Országos referendum megszervezése – szükségesség, elvek, hatáskörök és a kormány felelősségének útvesztőjében – ezt a címet viseli Cseke Attila Bihar megyei RMDSZ-szenátor politikai nyilatkozata, amely október 12-én hangzott el a felsőház plénumában. A kabinet a Velencei Bizottság referendumot érintő ajánlására hivatkozik, amikor határidőt szab az államelnöki javaslat véleményezésére, de, amint a szenátor fogalmazott, „a kormány nem olvasta végig és nem vette át teljesen az idézett dokumentumot. ” – Örülök, hogy a kormány hivatkozási alapnak tekinti a Velencei Bizottság ajánlásait, mert ilyenformán ideje lenne elfogadni a kisebbségek jogállását szabályozó törvényt is, ahogyan a bizottság javasolta – fogalmazott a szenátor. /A kormány nem olvasta végig a Velencei Bizottság referendumajánlását. Cseke Attila politikai nyilatkozata. = Népújság (Marosvásárhely), okt. 13./

Puskel Péter ismert aradi helytörténész az Aradon, illetve Arad megyében született nagy magyarokat vette számba. Klebelsberg Kunó gróf érdemeit néhány sorban kockázatos összefoglalni, mert minden, amit létrehozott, rendkívüli fontosságú volt. A magyar közoktatás talán legnagyobb reformátora Magyarpécskán látta meg a napvilágot, Budapesten szerzett jogi doktorátust. 1922-től kilenc éven át kultusz- és közoktatásügyi miniszter. Alapcéljának tartotta a népoktatás korszerűsítését, a széles néptömegek kulturális szintjének felemelkedését. Könyvtárral ellátott iskolákat, tanítólakásokat építtetett falun, népiskolákat a szétszórt és elszigetelt tanyákon; főiskolákat, egyetemeket (szegedi, pécsi, debreceni) és a felsőfokú oktatáshoz szükséges kutatóintézeteket hozott létre, a magyarság szellemi építkezésének szükségességét hirdette. Az ő nevéhez fűződik a római Collegium Hungaricum létrehozása. Klebelsberg Kunó 1932-ben halt meg. Pécskán a római katolikus templom falán a rendszerváltozás után elhelyezett emléktábla, majd 2000-től a templomkertben mellszobor (Jecza Péter munkája) emlékeztet a városka kiválóságára. A magyar filmművészet múltja elképzelhetetlen Jávor Pál nélkül. Jermann Pálként 1902. január 31-én szerelemgyerekként született Aradon, ahol 17 évet élt. Vidéki színházakban kapott szereplehetőséget, de fegyelmi vétség miatt hamar szerződés nélkül maradt. A Csak egy kislány van a világon című némafilm hozta meg számára a kiugrás lehetőségét 1929-ben. Több mint hetven magyar filmben játszott. És majd mindegyikben főszerepet! 1946-ban Groza Péter miniszterelnök meghívására erdélyi turnéja során járt ismét szülővárosában. Az internálás poklából kikerülő Jávor akkoriban már csak árnyéka volt egykori önmagának. Amerikába ment, de ott nem volt sikeres. 1957-ben hazatért, 1959. augusztus 14-én halt meg Budapesten. Inke László színművész 1925-ben Aradon született, ahol édesapja, Rezső, két évig a színházigazgatói tisztet is betöltötte. Inke László 1947-ben végezte el a Színművészeti Főiskolát és vidéki színházakban kezdte el a pályát. Tíz év múlva került fel Budapestre és a fővárosban több társulatnál megfordult. Elsősorban karakterszínészként nyújtott kiemelkedőt. Raffy Ádám (Kuppfert Miksa) orvos és regényíró két fia, Ádám kritikus és műfordító, Pál pedig irodalomtörténész, -kritikus és műfordító. Ádám 1926-ban, Pál 1930-ban született Aradon, nem sokkal édesapjuk Nagyváradra költözése előtt. Raffy Ádám többek között az Akadémiai, majd a Szépirodalmi Könyvkiadó szerkesztőjeként az angol, francia, német irodalom egyik legavatottabb tolmácsolója volt, 1978-ban hunyt el. Raffy Pált származása miatt a vészkorszakban internálták. A háború után magyar–francia szakos diplomával a Szépirodalmi Kiadóban dolgozott. Műfordításai mellett Kosztolányi Dezső összes műveinek a szerkesztését is elvégezte. Aradi Zsigmondról viszonylag keveset tudunk. Aradon született 1839-ben, kezdetben mérnöki tanulmányokat folytatott Németországban, majd Bécsben szobrászatot. Milánóban és Velencében élt és dolgozott, de kapcsolatban állt szülővárosával. Így kapta meg a megbízatást a Búsuló Arad (honvédemlékmű) elkészítésére, amelyet 1873-ban állítottak fel. Innen azután átszállították a mai Tisztviselőtelep helyén állt régi honvédtemetőbe, majd 1932-ben sérült állapotban a múzeum raktárába. Ma is ott áll a 48-as ereklyék között. Megmintázta még az aradi színház számára Laborfalvi Róza és Szerdahelyi Kálmán mellszobrát. A Laborfalvi-szobornak az évek folyamán nyoma veszett. Szerdahelyi Kálmán mellszobra a Sarbut-féle színházi múzeum leltárában volt. Pár évvel ezelőtt a Csiky Gergely Líceum padlásán találtak egy összetört Petőfi-domborművet. Az A. Zs monogram alapján minden bizonnyal a neves aradi művész alkotása. Ez most restaurálva az intézet folyosóján látható. Ormós Zsigmond (1813–1894) Pécskán született. Életpályája azonban a szomszéd vármegyében, Temesben teljesedett ki. Ormós főszolgabíróként és képviselőként ‘48-as részvételéért hónapokig a temesvári börtön lakója, majd szabadulása után évekig rendőrségi zaklatást szenvedett el. A kiegyezés után Temes vármegye főispánja, a művészetek és a művészek nagy mecénása, kiállítások szervezője, a kultúra támogatója, a Dél-magyarországi Történeti és Régészeti Társaság megalapítója, az MTA levelező tagja. Kezdeményezésére látott napvilágot a vármegye közlönyeként a Temesi Lapok. A Pankotán 1891-ben született Asbóth Oszkár az első világháborúban a központi hatalmak repülőseinek egyik kísérleti telepén végzett mérnöki kutatásokat. Az 1920-as évek végén Asbóth maga is számos felszállást hajtott végre két, ellentétes irányban mozgó légcsavarral felszerelt gépen. Asbóth kutatásainak eredményét alkalmazták a helikopter elkészítésénél. Ezért sokáig őt tartották e légi jármű feltalálójának. Újaradon született két másik Asbóth. A szintén Oszkár (1852) névre keresztelt fivér nyelvészként vált ismertté. A szlavisztika szakértője volt, egyetemi tanár Budapesten, majd 1907-től akadémikus. Két évvel fiatalabb öccse hosszabb külföldi karrier után Budapesten a Műegyetem professzoraként ment nyugdíjba. Kotsis Iván (1889–1980) és öccse, Endre (1897–1954) Aradról indultak, és mindketten ragyogó egyetemi és épülettervezői pályát futottak be Budapesten. Ivánt tagjává választotta az MTA. Endre tervei alapján épült fel a Vörösmarty téri egykori IBUSZ-palota. Laczó Gusztáv Kisjenőn született, túl korán ragadta el a halál. Aradon a Magyar Vegyes Líceumban érettségizett. Marosvásárhelyen 1959-ben végezte el a színiakadémiát, és Nagyváradon, Temesváron és Sepsiszentgyörgyön számos szerepet játszott. Baász Imre Aradon született, az Aradi 3-as számú Középiskolában (a mai Csiky) érettségizett 1959-ben. Kolozsváron végezte a művészeti főiskolát, később meghívták Bukarestbe tanítani. Sepsiszentgyörgyön korszerűsítette a helyi múzeum szépművészeti részlegét. 1985-ben ő volt az év grafikusa, a Kalevala-illusztrációjáért. Grafikái, kollázsai tovább öregbítették hírnevét. Atzél Béla, a borosjenői Atzél család egyik „fekete báránya” volt. Atzél Béla angliai mintára Budapesten, a Stefánia úton megnyitotta a Park Klubot, amelyet ízlésesen antik bútorokkal rendezett be. Maga Erzsébet királyné is ellátogatott az arisztokrácia és a nagypolgárság e mondén szórakozóhelyére. Később az Országos Kaszinót is igazgatta. ő lett a Vígszínház első intendánsa. Mindössze 49 éves volt, amikor 1900-ban meghalt. Hunyad megyéből meg kell említeni Szamossy Elek festőművészt. Paál László a zámi Nopcsa-kastélyban látott napvilágot. Fiatalon az aradi rajziskolában tanult, itt ismerkedett meg Munkácsy Mihállyal, akihez élete végéig szoros barátság fűzte. Élete nagy részét Barbizonban töltötte. A szentgyörgyvályai születésű Szőts István a magyar filmvilág egyik legjelentősebb rendezője /emlékezetes az Emberek a havason című filmje/. Az 1914-ben Déván napvilágot látó Baróti, eredeti nevén Szabó Géza több újság neves publicistája, Budapesten a Magyar Nemzet napilapnak haláláig volt a munkatársa. A Bánság legnagyobb szülötte, Bartók Béla, Nagyszentmiklósról indult. Kurtág György zeneszerző, zongoraművész Lugoson látta meg a napvilágot, Acél Ervin karmester Temesvár szülötte. Gertenyesről lépett a világhír útjára Hollósy Kornélia operaénekesnő. A sokféle művészi tehetséggel megáldott Gyertyánfi Berta, Nákó Kálmán nagyszentmiklósi gróf felesége festő- és zeneművész volt. Temesvárról indult Brocky Károly festőművész. Kevesen tudnak Burghardt Rezsőről szülővárosában, Zsombolyán. Munkácsy-díjas portré-, csendélet-, akt- és városképfestő volt. Sok kiváló építész mondhatta szülőföldjének a Bánságot, így Aigner Sándor, Árkay Aladár. Több művész szintén bánsági: Hermann Lipót, Uitz Béla, Farkas André, André François grafikusművész, aki a francia plakátművészet meghatározó egyénisége lett és Kállai Ernő. A színművészek közül Lázár Mária és Tábori Nóra. A lugosi születésű Lugosi Bélát és a temesvár-szabadfalui Johnny Weissmüllert (János) Amerikában emelte szárnyára a világhír, a film. Temesváron látta meg a napvilágot az egyik legsikeresebb sportoló, Balázs Jolán atléta, világbajnok magasugró. /Gáspár-Barra Réka, Puskel Péter, Szerenyés Irén: Elszármazott nagyjaink II. Aradon ringatták bölcsőjüket. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 21. / Előző: Elszármazott nagyjaink I. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 10/

A kisebbségi egyházak védelme volt a témája az Európai Néppárt Képviselőcsoportjának Velencében tartott vezetőségi ülésének, amelyen Sógor Csaba erdélyi magyar EP-képviselő is részt vett. Beszédében arra hívta fel a figyelmet, hogy Európa keleti felén a kisebbségi egyházakhoz tartozó személyek nagyon sokszor az adott ország nemzeti kisebbségeivel esnek egybe, ezért nehéz a párbeszéd a kisebbségi és többségi egyházak között. „A többségi egyházak a térségben gyakran a mindenkori kormányok asszimilációs és kolonizációs eszközei is egyben, ennek ellenére mi, kisebbségiek továbbra is nyitottak vagyunk a velük való dialógusra” – fogalmazott az EP-képviselő. /Sógor a kisebbségi egyházakról. = Krónika (Kolozsvár), nov. 27./

200 éve született Barabás Miklós festőművész
Kétszáz éve, 1810. február 10-én született Barabás Miklós, az első magyar festő, aki művészetéből tudott megélni.
Az erdélyi Kézdimárkosfalván, református székely családban született. A nagyenyedi kollégiumban kezdett arcképfestéssel foglalkozni, majd Nagyszebenben tanult festészetet. Elsajátította a litográfia (kőnyomat) fortélyait, e technikával készült képei egész élete során keresettek maradtak. 1829- ben Bécsbe utazott, hogy festészetet tanuljon a Képzőművészeti Akadémián, de néhány hónap múlva hazatért.
Barabás 1831-ben Bukarestbe költözött, ahol keresett arcképfestő lett, bejáratos volt a bojárok köreibe. Két év múlva itáliai tanulmányútra indult, Velencében a híres skót tájképfestőtől, William Leighton Leitch-től elleste a vízfestés technikáját, s természetábrázolását is újfajta szemlélet kezdte jellemezni.
Velencében lemásolta Veronese Európa elrablása című képét, amellyel 1835-ben Pesten nagy sikert aratott. Élete hátralevő részében kisebb megszakításokkal Pesten élt, s munkásságával nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a város az ország művészeti központja lett.
A legmaradandóbbat az arcképfestés terén alkotta, tökéletes technikájához kiváló kapcsolatteremtő képesség járult. Mivel mindenkiben meglátta és érzékeltette a vonzó tulajdonságokat, felkapott művésszé vált, olyannyira, hogy Magyarországon először ő tudott megélni képeinek bevételéből.
Szinte minden kiemelkedő kortársát megfestette, jelentős Liszt Ferencet és Bittó Istvánnét ábrázoló munkája, de Széchenyi Istvánról, Kossuth Lajosról és Petőfi Sándorról is készített portrét. Igen szorgosan dolgozott, művei között volt olajfestmény, rajz, akvarell, életkép, tájkép, megfestette a Lánchíd alapkő-letételét, illusztrált irodalmi lapokat, évkönyveket, sőt elvállalt boltcégért is.
Az utókor jórészt az ő munkái alapján ismeri az 1848-49-es szabadságharc szereplőit, Görgeytől Kiss Ernőig, Batthyánytól Leiningenig, Szalay Lászlótól Bemig, Klapkától Táncsicsig sorakoznak aprólékosan megfestett portréi. A politikától azonban távol tartotta magát, az ötvenes években Ferenc Józsefet is megfestette. Önéletrajzában így írt: "Én soha nem foglalkoztam politikával. Nem lévén ez a szakmám, nem is értem rá tanulmányozni. S mihez nem értek, ahhoz nem szívesen szólok. Érdekeltek ugyan az események, de semmiben részt nem vettem."
Barabást sokat bírálták, amiért hosszú pályája során nem fejlődött, semmit nem változott. A reprezentatív portréfestés híve volt, és ebben a műfajban tökéleteset alkotott, csoportképei, életképei ugyanakkor kissé merevek és kompozíciói is mutatnak hiányosságokat.
Művészetelméleti kérdésekkel is foglalkozott, ennek elismeréseként a Magyar Tudományos Akadémia 1836-ban levelező tagjainak sorába választotta. 1859-ben ő kezdeményezte a Képzőművészeti Társulat megalakítását, 1862-től haláláig annak elnöke is volt, 1867-ben Pest városának képviselőjévé választották. 1898. február 12-én halt meg Budapesten. Legkiemelkedőbb alkotásait a Magyar Nemzeti Galéria őrzi.
Székely-Benczédi Endre. Forrás: Népújság (Marosvásárhely)

A szászok és Semjén Zsolt
Vári Attila, Élet és Irodalom
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A napokban, a határon túliak állampolgárságáról beszélve, a miniszterelnök-helyettes valami olyasmit mondott a hajdani magyar alattvalókról, amiben benne volt az utóbbi bő száz esztendő minden tévedése s a birodalmi tudat pannon-turáni felületessége, az, ami Trianonhoz vezetett már egyszer.
A brassói szászokkal példálózott. „A magyar állampolgárságot nem etnikai alapon kell igényelni, mert az diszkriminatív lenne, hangsúlyozta Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes. Példaként említette, hogy ha valaki brassói szász felmenőkkel rendelkezik, de kötődik a magyar kultúrához, a magyar nemzethez és valamilyen szinten beszéli a nyelvet, akkor ő ugyanúgy megkaphatja a magyar állampolgárságot, mint azok, akik önmagukat etnikai értelemben vallják magyarnak.”
Nem a máramarosi huculokkal, nem Rákóczi „leghűségesebb” ruténjaival példálózott, s még a trianoni béke ellen fegyvert fogó burgenlandiakkal sem. Nem. Példaként a legrosszabbat választotta, azokat a szászokat, akik várakozási idő nélkül lehettek a múltban is a Német Szövetségi Köztársaság állampolgárai, s akikkel a Ceauşescu-diktatúra éveiben sem tudott az erdélyi magyarság nemzetiségi kérdésekben szót érteni.
Ha csak az utolsó háromszáz esztendejét vizsgáljuk a magyar–szász kapcsolatoknak, láthatjuk, hogy már a kurucmozgalmak idején is fegyverrel és pénzzel támogatták a császáriakat, s utána is mindig Bécs oldalán álltak. 1848/49-ben sem volt mindez másként, s talán tízévnyi időről beszélhetünk, amikor némi érdeklődést tanúsítottak az erdélyi magyarok irányában. Ez pedig az 1922 táján kezdődő román alattvalóként történő ébredésüktől a hitlerizmus 1933-as diadaláig tartott.
1970 karácsonya előtt Kemény Jánossal Kós Károlytól jöttünk, s a kolozsvári sétatéren az erdélyi asszimilációról beszélgettünk, s természetszerűen került terítékre a magyar–szász ellenségeskedés, az, hogy miért nem vállalnak ma sem sorsközösséget velünk.
Ellentétben Semjén Zsolttal én éltem Brassóban (újságíróként ott kezdtem 1968-ban), nagyon sok szászt ismertem, de nem voltak sem nekem, sem pedig nemzedéktársaimnak még egyetemi éveink alatt sem szász barátaink. Még közeli kapcsolatot sem lehetett létesíteni velük. (Abban az időben még majdnem háromszázezren éltek Erdélyben, ma kb. tizenötezren, s átlagéletkoruk közel hetven év.)
Enyhén szólva lenézték az erdélyi magyarságot. A szász Universitas történelme olyan különálló, még ha a térkép színes papír-rongyán egyazon helyre kerülünk is velük, olyan, a valósnál is több, mint autonómia, amilyenről ma Európa egyetlen kisebbsége sem álmodozhat. Államot alkottak az államban, hétszáz esztendőn keresztül, egészen a kiegyezésig.
Még a kereszténységben sem voltunk egyek. A reformáció korában ők egyöntetűen a lutheri hitet követték, a magyarság pedig kálvinista, később egy részük Dávid Ferenc hatására unitárius lett.
Kemény János, a marosvécsi találkozók házigazdájaként, nem sok sikerrel próbált valamilyen egységfrontot kialakítani a szászokkal. Nem volt elfogult, sem pedig magyar nacionalista, higgadtan beszélt róluk, objektíven látta a két kisebbség viszonyát. Az évszázados feszültségeket elemezte Kemény János, és akkor rákérdeztem a szászok Romániához fűződő kapcsolataira. Arra, hogy a legenda szerint miért mondták 1918. december elsején, a gyulafehérvári román egyesülési nagygyűlésen a szászok azt, hogy akár az ördöggel is, de a magyarokkal többé soha.
– Hát ez nem igaz, nem így igaz, 1918-ban nem voltak ott, bár eléggé gyűlöltek minket, hogy hihető legyen ez – mondta Kemény János, és az 1848-as évekről kezdett mesélni, azért, hogy jobban megértsem az újabb keletű s végleges szász–magyar ellentétet. Arról, hogy a szász nemzeti mozgalom vezérét, Stefan Ludwig Rothot törvényes alap, sőt az amnesztia ellenére kivégeztette 1849-ben a magyar forradalmi főhatalom, s a szász univerzitás jogállásáról tartott előadást nekem, az évszázados vámmentességükről, arról, hogy a nemzeti fejedelmek korában a kerített városokba még a fejedelem sem léphetett be fegyveres kísérettel.
A Romániához csatolt németség önrendelkezése, utoljára ebben a formában, csak a megszálló román hadsereg gyakorolta lelki kényszer hatása alatt és Iuliu Maniu ígéretében bízva történt meg, amikor 1919. január 8-án a szász népszervezet bővített központi választmánya Medgyesen kimondta a Romániával való egyesülést: „a határozat fontosságának teljes tudatában a szász nép a mai naptól kezdve a román birodalom tagjának tekinti magát, fiait és leányait a román állam polgárainak. (…)” – idézte Kemény János, aztán valami olyasmit mondott, hogy Stefan Ludwig Roth olyan volt a szászoknak, mint nekünk Kossuth és Petőfi együttesen, s hogy képzeljem el, milyen lenne a magyarság érzelmi történelme, ha az osztrákok általános amnesztia után kivégezték volna őket.
Nézd meg ezeket a gyönyörű szász városokat, mondta. Azokban csak elvétve éltek magyarok, soha nem keveredtek velünk, nem ismerték nyelvünket sem, de a kiegyezés után a hivatalos nyelv a magyar lett, s egy kis túlzással, ez szinte olyan volt akkor, mintha Hollandiában akartuk volna egyik napról a másikra kötelezővé tenni a magyart. És Stefan Ludwig Roth kivégzésétől még két évtized sem telt el.
Szóval a brassói szászok.
De mit csodálkozok ezen a történelmi analfabetizmuson? Miniszteri irodákban látható „Nagy-Magyarország”-térkép valójában a Magyar Korona országait mutatja, s nem a Trianon előtti Magyarországot. És az autókon szinte felségjelzésként is árpádsávosan. Ilyen nincs sehol Európában. Képzeljék el, nemzetes uraim, finn térkép Karéliával egy helsinki miniszternél ugye hihetetlen lenne? S hiába kutatok emlékeimben, mert nem láttam soha Hamburgtól Passauig Nagy-Németország-térképet D felségjelű kocsikon, sem pedig Velencétől Lembergig nyújtózó Nagy-Ausztriát hirdetőt, az Osztrák Császárság- térképet, szomszédjaink autóin.
Semjén Zsolt tehát egyoldalúan megbékélt a szászokkal, állampolgár-kezet nyújtott feléjük. Ó, jaj, tisztelt miniszterelnök-helyettes úr, ők nem elmagyarosodott dunai-svábok, s ha már velük tetszett példálózni, talán érdemes lenne többet tudni róluk. (…) Nem csodálkoznék ezen a brassói elszóláson, ha nem tendenciát látnék benne. A birodalmi dölyfösségét.
Itt némely urak megbékélésről papolnak, de nem hajlandóak kezet sem fogni a magyar-szlovák közeledést hirdető Most-Híd vezetőivel, nem éljenezték hozsannázva azt a korszakalkotó román tanügyi törvényt sem, amelyet mostanában fogadtak el odaát, mert azzal az RMDSZ kormányzási sikerét ismernék el. Nagy-Magyarország álmodóinak nem kell a higgadt kisebbség. Újabb és újabb hűbéres pártokkal kísérleteznek Erdélyben, amolyan udvarhelyi Szász Jenőket találnak ki szövetséges gyanánt, mert Markóék túlságosan függetlenek tőlük, azt is mondhatnám, hogy transzilvánok. (…) Nem akarom fokozni. Csak annyit mondok egészen halkan, hogy ez a nemzetiségekkel szembeni érzéketlen tudatlanság vezetett Trianonig, s Isten a tudója, hogy a mai nagy szólamoknak milyen lesz a holnapi böjtjük
[Az Új Magyar Szó budapesti baloldali lapokból újraközöl cikkeket]
Új Magyar Szó (Bukarest)

