Oltország fővárosában (Jövőképünk)
Jövőképünket láthatjuk Fogaras, Szeben, Vízakna magyar és szász népének sorsában. Amikor szóban és írásban mondjuk a magunkét, mint Cato a római szenátusban, amikor figyelmeztünk arra, hogy Erdély színmagyar nagyvárosait, magyar többségű régióit alig egy emberöltő alatt elrománosították, tulajdonképpen ébreszteni akarjuk Székelyföld őshonos népét, hogy kötelességünk megtartani szülőföldünket, szülőhazánkat utódainknak.
Évszázadokon át ezt tették elődeink is. Nekünk sincs jogunk arra, hogy a pénzhajsza miatt, valamint történelmünk, kultúránk ismeretének hiányában karba tett kézzel, ütődött gyermek módjára, bambán bámuljuk, amint nap mint nap szorítják vissza nyelvi és közösségi jogainkat. Hogyan nyomulnak a tőlünk idegen kultúra és nyelv bajnokai azon a földön, amely a miénk is! Nemrég néhány dél-erdélyi településen jártamban tapasztaltam, hogy a magyarság és a szászok felszámolása gyors, teljes beolvasztásuk, eltűnésük még néhány év, esetleg néhány évtized kérdése. Az említett városok rövid története, demográfiai változása arra int, hogy a székely megmaradás eszköze a határozott, következetes és nyílt küzdelem az autonómiáért.
Fogaras középkori toleranciája
Brassótól 67 km-re fekszik Fogaras. Besenyő nyelven Fagar šu, azaz kőris (fás) víz jelentésű, amelynek átvétele a magyar Fogaras név. Ez utóbbiból származik a német Fugerschmarkt és a román Făgăraş településnév is. Hajdanán a türk eredetű blakok (nem románok) és besenyők lakták a vöröstoronyi szorostól a tömösi szorosig húzódó határvidéket, ahol határvédő feladatkört töltöttek be. Fogaras várát 1310-ben Apor László vajda parancsára kezdték építeni, majd évszázadokon át állandóan bővíteni. A legjelentősebb várépítő Majláth István (XVI. sz.) erdélyi vajda volt. A fogarasi váruradalom központja Fogaras mezőváros. A váruradalmat 1368-tól kezdve Mátyás király uralkodásáig a havaselvi román vajdák hűbérbirtokként, vazallusi hűségükért kapták. Ez idő alatt Havaselvéről nagyszámú román telepedett ide.
A középkori Fogarason a tolerancia szellemében oldották meg a különböző vallású, nyelvű közösségek részvételét a város vezetésében. A fogarasi varga céh Bethlen Gábor fejedelem által 1622-ben kiadott privilégiuma (is) előírja: a "céhben lévő mesterek kölön-kölön nemzetségekből léjendenek, tehát mindenik nemzetség között ebben az céhben az céhmesterség és atyaság renddel jártassék, minden esztendőről esztendőre". A céhszabályzat egyértelműen arra utal, hogy a tisztségek betöltésében a nemzetiségek évről évre cserélődve képviseltetik magukat. De még az egyik legkorábban alapított román tannyelvű iskola felállítása is Fogarashoz kötődik. Lorántffy Zsuzsanna fejedelemasszony – I. Rákóczi György fejedelem felesége – alapította 1657-ben. A váruradalom a fejedelemség korában az erdélyi fejedelmek és fejedelemasszonyok birtoka lett. Így került az osztrák megbízásból Erdélyt (néhány hónapig) kormányzó Mihály vajda tulajdonába is, aki feleségének adományozta. 1661-ben a törökök foglalták el. I. Apafi Mihály uralkodása idején Fogaras vált az erdélyi fejedelemség fővárosává. Itt kötötték meg 1688-ban az osztrákokkal azt a híres fogarasi szerződést, amely alapján Apafi fejedelem halála után Erdély visszakerült a magyar koronához. A várban 1689-től császári őrség vert tanyát, 1715-től 1960-ig börtönként használták. 1892 és 1910 között Mikszáth Kálmán képviselte Fogarast a magyar parlamentben. Fogarason tanított 1908 és 1911 között Babits Mihály. Itt nyugszik Árva Bethlen Kata, a XVIII. század nagy erdélyi mecénása, akinek támogatásával a csernátoni Bod Péter nemcsak külföldön tanulhatott, de nagyszámú könyve is megjelenhetett. Az ő támogatásával építették Fogaras (1715–1740) mai református templomát.
Románosítás mindenáron
A kovásznai születésű írónő, Ignácz Rózsa gyermekként került Fogarasra. Az Ignácz család épp a hatalomváltás idején költözött a városba. Erre így emlékszik: "Mielőtt a románok bejöttek, még végiglátogatták a notabilitásokat, de a város előkelői már búcsúlátogatásként adják vissza a tisztelgő első vizitet". Jött a menekülés, megszüntették az állami magyar iskolát. Ennek helyébe Ignácz Rózsa édesapja, Ignácz László református lelkész a fogarasi magyarok anyagi áldozatvállalásával református gimnáziumot alapít. Azonban a magyarság lélekszáma a trianoni békediktátum utáni években rohamosan csökkent, így a református magyar gimnázium 1926-ban megszűnt. A hajdan magyar többségű városban a – huszonegyedik század első évtizedében – már az általános magyar iskola is bezárta kapuit!
A magyarság gyors fogyását a népszámlálások adatai tükrözik a legjobban. Amíg 1910-ben a magyarok (3359) és a szászok (1000) a népesség kétharmadát alkotják, és a románság alig egyharmad (2174), addig a 2002-es népszámlás már 1643 magyart és 332 szász nemzetiségűt vett nyilvántartásba, ami az összlakosság alig 4,5 százaléka.
Oltország fővárosában, Fogarason a hatalomváltás pillanatától beindult a románosítás. A húszas évek egyik nevezetes fogarasi élményét, amely nyíltan mutatja a helyi hatóságok románosításhoz kötődő gondolkodását, Ignácz Rózsa így meséli el: "A fogarasi nagypiacon beroskadt a föld. Barlang van a fogarasi nagypiac alatt. Barlang? Az is lehet, hogy temető." A hatóság azonnal kivonult. "Két napszámos ember csonka pléhvederrel meregette a sír tartalmát. Az archeológus ott állt a sír szélén, mellette a prefekt, a szigurancafőnök, a rendőrkapitány. Az archeológus azt az utasítást kapta a hivatali uraktól, hogy minden kétséget kizáróan állapítsa meg: ősrégi román temető volt e helyen, román temető, mit századok óta lezártak, s ami éppen ezért örökre eldönti a vitát, kié hát csakugyan Oltország fővárosa. Ki volt Fogarason a városalapító, az őslakó, kié, mely nemzeté a múlt." A sírgödörből azonban a hatóságok nagy csalódására egy XVI. századi magyar sírbolt maradványai kerültek elő. Semmi dák, semmi románságra utaló anyag. A csontok mellett aranyos, piros bársonymellény maradványa, görbe kard és több nyaklánc került a felszínre. A román prefektus és a román archeológus már beérte volna fogarasi szász őslakóval is, de az ásatás csak a magyarok ittlétét bizonyította. Természetesen, így sem volt eredménytelen, mert az ékszerek a prefektus házába kerültek, míg a csontok, a ruhadarabok a református temetőbe, Bethlen Kata ma is álló síremléke mögé. A három magyar egyház még működik, de már a fiatalok, ahogy Beder Tibor írta, az apadó fájdalom eredményeképp, egyre inkább "felekké" válnak, azaz vegyes házasság révén elrománosodnak. E város és e régió néhány, még magyarok által lakott települése megérdemelné, hogy bekerüljenek a szórványprogramba. Jó lenne, ha a két székely megye, Hargita és Kovászna kiterjesztené kapcsolatait Fogarasföld magyar településeire is.
Kádár Gyula. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

XIII. Szeben Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat - beszámoló
Október. 23-án, vasárnap zárult a XIII. Szeben Megyei Magyar Napok rendezvénysorozat. Színes és gazdag programok, illetve események között választhatott a Szeben megyei magyar közönség október 14 és 23 között a megye 10 településén.
Az események már az első naptól sikert arattak a nézőközönség soraiban, a megnyitó ünnepségen a Csernakeresztúri Hagyományőrző Nétpáncegyüttes előadását tekinthettük meg.
Szombaton minden korosztály elégedett lehetett, hisz a nap elején a gyermekek megtekinthették a „Cimbora” bábszínház előadását Medgyesen és Erzsébetvároson, este pedig a megye magyarsága táncba pördűlt a szüreti bálon Medgyesen és Nagyszebenben egyaránt. Medgyesen hajnalig tartott a mulatság, amelyen a kézdivásárhelyi Toto Band biztosította a „talpalávalót”. A vasárnapot a színház színesítette, azaz a magyarországi „Trambulin” színház előadását tekinthette meg Szentágotán és Medgyesen a tisztelt közönség, ugyanakkor a somogyomi és a küküllőalmási gyermekek sem maradtak ki, hiszen Somogyomon is fellépett a „Cimbora” bábszínház. A hét első napja a „Trambulin” színház gyermekelőadásával indult a „Báthory István” Általános Iskola diákjai, a „Bucuria Copiilor” valamint az 1-es számú óvoda magyar tagozatának számára; délután pedig a Vízaknai magyar közösség előtt léphettek fel a társulat tagjai.
 Kedden délután a nemrég alapított Medgyesi Magyar Nyugdíjas Egyesület által szervezett Klub-est keretében Horváth Arany „Pontot, vesszőt nem ismerek, de a szó mind igaz” című könyvének bemutatására és Rus Magdolna szalmafonat kiállítására került sor.
 Meglepően egyforma arányban voltak jelen fiatalok és idősek a szerdán este vetített „Üvegtigris 3” című magyarországi filmen a medgyesi Mediensis Moziban.
 Csütörtökön az `56-os magyar forradalomról emlékeztünk Seicean Ildikó történelem szakos tanár és a Földgázipari Szakközépiskola IX. osztályos diákjai előadásában, Medgyesen a Millennium Házban.
 A második hétvégén csúcsosodott az eseménysorozatok halmaza; néptánc, diákelőadás, sport és különféle szabadidős tevékenységek, koncert, humorelőadás, kézműves tevékenységek, könyvbemutató és sok érdekes esemény csalogatta a rendezvényekre az érdeklődőket a megye hét településein.
 Pénteken a Magyar Ifjúsági Értekezlet tagszervezetei érkeztek Medgyesre a Medgyesi MADISZ meghívására; többek között Arad, Beszterce, Brassó, Hunyad, Fehér illetve Szilágy megyéből érkeztek fiatalok. Szombaton délben megbeszélésre került sor a medgyesi Millennium Házban ahol bemutatták a helyi ifjúsági szervezet történelmét, tevékenységét illetve sor került egymás megismerésére, kapcsolatok teremtésére, ápolására.
 Szombat este telt ház várta - a Magyar Ifjúsági Értekezlet és az Országos Ifjúsági és Sport Hatóság által szervezett - Szórványkaravánt Medgyesen, a karaván utolsó állomásán. A népszámlálás és a magyarság vállalás fontosságáról beszélt Széll Lőrincz államtitkár úr az Országos Ifjúsági és Sport Hatóság alelnöke, ezt követően a közönség Dancs Annamari énekesnő és Holovacskó Zsolt humorista előadásait tekinthették meg.
 Vasárnap a Háromszék Táncegyüttes a "Száz évig - Fodor Sándor 'Netti' emlékére" című előadásával lépett fel, mely a multikultúralitás jellegét, illetve Fodor Sándor muzsikus és neje életének pillanatait elevenítette meg.
 Sikernek könyvelhető el az a tény, hogy a XIII. alkalommal megszervezett a Romániai Magyar Demokrata Szövetség Szeben megyei és medgyesi szervezete, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület Szeben megyei szervezete és a Medgyesi Magyar Demokratikus Ifjúsági Szövetség által Szeben Megyei Magyar Napokon közel 3500 személy vett részt.
 Ez úton is köszönjük a társszervezőknek, partnereknek és a közreműködőknek a segítséget és a támogatást: a Szeben Megyei Ifjúsági és Sport Igazgatóságnak, a Romgaz és a Transgaz Rt.-nek, a BMT Trans Constructnak, a medgyesi Polgármesteri Hivatalnak, az Országos Ifjúsági és Sport Hatóságnak, Sepsiszentgyörgy Polgármesteri Hivatalának, Kovászna Megye Tanácsának, a Communitas Alapítványnak, a Magyar Ifjúsági Értekezletnek, A Háromszéki Ifjúsági Tanácsnak valamint a Nagyszebeni Polgári Magyar Művelődési Egyesületnek.
medgyes.ro

Háromszéki vendégek a Szeben Megyei Magyar Napokon
Háromszékiek is részt vettek hétvégén a Szeben Megyei Magyar Napokon. Az eseményekről Kiss Csilla, a Kovászna Megyei Tanács munkatársa számolt be.
Az október 14–23. között megrendezett Szeben Megyei Magyar Napok során Medgyesen, Nagyszebenben, Erzsébetvároson, Somogyomban, Vízaknán és még sok kis magyarlakta településen zajlottak különböző kulturális rendezvények a Szeben Megyei Magyar Napok égisze alatt. A rendezvények színesebbé tételéhez Kovászna Megye Tanácsának Szórványprogramja is hozzájárult, így színház, bábszínház, néptánc, kézműves foglalkozások és könyvvásár jutott el Háromszékről Szeben megyébe. A Cimbora bábszínház több településen bemutatta Szegény ember királysága című előadását, de ugyanígy végigjárta a magyarlakta településeket a Nagybaconi Néptánccsoport is, erdővidéki és háromszéki táncokkal szórakoztatva közönségét.
Demeter László megyei tanácsos és a Szórványprogram felelősei a hétvégén Szeben megye különböző településein tárgyaltak a helyi szervezőkkel az idei és jövő évi feladatokról, tervekről, ezek kivitelezésének lehetőségeiről. E látogatás során a Fehér megyei Abrudbányára is eljutottak, ahol a megmaradt maroknyi magyarság mindennapjaiba nyertek belátást, illetve a helyi kulturális szervezőkkel tárgyaltak arról, hogyan tudnának segíteni magyarságmentő szolgálatuk támogatásában.
A tizenharmadik alkalommal megrendezett Szeben Megyei Magyar Napok alatt az Összetartozunk program keretében kisebb településekre is eljutottak a magyar kultúra olyan előadásai, amelyek magyar értékkel gazdagítják a helyi kisközösségeket. A szórványprogram célja, hogy a székely megyék kulturálisan támogassák a kisebb számban magyarok által lakott megyéket, településeket. A háromszékiek révén a gyermekek a Csiporkázó Egyesület kézműves foglalkozásaival tehették próbára kézügyességüket, a rendezvény záróakkordjaként pedig a Háromszék Táncegyüttes lépett fel Nagyszebenben és Medgyesen.
Bús Ildikó
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kulturális élet a szórványban, a Szeben megyei Vízaknán 
Erdélyben közel ötszázezer magyar él szórványban, olyan településeken, olyan régiókban, ahol számarányuk alig néhány százalék. Az öregedő, apadó szórványközösségek egyik legnagyobb gondja a magyar kulturális élet, a művelődési rendezvények hiánya.
A legtöbb helyen a templom és a lelkész, valamint néhány lelkes öntevékeny ember köré szerveződik a közösségi élet. 
A Szeben megyei Vízaknán közel négyszáz magyar él. A több, mint négyezer lakosú kisvárosban számarányuk nem éri el a tíz százalékot. 
A kis szórványközösség művelődési életének meghatározó alakja egy idős kisiparos, Szöllősi József, aki évtizedeken át vezette a magyar dalárdát. Bádogosként és lakatos mesterként szép dísztárgyakat is készít. A keze munkáját dicsérik a város műemlék református templomában látható liliom motívumú kovácsolt csillárok.
Kossuth Rádió

