Aristide Roibu beperelte Kolumbán Gábort, aki a csereháti ügyről kiadott nyilatkozatában megállapította: Aristide Roibu szubverzív tevékenysége miatt a csereháti épületet a központi sajtó egyszerűen görög katolikus árvaháznak nevezi. Ebbe a nyilatkozatba kötött bele Roibu, mert szerinte a szubverzió államellenes összeesküvést jelent és azt állította, hogy Kolumbán Gábor ezzel vádolja őt. Vasluiban volt az első tárgyalás jún. 18-án, azonban Roibu nem jelent meg. Végül jún. 29-én elkezdődtek a tárgyalások. Roibu a tárgyaláson Kolumbán románellenes tevékenységét hangoztatta, az eredeti vádra nem is tért ki, a bíró azonban nem figyelmeztette ezért. - Kolumbán Gábort kormánytanácsosnak kinevezték, ő szerette volna megtartani Hargita megyei tanácselnöki tisztségét is. Nehéz helyzetbe került, ugyanis tanácselnöki tisztségéből felfüggesztették, a kormánynál pedig közölték vele, hogy amíg státusa nem tisztázódik, nem kap fizetést. /Ehrenkratz Judit: Kormány és törvényszék között. = Gyergyói Kis Újság (Gyergyószentmiklós), júl. 1-7./

"Kolumbán Gábort, Hargita megyei tanács elnökét rágalmazási perben 20 millió lej büntetésre ítélték, igaz, hogy végrehajtását fölfüggesztették egy évre, priusszal jár. Ez károsítja a jóhírét, és nyilvánvaló, hogy ez is volt a cél. Kolumbán Gábor kifejtette: "véleményem szerint az a nyilatkozat, aminek az alapján elítéltek, semmi értelemben sem sértette Aristide Roibu úr személyiségét". A többi büntetés is mértéken felüli. "Az 1 milliárd lej erkölcsi kártérítés túlzottan nagy, nyilván, anyagi romlásba akarnak dönteni vele. Nekem nincs vagyonom. A keresetemből élek. Nem is tudják rajtam behajtani az 1 milliárd lejt." - nyilatkozta Kolumbán Gábor. "A csereháti konfliktus rendezésének semmiképpen sem kedvez ez a per, hiszen hasonló perek vannak folyamatban, és várható, hogy az érdekelt felek közötti viszony az eddiginél még rosszabb lesz. És a dolog furcsasága, "jogi fintora", hogy pontosan én voltam az a magyar politikus, aki a bázeli tárgyaláson ésszerű megoldást javasoltam, ezelőtt, immár, két évvel." A "csereháti intézmény bármikori provokáció forrása - lesz és marad - a megye területén." /Zsehránszky István: Rendkívül súlyos ítélet. Beszélgetés KOLUMBÁN GÁBORRAL, a Hargita megyei tanács elnökével a vaslui-i per után. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 22./"

Kolumbán Gábor Hargita megyei tanácselnök védelmében nyílt levélben fordultak Emil Constantinescu államfőhöz, Radu Vasile miniszterelnökhöz és Valeriu Stoica igazságügy-miniszterhez a Hargita Megyei Tanács képviselőtestületének és a megye közigazgatási hivatalának tagjai. Kolumbánt - egy fordítási hiba miatt szándékosan félreértett szövegrészre hivatkozva - rágalmazás címén első fokon 20 millió lej pénzbüntetésre ítélte a Vaslui-i bíróság, ezen túlmenően pedig egymilliárd lej kártérítés kifizetésére és 10 millió lej perköltség megtérítésére. A Hargita Megyei Tanács elnökét a csereháti árvaház épületének vitatott ügyével kapcsolatos közleménye miatt perelte be az ingatlant kivitelező cég igazgatója. Kolumbán Gábor sikeres megyei vezető, és ha az ítéletet a törvényszék megerősíti, s az jogerőre emelkedik, le kell mondania tanácselnöki tisztéről is. /Nyílt levél Kolumbán-ügyben. = Szabadság (Kolozsvár), febr. 24./

