"Románia volt uralkodója, I. Mihály, aki 1948. évi száműzetése óta a svájci Versoix-ban él, végleges hazatelepedésre készül a republikánus kormánypárt segítségével. Az exkirály Ion Iliescu elnök meghívására máj. 18-án Bukarestbe érkezett. A királyi család látogatása idején az Erzsébet-palotában száll meg, amelyet a volt államfők státusáról szóló törvény értelmében, a kormány állandó lakhelyül ajánlott fel a volt királynak. /I. Mihály exkirály Bukarestbe érkezett. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), máj. 19./"

"Ion Iliescu elnök jún. 29-én részt vett a svájci Crans Montana Fórumon, ahol a résztvevők a közép-európai térség államainak helyzetéről, a nemzetközi gazdasági integrációról és a globalizációról folytattak vitát. Az államfő ugyancsak jún. 29-én svájci állami vezetőkkel tárgyalt, és felkereste versoix-i otthonában Mihály királyt. - Erdélyről még mindig téves gondolatok élnek, sokan továbbra is azt hiszik, hogy a románok által megszerzett magyar területről van szó - jelentette ki Ion Iliescu a Crans Montana gazdasági fórumon tartott jún. 30-i sajtóértekezletén. Iliescu leszögezte, hogy Románia Európa közepén található mind földrajzi, mind geopolitikai szempontból, nem pedig Délkelet-Európában. Erdély esetében is általános az a tévedés, hogy olyan magyar területről van szó, amelyet a románok megszereztek. Téves módon azt hiszik, hogy Erdély többségében magyarok által lakott térség. Ezt nyilvánvalóan cáfolják a statisztikai adatok, amelyek szerint - ha a Bánságot is beszámítjuk - a térségben 9 millió ember él, amelyek közül csak 1 millió a magyar nemzetiségű - jelentette ki. Az államelnök júl. 1-jén Ausztriába utazott, ahol több állam- és kormányfővel együtt a megkezdődött Világgazdasági Fórumon vesz részt, és osztrák állami vezetőkkel tárgyal. Júl. 3-án az elnök felszólal a Délkelet-Európa kilátásairól tartott konferencián, ahol a tervek szerint a külföldi befektetőknek kínált új hazai lehetőségekről és a privatizáció felgyorsításáról beszél. - A Világgazdasági Fórumra 44 országból 660 résztvevőre számítottak. Románia, Lengyelország, Albánia, Horvátország, Bulgária, Ukrajna és Lettország elnökei, Szerbia, Szlovénia, Észtország, Oroszország és Litvánia államelnökei, illetve kormányfőit várták vasárnapra az osztrák városba, továbbá George Robertson NATO-főtitkárt, Günter Verheugen EU-bővítési biztost. Az egyik vitavezető Soros György lesz. /Ion Iliescu a Crans Montana és a salzburgi Világgazdasági Fórumon. Az államfő felkereste Mihály királyt, és kijelentette: Erdély nem a románok által megszerzett magyar terület. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 2./ Ion Iliescu államfő azt állította, a történelmi Erdély területén alig egymillió-kétszázezer magyar él, hiszen tudomása szerint a bukaresti magyarok száma megközelíti a 300 000-et. - Nyilatkozatával ellentétben Iliescu pontosan tudja, hogy húszezren sem vallották magukat magyarnak Bukarestben. Ion Iliescu csúsztatása már tünetként vizsgálható. A státustörvény országgyűlési elfogadását követően Romániában ismét felerősödtek a nacionalista felhangok, a sovén hazafiak minden alkalmat megragadnak, hogy bizonygassák: az ősi román földön számunkra minden jog megadatott. Az államfővel az élen a politikusok, médiások egyaránt a számarányokkal érvelnek, ahelyett hogy végre tudomásul vennék, Romániában legalább kétmilliós magyar nemzeti közösség létezik. /Ferencz L. Imre: A cél a csúsztatást is szentesíti. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 3./"

Búcsú a Hohenzollern-háztól
Romániában időről-időre erőre kapnak a királyság visszaállításának hívei, akiket korábban, a kilencvenes évek elején nagyrészt a Kereszténydemokrata Parasztpárt képviselt. Így még most is vannak olyan civil társadalmi és politikai körök, amelyek szerint a restauráció jelentené a gyógyírt Románia minden gondjára-bajára.
Csak első pillantásra meglepő Mihály román ex-király bejelentése, miszerint megszakítja történelmi és dinasztikus kapcsolatait a Hohenzollern királyi házzal.