Történelmet ír a „legidősebb” gyulafehérvári templomlelet
Fontos adatokkal bővül az erdélyi kereszténység korai története
Ezer körüli, vagy akár néhány évtizeddel korábbi építésű, bizáncias alaprajzú templomot tárt fel a Daniela Marcu Istrate által vezetett régészcsoport a gyulafehérvári érseki székesegyház előtti térrészen. Az április–májusban, majd június–augusztusban végzett feltárási munkálatok során felszínre került a félköríves szentélyapszis alapozása, a hajó részlegesen megőrződött északi, nyugati és déli oldalfalainak maradványai, északnyugati sarka egy falrészlettel, illetve a hajó négy központi, egykor a kupolát hordozó pillérének alapozása – számolt be a régész szakértő a Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekségen tartott tegnapi sajtótájékoztatón. Istrate a kutatási eredmények alapján tényként szögezte le: Erdély, sőt talán az egész középkori magyar királyság legrégebbi temploma bukkant a felszínre, amelyet az erdélyi Gyula, vagy az államalapító Szent István építhetett, de amely a XI. század második felére, az új római katolikus székesegyház építésének idején már romokban állt.
Áprilisban az érseki székesegyház nyugati bejáratától 24 méterre, a vár járószint-visszabontási munkálatai során egy kőkút bukkant elő. Régészeti elhatárolása során felszínre került egy felköríves záródású apszis körülbelül hat méterre becsülhető nyílásszöggel. A lelet rétegtani vizsgálata nyomán a régész feltételezte, hogy az apszis egy X. század közepén, vagy a XI. század elején épült templom szentélye lehetett. A Gyulafehérvári Római Katolikus Érsekség engedélyével és támogatásával április–májusban folytatódott további feltárása. A hajó régészeti kutatása június 12-én kezdődött, és a tervek szerint augusztus 13-án fejeződik be. A második szakaszban két észak-dél, illetve kelet-nyugat irányú szelvényt nyitottak, és azonosítani tudták az apszis oldalfalait, a hajó nyugati falának egy töredékét, valamint délnyugati sarokrészét – magyarázta Daniela Marcu Istrate. A szentélynél az alapozás, és falazatából két, 1,15 méter széles kőtömb őrzödött meg. Felszínre bukkantak a hajó egykori kőpadlózatának maradványai, és négy központi pilléréből kettőnek az alapozása. A következő szakaszban az érsekség támogatásával további két szelvényt nyitottak az északi és a déli oldalon, ezekben további töredékeket találtak a hajófalakból, illetve a másik két pillér alapjai is láthatóvá váltak.
Eredmények és feltevések
A feltárások eredményeként a régész megállapította: a templom hossza kelet-nyugati irányban 20,7, az észak-déli tengely mentén 12, falainak átlagos vastagsága 1,2 méter. A félköríves apszis nyílása a diadalív vonalában körülbelül 8, a hossztengely mentén 7,3 méter. A hajó oldalfalai 12 méter hosszúak, középrészén négy pillér állt, amelyek feltehetőleg a kupolát tartották. Ez az úgynevezett görögkereszt alaprajzi típus a bizánci építészetre jellemző, és valószínűsíti a templom X. századi keltezését, amely ebben az esetben az erdélyi Gyula, Szent István anyai nagyapja alapítása lehetett. Ha az épület a XI. század elején készült, akkor viszont már Szent István uralkodásához köthető – részletezte Istrate.
A hajó alapozása kőből és kevés téglából készült, kötőanyagként kevés kaviccsal kevert oltott meszet használtak. A nyugati és a déli oldalon az alapozáskor római falakra bukkantak, amelyeket újrahasznosítottak.
– Ez a feltárás azt bizonyítja, hogy az eddig ismert ún. I. Székesegyház (tehát a mai székesegyház alatti, keltezhető részletei alapján Szent László korára befejezett (?) háromhajós bazilika) előtt és az 1200 táján építeni kezdett, ún. II., azaz a mai székesegyház előtt, volt egy keresztény templom Gyulafehérváron s az előbbiek környezetében a XI. század utolsó évtizedeiben létrejött temető sírjai már az utóbbi romjai fölötti rétegben helyezkednek el – mondta lapunknak Kovács András, a BBTE művészettörténet professzora. Ilyen értelemben nem zárható ki, hogy esetleg az erdélyi Gyula –– a rendelkezésünkre álló források szerinti (II.) Gyula –– azaz Sarolt atyja, Szent István király nagyapja korának, a 950-es éveknek bizánci misszionáriusai emelték ezt a templomot. A kereszténység felvétele napirenden volt a X. század végén, így (forrásokkal bizonyíthatóan is) több kísérlet is zajlott az államalapítás korában, amelyek közül végül Szent István kezdeményezése győzött – magyarázta.
Nem egyértelmű az alaprajzi forma bizánci eredete
– A templom töredékesen és esetlegesen fennmaradt részletformái nagy vonalakban az ún. görögkereszt alaprajzú, Bizáncban kidolgozott, kedvelt templomtípusra emlékeztetnek. Erről a nagyon egyszerű alaprajzról azonban nem tételezhetjük fel egyértelműen, hogy csak Bizáncból, s például nem Itáliából, Velence környékéről vagy a Balkán nyugati részéből származott, s azt sem, hogy feltétlenül a görög rítusú egyház terjeszkedésének az emléke – részletezte Kovács András. Így az általunk ismert régészeti körülmények egyelőre azt sem teszik lehetővé, hogy válasszunk Gyula és Szent István kora között. Lerombolásának körülményeiről nem rendelkezünk adatokkal – tette hozzá. Ez a nagyon jelentős felfedezés mindenképpen cáfolja az 1970-es évek régészeti kutatásai kapcsán megfogalmazott felelőtlen és alaptalan vélekedéseket, de bonyolítja is a székesegyház épületegyüttesének eddig ismert történetét. Tudományos értelmezése fontos új adatokkal gazdagíthatja az erdélyi kereszténység és az erdélyi püspökség kezdeteinek a történetét – hangsúlyozta a művészettörténész.
A XI. század közepén már nem létezett
A feltárás során több mint száz pénzérmét találtak, továbbá bronzból és valamilyen ezüstös ötvözetből készült öv- és hajcsatokat, ékszereket, többek között S-végű hajkarikákat. A tárgyi leletek egy része, így a legrégibb pénzérmék, akárcsak a legkorábbi sírok a XI. század végéről származnak, bizonyságául annak, hogy a templom az említett század második felében már nem állt. A leletek tanúsága szerint elszórtan a XIV–XV. században is temetkeztek még a helyszínre. – A megvizsgált 400 sír fele közvetlen kapcsolatban áll a romokkal, egyetlen olyat sem találtunk, amelyet a templom alapozása átszelt, vagy azzal egyidős lett volna – jelentette ki Istrate. Szerinte a templomot 1050 tájára már lebonthatták, az új, már a nyugati kereszténység románkori építészeti stílusában tervezett székesegyház építése idején.
Marton József egyetemi professzor, a gyulafehérvári székeskáptalan nagyprépostja kiemelte: a templom építésének idején még nem határolódott el véglegesen a keleti és a nyugati kereszténység (amint azt Kovács András is kifejtette korábban lapunknak, számtalan példa bizonyítja görög szerzetesek, apácák – például Veszprémvölgyben – jelenlétét is a Magyar Királyság területén, mint ahogyan bizáncias alaprajzok is feltűnnek, így Feldebrőn). Marton József kiemelte: a lelet utal arra is, hogy a X. században már konkrétum volt a gyulafehérvári egyházi központ.
A kutatást a román és magyar szaktárcák is támogatják
Daniela Marcu Istrate elmondta: a feltárási felületet a modern kor számos átalakítása érintette, legtöbbet a nagyméretű gödrök ártottak. A templom állagát az 1970-es években Radu Heitel által vezetett régészeti kutakodás is befolyásolta.
Az ásatást augusztus 20-a után betömik, fölötte zöldövezetet létesítenek, a falak vonalát a felszínen jelzik ki – tájékoztatott Daniela Marcu Istrate, aki szerint az állagmegőrzésnek ez a legmegfelelőbb módja. Kovács András professzor hasonlóképpen úgy véli: betemetve megmarad az emlék, s ha lesz rá technológia, bármikor fel lehet ismét tárni és be is lehet mutatni.
Szász János kanonok, az érsekség gazdasági igazgatója elmondta: a feltárást részben az érsekség finanszírozta, teljes támogatására pedig a román művelődésügyi tárca, illetve a Magyar Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium tett ígéretet. A sajtótájékoztatón jelen lévő Hegedüs Csilla, Kelemen Hunor miniszter műemlékvédelmi szaktanácsadója tényként erősítette meg a támogatás folyósítását, illetve elmondása szerint a szaktárca a további szakirányú tudományos kutatások elvégzéséhez is hozzájárul.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Felszínre került értékek: könyvritkaságok Kolozsváron
XV.–XVIII. századi magyar könyvek kiállítása az Akadémiai Könyvtárban
Első alkalommal nyílt régi magyar könyvek kiállítása tegnap a Kolozsvári Magyar Napok keretében a kolozsvári Akadémiai Könyvtárban. A XV–XVII. században és a XVIII. század első harmadában megjelent munkákat nem tematikus alapon válogatták össze: a tárlat ízelítőt kínál a különféle műfajokból, szerepelnek köztük az ebben a korban a történeti Magyarország területén működő nyomdák termékei, az egyes tudományágak néhány kiemelkedő műve, sőt egy olyan ferences rendtartás is, amely egyedi a világon. A Sipos Gábor levéltáros, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) elnöke, illetve Bogdan Crăciun könyvtáros által rendezett kiállítás az Akadémiai Könyvtár birtokában lévő régi magyar könyvek legkiemelkedőbb darabjait vonultatja fel – emelte ki a megnyitón Ioan Chindriş, az intézmény igazgatója. Az összeállításhoz a Kolozs megyei tanácsnak alárendelt Octavian Goga könyvtár Kolozsvár-vonatkozású könyvekkel járult hozzá.
– A Kolozs megyei tanács nemcsak a fő támogatók egyikeként, hanem a fennhatósága alá tartozó több kulturális intézmény tevékenysége által is hozzájárul a Kolozsvári Magyar Napok programsorozatához – fejtette ki megnyitóbeszédében Fekete Emőke, a megyei tanács alelnöke, aki az önkormányzati szerv képviseletében az intézményközi együttműködések fontosságát is hangsúlyozta. – Örömünkre szolgál, hogy egyre szélesebb körben bevonhatjuk a Kolozsvári Magyar Napok szervezésébe a kulturális intézményeket, illetve, hogy a magyar vonatkozású gyűjtemények felszínre kerülésével tudatosítani tudjuk a közösségben a kincses Kolozsvár értékeit – részletezte.
– Az Akadémiai Könyvtár által őrzött és itt kiállított művek a kolozsvári római katolikus líceum, a református és unitárius kollégiumok, a kolozsvári ferences zárda, a szatmári római katolikus püspökség, a balázsfalvi görög katolikus érsekség könyvtárából származnak, jelentős részük az őket forgató erdélyi magyar közösség adománya volt annak idején – magyarázta Sipos Gábor.
Mint kifejtette, a kiállítás nem tematikus jellegű: a különféle műfajok felvonultatása mellett neves nyomdák és nyomdászok (Heltai Gáspár, Misztótfalusi Kis Miklós, Johannes Honterus) munkáiból is bemutat néhány jelentős példányt. A gazdag válogatásban XV. század végén megjelent ősnyomtatványok, XVI. századi hitviták, továbbá bibliafordítások, teológiai alapművek, irodalmi, jog-, történettudományi munkák is szerepelnek. A régi könyvek sorában többek között egy 1699-es cirill betűs román ábécéskönyv, illetve az Újszövetség ugyancsak cirill betűs, 1648-ban nyomtatott román fordítása is megtekinthető. Érdekességnek minősül Jászberényi Pál angolok számára készített angol nyelvtana, amelyet 1664-ben nyomtattak Londonban. – A megjelenés nyelvétől és felhasznált betűkészletétől függetlenül, a tárlaton szereplő valamennyi nyomtatvány a történeti Magyarország művelődéstörténetéhez kapcsolódik – emelte ki Sipos Gábor.
A tárlatra válogatott legrégibb művek között említhető Thuróczy János Brünnben, illetve Augsburgban kiadott Chronica Hungaroruma, vagy Temesvári Pelbárt szentek életéről szóló prédikációs kötete, amely 1499-ben, Hagenau-ban jelent meg. Megtekinthető továbbá az 1590-ben nyomtatott Vizsolyi Biblia egy példánya, Káldi György katolikus bibliafordítása, vagy egy 1511-es, az esztergomi egyházmegye számára készült, Velencében nyomtatott misekönyv is. A kérdéses korban nemegyszer előfordult, hogy magyar szerzők művein külföldi nyomdák dolgoztak, példa erre az említett Káldi-féle Biblia, amelyet Bécsben nyomtattak. A Szent Ferenc kordája című ferences rendtartást összegző kötet egyedülálló példány a világon, 1660-ban jelent meg, a nyomtatás helye sem ismert – fejtette ki Sipos Gábor.
A kiállított irodalmi művek neves szerzői között említhető Jannus Pannonius, Zrínyi Miklós, Gyöngyösi István, sőt maga Heltai Gáspár, Kolozsváron 1566-ban megjelent Száz Fabulajával. A könyvtörténeti csemegéknek minősülő alkotások sorába tartoznak a különféle tudományos munkák is: Werbőczy István Tripartitumának, azaz három részre osztott törvénykönyvének 1698-ban Kolozsváron Misztótfalusi Kis Miklós által nyomtatott példánya, amely a korabeli magyar szokásjog értékes gyűjteménye, vagy az első nyomtatásban megjelent magyar nyelvű orvosi könyv, Pápai Páriz Ferenc Pax Corporis című kötete, amelyet Némethi Mihály nyomtatott 1690-ben Kolozsváron.
A magyar történelemről a XVI. századtól kezdődően jelentek meg tudományos munkák. A tárlaton szerepel többek között Heltai Gáspár Chronica az magyaroknak dolgairól című, kézirattal kiegészített kötete, amelyet 1575-ben nyomtattak Kolozsváron, és Antonius Bonfini Frankfurtban 1581-ben megjelent, magyarokról szóló krónikája is. Úgynevezett alkalmi kiadványnak minősül a Teleki Sándor esküvőjére írt üdvözlő vers 1703-ból, vagy Misztótfalusi Kis Miklós Kolozsvár leégéséről szóló, 1697-ben nyomtatott Siralmas Panasza. Sipos Gábor szerint az Akadémiai Könyvtárban őrzött művek gazdag anyagából témákként csoportosított kiállításokat is lehet majd a jövőben szervezni. A tárlat ezen a héten illetve a Hungarológiai kongresszus tiszteletére még a jövő héten is látogatható, vasárnap kivételével naponta 10–15 óra között.
ZAY ÉVA. Szabadság (Kolozsvár)

Könyvbemutató az autonómiáról Dél-Tirolban
2011. szeptember 30-án a dél-tiroli Bozenben mutatták be a Georg Grote és Barbara Siller szerkesztésében megjelent, a dél-tiroli autonómiáról szóló tanulmányokat tartalmazó „Südtirolismen” című tanulmánykötetet. Tőkés László EP-alelnök képviseletében, valamint az autonómiaügy elkötelezett politikusaként Szilágyi Zsolt kabinetfőnök vett részt a jeles eseményen.
A rangos kiadvány annak a konferenciának a szerkesztett anyagát tartalmazza, amelyet 2010 októberében, Dublinban tartottak Európa egyik legsikeresebb önkormányzati rendszeréről, a dél-tiroli autonómiáról. A könyv szerkesztőinek ismertetője után Luis Durnvalder, az autonóm terület kormányzó-tanácsának elnöke kapott szót, aki beszédében azt hangsúlyozta, hogy az autonóm területről szóló tudományos elemzések nagyban segítik az autonómia működtetőit a kormányzás hatékonyabbá tételében. Autonómiájuk egy jól működő, modellértékű rendszer, mindazonáltal még sokat kell dolgozni továbbfejlesztése érdekében.
Tőkés László köszöntését Szilágyi Zsolt tolmácsolta a könyvbemutatón. Beszéde elején külön is gratulált és köszönetet mondott az erdélyiek jól ismert barátjának, Christoph Pan professzornak, az odahaza legismertebb dél-tiroli autonómia-szakértőnek azért a szolgálati körútért, melyet nemrégen dél-tiroli olaszok és németek az autonómia népszerűsítése céljából Székelyföld több városában és Bukarestben tettek. „Mi is az autonómiáért harcolunk. Megilletődve jöttem ide, mert azt szeretnénk, hogy néhány év múlva Székelyföld is autonóm státussal rendelkezzen, és a székelyföldi, illetve erdélyi román testvéreink éppen úgy belássák és elfogadják az autonómia hasznát és létjogosultságát, mint az itt élő olaszok” – mondotta. A kötet kiváló példája a több tudományágat átfogó elemzéseknek. A dél-tiroli autonómia-modell felmutatása révén ugyanakkor inspiráló hatással van más európai régiók számára. Továbbá azt bizonyítja, hogy az önkormányzás olyan önálló belső erőforrást jelent, melynek felhajtó ereje a további fejlődésnek is kiindulópontja lehet. „Gratulálok a szerzőknek, jó volna ezt a könyvet magyarra és angolra is lefordítani, hogy a megjelenése nyomán elinduló közvitába a mi szakértőink és más nemzetközi elemzők is bekapcsolódhassanak” – zárta méltatását Szilágyi Zsolt.
A Ladin Egység Napja
„Ne add el földedet, ne add el életed!”
Október 1-jén, az Olaszország három különböző tartományában élő ladinok részvételével, a ladin szervezeteket tömörítő Uniun Generala di Ladins dles Dolomites San Martino in Badia településen rendezte meg a Ladin Egység Napját. Az ünnepségre érkező Szilágyi Zsolt meglátogatta a San Martin de Torban nemrég megnyitott kastély-múzeumot, amely a ladinok múltját mutatja be a történelem, a régészet, a kultúra és a sporttörténet dimenzióiban. A síturizmus miatt megdrágult ingatlanárakra és a saját házaikat, földjeiket eladni kényszerülő helyi lakosok gondjaira utalva, a múzeum előtt a következő, kőbe vésett felirat fogadja a látogatót: „Ne add el földedet, ne add el életed!”
A tiroli ladin népcsoport, a németek és az olaszok mellett, az autonóm terület harmadik nemzeti közössége. A más vidékeken is szétszóródva élő, mintegy 31.000-es lélekszámú ladin közösségnek kb. kétharmad része élvezi a dél-tiroli autonómia által biztosított, kulturális önkormányzati jogokat. A szomszédos, Velence központú Belluno olasz tartományban élő ladinok száma viszont, nyelvi-kulturális védelem híján, évről-évre csökken. Éppen ezért ők is Dél-Tirol tartományhoz szeretnének csatlakozni, hogy az autonómia által nyújtott védelemre tegyenek szert.
A ladinok ünnepét megnyitó köszöntőjében Elsa Zardini, a ladin szervezetek szövetségének elnöke a 2007-ben, a Dél-Tirol tartományon kívül élő ladinok által tartott népszavazásról szólt, melynek rendjén a Veneto tartományban élők a közigazgatási határok megváltoztatását kezdeményezték, hogy ők is részesülhessenek a dél-tiroli autonómia nyújtotta védettségben. A ladinok számára anyanyelvi és kulturális identitásuk, őseik öröksége éppen olyan európai értéket jelent, mint bármely más európai nemzet számára – hangsúlyozta a szónok.
Köszöntője elején Szilágyi Zsolt kabinetfőnök Tőkés László EP-alelnök üdvözletét tolmácsolta a résztvevőknek. Mint mondotta, képviselője erdélyi, illetve strasbourgi programjai miatt nem tud jelen lenni, de az európai nemzeti közösségek közötti szolidaritás jegyében nagyon fontosnak tartotta, hogy képviselve legyen ezen a rendezvényen. „Az Európai Unió csak akkor tudja gazdasági teljesítőképességének teljességét, maximumát adni, ha megnyugtatóan rendezi az őshonos nemzeti közösségek helyzetét. Európa csakis akkor lehet sikeres, hogyha a tagállamok polgárai és azok közösségei sikeresek. Isten segítse Önöket továbbra is abban, hogy büszke ladinokként jól érezzék magukat országukban és Európában” – zárta beszédét Szilágyi Zsolt.
A rendezvényen jelen lévő, a dél-tiroli néppárt színeiben megválasztott Herbert Dorfmann európai parlamenti képviselő a ladin közösség sajátos értékeit méltatta, és azt hangsúlyozta, hogy a kisebbségi jogok európai szintű biztosítása elengedhetetlenül fontos nemzetközi követelmény, végezetre pedig további támogatásáról biztosította őket megmaradásért folytatott küzdelmükben.
A beszédek sorát a ladin szervezetek vezetőinek beszámolói követték. A kulturális záróműsor befejezéseképpen egy alkalmi kórus ladin nyelven énekelte el Európa himnuszát – az Örömódát –, jövőbe vetett hitük bizonyságaképpen.
erdon.ro