"Kolumbán Gábor a Hargita Megyei Önkormányzat elnöke, és egyike a legtöbb nemzetközi tisztséget viselő RMDSZ-politikusoknak. Az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Hatóságok Kongresszusa tagja, és a Föderalizmus, Regionalizmus és Kisebbségi Munkabizottság elnöke, a Helyi és Regionális Információs Társadalmi Bizottság tagja, az Európai Régiók Gyűlése (AER) Kisebbségi Munkabizottságának elnöke. Kolumbán Gábort a vaslui-i bíróság rágalmazásért 20 millió lej pénzbüntetésre ítélte, 1 milliárd lej (100 000 USD) erkölcsi kártérítés és 10 millió lej perköltség megfizetésére kötelezte. A magánvádló Aristide Roibu, aki a bukaresti székhelyű Aris Industry S. A. ügyvezetőjeként felépítette a székelyudvarhelyi csereháti ingatlant, és azt átjátszotta egy frissiben megalakított görög katolikus apácarendnek. A székelyudvarhelyi csereháti ingatlanról köztudott, hogy súlyosan terheli a román?magyar viszonyt, az ügyet a román sajtó nagy része magyarellenes uszításra használja fel. Kolumbán Gábor 1997. május 30-án hivatalos közleményt adott ki, amelyben rögzítette azt, hogy "minden, a beruházást elindító dokumentumban (haszonbérleti szerződés, építési engedély, a projekt témájának bemutatása) az épület székelyudvarhelyi gyermekek részére épített kisegítő iskolaként szerepel, azzal a céllal, hogy a kis befogadó képességűnek bizonyuló oklándi iskolát ide költöztessék." Aristide Roibu alattomos ténykedése révén ez az épület egy székelyudvarhelyi görög katolikus gyermekotthonná változott. Önként adódik tehát a kérdés, vajon a humanitárius beruházás ürügye nem egyéni üzleti érdekeket rejt? Az indulatosság és agresszivitás, amellyel Aristide Roibu kifejti nézetét anélkül, hogy a beszélgetések során felmerült kérdésekre válaszolna, arra késztet, hogy az illetékes szervekhez forduljunk, kérve a pénzügyi átutalások törvényességének, a behozatalnak és az építkezés költségeinek felülvizsgálását." - Aristide Roibu ezt rágalmazásnak vélte, és panasszal fordult a kijelölt vaslui-i bírósághoz, azt állítván, hogy e kijelentés szerint őt azzal rágalmazta meg Kolumbán Gábor, hogy "szubverzív" tevékenységet folytat, ergo, "veszélyeztette, aláásta az állam belső rendjét". A nyilvánvalóan elfogult vaslui-i bíróság elítélte Kolumbán Gábort. Kincses Előd megjegyezte: egész egyszerűen nem értette, hogyan is állapíthatta meg a vaslui-i bíróság: fennállnak a rágalmazás tényálladéki elemei. Mindenekelőtt nem a vitatott alattomos kifejezést tartja rágalmazónak, amelyet románul egyébként helyesen nem szubverzívnek, tehát Roibu olvasatában az állam belső rendjét aláásónak kellett volna fordítani, hanem perfidnek (e fogalomnak viszont semmi köze sincs az államrendhez). Az ítélet indoklása szerint a rágalmazást azáltal követte el Kolumbán Gábor, hogy azt állította: a sértett jogtalanul, a svájci Basel Hilft Alapítvány felhatalmazása nélkül ajándékozta a kérdéses csereháti ingatlant az apácarendnek. Ez az indoklás azért is érthetetlen, mert a csereháti ingatlan tulajdonjogi helyzetéről a marosvásárhelyi bíróságon folyamatban van egy per - mindaddig tehát, amíg a polgári bíróság jogerősen nem állapítja meg, hogy az ingatlan ajándékozása szabályos volt, hogy annak ki is a jogos tulajdonosa, bárkinek jogában van ebben a kérdésben szabadon véleményt nyilvánítani. Aristide Roibu panasza nem is vonatkozott az ajándékozással kapcsolatos véleményre, ő a szubverzív kifejezést panaszolta, tehát az ítélet ebből a szempontból is szakmailag elképesztően dilettáns. A vaslui-i megyei törvényszék - gyanús gyorsasággal - a fellebbezési tárgyalást már március 10-ére ki is tűzte. Kolumbán Gábor időközben a Román Legfelsőbb Ítélőtáblához fordult, és kérte az ügynek az áthelyezését, annál is inkább, mivel a bűncselekmény elkövetési helye szerint az illetékes bíróság a csíkszeredai lett volna. Ez az ítélet felveti a román hatóságoknak és igazságszolgáltatásnak az "Egyezmény az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságok Védelméről" 10. cikkelyéhez, a véleménynyilvánítás szabadságához való viszonyulásának kérdését. Ez a cikk kimondja azt, hogy mindenkinek joga van a véleménynyilvánítás szabadságához, és hogy e jog magában foglalja a véleményalkotás szabadságát, az információk, eszmék megismerésének és közlésének szabadságát anélkül, hogy ebbe hatósági szerv beavatkozhasson. Elfogadhatatlan a politikai szólásszabadságnak a bírói út felhasználásával való korlátozása. Ezzel az ítélettel is a román igazságszolgáltatás túllépte az egyezmény biztosította szólásszabadság korlátozási lehetőségeket, s vétkesen korlátozta a politikus véleménynyilvánítási szabadságát. Kincses Előd szerint "jogosan elvárjuk, hogy a román állam az idézett egyezmény szellemében védje meg Kolumbán Gábort." /Kincses Előd: A véleménynyilvánítás szabadsága és a román igazságszolgáltatás. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 3./"

"A Legfelsőbb Törvényszék május 27-én tárgyalta Kolumbán Gábor megyei tanácselnök kérését, hogy az ellene folyó rágalmazási tárgyalást fellebbviteli fokon Vasluiból más megyei törvényszékre áthelyezzék. Az ítélet értelmében a következő per színhelye Máramaros megyében lesz, az időpontról még nem döntöttek. Mint ismeretes, alapfokon a vaslui-i bíróság úgy ítélkezett, hogy Aristide Roibunak, aki a székelyudvarhelyi csereháti ügyben mint adományozó szerepel, Kolumbán Gábor 1 milliárd lej erkölcsi kártérítést köteles fizetni, amiért egy nyilatkozatban rávilágított az üzleti érdekek összefonódására és "szubverzív"-nek nevezte Roibu udvarhelyi ténykedését. (A Hargita Népe nyomán) /Máramaros megyébe helyezték Kolumbán Gábor perét. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jún. 3./"