Erdély.ma

Lezárult az RMDSZ könyvadományozási körútja
Pénteken, december 9-én Szeben megyében zárta útját a könyvkaraván, melynek keretén belül a hét folyamán 6 megye 14 szórványkollégiumához juttatta el erdélyi magyar szerzők műveit az RMDSZ Főtitkársága. Az 1500 km-s körút során a Communitas Alapítvány támogatásában az elmúlt években megjelent kiadványokból 2100 darab könyvvel támogatták a Kolozs, Máramaros, Szilágy, Maros, Brassó és Szeben megye szórvány településein működő magyar oktatást.
„A körút során alkalmunk nyílt megtekinteni a szórványkollégiumokat, felmérni, hogy milyen körülmények közt működnek, illetve mely térségekre terjed ki a vonzáskörzetük a magyar gyerekek felkarolásának tekintetében. Ugyanakkor az igazgatókkal, vezetőkkel, egyházképviselőkkel való beszélgetések rávilágítottak azokra a gondokra, hiányosságokra, amelyekkel ezek a kollégiumok küszködnek” – tájékoztatott Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese. Elmondása alapján „A tapasztalatok azt mutatják, hogy nagyon kevés a specifikus probléma, amellyel találkozunk, a különböző megyék szórványkollégiumainak túlnyomó részt ugyanazokkal a nehézségekkel kell szembenézniük: a napról-napra tervezés, a működési költségek beszerzése, illetve a forráshiányok kérdőjelezik meg jövőbeni fennmaradásukat.”
Az RMDSZ Főtitkársága 2011-ben összesen 16 szórványkollégiumot támogatott könyvadományokkal, bepillantva tevékenységükbe, feljegyezve az általuk elmondottakat, továbbá figyelve a javaslataikra, ötleteikre és kéréseikre, amelyek mentén alakítja majd a jövőben a szórvány magyarság felkarolására koncentráló törekvéseit.
A könyvadományozási program a jövő évben előre láthatóan a szórvány területeken működő magyar házakhoz való könyvjuttatásokkal folyatódik: „Ezek a kollégiumok, valamint a magyar házak kulcsfontosságú szerepet töltenek be a szórvány magyar közösségek életében. Magas fokú odafigyelést és minden lehetőség szerinti támogatást érdemelnek, hisz meglétük jelenti a garanciát a családok, a közösségek, megmaradására, a magyar kultúra és identitás továbbvitelére” – fejtette ki Bodor László.
Útja felénél tart az RMDSZ könyvadományozási karavánja
A hétfőn, december 5-én elindított könyvadományozási program keretén belül az RMDSZ Főtitkársága a hét folyamán 14 szórványkollégiumhoz juttat el 2100 darab könyvet a Communitas Alapítvány által az elmúlt években támogatott kiadványokból. Az öt napos körút során Bodor László, az RMDSZ programokért és ifjúságért felelős főtitkárhelyettese látogat el a Szövetség helyi képviselőinek kíséretében a Kolozs, Szilágy, Máramaros, Fehér, Hunyad, Brassó, Maros és Szeben megye szórványtelepülésein működő kollégiumokhoz, a könyvátadások alkalmával konzultálva az adott helyszínen fellelhető nehézségekről.
„A könyvadományok átadása egy kiváló alkalmat biztosít arra, hogy találkozzunk és beszélgessünk a szórványkollégiumok képviselőivel, feltérképezzük a működésük során tapasztalt problémákat, illetve azok megoldási lehetőségeit” – fejtette ki Bodor László. A főtitkárhelyettes elmondása szerint az eddigi egyeztetések alapján az új oktatási törvény metodológiájának kidolgozása fokozottan foglalkoztatja a kollégiumok igazgatóit, hisz hivatalos oktatási intézményekké minősítésük, továbbá a különböző állami struktúrákból érkező finanszírozások nagymértékben megkönnyítenék a mindennapi munkájukat és jövőbeni fenntartásukat.
„A jelenleg egyházi vagy civil háttérrel működő iskolák, bentlakások létfontosságúak a szórvány magyar közösségek identitásának megerősítéséhez és továbbadásához, a magyar nyelvű oktatás és kultúra fennmaradásához ezeken a vidékeken. Az RMDSZ tevékenysége során kiemelt figyelmet fordít a szórványközösségekre, támogatva a létező pozitív kihatású kezdeményezéseket, valamint újak létrejöttét. Ennek értelmében a könyvadományozási körút folyamán a különböző szórványkollégiumok által jelzett gondokra is igyekszünk majd orvoslást találni lehetőségeink szerint” – hangsúlyozta Bodor László. 
A könyv ajtó a világra – könyvadományozási programot indít az RMDSZ
A Romániai Magyar Demokrata Szövetség Főtitkársága ma egy nagyszabású programot indít útjára, melynek keretén belül könyvadományban részesít 15 szórványkollégiumot. Kezdeményezésünkkel segítséget kívánunk nyújtani ahhoz, hogy a szórványban élő gyerekek magyar nyelven olvashassanak és tanulhassanak. Ezzel megerősítjük azt, hogy a népszámlálás során megfogalmazott Minden magyar számít számunkra nem csak egy üres jelszó: könyvadományozási akciónkkal ezt ismételten tartalommal töltjük fel – jelentette be mai, kolozsvári sajtóértekezletén Kovács Péter főtitkár. Az RMDSZ Főtitkárságának Program és Ifjúsági Főosztálya december 5. és 9. között 14 szórványkollégiumhoz juttat 2100 példányt (kollégiumonként 150 db. könyvet) azokból a könyvekből, kiadványokból, amelyek a Communitas Alapítvány támogatásával jelentek meg az elmúlt években. Kovács hangsúlyozta: kizárólag erdélyi magyar szerzők szépirodalmi, tudományos, hiánypótló, valamint jubileumi, ünnepi munkái szerepelnek az akcióban. „Ezáltal is folytatni szeretnénk az erdélyi magyar irodalom, kultúra támogatását, az itt élő írók, költők munkáinak megjelentetésében és terjesztésében egyaránt részt kívánunk vállalni. Ez nem újdonság, hiszen a Szövetség a Communitas Alapítvány révén évek óta támogatja az erdélyi magyar könyvkiadókat: 2003-tól 46,5 milliárd régi lejt ítéltünk meg pályázati úton működésük elősegítésére” – fogalmazott a főtitkár. Bodor László, a Program és Ifjúsági Főosztályt vezető főtitkárhelyettes emlékeztetett arra, hogy a Szövetség Főtitkársága idén júniusban megszervezte az I. Kolozsvári Magyar Könyvnapokat, amelynek keretén belül hasonlóképpen könyvgyűjtési akciót bonyolított le. „A felajánlott könyveket a besztercei szórványkollégiumnak juttattuk el, a pozitív visszajelzések arra késztettek bennünket, hogy ezt a mozgalmat mindenképpen továbbvigyük” – mondta Bodor, aki vázolta a könyvadományok eljuttatásának útvonalát is. 
December 5., hétfő:
Válaszúti Mezőségi Szórványkollégium (Kallós Zoltán Alapítvány, Kolozsvár) Mezőségi Téka Szórványkollégium (Téka Alapítvány, Szamosújvár) Bonaventura Szórványkollégium (Dési Ferences Rendház, Dés) December 6., kedd: Szamosardói Szórványkollégium (Németh László Alapítvány, Szamosardó) Bethesda Gyermekotthon és Szórványiskola-központ (Református Egyház, Zsobok) Ady Endre Szórványkollégium (Ady Endre Kulturális Egyesület, Szentkirály) December 7., szerda: Gróf Majláth Gusztáv Károly Római Katolikus Teológiai Líceum (Gróf Majláth Gusztáv Károly Alapítvány, Gyulafehérvár) Téglás Gábor Szórványkollégium (Geszty Ferenc Alapítvány, Déva) Petrozsényi Jézus Szíve Szórványkollégium (Szent Ferenc Alapítvány, Petrozsény) December 8., csütörtök: Szivárvány Szórványkollégium (Szivárvány Alapítvány, Magyarfülpös) Gaudeamus szórványkollégium (Gaudeamus Alapítvány, Segesvár) Kőhalmi Református Kollégium (Református Egyházközség, Kőhalom) December 9., péntek: Szebeni Református Kollégium (Református Egyház, Szeben) Árvácska Gyermekotthon (Református Egyház, Vízakna) „A program a jövő évben is folytatódni fog, ekkor a szórványban működő Magyar Házakat fogjuk könyvadományokkal támogatni” – összegzett Bodor László.
Új Magyar Szó (Bukarest)

Bod Péter nyomában a dél-erdélyi szórványban
Kálnoki IKE-sek és presbiterek – a helybeli református egyházközség és a Dr. Bedő Albert Környezetvédelmi, Ifjúsági és Közművelődési Egyesület szervezésében – egy napon felkerekedtünk, és elindultunk, hogy utánanézzünk a Dél-Erdélyben élő magyarok sorsváltozásának, és annak, hogy a valamikori erős magyar közösségeket milyen történelmi-politikai forgószelek szórták szét, szívták ki az életnedvét, -kedvét.
Eddig csak hallottunk a szászvárosi református kollégium kényszerű eladásáról, a fogarasi magyarság zsugorodásáról, az őraljaboldogfalvi református templom kulcsát őrző román tanítóról, a magyarigeni magyarság Avram Iancu által vezetett lemészárlásáról. Közelről akartuk érezni a történelem szelét, amelyik Dél-Erdélyben átformálta, szétszórta vagy éppen elpusztította az ott élő magyarokat. Az a kíváncsiság is élt bennünk, hogy vajon milyen erő tartja meg a dél-erdélyi szórványban szolgáló lelkipásztorok, orvosok, értelmiségiek küzdeni akarását, szolgálatkészségét, hűségét? Az erősebb, nagyobb dél-erdélyi magyar közösségek öröméből-küzdelméből is szerettünk volna tanulni. Meg Bod Péter is hívott: „Gyertek, lássátok meg, milyen sorsra jutottunk itt, Hegyalján, tanuljatok ebből, és vigyázzatok a nyelvetekre, iskoláitokra. Becsüljétek meg az értetek küzdőket és úgy ragaszkodjatok Istenhez, mint a szőlővessző a tőkéhez.” Idős Szegedi László, Bod Péter XX. századi utóda Magyarigenben, a kövek és emlékek lelkipásztora is biztatott: „Gyertek, mert itt, a szórványban, a bánat és szomorúság között megerősödhettek az Úr Istenbe vetett reménységben, és abban a hitben is, hogy a borús idők után jó idők is jönnek, a nyomorúság után öröm is fog jönni.” Engedtünk a hívásnak, és felkutattunk huszonöt dél-erdélyi települést: Lorántffy Zsuzsanna, Árva Bethlen Kata és Babits Mihály Fogarasát, az 1848-as vízaknai csaták helyét, az egy utcában négy templomot építő (szász evangélikus, román, magyar, német nyelvű római katolikus, református, görögkeleti), Orth István képzőművész által színezett Szebent, az elrabolt református kollégiumú, gr. Kun Kocsárd és gr. Kuun Géza által dédelgetett Szászvárost, az elrejtőzött Hátszeget, az értéksugárzó magányába húzódó, valamikor a Kendeffyek erejéből élő Őraljaboldogfalvát, a pusztulással, letűnt dicsőséggel, élni akarással keveredő levegőjű Vajdahunyadot, ahol a várban Zsargó János református lelkipásztor kalauzolt hozzáértéssel, az ősi székely rend szerint élő Rákosdot, a dél-erdélyi magyar szórvány lüktetését-értelmét biztosító Dévát, Piskit, ahol az egyetlen református konfirmándus sem tud magyarul, a történelem viharai ellenére mindig újrakezdésre képes, de a természet csapásaiba belefáradt és elnéptelenedett Alvincet, Erdély legyengült szívét, a fejedelmi Gyulafehérvárt, az 1848-as szabadságharcban Avram Iancu seregei által feldúlt és lemészárolt Sárdot, Boroskrakkót, Magyarigent, a Bod Péter szellemét ápoló zarándokhelyet, a felüdítő szórvány-oázist, az összetartó Vajasdot, az árván maradt, Jékely Zoltán által megsiratott Marosszentimrét, a történelem során ötször elpusztított és ötször talpra állt református fellegvárat, Nagyenyedet, a majdnem teljesen magyarlakta, életerőt, hitet sugárzó Magyarlapádot, a Bethlen grófok bölcsőjét, Bethlenszentmiklóst, a vendégszerető, hangulatos óvárosú Medgyest, a marasztaló, többnyelvű, ugyancsak élni akaró szász-székely határvárost, Segesvárt, a Petőfi-zarándokhelyet, Fehéregyházát, a szórvány diákokat átölelő, küzdelmes életű Kőhalmot és Árva Bethlen Kata lelki tusáinak, értékteremtő szolgálatának színhelyét, Olthévizet. Hullámzó érzéssel jártuk végig a tragédiák és újjászületések, a küzdelmek és reménységek színtereit, a dél-erdélyi magyar szórványokat. Szembesültünk az elvakult gyűlölet évszázadokra kiható pusztító erejével, a beolvadás egyre fenyegetőbb jelenlétével. Találkoztunk elnémult, csak az üres templomában és sírköveiben élő gyülekezetekkel, még magyarul imádkozókkal, a magyar szóra felcsillanó könnyes tekintetekkel. Beszélgettünk aggódó idősekkel, reménykedő, tanulni, itthon maradni akaró fiatalokkal. A szálláshelyeinken, Szebenben, Déván, Gyulafehérváron és Segesváron úgy éreztük: egy család vagyunk. Egy nagy család, amelyikben egymásra vagyunk utalva. Erőt, reménységet merítettünk a lelkipásztorok, presbiterek, templomukat javító utolsó őrállók, kétkezi munkások küzdelmeiből, mosolyából, kitartásából. Mi, tömbben élő székelyek, akik mindezt láttuk, megdöbbentünk, mert nem tudtuk elképzelni, hogy a szórvány magyar élet mennyivel jóval nehezebb, mint a miénk. Ott nem azon gondolkodnak a szülők, hogy milyen iskolát válasszanak a gyerekeiknek (az iskolaválasztás nagyon fontos!), hanem azon, hogy egyáltalán iskolát teremtsenek, vagy az egyetlen meglévőt miként tartsák fenn. Rádöbbentünk: még jobban kell ragaszkodnunk a mi Atyánkhoz, édes anyanyelvünkhöz, templomainkhoz, iskoláinkhoz, egymáshoz, minden lelki, nemzeti értékünkhöz. Figyelmeztetést is kaptunk: ha nem vigyázunk, mi is elszórványosodhatunk. Ha nem lesznek önfeláldozó, a nemzetükért küzdő, éles látású, tiszta erkölcsű, családjukat szerető vezetőink, akkor majd Székelyföld is szórványemlékhellyé válhat. Székelyföld etnikai összetétele felborulásának veszélyére Bedő Albert, a magyar erdészet atyja is felfigyelt. A XIX–XX. század fordulóján tömegek szegényedtek el és vándoroltak külföldre, főként Amerikába. A kivándorlás a székelyek körében is nagy méreteket öltött. 1899-ben Marosvásárhelyen megalakul a Székely Egyesület, melynek a Kálnokon nyugvó államtitkár, főerdőmester, Bedő Albert volt az elnöke. Az egyesület a következő célkitűzésekkel indult útnak: 1. tárják fel a bajok társadalmi- gazdasági gyökereit, orvosolják a gondokat, 2. a székelyeket tartsák helyben, 3. az ősi székely szálláshely etnikai jellegét őrizzék meg. Az ötnapos felmérő-tapasztalatszerző kirándulás mély nyomokat hagyott bennünk, kálnokiakban. Kívánjuk, minél több székelyföldi bátorkodjék bebarangolni ezeket a vidékeket. GÖDRI MIKLÓS SZABOLCS kálnoki református lelkipásztor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Erdély tájain — Egy régi katona-turista útikönyve 1817-ből
A kolozsvári Központi Egyetemi Könyvtárban érdekes kéziratos útinapló található, Jakab Sámuel útleírása 1817-ből (jelzete MS 2667). Mindeddig nem kutatták, szerzője sem ismert személyiség (nevére eddig mindössze egy „Ászpide” gyalui báli meghívóban és a kolozsvári lakástulajdonosok jegyzékében bukkantunk), de rávilágít egy reformkori katona érdeklődésére.
A 173 lapos bekötött útinapló szerzője szándéka szerint könyvnek készült: Földi és Tengeri Utazás. A szerző utazása nem jószántából történt, hanem katonai szolgálat miatt. Útleírása 1812-ben kezdődik, s tíz év múlva, 1822 októberében végződik. Pusztacsánból indul, áthalad Tordán, Vízaknán, Marosvásárhelyen, majd Várnán, Halicson át eljut Pozsonyig, végül hosszú, kacskaringós utazás után olasz földre lép. Többéves olaszországi tartózkodása idején lejegyzi a Vezúv kitörését is (Jegyzés a Vesuviu Hegynek Természete és Tüze gyulladásáról), ellátogat Pompejibe, megfigyel egy üstököst. Kitérőiből említésre méltó az alábbi bejegyzés: Feltehetően 1819 1. Mai Az Olimpus hegyen jártam, oh mely nehezen mentem fel annak bércein... Talán az első magyar meghódítója az Olümposznak. Turistaszemmel katonáskodott. Naplójának itt bemutatott részlete erdélyi útjáról szól. 1812. június 12-én délelőtt, a Fellegvár citadellájának kaszárnyájából gyalogezredével indult hosszú útjára Jakab Sámuel, majd a Szamoson a Németek pallóján át, s a Híd kapun vonultak be Kolozsvárra. Az esemény fontosságának tudatában, a Splényi Gábor induló zenéjére végigmasírozhattak a Nagypiacon (Főtéren), majd a Torda kapun hagyhatták el a várost. Akkoriban a Tordára Feleki-tetőn át vezető út még nem volt kiépítve; Györgyfalván és Ajtonon keresztül értek Pusztacsánba... Közli Hints Miklós
Restitutio
Ebben a rovatban írásokat szolgáltatunk vissza az olvasókhoz. Általában olyan írásokat, melyek az egykori Erdélyi Kárpát-Egyesület (EKE) hajdani hírlapíróinak vagy a turistatársadalom más nagyjainak tollából születtek. De olyan hangulatos, fiatalok-idősek által ma is szívesen olvasott, egyesületünkhöz kapcsolódó írásokat is, amelyek az EKE egykori lapja, az Erdély hasábjaira kívánkoztak volna. Az alábbi írás még akarva sem jelenhetett volna meg az 1892-ben alapított Erdélyben, ugyanis jóval előbb íródott, amikor „az utazásnak divatja” jobbára még csak körvonalazódott.
Kegyes Olvasó!
Nem akartam elmulatni, hogy ezen csekély tapasztalásbéli munkátskámat Földi és Tengeri utazás alatt olvasás végett szemeid elé bé ne terjesszem. Nem azért cselekedtem, hogy a csevegő hív kürtjeinek hangzása valamely részben füleimnek csiklandoztatnék és Olvasóim közül netalántán olyanok is támadhatnak akik azt mondanák, hogy ezen csekély utazásbéli nem érdemes az olvasásra. Meghiszem, mert magam is és minden olyan emberséges ember, aki minden előre való látás nélkül a nyúl farkán is csomót keres nem gondolja azt meg, hogy fáradtság nélkül nincsen jó nyugodalom: sem pedig utazás nélkül idegen fölötti tapasztalás. Én meg vallom, hogy magam is úgy ítélnék balul, ha nem izzadott volna homlokom a hosszas utazásba. Én ugyan dicsekedhettem azzal, hogy sokat fáradtanak lábaim amíg azon tapasztalásokat meg szerezhette, melyeket ezen kisded formában 17 szakaszokba foglaltam. (…)
Alighogy ezen Nemes Báró Spleny gyalog ezrede a mindenkor vért szomjúhozó Mársnak csata piacáról honjának kebelében nyugalmára tett volna, ahogy nyugalmának két esztendőbeli, alig kóstolhatta, azonnal és egyetemben érkezett 1812-dik esztendőben, júniusnak napjaiban egy felsőségbéli hatalmas parancsolat. Melyben minthogy elmulatni nem lehetett és a felsőségbéli hatalmat engedelmeskedni illet, azon okból egész erejét egybe szedvén, lassú lépésekkel úgy átvitte júniusnak 12 dik ’812-be egy úgynevezett Pusztacsán nevezetű faluba. Ezen falut többnyire oláh nemzet bírja. Szép helyen fekszik, klímája egészséges, mindenféle terei tápláló eledeleket kézi munkájok után termesztenek. Viseletük nem igen szép. Házaik többnyire sövényből vagyon összefoglalva, távol egymástól.
13-dik Junii 812 Torda Ezen Torda városa egy nem képzelhető régiséget mutat az üdegenek előtt, amint Ó és Új Dátzia nevezetü könyvben is olvastam ennek hajdan virágzó állapottyáról. Ezen városról a mostani magát meg nem gondoló község úgy vélekedik, hogy a városnak bástyája mézes pogácsából szalonnára volna építve. Noha képzelődések hihető, oda néz, mintha a városba hírével messze tartományokra kiterjedő mézes pogácsát csinálnak, melyből néha napján magam is ettem, úgy nemkülönben a szalonnával való élés és kereskedés is nagy lábon áll. Ezen város felvételre nézve vagyon az úgy nevezett Aranyosnak déli oldalán, az keleti részén pedig vagyon egy 87 öles mélységű akna. Itten még az is szembe tűnő, hogy kenyeret oly nagyokat és fehéreket sütnek, mely hasonló az batáviai spondiákhoz, az ember nem győz belőle eleget enni. Itten vagyon lakása egy Szőts Dániel nevezetű barátomnak, aki velem a fátum terhes hajóján Itáliába 3 hónapokig utazott.
14 dio Marosújvár [Ocna Mureş/Miereschhall]. Rostok [pihenő].Marosújvár egy hírével messze terjedő mezőváros a Maros-folyó vizének keleti oldalán tette fekvését. Lakosai nemes eredetűek, földesura N.N.P. úr önagysága, aki hadi vezérletünket ott lettelünkre igen nagy kegyessége mellet megvendégelt, úgy nemkülönben köznépeink is részesültenek áldott javaiból. Ezen mezőváros határában talált sóakna Nemes Erdély hazát nagyon fényessé tette. A legszebb, mikor a Maros vizébe úszkáló szép pontyok földes uraknak boldog gyönyörűséges szárnyat emelnek és a vizeknek felső színén repkedve mutogattyák örvendező voltokat.
16 Juniy 812. Pánád[Pănade/Panagen]. Panád szép térségen fekvő városka, többnyire kétféle nemzet lakja, oláh és szász. Klímája egészséges, határa igen termő.
17 Juny 812 [Szász]Csanád [Cenade/Scholten]. Kétféle nemzet bírja, utcája igen lapos, az leány féle népek is úgy megülik a lónak a hátát mint nálunk a fiatal fickók.
18. Juny 812 Vízakna. [Ocna Sibiului/Salzburg] Rostok. Vízakna városa nem igen szép ugyan, de mégis hasznos helyen fekszik. Lakosai a hadi népet nem utálják. Vagyon benne mostan két használható sóakna, elsüllyedve pedig vagyon három.
23 Juny Nagycsűr. [Şura Mare/Groß-Scheuern] Nagycsűr egy földi paradicsomot ábrázoló helyen fekszik. Lakosai többnyire két félék, oláh és szász, vidéke kellemetes. Amaz nagy hírű Szeben városa közeledtével nagyon kicsíti. Itten volt mulatozásunk 18 napokig.
11 July 812 Sellenberk [Şelimbăr].Schellenberg városa vagyon fekvésre nézve Szeben városának keleti részén fél órányi messzeségre. Lakosai szászok, határa igen termő, ezen helybe volt mulatásunk 14 nap.
25 July Gusterica[Szent-Erzsébet/Gusteriţa /Hammersdorf]. Gusterica egy szász nemzettel ékeskedő nagy falu. Minden fele haszonnal bővelkedő. Itten mulattam 12 nap.
7 August 812. Szelindek[Slimnic/Stolzenburg]. Ezen Stoltzenburg nevezetű város egy hegyeknek nyugoti oldalán vagyon építve. A hegynek tetején pedig vagyon négy szeglet formában egy kisded vár melyet amint észre vetteni Rákóczi György erdélyi fejedelem építtetett (szerk. megj. – Varjú Elemér Magyar várak című, 1932-ben megjelent könyvében Nagy Lajos király idejére datálja a szelindeki vár építését; 1529-ben van szó először róla, mikor Báthory István vajda János király számára akarja meghódoltatni). Mostan is nagy hasznára vagyon a lakosoknak, mivel a tűztől való félelem miatt ezen várnak belső pitvarai meg vagynak rakva némely nagyobb és kisseb bükkfa hombárokkal, a melybe élelembéli vagyonaikat tartják. Voltam benne és a falaknak romladékai között igen termékeny szilvás vagyon, melynek terméséből egy néhányat meg is ettem. Többnyire szász nemzet lakja, vidéke szép kinézetű.
8 August 812 Nagyselyk[Nagysejk/Şeica Mare/Marktschelken] Sájka mezővárosa oly kellemetes helyre tette fekvését, hogy itten az ember nem győz eleget csodálkozni ennek kellemetességén. Minden terem ami termetünkben feltaláltatik. Sokféle elegyes nemzet lakja, de másképpen viseletük szép.
9. Medgyes Az szász nemzetnek hajdan messzelátó s bölcsen gondolkodó elei Medgyes városát olyan három szeglet forma lábakra emelé, amely az idegeneket magához vonzza. Itten vagyon egy felséges torony mesterségesen építve mely maga kellemetességével majd csak nem az egész hazabéli több tornyokat felül múl. Lakosai igen jószívűek, az egymáshoz vonzó nemzeti szeretet közöttük uralkodik. Az úgynevezett kapicinusi sz. szerzeteseknek vagyon benne szép klastromuk. Ezen szerzet között találkoztam egy Ungvári Ferenc nevezetű ifjú esztendeimbeli kedves barátommal.
11. Aug. 812[Nyárád]Gálfalva [Galeşti/Gallendorf]. Ezen falu egy szép térhelyen fekvő, kisded. Messzünnen való kinézése úgy tetszik az idegeneknek, mintha lakosai szegény sorsúak volnának, többnyire oláhság lakja.
12 August 812. Nagycserged [Cerghid].Ez maga nevét bizonyító széjjel terjedt falu, melynek klímája egészséges. Lakosai oláhok de jó lelkűek, az idegen utazókat kézen fogva és barátságos nyájassággal hívják házaikba.
13. Aug 812 M. Vásárhely. Marosvásárhely egy, az egész Erdély országbeli magyar városokat messze kiterjedt hírével és bölcsességével felülmúl. Ezen városba vagyon az ország béli Septemvirális Törvényszék, úgy a nemesi székelységnek nagyobb és kisebb privilégiuma emiatt függ.
15 Aug 812 Gernyeszeg. Egy határával hosszan kiterjedő falu. Bírja N. N. gr. úr őnagysága (szerk. megj. – Teleki József gróf, főkormányszéki tanácsos, megh. 1817-ben). A lakosok földesuruknak nagy méltóságú kegyességét egy jószívűséggel példázzák. Határában a dinnye igen terem.
16 Aug Szászrégen. Szép mezőváros. Lakja szász nemzet, az idegeneket nagyon tisztelik.
17 Aug 812 Teke[Teaca/Tekendorf].Ezen Teke városa maga hosszan való fekvésével némely jó borokat termő hegyeknek alját elborította, utcája sáros. Lakosai szászok, határa mindeneket terem ami az élet fenntartására meg kívántatik.
19. Beszterce. Szép szász város, az utcája igen sáros, gyenge sánccal és fallal vagyon bekerítve, az Lányok Törvénye benne igen hasznos.
28. Aug Kis Beszterce [v. Aszúbeszterce/Dorolea/Kleinbistritz]. Egy széjjelterjedt falu. Házaikat egyik másiktól messze építette.
29 Aug Ilintza. [valószínűleg Borgótiha Ilinca határrészében levő „Officier haus” – szálláshelyük neve]. Hosszan való terjedésével Bukovina határait magához vonta.
30 Aug Pojana Sztampi[Poiana Stampei]. A hegyek között széjjel való léte Bukovinába helyeztette.
31. Aug Vatra Dorna [Dornavátra] Mely hegyeken széjjel terjedt, gazdag lakosokkal ékes falu.
2 September 812 Kimpilung. [v. Moldvahosszúmező/Câmpulung Moldovenesc]Fenyvesből álló kietlen havas.
3 Sep 812 Váma. Egy szép térségen fekvő mezőváros, a felséges Királyi Kamarához tartozik, vagyon benne prefektúra.
5 Sept. Gurahumoru. 6. Sept Szálka [v. Szolka/Solca]. 7 Sept Radóc [Rădăuţi]. Radóc egy szép helyen fekvő mezőváros. Lakosai többnyire oláhok, a felséges Királyi Kamarához tartozik. Vagyon benne prefectura. Itten volt mulatozásunk 56 napokig.
25 October 812 Szered [Szeretvásár/Siret/németül Sereth/lengyelül Seret]. Ezen hej fekvését tette egy úgy nevezet Szered folyó víznek déli részére. A veres sipkával való élést az asszonyi nemek is nagyon uzuájják úgy nem különben az töröktől költsönzött övet is használják melynek hosszassága mintegy másfél öles, veres, sárga, zöld, fekete, kék színű selyemből vagy Teve szőrből vagyon összve foglalva ilyenképp.
Szabadság (Kolozsvár),