Nekünk már semmi nem árt
Romániának állandóan felszólító leveleket küldözgetnek. Brüsszelből az Európai Bizottság (EB), Velencéből a Velencei Bizottság. Józsi Manuella Borrozó, az EB elnöke éppen most szólított fel újólag, hogy vetnénk véget a belpolitikai csatározásoknak. De ez nem olyan egyszerű. Az ország déli fele a kormánnyal, Pontával és Antonescuval tart.
Ők elmentek szavazni Băsescu ellen. Az északi fele (Erdély és Moldva nagy része) a volt elnökkel tartott, bojkottálta a népszavazást, s így ő nyert. A belügyminiszter lemondott, mert nem tudta megszámolni a szavazásra jogosultakat. Most az egyetlen megoldás az lenne, ha az országot kettéosztanák. A déli felét adnák az ideiglenes elnöknek, Antonescunak és Pontának, másik felét, az északit Băsescunak.
Egyik jobb, mint a másik.
A Velencei Bizottság viszont megfenyegette azokat, akik az alkotmánybíróságot fenyegetik. Szakértők azt mondják, hogy ez a sok politikai csatározás árt a gazdaságnak. Ez nem igaz, mert ami nincs, annak semmi sem árthat. Mondják, hogy menekülnek a beruházók, és hogy a tavalyhoz képest negyvenöt százalékkal visszaestek a befektetések. Ezt miért kell búsulni? Ha nincs beruházás, nincs munka, nem kell dolgozni. Az alkalmazottak szerint úgyis semmiért, potyára dolgoznak. És akkor már a népi bölcsesség szerint: jobb potyára szépen ülni, mint potyára dolgozni. A szárazság miatt csökken a termés és a társadalmi össztermék másfél százalékkal. Ez ellen mit tehetnek a politikusok? Nem hordhatják a vizet a földekre! Az Olt is olyan kicsike, hogy maholnap még egy vedret sem lehet benne megmeríteni. 2009-ben még 300 000 hektárt tudtunk öntözni, de mára már csak 100 000-et, mert az öntözőcsöveket és -berendezéseket azóta is szorgalmasan lopják tovább. Idén a gazdák nem panaszkodhatnak, hogy nem lesz ára a pityókának. Ára, az lesz, csak krumpli nem. Az optimisták viszont azt mondják, hogy nem baj, ha nem terem semmi, mert úgyis mindent külföldről hozunk be. A szakértők azt is állítják, hogy ez a politikai cirkusz több milliárd euróba kerül. Na és? Van pénzünk elég! Csak a népszavazási ceremóniára 95 millió lejt dobtunk ki. Ha nem lett volna rá pénz, nem szervezték volna meg. De volt. És kell is lennie, ha van pénzünk törleszteni a valutaalaptól még 2009-ben kért eurókölcsönt, amiből 12 milliárdocskát elköltöttünk. Visszaadni potom 13,4 milliárdot kell. Olvasom, hogy ennek nagy részét a román központi bank állja (9,8 milliárdot) saját valutatartalékaiból, mert van neki 32 milliárdja. Ha van, akkor miért nem tőle kértünk kölcsön? Olcsóbban adhatta volna, mint ezeridegenek. Ráadásul e hitel sokba is került. De minden relatív. Akinek sok eurója van, az örülhet, mert a sok politizálás miatt egyre több lejt adnak az euróért. Nagyjából minden növekedésben, és ezzel is jól járnak valakik. Nőnek a bankkamatok, az üzemanyagárak, az infláció, a villany, a gáz és általában mindennek az ára. Szerencsére most jó a fűtés, s ez legalább nem kerül semmibe.
Kuti János
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Könyvbemutató az autonómiáról Dél-Tirolban
2011. szeptember 30-án a dél-tiroli Bozenben mutatták be a Georg Grote és Barbara Siller szerkesztésében megjelent, a dél-tiroli autonómiáról szóló tanulmányokat tartalmazó „Südtirolismen” című tanulmánykötetet. Tőkés László EP-alelnök képviseletében, valamint az autonómiaügy elkötelezett politikusaként Szilágyi Zsolt kabinetfőnök vett részt a jeles eseményen.
A rangos kiadvány annak a konferenciának a szerkesztett anyagát tartalmazza, amelyet 2010 októberében, Dublinban tartottak Európa egyik legsikeresebb önkormányzati rendszeréről, a dél-tiroli autonómiáról. A könyv szerkesztőinek ismertetője után Luis Durnvalder, az autonóm terület kormányzó-tanácsának elnöke kapott szót, aki beszédében azt hangsúlyozta, hogy az autonóm területről szóló tudományos elemzések nagyban segítik az autonómia működtetőit a kormányzás hatékonyabbá tételében. Autonómiájuk egy jól működő, modellértékű rendszer, mindazonáltal még sokat kell dolgozni továbbfejlesztése érdekében.
Tőkés László köszöntését Szilágyi Zsolt tolmácsolta a könyvbemutatón. Beszéde elején külön is gratulált és köszönetet mondott az erdélyiek jól ismert barátjának, Christoph Pan professzornak, az odahaza legismertebb dél-tiroli autonómia-szakértőnek azért a szolgálati körútért, melyet nemrégen dél-tiroli olaszok és németek az autonómia népszerűsítése céljából Székelyföld több városában és Bukarestben tettek. „Mi is az autonómiáért harcolunk. Megilletődve jöttem ide, mert azt szeretnénk, hogy néhány év múlva Székelyföld is autonóm státussal rendelkezzen, és a székelyföldi, illetve erdélyi román testvéreink éppen úgy belássák és elfogadják az autonómia hasznát és létjogosultságát, mint az itt élő olaszok” – mondotta. A kötet kiváló példája a több tudományágat átfogó elemzéseknek. A dél-tiroli autonómia-modell felmutatása révén ugyanakkor inspiráló hatással van más európai régiók számára. Továbbá azt bizonyítja, hogy az önkormányzás olyan önálló belső erőforrást jelent, melynek felhajtó ereje a további fejlődésnek is kiindulópontja lehet. „Gratulálok a szerzőknek, jó volna ezt a könyvet magyarra és angolra is lefordítani, hogy a megjelenése nyomán elinduló közvitába a mi szakértőink és más nemzetközi elemzők is bekapcsolódhassanak” – zárta méltatását Szilágyi Zsolt.
A Ladin Egység Napja
„Ne add el földedet, ne add el életed!”
Október 1-jén, az Olaszország három különböző tartományában élő ladinok részvételével, a ladin szervezeteket tömörítő Uniun Generala di Ladins dles Dolomites San Martino in Badia településen rendezte meg a Ladin Egység Napját. Az ünnepségre érkező Szilágyi Zsolt meglátogatta a San Martin de Torban nemrég megnyitott kastély-múzeumot, amely a ladinok múltját mutatja be a történelem, a régészet, a kultúra és a sporttörténet dimenzióiban. A síturizmus miatt megdrágult ingatlanárakra és a saját házaikat, földjeiket eladni kényszerülő helyi lakosok gondjaira utalva, a múzeum előtt a következő, kőbe vésett felirat fogadja a látogatót: „Ne add el földedet, ne add el életed!”
A tiroli ladin népcsoport, a németek és az olaszok mellett, az autonóm terület harmadik nemzeti közössége. A más vidékeken is szétszóródva élő, mintegy 31.000-es lélekszámú ladin közösségnek kb. kétharmad része élvezi a dél-tiroli autonómia által biztosított, kulturális önkormányzati jogokat. A szomszédos, Velence központú Belluno olasz tartományban élő ladinok száma viszont, nyelvi-kulturális védelem híján, évről-évre csökken. Éppen ezért ők is Dél-Tirol tartományhoz szeretnének csatlakozni, hogy az autonómia által nyújtott védelemre tegyenek szert.
A ladinok ünnepét megnyitó köszöntőjében Elsa Zardini, a ladin szervezetek szövetségének elnöke a 2007-ben, a Dél-Tirol tartományon kívül élő ladinok által tartott népszavazásról szólt, melynek rendjén a Veneto tartományban élők a közigazgatási határok megváltoztatását kezdeményezték, hogy ők is részesülhessenek a dél-tiroli autonómia nyújtotta védettségben. A ladinok számára anyanyelvi és kulturális identitásuk, őseik öröksége éppen olyan európai értéket jelent, mint bármely más európai nemzet számára – hangsúlyozta a szónok.
Köszöntője elején Szilágyi Zsolt kabinetfőnök Tőkés László EP-alelnök üdvözletét tolmácsolta a résztvevőknek. Mint mondotta, képviselője erdélyi, illetve strasbourgi programjai miatt nem tud jelen lenni, de az európai nemzeti közösségek közötti szolidaritás jegyében nagyon fontosnak tartotta, hogy képviselve legyen ezen a rendezvényen. „Az Európai Unió csak akkor tudja gazdasági teljesítőképességének teljességét, maximumát adni, ha megnyugtatóan rendezi az őshonos nemzeti közösségek helyzetét. Európa csakis akkor lehet sikeres, hogyha a tagállamok polgárai és azok közösségei sikeresek. Isten segítse Önöket továbbra is abban, hogy büszke ladinokként jól érezzék magukat országukban és Európában” – zárta beszédét Szilágyi Zsolt.
A rendezvényen jelen lévő, a dél-tiroli néppárt színeiben megválasztott Herbert Dorfmann európai parlamenti képviselő a ladin közösség sajátos értékeit méltatta, és azt hangsúlyozta, hogy a kisebbségi jogok európai szintű biztosítása elengedhetetlenül fontos nemzetközi követelmény, végezetre pedig további támogatásáról biztosította őket megmaradásért folytatott küzdelmükben.
A beszédek sorát a ladin szervezetek vezetőinek beszámolói követték. A kulturális záróműsor befejezéseképpen egy alkalmi kórus ladin nyelven énekelte el Európa himnuszát – az Örömódát –, jövőbe vetett hitük bizonyságaképpen.
erdon.ro

Az élő történelem varázsa a megújult Károlyi-kastélyban
Aligha beszélhetnénk ma a Szatmár-megyei Nagykárolyról, ha a Kaplon-nemzetségből származó, honfoglalás-kori Károlyi család történetesen nem ezen a vidéken nyer el birtokot, és épít erődöt magának. Az egyszerű házat idővel kastéllyá varázsolták a Károlyiak, a több átalakításon is átesett épület ma ismét turistacsalogató látványt nyújt.
Látogatásunkkor Nagykároly első ránézésre úgy nézett ki, mintha nemrégiben kisebb atomtámadás érte volna. A felásott utcák, gerendákkal kitámasztott házfalak, gödrök és sáncok azonban csalóka látványt nyújtanak: a tavasz beköszöntével ugyanis kezdetét vette a város útjainak, épületeinek és parkjainak felújítása, a műemlékek tatarozása.
Átugorva néhány árkot-bokrot, kikerülve a Károlyi-park kapujában szorgoskodó munkásokat, eljutunk az egykori lovagkastély bejáratához. Ezelőtt néhány évvel még lelakatolva találta az amúgy korhadó deszkájú ajtót az erre járó turista, arra kellett nagyon vigyázni, hogy a málladozó falakról nehogy a fejünkbe pottyanjon a vakolat.
A diktatúra éveiben kultúrháznak adott otthont az épület: ekkor hordtak el belőle szinte mindent, ami mozdítható volt, a százéves márványkandallóban a parkettel tüzeltek, megrongálták a lépcsőket, a karzatokat, levakarták a festést a falakról. A kastély egykor patinás bálterme diszkózenétől volt hangos, régi lovardájában pedig mozi működött, majd szórakozóhelynek használták. Végül az 1990-es évek végén szó szerint összedőlt a megroggyant épület.
Néhány esztendővel ezelőtt az elhanyagolt kastély még igencsak lehangoló látványt nyújtott. 2004-ben a nagykárolyi önkormányzat úgy döntött, hogy adminisztrálását átveszi a megyei múzeumtól, ám ezzel még nem történt csoda. A felújításhoz szükséges pályázati projekt és az ehhez szolgáló előtanulmány idejében elkészült, de az aktacsomót hiába terjesztették jóváhagyásra a helyi tanács elé, a 19 tagú testület 7 liberális tagja leszavazta, így a pályázati projekt benyújtására idejében nem kerülhetett sor.
A román kormány 2008-ban kiírt egy pályázatot, amellyel középkori várak felújítására fordítható pénzhez lehetett jutni. Nagykároly és Erdőd – utóbbi településen, ha nem is egész középkori vár, de várrom található – közös pályázat benyújtása mellett döntött. Ez a közös pályázat bizonyult 2009-ben nyertesnek. Erdőd esetében csak a romok konzerválására nyílt lehetőség, így Nagykároly a pályázati összeg 85,5 százalékát, míg Erdőd a 14,5 százalékát kapta. Nagykárolynak négy és fél millió euró jutott, a felújítási munkálatokat a négy Szatmár-megyei cég alkotta Kastély Egyesület nyerte el, amely – láss csodát Romániában! – határidőre be is fejezte a munkát.
A kastély története
A nagykárolyi kastély története Mátyás királlyal, egy engedéllyel és egy kőházzal kezdődik a 17. század utolsó harmadában. Történt ugyanis, hogy Károlyi Láncz Lászlónak nagyon megtetszett a vidék, így hát az Úr 1482-ik esztendejében a királyhoz fordult engedélyért, hogy az akkor még szinte lakatlan vidéken házat építhessen magának. Mátyás csak örvendeni tudott az ötletnek, azonnal úgy gondolkodott, hogy ott még erődöt is kialakíthatnak idővel a Károlyi grófok. Ez jó egy évszázad múlva történt meg, amikor Károlyi Mihály 1592-ben az addigi négyszögletes kőépületet – amely amolyan északi végvár szerepét is betöltötte – bástyákkal, belső udvarral látta el, falakkal vette körbe, lőréseket készíttetett, és vizesárkot is ásatott a vár köré. Volt is nagy szükség egy komolyan megerősített várra, hiszen a törökök állandó veszélyt jelentettek. Ne feledjük, erre az időszakra esett a dunai Habsburg dinasztia és az Oszmán Birodalom 15 éves háborúja a Magyar Királyság területén, amely 1606-ban a zsitvatoroki békével ért véget.
1699-ben újabb átalakításon esett át a kastély, amikor báró Károlyi Sándor – aki Szatmár vármegye főispáni feladatait is ellátta, és kuruc hadvezérként is jeleskedett – némileg díszesebb formát adott neki. Igaz, akkor még az épületegyüttes nem kényszerült nagyobb javításokra, de a szabadságharc itt-ott sérüléseket okozott rajta. Száz évig változatlan alakjában lakták a Károlyiak, mígnem 1794-ben gróf Károlyi József lebontotta a régi várat, és helyébe egy barokk stílusú kastélyt építtetett Joseph Bitthauser német építész tervei alapján. Ekkor már úgy vélték, fölösleges a sok erődítmény, így lemondtak a várfalakról, a tornyokról, az épületet pedig „emberbarátibbá" alakították. A négyszintes épületet háromszög alapú, dísztornyokkal, fedett belső udvarral és boltozatos pincével látták el, a nagyméretű fogadótermet festmények és szobrok díszítették.
A 19. század közepén Ybl Miklóst kérték fel, hogy változtatásokat eszközöljön a kastélyon. Az ő munkájából kevés maradt fenn, hiszen 1893-ban újabb, ezúttal nagyméretű átépítés következett. Károlyi István, a birtok akkori ura kívánságára középkori lovagi kastélyokat idéző neogótikus alakot nyert az épületegyüttes. A munkálatok 1896-ban fejeződtek be, a négyszögletű épület által körbevett belső várudvart befedték. Az 1896-ig tartó átalakítás lovagkastély jelleget adott az épületnek, a faburkolat és a lakatosmunka korabeli helybéli mestereket dícséri.
Mintha a sors rendelte volna úgy, hogy évszázadonként megújuljon a kastély.
Sörház helyén víztorony
A parkot már 1754-ben említették a leírásokban, „mint szép és híres" udvari kertet, és a leírások említik a park „teknősbéka-tavát" is. A kertben ekkor velencei kőpadok, hatalmas virágtartók, a kastély egyik sarkánál pedig egy régies hangulatú velencei kút is állt.
Szirmay Antal írta a kastély parkjáról: „az épületek nyugati oldalán anglius izlésre épített gyönyörűséges kert vagyon". A 12 hektáros parkban több növényritkaság található.
Fái közül egy 1810-ben ültetett platán a legidősebbnek tartott, melyet még gróf Károlyi György ültetett el 7 éves korában. A park szélén 33 m magas, 1888-ban épült romantikus stílusú víztorony áll, melynek helyén egykor híres sörház volt.
Sajnos, a Nagykárolyban elkezdett városszépítés miatt a park felújítására már nem jutott pénz. Így történhet meg, hogy a vadonatúj köntösben pompázó épület mellett az arborétum és a lovarda még mindig lepusztult állapotban gondolkodik jövőjén.
Séta a barokk korban
A kastélyon végzett átalakítások rögtön a belépéskor szemet szúrnak. A hatalmas előcsarnok, amely egykor udvar gyanánt várta az érkezőket, márvánnyal kirakott, felújították a hatalmas kandallót is, és vadonatúj korlátokat építettek az emeletre vezető lépcsőkre. A kastély földszintjének néhány helyiségében működik a városi múzeum, az emeleten könyvtár és kiállítóterem kapott helyet. A kastély fő attrakciója mégis a korabeli bútorokkal, tárgyakkal berendezett néhány szoba.
A látogatónak védőzsákot kell húznia a cipőjére, hogy ne piszkolja össze az igen értékes szőnyegeket. Bár az eredeti berendezési tárgyak rég az enyészetté váltak, a felújítás alkalmával igyekeztek olyan korabeli bútorokkal ellátni a szobákat, termeket, melyek nagyban emlékeztetnek a 18-19. századi állapotokra.
Ma már csak elképzelni lehet, milyen hangulat uralkodhatott bálok alkalmával a kastély tükörtermében, vagy hol lapozhatta kedvenc olvasmányát a ház ura, és fésülte ki hajából a hullámokat az úrnő. A képzelgést megkönnyíti, ha saját szemünkkel láthatjuk a bálterem bordó kárpittal bevont falait, a korabeli fésülködő asztalkát vagy a kényelmes, barokk stílusú karosszékeket. Egyébként a berendezés jelentős része a barokkot idézi, ezeket régiségkereskedőktől, múzeumokból szerezték be. A Károlyi-családtól mindössze két festmény reprodukciója maradt az utókorra.
A jó képzelőerővel megáldott látogató ideig-óráig a történelem részesének érezheti magát a Károlyi-kastélyban, szinte besétálhat a 19. század hangulatába, amikor még vonósnégyes szolgáltatta a talpalávalót a bálozó úrfiknak és kisasszonyoknak, és a kastély ura hatalmas márványkandalló előtt, pipázva várta konflison érkező vendégeit birodalmába...
Nánó Csaba
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

Nagy Mihály Zoltán: A magyar kultúrának helye van a román kultúrdiplomáciában
– Akár történelmi pillanatnak is nevezhetjük kinevezésedet az ICR igazgató-helyettesi tisztségébe, hiszen ilyen magas funkciót magyar ember még nem töltött be az intézmény vezetőségében. Minek köszönhetően sikerült megszerezni, elfoglalni ezt a funkciót?
– Az elmúlt időszakban az intézet élén folyamatos személycserék voltak. Az új vezetőség körüli egyeztetésekbe az RMDSZ-t is bevonták, és így sikerült megszerezni az egyik alelnöki tisztséget. A politikai egyeztetéseken túlmenően viszont azt is látnunk kell, hogy a kormányzó pártok részéről ez komoly gesztus a romániai magyarság irányába, amelyet a következőképpen lehet értékelni: a romániai magyar kultúrának helye van, és helyet is kap a román kultúrdiplomáciában.
– Meghallgatásod a szenátus kulturális és külügyi bizottságának együttes ülésén nem volt teljesen zökkenőmentes, hiszen az egyik szociáldemokrata párti képviselő nemzetiségi síkra próbálta terelni az ügyet, és nyelvi kifogásokat támasztott…
– A kérdés így hangzott: egyrészt miért nem tüntettem fel a román állampolgárságomat, miközben a nemzetiségi hovatartozásomat megjelöltem, másrészt pedig a román nyelv számomra anyanyelv vagy idegen nyelv, mert anyanyelvként „csak” a magyart tüntettem fel, míg a beszélt idegen nyelvek között az angolt és a németet? A kérdés első felére azt a választ adtam, hogy egy úgynevezett EuroPass típusú nyomtatványt töltöttem ki, amelyben nem kell megjelölni az állampolgárságot. A második részre már komolyabb érveket kellett felsorakoztatnom. Elsőként megjegyeztem, ha valaki Romániában egy ilyen tisztségre pályázik, ebben az esetben fel sem merülhet a román nyelvtudás kérdése, hiszen az ország hivatalos nyelve a román. Ugyanakkor közöltem, hogy a román nyelvet az iskolai tanórákon kellett elsajátítanom, mert a falu, Kárásztelek, ahonnan származom, színtiszta szilágysági magyar település. Ellenben érettségiztem román nyelvből, a könyvespolcomon ott vannak a román költők és írók művei, román ismerőseimmel és barátaimmal ezen a nyelven kommunikálok. A román nyelvismeretnek köszönhetően egyszerre két kultúrában lehetek jelen, és mivel nem román nemzetiségű vagyok, talán olyan román kulturális értékekre is fel tudok figyelni, amely fölött egy román nemzetiségű elsiklik. Végül arra is felhívtam a figyelmét, hogy a korábbi munkahelyeimen soha nem kérdezték meg tőlem, hogy a román nyelvet milyen szinten beszélem, hanem azt értékelték, ha eredményeket mutattam fel. Talán sikerült meggyőznöm az illető szenátort, mert a nyílt szavazás alkalmával mellettem voksolt.
– Hogyan teltek az első munkanapok, milyen tapasztalatokat sikerült szerezned az eddigiek során? Miként fogadtak az új munkatársak, illetve milyennek mondható az intézet vezetőjének a viszonyulása?
– A tekintélytiszteletnek más hagyományai vannak Bukarestben és Erdélyben, és ezen a téren már vannak tapasztalataim, a gesztusokat a helyén kell kezelni. Az ajtóm mindenki előtt nyitva áll, az őszinte kézfogás és az őszinte mosoly a habitusom része. Az intézet elnökével már az első perctől kezdve megtaláltam a közös hangnemet. Remélem, ha jövőre visszatérünk erre a kérdésre, ugyancsak ezeket mondhatom el.
– Milyen hatásköröket jelent tulajdonképpen az elnökhelyettesi tisztség? Konkrétan mi az alelnök feladata, azaz miben nyilvánul meg a tevékenysége?
– A kérdés nagyon is jogos, mert hiszen nem elég az ajtón bemenni, azt ki is kell „tárni”, és ehhez hatáskör szükséges. Az előzetes egyeztetések után abban állapodtunk meg, hogy a 17 külföldi fiókintézet (New York, Stockholm, London, Madrid, Lisszabon, Brüsszel, Párizs, Berlin, Prága, Bécs, Varsó, Velence, Róma, Isztambul, Tel Aviv, Budapest, Chişinău) és a Központi Nemzeti Könyvkiadó az én felügyeletem alá kerülnek. Ezek az intézet alappillérei, és ebből egyértelműen következik, hogy rendkívül sok odafigyelést igényelnek, mert a román kultúra részben ezeken a csatornákon keresztül jut el külföldre. Ez komoly kihívást és még nagyobb lehetőséget jelent, mert így közvetlenül beleszólhatunk a külföldi fiókintézeteink programjába, és szavunkat hallathatjuk a könyvkiadásban is.
– Jelenlétednek milyen pozitív hozadéka lehet a magyar kultúra szempontjából? Mit lehet tenni a magyar kultúra népszerűsítéséért, az intézet miben tudja támogatni a magyar kultúra képviselőit?
– Talán sokan másképp gondolják, de látnunk kell, hogy a világban egyféle kulturális terjeszkedésnek, egyesek szerint harcnak vagyunk a tanúi, de itt nem a fegyveres konfliktusokra gondolok. Minden nép, nemzet arra törekszik, hogy az általa vallott kulturális értékek elterjedjenek, és teret nyerjenek a világ bármely kis szögletében. Az erdélyi magyar kulturális életnek megvannak a maga fórumai, csoportjai és színes művészeti ágai, amely néha regionális „öltözékben” jelenik meg. Ha az erdélyi magyar kultúra szereplői úgy érzékelik, hogy az intézet az általuk felmutatott értékek ellenére nem biztosított elég terepet számunkra, akkor erről a kérdésről le kell ülni tárgyalni. A tárgyalás része a párbeszéd, az egyeztetés, amit minél előbb el kell kezdenünk, hogy ismerjük meg a valós helyzetet. Véleményem szerint a kortárs erdélyi magyar színjátszásnak, irodalomnak, képzőművészetnek, zenének vagy éppen a filmművészetnek is szüksége van a külföldi bemutatkozásra és megmérettetésre. A könyvvásárok alkalmával be kell mutatnunk az erdélyi magyar irodalmi alkotásokat, mindezt más nemzetek nyelvén keresztül tolmácsolva. Az idei, götteborgi könyvvásáron Kányádi Sándor művét mutatta be az ICR. Szélesíteni kell a kört, meg kell találnunk azokat az erdélyi magyar kulturális értékeket, amelyek iránt fogékony a külföldi közönség, mert a legfontosabb cél: bemutatkozni, hogy befogadjanak, és a mi kultúránkat is magukénak érezzék.
– Fentebb említetted, hogy a Központi Nemzeti Könyvkiadó a te felügyeleted alá tartozik. Milyen jellegű könyvek kiadását támogatja az intézet?
– Eddig 406 kötet jelent meg, 190 kötet próza, 53 vers, 51 kultúra és civilizáció témakörben, ebből is látszik, hogy ez a fő profil. A művészet, irodalomkritika, visszaemlékezések, dramaturgia, esszék vagy történelem, de ez utóbbi elenyésző. Sok esetben egyazon szerző több nyelvre lefordított azonos művéről van szó, a célközönség pedig nem Románia, hanem külföld, tehát román nyelvre nem fordítunk. Erdélyi magyar fordítók is pályázhatnak fordítói ösztöndíjra, és ha esélyekről beszélünk, akkor itt az erdélyi magyar írók, költők jöhetnek szóba. A TPS – Translation and Publication Support Programme, amely 2006-tól él, valamint a 2005-től létező „20 de autori“ program keretében lehet pályázni. A román kultúrával kapcsolatos könyvek külföldi kiadása a PUBLISHING ROMANIA programon keresztül lehetséges a kulturális intézeten keresztül.
– Összeegyeztethető-e ez a feladat történészi munkáddal? Tudod-e hasznosítani az országos levéltár aligazgatójaként szerzett tapasztalatokat?
– Kisebbségtörténészként akarva akaratlanul szembetaláltam magam a kulturális sokszínűséggel, a kultúrák közötti versennyel. Sajnos, az a tapasztalatom, hogy a történelem nem értékként kezelte ezeket a kérdéseket. Éppen ezért tartom fontosnak mások minél jobb megismerését, amelyben a kultúra hidat képezhet. A Román Országos Levéltár akkor írt alá a Magyar Nemzeti Levéltárral egy közös munkatervre vonatkozó együttműködést, amikor a két ország diplomáciai kapcsolatai nem éppen a legmagasabb „hőfokon égtek”. És mi volt az együttműködés tárgya? Az, hogy egy jól meghatározott szempont szerint útmutatót készítsünk a két ország állami levéltáraiban található erdélyi vonatkozású iratokról. Ez előtt három évvel nem sokan hittek ebben az együttműködésben, és ma már arról számolhatunk be, hogy négy erdélyi megyei levéltár erdélyi vonatkozású iratainak ismertetője már el is készült, és valószínűleg a jövő év első felében jelenik meg nyomtatásban. Ha ehhez hasonló eredményeket sikerül felmutatni a Román Kulturális Intézetben is, akkor érdemes volt elvállalnom ezt a nehéz tisztséget.
PAPP ANNAMÁRIA
Szabadság (Kolozsvár)