Konfliktusok története
I. Mihály több indokot is felhozott döntése alátámasztására. Így egyebek között a román királyi ház „vitathatatlan autoritására” hivatkozott, figyelembe véve elődje, Ferdinánd király arra vonatkozó, 1921. évi határozatát is, hogy a román királyi háznak hangsúlyosan nemzeti jelleget biztosítsanak, de nem feledkezett meg kiemelni „utódai és örökösei iránti történelmi elkötelezettségét” sem.
A mostani döntés nyomán a királyi család minden tagja a „romániai” előnevet viseli majd a Hohenzollern-Sigmaringen helyett, a királyi ház neve pedig ennek megfelelően „Románia királyi házává” változik.
A román királyi ház és a Hohenzollern dinasztia már korábban konfliktusba keveredett egymással. A Hohenzollern-Sigmaringen házból származó első uralkodó 1866-ban jutott trónra Romániában, amikor a bukaresti kormány felkérte a német királyi család akkori fejét, egyezzen bele abba, hogy második fia, I. Károly a fiatal román állam király legyen. A német igen után Károly még abban az évben, május 10-én letette hűségesküjét a román parlament előtt. A hivatalos Bukarest lelkesen üdvözölte a történelmi lépést, hiszen az tág teret nyújtott a romániai német beruházások előtt.
A kezdeti öröm azonban csakhamar lelohadt: I. Károlynak ugyanis nem volt örököse. Egyetlen gyermeke, Mariuca négy éves korában skarlátban meghalt. A Hohenzollern-ház örökösödési törvényei szerint I. Károlyt legnagyobb testvérének, Leopoldnak kellett volna a trónon követnie, ám ő lemondott előjogáról fiai javára. A legnagyobb fiú, Vilmos azonban szintén nem kívánt élni jogával, így Ferdinánd helyezhette fejére a román királyi koronát.
Az első világháború kitöréséig zavartalan volt a Hohenzollern-ház és a román királyság intézményes kapcsolata. A világégés és I. Károly 1914-ben bekövetkezett halála nyomán azonban megromlott a kétoldalú viszony, tekintve, hogy Románia 1916-ig a semlegességet választotta. Ráadásul az immár román királlyá koronázott Ferdinánd a brit királyi ház egyik leszármazottját, Máriát vette feleségül, aki rávette őt arra, hogy Románia Németország, vagyis tulajdonképpen saját családja ellen lépjen be háborúba. Emiatt Ferdinándot kizárták a Hohenzollern-házból, amely azonban később felülvizsgálta döntését, és I. Mihály király visszakaphatta a Hohenzollern-Sigmaringen nevet.
A casus belli: Radu Duda?
Amelyet a román ex-király most, kereken 175 évvel azt követően, hogy I. Károly letette a román állam melletti hűségesküjét, megtagadott. Nem sokkal a mostani – történészek által történelminek nevezett – lépés előtt újabb konfliktus alakult ki a két királyi ház között, amikor a német királyi család nem egyezett bele abba, hogy Mihály lányának, Margit hercegnőnek a férje, Radu Duda megkapja a Hohenzollern-Sigmaringen előnevet.
Történészek úgy vélik, a román királyi ház és a Hohenzollern-dinasztia között formálisan már 1916-ban megszűnt minden kapcsolat, így a mostani bejelentésnek voltaképpen semmilyen jogi értéke nincs, pusztán amolyan reklámfogásról van szó.
A királyság Romániában 1947. december 30-án ért véget, miután I. Mihályt pisztollyal fenyegetve kényszerítették lemondásra. Ez a nap a kommunizmus korszakában hosszú ideig nemzeti ünnep volt. Mihály és családja ugyan kényszerűen, de nem koldusszegényen távozott az országból: teljes vasúti szerelvény állt rendelkezésére javainak „átmentéséhez”. A volt román király a svájci Versoix-ban telepedett le, ahol királyi udvartartást vezetett, bár teljes száműzetésben élt, Romániába nem engedték be.
Az 1989. évi rendszerváltás után, a kilencvenes évek elején többször is megpróbált hazalátogatni, Ion Iliescuéknak azonban gondjuk volt rá, hogy ebben a szándékában megakadályozzák – nem egyszer az erőszak eszközét is alkalmazva. Iliescu és a román királyi ház történelmi megbékélésére végül is a kilencvenes évek derekán került sor, amikor a román államfő – nem kevés külföldi nyomásra is – belátta, Mihály király nem jelenthet veszélyt a köztársasági államformára nézve.