"Kolumbán Gábor a Hargita Megyei Önkormányzat elnöke, és egyike a legtöbb nemzetközi tisztséget viselő RMDSZ-politikusoknak. Az Európa Tanács keretében működő Helyi és Regionális Hatóságok Kongresszusának tagja, és a Föderalizmus, Regionalizmus és Kisebbségi Munkabizottság elnöke, a Helyi és Regionális Információs Társadalmi Bizottság tagja, az Európai Régiók Gyűlése Kisebbségi Munkabizottságának elnöke. Az Európai Tanács fontos feladatokkal bízta meg, a helyi demokrácia és emberi jogok jelentéstevője volt Grúzia és Örményország Európa Tanács-beli tagfelvételénél. Kolumbán Gábort a moldvai vaslui-i bíróság rágalmazásáért 20 millió lej pénzbüntetésre ítélte, 1 milliárd lej (100 000 USD) erkölcsi kártérítés és 10 millió lej perköltség megfizetésére kötelezte. A magánvádló Aristide Roibu, aki a fővállalkozóként felépítette a székelyudvarhelyi csereháti ingatlant, és azt átjátszotta egy frissiben megalakított görög katolikus apácarendnek. A székelyudvarhelyi csereháti ingatlanról köztudott, hogy súlyosan terheli a román-magyar viszonyt, az ügyet a román sajtó nagy része magyarellenes uszításra használja. Kolumbán Gábor 1997. május 30-án hivatalos közleményt adott ki amelyben rögzítette azt, hogy minden, a beruházást elindító dokumentumban az épület székelyudvarhelyi gyermekek részére épített kisegítő iskolaként szerepel. Aristide Roibu panasszal fordult a kijelölt vaslui-i bírósághoz, azt állítván, hogy Kolumbán Gábor megrágalmazta őt, mondván: "szubverzív" tevékenységet folytat, ergo "veszélyeztette, aláásta az állam belső rendjét". - A nyilvánvalóan elfogult vaslui-i bíróság elítélte Kolumbán Gábort. Kincses Előd visszautasította ezt a megállapítást. Az ítéletet mind Kolumbán Gábor, mind a büntetés mértékét és a 100 000 dolláros erkölcsi kártérítést kifogásoló (továbbra is egymillió dollárt követelő) Aristide Roibu megfellebbezte. -Az ítélet felveti a román hatóságoknak és igazságszolgáltatásnak a véleménynyilvánítás szabadságához való viszonyulásának kérdését. A vaslui-i bíróság által alkalmazott szankció is azt igazolja, hogy meg akarják félemlíteni a politikai állásfoglalót, szögezte le Kincses Előd. /Kincses Előd ügyvéd: A véleménynyilvánítás szabadsága és a román igazságszolgáltatás. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 12./"

Hargita megye sikerrel mutatkozott be azon a kiállításon, amelyet először szerveztek meg Kaposváron, a Kaposvári Tavaszi Fesztivál keretében. A kiállítás alkalmából megbeszélésekre is sor került a testvérmegye, Somogy vezetőivel. Hargita megyét Minier Gábor, a megyei tanács alelnöke, Péter Zoltán, a tanács urbanisztikai és területrendezési igazgatóságának igazgatója és Bodor István tanácsos képviselte Kaposváron. A kiállításon bemutatkozott Szilágy megye is. A Hargita megyeiek a leírások mellett borvizet, korondi és dánfalvi kerámiát is vittek magukkal. /Kovács Attila: Kaposvári kiállításon szerepelt Hargita megye. = Hargita Népe (Csíkszereda), márc. 25./ Szilágy megye is hivatalos volt Kaposvári Tavaszi Fesztiválra, amelyen Ioan Sorin Cosma megyei tanácselnökön és Fekete András alprefektuson kívül a zilahi múzeum két román néprajzos munkatársa is részt vett. A szilágyságiak öt pannón mutatták be Szilágy megye történelmét, néprajzát, iparát, közigazgatását és idegenforgalmát. Szilágy megye küldöttei megbeszélést tartottak a kaposvári vezetőkkel a kapcsolatok fejlesztéséről, szeretnék a kapcsolatot kiépíteni a két megye levéltárai, múzeumai és a megyei könyvtárak között. A kaposvári kereskedelmi kamara munkatársai felajánlották, hogy a román cégeket ismertetik havonta megjelenő kiadványukban. Áprilisban a Magyar-Román Baráti Társaság részéről Kaposvárra várják Vaslui, Dés, Vajdahunyad, Zilah baráti társaságainak képviselőit. /Szilágyságiak Somogyban. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 30./