KISEBBSÉGBEN: Szigetek és tengerek
Az apropó
A Hargita Megyei Kulturális Központ által meghívott fotós csapat a napokban készül kiutazni, hogy 27. tábori küldetését teljesítse. A célállomás: Medgyes és környéke. A toborzó hírlevél szerint a tíz főből álló csapat számára "a tábor a 2011-ben Nagyszeben és környékén szervezett tábor folytatásának tekinthető. A két Szeben megyei település és térsége olyan közösségeket, helyeket és kultúrákat tart életben, amelyeket a sokszínűség és a különböző kultúrák együttélése által kialakult sajátos ötvözetek jellemeznek. A tábor ideje alatt Medgyesről minden nap egy környéki településre látogat el a csapat: Erzsébetváros, Almás (Szászalmás), Mikeszásza, Kiskapus, Somogyom, Berethalom, Hosszúmező, Baromlak, Darlac, Baráthely."
Ezért aztán értelemszerűen visszalépünk a 2011-es nagyszebeni tábor emlékeihez, amikor is kilenc fotós töltött több mint egy hetet Nagyszebenben és környékén, az alábbi helységekben: Mihályfalva, Bólya, Kisdisznód, Nagydisznód, Talmács, Felek, Szakadát, Kerc, Vízakna, Szentágota, Bürkös és Szebenjuharos (Păltiniş). Ezt akkor a HMKK-nak sorrendben a 23. fotótáboraként jegyezték.
Azok a fotográfusok, akik huzamosabb időn át és következetesen részt vettek e sajátosan fotós hagyománymentés egész folyamatában, még élénken emlékezhetnek egy 2007-es tavaszi táborozásra is (szám szerint a nyolcadikra a sorban), amikor a fotótábor első ízben tette át a székhelyét Hargita megyén jóval kívül eső vidékekre, hogy a későbbiekben – a többségi magyar/székely közeg mellett – a szórványlét mindennapi jelzéseinek megörökítését is felvállalja. Ez a kiutazás akkor még csak szeszélyes tapogatózásnak indult, a többségi közegtől való eltérés másságának az éhe vezette a fotográfusokat, s az eredmény mindenképpen rendhagyónak bizonyult.
Olyannyira, hogy a rutinhoz szokott gondolkodás nem késlekedett megfogalmazni kifogásait: mit keres a tábor Hargita megyén kívül? Hát nem az a feladata mindenek előtt, hogy a szűkebb székely pátria értékeit rögzítse, örökítse tovább? Mit keressen abban a furcsa közegben, ahol összekeveredik a szász hagyomány a románnal, a román a magyarral és mindennek fejében a közéjük egyre elszántabban beszüremkedő roma életvitellel és kultúrával?!
Mindenki foglalkozzék csak a saját juhaival!
A sokféle gyűrődéshez hozzáedződött kis fotóscsapat, szerencsére, föl sem vette a kesztyűt, s vízaknai kiszállásának kedvező visszhangjaira, fejleményeire figyelve, tovább erősítette kapcsolatait a HÍD elnevezésű Szebeni Magyarok Egyesületével, illetve a Nagyszebeni Magyar Kulturális Irodával; segítségükkel, együttműködési felajánlásukkal élve került sor a Nagyszeben és vidéke táborozásra, illetve a mostani medgyesi és környékbeli kiruccanásra, továbbá az ezek eredményeként létrejött számos fotótárlatra is.
A hagyomány
Mintegy nyolc évtizeddel ezelőtt, a Szebenhez közel eső Oltszakadátra váratlanul beállított Vámszer Géza néprajzkutató, rajztanár, hogy monografikusan feltérképezze e hagyományőrző szórványtelepülés magyarságának helyzetét, életmódbeli, nyelvi, kulturális stb. sajátosságait, a többségi román, illetve a szász lakossággal való együttélésének kölcsönhatásait. Kutatóútja távolról sem vezette őt ún. terra incognitára, hiszen nagyszebeni születésű lévén (sz. 1896), előzőleg már jól ismerte a környéket.
„A magyar szórványügy és Szakadát maroknyi magyarságának különös helyzete, homályos múltja, régóta foglalkoztatja lelkemet, képzeletemet. Tíz és egynéhány éves gyermek lehettem, amikor először jártam ott közöttük. Egy napsütéses barátságos vasárnapon vitt ki Nagyszebenből édesapám. Szépnek, jónak láttam ott mindent és mindenkit. Az emberek ünneplő ruhával és mosolygó lélekkel fogadtak, jól esett nekik, hogy létezésükről tudomást vesz néhány magyar. Örömmel hallottam, hogy anyagilag, sőt lelkileg is erősek. De mégis éreztem azt a nagy sorsszerű szomorúságot, amely velejár az ilyen szórványélettel, az elfelejtettséggel, a magárahagyatottsággal" – írta 1939-ben, szakadáti monográfiájának zárszavában a tanár úr. E munkájával (Vámszer Géza: Szakadát. Egy Szeben megyei magyar szórvány. Erdélyi Enciklopédia Kiadás, Kolozsvár, 1940.) tulajdonképpen lefektette Erdélyben a szórványkutatás tudományos alapjait, s miképpen az egyik jeles, mai néprajzkutatónk, Pozsony Ferenc értékelte 2000-ben : "E leírások mind a mai napig alapvetően meghatározták a falu magyarságának az önmagáról és a vele együtt élő románságról alkotott képét, sztereotípiáit." (Erdélyi Múzeum) Olyannyira, hogy 1997-ben Pozsony és kolozsvári diáktanítványai mintegy „megismételték" Vámszer vizsgálódásait s minden tekintetben sikerült meggyőződniük elődjük kutatásainak alaposságáról, az adatok helytálló voltáról.
Pedig Vámszer Géza pályafutásának jó része a szülőhelytől távol, részben a székely többségű tömbben (Székelyudvarhelyen, Csíkszeredában) bontakozott ki, ott foglalkozott több évtizeden át, kivételes szakmai alapossággal a székely népélettel. Bejárja a székely falvakat, rendszeres felméréseket végez, rajzol, fotózik. Egyik alapítója a csíkszeredai múzeumnak, műemlékeket vesz számba, a funkcionális székely folklór, zene, tánc, viselet felélesztője. E többségi közegben kifejtett évtizedes munka után fordul ismét a gyermekkori emlékeiből őrzött szórványhoz, valóra váltván ifjúkori álmát: fölkeresi Oltszakadátot. Munkája végeztével - amelyben jelentős segítséget kap mind a helyi értelmiségiektől, mind nagyszebeni fotográfus barátjától, Fischer Józseftől (aki a tanulmány fotóit készíti) - tisztában van azzal, hogy nem mindennapi feladatot hajtott végre: "E könyvecske is tulajdonképp első ilyenszerű munka itt Erdélyben" - szögezi le tárgyilagosan. Ezért dönt úgy, hogy a hagyománytól eltérően, előszót is ír a monográfiához, hogy néhány általános kérdést módszertanilag is tisztázhasson s leszögezzen szórvány-ügyünkről.
A szórványvizsgálat etikája
Az alig pár oldalas előszó gazdag tapasztalaton alapuló megállapításai az erdélyi szórványkutatás alfáját jelentik. Ezt úgy is értelmezhetjük, hogy aki e tevékenységre adja a fejét, az nem kerülheti meg a Vámszer által felvetett premisszákat:
„Rendesen csak az a nép és az a vallásfelekezet becsüli meg a szórványokban (diaszpórákban) szétmorzsoltan tengődő s félig már elveszettnek tekinthető testvéreit, amely sokáig kisebbségi sorsban élt és a faji öntudatnak és népi szervezkedésnek bizonyos fokára emelkedve, ráér befelé is nézni. A nép és nemzet vezetőinek bizonyos tekintetben még többet kellene törődni e mostoha sorsban tengődő testvérekkel, mint azokkal, akik egy tömegben élnek s nincsenek úgy kitéve az elgyengülésnek és elenyészésnek. Az egy tömegben élők, akiknek saját templomuk, iskolájuk és egyéb kultúrintézményeik vannak, nem is tudják, hogy mily gazdagok és erősek, nem ismerik és nem értik meg a szórványban élők szomorú helyzetét, más felfogását az életről, a nemzetről, a vallásról és a vagyonról. Viszont sokszor előfordul, hogy a szórványban élők szegénységük és elhagyatottságuk ellenére is lelkileg és gazdaságilag egységesebbekké és szervezettebbekké válnak, mert szomjúhozzák az anyanyelvű iskolát, Isten igéjét s érzik, hogy csak összetartással és önfeláldozással tudnak védekezni az őket körülvevő idegen nép eltiprással fenyegető előtörésével szemben."
Félreérthetetlenül fogalmazott, egyértelműen kemény szavak ezek. Hellyel-közzel vádak, szemrehányások. A tömbből érkező Vámszer a többségi élet tapasztalatait szembesíti a szórványlét szorító sivárságával, fenyegetettségével, intézménytelenségével. Ahol mindenkinek ajánlott a maga prókátorának lenni, ha igazának védelmére kíván szállni. Ahol szinte háziiparszerűen kell előteremteni a kultúrát, a hitéletet, s azt is legtöbbször a semmiből, vagy ahogy egy másik korai szórvány-kutató, a mezőújlaki Földes Károly tiszteletes (Jajszó a pusztuló szórványokból. Keresztes Nagy Imre Könyvnyomdája, Aiud— Nagyenyed, 1934.) fogalmaz: a puszta hitből. Idézett lelkipásztorunk, lesújtó élményei okán elődje mulasztásait, felelősségét próbálja megállapítani annak feljegyzései alapján: "1866. december 10-én Lőrinczy Miklós lett Mezőújlak és Septér református papja. 55 évet töltött itt nyomorúságban, küzdelemben, békétlenségben. Emlékiratában írja: A papilak 23 évig csaknem fedél nélkül volt. Csak akkor nem esett a házba, amikor nem volt eső. A falak annyira besüllyedtek, hogy az ajtón mindig lekukkanva járhattam be. A ház földjét évente mélyebbre ástam, hogy bár meghajolva tudjak benne járni. Az ablakai a föld színétől két arasznyira lesüllyedtek. A kutya az ablakon járt be hozzám." -„Holtom után arra kérem utódomat, gondolja meg, mikor idejön, tud-e ásni, kapálni, kaszálni, mint egy paraszt, és ha igen, úgy próbáljon, mert sok nélkülözés mellett holtig kínlódhatik. De mégis, ha tud kocsis lenni, az jobb, mint az ilyen papság." Megdöbbenve olvastam elődöm vergődéseit. Megláttam belőle, hogy miért olvadt el itt a magyarság. Hiányzott a hit. Foglalkozásnak és nem lelki szükségnek érezték a legszentebb munkát, az igehirdetést. El kellett pusztulni annak a nyájnak, amelyiknek, pásztorai rosszul fizetett béreseknek érezték magukat. Elpusztult a gyülekezet, amelyik béresnek tartja a papját."
Földes Károly félig-meddig belülről, havi alkalmanként kiutazó lelkesítőként látja nagy kiterjedésű, mély nyomorba és elhagyatottságba süllyedő missziós körzetét. Ha sikerül is emberfeletti összefogás és példamutatás árán kis gyülekezetével új Isten házát felépíteni, tudja, sejti: ez csakis csoda lehet. Amiből nem lehet törvényt leszűrni. Mert a szórvány összehangolt gondozást kíván. Odafigyelést, együttérzést. Empátiát. Méghozzá éppen ott, ahol a szórvány él. Hiszen dehogy akar ő onnan elmenni! Azok se szívesen keltek útra, akik a megélhetésért, egy jobb remény fejében éreztek elég erőt magukban ahhoz, hogy elszakított gyökereiket idegen talajban úgy-ahogy megnövesszék.
A szórvány – történelmi időfolyam mentén képződött állapot. Vámszer Géza szerint Szakadáton ez így alakulhatott: „A háború előtt Erdélyben a szászok, akik évszázadok óta fejlett kisebbségi szervezetben éltek, gondoskodtak leginkább szétszórtan élő fajtestvéreikről s erre külön diaszpóra-szervezetük is volt. A románság vezetői gazdasági és pénzügyi politikával támogatták a földhöz jutásban egyszerű népüket, amely igy ösztönös szívóssággal ragaszkodott vallásához és nyelvéhez s védekezni tudott a beolvadás ellen. A magyar vezető réteg nem sokat törődött az évről-évre elveszített magyar szórvány-testvérekkel. Bizakodóan, sőt elbizakodottan tekintett a jövő felé jogi helyzetének előnyeire támaszkodva, noha érezte és tudta, hogy számbelileg aránytalanul megfogyatkozott. Politizált és román vidékeken levő ősi birtokait olcsó pénzért az ottani lakosságnak eladogatta s csak arra törekedett, hogy bejuthasson az állami hivatalokba. Pedig akkoriban is akadtak papok, írók, akik fájdalmas hangú cikkekben, röpiratokban, sőt regényekben és színdarabokban is felhívták a hivatalos magyar körök és társadalom figyelmét egyes falvak elnémult magyar harangjaira. Nem használt, nem volt érdekes téma, mindenki a nagyvárosba, sőt Nyugateurópába igyekezett. Jobban ismerték magyarjaink ebben az időben Európa térképét, gazdasági és kulturális viszonyait, mint saját országrészüknek, megyéjüknek, községüknek fájó sebeit.”
Amnéziás közjáték
Vámszer Gézáról lévén szó, az alábbi személyes kitérőt nem kerülhetem el.
Úgy nőttem fel, úgy hagytam hátra iskolás koromat ugyanis, hogy bár Vámszer Géza tanár úr több éven át rajzra okított engem és osztálytársaimat, de szakadáti küldetéséről, néprajzi úttörő munkájáról mit sem tudtunk. Ezért aztán nem a nosztalgia, inkább a megbánás és a későn, de végül csak bekopogtató bölcsülés íratja velem ma az alábbi sorokat, miközben Vámszer Géza Csík vármegye településtörténete című, nemrég újra kiadott, igazából ugyancsak nem ma készült könyvét forgatom, a Pallas-Akadémia Kiadó Bibliotheca Transsylvanica sorozata 53. köteteként. Látom magam előtt a hórihorgas, élete utolsó szakaszában Kolozsváron megtelepedett Tanár Urat, aki közel negyven éve hagyta itt ezt a sárgolyót, és akit én már csak életének egy menedékesen lehajló ágában volt alkalmam megismerni.
A megismerés – alig írtam le, már bele is borzongtam - nagyot mondó kifejezés ahhoz képest, amit egykori, ötödik-hatodik osztálybeli kolozsvári rajztanárom közelében éreztem, akit az egykori 7-es fiúlíceum (később Brassai középiskola) osztályai bohócának, a gyermeki kegyetlenség céltáblájának tudtunk.
Egymásnak kilincset adó osztályok hagyományozták ránk, az ötvenes évek elején az ún. „Vámszer-legendát”, miszerint a fanyar humorú, nem túl barátságos rajztanár óráján gyakorlatilag azt lehet csinálni, amit akarunk, egy feltétellel: két-három tanulónak föl kell áldoznia magát „a haza oltárán”, és mindjárt óra elején valamiféle rendbontással magára vonni a Tanár Úr figyelmét. A többi rajta múlott, s minduntalan lelkesen beleesett egy már kipróbált forgatókönyv csapdájába, a sarokban álló osztályseprűvel iramodván a rendetlenkedők nyomába, akik rafinált nyolcasokat írtak le, a padok körül cikázva. Vámszer Géza pedig, örök póruljárt üldözőként chaplini figurára emlékeztetve szórakoztatott bennünket, többieket.
Akik, ugye, a hasunkat fogtuk a röhögéstől, és közben fogalmunk sem volt arról, hogy akit mi akkor kifiguráztunk, lehetetlenné tettünk, és aki egy kiadós kergetőzés után végül feladta a küzdelmet, majd duzzogva hóna alá csapta az osztálynaplót és kivonult a teremből, az tulajdonképpen egy érző, érdeklődő, sokoldalú, nagy tudású ember. Pedig hát éppen akkortájt születtek, véglegesítődtek legjobb tanulmányai, készültek kalotaszegi néprajzi gyűjtései. Polgári vétetésű szorgalmának akkor nem volt se istene, se fóruma, se barátja, se pártolója, se társadalmi felhajtó ereje. És akkor persze azt sem tudhattuk, hogy Vámszer tanár urat hosszú évekre nyúló csíkszeredai tanárkodása vette rá arra: mintsem, hogy középszerű grafikus legyen az erdélyi prérin, inkább segít begyűjteni mindazt, ami megtartotta az erdélyi magyarságot: hagyományokat, népi értékeket, az omló múlt üzenetét.
(Fájdalmas dolog, hogy mindezt Neki már nem tudom, nem tudjuk megvallani, de kötelességem most nyilvánosan kimondani: gyermekkorom ideje, a nagy népi demokratikus átalakulások szelleme sajnálatosan nem kedvezett a hagyományos értékeknek, bár azt hirdette, hogy MINDENT AZ EMBERÉRT. Egy egész sor európai hírű szakember húzta meg magát, egyszerű tanári dokköpenybe bújva, értelmük megannyi sziporkáját küldve felénk, minket pedig vakká és süketté tett a korszellem.
És csak akkor, már későn tudatosult bennem, hogy igazából milyen emberek is vettek körül engem, én pedig mit sem tudtam arról, hogy két lábon járó szellemi kincsek között éltem, mekkora esélytől estem el, nemzedéktársaimmal együtt azokban a félnivaló időkben, mert nem tudhattuk azon melegében és kellőképpen megbecsülni ezt a kincset.
Rajztanárom is így néz rám vissza az időből, figyelmeztetőleg magasba emelt seprűjével. Most már tudom, hogy nem bennünket fenyegetett az a szerszám, hanem akkori életünk rendjéhez tartozott. Vámszer Géza éppen úgy nem szégyelte mindvégig fölvállalni a vásott csibészek megrekcumozását, mint a néprajzi kutatás aprómunkáját és rejtett szépségeit. Népszolgálatban fogant és kifejtett munkásságát, teljességre törekvő életvitelét csak az az érzéketlenség tudta elfedni előlünk, amellyel a dogmatikus kurzus magának tartotta fenn a népszolgálatiság privilégiumát, s aki nem úgy mentette volna a népet, ahogy az akkori társadalmi receptkönyv előírta, annak kuss volt.)
Az utókor szerencsére nem felejt
A Szakadát megszületése óta a szórvány-lét erdélyi térképe egyre nagyobb területen terpeszkedett el. Amit Vámszer Nagyszeben környékén vizsgált, s amelynek megfelelői minden bizonnyal egy tágabb körben is fellelhetők voltak, az mára legszűkebben mérve is legalább félmillió lelket érint; tágabb értelmezés szerint a szórványba csúszás veszélye már lassan 1 millió lelket is fenyeget. Ijesztő, meggondolkoztató számok ezek - az embernek nem is jön, hogy elhiggye... E mellett a még megmaradt tömb már csak erősen porladó szikladarabnak tűnik...
Viszont az is igaz, hogy ezzel párhuzamosan a jelenséggel való törődés, az elszórványosodás vizsgálata is gyakrabban és erőteljesebben hallatott magáról. Megszületett s terebélyesedett a

