászló királytól megkapta (a Hunyad megyei) Algyógy uradalmát”, szót sem ejtenek a kettőjük közötti, sem pedig az utódaik közötti hűbérúr–vazallus viszonyról. Amire utal az a tény, hogy Szapolyai János „Neagoe Basarabnak adományozza Algyógy várát, annak az aktív együttműködésnek a kifejezéseként, amelyet ő a hegyeken túli gazdag városokkal folytat, Brassóval és Szebennel”. Magyarázat nélkül hagyják azt is, hogy megerősíti Radu de la Afumaţi-nak e birtok fölötti tulajdonjogát, továbbá azt, hogy az uradalom a Craioveştiek birtokába kerül, valamint a Szapolyai János erdélyi vajda (és magyar király) további birtokadományozásait: „az ötcsillagos Alvinc (a Maros mellett) és Vurpód (Szeben közelében) Radu de la Afumaţi (1529-ig), majd pedig Radu Paisie (1535–1545) tulajdona volt.
Moldva esetében kissé eltérnek a szabálytól, ugyanis bevallják: „Nagyon is feltételezhető, hogy Ştefan cel Mare 1484-et követően, amikor elvesztette Chiliát és Cetatea Albát, Csicsóvár és Küküllővár tulajdonosává vált – ezeket a birtokokat Mátyás király ajánlotta fel neki, vazallusnak járó birtokként.” Ez a „sajnálatos elszólás” nem ismétlődik meg akkor, amikor az említett uradalmak: Csicsóvár (55 falu a Nagyszamos mentén) és Küküllővár (40 falu a Küküllő mentén) ugyancsak „vazallusnak járó birtokként” kerül III. Bogdan (1504–1517), Ştefăniţă (1517–1527), Petru Rareş (1527–1538; 1541–1546), majd ideiglenesen (első uralkodása idején) Alexandru Lăpuşneanu (1552–1561) tulajdonába.
Mi több, Petru Rareş uralkodása idején más uradalmakkal bővül ez a birtok: „Beszterce városerőd a hozzá tartozó 23 faluval, Radna a hozzá tartozó egész völggyel, amely ugyanannyi falut számlált, és a Dézsakna melletti Bálványosvár, amelynek 34 falusi település volt alárendelve”; ezek közül Radna a tulajdonában marad második uralkodása idején is (1541 és 1546 között).
A tankönyv azt állítja, hogy „Petru Rareş az 1529 májusában Szapolyai Jánossal kötött Lippai Szerződéssel szerezte azokat”, s rendkívül dicsékvően szól az 1529. június 22-én Földváron a Ferdinánd hadai fölött aratott győzelemről, valamint „Brassó és Segesvár városok elfoglalásáról” – e sikerek „lehetővé tették számára, hogy uralmát kiterjessze egész Erdélyre”, mint hogyha Szapolyai János Magyarország királyaként nem lett volna a Moldvai Fejedelemség hűbérura... „Törökellenes egyezségeknek” nevezik a Habsburg Ferdinánddal 1528-ban (Radu de la Afumaţi által), illetve 1538-ban (Petru Rareş által) kötött szövetségeket is.
Még az a tény sem bírja rá a szerzőket, hogy elismerjék Magyarország felségjogát, hogy „a Fenséges Porta és a Magyar Királyság által 1519 februárjában aláírt szerződésbe félként belefoglalták Havasalföldet is, meghagyva annak területi integritását, s nem kötelezték újabb adó fizetésére”. A tankönyvírók mindössze annyit ismernek el, hogy „közeledés történt a keresztény hatalmakhoz, elsősorban Magyarországhoz”, s nyilván „folytatódtak a Román Országok közös politikai akciói”.
Szó sem esik arról, hogy 1523 és 1529 között magyar segítséggel Radu de la Afumaţi-ot többször is visszaültették a trónra, de kijelentik: „szinte bizonyított tény (?! – szerző), hogy Mihai Viteazult megelőzve Petru Rareş tudatában volt a három Kárpát-dunai ország dák egységének (?! – szerző). Petru Rareş a nagy uralkodó méltó elődjeként birtokolta Erdélyt, s azt teljes mértékben Moldvához akarta csatolni. E törekvés vezérelte őt 1542-ben is, amikor a Szulejmán által kierőszakolt politikai rendezés ellenére, a saját védelme alatt országgyűlést akart szervezni mindhárom Román Ország részvételével, amely eldöntötte volna a Kárpátok közötti provincia helyzetét.” Amint 1600-hoz közeledünk, a tankönyvírók egyre nagyobb lendülettel propagálják a román politikai és katonai egység mítoszát.
Arra hivatkoznak, hogy egyes munténiai vajdák trónra ültettek vagy védelmeztek moldvai vajdákat és fordítva (Alexandru Lăpuşneanu például 1553-ban Mircea Ciobanul, illetve 1554-ben Pătraşcu cel Bunt), azt állítják, hogy „dinasztikus szövetségek” voltak (1558–1561 és 1564– 1568 között ugyanis Mircea Ciobanu és Alexandru Lăpuşneanu rokonokká váltak azáltal, hogy feleségül vették Rareş lányait – Chiajnát, illetve Ruxandrát, az előbbi Petru cel Tânăr, vagyis a fia uralkodása fölött gyámkodott 1568-ig), valamint „dinasztikus uniókat” említenek (1574—1577; 1577—1583 és 1585—1590 között II. Alexandru Mircea, aki Petru Şchiopul testvére, és Mihnea Turcitu, aki Petru Şchiopul unokája volt, egymást támogatták a hatalom megszerzésében, illetve megtartásában).
A mítosz Mihai Viteazullal, „Dacia helyreállítójával” tetőzik – vele, „akit megöltek a román nép ellenségei”, s aki 1601-et követően „a függetlenségért és a nemzeti egységért való harc szimbólumává” válik. Így tehát maradéktalanul folytatják a romantikus történetírás hagyományát, amit a nemzeti-kommunista történetírás felfokozott, és ami jelenleg is divatban van.
Annak ellenére, hogy a XI. osztályos tankönyv jobban bemutatja a nemzetközi helyzetet, mint a VII. osztály számára írt, amely sok korrigálni valót hagy, mégis azt állítja, hogy „Mihai egymaga kezdeményezett politikai kontaktusokat Zsigmonddal és Aronnal, azután, hogy a bojárok gyűlése kinyilvánította: az ország törökellenes politikát folytat”. Ezáltal örökévalóvá kívánják tenni a (román személy által kezdeményezett) egység és a függetlenség mítoszát. Valójában a moldvai–havasalföldi–erdélyi erők egységét (most is, akárcsak a XIV. és a XV. században) nem egy román személy kezdeményezte, hanem egy magyar – Báthori Zsigmond erdélyi fejedelem, aki ezáltal nyilvánította ki felségjogát a két szomszédos ország fölött. A tanköny viszont azt írja, hogy „Báthori Zsigmond uralmi ambíciói súlyosan veszélyeztették a Román Országok egységét”. Jóllehet tényként említi, hogy „Báthori Zsigmond már 1595 januárjában II. Rudolf császártól azt kérte, hogy Havasalföldet és Moldvát vegyék be a szerződésbe, amelyet majd együtt írnak alá”. (Folytatjuk)
Új Magyar Szó (Bukarest)