"1990-hez képest 1998-ban 705 ezerrel kevesebb Románia lakossága. A nagy zuhanás 1991 és 1992 között következett be: 396 ezerrel csökkent a lakosságszám. Az előző évtizedek biztatóak voltak. 1965-ben lépte át Románia 19 milliós, 1969-ben a 20, 1974-ben a 21, 1979-ben a 22 milliós határt. Kilenc évnek kellett eltelnie, amíg - ekkor már drasztikus, a Szekuritáté által ellenőrzött formákban - sikerült elérni a 23 milliót. Akkoriban ezt is megünnepelték. Pedig ekkor már volt egy olyan megyéje Romániának - Arad -, ahol 1980 óta folyamatosan negatív volt a természetes szaporulat, és volt egy olyan másik megyéje, Teleorman, ahol 1985-ben -0,1 volt ugyanez a mutató. A folyamatos csökkenés azonban nyilvánvaló. 1992-ben már 19 megyében és Bukarestben is negatívvá vált a természetes szaporulat mutatója. Gagyi József írásában részletezte az ország népességi adatait. Azok a megyék, melyek esetében 1999-ig többen születtek, mint ahányan meghalt: Bákó, Beszterce-Naszód, Galac, Iasi, Máramaros, Neamt, Szucsáva, Vaslui és Erdély északkeleti része. Azok a megyék, melyek a kilencvenes években ingadoznak, hol negatív, hol pozitív a mutatójuk: Botosani, Konstanca, Gorj, Ialomita, Szeben, Vrancea. A harmadik csoport, amelynek a kilencvenes években stabilan csökkent a lakosságszáma, de a mutatójuk csak 1992-ben vagy közvetlenül azután lett negatív: Fehér, Arges, Brassó, Kovászna, Dimbovita, Hargita, Hunyad, Maros, Szatmár, Szilágy, Tulcea, Vilcea. A negyedik csoport: amelynek már 1990 és 1991-ben negatívba fordult a mutatója: Bihar, Braila, Buzau, Calarasi, Kolozsvár, Dolj, Mehedinti, Olt , Prahova, Temes megyék, Bukarest. Az ötödik csoport: a negatív listavezetők, amelyek 1990 óta, vagy még azelőtt elfoglalták ezt a helyet: Arad, Krassó-Szörény, Giurgiu, Teleorman. - A fentiek alapján megrajzolt ez a térkép nem a történelmi régiók határvonalait mutatja. Igaz, hogy Moldvában még mindig a legpozitívabb a mérleg. A megyék zöme, a harmadik-negyedik csoport, az ország közepe és nyugati része. Az ötödik csoport pedig a déli megyék. - Ebből a szempontból az ország más megosztást mutat, mint amilyent a politikai opciót kirajzoló választási térképekről leolvasható. Nagy meglepetés, hogy nem az erdélyi, hanem, igen egyértelműen, a déli és regáti megyék a listavezetők. Románia lakossága az országnak ezen a részén fogy a legnagyobb ütemben. /Gagyi József: Deficit- térkép. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 18./"

"Ion Iliescu román államfő febr. 9-én találkozott Vasluiban Petru Lucinschi moldovai elnökkel. Iliescu hangsúlyozta, hogy a Dnyeszter menti területnek autonóm státust kellene kapnia az egységes moldovai állam keretein belül. Iliescu szerint Moszkvának le kellene mondania arról, hogy a területet katonai támaszpontnak tekintse a "14. hadsereg hátramaradt" katonái számára. A román és a moldovai államfő találkozóján az egyik központi téma a két ország határának szigorúbb ellenőrzése volt. Egyelőre csak azt közölték, hogy a román és a moldovai illetékesek együttműködnek majd a legjobb megoldás keresésében. Az EU által támasztott feltételek miatt Románia kénytelen véget vetni annak a gyakorlatnak, hogy a moldovai állampolgárok útlevél nélkül léphették át a határt. A találkozó előtt Petru Lucinschi közölte, hogy a két ország közötti alapszerződés mihamarabbi aláírását tartja az egyik legfontosabb kérdésnek. Az alapszerződést már 2000. áprilisában parafálták, de a kérdés Romániában - a közelgő választásokra tekintettel - lekerült a napirendről. /Román-moldovai államfői találkozó. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 12./"

Az elmúlt másfél évtizedben az RMDSZ nem szállt szembe a hatalommal, hanem helyet keresett magának benne, beépült a struktúrákba. Mindegy volt, hogy ki kerül kormányra, Iliescu, Constantinescu, Nastase vagy Basescu pártja, belülről vagy kívülről támogatták őket. Voltak látványos pálfordulások is, keményen kampányoltak a PSD-nek és Nastasenak, aztán – amikor nem ő győzött – teljes lelki nyugalommal átálltak az ellenfél oldalára. Volt hozadéka ennek a magatartásnak, elsősorban a miniszteri és államtitkári székek, magas és jól fizetett hivatalnoki állásokért százak hagyták el Erdélyt, hogy Bukarestbe menjenek. Fejlődés volt, még akkor is, ha a tömbmagyar megyéknek, a Székelyföldnek jóval kevesebb kormánypénzt juttattak, mint például Vasluinak. Be lehetett menni Bukarestbe, kiskapukat keresni, ezt-azt elintézni. Lehangoló, hogy a parlamenti választásokon nem vett részt a magyarság több mint hatvan százaléka. Ennek ellenére, józan politikai helyzetelemzés helyett, az RMDSZ-vezetők hatalmas választási győzelemről beszéltek, és helyet követeltek maguknak az új kormányban. Mindenkivel leültek tárgyalni, biztosították a román pártokat, hogy egyetértenek velük. Azonban a román hatalomnak nincs szüksége többé a „kényelmes politikai partnerre”. Markóék most elővették az „etnikai” kérdést, ők a szegény magyarok, akiket diszkrimináltak, ezért Brüsszel is csóválja a fejét… /Papp Kincses Emese: (Hideg)rázós politizálás. = Hargita Népe (Csíkszereda), dec. 18., szintén közölte ezt a cikket: Háromszék (Sepsiszentgyörgy), dec. 18./