Hálával ünnepeltek Gyergyóditróban
A gyergyóditrói nagytemplom fennállásának századik évfordulóját ünnepelték a hívek az elmúlt pénteken. A templombúcsú a szeretet, a hála, a köszönet, az elismerés és az összefogás jegyében zajlott.
Pompával, ugyanakkor alázattal és hálával ünnepelt nagytemplomának búcsáján, Jézus szent szíve ünnepén Gyergyóditró közössége. Az istenházának száz évvel ezelőtt történt felszentelési ceremóniájából ihletődve most is a falu szárhegyi végénél fogadták a ditróiak és vezetőik a szentmise ünnepi szónokát, s akárcsak annak idején gróf Majláth Gusztáv Károly püspököt, ezúttal Jakubinyi György érseket is díszmenet kísérte a templomig. Az úton átívelő virágkapun, székely ruhás fiatalok sorfala között vonult a főpásztort szállító díszhintó és a menet, az istenházába pedig virágszőnyegen léptek be az ünnepre összegyűlt helyiek és zarándokok.
Emléktábla őrzi a felújítást segítők nevét
A templom restaurálásának 2007 óta zajló munkálatait végző és támogató személyek, intézmények nevét őrzi az a márványtábla, melyet a templom előterében helyeztek el. A Székelyföld-szerte egyedüli szépséggel bíró, impozáns templom építésének, felszentelésének körülményeit, a történelmi események templom- és hitpusztító hatásait Baróti László Sándor helyi plébános ismertette, részletezve a felújításra szorult állapotokat, a restaurálás folyamatát. „Azok az emberek jöttek segíteni, azok javították ki a ditrói nagytemplomot kívül-belül a ma látható szépségében, akik a templom javításával egy időben saját lelküket és szívük szeretetét is igyekeztek megújítani" – fogalmazott az emléktábla leleplezése előtt a lelkipásztor, az egyházközség köszönetét tolmácsolva mindazoknak, akik áldozatot hoztak a templom felújításáért pénzben, imádságban, munkában és időben. A templom javításának összköltsége 1 millió 300 ezer lej, az összeg a hívek, helyi és megyei intézmények, illetve a két ausztriai testvérplébánia adományaiból gyűlt össze – hangzott el. „Mi templomépítő nép vagyunk, egyházközségünk tudott, és ma is tud templomot építeni, a ditróiaknak ezt az erejét, képességét hirdeti a kolosszális templomunk 100. évfordulója" – mondta a plébános, arra kérve a híveket, járuljanak hozzá a felszegi Szent Imre-kápolna és a tervezett ravatalozó felépítéséhez.
Átadták a centenáriumi zászlót
Áldási szertartással folytatódott az ünnep. A ceremóniát a főpásztor végezte, szenteltvízzel hintve meg a falakat, tömjénfüsttel illetve a templomot, hogy az a felújítás után is Istennek méltó hajléka legyen. Az ünnepség keretében a centenáriumi zászló átadására is sor került, a templom részére Puskás Elemér polgármester és Kovács Árpád András közbirtokossági elnök adta át a lobogót. A községvezető a településen megvalósult összefogás fontosságát emelte ki beszédében, gondolatát továbbszőve az elnök egy kívánságot fogalmazott meg: „Szeretném, ha ez a zászló nemcsak arra emlékeztetne minket, hogy százéves a templomunk, hanem dédapáink, nagyapáink, apáink összefogására és a mi összefogásunkra is. Legyen ez példakép az elkövetkezendő nemzedékek számára" – mondta Kovács Árpád András.
Csak a szeretet számít
A Jézus szíve tiszteletének megnyilatkozási formáiról szólt prédikációjában Jakubinyi György érsek, felhívva a hívek figyelmét a szeretet, a hit és Krisztus követésének fontosságára. „Isten színe előtt egyedül a szeretet számít. Nincsenek nagy és kis tettek, csak szeretet van, amit tetteinkbe beleviszünk. Így van ez az egyházközséggel is. Hogyha ez, az egykor kilencezer, aztán hatezer, majd ötezer lelket számláló ditrói római katolikus egyházközség nagy egyházközség akar lenni Isten színe előtt is, akkor legyen bennetek szeretet, összetartás, egymásnak a megsegítése" – hangsúlyozta prédikációjában az érsek.
Az ünnepség keretében oklevéllel tüntették ki mindazokat, akik valamilyen módon hozzájárultak a templom felújításához, a főpásztor által átadott 21 elismerés személyeknek, közösségeknek, intézményeknek szólt. Köszönettel illeték továbbá azokat, akik az ünnep szervezésében, kivitelezésében nyújtottak segítséget.
Felavatták a templomépítő szobrát
A szentmisét követően került sor lovag Takó János, az egyházközség egykori plébánosa, a templom építtetője mellszobrának leleplezésére. A templomkertben felállított bronzalkotást a ditrói származású Kolozsi Tibor szobrászművész készítette, a művet ajándékképpen ajánlotta fel. A szoboravatáson elmondta, ezzel kíván hozzájárulni az áldozatvállalásra mindig kész ditrói közösség építéséhez.
Elhangzott, Takó János főesperes-plébános huszonhét éven át, 1888–1915 között volt Ditró plébánosa. Ezt a közel három évtizedes időszakot a nagytemplom építésének előkészítése, tervezgetése, felépítése töltötte ki. Az őt ért gyanúsítgatások, rágalmazások, számonkérés miatt áthelyezését kérte a Szeben melletti Vízaknára, itt nyugszanak földi maradványai. „Takó János hazajött. Azt üzeni nekünk, ne torpanjunk meg, ébredjünk fel, építsünk templomot, és éljünk Jézus Krisztus tanításai szerint" – ezzel a gondolattal zárta az ünnepséget Baróti László Sándor plébános.
Maszol.ro

Csíki Hírlap – 2013.06.26. A Fodor család neves képviselőinek, Fodor Ignác 1848–49-es honvédszázadosnak, Fodor Pál 1956-os szabadságharcosnak, Fodor Imre és ifj. Fodor Pál adományozóknak állít emléket az a márványtábla, amelyet június 29-én, szombaton, Szent Péter és Pál napján délután hat órakor avatnak fel a csíksomlyói Fodor Háznál.
Az emléktáblát Dóczy András és munkatársai zsögödi andezitből készítették barna felirattal. A szombati ünnepségen az ünnepi beszédek, az emléktábla leleplezése és megáldása után fellép az Árvácska Együttes, Antal Imre és zenekara hazafias énekeket ad elő, majd utcabál következik.
Fodor Ignác, az építő és honvédszázados A Fodor Házat Fodor Ignác építtette nejével, kászonjakabfalvi László Annával 1875-ben. Az 1826-ban született Fodor Ignác Csíksomlyón végezte el a gimnáziumot, majd 1848-ban a huszártiszti iskolát Kézdivásárhelyen. Határőrezredének egy része, mely Csíkban állomásozott, csatlakozott Bem seregéhez. Részt vett Bem erdélyi hadjáratának sok fontos csatájában (Vámosgálfalva, Vízakna, Szászváros, Szászsebes, Piski). Bem 1849. április 19-én Lugoson kitüntette. Orsovánál százada fedezte Perczel Mórék visszavonulását. Bem seregével Vidinen keresztül emigrált az akkor török fennhatóság alatt lévő Bulgáriába. Mivel amnesztiát ígértek neki, két évre rá hazajött, mégis haditörvényszék elé állították, és legénységi szolgálatra ítélték. Később elvégezte a jogot, mint ügyvéd többször védte a gyimesi csángók erdőterületeit. Sokáig volt a Függetlenségi Párt Csík megyei vezetője, ő hozta be Csíkba az első cséplőgépet.
Fodor Pál gazdálkodó és szabadságharcos Fodor Pál 1903-ban született, Csíksomlyón nevelkedett, Budapesten szerzett út-, híd- és vasútépítő mérnöki diplomát. Mint az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület Csík megyei vezetője, Csíkban meghonosította a Gül baba-pityókát, az ozsdolai búzát, és kezdeményezésére szimentáli apaállatokat, valamint mezőgazdasági gépeket hoztak a falvakba. A második világháborúban utász századparancsnok volt, majd amerikai és végül szovjet hadifogoly. Az 1956-os magyar nemzeti szabadságharc hatására dolgozta ki a román–magyar lakosságcserére vonatkozó részletes tervét, s készítette el azt a térképvázlatot, amelynek alapján – véleménye szerint – végre megnyugtatóan és mindkét nép számára elfogadhatóan lehetett volna rendezni a magyar–román s ezáltal az erdélyi kérdést. Ezt Márton Áron püspöknek is bemutatta 1956-ban Gyulafehérváron, remélve, hogy az akkori történések lehetővé teszik az erdélyi kérdés rendezését. 1957-ben tartóztatták le, ezért az elképzeléséért és „felforgatószervezet” létrehozásáért 25 évi fogházbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Vádlott társai voltak: Hajdu Leánder, Szőcs Izidor, Szentmártoni Odorik ferencrendi szerzetesek és Csiha Kálmán református lelkész, későbbi püspök. Őket 10 és 15 év közötti nehéz börtönre ítélték. 1994-ben post mortem ’56-os érdeméremmel tüntették ki.
Fodor Imre és ifj. Fodor Pál, az adományozók Fodor Imre és ifj. Fodor Pál 1937-ben a somlyói házban születtek mint ikertestvérek, majd Csíkszeredában érettségiztek. Édesapjuk elítélése következtében a bukaresti műegyetemről kizárták, és az elkobzott szülőházukból kitelepítették őket, csak később fejezhették a műegyetemet. Fodor Imre Marosvásárhely polgármestereként, majd mint a Székely Nemzeti Tanács elnöke következetesen és eredményesen dolgozott. Az Európai Unió előcsatlakozási alapjából Marosvásárhely 27 millió eurós támogatást kapott, amiből korszerűsítették a vízszolgáltatást. Az államosított házak visszajuttatása és a kétnyelvűség az ő idejében országos visszhangot keltett, eljárást indítottak ellene, mégis eredményes volt. Az ő elnöksége alatt bonyolították le a Székelyföld autonómiájára vonatkozó belső népszavazást, amely az első ilyen volt Trianon óta, eredménye ma is fontos hivatkozási alap. Egy sikeres, élménypedagógiával foglalkozó ifjúsági társaság alapítója, melynek nemzetközi tábora Szovátán működik. 2011-ben a Magyar Köztársasági Érdemrend Tisztikeresztjével, majd Wass Albert-díjjal tüntették ki. Ifj. Fodor Pál Sepsiszentgyörgyön a textilgyár főmérnökeként sok közösségi tevékenységet támogatott, például a Csíki úti templom és sípálya építését. 1989 után az RMDSZ és a Nemzeti Megmentési Front megyei vezetőségébe választották. Az elkobzott, majd visszaszerzett szülőházukat a Fodor fivérek tíz évvel ezelőtt, 2003-ban a Csibész Alapítványnak adományozták, azzal a céllal, hogy a négy erdélyi magyar történelmi egyház szellemében működő ifjúsági házat alakítsanak ki benne. A nagyon leromlott épület felújítására és a padlástér kiépítésére a Csibész Alapítvány és annak vezetője, Gergely István, Tiszti munkája révén sikerült támogatást találni, az ügyintézésben Csíkszereda önkormányzata is segített. Az épület jelenleg ifjúsági szálláshely és iroda, szociális konyha, illetve több ifjúsági találkozó, tevékenység és sok hétvégi rendezvény színhelye. A Fodor Házban híres közéleti személyiségek is szívesen tartózkodnak, legutóbb, a csíksomlyói pünkösdi búcsú idején Áder János magyar köztársasági elnök volt a ház vendége.
csibesz.ro/wordpress/hu