Dac – Margit hercegnő utódlásáért?
Romániában időről-időre erőre kapnak a királyság visszaállításának hívei, akiket korábban, a kilencvenes évek elején nagyrészt a Kereszténydemokrata Nemzeti Parasztpárt képviselt. Így még most is vannak olyan civil társadalmi és politikai körök, amelyek szerint a restauráció jelentené a gyógyírt Románia minden gondjára-bajára.
Nemrégiben éppen a neves történész, Neagu Djuvara „sugallt” egy úgynevezett B-tervet a román királyi ház számára, miszerint I. Mihály unokáját, a 26 éves Miklós herceget kellene felkészíteni a trónra lépésre, természetesen abban az esetben, ha a monarchia visszaállításával a lakosság többsége egyetértene. Korábban maga a 62 esztendős Margit hercegnő is úgy nyilatkozott, hogy a román királyi ház készen áll a királyság restaurációjára.
Egyes politikai megfigyelők nem tartják kizártnak újabb monarchia-párti politikai tömörülés megalakulását sem.
A királyi házhoz közelálló személyek, avatott történészek szerint I. Mihály döntését leginkább az magyarázza, hogy a férfi utóddal nem rendelkező ex-uralkodó így próbálja megnyitni az utat a trónra lépés felé lánya, Margit hercegnő előtt. A száli törvények értelmében ugyanis a trón csakis férfiágon örökölhető.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

A román király
Sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök.
A kilencvenes évek legelején, talán 1990 novemberében néhány napos svájci körúton voltam egy román ellenzéki küldöttséggel. Egy ottani alapítvány hívott meg minket, több svájci politikussal találkoztunk, és kisebb-nagyobb fórumokon is részt vettünk, ma is emlékszem egy népes közönség előtt lezajlott genfi vitaestre. Persze a résztvevők zömmel ottani románok és magyarok voltak, de a vita franciául folyt. Radu Câmpeanu szenátor, a Nemzeti Liberális Párt elnöke, Marcian Bleahu szenátor, az egyik környezetvédő párt elnöke és Gabriel Țepelea képviselő, a Román Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt még rajtam kívül a küldöttségben. Szenátor voltam én is, más tisztségem nem volt, és valószínűleg azért esett rám a választás, mert beszéltem franciául.
Abban az időben még rendkívül gyenge volt az ellenzék a román parlamentben, ennek érzékeltetésére elég, ha felidézem, hogy a kormányzó Nemzeti Megmentési Front után a Romániai Magyar Demokrata Szövetség volt a második legnagyobb politikai szervezet a maga alig több mint hét százalékával. A parasztpártiak például csak a képviselőházba jutottak be, a liberálisok pedig ott voltak ugyan a szenátusban, de kevesebben, mint mi, és volt még néhány környezetvédő, illetve egyetlen független szenátor is, az alkotmányt kidolgozó bizottság egyik tagja, Antonie Iorgovan. Nagy szükség volt hát arra, hogy az ellenzék szolidaritását külföldön is minél gyakrabban bizonyítsuk, másrészt a Román Nemzeti Parasztpárt és akkor még a Nemzeti Liberális Párt is próbálta lemosni magáról a két világháború közti nacionalista múlt nyomait, és keresték az együttműködést az RMDSZ-szel.
Marosvásárhely márciusa után Nyugat-Európában is sokat számított a magyarokkal való jó viszony, kellett a szalonképességhez. Természetesen nekünk is szükségünk volt rájuk, hiszen akkorra már kiderült, hogy Ion Iliescuékkal nem tudunk zöldágra vergődni, miközben például Corneliu Coposut, a Parasztpárt elnökét én intelligens és karizmatikus, pártjának egykori nézeteit revideálni hajlandó, a román-magyar megegyezést nemzeti érdeknek tekintő politikusként ismertem meg. Minden vitánk dacára máig szimpátiával gondolok vissza rá, akárcsak Gabriel Țepeleára vagy a a párt későbbi elnökére, a szintén börtönviselt Ion Diaconescura.