Semmilyen autonómiában nem tudna megélni
Varujan Vosganian, a PNL alelnöke úgy véli, Kovászna és Hargita megye semmilyen autonómiában nem tudna megélni, mert a két megye a bukaresti alapoktól függ, gazdaságuk kizárólag fakitermelésre és borvízre alapszik.
Vosganian vasárnapi, kolozsvári sajtótájékoztatóján elmondta: nem érti egyes RMDSZ-es vezetők „büszkeségét”, hiszen Kovászna és Hargita megye a legszegényebb megyék köz tartozik Romániában.
„A külföldi beruházások nem jutottak túl a Kárpátokon, vannak szegény megyék, mint Vaslui vagy Botoşani, de Hargita és Kovászna is. Nem értem egyes RMDSZ-es vezetők büszkeségét, hiszen Hargita és Kovászna Románia legszegényebb megyéi közé tartozik. Ott a magyar hatóságok elűzték a külföldi befektetőket. Kovászna és Hargita megye kizárólag az erdőkből és a borvízből él. Nem lehet két megyét ebből működtetni. Szükségük van Románia fővárosára és a költségvetési alapokra még inkább, mint bármely más megyének. Kovászna és Hargita megye képtelen lenne bármilyen autonómia-formában létezni, mert teljes mértékben függnek a Bukarestből érkező pénzektől”, magyarázta Vosganian.
Varujan Vosganian szenátor, a Nemzeti Liberális Párt (PNL) alelnöke szombaton és vasárnap Kolozsváron részt vett a Liberális nők segíthetik Romániát című politikai képzési program indításán, amelyet a Liberális Nők Szervezete (OFL) kezdeményezett.
(Mediafax)
Nyugati Jelen (Arad)

Népszámlálás: mínusz ötmillió fő?
A romániai demográfiai helyzet drámai alakulására figyelmeztetnek, alig négy hónappal a romániai népszámlálás előtt, az Országos Statisztikai Intézet szakemberei.
Folyamatosan csökken a születési arányszám, az elhalálozási viszonyszám Romániában a legnagyobb a földrészen, az életremény igen alacsony, a kivándorlás pedig rekordszintet ért el.
„Karcsúsodó” népesség
Mindennek következtében rohamosan fogy az ország lakossága, amely az előző, 2002. évi, népszámlálás óta 21 millióról akár 18 millióra is visszaeshetett – állítják az Országos Statisztikai Intézet munkatársai. Románia lakossága 1990-ben volt a legnagyobb, akkor elérte a 23,2 milliót. A népességfogyás 2009-ig közel kétmilliós volt, az utóbbi két esztendőben pedig további 3 milliós csökkenés körvonalazódik, nagyrészt a kivándorlás miatt.
A nagyarányú csökkenés rendkívül drámaivá teszi a demográfiai mutatók további alakulását, tovább rontja a munkaerő-piaci helyzetet, de károsan hat a mikro- és makrogazdasági folyamatokra is.
A legfontosabb demográfiai mutató, a születési szám 1990 óta állandóan csökkent. Nyomban a rendszerváltás után, 1990-ben, még 314 746 újszülöttet jegyeztek, számuk 2000-ben már 234 600-ra esett vissza, 2009-ben pedig már alig haladta meg a 220 ezret, a trend pedig 2010-ben is folytatódott.
Az ezer lakosra jutó születési arányszám 9,9, ezzel Románia az európai uniós átlag alatt marad. Kivételt az ország keleti övezetei képeznek, Botoşani, Iaşi, Suceava, Vaslui és Bacău, ahol jobban alakul ez a mutató. Egyébként a moldovai országrészben a legmagasabb a fiatalok részaránya, a 0-14 éves gyermekek az összlakosság több, mint 18 százalékát képezik.
A születési viszonyszám Írországban a legmagasabb, ahol eléri a 16,7 ezreléket, majd Franciaország következik 12,8 ezrelékkel. A lista végén található a 9,1 ezreléket összesítő Ausztria, de a 9,4 és 9,6 ezrelék között mozgó Magyarországon, Olaszországban és Portugáliában sem sokkal jobb a helyzet.
Életremény: 73,5 év
A gyermekhalandóság tekintetében azonban Románia áll a legrosszabbul a közösségi országok között. Tavaly 260 ezer személy halt meg, vagyis 12,1 fő ezer lakosonként. 1990-ben még több mint 10 ezerrel kevesebb halálesetet jegyeztek.
Románia az élveszületések tekintetében is sereghajtó: 1000 újszülöttre 10 halott csecsemő jut, ami a legmagasabb szám az Európai Unióban, és háromszorosan haladja meg a Csehországban, Görögországban vagy Szlovéniában jegyzett adatokat. Ezzel az ország lakossága fokozatosan elöregedik.
Az elhalálozások leggyakoribb okát Romániában a keringési rendszer zavarai, valamint a rosszindulatú daganatok okozták: az esetek 79 százalékában voltak a halál kiváltó okai. Fejlett európai országokban ez az arányszám rendszerint nem haladja meg a 40 százalékot.
A folyamatosan romló életkörülmények miatt a családban egyre kevesebb a gyermekek száma, az egy nőre eső szülések átlagos száma mindössze 1,3. Ráadásul a nők egyre idősebb korban szánják rá magukat a gyermekvállalásra, ami károsan befolyásolja a születendő gyermek ellenálló képességét, egészségi állapotát. Tavaly például romániai nők átlagosan 27,6 éves korukban szülték első gyermeküket.
Ilyen körülmények között természetesen az életremény tekintetében is a kullogók között találhatjuk az országot: 73,5 évvel Románia egy csoportba tartozik a balti országokkal, miközben, a listavezető Dániában, Németországban, Spanyolországban, Olaszországban, Finnországban és Svédországban az életremény 80 esztendő körül mozog.
A statisztikai adatokból egyértelműen kiderül, hogy a népességszaporulat 1922 óta következetesen negatív Romániában, vagyis az elhalálozások száma azóta minden esztendőben meghaladta a születésekét. A trend itt is fokozódó: míg 1992-ben a különbség még mindössze 3 462 fő volt, addig 2009-ben már megközelítette a 35 ezret.
Kivándorlás – államfői köszönettel
A népességfogyás igen fontos okát jelenti a kivándorlás. Az utóbbi években mind többen keresnek megélhetést a határokon túl, ahol nagyobb a fizetés és jobbak a munka- és életkörülmények. Az elvándorlást Bukarest félhivatalosan támogatja is, erre utal az államfő kijelentése, miszerint a határon túli romániai munkavállalók a román nemzet legdinamikusabb részét képezik, amelynek tagjai felismerték, hogy az állam jelenleg nem sokat tehet értük, ezért saját kezükbe vették sorsukat, és családjukkal külföldre indultak munkát keresni – amiért is Traian Băsescu szükségesnek érezte köszönetet mondani.
Hivatalos adatoknak megfelelően csupán 1992 és 2002 között 700 ezer személy hagyta el az országot; nem hivatalos nyilvántartások szerint jelenleg legalább 3 millió román állampolgár dolgozik külföldön, mintegy 60 százalékuk nő. A külföldi munkavállalás nyomán nem ritka a szétszakadt családok felbomlása, a megfelelő szülői gondozás nélkül maradó gyermek.
A külföldre távozás is oka lehet annak, hogy aggasztóan csökken a házasságkötések száma. Tavaly 115 800 pár mondta ki a boldogító igent, 13 százalékkal kevesebb, mint egy évvel korábban. Megnőtt az első házasságukat kötők átlagos életkora is, amely férfiaknál elérte a 31, nőknél pedig a 28 évet, a válások száma pedig 2010-ben jócskán meghaladta a 2 ezret.
Egy kis világstatisztika
A legelöregedettebb népességgel a Monacói Hercegség rendelkezik, ahol a lakosság 22,4 százaléka 65 éven felüli; A legfiatalabb a népesség Ugandában, itt a lakosság 50,5 százaléka 35 éven aluli; Az elhalálozási ráta 1000 lakosra jutó 2,13 halállal az Egyesült Arab Emirátusokban a legkisebb; A születési ráta Nigerben a legnagyobb, 1000 lakosra 48,8 újszülött jut, a legalacsonyabb viszont Japánban, ahol 1000 lakosonként csupán 7,87 születést jegyeznek; 82,6 évvel Japánban a legmagasabb az életremény, a sereghajtó Swaziföld, 39,6 évvel.
Bogdán Tibor
Új Magyar Szó (Bukarest)