Átmenő a magyar osztályoknak
Az átszervezés és a csökkenő gyereklétszám ellenére a szórványmegyék többségében – akárcsak a tömbmagyar térségekben – a következő tanévre is sikerült megőrizni a jelenlegi magyar oktatási hálózatot. A nagyon kis létszámú vidéki iskolák is megmaradnak.
Bár az oktatásban bevezetett megszorító intézkedések miatt felmerült az összevonások lehetősége, egy kis odafigyeléssel mindenütt sikerült megőrizni a jelenlegi osztálylétszámot, és ugyanannyi előkészítő és kilencedik osztályt betervezni a következő tanévre, ahány jelenleg is működik.
Lőrincz Helga Fehér megyei tanfelügyelőtől megtudtuk, a nagyon kis létszámú magyar elemi iskolák is megmaradtak, az önkormányzatok ugyanis felvállalták a finanszírozási többletet, a tanfelügyelőség pedig rábólintott erre. A tanfelügyelő hangsúlyozta, csökkent a magyar gyerekek létszáma, de nem annyira, hogy ne lehessen megalakítani legalább egy osztályt minden intézményben és évfolyamon, a nagyenyedi Bethlen Gábor Kollégiumban két ötödik osztályt is sikerül beiskolázni. Kivétel Bethlenszentmiklós, ahol az V–VIII. osztályosok számára két összevont osztály működik.
Hasonló tapasztalatokról számolt be Keresztes Kálmán Szeben megyei tanfelügyelő, aki szerint Vízaknán és Kiskapuson 3-4 gyerekkel is megalakultak a magyar osztályok. „Nem veszítettünk semmit. Valamenynyi magyar osztály, ami ebben a tanévben működik, megmarad a következő tanévben, és a kezdő évfolyamokon szintén megalakulnak az osztályok" – szögezte le Keresztes Kálmán. Osztatlan magyar osztályok alakulnak a nagyszebeni Octavian Goga Gimnáziumban és a medgyesi Báthory István Általános Iskolában is, tájékoztatott.
A tanfelügyelő szerint a magyar nyelvű szakoktatás sem csorbult, csupán Medgyesen az elektromechanikai szak átalakult környezetvédelmi szakká. Keresztes Kálmán kiemelte: a Szeben megyei főtanfelügyelő rendkívül rugalmas volt a magyar nyelvű iskolahálózat kérdésében, azt hangoztatta, hogy úgy kell viszonyulni a megyében élő magyarokhoz, ahogy szeretnék, hogy a külföldön élő románok helyzetét kezeljék.
Elenyésző a lemorzsolódás
Brassó megyében a magyar nyelvű szakoktatás került veszélybe a csökkenő gyereklétszám miatt, a hároméves szakmunkásképzőt magyar nyelven nem is tudták megalakítani, mert nem volt elég jelentkező, mondta el lapunknak Szabó Mária Magdolna főtanfelügyelő-helyettes. Brassóban az Áprily Lajos Főgimnáziumban és a Remus Răduleţ Szakközépiskolában indul egy-egy kilencedik osztály, Kőhalomban pedig egy szaklíceumi osztály.
Az általános iskolákban hasonlóképpen évről évre kevesebb a gyerek, az előkészítő osztályokban 10–15 diákkal van kevesebb, mint például a nyolcadik osztályokban, magyarázta Szabó Mária Magdolna. A főtanfelügyelő-helyettes hangsúlyozta, a negatív demográfiai mutatók ellenére próbálták megtartani a jelenlegi hálózatot, és remélik, hogy a beiskolázási tervben jóváhagyott osztályok meg is alakulnak. Az oktatási szakember szerint nem jellemző, hogy a magyar diákok átiratkoznak román tagozatra, a vegyes házasságban született gyerekeket ugyanis gyakran már román óvodába íratják.
Hunyad megye egyetlen magyar nyelvű gimnáziumában, a dévai Téglás Gábor Iskolacsoportban ősztől két középiskolai osztályt indítanak. Marton Enikő, a tanintézet munkatársa lapunknak elmondta, egy matematika–informatika és egy turizmus osztályban hirdetnek helyeket. Jelenleg két kilencedik osztály működik az iskolában, ebből egyiket átalakítják hároméves szakmunkásképzővé szintén turizmus szakon, az 55 gyerekből 14 ebbe iratkozik. Hunyad megyében idén 49 magyar gyermek végzi el a nyolcadik osztályt, a dévai iskolában mindegyikükre számítanak, hiszen általában elenyésző a lemorzsolódás.
Megvan a helyük
Maros megyében minden egyes nyolcadik osztályos magyar tanulónak megvan a helye a közép- vagy szakiskolában – jelentette ki lapunknak Illés Ildikó. A főtanfelügyelő-helyettes szerint a megyében egyetlen iskola sem zár be, és összevonásokra sem kerül sor.
„A helyi közösségek és önkormányzatok kérésére még azokban a falvacskákban is sikerül megtartanunk az iskolákat, ahol a gyermeklétszám indokolná az összevonást. Ez viszont nem azt jelenti, hogy hasból felduzzasztott létszámmal osztályt lehet indítani" – tette hozzá Illés.
A tervek szerint megyeszerte mindössze 13 szakosztályt indítanak a magyar tagozaton, azonban a főtanfelügyelő-helyettes szerint még így is félő, hogy nem telnek be a helyek. A szakoktatás területén a legfőbb gondot azok a szülők okozzák, akik túlértékelve gyermekeik képességeit, elméleti gimnáziumokba íratják, számos kudarcra ítélve őket.
A Székelyföldön is csökken a gyereklétszám
A gyereklétszám csökkenése nemcsak a szórványra, a Székelyföldre is jellemző. Hargita megyében ősztől hárommal kevesebb középiskolai osztály indul, mint a jelenlegi tanévben, öszszesen 117 kilencedik osztály szerepel a beiskolázási tervben. Az induló osztályok több mint egynegyede szakmunkásképző, 92 líceumi és 25 szakmunkásképző osztállyal számolnak, mondta el lapunknak Görbe Péter szakoktatásért felelős tanfelügyelő. A székelyföldi megyében a nyolcadik osztályosok létszáma alapján határozták meg a beiskolázási tervet, és az évről évre csökkenő gyereklétszám miatt kevesebb osztály telik meg.
Leginkább Székelyudvarhelyen észlelhető létszámleépülés, az Eötvös József Szakközépiskolában, a Bányai János Műszaki Szakközépiskolában és a Kós Károly Szakközépiskolában egy-eggyel kevesebb osztályt indítanak. Görbe Péter szerint a szakok száma nem változik, hiszen az iskolák fizettek az akkreditálásukért, így felváltva, kétévente indítják a különböző szakokat.
Kovászna megyében a szakoktatás irányába sikerült elmozdítani a 2014–2015-ös beiskolázási tervet: a kilencedik osztályban a helyek 57 százalékát a szaklíceumokban, illetve az ősztől visszavezetett hároméves szakiskolai osztályokban hirdetik meg. Keresztély Irma főtanfelügyelő szerint a következő tanévben 24 elméleti kilencedik osztályt indítanak, és további hét osztályba lehet iratkozni a művészeti, felekezeti és pedagógiai szakokon. A szakosztályokból összesen 39 indul, 15 a szaklíceumokban, 24 pedig a hároméves szakiskolákban.
Nem történt magyarellenes intézkedés
Magyari Tivadar, az RMDSZ oktatási főtitkárhelyettese bizakodó az oktatási átszervezés és az új beiskolázási tervek alakulása kapcsán. Mint lapunknak elmondta, csupán Fehér megyében szűnik meg egy középiskolai osztály, és vonnak össze másik kettőt. De a szórványbeli demográfiai csökkenés tükrében, ebben nincs semmi rendkívüli, vélte az illetékes.
Bár még nem rendelkezik valamennyi adattal, a jelenlegi állás szerint úgy tűnik, az átszervezés során egyetlen erdélyi megyében sem történt magyarellenes intézkedés. Ugyanakkor a háromhavonta bekért panaszlistára sem kerültek fel újabb tételek, magyarázta Magyari. Kérdésünkre, hogy mindez kinek az érdeme, az oktatási főtitkárhelyettes elsősorban a szövetség megyei vezetőit és a magyar tanfelügyelőket említette. Hozzátette, sehol nem volt szükség a felső vezetés beavatkozására.
Ugyan komolyabb visszalépés nem történt, haladás sem tapasztalható az évek óta megrekedt ügyekben. Továbbra sincs politikai egyezség a dicsőszentmártoni és a segesvári önálló magyar iskolák létesítéséről, ahogy a marosvásárhelyi II. Rákóczi Ferenc Római Katolikus Főgimnázium újjáalakítása is kérdőjeles maradt.
Szucher Ervin, Bíró Blanka
Krónika (Kolozsvár),

Informatika, informatika és környezetvédelem a Neumann-táborban
„Büszke vagyok arra, hogyan nőtte ki magát az a tábor, amelyet valamikor mi magunk indítottunk el a MIÉRT-MAKOSZ együttműködés jegyében. Örömmel tapasztalom, hogy a Medgyesi Magyar Diáktanács, amelynek az alapításában 2003-ban én is részt vettem, még mindig hangsúlyos szerepet vállal a MAKOSZ országos rendezvények megszervezésében, úgy ahogy ezt annak idején mi is tettük” – szólalt fel Jakab Adorján MIÉRT elnökhelyettes a „Fapados demokrácia” jeligét viselő Neumann Tábor megnyitóján augusztus 12-én, a Szeben megyei Vízaknán – olvasható a MIÉRT mai sajtóközleményében.
„A Magyar Ifjúsági Értekezlet feladatai között szerepel, hogy összefogja a tagszervezeteit, és segítséget nyújtson nekik a rendezvényeik megszervezésében, megvalósításában. Lehetőségeinkhez mérten maximálisan igyekszünk támogatást nyújtani a MAKOSZ-nak, a MIÉRT társult országos szervezetének, mert fontos, hogy a fiatalok már középiskolában elkezdjék az önkéntes munkát, és tanulmányaik befejeztével élni tudjanak az új önkéntességi törvény által nyújtotta lehetőségekkel” – mutatott rá Jakab Adorján.
A MIÉRT elnökhelyettes véleménye szerint teret kell adni a középiskolások tevékenységeinek, lehetőséget biztosítva nekik a saját elképzeléseik kivitelezésére, és ezt alátámasztva a MIÉRT-MAKOSZ együttműködés fontosságának egyik legemlékezetesebb példáját, a 2007-es gyerekpénz-esetét osztotta meg a táborozókkal.
- A Romániai Magyar Középiskolások Szövetsége, mint érdekvédelmi, érdekérvényesítési szervezet egyet nem értését kívánta kifejezni a Munka-, Család- és Esélyegyenlőségi Minisztérium által kiadott sürgősségi rendelet 18 éven felüli diákokra vonatkozó törvénykezésére, amely szerint habár még ők tanulnak, de nem részesülnek már gyerekpénz támogatásban. A MAKOSZ maga legjobb tudása szerint kidolgozta a törvénytervezet módosítását, majd a MIÉRT és az RMDSZ szakmai támogatásával sikerült elérnie, hogy megváltoztassák a tanulók számára kedvezőtlen határozatot. Úgy a diáktanácsok, mint a MIÉRT és a Szövetség életében az eset legnagyobb eredménye az volt, hogy megmutathattuk az ifjúság hangjának erejét és fontosságát – fejtette ki.
A megnyitó folytatásában Jakab a Neumann Tábor történetéről mesélt a résztvevőknek, láttatva hogyan lesz egy informatikai, majd informatikai-környezetvédelmi táborból egy multimédia tematikákat átlelő rendezvény, ahol már nem a számítógép kezelése, hanem a hangvágás, filmvágás és a digitális képfeldolgozás jelenti a központi témát – áll a sajtóközleményben.
Szabadság (Kolozsvár)

Vízaknán jártunk, múlt és jelen találkozásánál
Vízakna sós tavai régebben is, most is sok látogatót, strandolót vonzanak. Sajátos múltjának és jelenének egyedi hangulatát a helyszínen próbáltuk felfedezni.
A város központjában, illetve attól északra található a hatalmas kiterjedésű, több tóval rendelkező strand. A gépkocsi parkoló zsúfolásig, a látvány kissé elriaszt: mi lehet bent? Ám a kerítésen átnézve nincs tömeg. A belépő ára 15 lej. Ezért zuhanyozók, mellékhelyiségek, öltözők használhatók. Vendéglő, kávézó is működik a strand területén, a kicsiknek játszótér és gyerekmedencék teszik kellemesebbé az ott tartózkodást.
Különleges hangulatot áraszt a sok-sok tölcsérszerű, más-más színű tó, amelyek falépcsőkkel vannak ellátva, egyébként gazos a környezetük. A tömeget nem észleljük, nem tűnik zsúfoltnak a hely. Az általunk kipróbált tónak meleg volt a vize, sókoncentrátuma miatt jóformán úszni sem lehetett benne, csupán lebegni a felszínén.
Vízakna, románul Ocna Sibiului (korábban Vizocna, vagy Ocna), Németül Salzburg Marosvásárhelytől 112, Szebentől mindössze 18 kilométerre található. Petőfi Sándor 1849 január 29-e és február 4-e között Wilhelm David szász polgár házában szállt meg. A ház most is áll a város főterén, homlokzatán magyar nyelvű emléktábla jelzi Petőfi ott tartózkodását.
Elöregedik a település
Védőfallal körülvett református temploma eredetileg román stílusban, a 13. század elején épült - meséli a történetét Csíki Mákszem Lóránd lelkipásztor, többek közt azt, hogy 1441-ben a portyázó törökök lőszerraktárként használták és Hunyadi János közeledtének hírére felrobbantották. Ezt követően gótikus stílusban építették újjá. A szószék koronája a 17. század vége fele készülhetett, körülbelül egyidős a nemrég restaurált, úgynevezett papi székkel, amely, akárcsak régi Bibliái, kelyhei egy erre a célra elkülönítetett sarokban tekinthetők meg.
Vízaknán jelenleg 300 református él és hozzávetőlegesen 50 római katolikus. Működik magyar óvoda és magyar tannyelvű összevont 1-4 osztályos iskola. A református templomban két-három évente keresztelnek egy gyereket, de 2010-2013 között egyet sem kereszteltek – ismerteti a lelkész a mai állapotokat. Az elmúlt esztendőkben két-három személyt temettek el évente. Mostanra viszonylag stabilizálódott a közösség száma, amelyre mégis az elöregedés jellemző. A fiatalok zöme vegyes házasságot köt.
Sós tavai vonzzák a fürdővendégeket
Vízakna leginkább, mint sóban gazdag vidék volt ismeretes már a rómaiak kora óta. A sós tavak sok fürdővendéget vonzottak a vidékre, ezért szállodák, vendégfogadók működtek a városban. Talán az egyik legszebb és leglátványosabb a Lechner Ödön “magyaros szecessziós” stílusától ihletett Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervei szerint 1906–1908-ban épült gyógyszálló. A tíz sóstó közül négy (a Belső- és Külső-Vörös és a Belső- és Külső-Zöld-tó) található a fürdőkomplexum területén, a többi pedig a város, a vasút, a főút és a késgyár közötti területen.
Utóbbiak közül az egykori Ferenc-akna helyén 1775-ben keletkezett, 34,5 méteres mélységű Feneketlen-tó természetvédelmi terület, jelentős sórákpopuláció élőhelye. A Thököly- (Brâncoveanu-) tó Románia legmagasabb sókoncentrációjú tava (415 g/l). A várostól északra fekvő 132,5 méter mély Nagyaknát (Honvéd-tó, Lacul Mare v. Avram Iancu, Grosse Grube) Románia legmélyebb ember alkotta tavának tartják.
Négy nap dörgött az ágyú Vízakna s Déva közt - írja Petőfi. Cseres Tibor a Vízaknai csaták című regényében örökíti meg a település nevét és annak történetét. Ugyancsak Vízakna történetéről szól Mészöly Miklós Pontos történetek útközben című prózakötete, illetve ott játszódik Polcz Alaine kisregénye, a Karácsonyi utazás is.
A vízaknai ütközetet, az 1949-es vesztes csatát követően, februárban több mint 300 honvéd holttestét egy elhagyott tárnába dobták. Egy 1890-es hatalmas felhőszakadás során a víz 5, - a só által teljesen konzervált -, holttestet hozott a felszínre. A tavat azóta hívják Honvéd-tónak. Lemerülni a tóba nem lehet, még a legképzettebb búvároknak sem, ellenőrizni, vagy felkutatni, hogy valóban ott van-e a többi honvéd holtteste is, ugyanis a víz só koncentrációja ezt nem teszi lehetővé. Az elesett honvédek emlékére egy kopjafát állítottak a református templom udvarán.
Antal Erika, maszol.ro

Erdély-járó
Pomogáts Béla kerek születésnapján illene irodalomtörténetileg-művelődéstörténetileg felmérni, legalább a 20. század közepétől, az Erdély-járásokat, a jeles Erdély-járók történeteit, utazásaik hozadékát.
Erre sajnos nem tudok vállalkozni, hiszen még az is könyvnyi, sőt több könyvre menő emlékezést, kutatást igényelne, ha a Magyarországon élt-élő barátaim ismétlődő kolozsvári vagy általam is megtapasztalt székelyföldi (meg ide véve partiumi: nagyváradi, szatmári) látogatásait próbálnám összefoglalni. Czine Mihállyal kellene kezdenem, még az ötvenes évekből, folytatnám az ugyancsak irodalomtörténész Kiss Ferenccel (és a vele egy autóban utazó Nagy Lászlóval s a baráti-kortárs másik kitűnő költővel, Kormos Istvánnal). És persze Mészöly Miklóssal, akinek „pontos történeteiben” Vízakna s a kolozsvári ószer is megjelenik. Az újságíró-szerkesztő, irodalomkritikus Berkes Erzsit semmiképpen nem hagynám ki; ha jól emlékszem, ez már a nyolcvanas évek. Na és nyilván külön helyet biztosítanék Ilia Mihálynak és szegedi egyetemi tanítványainak.
KÁNTOR LAJOS
Szabadság (Kolozsvár)