Kiegészítés a Marosvásárhelyi Városi, majd Tartományi, mai Maros Megyei Könyvtár 100 éves történetéhez (2. rész)
Már 54. éve örömmel tölt el, hogy annak idején dr. Bernády György városépítő polgármester könyvtárnak is helyett adott a palota építésekor, és az akkori legmodernebb szinten építette, rendeztette be azt. A szervezéssel is törődve dr. Molnár Gábor személyében kiválasztotta a legmegfelelőbb, nagy műveltségű, könyvet szerető és ismerő embert a könyvtár beindítására. Mivel az évfordulós ünnepségen e két jeles férfiúnak csak a neve hangzott el, az utánuk következő könyvtárigazgatóknak és beosztottaknak azonban még a neve sem, a múlt héten kezdődött sorozattal szeretném pótolni a hiányt. A következőkben a kezdetektől 2010. december 31-ig elhunytak életrajzi adatait mutatjuk be a készülő Maros megyei életrajzi lexikon (MMÉL) adatai alapján.
Az igazgatók
Alsócsernátoni Molnár Gábor (1858. nov. 22–1940. dec. 18.)
Jogász, szolgabíró, történész volt, mielőtt a könyvtár élére került volna. A marosvásárhelyi Református Kollégiumban tanult, Kolozsváron volt egyetemen joggyakornok, majd átlépett a vármegye szolgálatába, ahol aljegyzőként, szolgabíróként működött. Később Maros-Torda megye főispánjának, báró Bánffy Zoltánnak lett a titkára, 1890–1908 között a marosi felsőjárás főszolgabírója, 1910-11-ben a Marosvásárhelyen felállított jegyzőtanfolyam első igazgatója. Kiváló várostörténész. A mv.-i Kultúrpalotában létesített Városi Könyvtár (a mai Maros Megyei Könyvtár) első kinevezett könyvtárosa, majd 1913. szept. 1-től 1935. ápr. 1-jei nyugdíjazásáig az igazgatója. Vezetésével 1913. november 15-én kezdte meg működését a könyvtár, de a világháború kitörése miatt az ünnepélyes felavatás elmaradt.
Molnár Gábor 1913-ban Budapesten könyvtártudományi szakképesítésben is részesült. Működése idején jelentős mennyiségű és értékű könyv- és folyóiratadománya gazdagította a könyvtár állományát. Kiadta Petri Nagy György marosvásárhelyi polgár naplója c. munkáját, amelynek kéziratát ilencfalvi Szász Péter, a kollégium preceptora előszóval ellátva, kivonatosan lemásolva hagyta az utókorra. Sokat közölt: helytörténeti, könyvtártudományi és könyvtártörténeti tanulmányokat, színészeti, irodalomtörténeti és közgazdasági cikkeket a Kolozsvár, Évkönyv a mv.- i Székely Társaság 100. összejövetele alkalmával, Vásárhelyi Napló, Maros- Vásárhely [A Kulturház könyvtára, 1912. aug. 15.; 1912. szept. 1.], Székely Lapok, Székely Napló, Ellenőr, Maros-Vásárhely szab. királyi város hivatalos közlönye, Ellenőr, Székely Ellenzék, Napló, Iskolai Ünnepeink, Tükör, Székelyföld című lapokban, s levelezője volt a budapesti Magyar Hírlapnak és a Pesti Hírlapnak is. Tagja volt a Kemény Zsigmond Társaságnak és több más társadalmi egyesületnek. Biás Istvánnal és Kelemen Lajossal egy marosvásárhelyi monográfia kiadását tervezték, de ez nem valósult meg.
Filimon Aurel Vasile (1891. márc. 4–1946. márc. 6)
Tanár, régész, archeológus, könyvtár- és múzeumigazgató. Felesége Ritz Erzsébet leánya F. Veronica. Besztercén és a dévai tanítóképzőben végezte iskoláit. 1910–13 között Felsővisón tanító, ahol etnográfiai gyűjtéssel, irodalmi szövegek és tárgyak gyűjtésével is foglalkozott. A szövegek egy részét Budapesten az Etnographia c. folyóiratban tette közzé. A budapesti egyetemen történelmi, filológiai és természettudományi előadásokat hallgatott, kapcsolatba került a folklórkutató Sebestyén Károllyal, az orientalista Vámbéry Árminnal, a történész Hamper Józseffel. Budapesti tartózkodása idején a Magyar Nemzeti Múzeum etnográfiai osztályának munkatársa (1913), s a M. Néprajzi Társaság, a Királyi M. Természettudományi Társulat, a Magyarhoni Földtani Társulat is tagjai közé választotta. Előadásokat hallgatott a berlini egyetemen is. Bukarestben Al. Tzigara-Samurcas professzor tanársegédje, majd a Román Néprajzi Múzeum titkára (1914–17). Mint az osztrák–magyar hadsereg katonaszökevényét letartóztatták, s a szebeni, majd a kolozsvári börtönben töltötte le büntetését. 1918- ban került Marosvásárhelyre, ahol 1921-ben alapítója és szervezője a történelmi, régészeti és néprajzi múzeumnak. A Kultúrpalotában működő Városi Könyvtár könyvtárosa 15 éven át (1921–36). Mint Molnár Gábor igazgató munkatársa, érintkezésbe lépett az MTA-val, a M. Kir. Külügyminisztériummal és szépszámú magyar nyelvű könyvállományt sikerült szereznie a Városi Könyvtár számára (1931), majd Bukarestben válogatott és hozott a könyvtárnak nagy mennyiségű magyar nyelvű hírlapot, folyóiratot és könyvet. Sikerült 4200 kötet hírlapot és folyóiratot beköttetnie, megmentve ezeket a szétszóródástól. 1936–1940 között a Városi Könyvtár igazgatója, s 1922- től a Maros-Torda vármegyei Román Történelmi és Régészeti Társaság elnöke. 1922-ben kezdeményezte a Történelmi, Archeológiai és Etnográfiai Társaság megalakítását. Kinevezték a társaság titkárának. 1924-ben a Kultúrpalotában archeológiai-történelmi, egyházművészeti és néprajzi állandó kiállítást rendezett be. Több ásatáson vett részt, Marosfelfaluban bronzleleteket talált (1924). Még kutatott Maroskeresztúron Ferenczi Sándor kolozsvári régésszel (1927–28), s Szováta, Déda, Mezőkapus, Mezőkecsed, Nyárádkarácson, Maroslekence, Erdőszentgyörgy, Mezőbánd területén. Munkája nyomán 1935- ben megalakult a román Régészeti és Néprajzi Múzeum Marosvásárhelyen. Déváról és Kv.-ról kapott kiállítási tárgyakat. Népművészeti kiállításokon vett részt Bukarestben (1933, 1936). 1940-ben oda is költözött. Részt vett a román népművészeti vándorkiállítás megszervezésében. A kiállítást Bécsben, Stuttgartban, Kölnben, Frankfurt am Mainban, Velencében mutatták be (1941–43). A bukaresti bombázás után, 1944-ben a Hunyad megyei Nagyrápoltba költözött. Tudományos megfigyeléseit, kutatásainak eredményeit az Anuarul Institutului de Istorie Nationala, Arta si tehnica grafica, Boabe de grâu, Credinta, Etnografie, Convorbiri literare, Daco-Romania, Dacia, Revista de preistorie si antichitati nationale, Glasul Muresului, Etnographia, Volk und Schrift közölte. Népköltési gyűjteménye jelentős. A Királyi M. Természettudományi Társulat valamint a Magyarhoni Földtani Társulat tagja volt. Mv.-en utca viseli a nevét.
(Folytatjuk)
Fülöp Mária
Népújság (Marosvásárhely)

Kísértet járja be Európát – az autonómia kísértete
Ha tetszik, ha nem, ha tudomást veszünk róla, ha nem, mégiscsak evidencia, hogy az autonómiatörekvések hangsúlyosan jelen vannak a XXI. századi Európában.
Ki hitte volna, hogy röviddel a Franco-diktatúra bukása után Spanyolország kénytelen lesz elismerni a katalán és baszk autonómiát, miután évtizedekig még a nyelvhasználatot is tiltotta. Vagy azt, hogy Britanniában egyszer majd reneszánszát élheti az ír, skót és velszi nyelv, sőt London abba is belemegy, hogy saját kormányaik, parlamentjeik irányítsák a korona tartományait.
Az idei esztendő vége arról szól majd, hogy független államként folytatja-e Katalónia és Skócia. De a magát nemzetállamként meghatározó, erősen központosított Franciaországban is letörölhetetlenül napirenden van Korzika problémája, a szigeten ismételten hallatják hangjukat az elszakadást szorgalmazó erők.
Olaszországban előbb az északi tartományok – Padania – próbálkoztak a kiválással, most pedig a Velencét, Veronát, Vicenzát, Trevisot magába foglaló Venetoban tartottak referendumot, ahol a véleményt nyilvánítók közel 90 százaléka az elszakadás mellett voksolt. A koszovói, valamint az azzal párhuzamba kívánkozó krími példa már a bonyolult – főleg a nagyhatalmi arrogancia által sorsdöntően befolyásolt – kelet-európai valóságból fakadó következmény.
Napjaink jellemzője a kettősség, a globális érdekekkel párhuzamosan, és azokkal ellentétben a lokális érdekek erőteljes jelentkezése, érvényesülése. Az sem mellékes, hogy az emberek identitástudata lassan nem országhoz, hanem egy szűkebb térséghez, régióhoz, kisrégióhoz, városhoz kötődik.
A sikeresnek mondható európai államok is a kisebbek: Luxemburg, Málta, de ide sorolhatók – igaz, más megfontolások alapján – Lichtenstein, Andorra és San Marino is. A jelenlegi folyamatokat előrevetítve az is elképzelhető, hogy nemsokára a városállamok ideje jön el.
Ilyen körülmények között, az európai összefüggésrendszert is figyelembe véve, bizony más megvilágításba helyeződnek az erdélyi, székelyföldi autonómiatörekvések. A napnál világosabb: a mindenkori hatalom gáncsoskodása ellenére szövetségeseket kell keresnünk, hídfőállásokat kiépítenünk Románián belül és kívül egyaránt.
A külföldi példákból okulva, az ottani tapasztalatokat felhasználva, történelmi sajátosságainkat figyelembe véve, azokra támaszkodva kell lépésről lépésre haladnunk a cél felé.
Szentgyörgyi László
Központ
Erdély.ma,

Kisebbségek
Ha Putyin néhányszor még bal lábbal kell fel és ráförmed Európára, az EU-t alkotó „nemzetállamok” egymás után adják meg az autonómiát nemzeti kisebbségeiknek? Cinikus és nyílván sarkított megjegyzés, valóságalapja viszont megkérdőjelezhetetlen.
Az ukrajnai válság nyomán ugyanis múlt héten az Európai Tanács olyan határozatot fogadott el, melyben a nemzeti kisebbségek kollektív jogait – beleértve a területi autonómiát – karolja fel. Nem kötelező érvényű dokumentum, csupán ajánlat. Mégis jelentős fordulat a kisebbségekhez tartozó személyek egyéni jogainak biztosítására alapuló eddigi gyakorlathoz képest. Bukarestben, Poszonyban és egyéb jelentős kisebbségekkel rendelkező merev „nemzetállamok” fővárosaiban komoly ingerültséget okozott. Ilyen jelentős fordulat több, mint 20 éve nem történt, amikor 1992-ben szintén az Európa Tanács elfogadta a Koppenhágai Nyilatkozatot, amely azóta kötelezővé vált minden tagországban, s előírja a kisebbségi nyelvhasználat jogát, ott, ahol az adott kisebbség aránya meghaladja a 20%-t.
A koppenhágai fordulatot az akkoriban dúló jugoszláv háború váltotta ki, két évtized helyben toporgása után a kollektív jogokat felkaroló minapi határozat szintén súlyos nemzetközi politikai válság, az ukrajnai puskaporos helyzet idézte elő. Amelynek megoldása egyre inkább a kollektív jogokra épülő föderalizáció az ország ukrán-, illetve orosz nyelvű részei között. Ha Putyin tovább feszíti a húrt, Európa kénytelen lesz szembenézni azzal a kérdéssel, amit két világégés óta úgy kerül, mint a forró kását.
Mert probléma bőven van az EU-ban is, a gazdag Katalónia például elszakadni szándékszik a malomkőnek tekintett Spanyolországtól. Hasonlóképpen a Velence fővárosú Veneto tartomány elszakadna Olaszországtól, szintén gazdasági megfontolásokból. Skóciában szeptemberben függetlenségi népszavazást tartanak London jóváhagyásával. Számos egyéb nemzeti kisebbség – köztük a magyar a legnépesebbek közé tartozik – kollektív jogokért küzd, immár évtizedek óta.
Mindezekre Európának megoldást kell találnia. Lejárt a struccpolitika ideje.
Chirmiciu András. Nyugati Jelen (Arad)

Vörös Hold
99 év telt el az örmény holokauszt óta
A huszadik század első olyan tragikus eseményére, amely egy teljes népcsoport kiirtására irányult – az örmény genocídiumra – emlékezett április 30-án délután a Bolyai téri unitárius egyházközség Dersi János-termének teljes telt házas közönsége. A szomorú esemény áprilisi, 99. évfordulója alkalmából a Marosvásárhelyi Örmény–magyar Kulturális Egyesület szervezett irodalmi-történelmi-zenei estet, amelynek keretében bemutatásra került az örmény holokausztot túlélő, Bardizágban (Törökország) született Bodurian János Vörös Hold című elbeszéléskötete is.
Az est a marosvásárhelyi Fagyöngy citeraegyüttes (vezető: Fazakas Ildikó, oktató: Bőr Hunyadi Gyula) játékával kezdődött, a formáció magyar népdalok előadásával érzékeltette Bodurian János kalandos életútját, majd az egyesület alelnöke, Nagy Attila üdvözölte a megjelenteket.
– Ma az örmény genocídiumra emlékezünk, de egy nép se higgye azt magáról, hogy nem vett részt népirtásban, és ez az örményekre is vonatkozik. A huszadik században összesen körülbelül 170 millió ember esett áldozatul a különböző genocídiumokban, 40 millióval több, mint ahányan elpusztultak az ismert történelem évezredei alatt bekövetkező, hasonló tragédiákban. A kötet a törökországi népirtásról szól, amelynek centenáriumára jövőben emlékezünk. Ezen genocídium három lépcsőben következett be: 1894 és 1896 között a törökök és az általuk felbérelt kurdok 200.000 örményt öltek meg. A holokauszt kifejezést először ekkor használták. Kemal Atatürk megöletett további 35 ezret, 1915–16-ban pedig a török hadsereg gyilkol meg további egymillió örmény embert. Sokan a Kaukázusba menekültek, Lenin 70.000 örményt gyilkoltatott meg közülük. A kurdok 1919 és 1923 között még 200.000-et mészároltak le a törökök buzdítására. Szörnyű tragédia volt, de próbáljunk meg emberhez méltóan, mellveregetés nélkül megemlékezni az áldozatokról.
A Vörös Hold című kötetet Ávéd Rózsa, az egyesület titkára mutatta be, de előtte az örmény holo-kauszthoz köthető, magyar fordításban megjelent kiadványokat is ismertette. Közéjük tartozik az osztrák Franz Werfel által 1938-ban írt A Musza Dagh negyven napja című regény, amelyet nagy érdeklődés övezett és amely először érkezett hozzánk magyar fordításban.
– Az irodalom évtizedekig hallgatott az örmény genocídiumról – mondta Ávéd Rózsa. – Lezajlott a második világháború, a kettészakadt világ szovjet tagköztársaságaiban pedig nem volt divat ilyesmiről szót ejteni. De az örmény tudósok mindent megtettek azért, hogy eredeti dokumentumokhoz, fényképekhez juthassanak, és 2005-ben Jerevánban napvilágot látott Az örmény genocídium című kötet, amelyet 2007-ben fordítottak magyar nyelvre. Ezt követte Antonia Arslan Pacsirtavár című könyve, amelynek marosvásárhelyi kötődései is vannak: Király Kinga Júlia fordította magyar nyelvre, a Mentor Kiadó jelentette meg, és a marosvásárhelyi Kali Kinga armenológus mutatta be. Baruir Nercessian A halál völgyében jártam című, angol nyelvű kötetéről nemrég szereztünk tudomást. Ő túlélte az örmény holokausztot, és idős korában papjának mesélte el élményeit. Erről szól a könyv, amelynek angol eredetijét Nagy Attila ismertette, de hamarosan elkészül a magyar változat is, a szintén marosvásárhelyi Kaáli Nagy Botond fordításában.
Mindezek közül először – 1931-ben – a most bemutatandó Vörös Hold látott napvilágot, és akkora érdeklődés övezte, hogy 1932-ben újra kiadták. Szerzője, Bodurian János (eredeti nevén Magardici Bodurian) 1889-ben született Konstantinápoly közelében, Bardizágban, egy olyan, örmények lakta településen, amely ma már nem létezik. Jómódú kereskedőcsalád gyermeke volt, akit iskolai tanulmányai után öccsével együtt Velencébe küldtek a szülei, hogy az ottani Szent Lázár-szigeten folytasson teológiai tanulmányokat. A holokauszt során édesapját és fél családját meggyilkolták, ő egy olajbogyókat tartalmazó hordóba bújva hajózott át a tengeren, és került Konstancára. 1928-ban kérelmezte felvételét az erdélyi egyházmegyébe. 1929 tavaszát már Szépvízen töltötte, ahol további harminc éven át szolgálta örmény katolikus szertartású papként a helyi közösséget. Öccse Szászrégenben telepedett le édesanyjukkal együtt, aki 1942-ben, 92 éves korában halt meg. A kötet az ő visszaemlékezései alapján és a szerző gyermekkori játszótársai alakjainak felidézésével íródott. Bodurian János nem beszélte jól a magyar nyelvet, örmény szertartás szerint misézett, de ez a híveit nem zavarta, nagyon ragaszkodtak hozzá. Kedves, közvetlen, igen tehetséges ember volt. Bukaresti tartózkodása alatt kézinyomdát vásárolt, amit a későbbiekben Szépvízen működtetett. Három könyvet adott ki, ezek közül az egyik a Vörös Hold című elbeszéléskötet volt. Nagyon szerény kiadvány, de az első, amit egy örmény anyanyelvű szerző magyar nyelven írt és adott ki Erdélyben az 1915-ös deportálásokról. Az eltüntetett örmény múlt emlékére idézi meg gyerekkori játszótársai alakját, és ő az első, aki megemlíti a török családok által befogadott és törökként felnevelt örmény gyerekeket is. Utódaik közül sokan csak az elmúlt években szembesültek azzal, hogy dédszüleik, nagyszüleik örmények voltak. Bodurian örmény enciklopédiát állított össze és nyomtatott ki, a tizenkét kötetesre tervezett sorozatból kettő látott napvilágot. De e kettő alapján kapott 1959 őszén meghívást Mikojan pátriárkától, az örmény főpaptól Ecsmiadzinba, hogy ott folytassa a munkát. Nagy örömmel készült az útra, és visszatért Örményországba, de megbetegedett, és még abban az évben elhunyt. Könyvekkel teli csomagjának Bukarestben nyoma veszett.
Bodurian Jánosnak él egy azonos nevű unokaöccse Székelyudvarhelyen, a Palló Imre Művészeti Szakközépiskola igazgatója. Ő ajánlja a kötetet az olvasók figyelmébe, ahogyan tesszük ezt mi is a genocídium 99. évfordulója alkalmából.
Knb. Népújság (Marosvásárhely)