Vitáztunk Svájcban is, nyilvánosan is, többek közt azon az említett genfi fórumon, de azt hiszem, az összbenyomás rólunk mégis az lehetett, hogy közösen keressük a kiutat Románia számára. Látogatásunk második vagy harmadik napján vendéglátónk, a meghívó alapítvány titkára valamilyen ürüggyel egyenként félrehívott minket, és megkérdezte, hogy hajlandók lennénk-e megállni Versoix-ban, találkozni Mihály királlyal. Nem nagy kitérő, tulajdonképpen útba esik. Ez a megálló természetesen nem szerepelt a hivatalos programban, hiszen Hohenzollern Mihály abban az időben még persona non gratának minősült Romániában. 1990 áprilisában megpróbált ugyan Zürichben repülőre szállni, hogy Bukarestbe utazzék, de ezt a román hatóságok valamilyen ürüggyel megakadályozták. Gondolom, akkor még beutazási vízumra lett volna szükség. Nem sokkal svájci látogatásunk után pedig, 1990. december 25-én ismét megpróbálkozott a romániai úttal, el is jutott kíséretével együtt Otopeni-re, sőt, gépkocsival elindultak Curtea de Argeș felé, de végül a csendőrség feltartóztatta őket, visszavitték a repülőtérre, és gyakorlatilag kitoloncolták őket.
Csak jóval később, 1992 húsvétján látogathatott haza Romániába az a férfiú, aki személy szerint is nagy bátorságról tett tanúbizonyságot 1944. augusztus 23-án, amikor elrendelte Ion Antonescu marsall letartóztatását és a hadsereg átállását. Huszonhárom éves fiatalember volt akkor, nyilván a körülötte levő román politikusok készítették elő a román nemzet huszadik századi történelmében sorsdöntőnek számító lépést, de azért a legnagyobb kockázatot ő vállalta. Sokat köszönhet Románia a Hohenzollern családnak már a tizenkilencedik század második felétől, amikor I. Hohenzollern Károlyt meghívták uralkodónak, és attól kezdődően a román állam sokkal szorosabban illeszkedett Európába, királyainak az európai monarchiákkal való szerteágazó kapcsolatait – a rokoni szálakat – kellőképpen kihasználva. Aztán 1947 végén a köztársaság kikiáltásával a még mindig csak huszonhat éves Mihályt megfosztották trónjától, és az országból is kiebrudalták.
Nekem, aki az ötvenes években voltam kisgyerek, a királyság már csak költészet volt, Arany János verséből, A walesi bárdokból, esetleg Petőfi Sándortól tudtam, hogy mit is érdemelnek a zsarnokok: „Akasszátok fel a királyokat”. Előttem van most is, az egyik gyereklap szép színes oldalain láttam gúnyképet a Hohenzollernekről: molyrágta palástban, ütött-kopott vulkánfíber bőrönddel (tudja-e még valaki, mi is az a vulkánfíber) érkezik a király Romániába, és kincsekben dúskálva, megrakott vonattal távozik ugyancsak ő, hiszen a karikatúra a történelmi idővel mérve amúgy sem túl hosszú életű dinasztiát egyetlenegy alakban jelenítette meg. Máig könyv nélkül tudom Horváth Imre minden bizonnyal nemcsak a hivatalos elvárásokat, hanem a korhangulatot is tükröző négysorosát (Neked tiszteleg): „Királyság volt s most Népköztársaság van. / Mit jelent ez? Figyeld az éneket: / a réginél még te álltál vigyázzban, / az új himnusz már neked tiszteleg.”
Mindent összevetve, az iskolában sulykolt kommunista ideológia mellé szüleink, nagyszüleink Kossuth-pártiságát, Habsburg-ellenségét is figyelembe véve, nem fűzött engem semmiféle kései nosztalgia a monarchiákhoz és ehhez a fiatalemberhez sem, akinek arcvonásait az akkor már értéktelen vasdarabokon, a forgalomból kivont százlejes érméken (román szóval „szutásokon”, ahogy a Székelyföldön mondták a régi pénzzel játszó gyermekek) láthattam eleget. Éppen ellenkezőleg: gyűlöltem mindenfajta privilégiumot, dühös republikánus voltam én is Petőfivel együtt, és mi tagadás, ma is az vagyok. Meggyőződésem szerint egyenlőnek kellene születnünk, de ma már azt is jól tudom, hogy nem születünk egyenlőnek. Privilégium lehet a hely, az idő és persze a vagyon, amelybe beleszületünk, és ezeket a különbségeket teljesen megszüntetni nem lehet, viszont kutyakötelességünk enyhíteni rajtuk, és ahol mód van rá, egyenlő esélyeket kínálni mindenkinek.