Johannisról mesélnek a szebeni magyarok
Egészen másnak ismerik a nagyszebeni magyar közösség képviselői Klaus Johannist, mint ahogy a szász politikust az RMDSZ felső vezetése festette le az államfő-választási kampányban. Szerintük hiába próbálnak egyesek kígyót-békát elhitetni államelnökké választott polgármesterükről, az elmúlt másfél évtized alatt a szebeni magyaroknak volt alkalmuk megtapasztalni Johannis munkamódszerét, szavahihetőségét és a nemzeti közösségekhez való viszonyulását.
Az alig néhány napja megválasztott államfőt dicsérő szavakat már a szebeni városháza előtti Nagypiac téren felállított karácsonyi vásárban is bőven hallani. Az akcentusról ítélve a „de ügyes városgazda” vagy a „tényleg elnöknek való úriember” minősítések semmiként nem helyi magyaroktól származnak. A kürtőst, lángos vagy forralt bort kínáló székelyföldi árusok azonban arról igyekeznek meggyőzni, hogy ők jól ismerik az elöljárót, hisz ahányszor az egykori szász városban ütik fel a lacikonyhát, a polgármester mindig kedves hozzájuk, és barátságosan üdvözli.
„Ráadásul magyarul!” – vágja rá az egyik férfi. Klaus Johannis igyekszik mindenkit anyanyelvén köszönteni, és néhány szót szólni hozzá, de a különböző internetes oldalakon megjelenő hírekkel ellentétben, nem beszéli a magyar nyelvet. Az viszont igaz, hogy evangélikusként minden vasárnap ott van a római katolikus templomban, de nem a magyar, hanem a német misén.
Az ingujjból előrántott adu
A beiktatás előtt álló elnök és a piactéri árusokhoz képest Johannist ténylegesen ismerő nagyszebeni magyar politikai, érdekképviseleti és kulturális szervezetek kapcsolata szinte két évtizedes múltra tekint vissza. Az ismerkedés a Samuel von Brukenthal Főgimnázium egykori fizikatanárával az RMDSZ és a Romániai Németek Demokrata Fórumának közös, főtéri székházában, valamikor 1996 második felében történt – emlékszik vissza Szombatfalvi Török Ferenc, a helyi RMDSZ akkori elnöke.
„Amikor a szövetség első ízben, ’96-ban belépett a kormányba, Szeben megyében megkapta, többek között, a helyettes főtanfelügyelői tisztséget. A német fórum képviselői arra kértek, adjuk át nekik a funkciót, nem bánjuk meg, mert a jelöltjük minden magyar ügyet felvállal. Némi vacillálás után megtettük, amiért meg is kaptuk a magunkét az RMDSZ felső vezetésétől. Csak annyit kértem a fórum vezetőitől, ha lehet, az akkor már tisztségben lévő Hanz Schneidert jelöljék a továbbiakban is. Nem lehet, válaszolták, hisz a pozícióra valaki mást szemeltek ki. Ekkor mutatták be nekünk Klaus Johannist, akit jóformán csak látásból ismertünk” – eleveníti fel a múlt vasárnap megválasztott államelnökkel való első találkozását Szombatfalvi Török Ferenc, aki annak idején, 1992 és 2000 között a megyei önkormányzat tagja volt.
Mint mondja, a szászok betartották az ígéretüket: emberük, akit nem sokkal később főtanfelügyelővé léptettek elő, az RMDSZ minden kérését teljesítette. „Ez idő tájt sikerült Bürkösön, Oltszakadáton, Vízaknán és Mihályfalván óvodai csoportokat és elemi osztályokat indítanunk, Szentágotán és Nagydisznódon népiskolákat létrehoznunk” – sorolja kapásból a Johannishoz kötődő első megvalósításokat Török.
Johannis az RMDSZ polgármestere is lehetett volna
Azt viszont még a szebeni magyarok közül is kevesen tudják, hogy első polgármesteri mandátumát Klaus Johannis akár az RMDSZ színeiben is megszerezhette volna. A helyi románságban a ’90-es évek vége felé fogalmazódott meg, hogy az addig eredménytelen és számos viszályt gerjesztő román polgármesterek után jó lenne egy tekintélynek örülő németajkú személyt jelölni a városatyai tisztségre.
A Nemzeti liberális Párt akkori elnöke, Petru Simption azzal a javaslattal kereste meg Szombatfalvi Török Ferencet, mint olyant, aki jó kapcsolatot ápol az akkoriban teljesen apolitikus Romániai Németek Demokrata Fórumával, hogy a szászok sorában találjanak egy közös jelöltet.
„Megkerestük a fórum egyik kulcsemberét, a nemzetközi hírnevű műépítész Hermann Fabinit, és arra kértük, legyen a PNL és az RMDSZ közös jelöltje. Kéthetes gondolkodási idő után megköszönte a bizalmat, de elutasította, viszont ajánlott valakit: Klaus Johannis főtanfelügyelőt. A liberálisoknak nem tetszett az ötlet, így kútba dőlt az egész. Újabb két hét múlva a német fórum bejelentette: versenybe száll a polgármesteri székért, jelöltje Johannis” – emlékszik a kulisszák mögötti mozzanatokra az RMDSZ volt elnöke.
Bár a 2000 elején készült közvélemény-kutatások szerint a német jelölt előtt hét román politikus állt, az RMDSZ meghívta az egyik közgyűlésére Johannist, mutassa be a terveit.
„Mi magyarok addig is felnéztünk a német közösségre, kultúrára és mentalitásra, de azon a gyűlésen Johannis különösképpen elnyerte a tetszésünket. Még annyit sem beszélt, mint most, kissé nehézkesen is fejezte ki magát, de amit mondott, azzal lényegre tört. Utólag árulta el, hogy életében akkora tapsot nem kapott, mint akkor az RMDSZ-nél” – idézi fel Klaus Johannisnak a magyar közösség előtti bemutatkozását Szombatfalvi Török Ferenc. A maroknyi magyarság és a még inkább megfogyatkozott szász lakosság támogatása azonban mit sem ért volna, ha a románság nem szavaz a változásra.
Az adott szó súlya
Aki 2000-ben Johannis mellé állt, nem bánta meg. Míg első megválasztásához két fordulóra volt szükség, a következő mandátumokban a szász jelölt már az első körből abszolút többséget szerzett. A későbbi 88,7-es, 83,2-es és 77,9-es győzelmi arányok teljesen egyértelműsítették a polgármester megítélését.
Szombatfalvi Török János egy régi, megkopott noteszt szed elő a fiókjából, belelapoz, és átnyújtja. 2002, augusztus – olvasható az egyetemi tanár címként megjelenő kézírása. Alatta pontokba szedve: Bilinszky-emléktábla, Petőfi-park, a Polgári Magyar Művelődési Egyesület épületének ügye, belvárosi telek egy közösségi ház építésére, többnyelvű helységnévtábla és egy-egy megjegyzés.
„Így jelentkeztünk az egyeztető gyűléseken. Mi soroltuk a kéréseinket, Johannis meg helyben, habozás nélkül döntött. Nem beszélt mellé, nem ígért teljesíthetetlen dolgokat. Megmondta tisztán, nem tudja támogatni a város bejáratához kért magyar felirat elhelyezését. A többi óhajunkat, időhúzás, emlékeztetés és kérleltetés nélkül teljesítette” – mondja a volt RMDSZ-elnök, aki miután 2005 végén átadta a stafétabotot a fiatalabb nemzedéknek, a Nagyszebeni Polgári Magyar Művelődési Egyesület irányítását vette át.
A civil szervezet is a polgármesternek köszönheti a főtéri Magyar Ház visszaszerzését. Klaus Johannis és az önkormányzati testület – melynek egyetlen RMDSZ-es tagja sem volt – a 2001/10-es törvény egyik, Szebenben átjárhatónak tűnő kiskapuját használva ki, visszaszolgáltatta a magyar közösségnek a Nagypiac téri, ezerhatszázas években épült háromszintes ingatlant.
Meg is gyűlt emiatt a baja a bűnügyi szervekkel, melyek arra kötelezték, hogy perelje vissza az időközben telekkönyvezett épületet. Pedig a tulajdonjog vitathatatlan volt: a főtéri épületet az egykori Magyar Polgári Kör vásárolta 1895-ben. A házat jóval a ’48-as államosítás után kobozták el, immár a Madosztól. A román kommunisták 1956-ban teljesen kifüstölték onnan a magyar szervezetet – a szó szoros értelmében.
„Az épület előtti téren meggyújtották a régi, értékes könyveinket, melyeknek egy része szerencsére megmenekült, a nyugdíjasok egyesületéhez és az Astra könyvtárba került” – mesélik a nagyszebeni magyarság képviselői. Az öt évig tartó per végül a jogos tulajdonos javára dőlt el.
„Tudtuk, hogy a polgármester külső nyomásra lépett. Nem haragudtunk rá, hisz ő volt az, aki a törvényt és a tulajdonjogot tiszteletben tartva, visszaszolgáltatta az ingatlant. A városháza a per alatt is korrektül járt el, Johannis nem fellebbezte meg az alapfokú ítéletet” – idézi fel a Magyar Ház fél évszázad alatt megélt második kálváriáját Török elődje, a polgári egyesületet nyolcvanéves koráig irányító Kalmár Zoltán.
Működő kulturális autonómia
„Függetlenül attól, hogy mit mondanak a kissé eltébolyodott nagyjaink, nekem csupa pozitív élményeim vannak a polgármesterrel kapcsolatosan” – szögezi le már a beszélgetés elején Serfőző Levente. A másik civil szervezet, a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesületének elnöke szerint azoknak, akik mindent megmozgattak annak érdekében, hogy november 16-án a magyarság ne voksoljon Johannisra, el kellene gondolkodniuk azon, hogy a német politikusnak már négyszer szavazott bizalmat a közösség Nagyszebenben.
Az itt született és élő Serfőző büszkén állítja: magyarként jól érzi magát Szebenben. Mint mondja, sokaknak lenne mit tanulniuk az itt megvalósult kulturális autonómiából.
„Alig vagyunk magyarok ebben a városban, de két művelődési szervezetünk van, anyanyelvünkön tanulhatunk, visszakaptuk felekezeti és közösségi ingatlanjainkat, a magyar óvodás csoportot befogadták az evangélikus egyház épületébe, három diákkal is elindíthattuk a kilencedik osztályt, egyházaink arányos finanszírozásban részesülnek, az Ars Hungarica keretében évről évre bemutathatjuk magyarságunk hagyományait és kultúráját” – sorolja a közösségi összefogásból, a polgármester hozzáállásából és a többségiek támogatásából fakadó pozitívumokat Serfőző Levente.
A főként művelődési események szervezésével foglalkozó egyesület vezetője szerint mindezek ellenére hathatósabb támogatásban is részesülhetnének a magyar közösség rendezvényei. „A polgármester több pénzt is juttathatott volna a rangos rendezvényekre, ez igaz. Mint ahogy az is, hogy jól esne, ha legalább időnként megjelenne egy-egy eseményünkön, és ne csupán a helyetteseit küldje. De ne mindössze a pénzosztás alapján ítéljünk meg valakit” – vallja Serfőző, aki szerint egy rosszindulatú elöljáró meg se hallgatná a háromezer főt alig meghaladó magyarság kéréseit.  
Órát lehet beállítani utána
Mint ottjártunkkor ismételten kiderült, a német pontosság nem egyszerű mítosz, még az elrománosodott Szászföldön is működik.
„Azon túl, hogy igen komoly és pedáns ember, a pontosságnak ritka formáját ismerhették meg általa a szebeniek: megtanultak odafigyelni az óra másodpercmutatójára. Bármilyen találkozó, amin megjelent az elmúlt tizennégy évben, legyen az a hétfő reggeli városházi gyűlés vagy a kulturális események szervezőivel folytatott állandó egyeztetések, ő mindig akkor lépett be a polgármesteri hivatal gyűlésterembe, amikor a másodpercmutató pontosan a nagymánusra ért” – meséli Kató Csilla, az Astra Filmfesztivál művészeti igazgatója.
A megbeszélésekről nem csak a polgármester nem késhetett; íratlan szabállyá vált, hogy az utána érkezők már nem léphettek be a terembe. Kató Csilla szerint ez nem valamiféle beteges pontossági mániának tulajdonítható; a szász mentalitás része.
„Egyébként a másodpercmutató figyelembe vételét a közös rendezvények kezdete alkalmával más alkalmakkor is megtapasztaltam a szebeni szászok körében” – teszi hozzá a térség legrangosabb filmfesztiváljának a társszervezője.
Akárcsak a HÍD elnökének, Kató Csillának is lenne oka az általa szervezett nemzetközi rendezvény alulfinanszírozására panaszkodni. A székelyföldi származású, Budapesten diplomázott antropológus viszont sokkal fontosabbnak tartja mindazt a mély és pozitív változást, ami szinte szeme láttára, az elmúlt tizennégy esztendő alatt a városban végbement.
Ezt hangsúlyozza Guttmann Szabolcs is, aki Nagyszeben főépítészeként meghatározó szerepet játszott a történelmi belváros újjávarázslásában. Mint mondja, polgármestersége első felében Johannis rendkívül fogékony volt a szakma véleményére, viszont 2007 után, miután Nagyszeben átadta az Európai Kulturális Fővárosa stafétabotját, tapasztalata szerint ugyanabba a csapdába esett, mint az elmúlt huszonöt év legtöbb romániai politikusa: egymaga hozta meg a döntéseket, ami kettőjük munkakapcsolatának a végét is jelentette.
A ma már Kolozsváron élő műépítész viszont azt szeretné, ha államfőként Klaus Johannis ismét úgy kezdené el a feladatát, mint polgármesterként, az első mandátumai alatt.
Szucher Ervin
Krónika (Kolozsvár)

Újra otthon lenni a Kárpát-medencében – Interjú Grezsa István miniszteri biztossal
Az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk – jelentette ki a Krónikának adott interjúban Grezsa István a magyar kormány által idén útjára indított Petőfi Sándor-program kapcsán. A miniszterelnökség határon átnyúló beruházások ellenőrzéséért felelős miniszteri biztosa elmondta, mivel a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is, a program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása.
– Valószínűleg lehetetlen minden egyes szórványtelepülésre segítőket küldeni. Mi alapján dőlt el, hogy hová irányítanak kiküldötteket, megbízottakat?
– A 2013-ban a nyugati diaszpóra támogatására elindított Kőrösi Csoma Sándor-programmal párhuzamosan indította el ez év március 15-én a nemzetpolitikai államtitkárság a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő Petőfi Sándor-programot. Az Osztrák–Magyar Monarchia egykori területének országaiba ötven magyar fiatalt küldtünk ki. Egy augusztus eleji egyhetes oktatási szakaszt követően, amelyen az államtitkárság munkatársai, illetve külhoni és magyarországi meghívott előadók tartottak előadásokat többek között a szórványgondozásról és a célországok magyarságáról, az ösztöndíjasok egy része augusztus 15-én már meg is érkezett a célhelyszínre, másik részük szeptember 1-jén kezdi meg a munkáját.
A céltelepülések köre úgy alakult ki, hogy felvettük a kapcsolatot az érintett országok magyar szervezeteivel, az egyházakkal és az oktatási intézményekkel, hogy jelöljék meg azokat a területeket, ahol a legnagyobb hasznukra lehetnek ösztöndíjasaink. A hosszas, minden részletre kiterjedő egyeztetés eredményeképpen Felvidéken 8, Délvidéken (Szerbiában) 5, Horvátországban 2, Bosznia-Hercegovinában, Szlovéniában, Macedóniában, Dél-Lengyelországban és Csehországban 1-1, Ausztriában 4, Kárpátalján 4, Románia – Moldva, Erdély, Partium és Bánság – szórványközösségeiben pedig 22 ösztöndíjas fog kilenc hónapon keresztül tevékenykedni. Hasonlóképpen a Kőrösi Csoma Sándor-programhoz itt is kértük a fogadó szervezeteket, hogy jelöljenek ki mentorokat, akik koordinálják az ösztöndíjasok munkáját.
S ami még nagyon fontos: a fogadó szervezetekre anyagi teher nem hárul. Az ösztöndíjasok havonta kapják az ösztöndíjukat, illetve a szállás- és utazási költség térítésére szolgáló ellátmányi keretet.
– Említette, hogy Romániába 22 ösztöndíjas érkezik. Pontosan hová jöttek és honnan?
– Huszonkét ösztöndíjasunk Romániában Lészpeden, Szászrégenben, Gyulafehérváron, Csicsókeresztúron, Válaszúton, Szamosújváron, Zsobokon, Lupényban, Vízaknán, Nagysármáson, Segesváron, Fogarason, Resicabányán, Medgyesen, Déván, Temesváron, Nagyszalontán és Nagybányán tevékenykedik majd. A Kárpát-medence legkülönbözőbb tájairól érkeznek – többek között Kárpátaljáról is –, és bizony nem egy van közülük, aki először lép erre a vidékre.
– Melyek voltak a jelentkezés feltételei?
– A pályázati kiírást a nemzeti regiszter honlapján (www.nemzetiregiszter.hu) tettük közzé március 15-én, és a médián keresztül igen nagy hangsúlyt fektettünk a kiírás hírüladására. Az eredmény nem is maradt el: az április 15-ei benyújtási határidőig összesen 168 pályázat érkezett, és a pályázók között sok külhoni származású fiatal is szerepelt. Pályázó lehetett az a 20. életévét betöltött, büntetlen előéletű magyar állampolgár, aki közép- vagy felsőfokú végzettséggel, emellett kiemelkedő és a magyar szórvány számára hasznosítható szakmai felkészültséggel rendelkezik, és/vagy közösségszervező, hagyományőrző egyéb közösségi tevékenységekben aktívan részt vett.
Az alkalmasnak tartott pályázókat az államtitkárság munkatársaiból álló bizottság személyesen hallgatta meg egy interjú keretén belül. E kettő: a benyújtott pályázati anyag és az interjúk eredménye alapján választottuk ki azt az 50 személyt, akiket május 7-én nyertesekként értesítettünk az eredményről. Sok pedagógus: óvónő, tanítónő, magyar- és történelemtanár, de cserkész, pályázatíráshoz értő, néprajzos, népzenész, néptáncos és számos más, elvárt kompetenciákkal rendelkező szakember van közöttük. Külön öröm számunkra, hogy az 50 Petőfi Sándor-ösztöndíjas közül 18-an nem anyaországiak – közülük 9-en erdélyiek. Kifejezett célunk volt ugyanis, hogy például a kárpátaljai pályázó Erdélybe, a felvidéki pedig Délvidékre kerüljön, és így tovább, hiszen azáltal, hogy kilenc hónapot egy másik elcsatolt területen töltenek, kölcsönösen felfedezik, milyen sokszínű nemzet tagjai vagyunk.
Ösztöndíjasaink mindegyike tisztában van azzal, hogy Magyarországot, a kormányzatot, és minden magyart képviselnek, aki a csonka anyaországban él, ez pedig rendkívül nagy felelősség, egyúttal büszkeség is. Emellett éppoly nagy lehetőség és esély, hiszen az ösztöndíjas abban a nemzetépítő munkában vesz részt, amelyet Magyarország kormánya a nemzeti újjászületés érdekében végez.
– Az Erdélyben, azon belül pedig a Székelyföldön élők is nagy várakozással tekintenek a program elé, hiszen részt vesz számos itt élő vagy innen elszármazott ösztöndíjas – köztük e sorok írója is. Kik ők és hol teljesítenek majd szolgálatot?
– A gyergyóalfalvi Gál Veronika a délvidéki Hertelendyfalván, a zetelaki Miklós Tünde önnel együtt Bécsben, Bokor Csongor Sepsiszentgyörgyről Fogarason, Gelei Botond Árkosról a kárpátaljai Karácsfalván, Horváth Ida Temesvárról szülővárosában, a nagyszalontai Patócs Júlia és a szászrégeni születésű Rád András László úgyszintén, míg a Bákóban született Bogdán Tibor Nagybánya magyar közösségeinek munkáját segíti majd. Az ösztöndíjasainkról, a fogadó szervezetekről, a programról és a teljesített szolgálat konkrét eredményeiről a www.petofiprogram.hu oldalon lehet tájékozódni.
– Mindamellett, hogy az ösztöndíjasok segítik a fogadó szervezetek munkáját, mi a Petőfi Sándor-program alapvető célja?
– A magyar nemzet létszámában és sok helyen arányaiban is fogy, a Kárpát-medencében a szórvány 95 éve „olvad”, jelentős fogyás figyelhető meg a nagyvárosokban is. A Petőfi Sándor-program célja ennek a folyamatnak a lassítása, lehetőség szerint megállítása. Az 50 ösztöndíjast azért küldjük kifejezetten szórványterületekre, mert ott látjuk a legnagyobb veszélyét a magyar identitás teljes elveszítésének. Ennek megőrzése szempontjából Trianon óta ezek a közösségek vannak a legnehezebb helyzetben.
Lassan egy évszázada a többség szorításában élnek, mégis megőriztek valamit abból, ami nemzeti önazonosságtudatot jelent: ilyen értelemben is hűség, remény és hit tapasztalható a részükről. A program révén szeretnénk megerősíteni őket ebben. Célunk még, hogy az ottani közösségek értékőrző munkáját segítsük, tájékoztatási, közösségépítő, támogató tevékenységünkkel erősítsük Magyarországhoz való kötődésüket. Ezáltal reményeink szerint az anyaország gondoskodását is sikerül közvetítenünk feléjük. További céljaink között szerepel, hogy nemzeti elkötelezettségű fiatalok számára tanulási lehetőséget biztosítsunk a szórványközösségekben, valamint hogy egy működő közösségi hálózatot hozzunk létre a Kárpát-medencében, amelyben nemcsak az anyaország tart fenn kapcsolatot a külhoni magyar nemzetrészekkel, de a szomszédos országok magyar közösségei egymással is szoros kapcsolatot alakítanak ki.
Bízunk abban, hogy a program a szórványban élők magyar azonosságtudatának elmélyítése mellett a külhoni magyarság és az anyaországi magyarok közötti, vagyis a magyar–magyar kapcsolatok megszilárdításához is jelentős mértékben hozzájárul majd.
– Mindezzel a magyar kormány újfent azt kívánja kifejezni, hogy döntéseiben nemcsak a tízmilliós anyaországra fókuszál?
– Trianon óta annyi fájdalom, gyász, veszteség halmozódott fel, különösen a szórványközösségekben, hogy ezeknek a megtapasztalása, megélése, helyén kezelése nem könnyű feladat. Nyilvánvaló, hogy ez a program nem a sebek nyalogatásáról akar szólni, hanem sokkal többről. Egyfelől a legnehezebb helyeken őrt állók részére közvetíteni akarjuk azt az üzenetet, hogy az anyaország nem mond le egyetlen magyarról sem, akár vegyes házasságból született, akár már nyelvvesztéssel él, és mindent megteszünk azért, hogy a Kárpát-medencében tapasztalt negatív tendenciákat visszafordítsuk.
Másfelől míg a Kárpát-medencében a depresszió, a demográfiai okokból, gazdasági elvándorlásból fakadó rosszkedv jellemző, addig a nagyvilág magyarsága a reneszánszát éli, fokozott érdeklődést tanúsít Magyarország iránt. Szeretnénk – részben a program segítségével – ezt az érdeklődést a Kárpát-medencében is újra felkelteni. A magyar nemzetpolitika egyik fő célkitűzése, hogy újra otthon legyünk a Kárpát-medencében. A 95 esztendeje tartó Kárpát-medencei térvesztésünk döntő szakaszához érkeztünk. A következő legfeljebb két-három évben dől el, hogy emelkedő nemzetként éljük-e meg a trianoni centenáriumot, vagy veszteségeivel szembenézni képtelen közösségként, amely elfogadja számbeli és lélekbeli fogyatkozásának következményeit.
Nyilván minden felelősen gondolkodó magyar csak azt válaszolhatja, hogy legyen bármilyen végzetesnek tűnő is leépülésünk, mégis meg kell próbálkoznunk talpra állni. S ha ezért a maga helyén és módján mindannyian mindent megteszünk, akkor egyre többen fogjuk érezni, amit gyönyörű költeményében Sajó Sándor megfogalmazott: „Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség! / Magyarnak lenni: nagy s szent akarat, / Mely itt reszket a Kárpátok alatt.”
– A Kőrösi Csoma Sándor-program miben különbözik a Petőfi Sándor-programtól?
– A nemzetpolitikai szótárban különbséget teszünk a diaszpóra és a szórvány között. Diaszpóra alatt értjük a nagyvilágban szétszóródott magyarságot, szórvány alatt pedig a Kárpát-medence szórványközösségeit. A nyugati diaszpóra magyarságának segítségére elindított Kőrösi Csoma Sándor-program keretében 2013-ban 48 ösztöndíjas utazott 16 országba, majd a nagy sikerre való tekintettel 2014-ben már 100 ösztöndíjast irányítottunk 24 országba. Ebben az évben ugyancsak 100 ösztöndíjas utazott 5 kontinens 26 országába.
Az új célországok között szerepel Törökország, Ciprus, Görögország, Olaszország, Portugália, Spanyolország, Írország, Belgium és Új-Zéland. Ennek a programnak a célja ugyancsak a magyar önazonosságtudat elmélyítése és a magyar nemzet összetartozásának megerősítése, az anyanyelvismeret fejlesztése, a magyar közösségekben való tevékenység és a Magyarországgal való kapcsolattartás ösztönzése. Mindkét program révén azt üzenjük a világban minden, magát magyarnak valló embernek, hogy ő Magyarország számára ugyanolyan fontos, szülessen bár Budapesten, Nagybecskereken vagy éppen Ontarióban.
A nemzeti identitás megőrzéséhez és erősítéséhez elengedhetetlen a kormány és a mindenkori politikum felelősségvállalása, ugyanakkor az egyéni teljesítmények és helytállások nélkül ez mind kevés. Ebben számítunk az ösztöndíjasainkra, a fogadó szervezetekre és széles értelemben minden nemzettársunkra.
Varga Gabriella
Krónika (Kolozsvár)