Hol van „Csiglamező”? (I.)
Amikor Rugonfalvi Kiss István A székelyek származása és letelepedése c. könyvét olvastam, egy olyan részbe botlottam, amelyen jóindulatúan átugrottam, mondván, minek rontani szegény szerző hitelét egy elrugaszkodott kijelentése felhánytorgatásával. Ugyanis azt mondja, megtalálta Csigle mezejét egy 18. századi térképen, a Szeret torkolatánál: „Egyik térképen (Transsylvaniae, Moldaviae, Walachiae, Bulgariae nova et accurata delineatio... Opera et sumptibus Mathaei Seutteri Aug. Vin.) meglepetéssel ötlött szemembe a Szereth jobb partján a Chygly név. Lehet-e azonosítani krónikáink Chygle-jével? Ha nyelvész lennék, nyugodt lélekkel azonnal igennel feleltem volna, a história azonban nem egyszerű dolog!”
Ezután Rugonfalvi Kiss hosszan sorolja a Kárpátokon túli magyar nyomokat, kifejtvén, hogy „azok az írók, akik a Kárpátoktól keleten élő székely őstelepeket figyelembe nem veszik, és kizárólag okleveles alapon abból a feltételből indulnak ki, hogy a Székelyföld nyugatról keleti irányba történt telepítés útján alakult ki, a székely nemzet életének egyetlen megnyilvánulására sem tudnak kielégítő feleletet adni”. Míg a székelység Székelyföldre keletről nyugatra való betelepülése tárgyalható és tárgyalandó felvetés, addig sajnálattal állapítottam meg, hogy ugyan a térképen tényleg szerepel egy Chiglij nevű hely, de az bizony nem egyéb, mint két korábbi térkép rossz összevágásából származóan a közismert Kilia (románul Chilia) város félrelokalizálása – ám ég és föld a Csigla és a Kilia közti kiejtésbeli különbség.
Az egészről meg is feledkeztem addig, amíg az úgynevezett „ch-problémába” nem botlottam, abba, hogyan is kell kiolvasni a középkori szövegekben azokat a magyar szavakat, amelyekben a ch betűpáros szerepel: cs-nek vagy k-nak. És akkor feltettem magamnak a kérdést: vajon lehetséges, hogy Rugonfalvi Kiss – ugyan hibás alapokról kiindulva, de – megtalálta volna a megoldást?
A krónikák Csigle-mezeje
Nézzük, hogyan is írják le a középkori krónikák „Csigle” mezejéről. „Kézainál »In campo Chigle«, a Kálti Márk-féle Képes Krónikában »in campo Chiglamezey«, a Béldi Kódexben »Chyklamezew«, a Teleki Kódexben »Chiglamezei«, a Pozsonyi Krónikában »campus Siglamezei«, a Budai és Dubniki Krónikában »campus Chigladmezei«, Thuróczinál »campus Czyglamezew«”.
„Csiglamezőt” próbálták már lassan a magyar nyelvterület összes részén azonosítani, Ceglédtől Csíkig, az erdélyi Mezőségtől a Palócföldig stb., ám egyetlen esetben sem találtam olyan érvet, amely túlmutatna a többé vagy kevésbé tetszetős ötletek szintjén, s amely végső soron nem pusztán a kiejtésbeli hasonlóságra menne vissza.
Chigle vagy Chigla?
A krónikákban látható Chigle/Chigla váltakozásra Thúry József ad szakszerű magyarázatot: „E helynévnek megfejtésével már többen tettek kísérletet, de eredménytelenül. Mindenekelőtt azzal kell tisztába jönnünk, hogy a névnek igazi alakja Chigla, nem pedig Chigle (Csigle). Mert a Chigle a »campus Chigle« kifejezésben latinos genitivus, éppen úgy, mint a szintén Kézainál található következő kifejezésekben: filius Ethele, banerium regis Ethele (a hun fejedelem neve ugyanis nála: Ethela); ad tempora ducis Geiche (nominativusban: dux Geicha); exercitus Chabe (nominat.: Chaba); flumen Tize (nom. Tiza, acc. Tizam) stb. Egyszóval a Chigle alak a »campus Chigle«-kifejezésben un. genitivus explicativus, mint a »flumen Tize«-ben, úgy hogy a »campus Chigle« ezt jelenti: Chigla mezeje, vagyis a Csigla nevű mező.”
Románul értő olvasóim azonnal megértik, miről is szól a fenti rész: a románban egyformán helyes, ha azt mondjuk, Câmpul Chilia vagy Câmpul Chiliei.
Csigla vagy Kilya?
A jelenlegi abszolút általános vélemény szerint a Chigla olvasata Csigla, ez pedig arra megy vissza, hogy 1918-ban Gombocz Zoltán és Melich János a Magyar etymológiai szótár VII. füzetében, a Csigla szócikkben megállapítja azt, hogy az cs-vel olvasandó. Ugyanakkor nagyon helyesen jegyzi megy Korompay Klára, hogy bizony középkori szövegek esetében az olvasat megállapítása nem is olyan egyszerű: „A legnagyobb tévedés volna ómagyar adatok kapcsán egy-egy betű hangértékét abszolutizálni. Röviden összegezve: az olvasat nem adódik magától – azt csak gondos elemzőmunkával lehet kialakítani.”
Kézai italicizmusai
Próbáljunk utánajárni annak, hogy Kézai Simon (akihez a Chigla első felbukkanása köthető) vajon milyen hangalakot „akarhatott visszaadni”. Arra nézve, hogy milyen forrásokból dolgozott, Kézai ezt írja: „Mivel szenvedélyes vágya szívednek, hogy megismerd a magyarok viselt dolgait, én pedig ezeknek igaz ismeretére jutottam, gondom volt rá, hogy e nép történetét, ami Itáliában, Franciaországban, Németországban a különböző iratokban szétszórtan és összefüggéstelenül található, egy kötetbe szerkesszem.”
Annyit mindenképp megállapíthatunk, hogy Kézai egy jól képzett szerző volt, aki bizonyára kora legjobb oktatásában részesült, méghozzá Nyugaton, és biztosan első kézből ismerte az Olasz-, Német- és Franciaországban található forrásokat. Mi több, művében több italicizmus is található (a latinhoz képest), mint ahogy Nicolae Iorga és Gheorghe Popa-Lisseanu megállapítja, lásd transpassare, crapulati, lucta, fatiga, missitalius, scartabellis maneries, cambi, bravium, ami azt mutatja, hogy legalábbis Olaszföldön élt hosszabb ideig.
A che, chi középkori olvasata
Az olaszban (és az Olaszországban használatos középkori latinban) – és ez ugyanígy van a mai románban is – a cs, illetve a k hang jelölése így néz ki:
1.) a ce, ci cse, csi hangértékkel bír. Kézai szövegében: principalo, scithica, tradiciones, simpliciter, dicitus, circuitu stb, facere, descendit, dicetur, ducem, cessarunt, cepissent stb.
2.) a c betű az összes többi magánhangzó előtt k hangértékkel bír. Kézainál: vocantur, scithica, cantu, capita stb., consilio, confluerent, ruthenico stb., cumanorum, cum, pascua, ducum stb.
3.) a che, chi khe, khi hangértékű. Kézainál: machinarum, brachio, michi, marchiam, archipresul, nichilo, Archelaus rex stb.
Az olasz gl a magyar ly-t jelöli
Nézzük, mi is a hangértéke a gl betűkapcsolatnak a középkori olaszban. Nos, meglepetésemre az a Melich János ír erről a kérdésről, aki a Campo Chigla esetében megállapította, hogy az Csiglának olvasandó. A gl Kézai korában a magyar ly-nak megfelelő hangot jelöli: Melich szerint „a régi észak-olasz, s így a velenczei, milánói, genovai olasz emlékek a 13–15. században a vulg. lat. ly (irod. lat. le, li) helyén j-t, esetleg lg, gl-et mutatnak föl (v. ö. lat. cl, gl > északi ol. j)”, majd példákat is felhoz, a magyar pálya például a latin palea, olasz paglia-val van kapcsolatban.
Megjegyzem, Melichnek ennek ellenére nem jutott eszébe, Kézai akár olaszosan is írhatta a Chiglát, így azt olaszosan/középkori latinul is kell olvasni. Ha a gl a magyar ly hangot takarja, és nem a gl hangkapcsolatot, azaz olaszos jegy, akkor kötelező, hogy a chi betűkapcsolatot is olaszosan olvassuk. Olaszos olvasat esetén tehát a végeredmény: Kilya.
Vonjuk hát le a következtetést: ha a Campo Chigla valamilyen, Kézai által Olaszországban megismert irat helyesírását követi, vagy a szerző egy olasz térképet használ, vagy egy nem túlságosan ismert, a kancelláriában nem igazán használatos nevet adott vissza olaszosan, akkor Kézai belső logikáját követve azt olaszosan kell kiolvasnunk. Mentse Melich kategorikus Csigla-olvasatát az, hogy már csak kronológiai okokból sem ismerhette a két román tudós, Iorga és Popa-Lisseanu megállapításait arról, hogy Kézainál jócskán találni italicizmusokat, emiatt feledkezhetett meg a kötelező kételyről a középkori szövegek kiolvasása során.
Mellékszál: Chaba
Mielőtt viszont rátérnénk a Kilya olvasat tárgyalására, oldjuk meg azt is, Kézai milyen hangalakot ír le a Chaba formával. A ca betűkapcsolat ka hangalakot hordoz a latinban Kézainál, a cha eszerint egyebet – a magyar nyelv hangjai rögzítésének történetéből tudjuk, hogy általában cs-t, Kézai belső logikájában akár c-t is. Kézai ezt a cha, cho, chu betűkapcsolatokkal oldja meg: így a Caducha, Kaducha alakja Kaducsát vagy Kaducát, a Chaba Csabát vagy Cabát takar.
A kulcs: Vignola térképe
Nos, úgy tűnik, a Kilyaként való olvasat mellett jóval több érvet tudunk felhozni, mint azok, akik kétszáz éve keresik a különféle Csiglákot, Csigléket, Ciglákot, Sziklamezőket. Rugonfalvi Kiss a 1720–30 között készített Seutter-térképen találja meg Chiglát, ám ugyanez szerepel Joachim Ottens 1726-os térképén is. Ezeken a Duna alsó folyásánál, a bal parton találjuk Kilia Novát és Chiglijt, a jobb parton Kilia Staryt és Kiliert, külön településeknek véve (mindkét térkép ilyen szempontból hibás, több alaptérkép gondatlan összedolgozása miatt a különböző formában leírt helynevekhez külön településeket is kitalálnak, így például nem kevesebb mint négy Brăila szerepel rajtuk).
Szerencsére azt is meg lehet állapítani, hogy Seutter és Ottens honnan veszi értesüléseinek egy részét: Giacomo Cantelli da Vignola 1686-ban készít egy térképet, ezen kétfajta helyesírással is fel vannak tüntetve a helynevek: olaszosan, valamint hagyományos módon, például Chigli és Kilia noua (a kettő ugyanaz). Ebből kiderül, hogy a Chigli alak Kilia városát takarja.
Ám nemcsak ezen térképből, hanem más szövegekből is tudjuk, hogy olaszosan Chigli-nek írták Kiliát. 1548-ban Velencében megjelenik egy könyv, ebben Marco Guazzo mester elmondja Kilia és Moncastro (Dnyeszterfehérvár) váraknak a törökök általi bevételét, Kiliát Chigli alakban írja.
A folytatásban arról, hogy bizony már a 6. századtól kezdve minden adat ide helyezi a hunok egy részét, méghozzá azokat, akikből a magyar krónikák szerint a székelyek lesznek.
Sántha Attila, Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Jubilál az építészeti oktatás Csíkszeredában
Tizenöt éve indítottak építészeti szakot a csíkszeredai Nagy István Művészeti Szakközépiskolában. Hogy mennyire volt ez eredményes, ezt most mindenki maga mérheti le, mivel Korodi Szabolcs és Máthé Klára Krisztina építész szaktanárok, tervezők a diákjaik tevékenységét tükröző kiállítást állítottak össze. A tárlatot kedden délután nyitották meg a Majláth Gusztáv Károly téren.
Nem minden évben volt építészeti szakosztály a művészetiben, de mivel 15 éve indították az első évfolyamot, ez egy megfelelő lehetőség, hogy egy kicsit visszatekintsenek  – fejtette ki honlapunknak Máthé Klára Krisztina tanár. „Jelentős eredményeket értünk el. Összesen 196 diákunk végzett, és közülük 76 maradt ebben a szakmában. Sokan közülük épületterveikkel pályázatokat nyertek. A legjobb alkotásokból válogattuk a jelenlegi tárlat anyagát” – tájékoztatott a tanárnő.
Nemcsak a középiskolában készült munkákról szól a tárlat
A tárlatot részletesebben Korodi Szabolcs ismertette. Úgy vélte, hogy az összeállítás elsősorban az iskolai tevékenységet tükrözi. „Azokat a terveket, rajzokat, maketteket reprodukáltuk a pannókon, amelyeket a tanórákon készítettek a diákok, természetesen szerepelnek a szakérettségire készített legjobb anyagok. Láthatók a szaktáborokban készített alkotások is, ugyanis minden vakációban ötnapos nyári gyakorlatra vittük a tanulókat, ahol kaptak egy bizonyos témát, eszerint kellett tervezni és kivitelezni egy építményt” – mondta Korodi.
Hozzátette, hogy az építészeti szaklapokban az iskolában folyó oktatásról és tevékenységekről  megjelent cikkeket és a versenykiállításokon szereplő alkotásokat is bemutatják. Továbbá fotók segítségével beszámolnak a tanulmányi útjaikról is. „Sok helyen jártunk Erdélyben, ahol román kori, gótikus és barokk épületeket tanulmányoztunk, ezenkívül megismertettük a diákokat hagyományos vidéki építészettel, voltunk Torockón vagy a szebeni falumúzeumban. Nem kötelező jelleggel, hanem lehetőségként ismertettük meg velük az elődeink által alkalmazott építészeti megoldásokat, persze ugyanennyire fontosnak tartottuk, hogy a kortárs építészeti megvalósításokat is megértsék.”
Korodi kitért arra is, hogy néhány diák pályáját követi a tárlat, bemutatván egyetemista korukban készített különböző pályázatokon nyert munkáikat. A tanár szerint ezek az épülettervek igazolják, hogy sikerült a tanulókat jól felkészíteni, hogy a későbbiekben megtalálták egyéni hangjukat, stílusukat.
Velencébe is eljutottak
Máthé Klára Krisztina azt tartja a legnagyobb sikernek, hogy két egykori diákja részt vesz az idei Velencei Építészeti Biennálén. Ők tervezték és rendezték be három nagyváradi társukkal közösen a magyar pavilon kaputerét. „Velencében ezen kívül, kiállíthattuk az iskolánk által szervezett szaktáborok anyagát is, így előkelő helyen szerepelhettünk. Ez azért is fontos számunkra, mert mi voltunk a magyar pavilonban jelen lévő egyetlen középiskola, a többi munkát, amelyek ezen a rangos biennálén szerepeltek, egyetemisták vagy tervezőirodák alkották” – összegzett a tanárnő.
Szőcs Lóránt
Székelyhon.ro

Átadták a Pro Cultura díjakat
„A közönség nem akart leengedni a színpadról!”
A megyeháza Európa termében december elején XIII. alkalommal adták át a művészetek területén kiemelkedő teljesítményt nyújtott bánsági személyiségeknek a Pro Cultura Timisiensis díjakat. Az életműdíjnak is felfogható senior Pro Cultura díjat idén nyolc kulturális személyiség érdemelte ki, köztük Airizer Csaba operaénekes, aki több mint 20 évig volt a temesvári Román Opera magánénekese. A Pro Cultura díj fiatal művészeknek járó változatát a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház két művésze is megkapta az idén: Molnos András Csaba színművész és Albert Alpár, a társulat díszlettervezője.
Airizer Csaba temesvári, majd budapesti operaénekes Kolozsváron született, Zenei tanulmányait 1972-ben fejezte be Bukarestben a Ciprian Porumbescu Zeneakadémián. Ezt követően 20 évig a Temesvári Román Opera magánénekeseként működött. 1991-től a Magyar Állami Operaház tagja, 109 opera, vokál-szimfonikus- és operettszerepet énekelt. Operaházi tagsága alatt nagy sikerrel mutatkozott be a Mózes, A kékszakállú herceg vára c. operák címszerepében, valamint a Ramphis (Aida), Fasolt (A Rajna kincse), Mefisztó (Faust), Alvise Badoero (La Gioconda) szerepekben. Meghívott művészként énekelt Firenzében, Velencében, Párizsban, Montpellier-ben, Lille-ben, Amszterdamban, Bréguez-ben, Barcelonában, Kölnben, Buenos Airesben, Sao Paolóban, Rio de Janeiróban, Tokióban, Vancouverben, Moszkvában, Novoszibirszkben, Belgrádban, Újvidéken, Jeruzsálemben stb. „A közönség a legjobban a Mefisztó alakításomat fogadta – nyilatkozta a díjátadás alkalmából lapunknak Airizer Csaba –, volt olyan előadás, hogy ötször kellett elénekelnem Mefisztó rondóját, nem akartak leengedni a színpadról!”
Albert Alpárt, a temesvári magyar társulat díszlettervezőjét Dobre Kóthay Judit elismert látványtervező, Molnos András Csaba színművészt pedig Szekernyés Irén újságíró méltatta Dobre Júlia, valamint Liliana Cîra Niculescu tolmácsolásában.
„Albert Alpár a legnagyobbak közé tartozik. Vérbeli profi. Tudja, mit jelent díszlet-jelmez tervezőnek, de mindenekelőtt tudja, mit jelent színházi embernek lenni. Képzőművészként a maga eszközeit és művészi adottságait kihasználva áldoz Thália oltárán, alkotásaival teremtve értelmet a néma és mély színházi térben. Vele született szenvedélye a formák, anyagok és a színpad iránt tette őt szakmája egyik legkiemelkedőbb alkotójává.” (Dobre Kóthay Judit)
„Molnos András Csaba színművésznek a lelke, a szenvedélye a szakmája. Állandóan kereső és fáradhatatlan megfigyelője az életnek. Nincs és nem is volt soha művészi vagy szellemi vezetője. A polgári élet, a pillanat, az emberi létalap gondolatainak, a lényegek és eszenciák megértésére törekszik, azzal az ősi kíváncsisággal felvértezve, mely a legnagyobbak sajátja. A kérdésekre és felmerülő problémákra maga próbál válaszokat és megoldásokat találni. Tudja, hogy nincs abszolút igazság, és minden válasz csak ideiglenes, míg ez a szenvedély, az állandó keresés az, ami egyedül és kizárólag örök”. (Szekernyés Irén).
A Pro Cultura Timisiensis díjak kitüntetettjei emlékplakettet, oklevelet és 700 lej (senior díj), illetve 500 lej (ifjúsági díj) pénzjutalmat kaptak a megyei önkormányzattól.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Végtelen farsang… Székely Szabó Zoltánnal
December 9-én a marosvásárhelyi Spectrum Színházban került sor Székely Szabó Zoltán színművész- író könyvbemutatójára. A sikeres esten a szerző dedikálta Végtelen farsang és egyéb politikai szatírák című új könyvét, valamint a korábban megjelent köteteit. Anekdotázva beszélt pályájáról, írásaiból adott elő néhányat. Egykori egyetemi tanára, Kovács Levente rendező közvetlen, humoros laudációt mondott róla. Közreműködött két színészkollégája, Kárp György és Szélyes Ferenc. Bölöni Domokos összeállítását szólaltatták meg, Székely Szabó Zoltánról írt szövegeket olvastak föl. Az est hangulatát emelve, fellépett a Cantuale énekegyüttes. Az alábbiakban részleteket közlünk a szerzőt méltató összeállításból.
Az élet – körben, mindenütt
(Tutuka hazatért)
Konok székely kivagyokságom keményen ráfizetéses, lyukas zsebű luxus, de legalább e tekintetben mindig frissen mosott a lelkiismeretem.
Voltam első- és utolsószülött a Mezőségen, anyuci tajdagra tutujgatott Tutukája, majd bávatag, balek büszkesége a Nyárád mentén, méla kamasz a 2. számú középiskolában (Bolyai líceum) Marosvásárhelyen, notórius egyetemista (kilenc évig) Marosvásárhelyen és Kolozsváron, tanár (másfél hónapig) Kézdikőváron, kultúr-szakirányító (két hétig) Kézdivásárhelyen, színész (tíz éven át) és firkász (hat évet) Sepsiszentgyörgyön; kényszer-szalmaözvegy, Krisztus- és angyalmázoló, díszletmunkás, házmester, színpadmester szexipari kombinátban, könyvkötő, szállodai portás, üzleti raktáros, kő- és szőlőműves (az utóbbi Tatán), szervező, szerkesztő, újság- és könyvírogató, szerető férj és szerető, apátlan-anyátlan- testvértelen-gyer-mektelen feleségtemető Bécsben.
Én nem beilleszkedni akartam a más hazájába – nem vagyok "hegyen túli" –, hanem kiilleszkedni kényszerültem a sajátomból. Tulajdonképpen nem is szándékoztam kinn maradni, de ’86-ot írtunk, s a béna agyam mellé állt a lábam, megmeredt visszakullogni abba a skizofrén börtönbe, amelyből szabadulási kegyet mímeltek nekem, csak húzzam el a pörös pofámat.
Vagyok színházzal áldott és vert, betűvel ölelt és sújtott, hontalan kesergő, helyét nem lelő taxisofőr – ugyancsak Bécsben.
Az egészben az a trükk, hogy nem értek semmihez. Mai napig megesik, hogy a taxióra helyett a rádiót kapcsolom be, mert az eszem minduntalan máshol mászkál: hol otthon, hol két jelző között. (Népújság, Múzsa, 2009. augusztus 29.)
"Inkább vagyok Bécsben taxis az első sorban, mint könyörületstatiszta valamelyik magyarhoni vidéki színházban a nyolcadik sorban. Nekem éppenséggel jól jön a taxizás, mert rengeteget olvashatok, írhatok, szervezhetek munkaidőben, és még a könyveim kiadására is futja a borravalóból" – nyilatkozta Szucher Ervinnek adott interjújában (Krónika, 2013. január 25.)
– Nem elírás, ezzel a mondattal kezdődik a Tutuka: – Én már megittam a kenyerem javát – kezdi recenzióját Gergely Tamás a "taxínész" Székely Szabó Zoltán: Tutuka avagy az utolsó Szabó című, 2009-ben, Bécsben, magánkiadásban megjelent könyvéről (Megitta már a kenyere javát). – És ez a haldoklót is megkacagtató humor megy az utolsó mondatig, mindössze a fajtája változik. Mint ahogyan a lappoknak száz szavuk van a hóra, mert százféle állapota van magának a hónak, a diktatúra szülte kínkeserves helyzeteknek nincs se szeri, se száma. A szójátékot sem veti meg, a kabaré sem áll távol szerzőnktől, a magánélet simogató anekdotái egyre gyakrabban adják át a helyüket az iróniának, a szatirikus hangnak. Ahogy Ceausescu személyes hatalma erősödik, indul be gyomoridegünk. Heherészünk, miközben halántékunkon kidagad az ér. Még csak a lemondás kínos mosolya az ilyen mondat: "Amikor Velence helyett ismételten Lisznyót választottuk üdülőhelyül". Azon is csak nevetünk kínunkban, hogy: "A korabeli divat szerint a román szekusok magyar nőt viseltek".
Viszont már a szívbe markol a kérdés: "Hogy miért éppen Viskyvel üzentek nekünk félelmet?" Visky Árpádról van szó, arról a színészről, akiről már sosem tudjuk meg, hogy öngyilkos lett vagy felakasztották: "A tetemrehívás a mai napig elmaradt, marad tehát a kérdés: fel is akasztották, vagy csak le?"
Hát szabad mindennel viccelni? Úgy tűnik, igen, ha ízléssel csinálják, s ha önmagát is célpontul választja az emlékező. Márpedig "nyílt színen" vesézi Tutukát, vagyis önmagát, a hozzá legközelebb állók megrökönyödésére. Hitvallását így fogalmazza meg a könyvben: "Komoly ember vagyok, heccben nem ismerek tréfát".
(Megitta már a kenyere javát – Székely Szabó Zoltán kötetéről)
Legújabb könyve a szerző szatirikus vénáját mutatja, mint azt a címe is tükrözi: Végtelen farsang… és egyéb politikai szatírák (1989–2014 között).
A beszédes kötetcím után még beszédesebb címek alatt sorjáznak az 1989-től napjainkig terjedő időszak terméséből válogatott, többnyire rövid, csattanósra hegyezett írások, ilyenek például: Kergekóros évszázadom, avagy Nincs Erdély elveszve – csak nem a mienk; Mi mindig tapsoltunk; A bukaresti utólogika, avagy a dák szupermodell; Vátra arc! Betelt a cujkáspohár; Európa-házunk: Nagy-Románia; Ki a király Kolozsváron?; Neoszocreál; Házasság roman módra; Vátrapillantó tükör; Vízum a családfára; Bekerített paradicsom; Oltyán imázs. Kedvence, éppen közvetlensége miatt, a párbeszédes vagy megszólításos (levél)forma, a szövegek igen jelentős részét jelenet formájában írta meg, ami természetes is, hiszen előadó, színész az alkotójuk. Ilyen a címadó írás is, amelyben találhatók egyebek mellett az alábbi hasznos tanácsok külföldre utazóknak: 1. Bármerre jár a kontinensen, legyen rá büszke, hogy az új pénznem felerészt a mi nevünket viseli: EU, azaz Európa+RO, azaz Románia = EURÓ. 2. kivinni nincs mit, behozni Svájcot kellene.
A diktatúra és az átkos korszak korlátlan ura iránti ellenszenv nem ritkán leplezetlen gyűlöletbe és szókimondó gúnyolódásba csap át, ehhez azonban a hazai állapotok pontos ismeretére volt szüksége, s egyből kiderül, hogy a bécsi taxis voltaképpen mindvégig itt élt, Erdélyben, Romániában –, vigyázó szemét egy percig sem vette le szülőföldjéről, hazájáról. Látás- és gondolkodásmódja csaknem hajszálra egyezik a mindvégig idehaza, Marosvásárhelyen élő, a diktatúra bukása után is élesen támadott, állásából felfüggesztett, pereskedni kénytelen képzőművész-tanár, grafikus, a karikaturistaként Démol néven közismert, sajnálatosan rövid életű alkotó Molnár Dénesével (Vadasd, 1947. július 22 – Marosvásárhely, 2000. február 19.). A ’89 után ismét leplezetlenül feltörő nacionál-sovinizmus őt is kikezdte, megpróbálták ellehetetleníteni. Ugyanis nyíltsága, szókimondása, őszintesége bántóan szúrt szemet; elkergetik katedrájáról, emberségében mélyen megalázzák.
Az újabb diktátorok ellen születtek 1989 utáni karikatúrái Démolnak, és Székely Szabó Zoltán szerencsés ráérzéssel kér kölcsön egyet a kötetborítóra és több másikat a könyvbe, szatirikus szövegeinek nyomatékosítása végett.
És hogy mennyire időszerűek ezek a szövegek ma is, arra nézvést hadd álljon itt egy rövid idézet:
"– Másutt is folyik a reprivatizáció, de merőben más logika szerint…
– Minket nem érdekel mások logikája. Mi a sajátosság elvét valljuk. Mindenki abban gondolkodik, amije van.
A magyaroknak Mátrájuk,
A szlovákoknak Tátrájuk,
A románoknak Vátrájuk."
Ha itthon ír vala ilyesmiket, Székely Szabóért sem állhatott volna senki jót.
Vallomásos ember, bukolikus természet, kissé melankolikus. Öt városnak is udvaroltam, mégis Bécset vonatjegyeztem el, sóhajtja rezignáltan.
A román nagynemzeti színjáték megértésében a boldog emlékezetű Bajor Andor segített neki, mondja a kötet fülszövegében: "…a komédiázás akkor igazi – idézi a nagy elődöt –, ha van a mélyén tragikum."
És ennyit tehet hozzá: – Huszonöt éve írom róla a "színibírálataimat". Szatírába mártott golyóstollal. Szatírok.
Székely-Szabó Zoltán néven.
Fájdalmas-vidáman ajánlom e nevet,
Hisz az ember olykor kínjában is nevet.
Hát itthon vagy, Tutuka. Itt van még majdnem mindenki, aki ismer és becsül téged.
Itt, Erdélyben. Körben – baráti körben is: majdnem mindenütt!
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Felfedni a természet szépségét – Ötven éve hunyt el Szopos Sándor festőművész
„Méltóképpen ápolja az utókor nagyapám emlékét, akinek műveiből több gyűjteményes kiállítást is szerveztek” – mondta el a Krónikának Borbély Gyöngyi, az 50 éve Kolozsváron elhunyt, csíkszeredai születésű Szopos Sándor grafikus, festőművész unokája.
Mint kifejtette, szeretette volna, ha az alkotó különböző múzeumokban – Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Csíkszeredában, Budapesten – található munkáiból gyűjteményes kiállítást is létre lehetett volna hozni az évforduló alkalmából, viszont az alkotások öszszegyűjtése és szállítása sokba kerülne, így sajnos nem valósulhat meg a terv.
Borbély Gyöngyi azt is elmondta, hogy Szopos Sándor emlékére – aki többek közt a kolozsvári Farkas utca 4. szám alatt is alkotott – az épület falán emléktáblát tervez állítani a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság.
„Nagyapám sírját a Házsongárdi temetőben műemlékké nyilvánították a Gergely Erzsébet vezette Házsongárd Alapítványnak köszönhetően. Amikor Szopos Sándor meghalt, díszsírhelyet utalt ki az állam neki és feleségének, a kegyhely viszont már műemlék is, és ennek nagyon örülünk” – tette hozzá a festő unokája.
A realista-idealista művész
„Realista-idealista művész, akárcsak Munkácsy vagy Ferenczy Károly. Nem törődött a jelenkor divatos művészeti megnyilvánulásaival, nem hódolt semmilyen befolyásnak, csak azt festette, amit érzett, látott vagy szívvel felfogott. Művészi hitvallása: felfedni a természet jelenségeinek szépségét az ember előtt. Őszintén és átérezve ábrázolta az embert” – írta a festőről Piskolti Gábor az 1969-ben Marosvásárhelyen szervezett gyűjteményes emlékkiállítás katalógusában.
A székely nemesi származású Szopos Sándor 1881. szeptember 8-án született Csíkszeredában. Középiskolai tanulmányait a Csíksomlyói Római Katolikus Főgimnáziumban végezte 1900-ban, a budapesti Képzőművészeti Főiskolán 1904-ben rajztanári oklevelet szerzett, ahol Székely Bertalan, Hegedűs László, Zemplényi Tivadar, Révész Imre voltak a mesterei.
1905-től Ditróban, Gyergyószentmiklóson tanított. Első önálló kiállítását 1911-ben szervezték Gyergyószentmiklóson. Ebben az időben ismerkedett meg a Békási-szorosban és Gyilkos-tó környékén dolgozó Nagy Istvánnal, akinek szülőföldet ábrázoló festészete mély benyomást tett rá.
1913-ban a nagybányai festőiskolában Réti István irányításával dolgozott, majd 1915-től a dési Állami Főgimnázium rajztanára volt, ott-tartózkodása alatt festőiskolát vezetett. Képzőművészeti írásai jelentek meg a korabeli napilapokban, folyóiratokban, többek között A Hirnök, a Pásztortűz, a Kolozsvári Szemle, az Ellenzék közölte cikkeit.
Erdély több múzeumában is őrzik a hagyatékot
Szopos Sándor 1926-ban tanulmányutat tett Bécsben, Münchenben, Firenzében, Rómában, Assisiben és Velencében is. Az összefogás szép példájaként az 1929-es sepsiszentgyörgyi székely tárlaton Nagy Imrével közösen, támogatásként felajánlott festményeikkel segítették a csíkdelnei Szent János-templom restaurálását.
1934-ben véglegesen Kolozsváron telepedett le, a Piarista Főgimnáziumban, a Marianum polgári iskola tanárképzőjében, az Unitárius Kollégiumban és Tanítóképző Intézetben tanított. 1935-től Tóth Istvánnal közösen festőiskolájuk működött az Unitárius Kollégiumban. 1940-ben Corvin-koszorúval tüntették ki, majd a Madéfalvi veszedelem című festményéért megkapta az Esterházy Pál-díjat.
1942-ben Lármafát gyújtó csíki székelyek című festményével a Lotz Károly-aranyérmet nyerte el. 1946 és 1953 között a kolozsvári Népi Képzőművészeti Iskola önkéntes tanára volt, 1952-ben Nagy Alberttel és Fülöp Antal Andorral a kolozsvári képtár festményeit restaurálta. 1954. december 24-én 73 éves korában hunyt el.
Hagyatékából 22 olajfestmény a Csíki Székely Múzeumban található, 53 grafikai és festészeti alkotás a marosvásárhelyi képtárba került, munkáit őrzik még a kolozsvári és budapesti múzeumok. Tavaly februárban állították ki Önarckép című, nemrég restaurált festményét a kolozsvári Szépművészeti Múzeumban.
Kiss Judit |
Krónika (Kolozsvár)