Nekiestek a rendőrségi címernek (Határhelyzetek)
Az utóbbi napokban megrökönyödve bambulok némely román tévéműsorokra, borzongva olvasom az álneves hozzászólásokat, az aljas, förtelmes, a magyarság ellen nyíltan uszító hisztériás rohamokat, s magamat faggatom: hol vannak, hová lettek a higgadt román értelmiségiek?
A pofátlan hazudozás, csúsztatás és becstelenség mostanra odáig fajult, hogy már nemcsak a Kovászna Megyei Rendőrség címerpajzsában a Kovászna megye címeréből átemelt, átszúrt szívet felmutató kard üzenetét próbálják napi politikai petákokra váltani – a magyar kard egy "román szívet" szúrna át –, hanem a habzó szájjal hablatyoló, hisztériázva hőzöngők már a magyar zászló színeit (piros-fehér-zöld) vizionálják ott is, ahol ezeknek normális ember még az árnyalatát sem láthatja. Arról most ne is szóljunk, hogy ha valakik éppen a rendőrség esetében a kardot markoló páncélozott kar szimbólumából nem egy földrajzi-adminisztratív térség és az ott élő közösség – esetünkben magyarok, románok, zsidók, cigányok, németek – megvédésének szimbólumát, a védelem erejét és biztonságát olvassák ki, hanem magyar irredentizmus után szaglászva vájkálnak, azoktól még a heraldika pocsolyában dagonyázó értelmezését hogyan is várhatja el az ember? Ha én most a heraldikai szimbólumok konkrét román aprópénzre váltott értelmezésére, ennek orrfacsaró bűzét kiszellőztetve átváltok – az álneves bejegyzők hőzöngik, hogy mi, bozgor ganék takarodjunk az ősi román földről –, szóval, ha én most ebbe a címerszimbólum-magyarázatba beleártom magamat, azért teszem, hogy ennek abszurditását világgá kiáltsam. Látok olyan címert, amelyben kárpáti barnamedve markolja a szablyát, másikban (béke)galamb tartja csőrében a kardot – ez is a nagyrománok ellen fogna fegyvert? –, akad olyan, amelyikben nyíllal átlőtt nyakú hattyú fehérlik, s ez sem a Bécsben nagy testű fehér vízimadarakat lakomázó honfitársainkra utal, s a nyest vagy a címer menyétje sem a román aranytól sárgálló tarisznyát fogja kirágni. A kardot, szablyát markolászó címerbeli oroszlánokról már nem is merek szólni, mert ezek bizonyára a legveszélyesebb, románokat marcangoló vadak. Nem sorolom. Aki a históriai határvédő székelymagyarok kezéből ki akarja ütni a szablyát, kardot, mert azzal a mai románokat akarjuk lekaszabolni, az lapozzon utána, hogy Moldva fejedelmének, Ştefan cel Marénak a Vaslui melletti csatában mi volt a véleménye a székelyekről, érdeklődjék Mihai Viteazul cselekedetei után, hogy ő mit köszönhetett a székelyeknek. Vagy, hogy időben hozzánk közelebb eső példát is mondjak, tudakolja meg, hogy a Román Királyság régi címerét – amelynek lényegi elemei Románia mostani címerében is jelen vannak – román királyi felkérésre tervező (1921) Keöpeczi Sebestyén József hogyan és miért került a háromszéki Köpecre. És záró passzusként: minden tiszteletünk és elismerésünk a román politikusoknak és értelmiségieknek, köztük azoknak, akik a Kovászna Megyei Rendőrség címerét jóváhagyták, s akiknek a nevét, személyiségét most nyomdafestéket nem tűrő hangon pocskondiázzák.
Sylvester Lajos. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