Bátor erdélyi magyarok, igazi hősök
Hallottak már Haynal Imréről, Bányai Júliáról, Pásint Ödönről vagy Papp Simonról? Valószínűleg nem, pedig erdélyiek voltak, s emberként-szakemberként nem hétköznapiak.
Értelmiségi- és pedagógus körökben szokás fanyalogni Nyáry Krisztián kapcsán. Ez nem is csoda, hiszen a magyar irodalom nagyjainak magánéletét bemutató, Így szerettek ők kötetek szerzője hozzá mert nyúlni egy félig-meddig tabunak számító témához, tehát volt egy eredeti ötlete, amit alapos tárgyismeret birtokában, élvezetesen és humorosan, egyszóval jól írt meg, s a mű közönségkedvenc lett. Az eredetiség, szakmai hozzáértés és siker - ráadásul nem csak erkölcsi, hanem anyagi is - pedig egy olyan egyveleg, amit mifelénk nem könnyen bocsátanak meg. Azonban nem Nyáry két sikerkönyvét akarom most megvédeni, arra sem a kötetek, sem pedig szerzőjük nem szorul rá.
Az ok, amiért másfél-két órára a számítógép elé cövekeltem magam, a Magvető Könyvkiadó igazgatójának 2015-ben megjelent kötetei, az Igazi hősök és a Merész magyarok. Ezekben a szerző összesen 63 embernek állít emléket, olyanoknak, akikben volt bátorság álmodni, és valóra váltani az álmukat, akkor is ha ehhez puszta ököllel kellett rést ütni az értetlenség, ostobaság és rosszindulat öles falán, vagy embernek maradni, tudatosan felvállalva annak minden következményét, az embertelenségnek különböző gyalázatos ideológiákkal fémjelzett időszakaiban.
Zseniális olajkutató, meg nem alkuvó szívsebész
Olvasván a két válogatást, növekvő büszkeséggel töltött el, hogy a Nyáry Krisztián hősei között szép számmal akadnak erdélyi férfiak, asszonyok. A kötetekben szereplő tucatnyi földink közül jószerivel csak Márton Áron számít közismertnek, aki, mint “Erdély rendíthetetlen püspöke” került be az összeállításba. A szerző ezekkel a szavakkal zárja Márton Áron bemutatását: Az emberség és a kérlelhetetlen becsület nem számít csodának, sokkal több annál.
Az erdélyi közvélemény számára ugyanakkor szinte teljesen ismeretlen a Torockószentgyörgyön született Pásint Ödön, Bethlen István közeli munkatársa, aki évtizedeken át töltött be magas hivatalnoki funkciókat a magyar államapparátusban, a nyilasokat és a kommunistákat azonban nem volt hajlandó szolgálni. Úgyszintén kevesen hallottak a Kapnikbányán született, Nagybányán érettségizett Papp Simonról, aki a 20-as évektől kezdve a világ egyik legjobb kőolajkutatója volt, ami nem mentette meg attól, hogy 1949-ben koncepciós peren ítéljék el.
A besztercei Haynal Imre neve is kevesek számára cseng ismerősen, pedig nem csak szívspecialistaként számított világszínvonalú szakembernek, hanem számos alkalommal emberségből is jelesre vizsgázott: a kolozsvári belgyógyászati klinikán, melynek a bécsi döntést követően a vezetője volt, zsidókat bujtatott, 56-ban pedig, mint a budapesti II. számú Belgyógyászati Klinika igazgatója, megvédte az intézmény kommunista funkcionáriusait. A Kádár-rendszerrel nem alkudott meg, ezért kényszernyugdíjazták.
Bár Gyulafehérváron született, s ott töltötte gyermekéveit, kvázi névtelennek számít Erdélyben Bay Zoltán. A kiváló fizikus, aki többek között az amerikai szabványügyi hivatal vezetője volt, több nemzetközi jelentőségű találmány megalkotója, 2003 óta egy kisbolygó viseli a nevét. Annak a Bányai Júliának a neve sem cseng ismerősen, aki Vízaknán látta meg a napvilágot, a szabadságharcban századosi rangig vitte, majd Világost követően az emigrációt választotta, s Kairóban, étterem- és panziótulajdonosként hunyt el. Varga Katalinnak volt némi kultusza a kommunista időkben, s jelenleg is viselik a nevét utcák erdélyi településeken, ám a magyar köztudatból kikopott, valószínűleg mivel nem tudunk mit kezdeni azzal, hogy magyarként a társadalmilag elnyomott mócok szószólója volt. Lehet, ő úgy gondolta, az igazságnak nincs nemzetisége.
Román név, magyar szív
Mindkét kötetbe bekerült egy-egy román származású hős: az albisi Irinyi János és a nagyváradi Gozsdu Manó. Előbbit, kinek eredeti családneve Irimie, öntudata azonban száz százalékig magyar volt, a gyufa feltalálójaként tartjuk számon, ami nem felel meg a valóságnak. Nem kisebb jelentőségű azonban a biztonságos dörzsgyufa megalkotása sem, ami valóban Irinyi érdeme. Utóbbinak a neve a budapesti Gozsdu-udvar miatt csenghet ismerősen, Nagyváradon pedig iskola, emléktábla, szobor és utca őrzi az emlékét, azt azonban, hogy éppannyira volt magyar, mint román hazafi, nagyon kevesen tudják, vagy ha tudják is, nem beszélnek róla. Ő volt az első ügyvéd, aki magyar nyelvű keresetet nyújtott be a pesti és a budai tanácsokhoz, részt vett a nemzetiségi törvény előkészítésében, volt főispán, a főrendiház főjegyzője és a legfőbb ítélőszék tagja.
Richter is nálunk tanult
Bár Budapesten születtek, Madzsar József és Bédy-Schwimmer Rózsa is a tágabb értelemben vett Erdélyben nőttek fel, előbbi Nagykárolyban, utóbbi pedig Temesváron. Madzsar tragikus sorsú orvos-polihisztor volt: Magyarországon elsőként alkalmazta a fogászatban a röntgent és a műtéti altatást, létrehozta a Fővárosi Könyvtár fiókkönyvtári hálózatát és az első gyermekkönyvtárat, valamint a védőnő-hálózatot. Utóbbi nemzetközileg elismert nőjogi aktivista és pacifista volt, az I. világháború befejezését célzó legnagyobb hatású békekezdeményezés elindítója, melyben aktív részt vállalt az amerikai gépkocsigyáros, Henry Ford is. IV. Károlytól eltérően boldoggá nem avatták, ellenben 1937-ben megkapta a Világbéke-díjat, 1948-ban pedig Nobel-békedíjra jelölték.
Volt kapcsolata Erdéllyel Richter Gedeonnak, a magyar gyógyszeripar megteremtőjének is, aki a kolozsvári egyetemen szerzett gyógyszerészgyakornoki diplomat. 
Lélekemelő, s egyúttal megrázó olvasmány Nyáry Krisztián két legutóbbi kötete. Kevéssé ismert életutak bemutatása révén szólnak az emberi nagyságról, bátorságról, kreativitásról, önfeláldozásról, kitartásról, szorgalomról, szolidaritásról, de megmutatnak temérdek szennyet is, a korlátoltságot, az érdemekre magasról fittyet hányó arroganciát, az agyalágyult nemzeti- és faji gőgöt, a hangzatos szólamok mögé bújtatott gonosz ideológiákból fakadó pusztítást. Tanulságos könyvek, melyekből a magyarság elmúlt két évszázadának szubjektív, rendhagyó, nagyon emberközeli története sejlik fel.
Pengő Zoltán. maszol.ro

Izmosodó magyar érdekképviselet
VÁLASZTÁSI ÖSSZEFOGLALÓ – Míg a helyi tanácsokban nem mindenhol sikerült megőriznie képviseletét, a megyei önkormányzatokban azonos, vagy az eddiginél nagyobb súllyal vág neki az újabb választási ciklusnak az RMDSZ.
A részeredmények szerint a szövetség 2281 helyi, illetve 93 megyei önkormányzati képviselői mandátumot szerzett. A Magyar Polgári Párt (MPP) 158 helyi és 6 megyei, az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) 207 helyi és 6 megyei, míg az EMNP–MPP-koalíció 33 helyi tanácsi helyet mondhat magáénak.
A nagy arányban magyarlakta partiumi megyékben a vasárnapi voksolást követően nem változott jelentősen a helyzet. Míg a négy évvel ezelőttinél jóval gyengébb eredmények miatt Nagyváradon elveszített két tanácsosi mandátumot az RMDSZ, a Bihar megyei önkormányzatban sikerült megőriznie az eddigi hét tanácsosi helyet. Mivel a Nemzeti Liberális Párt (PNL) és vezetője, Ilie Bolojan váradi polgármester bejelentette, hogy kétharmados többségével egyedül kormányozná a megyeszékhelyt, Huszár István alpolgármesteri széke inogni látszik. Megyei szinten azonban a PNL rászorulhat a szövetség támogatására, a 17 mandátum az egyszerű többséghez sem elég. A testületben a Szociáldemokrata Párt (PSD) 9, a Liberálisok és Demokraták Szövetsége (ALDE) 2 tanácsossal van jelen.
Szatmár megyében a megyeszékhelyhez hasonlóan a megyei tanácsban is nő az RMDSZ-es önkormányzati képviselők száma, a jelenlegi 12 helyett 13-an ülnek a frakcióban, mely a testület legnagyobb csoportja. A részleges eredmények szerint a PSD 9, a PNL 7, az ALDE 4 mandátumot mondhat magáénak.
Többen képviselik a szövetséget a Kolozs megyei önkormányzatban is, ahol a korábbi öt tanácsos helyett a következő négy évben heten alkotják az RMDSZ-frakciót. A lista hatodik helyezettje Keizer Róbert, az MPP Kolozs megyei elnöke, aki a két párt közötti együttműködés révén szerzett mandátumot. A PNL 18, a PSD 12 mandátummal büszkélkedhet.
Kolozsváron szintén növelte súlyát a szövetség, és a korábbi négy helyett immár öt képviselője van, és 274 szavazat hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez. Ennek hiányában a töredékszavazatok visszaosztásakor a PNL-nek jutott egy újabb mandátum, így 17 tanácsosa van, míg a PSD öt tanácsossal van jelen a testületben. Soós Sándor megyei elnök szerint az Erdélyi Magyar Néppárt eredményei is jobbak. Míg eddig 7 községben 11 tanácsosuk volt, a vasárnapi voksolás eredményeként 11 községben 15 képviselőjük lát munkához. Körösfőn 4, Bánffyhunyadon 2, Egresen, Ördöngösfüzesen, Bálványosváralján, Gorbóban, Nagyesküllőn, Kolozson, Tordaszentlászlón, Magyarkapuson és Széken egy tanácsosi mandátumot szereztek.
Máramaros megyében az RMDSZ két tanácsossal van jelen a megyei önkormányzatban, és akárcsak eddig, két önkormányzati képviselőt küld a nagybányai tanácsba is, miután 283 szavazata hiányzott a harmadik mandátum megszerzéséhez. Máramarosszigeten is két magyar jutott be a tanácsba. Koltón, Sülelmeden és Erzsébetbányán 3, Felsőbányán 2, Szinérváralján, Misztótfaluban, Magyarláposon, Égerháton és Kővárremetén 1 tanácsost juttatott be a szövetség. Hosszúmezőn a polgármesteri szék mellett 5 tanácsosi helyet is szerzett az RMDSZ, az MPP-nek és az EMNP-nek 1–1 képviselője van.
Beszterce-Naszód megyében 16 településen 26 tanácsosi mandátuma van az RMDSZ-nek. Besztercén, Magyarnemegyén, Felőrben, Apanagyfaluban, Mezőköbölkúton, Mezőörményesen, Tekében, Galacfalván, Nagysajóban, Sajónagyfaluban és Sajóudvarhelyen egy Bethlenben, Szentmátéban, Kékesen, Rettegen két tanácsos lett. Árpástón a polgármesteri tisztség megőrzése mellett hét tanácsosa van az RMDSZ-nek. A megyei önkormányzatba azonban ezúttal sem sikerült bejutni.
Akárcsak Szeben megyében, ahol ellenben eggyel több helyi tanácsosi mandátumot mondhat magáénak a szövetség, hét településen 8-an képviselik a magyarságot. Medgyesen két, Balázstelkén, Bürkösön, Kiskapuson, Erzsébetvárosban, Vízaknán és Küküllőalmáson egy-egy RMDSZ-es szerzett tanácsosi mandátumot, utóbbi községben 19 szavazat hiányzott a másodikhoz.
Brassó megyében is erősödött a magyar képviselet, a megyei tanácsba az eddigi kettő helyett három képviselőt sikerült bejuttatni, míg Brassóban sikerült megtartani a két tanácsosi helyet. Kovács Attila megyei elnök szerint Ürmösön, Alsórákoson és Apácán megőrizték a polgármesteri széket, míg Tatrangon száz vokson múlt, hogy nem lett magyar elöljáró. Itt egy másik magyar jelölt is indult függetlenként, aki 129 szavazatot kapott. A tanácsosi lista alakulása is a magyar–magyar versenyen múlott: az RMDSZ-nek 16 voks hiányzott a hatodik mandátum megszerzéséhez, a független magyar tanácsosjelölt 80-at kapott.
A megyei elnök sikerként értékelte, hogy olyan szórványtelepüléseken is sikerült tanácsosi mandátumot szerezni, mint Halmágy és Botfalu, míg Kőhalomban egy helyett két tanácsosuk lett. Bodolán 27 év után három helyett négy magyar tanácsos tevékenykedhet a testületben. A magyarlakta települések közül Höltövény, Kóbor, Krizba, Kaca, Zsiberk, Homoród, Olthévíz, Szásztyúkos és Keresztvár tanácsában van magyar képviselő.
Temes megyében 33 helyi tanácsosa lesz az RMDSZ-nek a következő négy évben, ebből kettő Temesváron, 3 pedig Zsombolyán. Halász Ferenc megyei elnök szerint Lugoson 13 szavazat hiányzott az egy mandátum elnyeréséhez, míg Dettán hiába érték el a küszöböt, nem jutottak be a tanácsba, ezért mindkét helységben kérték a szavazatok újraszámlálását. Igazfalván a polgármesteri szék mellett 2 tanácsosa lesz a szövetségnek, Végváron 4 segíti a magyar elöljáró munkáját. Óteleken, Újszentesen 3, Bálincon, Bégamonostoron, Kastélyon, Máriaföldén, Újváron 2, Gyéren, Fényen, Nagycsanádon, Tolvádon, Törökszákoson 1. Újmosnicán egy magyar tanácsos van, de utóbbi településen akár a második mandátum is meglehet, mondta a megyei elnök.
Krónika (Kolozsvár)

Bemutatták a hat éves kolozsvári Magyar Történeti Intézet első évkönyvét
Ezután rendszeresen évkönyvet jelentet meg a 2011-ben alakult kolozsvári Magyar Történeti Intézet, Erdélyi Évszázadok címmel. Az első kiadvány főként az erdélyi fürdőéletről szóló tanulmányokat tartalmaz, a következő a migráció-intergráció témakörre összepontosít majd.
Az első évkönyv szerdai bemutatóján dr. Ovidiu Ghitta, a Babes-Bolyai Tudományegyetem Történelem és Filozófia karának dékánja gratulált a kezdeményezőknek, kiemelte, hogy fontos lépés ez a fiatal, mindössze hat éves intézet életében és üdvözölte, hogy a kiadványban elismert történészek és pályakezdők közös fórumon publikálhatnak.
A kötetet Romsics Ignác akadémikus ismertette. Elmondta, hogy az évkönyv súlypontját képező témáról, a fürdőéletről 2014-ben konferenciát is szervezett az intézet.
A kötetben az erdélyi történészek mellett két magyarországi kutató tanulmánya is olvasható. Kósa László akadémikus, az ELTE Művelődéstörténeti Tanszékének oktatója, a fürdőélet szakavatott kutatója nyitja meg az évkönyv tematikus részét szövegével, amely a 18. század végétől az államszocializmus időszakáig tekinti át az Osztrák-Magyar Monarchia fürdőéletét. Várkonyi Gábor pedig a kora újkori Magyarország testkultúrájáról ír: a 16-17. századi arisztokrácia életéhez hozzátartozott a fürdés, bár nem kiépített medencékben, hanem gödrökben történt, legfeljebb pokrócot terítettek az aljára, hogy ne kelljen sárban tapicskolniuk.
Burkhardt Britta a mai Kolozs, Szilágy és Beszterce-Naszód megye területén feltárt római kori katonai fürdőkről ír, Fehér Andrea a 18. századi erdélyi emlékiratokból kirajzolódó fürdőkultúrát ismerteti, mint írja „A fürdők üdítő hatással voltak az amúgy melankóliára és hipochondriára hajlamos erdélyi nemesség hangulatára, ugyanis tökéletes alkalmat biztosítottak a társas elmélkedésre.” Ferencz-Mátéfi Kriszta Tusnádfürdő történetére összpontosít, Imecs-Magdó Eszter az állami beruházással a 20. század elején kiépült szecessziós Vízaknáról ír, Zepeczáner Jenő pedig a székelyföldi dualizmus kori fürdők gazdaságos működtetését vizsgálja.
Az évkönyvben több rovat szerepel, a Műhelyben fiatal doktoranduszok mutatkoznak be, ebben a számban Fodor János a marosvásárhelyi „városépítő” polgármester, Bernády György kultuszáról ír, Markaly Aranka pedig a 16-17. századi csíkszéki nemességről.
Az Arcél című rovat két jelentős 20. századi történészre emlékezik, Szabó Csaba az erdélyi magyar ókortudomány máig egyetlen nemzetközileg is elismert művelőjéről, Bodor Andrásról, Lupescu Makó Mária pedig Jakó Zsigmond kolozsvári történész professzorról írt pályaképet.
30 évvel ezelőtt, amikor egyetlen magyar diákja volt a kolozsvári történelem szaknak, senki sem mert volna Magyar Történeti Intézetről álmodni, kezdte köszöntő beszédét Rüsz-Fogarasi Enikő, a BBTE Történelem és Filozófia karának dékánhelyettese, az évkönyv főszerkesztője.
Elárulta, hogy az első, művelődéstörténeti számmal az intézet keretében működő kulturális turizmus szakra szerették volna felhívni a figyelmet, a következő, migráció és integráció témájú kötet pedig a magyar nyelvű nemzetközi kapcsolatok képzésre hívná fel a figyelmet. Ugyanígy szeretnének évkönyvet szentelni a kevésbé jól működő könyvtár szaknak is, mondta a dékánhelyettes, majd hozzátette, hogy reméli, hogy ennek a képzésnek nem csak múltja, hanem jövője is lesz.
maszol.ro