Látó: lapszámbemutató a falu jegyében
Legújabb, májusi lapszámát mutatta be a marosvásárhelyi G-kávézóban a Látó szépirodalmi folyóirat szerkesztősége. A szerzők ez alkalommal, szerkesztői felkérésre a falu témáját járták körbe, saját falusi élményeikről, a faluhoz kötődő kapcsolataikról, emlékeikről írtak.
Az összegyűlteket Kovács András Ferenc főszerkesztő köszöntötte, aki elmondta, a jól sikerült lapszámokat ezentúl bemutatják a közönségnek, beszélgetést szerveznek, olyan kötetlen irodalmi esteket, ahol a szerzők felolvasnak írásaikból, ahol az olvasók is elmondhatják észrevételeiket. A most megjelent tematikus Látót Vida Gábor szerkesztette, a téma ötlete is tőle származik, igaz, már vagy öt éve érlelődik, hogy a Berlin-, Velence-, Bukarest-Látók után jó lenne egy falu-Látót is készíteni. Az ötlet tetszett a szerzőknek, annyira, hogy helyszűke miatt több írás is kimaradt a lapból, azok a következő, a júniusi, júliusi számokban jelennek majd meg.
Szabó Róbert Csaba saját gyerekkori élményéről beszélve elmondta, olyan helyszín volt a falu, ahonnan jött, amit nem hogy nem akar kitörölni az emlékeiből, de folyamatosan abból táplálkozik. Láng Zsolt azt mesélte el, hogy 23 évesen találkozott először a faluval, és azóta is otthona. „Hogy mi a falu, azt nem tudom megmondani. Az, ahol mindenki köszön mindenkinek? Vagy ahol mindenki ismer mindenkit? Ahol mindenki mezőgazdaságból él?” – sorolta a kérdéseket, majd arra a következtetésre jutott, hogy jó ott lenni a közösségben, hogy a közösség élményét egy faluban lehet megélni a legjobban. László Noémi versét Kovács András Ferenc olvasta fel, majd vallott saját falu-élményeiről. Több falu is van, amely meghatározó volt az életében: Marossárpatak, ahonnan az édesapja származott. Aztán a Szászrégennel egybenőtt Abafája vagy Bözöd, Szentábrahám, Siménfalva, Szatmár környékéről Kiskolcs, Daróc. Más-más valamennyi, különféle hangulattal, szokásrenddel, ízekkel, tájakkal, emberekkel. Gálfalvi György, a Látó volt főszerkesztője a faluról, mint „világ széléről” beszélt, ahol állandóan kapaszkodni kell, nehogy „beleessünk a semmibe”.
A Látó májusi tematikus számában Varga László Edgár, Bánki Éva, Vajda Noémi Anna, László Noémi, Markó Béla, György Péter, Tóth Krisztina, Halász Margit, Lövétei Lázár László, Varga Illés, Hajdú Farkas-Zoltán, Fekete Vince, Magyary Ágnes, Márton Evelin, Szabó Róbert Csaba, Váradi Nagy Pál, Selyem Zsuzsa, Felleg József, Láng Zsolt, Virginás Andrea, Vermesser Levente írása olvasható.
Antal Erika
Székelyhon.ro

A Határtalanul! program célja a magyar-magyar kapcsolatok építése
Várhatóan több mint 40 ezer magyarországi és határon túli magyar diák és tanár utazására lesz lehetőség a Határtalanul! program keretében a 2015/2016-os tanévben 1,2 milliárd forint támogatással - tájékoztatta a köznevelésért felelős államtitkár szombaton, május 30-én a médiát.
Czunyiné Bertalan Judit hangsúlyozta: a Határtalanul! program célja a magyar-magyar kapcsolatok építése, a határok lebontása, személyes kapcsolatok kialakítása és elmélyítése elsősorban a középiskolások körében.
"A program keretében a határon túli magyar iskolák tanulói hozzánk látogatnak el, az itthoni diákok pedig a szomszédos országok magyarlakta területeit keresik fel, így személyes tapasztalatokat szereznek a külhoni honfitársainkról" - mondta az mti-nek. Közölte, hogy a magyarországi tanulók Erdélybe, Felvidékre, Délvidékre, Kárpátaljára, Szlovéniába és Horvátországba szervezett kirándulásokon vesznek részt.
Tájékoztatása szerint jelenleg öt pályázati kiírás érhető el: a Kárpátaljai akcióprogram, a Cserkészek a Kárpát-medencében, a velencei táboroztatás, a 7. évfolyamos diákoknak és kísérőtanáraiknak kiírt tanulmányi kirándulás, valamint a gimnáziumok közötti együttműködésre kiírt pályázat. A 7. évfolyamosoknak szóló pályázaton utazási és szállásköltség támogatására személyenként maximum 35 ezer forintra lehet pályázni, gimnáziumok esetében a támogatás 40 ezer, szakképzőiskolásoknál legfeljebb 50 ezer forint lehet utazónként - ismertette a támogatási összegeket Czunyiné Bertalan Judit. Az államtitkár megjegyezte: a résztvevők tanulmányaikhoz kapcsolódó oktatási-nevelési jellegű és kulturális programokon vesznek részt, például egy adott témakörhöz tartozó nevezetességeket látogatnak meg.
A külhoni osztálykirándulásokat és iskolai együttműködéseket támogató Határtalanul! program idei pályázati kiírásai elérhetők az Emberi Erőforrás Támogatáskezelő honlapján, a http://www.emet.gov.hu/felhivasok címen.
Felvidék.ma

Egy nyolcvanhatos menekült vidám emlékezése
A taxínész "foglalkozást" követően a Székely Szabó névjegyén komédiázó kedvű jellemzőként írva vagyon: "’86-os erdélyi menekült". Kérdezem is, mire jó ez a jelzés? Nevet: "Itt mindenki ’56-os, és mindenki ott volt a Corvin közben. Jelezni kell, hogy mi, erdélyiek is vagyunk. (Sylvester Lajos)
A nyolcvanhatos menekült azóta hazatért Bécsből, állandó és tartós otthonra lelt Marosvásárhelyen. Ismét játszik, de főleg ír; kereken tizenkét kötetre került fel ez idáig a neve. A mostani hátlapján ekként igazítja el olvasóját:
"Eredetileg színész vagyok. Tanár csupán kényszerből voltam. Akárcsak kubikos, giccspingáló és képkeretező, sztriptízbári függönyhúzó, házmester és recepciós, raktáros és díszletmunkás, könyvkötő és taxisofőr – Bécsben. Mindeközben is "színházasságban" éltem – miként e humoros-pajzán kötetecske tanúsítja. Az utóbbi időben mindinkább csalom a Színházat az Irodalommal. Mert ő megértőbb: félárnyékban, félszegen, félrészegen, félálomban is enged írni. Ha véletlenül elakadok a szöveggel, én alszom rá egyet, nem a közönség. De ha a színpadon ágálásomat lehunyt szemmel nézik a nézők, magamban szívet tépő fájdalommal tépem a diplomámat. Viszont ha remekművemet egy barbár (nem)olvasó kiveti az ablakon, még van esélyem rábukkanni az ócskapiacon. Mint nemrégen egy író barátoméra.
Pajtás, a könyved nagy örömet szerzett.
Pedig meg se vettem!"
Jól teszi, hogy annyi hányattatás után végre "kiírja magát"; olyan ez, mint a jó buli, melyet nem komorít másnaposság. Nemcsak nevében székely; több mint bizonyos, hogy humoros kedélye őrizte meg az alámerüléstől a színészt, aki 1986-ban elhagyta kedves sepsiszentgyörgyi színházát; távozását követően nemsokára szerre mindenkit elveszített, akihez szíve-lelke kötötte: drága szüleit, kedves anyósát-apósát, végül szeretett feleségét, sőt azt a barátot is, akihez feltétlenül ragaszkodott. Gyermekkel nem áldhatta meg őket Isten, a kegyetlen magány elől pedig sosem tud igazából elmenekülni az ember. Indulatait és fájdalmait mégsem a személyi tragédia vonalán vezeti le, hanem fokozottan a felelősen gondolkodó közösségi ember széles látómezején felbukkanó gondok és ellentétek szatirikus felmutatása, sőt kifejezetten a diktatúra és a kommunista önkényuralom bukása utáni állapotok fonákságainak kipellengérezése foglalkoztatja. Bécsből maga is úgy szereti Erdélyt, mint Mikes Rodostóból Zágont. Örömszerzésként éli meg a "színházasdit", az anyaországi és erdélyi társulatok, előadók szerepeltetését az osztrák fővárosban, az effajta vendéglátás minden gondjával-bajával; majd miután életének ez a szakasza lezárult, úgy érzi, el kell mondania róla azt is, ami kívülről, a nézőtérről nem látszik. "...hadd meséljem el tízévi tapasztalat jogán, hogyan nem tanácsos magyar színielőadásokat szervezni a császárvárosban." (Bécsi magyar színházasdim)
No, és miként érzi magát végre itthon, az olyannyira áhított szabadságban? A posztkommunista érában? Ezt mondja: "A jobb világ valóság. Amikor lötyögök Velencében, nyaralok Mallorcán, amikor meg sem állok a határátkelőkön – szabad vagyok. Amikor nem érdekel, hogy melyik politikus mit blöfföl, amikor azt mondom és írom, amit akarok – szabad vagyok. Amikor azt eszem és iszom, amire kedvem szottyan, azzal állok szóba, akivel tetszik, és olyan nyelven, amilyenen épp méltóztatom – szabad vagyok. Igaz, amikor az otthonra, szüleimre, a színpadra gondolok – szakadok meg. Én mindenképpen átmentettem magam, az öngyilkosság legéletképesebb formáját választva. Az idegeim hozzávetőlegesen rendbe jöttek, szédüléses rosszulléteim kimaradtak. Bal szememből a foltok eltűntek, (enyhe) üldözési mániám odalett, ostoba indulataim szelídültek, állandó görcsös éhségérzetem feloldódott... Az őrület az, hogy a múlt egyre szépül, az ember mindinkább csak arra emlékszik, ami kellemes volt, néha már olyasmiken nosztalgiázik, amikért valaha káromkodott, sziszegett. Rózsaszínesedik az egész otthoni (fiatalkori) életünk, olykor már- már a nyomorra, a fájdalomra, a rabságra is vágyunk, mert az legalább a mienk volt... Meglehet, hogy e tekintetben érzékenyebb vagyok másoknál, mert vén fejjel nem értek semmihez (amuzikális a kezem), tanulni pedig… Így aztán olyan alkatrésznek érzem magam, melyet már nem lehet átszerelni egy másik motorba, mert hozzákopott-formálódott a régi szerkezethez." (Gergely Tamás 1994-es interjújából; újraközölte a Háromszék 2013. június 29-i száma)
"Nápolyt látni és meghalni. / Várdára menni s berúgni." Ilyen mottó után enyhén szólva fokozott érdeklődéssel lapozza az ember a 103. oldalon induló emlékezést a kisvárdai "Határon Túli Magyar Színházak Feszti(gy)váljáról" –, amelyen tizenhétszer vett részt a szerző. A keresetlen humor pohármélyén ott az alattomosan lerakódott keserűség: "Benn-fentesek suttogják: a 20. rendezvényen megkapom a (N)ivó-díjat. Meg is érdemlem, mert én kísérleteztem ki a kisvárdai napéjegyenlőséget: éjt nappallá téve züllöttem. Könnyen tehettem, mert rég nem lévén gyakorló színész, engem nem fenyeget a veszély, hogy mire összeiszom magamnak egy markáns arcot, addigra már nem tudok szöveget tanulni." De aztán ismét az öniróniába csomagolt vidámkodás tolul előtérbe: "A választást illetően talán az sem mellékes, hogy mint minden valamirevaló fesztiválon, a kisvárdain is le lehet tes(z)telni, mennyit veszített az emberfia egy év alatt férfiúi csáberejéből. Csak vigyáznia kell, nehogy úgy járjon, mint a barátom, aki hazainduláskor mámoros ájultságában így búcsúzott a még maradni kényszerült feleségétől: Jövőre veled ugyanitt!"
A vicc az egyik legdemokratikusabb műfaj. Székely Szabó maga is nagy kedvvel műveli, így aztán jól elszórakozunk a Szín-viccek csattanóin, és ha egyik- másik olvastán gyanút fognánk is, nem nagyon firtatjuk az ötletek eredetiségét. (Munka volna mindenikhez odabiggyeszteni, merre csörgedez a forrása!...) Van közöttük láttam-olvastam formájú is, de nem azért húzódtunk félre a könyvvel, hogy majd utólag kekeckedjünk. Itt van mindjárt ez: "Premier után a primadonna mérgesen rohan az öltözőjébe. – Mi bajod? –kérdezi egy kollégája. Öt virágkosarat is kaptál. – De hetet fizettem ki a virágüzletben!"
Vagy ez: "Dicsekszik a színész a társalgóban: – Óriási sikerem volt, tízszer kellett kimennem egymás után. – Nem kellett volna annyi sört inni!"
A fesztiválon azért is érzik jól magukat az erdélyi férfiszínészek, mert "immár nem unjuk, nem utáljuk, nem fúrjuk, nem akarjuk lejátszani egymást. Pályafutásom alatt sok kollégával összehozott a sors, a főiskola történetében pedig nekem volt a legtöbb diáktársam, mert én három évfolyamra is jártam. Persze, nem szimultán. Elmondhatom hát, hogy mellőlem került ki a legtöbb tehetséges fiatal. Várdán aztán össze is jövünk annak rendje-módja szerint, olyankor vége-hossza nincs a csipkelődésnek, viccelődésnak, tréfálkozásnak, ugratásnak, sztorizásnak..."
Az ott hallott történetekből és saját sztorizásból áll a találó című Az semmi! fejezet, a "vendégszövegek" az elbűvölően anekdotázó Kárp Györgytől kölcsönöztettek (a "szereplők": Nagy József, Ferenczy István, Réthy Árpád, Makra Lajos, Lohinszky Loránd, Györffy András, Zalányi Gyula); illetve Seprődi Kiss Attilától idéz egyet-kettőt. Az Én szerénységem cím alattiak közül kiemelkedik a Krizsovánszky Szidónia és férje, Márkó Imre életéből ellesett két kis mulatságos történet. Íme az egyik: "Valahányszor Székelyudvarhelyen időzött a (sepsiszentgyörgyi, sz. m.) társulat (olykor egy hetet is), Márkó Imrét otthoni magányában elővette a szívsajgás. Egyik alkalommal olyannyira, hogy éjféltájt kapatosan kocsiba ült a zuhogó esőben, hátha a feleségét félrefekvésen kapja a szállodában. Ott viszont, szobáinkat végigdúlva sehogysem akadt az asszonykára. Szerencsére valamelyikünknek derengeni kezdett, hogy egyik kolléganőnk a társaság számára szimpatikusabb tagjait bulira hívta a szülői házba. Nosza, bele a gázpedálba! Hősünket diszkrét félhomály, tömény füst, sejtelmes zenére imbolygó figurák fogadták.
– Hol a feleségem? – förmedt a kába társaságra.
– Az előbb még itt volt, biztosan lefeküdt.
– De kivel? – bömbölte a vad férj, azzal felrántotta a szobaajtót, és az ágyhoz ugrott, melyben drága asszonykája nyújtózkodott mosolyogva. De nicsak, mellette még lapul valaki a pokróc alatt! A sebzett bika felrántotta a takarót, és remegve bömbölte:
– Maga ki?
– Én vagyok a korondi nagymama."
A könyv végére hagyott "aranypökések" még lazábbá teszik az olvasmányt: a tréfás kiszólások, epés vagy pikírt, gyakran a szójátékra hegyezett mondások, szatirikus maximák szenvedélyes termelője tesz rá még egy lapáttal... A mottó kifacsartan karinthys: "Én már csak a léhaságot veszem komolyan". Egyet hadd idézzek (a többit nem ildomos lelőnöm): "Milyenek a román utak? A repülőgép is kirázza az emberből a lelket." A zárómondat pedig így hangzik: "Én vagyok az egyetlen ember, aki jóban-rosszban velem van." Ettől a recenzensnek, aki a szerző régi jó barátja, kissé elszorul a torka.
(Székely Szabó Zoltán: Színházasság. Juventus, Marosvásárhely, 2015. Szerkesztette Szucher Ervin. A kötet szerkezete: Bécsi magyar színházasdim – benne: Székely Szabó Zoltán 2008-ban kelt laudációja az EMKE-díjhoz Szélyes Ferenc színművész tollából, valamint szemelvények Sylvester Lajos: Egy erdélyi taxínész szerepvállalásai című, 2004-es írásából; Szín-viccek; Az semmi!; Aranypökéseim. A borítót a szerző ötlete alapján Donáth- Nagy György készítette. A kötetben tizennégy színes emlékfotót, továbbá jól eltalált karikatúrákat is találunk: Tarr László és Lohinszky Loránd profilját Gyárfás Miklós, Györffy András és Kárp György arcképét Csizmadia Imola, Seprődi Kiss Attila, a szerző portréját Plugor Sándor örökítette meg.)
Bölöni Domokos
Népújság (Marosvásárhely)