Nemcsak én, hanem a romániai közvélemény túlnyomó része is monarchia-ellenes volt még a kilencvenes években. Az alig összeomlott kommunista rendszer ideológiája egalitárius volt ugyan, de a hatalomgyakorlást minden szempontból a személyi kultuszra építette. Mi sem állt távolabb tőlünk, mint egy újabb személyi kultuszt támogatni, hívják bár alkotmányos monarchiának. A hajdanában még monarchista történelmi pártok is így voltak ezzel, ahogy én láttam. Elenyésző volt ezeken a pártokon belül is a monarchista áramlat, egy-két olyan közismert személyiséget leszámítva, mint például a neves színész Ion Caramitru.
Nem is értettem Ion Iliescut, miért ijedt meg, hogy Mihály haza akart látogatni. (Mert nyilvánvalóan az államelnök döntése volt, hogy nem engedték be a királyt.) Amikor aztán mégis beutazhatott, ki is derült, hogy semmiféle társadalmi megrázkódtatást nem okozott ez a látogatás. Nos, nem győzöm ismételni, nem vagyok monarchista, ráadásul a Hohenzollern-dinasztia sok jót a magyaroknak nem hozott az elmúlt másfél évszázadban. Ennek ellenére szívesen találkoztam Mihály királlyal. Némi lobbi-lehetőséget is láttam ebben, de főként kíváncsi voltam arra az emberre, akinek arcképére az egykor „szutásokról” emlékeztem. Habozás nélkül igennel válaszoltam az óvatos tapogatózásra, és így válaszolt Gabriel Țepelea és Marcian Bleahu is. Viszont Radu Câmpeanu nem vállalta a találkozót. Szapora szavakkal magyarázgatta, hogy éppen akkorra fontos interjút beszélt meg fontos újságírókkal, miközben mindannyian tudtuk, miről van szó: félt. Attól félt, hogy amennyiben otthon kitudódik, politikai esélyeit csökkenti egy ilyen találkozó. Igen, az emigrációból hazatért Radu Câmpeanut egy egészen rövid ideig karakán disszidensnek gondoltam, aztán közelebbről megismerve, rá kellett jönnöm, meglehetősen kisszerű opportunista. 1990 tavaszán, amikor ő a liberális párt színeiben, Ion Rațiu meg a parasztpárt színeiben volt elnökjelölt, az erdélyi magyarok, különösen a székelyföldiek tömegesen Câmpeanura szavaztak, holott az RMDSZ-nek az volt az álláspontja, hogy Rațiu és közte nem teszünk különbséget, és arra biztatjuk a választókat, döntsék el, kire szavaznak, csak ne Ion Iliescura. Viszont az akkor nagy befolyással bíró Király Károly egyik marosvásárhelyi híve, Jakabffy Attila egy rádiónyilatkozatban Câmpeanu támogatására szólította fel a magyarokat.
Ezzel önmagában nem is lett volna baj, annál is inkább, mert Ion Iliescu elsöprő fölénnyel nyert, és ezen a mi szavazataink, sajnos, sehogy sem tudtak volna változtatni, de a Nemzeti Parasztpártnál teljesen fölöslegesen szereztünk egy fekete pontot. Radu Câmpeanu pedig nemhogy méltányolta volna ezt a támogatást, hanem 1992 nyarán kiléptette pártját az ellenzéki koalícióból, a Demokratikus Konvencióból, azzal az indokkal, hogy az RMDSZ jelenléte a koalícióban rontja a választási esélyeiket. Külön indultak az 1992-es őszi választásokon, és mi tagadás, nagy elégtételem volt, hogy Radu Câmpeanu számítása nem vált be, ugyanis be sem jutottak a törvényhozásba. 1992 és 1996 között így csak a Demokratikus Konvencióban maradt szakadár liberálisok voltak ott néhányan a parlamentben.
Megálltunk tehát Versoix-ban. Szép, de meglepően kicsi tóparti villában lakott a királyi család. Mint a mesében: király, királyné és három királykisasszony fogadott minket (ezek szerint a másik kettő éppen máshol volt), Margit, Ilona és Zsófia, vagyis Margareta, Elena és Sofia. Margit, a trónörökös fáradt, de még fel-felsugárzó szépség, Zsófia kissé molett, vonzó teremtés, Ilonára nem emlékszem, csak tudom, hogy ott volt, ha össze nem tévesztem Irénnel (Irina) vagy Máriával (Maria). Mihály viszont... hát ő hatvankilenc évesen, megráncosodva is szakasztott olyan volt, mint azokon a gyermekkori pénzérméken a fiatal király.