Vízaknai magyarok között
A zentai Bajusz Erika a romániai településen töltött kilenc hónapot a Petőfi Sándor Program keretében
A Kőrösi Csoma Sándor Programmal párhuzamosan a Kárpát-medence szórványmagyarságát segítő programot indított a Nemzetpolitikai Államtitkárság 2015 tavaszán. A Petőfi Sándor Program az egykori Monarchia területére terjed ki, érintve Romániát, Ukrajnát, Szerbiát, Horvátországot, Szlovéniát, Szlovákiát, Csehországot, Bosznia-Hercegovinát, Macedóniát és Dél-Lengyelországot.
A program alapvető célja, hogy a szórványterületeken fogyásban lévő magyarság identitását megerősítse, segítse a már meglévő kinti közösségeket. A zentai Bajusz Erika ennek a programnak a részeseként töltött tavaly szeptembertől kilenc hónap szolgálatot Vízaknán, Erdély legdélebbi részén, a Nagyszebenhez közeli kis településen.
Fogadószervezete a Református Egyház és az egyház keretében működő Árvácska Gyermekotthon volt. Bajusz Erika elmondása szerint nagyon hálás a sorsnak, amiért éppen oda küldték, hiszen egy olyan közösségbe került, mely nagyon gyorsan befogadta, megszerette, és ennek köszönhetően gyümölcsöző együttműködés alakult ki az ottani magyarok és közte:
– Picike közösségről van szó, háromezren laknak ott és ennek mindössze tíz százaléka magyar. Körülbelül 270 fő református és 30–40 személy katolikus. A vidék egyébként nagyon szép, Vízakna fürdőváros, mely gyógyító, sós tavairól ismert. Tényleg egy végtelenül kedves kis magyar közösségről beszélhetünk az esetükben, akik engem nagyon hamar el is fogadtak, persze ehhez megfelelő alázat és kellő nyitottság is kellett, de én csak jó dolgokat tapasztaltam közöttük. A befogadó szervezetem a Református Egyház volt, a mentorom pedig Csíki-Mákszem Lóránd helyi tiszteletes. A tiszteletes úrral már rögtön a legelején megegyeztünk abban, hogy korosztályokra bontva szervezünk programokat, tehát nemcsak a gyerekekkel foglalkozom, hanem az ifjúsággal és az idősekkel egyaránt. A gyermekekkel töltöttem a legtöbb időt, hétvégenként sokszor magyar népmesékkel foglalkoztunk, kézműveskedtünk, bővítettük magyar nyelvi ismeretüket. Mivel ott csak elsőtől negyedik osztályig tanulhatnak anyanyelvükön, érezhető, hogy nehezen megy nekik az írás, olvasás magyarul. Ötödiktől már mindent románul tanulnak, és ez sajnos nagyon hamar meglátszik a nyelvhasználatukon is, meg az írásukon, olvasásukon is. Ezt a hiányt igyekeztünk a hétvégi foglalkozásokon pótolni. Ezenkívül szezonális foglalkozásokat is kitaláltunk, volt pl. szüreti program, karácsonyi program, novembertől pedig általam elindult a városban a magyar néptáncoktatás gyerekeknek, és lett is négy állandó párunk. Az ifjúságnak játék- és kvízesteket tartottam, olyanokat, amelyek történelmünkhöz, kultúránkhoz kapcsolódtak, az időseknek pedig irodalmi délutánokat szerveztem. Nagyon szerettem volna a három generációt valahogy összekapcsolni, ezért egy olyan foglalkozást is bevezettünk, amelyen egy-egy helyi időstől tanultunk. Mindig valaki mást kértünk meg arra, hogy az általa ápolt hagyományt, vagy az általa művelt foglalkozást bemutassa, megtanítsa a fiatalabbakkal. Így volt hímzés, farsangi fánk, vagy ahogyan ők mondják, pánkókészítés. Olyanra is volt példa, hogy felelevenítettük azokat a hagyományokat, amelyekről kezdtek megfeledkezni, így volt pl. szemeskukorica-főzés. Tavaly ősszel a fiatalok egy csoportjával Brüsszelbe utaztunk Gál Kinga Európai Parlamenti képviselő meghívására. Hat vízaknai fiatal utazhatott így el Brüsszelbe, és ott meglátogattuk a parlamentet, szétnéztünk a városban és a képviselő asszonnyal is találkoztunk, és vele az erdélyi kisebbség létéről beszélgettünk. Minden hónapban előadást tartottunk a gyermekekkel, ez kötődhetett nemzeti ünnephez, továbbá megünnepeltük a magyar kultúra napját, a karácsonyt, a húsvétot. Nagyon sok magyar népdalt és verset tanultunk, ezzel fejlesztve a szókincsüket – magyarázta a zentai ösztöndíjas.
Erika elmesélte, hogy a szolgálata hivatalosan májusig tartott, de ő még június közepén is Vízaknán volt és szervezkedett. A nyarat itthon töltötte, viszont szeptembertől ismét visszament az erdélyi közösségbe, hiszen ez a mentora és az ottani magyarok külön kérése volt. Erika tehát újabb kilenc hónapot tölt Vízaknán, és már most is azon fáradozik, hogy minél kiválóbbra sikerüljön az általa megálmodott 1. Vízaknai magyar nap, melynek megünneplését október 7-ére tűzték ki.
Kérdésemre elmondta, azok után, hogy Zentán olyan közegben nőtt fel, ahol a magyarság tömbben van, és szabadon gyakorolhatja anyanyelvét, nagyon érdekes volt belelátni egy olyan közösség életébe, mely nem tudja korlátlanul használni anyanyelvét a mindennapokban. Szerinte ezért van ott nagyon fontos szerepe az egyháznak, mert az egy olyan közösséget teremt, ahol még magyarul tudnak beszélni, tanulni. Akinek Vízaknán fontos a magyarsága, az ott élhet ezzel a lehetőséggel.
Erika egyébként Szegeden harmadéves orvostanhallgató, és a vízaknai szolgálat érdekében két évre felfüggesztette tanulmányait.
A program végeztével meg kellett fogalmaznia egy mondatot, hogy mit is kapott a 9 hónap alatt, milyen érzésekkel tért haza, az ő mottója így szólt: „Ahol egyetlen magyar szív is dobog, ott van feladatunk. Ez a feladat és szolgálat persze nem mindig könnyű, de hiszem azt, hogy szeretettel és áldással teli. Ilyen volt az én 9 hónapom is Vízaknán, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok a helyi közösségnek, a mentoromnak és a Jóistennek.”
Homolya Horváth Ágnes / magyarszo.rs/hu

Van-e szükség Jónásokra? (Első díjas a kovásznai Diákszínpad)
Október utolsó hétvégén zajlott Szilágycsehben a PADIF diákszínjátszó verseny. Az országos megmérettetést XIX. alkalommal szervezték meg, az esemény az oktatási minisztérium jegyzékében is szerepel. A kovásznai Kőrösi Csoma Sándor Líceum Diákszínpad társulata a korábbi évekhez hasonlóan részt vett a színvonalas megmérettetésen, és idén sem tért haza üres kézzel: a IX–X. osztályosok kategóriájában elnyerte az első helyet.
A Diákszínpad a Jónás könyve című Babits-művet vitte színre, az előadás osztatlan sikert aratott. Kimagasló teljesítményükért az első helyezés diplomája mellett Zsehránszky István zsűrielnök aláírásával fémjelzett dicsérő oklevelet is átvehettek.
A Jónás könyve nem mindennapi módon került a Diákszínpad repertoárjába. Molnár János rendező érdeklődésünkre elmondta: az Ignácz Róza Irodalmi Kör előadásai között idén februárban szerepelt a Babits-téma. Gödri Márta, a kör vezetője kérte fel, ezzel az alkalommal mutassanak be egy Babits-művet. Két hónapi kemény munka után február 8-án léptek színpadra a Jónás könyvével, igaz, csak első két részével – elevenítette fel Molnár János. Nagy volt a siker, a közönség kérte, mutassák be az egész művet. További közel félévnyi munka után június 26-án került sor a premierre, ezt követően a Juventus Fesztiválon majd a Szeben megyei Vízaknán is felléptek. A darab sikerét mutatja, hogy Szilágycsehben további meghívásokat kaptak Nagyváradra, Temesvárra, Szatmárnémetibe, Székelyudvarhelyre is. Addig is novemberben Debrecenben vendégszerepelnek. Molnár János elmondta, groteszk módon igyekeztek megmutatni azt a magatartásformát, amit a mai világ saját magával szemben képvisel, a mai ember viszonyát a világgal és saját sorsával szemben. Azt, hogy nem veszik figyelembe a komoly gondokat. Másodsorban a nézőknek kívánták sugallni az elgondolkodtató kérdést: mindennapjainkban van-e helyük a Jónásoknak, kellenek-e egyáltalán? – fejtette ki a rendező.
PADIF = Partiumi Diákszínjátszó Fesztivál Bokor Gábor / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kolozsvár cigány népessége II. József korában
Abból az időszakból, amikor Erdély Magyarországtól elválasztva, külön politikai szervezettel és országgyűléssel tartozott a Habsburg Birodalomhoz, jelenleg egyetlen olyan összeírást[1] ismerünk, amelyik kifejezetten azért történt, hogy a Gubernium alá tartozó cigány népességet megszámolják. A Főkormányzóság 1781. január 18-án rendelte el az összeírást, célja a Bécsből, az erdélyi kancelláriától is inspirált szisztematikus letelepítési politika előkészítése volt, amire az elkövetkező években sor is került.
A Gubernium tudni akarta a cigányok számát és tájékozódni akart, hogy beletartoznak-e a társadalmi hierarchiába, ellenőrizhetők és adóztathatók-e. A fiskális cigányokat nem kellett összeírni, róluk rendelkezésre álltak a Fiscusnál a külön kimutatások (Zsupos, 1996). Kolozsváron nem is éltek e kategóriába tartozó cigányok.
A guberniumi összeírást a székely és szász székek, a vármegyék és a városok külön-külön hajtották végre. A helyi hatóságok által felküldött összeírási íveket a Guberniumnál összesítették, címe: Tabella Indicans Numerum et Statum Zingarorum. Megadják helységenként a családfők számát, majd azt, hogy a családok közül mennyi letelepült, vándorló, jobbágy és zsellér. Egy külön tabella taxás helyek adatait tartalmazza ugyanúgy. A taxás helyek: Kolozsvár, Gyulafehérvár, Marosvásárhely, Vízakna, Abrudbánya, Hátszeg, Vajdahunyad, Illyefalva, Kézdivásárhely, Bereck, Székelyudvarhely, Oláhfalva, Erzsébetváros, Szamosújvár.
A 14 taxás hely közül csak Erzsébetvárosban volt nagyobb a cigányok száma Kolozsvárnál. Vajdahunyadon a családfők száma kevesebb volt, a lélekszám azonban több. Összességében az erdélyi városok közül Brassóban és Nagyszebenben élt a legtöbb cigány. Az összesítés szerint Kolozsváron a cigány családfők száma 75, a lelkek száma pedig 119. Utóbbi a családhoz tartozó férfi és nő családtagokat jelentette. A részletes adatokat tartalmazó helyi adatfelvételből 58 férfi és 61 nő családtag számolható ki (az erre vonatkozó rovat csak számokat tartalmaz).
A lelkek száma nem lehet a cigányok teljes száma, mert ez 75 családra túl kevés. Ha a lelkek és a családfők számát összeadjuk (194), akkor pedig a férfiak száma aránytalanul magas, ami valószínűleg úgy lehet, hogy a feleségek nincsenek beszámolva a nő családtagok közé. A családfők között összeírtak egy katonát és két árvát is, akiknek nem volt családja. Őket leszámítva, a szokott 4,5-es szorzószámmal a cigányok lélekszáma 324 főre tehető. Ha ezt fogadjuk el, akkor az első népszámlálás 13928 fős tényleges népességéhez viszonyítva a cigányok aránya 2,3 % a városban.
1781-ben néhányan feltehetően kimaradtak az összeírásból. Ebben az időben a köztisztasági feladatokat is ellátó hóhérok még a cigányok közül kerültek ki (Kiss, 2001), de nincsenek ott az összeírásban, mint pl. Marosvásárhelyen.
A letelepültségre és vándorlásra vonatkozó adatokat 75 főre számolták az összesítésben. Letelepült (domiciliatus) volt 51 (68 %), vándorló (vagus) pedig 24 családfő (32 %). Avagus ebben az esetben nem csavargót jelent és ez az állapot nem értelmezhető jogon, illetve társadalmon kívüliségként. A rendi társadalomba ők is beletartoztak, ezért van az, hogy a jobbágyok és zsellérek aránya nem azonos a letelepültek és vándorlók arányával. A 75 főből 72 volt jobbágy és 3 zsellér. Azoknak, akik vándorló életmódot folytattak, a nem cigányok között is jelentős volt a száma, az 1791. évi adótabellák szerint 298 fő, 1009 mezőgazdaságból élő adózóból (29,5 %). A cigányok és nem cigányok között a vándorlók aránya majdnem azonos (Csetri, 2001).
A cigányok száma a 18. század utolsó harmadában elérte azt a határt, amikor lélekszámuk abszolúte nem sok ugyan, de az azonos tevékenységet folytatók magas száma miatt, relatíve mégis sokan lesznek. Erre volt válasz, hogy némelyek faluzó életmódot folytattak, vagy akár több száz kilométerre, máshol próbáltak megélhetést keresni. Már két évtizeddel az összeírás előtt, azt vallja magáról 1762-ben a kolozsvári születésű, paráznasággal vádolt Fogarasi Zsigmond, hogy többedmagával jött „szerencsét próbálni” Egerbe (Nagy, 2003).
A foglalkozási és vallási adatokba a katonát és a két árvát nem számították be. Az árvákról azonban megjegyezték, hogy „servat”, vagyis szolgálnak. Így 72 családfőből 36 muzsikus (50 %), 30 kovács (42 %), 1 varga, 2 napszámos, 1 pajzsgyártó, 1 vak, 1 esetben pedig nincs bejegyzés. A családfők 92 %-a kovács és muzsikus. Tekintetbe véve, hogy a városban dolgoztak nem cigányok is kovácsként és zenészként, illetve számolni kell nem hivatásos paraszt muzsikusokkal is, a cigányok megélhetése nem volt biztos az aránytalanság miatt. A téglavetés, amit a 19. század derekán már sok cigány végez a város keleti határában a cigányhurubák [földkunyhók] mellett, a 18. század végén még elő sem fordul.
Vallásilag a római katolikus és református felekezet között oszlottak meg, 80-20 %-os arányban. Azt mondhatjuk, hogy felekezet szempontjából a város többi lakosához hasonlóak, akárcsak jogállásban.
A kolozsvári cigányok kulturális sajátosságairól a források alig nyújtanak információkat, a cigány identitás historikus tényezői csak részlegesen láthatók. A fizikai kinézetről és a nyelvről közvetlen adatok nem nyerhetők. A cigányok családneve többségében magyar, kisebb részben német és román.
A 16. század elején Kolozsváron sátrakban laktak a cigányok, 1585-ben már kalyibákról szólnak a források, a 17. századból több adat is van a cigányhurubákról, azaz földkunyhókról. A későbbi forrásokban a sátor kivételével a házszerű építményekről és a földbe ásott lakásról is hallunk. A hurubára még 1851-ből is van adat. Kiss András kutatásaiból azt is tudjuk, hogy a huruba nem tipikusan cigányok lakhelye, hanem a szegényeké (Kiss, 1990).
A cigányok Kolozsváron is leginkább életmódban és foglalkozási szerkezetben különböztek a lakosság többi részétől. A középkor óta térben is elkülönültek. A 18. század előtt a cigányok a városfalon kívül, a keleti hóstátban és attól délre lakhattak (Kiss, 2014). A Cigánysornak nevezett rész, amely ténylegesen nem utca, a 18. században alakult ki azután, hogy a falak előterében az építkezési tilalmat feloldották. Az 1763-1785. évi katonai térképek négyzet alakú kis telepet mutatnak a Szabók Tornya (Bethlen-bástya) közelében. Az 1734-es térképen ez még nincs. A Cigánysor tehát, ahogy ezt Asztalos Lajos kimutatta, 1734 és 1763 között jött létre (Asztalos, 2012; Gaál, 2006). Részben a már régebb óta a városban élő, meggyarapodott cigányok átköltözésével a csak kevéssel arrébb lévő Külső-Farkas utcából, részben újabbak beköltözésével, ami a cigány népesség növekedéséhez vezetett. A Cigánysor az 1869-es várostérképen is látható.
Az 1781-es összeírás nem tartalmaz adatokat arról, hogy a családok a város mely részén laknak. Más források alapján megállapítható, hogy két helyen is. A cigányok egy része ott, ahol a Cigánysor létrejött és a Külső-Farkas utcában.Laktak cigányok a Hídkapun kívüli külvárosban is. Fogarasi Zsigmond említett vallomásában ezt mondta: „Feleségem vagyon, Szilágyi Boris Szilágyi Gergely másként Grunczi nevű Kolosvarott lakós czigánynak leánya, Kolosváron lehet reá akadni, tsak a hid kapun kivűl a hostyán, Fogarasi Zsigmond apámnak által ellenébe kelletik keresni.” Ez a terület más néven a Hídelve. A Cigánysor néven ismert kis telepet, ahol a polgárosultabb cigányok és az elismertebb zenészek laktak, az 1980-as évek elején számolták fel.A Hídkaput az 1870-es években bontották le, de Hídelvén, a Szamos mentén a Barom vásár, Vágóhíd és Állatvásár tér környékén ma is laknak cigányok, nem kompakt közösségben, ám jelentős számban. Ugyanabban az irányban, a vasúti hídon túl még többen.
Összefoglalóan azt mondhatjuk, hogy a kolozsvári cigányok beletartoztak a város társadalmába, az akkori „hóstátiak” sajátos világába, a helyi népességet kiszolgáló alsó rétegekéhez hasonló pozíciókban. A cigányok egy része az apáról fiúra szálló tanult mesterség megtartása, illetve az abból való megélhetés érdekében földrajzilag mobil volt. A cigány népesség már a 18. században is differenciálódott, a társadalmi és vertikális mobilitás azonban mérsékelt volt, a 19. században a polgárosodással vált erőteljesebbé.
Források és irodalom
Asztalos Lajos: Helytörténet – Kolozsvár – Közelről. Nádas, Békás, Cigánypatak, Gorbó. Szabadság 2012. június 13.
Csetri Elek: Kolozsvár népessége a középkortól a jelenkorig. In: Dáné Tibor Kálmán–Egyed Ákos–Sipos Gábor–Wolf Rudolf (szerk.): Kolozsvár 1000 éve. Kolozsvár, 2001.
Kiss András: Források és adatok a kolozsvári cigányok XVI-XIX. századi történetéhez.Korunk, 1990. 7. sz. 888-896.
Kiss András: Szelleműzés a „hóhér házából” levéltári anyaggal. Korunk, 2001. 9. 59-66.
Kiss András: Más források – más értelmezések. Mentor, 2014.
Nagy Pál: Cigányperek Magyarországon (1758-1787). Szekszárd, 2003. Romológiai Kutatóintézet Közleményei 7. (38. sz. közlés).
Zsupos Zoltán: Az erdélyi sátoros taxás és aranymosó fiskális cigányok a 18. században. Magyar Néprajzi Társaság, Budapest, 1996. Cigány Néprajzi Tanulmányok 4-5.
Jegyzetek
[1] Magyar Nemzeti Levéltár Országos Levéltára. F 46. Erdélyi Kormányhatósági Levéltárak, Gubernium Transylvanicum (In Politicis). Nro. 1781/2561, 1781/4868. Nagy Pál / erdelyikronika.net