Lélekkalandok
Világpolgár és életművész, otthon van Európában, de közben erdélyi gyökereiről sem akar megfeledkezni. Egyforma magabiztossággal mozog a kultúra és az üzlet világában. Filmrendező és üzletember, névjegykártyája szerint jelenleg az Első Európai Befektetési és Fejlesztési Zrt. vezérigazgatója. Tolvaly Ferenc írt verseket, tanulmánykötetet, trilógiát életrajzi vonatkozásokkal. Ifjúkori álmát megvalósítva bejárta a nagy világvallások meghatározó helyszíneit, s az ott szerzett élményeiről öt regényben számolt be. A sorozat bemutatására érkezett szülővárosába, Marosvásárhelyre. Vendéglátója Kiss Ulrich jezsuita szerzetes, a marosvásárhelyi rendház vezetője volt, akivel a Kultúrpalota kistermében folytatott hangulatos eszmecserét. Ezt megelőzően életéről, hitéről, világjáró útjairól és a szülőföld iránti szeretetéről beszélgettünk.
– Lélek-kalandregényeknek nevezi könyvsorozatát – a szerző szemszögéből mit fed ez a szokatlan szóösszetétel?
– Az öt világvallást felölelő regényfolyam, mondhatni kvintológia, egy keresztény zarándokúton indul, és a célba érkezés regényével (Lélekhez a kulcs) Granadában ér véget. Az első regény főszereplője a híres Szent Jakab zarándokúton (El Camino) a franciaországi Saint Jean Pied de Port-ban indul el, és Észak-Spanyolországon át jut el Santiago de Compostelába. A második kötetben körbejárja a keleti vallások szent hegyét, a Kailászát Tibetben. Ezt követően felkeresi az iszlám szent helyeit, majd az indiai Benáreszben, a Gangesz partján egy pillanatra úgy érzi magát, mintha a lélek kapujában állna, és végül megérkezik Granadába, ahonnan szefárd őseit elűzték.
– Az öt regénynek ugyanaz a személy a főhőse?
– Az El Camino – Az Út főszereplője egy Münchenben élő erdélyi származású marketingszakember, a Tibetben a Lélek című köteté egy erdélyi származású magyar borász, a Boszporusz felett a híd főszereplője egy erdélyi származású, Németországban élő agykutató, a Benáresz a kapu főhőse egy Münchenben élő, erdélyi származású magyar fényképész, a Lélekhez a kulcsé egy Magyarországon élő, erdélyi származású üzletember.
– Az öt közül melyik azonos a szerzővel?
– Mind az öt. Marosvásárhelyen születtem, 1974- ig, 17 éves koromig itt éltem. Legszebb éveimet a Bolyai Farkas középiskolában töltöttem. Sportosztályba jártam, Fülöp György, a briliáns tanár, edző volt az osztályfőnökünk, aki előtt ma is fejet hajtok. Nagyszerű tanáraim, kitűnő osztálytársaim voltak, öröm volt iskolába járni. A tizedik osztály utáni nyári szünidőben hagytuk el Erdélyt. Szüleimmel és húgommal "át- telepedtünk" Németországba. A kastli kolostor gimnáziumában érettségiztem, ahol Ulrich atya is tanult. A történelem és a magyar irodalom kivételével a legtöbb tantárgyat már németül oktatták. A középiskola elvégzése után az erlangen-nürnbergi egyetemen közgazdaságtant, filozófiát és teológiát hallgattam. Végül a Müncheni Filmakadémia filmrendező és forgatókönyvíró szakát végeztem. Dokumentumfilmeket, reklámfilmeket, játékfilmeket gyártottunk, írtam forgatókönyvet, rendeztem filmeket. 1989-ben a Gondviselés Magyarországra vezetett, ahol keletnémet menekültekről készítettünk dokumentumfilmet Otthonról hazafelé címmel, amelyet minden évben vetítenek a német közszolgálati televíziók. Már abban az évben létrehoztunk egy reklámügynökséget, s Münchenből a film- és televízióműsorok produkcióját is oda irányítottuk. Alapítója és vezérigazgatója voltam az első kereskedelmi televíziónak, a TV2-nek. Mindeközben írtam, és nagy álmomat, hogy az öt világvallásról regény- és filmsorozatot készítsek, soha nem adtam fel.
– A könyvek itt vannak; elkészültek a filmek is?
– Hármat láthatott már a közönség, a negyediken és ötödiken még dolgozom. Az 1984-ben megfogalmazott elképzeléstől számítva több mint harmincéves munka végére értem, ezért is hívott meg Ulrich atya, akit évtizedek óta tisztelek és barátomnak tartok.
– Mikor indult el az első zarándokútra?
– 2004-ben, a szent évben, 31 napi gyaloglás után, nagypénteken érkeztem meg Santiago de Compostelába. Az El Camino lényege azonban nem a megtett kilométerekben rejlik, hanem az a spirituális töltet a fontos, ami egyre mélyebben megérinti a zarándokot. Ha valaki az utolsó kilométereken rájön, hogy nem az út nehéz, a nehézség maga az út, már eljutott addig a pontig, ahol talán el tud indulni mélyen önmagába. Ha a Szent Jakab-katedrálisban ez valóban bekövetkezik, akkor próbálkozása sikerrel járt. Ha csak a vízhólyagok kezelésére összpontosít, akkor nem volt érdemes útra kelni. Indulás előtt barátaim azt tanácsolták, hogy vegyek egy pár jó cipőt, s naponta gyalogoljak benne egy-két kilométert. Egy másik jó barát viszont azt ajánlotta, hogy a keresztény misztikusokat olvassam, ami többet segít a megtett kilométereknél. Igaza volt. Ha az ember lélekben nem készül fel egy ilyen útra, azt a mély spirituális élményt, ami a zarándoklat lényege, nem tudja megtapasztalni.
– Miért vállalta a hosszú, kimerítő gyaloglást?
– Napjainkban az ember akkor fordul leginkább Istenhez, amikor valami baja van. Ha bármilyen kicsinység megzavarja a megszokott életét, akkor elkezd imádkozni, és néha még a templomba is betéved, remélve, hogy Isten megsegíti. A zarándokútra egy megrázkódtatás miatt indultam el, túl későn, hiszen már 1984-ben terveztem, hogy felkeresem az öt világvallás meghatározó helyszíneit. Arra voltam kíváncsi, ami összeköti őket. Az átjárás a vallások között szerintem észérvekkel nem feltárható, ez csak spirituális úton közelíthető meg. Végül azért indultam el, mert úgy éreztem, hogy elszakadtam önmagamtól. Fel kellett állnom vezérigazgatói székemből, és elgondolkodnom azon: hol is tartok életemben. Erre a számvetésre nyújtott lehetőséget a zarándokút, amelynek a végén úgy éreztem, hogy megérkeztem önmagamhoz.
– Az út könnyebbé tette-e, hogy lényeges változásokról dönteni tudjon?
– Természetesen az ember úgy tér haza, hogy átrendezi az életét. A reggeli kávé helyett teát fog inni, kevesebbet nézi a televíziót és többet olvas, gyakrabban jár templomba, mindennap részt vesz a reggeli vagy az esti misén. Csak néhányat említettem, de ezek is szinte kivitelezhetetlennek tűntek. Emlékszem, egyszer Ulrich atyát azzal kerestem fel, nincs elég időm arra, hogy naponta 30 percet imádkozzam. Érdeklődtem, hogy mit tegyek. Azt válaszolta: – Nem baj, Feri, akkor imádkozzál egy órát. Javaslata ellentmondásnak tűnik ugyan, de mégis segített. Az El Caminón sok szempontból terveztem átalakítani hétköznapjaimat, de a legnagyobb változás ott ment végbe, ahol nem is gondoltam. Az emberi kapcsolataimban. Fél éven belül elmaradtak azok a barátok, akikkel korábban szórakozni, sörözni jártam. A zarándokút után már nem voltam képes felületes fecsegésre pazarolni az időmet. Emiatt csak azok tartanak ki mellettem, akik valóban szeretnek, és akikkel mélyebb kapcsolatban álltam. Idővel ebben a lélekközösségben sokkal jobban éreztem magam, jobban tudtam a barátokra összpontosítani. A napi ima, a kétszer harminc perc is terhes volt eleinte, de lassan rájöttem, hogy milyen hatalmas kincs van a birtokomban. Az egész napot másképpen indítottam és fejeztem be, mint korábban.
A kincs, amit egy zarándokút után hazavisz az ember, egyszer csak elkezd saját életet élni, s a lelkünkben megfogant új ember egyre inkább kiszorítja a régit.
– És mégis egy keményebb próbatételre vállalkozott.
– Az El Caminónál sokkal nehezebb tibeti, 52 kilométeres zarándoklat 4500 méteren indul. Az út során körbejárjuk a Kailaszát, a keleti vallások szent helyét. A spirituális cél, a Halál Kapuja 6000 méter magasságban van. Valószínűleg azért, mert nincs levegő, nincs oxigén, az ember egy idő után azt sem érzékeli, hogy ki van körülötte. Már az út kezdetén is örültem, ha 10-12 lépést meg tudtam tenni, majd megálltam és megpróbáltam "összegyűjteni" a környezetemben levő oxigénmolekulákat, hogy tovább haladhassak. A saját vizemet sem bírtam vinni. Egy kolostorban kértünk segítséget. 16 éves szerzetes cipelte a teljes poggyászunkat, ami több mint 25 kiló volt, mert közben filmet is forgattunk. A felszerelésünkkel úgy elszaladt, hogy csak a Halál Kapujában találkoztunk. Szerencsénkre a kamera nem merült le, és nem kellett kazettát sem cserélni közben. Négy nap alatt tettük meg az utat, az utolsó kilenc kilométeres szakasz öt-hat órát vett igénybe. Érkezéskor a fiatal szerzetest imáiba merülve találtuk. Amikor magamhoz tértem, ő pedig abbahagyta a meditációt, ma sem tudom, hogy miért, azt kértem tőle, hogy tanítson meg imádkozni. A világ végén élő 16 éves gyermek, aki soha nem hagyta el a kolostort és környékét, rám csodálkozott, és azt válaszolta: – Én nem tudlak téged megtanítani, neked ott kell megtanulnod imádkozni, ahol születtél és felnőttél. Csak abban segíthetek, hogy elmélyítsd azokat az imákat, amelyeket a szüleidtől tanultál. Megdöbbentett, hogy mennyire kézenfekvő, amit mondott, és amit Nyugat- és Közép-Európában kezdünk elfelejteni. Megpróbálunk különböző vallásokat felvenni, és eltávolodunk attól a lelkiségtől, amibe generációkon keresztül gyökeret eresztettünk. Már nem akarjuk megtanulni saját imáinkat, nem akarunk elmenni a saját szertartásainkra, eltaszítjuk magunktól azt a megtartó erőt, amiből a közösség, amihez tartozunk, nemzedékeken át táplálkozott. És azt hangoztatjuk, hogy hiszünk, de a magunk módján, elfogadva azt, amit jónak tartunk, és kidobva a többit. A fiatal szerzetes egyszerű mélységgel megfogalmazott szavai olyan élményt jelentettek számomra, ami a további útjaimon végig elkísért.
– Ilyen tapasztalatok után mi hajtotta tovább? A kíváncsiság vagy a megértés vágya volt az erősebb?
– Ha elindulunk egy befelé vezető úton, már nem lehet megállni. Talán rákényszerítheti az ember magát, de nem érdemes. Innen már csak egy lépés volt a Kék mecset Isztambulban. Egy pénteki szertartás alatt a mecset udvarán imába mélyülő több ezer hívő láttán jöttem rá, hogy aki kifelé néz, csak álmodik, aki befelé pillant, az viszont felébred. A Boszporusz felett a híd című könyvem főszereplője szinte dokumentarista hitelességgel vesz részt a mekkai zarándoklaton, ami keresztények számára tilos. Én is csak Rijadig jutottam el, ahol rengeteg interjút készítettem azokkal, akik a zarándokútról jöttek vagy oda tartottak. A más vallásúnak nemcsak konvertálnia kell, egy közösségtől zarándoklevelet is kell kapnia ahhoz, hogy eljusson Mekkába, egyébként halálbüntetésre számíthat. A közel száz interjúból gyűjtöttem össze azt a hiteles belső erőt, amit a muszlimok számára a mekkai zarándoklat jelent. Még így is a tibeti zarándoklat után egy újabb mély spirituális élménnyel gazdagodtam.
– Az iszlám világ után mi következett? És milyen felismeréssel zárult?
– Egy erdélyi származású, Münchenben élő fényképész története. Őt is nagy tragédia éri. Az El Camino – Az Út című kötetben a sikeres müncheni topmenedzsert a bikafuttatás során egy hatszáz kilós bika temeti maga alá. Olyan esemény, amelyen Pamplonában többször is részt vettem, és szerencsére túléltem. A Boszporusz felett a híd agykutató főszereplője elveszíti a feleségét és azt követően a fiát is. Fiának a halálos ágyán jön rá, hogy nem is tudja, ki az a fiatalember, aki őt az apjának nevezi. A Tibetben a lélek főszereplője egy borász, aki egy korttyal többet ivott a kelleténél, és egy spanyolországi szerpentinen elveszíti az uralmát a gépkocsi fölött, felesége és lánya meghal a balesetben. Egy tibeti kolostorban próbálja megtalálni lelki nyugalmát, és a keleti vallások szent hegyénél kerül annyira közel Jézushoz, hogy a segítségével tovább tud lépni.
– Térjünk vissza a fényképész történetéhez.
– Egy este egy cédulát talál a párnáján: "ne várj", áll rajta. Egy zárkózott ember veszíti el a feleségét. Nincsen kihez fordulnia. Különösen megnehezíti a sorsát, hogy felesége az egyetlen barátjával hagyta el. Ebben a helyzetben kapva kap az ajánlaton, hogy egy kész szöveghez fotókat készítsen Indiában. Ott óhatatlanul elmerül a hindu világban, és megtalálja a saját hitét. Benáreszben, a Gangesz partján, a hinduk szent helyén érez rá arra, hogy az ima segítségével a világmindenség részévé válhat.
A sorozatot a Lélekhez a kulcs című kötet zárja. A sikeres üzletemberre, akinek fogalma sincs arról, hogy családjának milyen gyökerei vannak, édesapja egy Bibliát és egy kulcsot hagy. A Bibliában lapozgatva tűnnek fel az ismeretlen írásjelek, amelyeket egy rabbiiskolát végzett nő segítségével sikerül megfejtenie. Rájön, hogy apja és nagyapja az Ószövetséget Tóraként használta, s lassan felfejti saját családja gyökereit. Isztambulon, Thesszalonikén és Velencén keresztül jut el Granadába, ahonnan a családja származik. Az 1492-es Alhambra Edictummal a keresztény királyok távozásra kényszerítették az Ibériai-félsziget mór és szefárd zsidó lakosságát. A főszereplő ősei Velencén keresztül jutottak el Isztambulig, ahonnan a török csapatokkal érkeztek Erdélybe, Gyulafehérvárra.
– Regényhőseivel különleges utat járt be; milyen érzés volt elérkezni a sorozat végére?
– A célba érkezés nem egy statikus állapot, onnan újra lehet építkezni. Lelkünkben újra be lehet rendezni az életünket. Egy ilyen hosszú úton az ember nem lesz sem buddhista, sem hindu, és muszlim sem, hanem a saját hitében, önazonosságában erősödik meg. Amikor elindultam, már alig emlékeztem arra fiatalemberre, aki szülőföldje elhagyása előtt érezte a frissen vágott fű illatát, és a fenyvesek sóhajából következtetni tudott a másnap reggeli időjárásra, aki a természettel összhangban élt abban a világban, amit Erdélynek nevezünk. Ezt az elfelejtett fiatalembert kellett megtalálnom, ami már az első úton sikerült, de újra meg újra fel kellett töltődnöm, hogy megőrizzem.
– Merre indul el, mit tervez mostanában?
– Jelenleg a Zsolnay család történetéből készülök regényt írni. A Zsolnay-gyár alkotásainak Marosvásárhelyen is gyönyörű példáját láthatjuk. A Kultúrpalota épületkerámiái a pécsi Zsolnay-gyárban készültek.
– Dokumentumregénynek készül, vagy ebben is jelen lesz a fikció?
– Rengeteg dokumentumot tekintettem át, a család tagjain kívül én láthattam először azt a német nyelvű családtörténetet, amelyet a gyáralapító Zsolnay Vilmos lánya, Teréz írt gót betűkkel. 1854–1944 között élt, 90 éves korában halt meg, és szinte az utolsó percig dolgozott a családtörténeten.
– Német származásúak voltak?
– Nem, és mégis németül beszéltek a családban. Zsolnay Vilmos nagyságát abban látom, hogy olyan helyen, ahol sem infrastruktúra, sem nyersanyag, sem szakember nem volt, létrehozott egy világcsodát. Ezért tartom érdemesnek ezzel a témával foglalkozni, no és a Teréz személyisége miatt is, akinek az írásaiból elénk tárul egy emancipált nő, ami a XIX. század második felében európai viszonylatban is ritkaság volt.
– Várjuk a regényt!
Bodolai Gyöngyi. Népújság (Marosvásárhely)

