Ég és föld között
Makovecz Imre (1935–2011)
Tizenöt évvel ezelőtt, valahol a Kárpát-medencében egy kisvárosi parókia vendégszobájában szálltam meg néhány éjszakára. Nyáridő volt, én csavarogtam és ott olcsó, de kényelmes szállást ajánlottak. A vendégszoba asztalfiókjában egy Makovecz-templom rajzai hevertek. Máig nem tudom, hogy kerültek oda és mi lett a sorsuk. Elállt a lélegzetem, hiszen ilyet addig még sohasem láttam, és most egyszerre teljes dokumentáció hevert előttem. Felejthetelen élmény volt a jövőbe pillantani. Titkos is és misztikus, kicsit utópisztikus, hogy Romhányi rajzfilmes bon mot-jával éljek.
Akkoriban már sokat hallottunk Makovecz Imréről, a zseniális magyar építészről, akinek alkotásait messze földről járnak megcsodálni. Hungarikumnak számított, pedig a hungarikumokról még divat sem volt beszélni. „Nem védem a hungarikumot, hanem csinálom.” – érvelt egy fantáziátlan riporteri kérdésre válaszolva. Mert valóban: 1992-ben, a sevillai világkiállításon olyannak mutatta meg hazáját a magyar pavilonnal, amilyennek már csak a meséink és legendáink őrzik. A székely ácsmesterektől hangos építőtelep ugyanolyan látványosságnak számított, mint a bárkaszerű, mégis templomot idéző kész pavilon, amelynek bordázata Kolumbusz világutazásáról mesélt, hét különböző tornyának ünnepi harangjai pedig a nándorfehérvári diadalt zengedezték.
Makovecz Imrét a magyar organikus építészet megalapozójának tartják, bár egységes definíció magára „a múlt és a jövő építészetének” becézett irányzatra nem is létezik, inkább körülírják és egy, a megnyilvánulási formáiból megérthető filozófiának mutatják be. Makovecz is eszerint alkotott. Munkássága misztikus őstudásba gyökerezik, akár a katalán Gaudié. Tudatosan érzékelte és alkalmazta a párhuzamokat a környezet és művészete között, és amit alkotott, azt a magyar nyelv bravúrjaival igazolni tudta. Plasztikusan magyarázta, hogyan és miért is tartozik össze az ég a földdel, a víz a tűzzel, a gyökér a lombkoronával, és hogyan békül össze pogány és keresztény a szakrális hagyományokban. Minden egyes épületének úgy kellett kinéznie, mintha az aljuk a földből nőtt volna ki, a teteje pedig az égből esett volna rá. Bárki megértheti, mi ennek az őstudásnak a titka, ha belegondol abba, hogy nálunk, magyaroknál az ajtónak, ablaknak szeme, szárnya, szemöldöke van, a tetőnek fara és gerince, a mennyezetnek bordázata, a háznak homloka, az oszlopnak feje, törzse, lába. Bárki lépjen a Farkasréti-temető ívelt gerendás ravatalozójába, úgy érzi, mintha csak egy emberi test mellkasába lépne. Láttam, jártam ott. Megváltoznak a dimenziók. Lábasház, ablakszem, tetőgerinc vagy oszlopfő – ha tetszik, ez az organikus építészet Makovecz szerint.
Ő pedig a közösség szolgálatában alkotott. Stílusteremtő volt, akinek hitvallása szerint a szellemi értékeket nem azért kell az alkotó és gondolkodó embernek felmutatni, hogy másnak mutogassák, hanem hogy az a közösség láthassa és annak váljon hasznára, amely kitermelte magából az alkotót. Vallotta, hogy úgy lehet javára egy közösségnek, ha nem csak a saját szenvedélyét szolgálja ki, hanem a közösségét is, amelyből vétetett. Szívügyének tekintette tanyák és faluházak rehabilitációját ugyanúgy, mint emblematikus középületek megalkotását. A közösség önálló felemelkedésének feltételeit kívánta megteremteni, s erre józan paraszti léthez mért megoldási javaslatai voltak: a gazdaságok maradéktalan megművelése és a közösségi élet újjászervezése, melynek egyaránt otthona lehet az iskola, templom vagy művelődési ház. Szóhasználatában az egymásra utaltság és a szolidaritás nem katasztrófa-fogalmak, hanem egy közösség teremtő erejének, a szeretetnek a szinonimái.
Ellenzői gyakran nem is az általa tervezett épületek látványvilágával, építészeti megoldásaival, netán filozófiájával vitatkoztak, hanem olcsó célozgatásokkal a modernizmus hiányát emlegették és személyes hitvallásából űztek gúnyt. Ám tévednek azok, akik előítéletektől vezérelve csak a hagyomány és az ősmagyar partikularitások erőltetését vélik fölfedezni Makovecz művészetében, hiszen azok a jelképek és megoldások, amelyekkel egyedivé, de mindenki számára otthonossá varázsolta épületeit, hagyományosan magyar és hagyományosan egyetemes jelképek ugyanakkor. Keserűen emlegette, mint rossz példát, hogy a németroszági Vitten-Annenbe tervezett épületei azért nem valósulhattak meg, mert a megrendelő „túl németnek” tartotta a terveket, ez pedig abszurd és nincs tartalma, csak félelme van.
Népszerű volt, és mégsem az. Elismert és meg nem értett zseni. Munkásságát szakmája legrangosabb díjaival ismerték el, varázslatos épületei szerte Magyarországon és a Kárpát-medencében megtalálhatók. Napi élménye a Kárpát-medence, mondogatta. Csíksomlyón, a nyeregben áldozati oltár, Csíkszeredában katolikus templom, Kolozsváron és Vargyason református istenháza, Sepsiszentgyörgyön ravatalozó őrzi az emlékét, és talán felépül egyszer a terveiben pompás temesvári református templom is, amelyet készen már soha nem lát a megálmodója. Budapesten a farkasréti ravatalozó rehabilitációján kívül egyetlen általa tervezett középület sem öregbíti hírnevét. Az a város, amelynek díszpolgára volt, tulajdonképpen mostohán bánt vele. Látványtervek őrzik csupán, hogyan is álmodta misztikussá a Gellért-hegyet, a Szentek és Kárhozottak Templomának tervrajzain atlantiszi vízió bontakozik ki. Káromkodásból katedrális!
Legutóbb a vörösiszap-ömlésben pórul járt Kolontár és Devecser házsorait álmodta újra. Takaros magyar falu képében születtek újjá ezek a halottnak hitt települések, élhető és egyéniséggel rendelkező környezetet biztosítva a sokkoló napokat megélt faluközösségeknek. Nem sablonra gyártott sorházak épültek, hanem egyedi tervezésű, barátságos épületek, amelyekért rajonganak az iszapkárosultak. A világszerte páratlan katasztrófa gyors és hatékony fölszámolásából Makovecz tevékenyen kivette a részét, az elismerés dicsfényéből viszont alig hullott rá valami.
Novemberben lett volna 76 éves.
LACZKÓ VASS RÓBERT. Szabadság (Kolozsvár)