NÉPSZÁMLÁLÁS 2011

Elkészült az autonómia vitaanyag románul. Nincs kivel megvitatni?
Elkészült egy román nyelvű vitaanyag Székelyföldről, a területi autonómiáról, ám az erősödő magyarellenes hangulatban nem találnak hiteles vitapartnereket, jelentette be Antal Árpád. Sepsiszentgyörgy polgármestere, az RMDSZ helyi elnöke szerint jelenleg nincsen olyan román párt, amelyiknek a bizalmi indexe Sepsiszentgyörgyön meghaladná a 2-3 százalékot.
A sepsiszentgyörgyi elöljáró szerint az Székelyföld régió-marketing célja pozitív jövőképet felvázolni a székelyeknek, és lebontani a románok előítéleteit. Antal Árpád a Sláger Rádió kérdésére kifejtette, a román médián keresztül lehetne Székelyföldről pozitív üzeneteket célba juttatni, ám a román sajtó magyarellenes ezért komoly anyagi erőfeszítésekre van szükség.
Antal Árpád példaként említette, hogy elkezdett levelezni egy őt Mongóliába majd Magyarországra küldő vaslui-i emberrel. Összesen 73 levelet váltottak, többek között szóba került a székelyek szerepe a vaslui-i csatában, végül sikerült jobb belátásra bírni az illetőt. „Nem tudok mindenkit egyenként meggyőzni, de meg kell értetnünk a románokkal, hogy a Székelyföld- és a magyarellenesség a manipuláció, a félretájékoztatás, a Ceausescu-féle történelemoktatás következménye.”- magyarázta Antal Árpád.
A sepsiszentgyörgyi elöljáró leszögezte: romániai magyar politikusként változtatniuk kell stratégiájukon, hogy mesterségesen készült falakat lebontsák, erre alkalmasok az olyan rendezvények, mint a csíksomlyói Búcsú, vagy a Kolozsvári Magyar Napok.
Kovács Blanka
www.slagerradio.ro
Erdély.ma