Az Istennel még magyarul beszélünk (Születésnapi beszélgetés a Magyar Művészetért Alapítvány Életműdíjával kitüntetett 80 éves Gazda József íróval, művészettörténésszel)
– Múlt héten 80. születésnapja egybeesett a Csoma-napokkal, mely rendezvénysorozatnak Ön az életre hívója, lelke. Kérem, foglalja össze a Csoma-kutatás magyarságerősítő szellemi kisugárzásának lényegét.
– Számtalanszor elmondtam: nem vagyok Csoma-kutató. Őt és emléke ápolását a sors – 1964 óta szülőfalujától alig három kilométerre élek – tette feladatommá. Létre kellett hozni a Kőrösi Csoma Sándor nevével fémjelzett egyesületet, amit 1990-ben – három hónappal a változás után – megtettünk. És az év áprilisában megrendeztük az első Kőrösi Csoma Sándor Napokat. Idén került sor a 27.-re! Minden alkalommal tudományos ülést is tartunk. Akkori rendezvényünkre három, a mostanira 38 tudós-kutató jelentkezett. Idén, az április 7-én megnyílt tárlaton 76 képzőművész vett részt alkotásaival. A tudományos ülések anyagát mindig kötetben is kiadjuk. Soron a 22. kötet megjelenése: Kőrösi Csoma Sándor – nyomok az időben címmel, melyben 44 tanulmány szerepel 714 oldalon. – Az Emlékek Ázsiája: őseink földjén című kötet azt sugallja, hogy őseink Ázsiából erednek, ott kell keresnünk a gyökereket.
– Az I. és II. világháborút járt, messzi keletre sodródott hadifoglyok egybehangzó emlékeként bennünket ott, Távol-Keleten – a jelenlegi tudományosság álláspontjával ellentétben, mely az Uralban véli megtalálni az őshazát – mint testvérnépet tartanak számon, és tudnak is rólunk. A magyarság őseredete belevész a messzi időkbe, minden, ami ennek az eredetnek a rejtélyét keresi, csak tapogatózás. Nem értek egyet azzal az állásponttal, hogy aki nem a Hunfalvy és Budenz megjelölte úton tapogatózik, eltévedt lovas lenne. Olvastam egy dolgozatot a tulipánról. Eszerint az 1500-as években bukkant fel a tulipán szó, azelőtt nem ismerték. Se tulipán, se szó! Ezt a fajta óvatos és precízen pontos múltba tekintést nem tudom elfogadni. Keressetek, kutassatok! – mondta-írta hajdanán Kőrösi Csoma Sándor. Valóban: keresnünk kell önmagunkat… Ha nem keressük, úgy sodor el bennünket az idő, mint öntudat nélküli népmasszát, amelyet saját léte titka sem érdekel… – Így született meg 280 magnószalag s az Így tudom, így mondom néprajzi kötet, amelynek eszmei értéke felbecsülhetetlen.
– Talán még több is 280-nál, mert sohasem kerül bele minden a könyvbe. Ha egy adott íráshoz a meglévő anyagom 20–25 százalékát fel tudom használni, az jó arány. Egyébként szalagjaim kordokumentumok lehetnének, ha érdekelnék – mondjam így – a nemzetet. Szívesen átadnám digitalizálás végett.
– Ez volt az első sikerkötete, amelyet Domokos Géza igazgatása idején, 1980-ban adott ki a Kriterion.
– A nyitás szándéka... én nem tartoztam a sikeres szerzők közé. Az elkövetkezőkben, ’82-től ’89-ig nem jelent meg a Mindennek mestere kézirat, bár Domokos Géza mindig megmutatta a kiadói tervet, amelyben benne volt, csak áthúzva ceruzával…
– Az Istennel még magyarul beszélünk című kötete a Kárpát-medencei szórványokban gyűjtött emlékező-történelem anyagot tartalmaz.
– Olyan nép vagyunk, mely elpusztításra jelöltetett, de ezer év alatt még nem sikerült elpusztítani. Az erő viszont dolgozik, nem adja meg magát. A nemzet élni akarása feszül szembe vele. Ez kettős folyamat: egyrészt a sodró idő, az időket meglovagoló erő, másrészt az idő sodrásának még ellenálló nemzet. Ezt a folyamatot – mely létezik, egyszerre őröl és erősít – kellett megírnom ebben a könyvemben. A címet egy mezőségi asszony – aki egyetlen és utolsó magyarként élt falujában – mondta magnómra, arra a kérdésre válaszolva, hogy ugyan bizony kivel tud még magyarul beszélgetni. Az Istennel – jött a számomra megdöbbentő válasz… Ezt a döbbenetet s a mögötte levő, örökké őrlő-zakatoló és el is nyelő folyamat szomorúságát kellett megörökítenem a könyvben. – Művészportrékat, jeles képzőművészek (Nagy Imre, Gyárfás Jenő, Nagy Albert…) monográfiáit írta a 70-es, 80-as évek elején, amelyek által bepillantást nyertünk a nagy művészek alkotó- és magánéletébe... – Tulajdonképpen ezek a kapcsolatok sodortak a művészi élet közelébe… Nagy Albert, Nagy Imre, Mohi Sándor, Szervátiusz Jenő, Dési Incze János, Bene József – és sorolhatnék még többtucatnyi nevet – barátjuknak fogadtak, művészi pályájuk alakulásának egész közeli szemlélője lettem. Akkortájt épp engedett egy picit a szocreál szorítása. Egyszer Szervátiusz Jenő bácsit épp akkor látogattam meg, amikor egy fürdőruhás nőszobráról faragta le a fürdőruhát, s megjegyezte: lefaragom róla a szocialista realizmust. Én olvastam fel műtermében Juhász Ferenc A szarvassá változott fiúk kiáltozása a titkok kapujából című csodálatos költeményét, amely szerepet játszott gyönyörű domborműve, a Cantata profana megszületésében. Mohi elpanaszolta, hogy micsoda megpróbáltatást okozott neki diákjai előtt, hogy munkáját kizsűrizték a kiállításokról. Nagy Imre beszámolt a marosvásárhelyi cukorgyárban töltött éveiről, küzdelmeiről, amikor úgy próbálta „tanulni” a szocialista realizmust, hogy munkásarcokat, munkajelenetek százait vetette papírra. Nagy Albert elmesélte, hogy Falusi Diogenész című képét látva az egyik látogató odament hozzá, s megkérdezte: mit akarsz ezzel a kulákkal? Én akkor éltem a szörnyű kort: ’56 vérbe fojtását, de valahol büszke voltam, hogy megnyíltak előttem a kor titkai, s láttam, hogy ezek a nagy alkotók miként vívják küzdelmüket művészetük tisztaságának megőrzéséért.
– 1994-ben jelent meg a Kriterion és a budapesti Püski Kiadó közös gondozásában a kivételes emberi és erkölcsi tartással felvértezett felesége, Gazdáné Olosz Ella szakmai munkáját bemutató monográfia, amely szinte napok alatt elfogyott.
– 2013-ban gyermekeim áldozatos hozzájárulásával (is) bővített változatban, mintegy 12–13 tanulmánnyal és egyéb, róla szóló írásaimmal kiegészítve újra megjelent a könyv. Németh Júlia ezt írta: ha tehetném, az Év könyvének ajánlanám…
– Egyébként, ha már itt tartunk: mi lett a sorsa a hatalmas anyagi és szellemi értéket képviselő Gazdáné Olosz Ella-hagyatéknak?
– Egy szelete – épp húsz évvel halála után – a Kovászna város által létrehozott Gazdáné Olosz Ella Galériában, a városi művelődési házban szemlélhető meg. Más része a gyerekeknél és itthon, a családi házban van. De gyakran jönnek meghívások tárlatokra; ma vitték el 22 munkáját egy kolozsvári kiállításra… Halála óta kb. 15 kiállítása volt a Kárpát-hazában. Várom, mikor kerülhetnek ki a munkák – melyek hitem szerint megmutatják korunk arcát, lelkét – a nagyvilágba is.
– Nagy port kavart, hogy 2006-ban nem vette át a Gyurcsány-kormány kitüntetését, ám öt évvel később, 2011-ben már az akkori kormánytól elfogadta… Mivel indokolja ezt most, tíz évvel a történtek után?
– Nem úgy éltem meg, mint aki valami derék dolgot cselekszik. Nem tudtam még azt sem, hogy kik akarnak kitüntetni; a bukaresti magyar nagykövetségtől kaptam egy értesítést, hogy: Önt kitüntetjük. Az óvatosság íratta meg velem a választ: amennyiben ehhez a jelenlegi magyar kormánynak valamilyen köze lenne, erkölcsi okokból nem fogadhatom el. Ezzel – részemről – a pont odakerült a mondat végére. Hogy 2011-ben elfogadtam, azzal magyarázható, hogy más kormány volt, nem a hazáját áruba bocsátó „megbízott” ember volt a kormányfő, aki arra buzdította a magyar állampolgárokat – nem a nemzetet –, hogy bennünket, a hazánktól megfosztottakat tagadjanak meg. Még most is undort érzek, ha arra gondolok, hogy ettől az embertől fogadtam volna el a kitüntetést… – Térjünk vissza gyermek- és ifjúsági éveihez. Kézdivásárhelyen született 1936. április 8-án. – Olyan édesanya szült, akinek mindent köszönhetek. Azt is, hogy érző, azt is, hogy gondolkodó, s azt is, hogy szeretni is tudó ember lettem. S hogy életem minden pillanatában tudtam, hová tartozom. A család hatása mellett a Székely Mikó Kollégiumban dr. Konsza Samu, Rác Gábor, Salamon Sándor tanáraim meg Csutak Vilmos szelleme – amely akkor még élt – ruhát szabott nekünk, amelybe bele kellett nőnünk! S bár a szörnyű kor azt kívánta, hogy tucatemberekké neveljenek bennünket, akik nem tudjuk felmérni helyzetünket, nem érzünk semmit abból, amit nevezzünk így: nemzeti méltóság, népedre, kultúrádra való büszkeség – ők mégis belénk csempészték ezt...
– Sepsiszentgyörgy után következett Kolozsvár. Hogyan emlékszik egyetemi éveire?
– Mint embert faragó évekre. Egyszer marxizmusórán megállt a kezemben a toll. Mennyi marhaságot mond ez az előadó elvtársnő! Még a nevére is emlékszem: Deleheanunénak hívták ezt az „eszme-papagájt”. Neki is köszönhetem, hogy tanáraim szavaihoz kritikusan viszonyuló, szelektív gondolkodású ember lehettem, s hálát adok azoknak az éveknek, hogy megtaláltam a magam útját. S valódi útmutatókat, szövetségeseket is megismerhettem közöttük. Egy bizonyosfajta gerinc akkor is volt az emberekben vagy azok egy részében…
– Előbb Székelykocsárdon tanított magyar nyelv és irodalmat, később a nagy hírű Bethlen Kollégiumnak volt a tanára, majd Kovászna következett. 1975-től diákok által játszott Tamási-darabokkal járták a falvakat.
– Nem felejtem, ’75-ben egyik osztályom tanulói valósággal kicsikarták belőlem: tanítsak nekik színdarabot. Addig is rendeztem felnőtteknek – már Székelykocsárdon is –, aztán tanulóknak, de az úgynevezett falujáró diákszínpad így jött létre. S azon a kapun valóban beléptünk! A díszkíséret – mely a háttérben követett bennünket útjainkon, s küldte rólunk a jelentéseket – végezte ugyan dolgát, de mi is tudtuk végezni a magunkét. Még akkor is, ha egy-egy megye (pl. Szilágy) kiutasított, nem engedte a párt, hogy plakátunkat újranyomtassuk. Fiaimat gyötörték a katonaságnál: „Tudjuk, ki az apád! Románellenes színdarabjaival járja az országot”, mire a fiam: „Ez szemenszedett hazugság, mert apám egyetlen színdarabot sem írt”, és így tovább… De átéltük, s megértük ’89-et, amikor az egész Kárpát-medencében, az összes utódállamban turnézhattunk…
– Szeret utazni. Milyen emlékei vannak barangolásairól?
– Sokfelé, több mint 40 országban jártam, Antarktisz kivételével minden kontinensen, mindig célzatos, anyaggyűjtő szándékkal. Ezres nagyságrendben rögzítettem magnószalagra beszélgetéseket a világban szétszórt magyarokkal, ez alapján írt könyveim őrzik utazásaim emlékét. Mindig kevés pénzzel jártunk, s amikor – hogy emléket is idézzek – lábunkat Velencében a Canale Grande szegélykövein ülve lógattuk le, s néztük a vízen úszó fényes gondolákat, gazdag emberek világát, sohasem arra gondoltunk, hogy nekik milyen jó lehet, hanem arra: nekünk milyen jó, hogy itt lehetünk... Hogy láthatunk, tapasztalhatunk, hogy megnyílhatott előttünk is a világ. Igazi életveszélyben egyszer voltunk néhai feleségemmel. Az afganisztáni Heratból helyi autóbusszal, mint egyetlen európaiaknak, a csupa turbános utastárs között kellett eljutnunk a határ túlsó oldalára. Jó kétórányit a lázadó felkelők területén haladtunk, akik a szovjet rendszert meghonosítani akaró kommunista államfő ellen vették fel a harcot. Az utolsó ellenőrzést végző katonák megjósolták: ha minket felfedeznek, agyon fognak lőni, mint az aznap reggeli busz turistautasait. Az emberség mentett meg! Minden ablakon behúzták a függönyöket, a szélvédő ablakból való belátást pedig a kalauz fiú azzal akadályozta, hogy testével fedezett-álcázott minket, hogy lehetőleg ne fedezzenek fel kintről. Soha nem felejtem el a képet: amikor kiértünk a számunkra életveszélyes zónából, mint a párduc, úgy ugrott fel a fiú, elhúzta a függönyöket, s minket megölelve boldogan mondta: Testvérek, megmenekültetek! – Több díjban részesült, melyikre a legbüszkébb?
– Egyszer a Bethlen Gábor-díjat (1994-ben kaptam) nekem ítélő bizottság egyik tagja, jó másfél évtized múltán, szóvá tette, hogy miért nem írom be életrajzaimba a díjakat, köztük az ő díjukat is, amelyet nagy megbecsüléssel adtak nekem. Azt válaszoltam, hogy amit teszek, nem a díjakért teszem… Távol áll egyéniségemtől, hogy én velük dicsekedjem. – Nos, lehetséges, hogy tőlünk értesül: lapzártakor érkezett a Háromszék szerkesztőségébe az örömhír: a Magyar Művészetért Alapítvány kuratóriuma 2016-os életműdíját tegnap Önnek ítélte oda. Gratulálunk!
SZÉKELY FERENC
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Kopácsi-vetélkedő a magyar reformáció bölcsőjében
Öt egyházmegye tizennégy csapata vett részt az V. Kopácsi István Egyháztörténeti Vetélkedőn, amit ez alkalommal a Reformáció Emlékéve keretén belül szerveztek meg. Az ifjúsági találkozóra más gyülekezetből is csatlakoztak. A régiekről tanultak, történelemből írtak és remélhetőleg a történelmet írják mindazok, akik részt vettek.
Szombaton délelőtt 10 órakor kezdődött a gazdag programmal tarkított ifjúsági nap. Kánya Zsolt Attila, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület ifjúsági előadó tanácsosa nyitotta meg az alkalmat áhítatával, melyben Gedeonról szólt, aki kilépett a csűrből, a közönyből, a félelemből és hitte, hogy Istennel együtt győzni fog. Kovács Sándor esperes is köszöntötte az ifjakat, bátorítva őket, hiszen már azzal nyertek, hogy jelentkeztek a vetélkedőre.
A versenyzők ezután megkapták az ötven kérdést tartalmazó feladatlapokat, amit Fórizs Enikő magyartanárnő állított össze. Öt egyházmegyéből tizennégy négy tagú csapat mérte össze erejét egyháztörténetből, Arad megyétől Szatmárig. Az aradi egyházmegyéből Kispereg, Pécska és Szentleányfalva, a bihari egyházmegyéből Nagyvárad- Velence és Jákóhodos, az érmellékiből Jankafalva és Nagykágya, a szilágysomlyóiból Szilágyborzás és Kraszna, a szatmáriból pedig Pusztadaróc (2 csapattal), Mikola, Szárazberek és a házigazda Erdőd. A csapatversenyen kívül egy egyéni feladatot is kaptak, melyben megadott címek alapján esszét/ fogalmazást/ jegyzetet írhattak. Egyébként idén is, a fontosabb évfordulókhoz kötötték a tananyagot a szervezők. 450 éve íródott a Második Helvét Hitvallás, a Református Egyház egyik alapirata. Viszonylag kerek évfordulója van idén a Szatmárnémeti Nemzeti Zsinatnak, 370 éve történt. Kerek fél évezrede született Drágffy Gáspár, a reformációt az első között befogadó főúr, ezért a Drágffy-családdal is megismerkedhetnek azok, aki felkészültek a vetélkedőre.
A megszépült erdődi református templomban ifjúsági istentisztelettel folytatták az együttlétet, melyben Kurta Szabolcs érendrédi lelkipásztor hirdetett Igét. A prédikátor egyháztörténeti szempontból kétszeresen is kötődik az erdődi református gyülekezethez. Egyrészt volt dobrai lelkészként tevékenyen részt vett a gyülekezeti szövetség (Erdőd-Dobra-Magyargéres-Szatmárhegy-Kismajtény) létrehozásában, másrészt érendrédi lelkipásztorként utóda annak a prédikátornak, aki a gyülekezet elüldözése miatt kényszerült elmenni Érendrédre 1769-ben. Az ifjúsági nap igei mottója alapján szolgált: "Azért ha valaki Krisztusban van, új teremtés az, a régiek elmúltak, íme, újjálett minden." (2Kor 5,17) Az igehirdető az állandóan változó világban a soha el nem múló dolgokra hívta fel a figyelmet: Isten élő szavára a Tőle kapott bölcsességre. Ez az, ami Kopácsiék és Petőfiék idejében is megtartó erő volt, de jelentkezhetett minden kor fiataljainak szívében. Ha valaki saját magáról mondja, hogy bölcs, az hazudik, akiről mások mondják, arról valószínű, elhihetjük - mondta a predikátor. Ősz Sándor Előd kolozsvári egyháztörténész Szenczi Molnár Albert zsoltárfordítótól és az egyháztörténeti kutatás fortélyairól tartott lendületes és érdekfeszítő előadást. A Bízz Band és az Erdődi Dicsőítő Csapat hangulatos koncertje mutatta meg, hogy lehet az Istent felszabadulva és örömmel dicsérni.
Ezután került sor az eredményhirdetésre. Az első díj Érmellékre, a jankafalvaikhoz került, akik a lehetséges 100 pontból 97-et értek el. Második lett a mikolai csapat Szatmárból (95), a harmadik pedig a szilágysági Kraszna (90,5). Az esszéíró egyéni díjat Magyar István nyerte Mikolából, második a nagykágyai Horvát Irénke, harmadik pedig Komori Viktória Szentleányfalváról. Mindkét kategóriában a győztesek Buzogány Dezső teológiai professzor díját is átvehették a rengeteg más jutalom mellett.
Az eredményhirdetést követően Titoktalanított világ címmel színvonalas, tanulságos, épületes, üzenet-teljes, humorral tarkított előadást tartott a Nagyvárad-Velencei Református Egyházközség ifjúsági színjátszó csapata. Kása Melinda és Kása Zsolt néptánc-tanítással vezette le az együttlétet.
A programot az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Reformáció Emlékbizottság által támogatta. A projekt címe: Erdőd, a magyar reformáció bölcsője. A bölcső előremutat, reményt sugároz, általában, az életről beszél. Ami Erdődön volt, az a szépen szóló jelen és jövő, tehetséges fiatalokkal. Lelki szemekkel lehetett látni azt is, hogy a református templom előtt Petőfi Sándor és Szendrey Júlia össze is mosolyogtak, több mint száz magyar fiatalt láttak, értelmet és bölcsességet. A régiek elmúltak, semmiképpen sem értelmetlenül.
szatmar.ro

Székely mez a pápának – A Vatikánban nyert a Jakab-csapat
Székelyföld labdarúgó-válogatottja a héten a Vatikánban vett részt egy minifocitornán, ahol a csapat minden mérkőzését megnyerve első helyen végzett. A székelyföldi küldöttség Ferenc pápával is találkozott, Jakab Zoltán szövetségi kapitány egy mezt adományozott a katolikus egyházfőnek. Székelyföld labdarúgó-válogatottja a héten a Vatikánban vett részt egy minifocitornán, ahol a csapat minden mérkőzését megnyerve első helyen végzett. A székelyföldi küldöttség Ferenc pápával is találkozott, Jakab Zoltán szövetségi kapitány egy mezt adományozott a katolikus egyházfőnek.
A minifocitornán a Székelyföld mellett a Magyar Cigányválogatott, a Magyar Koronaőrség és a pápa testőreinek együttese, a Svájci Gárda szerepelt. Tavaly nyáron Velencében is összemérte erejét a négy csapat, akkor a főleg Nyárád menti játékosokból álló székely válogatott első helyen végzett. Az idei vatikáni tornára a Székelyföld a Magyar Cigányválogatott menedzserén, Mezei Istvánon keresztül kapott meghívást.
Az egynapos torna mérkőzéseit műfüves pályán, 7+1-es felállásban rendezték. Az udvarhelyszéki és Nyárád menti játékosokból álló Székelyföld mindhárom találkozóját magabiztosan nyerte meg, tizenhat gólt szerzett, és csupán egyet kapott.
Szerdán reggel pápai meghallgatáson is részt vettek. „Nagyon szép és megható esemény volt. A téren több ezer ember várta a pápát. Mi nagyon közel kerültünk hozzá, pár lépcsőfokra voltunk tőle. A végén lejött közénk, pár emberrel kezet fogott, így alkalmam adódott rá, hogy átadjak neki egy Székelyföld mezt” – közölte Jakab Zoltán, a válogatott szakmai irányítója. Hozzátette, hogy mindezek megvalósulásában óriási szerepe volt Németh László pápai prelátusnak, a római Szent István Ház vezetőjének, aki egyben házigazdájuk és idegenvezetőjük is volt. A küldöttségnek egyebek közt lehetősége volt megtekinteni a Svájci Gárda laktanyáját és a pápai rezidenciát is.
Jövőre a Székelyföldön szeretnék megrendezni a tornát, az időpont egyelőre nem ismert. A csapat vatikáni szereplésében nagy szerepet vállalt Karácsony Károly (Nyárádgálfalva polgármestere), Tóth Sándor ( Nyárádszereda polgármestere), Csíki Sándor (a Csíki Tours képviselője), illetve Wenczel Kristóf, a Székelyföldi Labdarúgó-egyesület elnöke.
Zátyi Tibor
Krónika (Kolozsvár)

Újra látogatható a neves szatmári képzőművész, Erdős Pál műterme
Kedd délelőtt egy, az alkotó grafikáiból álló tárlat megnyitójával adták át Erdős Pál képzőművész egykori műtermét. Ez a tervek szerint hetente egyszer tart majd nyitva, de előzetes telefonos bejelentkezés esetén bármikor látogatható lesz a nagyközönség számára.
A filharmónia bejáratával szembeni épület bejárata mellett már hosszú évek óta hirdeti emléktábla, hogy abban alkotott a nagy elismertségnek örvendő néhai művész, Erdős Pál. Jó ideig látogatható is volt a műhely, kiállítást is tartottak az épületben, ám az utóbbi években lakat került a bejárati ajtóra. A Szatmár Megyei Múzeum az elmúlt hónapokban felújíttatta a műtermet, illetve az épületben található kisebb helyiségeket, kedd délben pedig meg is mutatták a nagyközönségnek a végeredményt.
Az épület kisebb alsó termeiben kiállították azokat az Erdős-grafikákat, amelyeket a képzőművész az 1987-ben bekövetkezett halála előtt néhány hónappal ajándékozott a megyei múzeumnak. A földszinti termeket az elkövetkezőkben hasznosítani is fogják - derült ki Felician Pop múzeumigazgató beszédéből. Szatmárnémeti képzőművészek számára lesz ez találkozóhely.
A felújítás igen jól sikerült: az emeleten található műhely az 1960-as, 1970-es éveket idéző berendezéssel, igazán különleges hangulatot teremt, szinte úgy érzi az ember, hogy bármikor beléphet Erdős, hogy egy újabb grafikának kezdjen neki. Vagy éppen egy tányérra rajzoljon, vagy begyújtson a cserépkályhába, amely nem igazán tetszett neki, ezért azt is képzőművészeti alkotássá alakította. A régi ablakokat sárga zászló-anyagból készült függöny fedi - ennek köszönhetően borús időben is sárgás, napfényszerű fény töltötte meg az alkotóműhelyt.
Ki volt Erdős Pál?
Erdős Pál 1916. november 2-án született a Szatmár megyei Nántűn. Festői tanulmányait a nagybányai festőiskolában kezdi, ahol nagy mesterek, mint Thorma János, Krizsán János és Mikola András tanítványa lesz. Budapesten folytatja tanulmányait a nagy festőművész, Molnár C. Pál irányítása alatt. 1938-ban a szatmári értelmiségtől tanulmányi ösztöndíjat kap és el tud utazni Párizsba, Velencébe majd Rómába, hogy tovább fejlessze tehetségét. Utána Szatmárnémetiben tevékenykedik mint festőművész, grafikus és metszetkészítő. Nagy sikerrel készít grafikai munkákat különböző budapesti kulturális folyóiratoknak.
1944-ben zsidó származása miatt családjával elhurcolják Auschwitzba, ahonnan további haláltáborokba kerül. Egyedül tért haza Szatmárnémetibe, ahol belemerült a helyi kulturális és képzőművészeti életbe. Később több mint 10 évig Nagybányán élt, majd visszatért Szatmárnémetibe, ahol színházigazgató, később filharmónia-igazgató lesz. 1973-ban a Szatmári Művészek Egyesülete elnökévé választja, 1977-ben pedig a Képzőművészek Romániai Szövetségének alelnöke lesz 1987. november 17-én bekövetkezett haláláig.
szatmar.ro

A pálos rendről
Ifjúi éveimben, amikor gyakrabban utazgattam vonattal Brassó és Segesvár között, Páloson áthaladva tűnődtem azon, vajon létezik-e még a monostor, ahol megalapították az első magyar eredetű szerzetesrendet.
Sok év távlatából akkori valláskultúrámat magam is megmosolygom. Utólag elismerem óriási naivitásomat, hogy a Kaca és Bene közti falucskát – ahol néhai Brók Géza apósomat mint kitűnő ácsmestert oly szívesen dolgoztatták lakó- és gazdasági épületeik építésekor a helyi módosabb román gazdaemberek – tudatlanul összekevertem a pálosok, fehér barátok, Remete Szent Pál Testvéreinek nevével. A nyugati keresztény világ a VI. századtól ismerkedett meg a szerzetesrendekkel, miután Nursiai (Szent) Benedek megalapította a bencés rendet. A bencések hamarosan az egész nyugati keresztény világot behálózták, és ötszáz évig egyedüli ilyen jellegű közösségként folytatták nemes tevékenységüket. Kezdetben Magyarországon is a bencések hódítottak teret, majd közel 200 évvel később terjedtek el más rendek, mint a ciszterciták, premontreiek stb. A XIII. század derekán Boldog Özséb esztergomi kanonok belső késztetésre úgy határozott, hogy remeteként folytatja további életét a Pilis-hegységbe visszavonulva. Egy csodás látomása hatására határozza el magát egy új szerzetesrend megalapítására, melyet Szent Pálnak ajánlott fel, s amelyre hamarosan a pápai engedély is megérkezett. Az 1308-tól hivatalosan működő rend hamar népszerű lett. Nem meglepő, hogy az ország minden részében épültek kolostorok, összesen harminc. A rend központja a mai Hárs-hegyen volt, az itt felépített monostorban tartották évente gyűléseiket a közösség vezetői. A XV. században voltak már pálosok Lengyelországban, a Német Császárság területén, Itáliában, de még a Szentföldön is. A közösség megőrizte remete jellegét. A bencésekkel ellentétben csekély birtokkal rendelkeztek, ami csupán a szerzetesek megélhetését biztosította. A tagok elmélkedéssel, imádkozással és fizikai munkával egyaránt foglalkoztak.
A fellendülésnek a török terjeszkedés, Buda elfoglalása, valamint az ország három részre szakadása vetett véget. Mohács után a török seregek tizenegy pálos monostort kifosztottak és több tucat szerzetest kivégeztek. A Hódoltság területén a csökkenő létszámuk ellenére a rend tagjai igyekeztek lelki támaszt nyújtani a magyar lakosságnak. A török kiűzését követően a rend újra megerősödött. Komoly tanítói tevékenységet is végeztek, iskoláikban magas szintű filozófiai oktatás folyt, a magyar szellemiség képviselete is meghatározóvá vált. A közel száz évig tartó virágzásnak II. József intézkedése vetett végett. Önkényesen feloszlatott minden olyan szerzetesrendet, amely szerinte nem végzett hasznos tevékenységet.
A Szapolyai János halála utáni zavaros időszak kiemelkedő politikusa, Fráter György a pálos rend tagja volt, és az ország három részre szakadása után tíz éven keresztül az Erdélyi Fejedelemség tényleges irányítója. Ányos Pál István, a fiatalon elhunyt szerzetes a szentimentalizmus hazai képviselőjeként írta be magát a magyar történelembe. Versegh Ferenc polihisztor az irodalmi életben alkotott maradandót. A XVIII. században élt Eszterházy Imre pálos szerzetesként nyerte el a legnagyobb hazai méltóságot, az esztergomi érseki címet. Ebben a minőségében 1741-ben ő helyezte a Szent Koronát Mária Terézia fejére a koronázási szertartáson.
De ki volt Remete Szent Pál, akiről a rendet elnevezték? A III. században élt gazdag családból származott. A keresztény hitre áttért Pál a keresztényüldözések miatt (testvére jelentette fel) menekülésre kényszerült. Egy barlangban húzódott meg, és itt döntötte el, hogy életét teljesen Istennek szenteli. Híre akkorra már bejárta az egész keresztény világot. Az V. században szentté avatták. Teljesen épen maradt holttestét előbb Konstantinápolyba, majd Velencébe szállították, ahol nagy becsben őrizték. I. Lajos magyar király a pálosok kérésére sikeres velencei hadjárata után a remete földi maradványait mint ereklyét Magyarországra hozatta. Az ereklye 1527-ben égett el Trencsén török ostroma során. Ma a csonka hazában négy, míg Erdélyben egy kolostor viszi tovább a pálos rend hagyományait, értékeit. De nem a románul Paloş, németül Königsdorfnak nevezett településen – hanem Hargitafürdőn.
Ferenczy L. Tibor
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)