Nem torzult semmit a tartása sem, az arca sem, csak meggyűrődött nyilván. Előbb figyelmeztettek minket, hogy a kötelező megszólítás: „Maiestate”, vagyis „Felség”, ez Țepeleának meg Bleahunak nem is okozott nehézséget, én viszont csak jónapottal és enyhe meghajlással köszöntem, de ez végül nem keltett megütközést, hiszen egy magyar politikus jelenléte önmagában is fontos gesztus volt a királyi család számára. Rokonszenvvel fogadtak, a társalgás hol románul, hol franciául zajlott, ugyanis a királyon kívül a többiek nem beszéltek románul. Anna királyné egyszer vagy kétszer franciásan Michel-nek szólította a férjét, de egyébként nagyon visszafogott volt. Mihály a sok évtizedes száműzetés után is meglepően jól tudott románul, de kásás beszédét elég nehezen lehetett érteni. Nem lepett meg, olvastam róla, hogy műteni kellett annak idején, farkastorokkal született ez az egyébként jó kiállású férfi, az automobilok és repülőgépek szerelmese.
Beszélgettünk hát, időnként szinte kívülről láttam magamat, hogy mibe is csöppentem. Akasszátok fel a királyokat? Hol van az már! Mint egy sci-fiben, különös időhurokba kerültem, mintha a gyermekkorom előtti években lennék. És mégsem. Mert közben a körülöttünk levő világ tele volt új kérdésekkel, amelyekre választ kellett adni. Mihályt is felkészíthették persze, nem mulasztotta el a magyarokról kérdezni, és mintha nem csak udvariasságból kérdezett volna. Próbáltam precízen felvázolni az otthoni helyzetet, de laza voltam közben, nem volt túlságosan nagy tétje a találkozásnak, kíváncsian figyeltem a királyi családot, mintha a Louvres-ban jártunk volna, egy színes, furcsa, élő múzeumban, a megelevenedett történelemben.
Ami nonverbális üzenetként leginkább megmaradt bennem: a nyugalom. A király nyugodt, szinte derűs arca. Egy ilyen beszélgetés, akárcsak a későbbi két-három alkalom, amikor még szót válthattunk, nem volt alkalmas arra, hogy felmérjem politikai képességeit vagy tájékozottságát. De egyvalami hiányzott az arcáról, ami viszont a politikusokra annyira jellemző, ezt ma már rögtön észreveszem: a hatalomféltés feszültsége. A vérbeli politikusok szemében mindig ott van az ugrásra kész vad nem lankadó figyelme, a szörnyű éberség, hogy bármelyik pillanatban meg kell harcolni a hatalomért, taktikázni kell, hátulról bekeríteni vagy édesgetni, csapdába csalni, aztán felmorzsolni az ellenfelet. Saját hatalom-megszerzési és hatalom-megtartási technikáinak rabszolgája a politikus, és ez az örökös szenvedés van az arcán.
Sem Mihálynál, sem valamivel később Habsburg Ottónál nem láttam ezt a szenvedést. Az osztrák és magyar trónörököshöz emberileg is közelebb éreztem magam, néhányszor találkoztunk csupán, de nem felejthetem hosszú beszélgetésünket Bukarestben, a kormánypalotában, miniszterelnök-helyettesi dolgozószobámban. Németesen raccsolva, ám kifogástalanul beszélt magyarul az a bölcs öregember, aki Mihállyal ellentétben határozott politikai véleményt mondott, de ő politikus is volt, EP-képviselő. Viszont neki is nyugalom volt a tekintetében, és amíg tárgyaltunk, teljesen elfelejtettem Habsburg-ellenességemet. Ma már tudom, mi ennek a nyugalomnak a magyarázata: az öröklött címért nem kell megharcolni.
Mondom, gyűlölnöm kellene mindenféle privilégiumot, plebejusnak neveltek, ilyen vagyok, de a politikában megtanultam, hogy valamit valamiért. És mostanában sokszor elgondolkozom azon, hogy az igazi demokrácia analógiája vajon nem a csonka kúp vagy csonka gúla-e sokkal inkább, mint egy kihegyesedő mértani idom? Más szóval: a körülöttünk levő, fel sem épült és máris széteső demokráciák láttán óhatatlanul el kell töprengenem, talán ezeknek a rendszereknek az egyik nyavalyája éppen az, hogy a csúcsot nem hagyhatjuk üresen. Például úgy, hogy a legfőbb állami méltóságot, az elnöki tisztséget nemcsak időben korlátozzuk – két mandátumra általában –, hanem igazi hatalmat sem kellene a kezébe adnunk, kivéve a válsághelyzeteket.
Ez közhely, ezt mindenki tudja, ilyen a parlamenti köztársaság, de tessék megnézni: vajon nem az-e az oka mai politikai meghasonlottságunknak, a hatalmi ágak közti egyensúly már-már végzetes felborulásának, hogy egy tíz éven át regnáló államfő, Traian Băsescu a joghézagokat kihasználva, az alkotmányt rosszhiszeműen értelmezve olyan hatalommal ruházta fel a választott parlamenten kívüli intézményeket, hogy ezek ma már valószínűleg magát az államelnököt is fogságukban tartják, bárki is legyen az. A csúcson nemhogy túlhatalomnak, de hatalomnak sem kellene lennie, a csonka kúp vagy gúla teteje egy nyugalmas tisztás, egy apró fennsík, semmi más. Mint ahogy a miniszterelnöki mandátumokat is korlátozni kellene, hiszen az a tisztség is könnyen „kicsúcsosodhat”, könnyen válhat túlhatalmi eszközzé, ezt is tudjuk.
Így aztán, szégyenkezve bár, és alapjában véve meggyőződéses republikánusként továbbra is, de újabban fel-felötlik bennem, hogy egy született király, aki komoly hatáskörök nélkül, csakis azért került oda, hogy más ne lehessen azon a helyen, vajon tényleg olyan nagy kompromisszum lett volna-e éppen a felépítendő demokrácia érdekében. Nyilván ez ma már tárgytalan. Meghalt a király, és nem mondhatjuk, hogy éljen a király, mert ahogy látom, a Hohenzollern családban is dúl már a harc a hatalomért vagy talán a bőven visszakapott vagyonért, ki tudja. Az én időutazásom is véget ért, nincs már a „rosszpénzen”, a „szutáson” látott „jó arc”, eltűnt az a fiatalember, akinek gyerekként úgy állítottak össze iskolai osztályt, úgy válogattak különböző társadalmi rétegekből és régiókból osztálytársakat, hogy még egy magyar fiú is volt közöttük. Nem lett ő ettől magyarbarát, nincsen mit köszöngetnünk neki, de mégis sajnálom ráncos arcát, amelyet nem a hatalmi harc dúlt fel, csak a megállíthatatlan idő. A demokrácia dolgát pedig nekünk kellene elrendeznünk minél hamarább, egy olyan országban, ahol a kilencvenes években másodjára is kiűzték a királyt, aztán visszafogadták, kárpótolták palotákkal, kastélyokkal, sok tízezer hektár erdővel, most meg hisztérikus lelkiismeretfurdalással gyászolják.
Talán azért, mert csak azt lehet gyászolni igazán, akinek nem volt semmiféle hatalma fölöttünk, és éppen ezért nem kellett megkönnyebbülnünk titokban, hogy itt hagyott minket. Éppen ellenkezőleg, sajnáljuk ezt a kilencvenhat éves öregembert, aki végül is Lear királyként távozik az övéi közül, miután ezelőtt hat évvel, 2011. október 25-én, kilencvenéves születésnapján, a szavakat nehézkesen formálva is jobb beszédet mondott a román parlamentben, mint bármelyik eddigi elnök, Iliescu, Constantinescu, Băsescu vagy Iohannis. Pedig sem olyan felkészült, sem olyan rafinált politikus nem volt, mint a többiek. Csakhogy az elnökök arcáról letörülhetetlen a szavazatgyűjtés mimikája, mondataikból kiirthatatlanok a kortesbeszéd utálatos fordulatai, és miközben az országot emlegetik, a pártjukra gondolnak, és választóikat számolgatják magukban. Milyen jó lenne egy hatalom nélküli elnök, egy mandátuma végeztén vulkánfíber bőrönddel távozó, koronázatlan király, aki csak sétálgat azon a képzeletbeli tisztáson, hiszen semmi dolga, kizárólag azért van ott, hogy más a helyét ne bitorolhassa. Markó Béla / Transindex.ro

Csak a pontosság kedvéért I. Mihályról
Pillanatra se szeretném, hogy valaki polémiára gondoljon, amikor néhány megjegyzést fűzök Fodor János Mihály királlyal kapcsolatos, a Krónikában megjelent interjújához.
És az azt megfejelő kopfhoz. (Magyarok a „királyi többesben”, interjú, Krónika, december 8–10., 4. oldal). Nem áll szándékomban a királyság intézményét dicsérni, ugyanis köztudott, hogy egy király lehet demokratikus érzelmű, mint ahogy lehet akár diktatórikus alkat.
A megjegyzéseim inkább Mihály király egyéniségét, politikai megfontoltságát kívánják megvilágítani, melynek igenis vannak magyar vonatkozásai.
Ugyan egyik román királyról se mondhatjuk el, hogy „magyarbarátok” lettek volna, de az ellenkezőjét sem állíthatjuk feltétlen. Mihály király esetében azonban mindenképpen árnyaltabban kell fogalmaznunk.
Mivel a történésznek, netán az egykori politikusnak is kötelessége ragaszkodni a tényekhez, és megismertetni azokat, három dologra szeretnék utalni, amelyek kicsit pontosítják az elhunyt királyról alkotott képet. Az egyik, ami hosszú bukaresti „számkivetettségemnek” folyománya, amikor az egykori román politikai élet nem egy érdekes személyiségét ismerhettem meg. A velük és másokkal is folytatott beszélgetések több mint elgondoltatóak voltak, főleg egy olyan korban, amikor ők a kommunista rendszer ellenségeinek számítottak. Ilyen beszélgetések során tudtam meg, hogy Mihály király gyerekkorában olyan különleges osztályba járt, melyben társai az ország társadalmi és nemzeti sokszínűségét voltak hivatottak képviselni. Közöttük volt egy magyar és egy szász diák is. Magam ismertem az egyik volt román osztálytársat, aki amúgy történészkolléga volt. Sok-sok évvel ezelőtt a boldogult Engel Károllyal folytatott beszélgetés alkalmából szóba került a „magyar osztálytárs” is, akinek a nevére ma már sajnos nem emlékszem. Hogy mennyire számított egy ilyen összetételű osztályba járnia a majdani Mihály királynak, nem tudom. De, hogy valamit ez is számított személyisége kialakulásában, az ő majdani viszonyulásában a magyarsághoz, az nem vitatható.
Egy másik tény, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül, és ami újonnan bizonyította Mihály király politikai érzékét, az az 1989. június 16-i budapesti nyilatkozat, amely hitet tett a román–magyar együttműködés mellett, és kiállt az erdélyi magyarság akkor oly semmibe vett jogai mellett, beleértve az azóta is annyira kívánt kolozsvári állami magyar egyetemet. A Dinu Zamfirescu és Molnár Gusztáv által megfogalmazott nyilatkozatot számos jelentős román és magyar személyiség aláírta. És amikor a svájci Versoixban bemutatták a szöveget Mihály királynak, ő egyértelműen egyetértett a szöveggel.
A nyilatkozat korabeli jelentőségén túl figyelemre méltó máig tartó aktualitása, hiszen az aláírás évfordulóján még mindig voltak/vannak, akik a román aláírókat hazaárulással vádolják!
Mihály király háború utáni rendkívül mozgalmas uralkodását, beleértve politikai mozgásterét, beárnyékolta a szovjet megszállás és az annak árnyékában mind nagyobb befolyásra szert tevő kommunista térfoglalás.
Mindezek ellenére Mihály király érdeme két olyan fajsúlyos dokumentum aláírása, amelyek akkor rendkívül nagy jelentőségűek voltak, virtuálisan még később is. Az egyik – ha mégoly rövid ideig is – a romániai magyarságnak mozgás- és politikai teret biztosító ún. nemzetiségi statútum (az 1945/86-os számú törvény) volt, melyet rendkívül tudatosan hallgattak el a kommunista korszak idején. Az új típusú román–magyar kapcsolatokat volt hivatott bizonyítani az 1945. június 22-ei, 407-es számú törvény, amelynek alapján újra létrejöhetett Kolozsváron az önálló magyar egyetem, a későbbi Bolyai Egyetem. Mindkét törvényt Mihály király látta el kézjegyével.
Felidézve a későbbi „királyi sztrájkot”, amikor a király – megtagadva a törvények ellenjegyzését – visszautasítva a kommunista ihletésű rendszer támogatását, nekünk, magyaroknak nem kis elismeréssel kell visszagondolnunk Mihály király rövid uralkodására.
Vekov Károly
A szerző történész, nyugalmazott egyetemi docens, volt parlamenti képviselő Krónika (Kolozsvár)