Hírsaláta
AZ ERDÉLYI MEGYÉK ADJÁK AZ EXPORT JAVÁT. Az erdélyi megyék nagyobb értékben exportáltak tavaly, mint Moldva, Havasalföld és Dobrudzsa – Bukarestet nem számolva – együttvéve. Bár a legnagyobb exportőr, a fővárosnak a legnagyobb a külkereskedelmi mérleghiánya, az import értéke ugyanis mintegy 80 százalékkal haladja meg a kivitelét.
Az export jelentős mértékű növekedésének köszönhetően szinte az egy évvel korábbi érték felére csökkent tavaly Románia külkereskedelmi mérleghiánya. A számok elképesztő mértékű egyenetlenségeket mutatnak: Temes megye tavalyi exportja nem sokkal marad el Moldva teljes kivitele mögött, míg az országos rangsorban nyolcadik Bihar megye egymaga több terméket értékesített külföldön, mint Botoşani, Brăila, Krassó-Szörény, Călăraşi, Giurgiu, Gorj, Ialomiţa, Mehedinţi, Teleorman és Vaslui együttvéve. (Maszol.ro) Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Küzdelem a tiszta jövőképért
Immáron több mint fél évezrede – nagyszámú okmányban – több nyelven is olvasható SZÉKELYFÖLD/SEKERLAND stb. neve. Jelentése: székelylakta terület. Erdély népei évszázadok óta így használják. Amikor e megnevezés kialakult, itt többnyire csak székelyek éltek. E nép nem jövevény, nem bevándorló, hanem őshonos.
Elődei büszke katonaként védték Erdély népeit és gyakran a szomszédos román vajdaságokat is. Ott vannak a moldvai vaslói (Vaslui), 1475-ben vívott csatában, de 1595-ben Szinán pasa hatalmas megszálló hadseregét is ők verik ki Havaselvéről, biztosítva a kis román vajdaság függetlenségét. Se szeri, se száma annak a véráldozatnak, amelyet az itt élő népek védelméért hoztak. A székely nép, bár kitalált, propagandajellegű történelmet tanult, tudja, hogy hajdanán, a székely letelepedés előtt Székelyföld területén magyar vármegyerendszerben, egyházi szervezetbe tömörült magyarság és kisszámú szláv lakosság élt. A székelyek nagyon jól tudják – a dákoromán tanmese ellenére is –, hogy a románok székelyföldi betelepedésének kezdete csak a 16. századtól igazolható. Amíg Erdély az állandó jellegű betelepedés eredményeképp elrománosodott, e közösségi társadalomban élő székelység még ma is túlnyomórészt székelymagyar. Így például Sepsiszentgyörgyön az első két román család okleveles említése 1614-ből származik. A történelem folyamán – kisebb-nagyobb megszakításokkal és jogkörrel, azaz a honfoglalástól számítva 981 évig, vagyis 1876-ig – külön szervezésű, saját igazgatással, törvénykezéssel, a mai szóval élve területi autonómiával rendelkeztek. Nem véletlenül jogos a Székelyföld megnevezés! Sepsiszentgyörgyön 1880-ban mintegy 5 család, 31 személy vállalja románságát. Ha elfogadjuk, hogy az igazság egyetemes, akkor ami igaz az egyik nép számára, az érvényes a másikra is. Nicolae Iorga az 1900-as évek elején kiadott tankönyvben írja: a „román föld nem áll csupán a mai Romániából... Román föld minden hely, melyen a mai napig nemzetünk többségben lakik”. Mivel a Vasgárda szellemiségét továbbvivő Új Jobboldal szokássá tette a székelyföldi gyűlölet- és félelemkeltő  hecckampányt, melyet erős rendőri védelem mellett gyakorol, és ordítozza a „Székelyföld nem létezik!” szlogent, melynek ellentéteként megszületett a „Székelyföld nem Románia!” is. Ami természetesen így helytelen, mert használói a „Székelyföld nem román föld!” helyett mondják. Itt az ideje, hogy ismételten, mindenki, nem csupán a románok, de magyarok számára is érthetővé tegyük: e két jelszó nem azonos jelentésű! Azok, akik ragaszkodnak a „nem Románia” szófordulathoz, használják csak a saját rendezvényeiken! Alkossanak külön érdekképviseletet, tűzzék ki célul Székelyföld függetlenségének kivívását. Ilyen pártok Európa-szerte működnek. A Székelyföld nem Románia hangoztatása annyit jelent, hogy használói nem autonómiát, önrendelkezést, hanem függetlenséget követelnek! Lelkük rajta, de ezt ne az autonómiáért folytatott békés tüntetésen, nagygyűlésen tegyék, mint amilyen a november 29-i sepsiszentgyörgyi nagygyűlés is volt, amely a közelgő román nemzeti ünnep előtt célul tűzte ki, hogy békésen, jelszavak nélkül hívja fel a románok figyelmét arra: Gyulafehérváron nemcsak Erdély elszakítását mondták ki, de az egyenlő jogok biztosítását is. A valamit valamiért elv alapján az elszakított magyar területekért autonómiát ígértek az itt élő népeknek. Idézem: „minden nép saját nyelvén, kebeléből való egyének által fogja művelni, kormányozni magát és törvénykezését ellátni”. Úgy gondolom, a felelőtlen szlogenek, a nagymellű kijelentések kimondottan károsak a kollektív jogokért folytatott küzdelmünkben. Lehet valami jogos, de a magyarkodás, a „jól odamondottunk” szövegek a román nacionalisták malmára hajtják a vizet, mert erre hivatkozva riogatni lehet a románokat a székely autonómia ellen. Az említett békés jellegű nagygyűlésen a szokásosnál nagyobb arányú volt a magyar értelmiségiek részvétele, őket többnyire ötven-hetven év körüli, tisztességben megélt életpálya után így megsérteni azért, mert a megbékélés szellemét látták a rendezvényben, arra utal, hogy a román politikai elitet minden zavarja, ami teljhatalmát kétségbe vonja. Visszatetszést váltott ki a szervezőkből és a jelenlévőkből egyaránt a néhány másodpercig hangoztatott „Vesszen Trianon!”, illetve „Székelyföld nem Románia!” szlogen, mert az ónos-jeges időben érkezők e napot a megbékélés kezdetének gondolták. Jó érzékkel, politikai érettségről adtak tanúbizonyságot, nem csatlakoztak ahhoz a néhány emberhez, akiknek már elegük van másodrangú állampolgárként élni, és elkeseredésükben skandálták az említett jelszavakat. Ők jól tudják, hogy a gyulafehérvári népgyűlésen részt vevő román vezetők a 43 százalékarányú román „relatív többség” nevében követelték a Debrecenig tartó magyar területeket. Vigyázat, ez nem azonos a trianoni diktátummal Romániának ítélt területtel, amely némileg szűkebbre sikeredett, így a románság számaránya 53,8 százalékra ugrott. Erdély elszakítására népszavazás nélkül került sor. Ne feledjék, Székelyföld népét jogosan megilleti a területi autonómia joga! Ha valóban békés együttélést akarunk román demokrata barátainkkal együtt, nem elég csak szép szavakat zengetni, de a közösségi jogokat is biztosítani kell. Ha azonban folytatódnak a helytartók, a prefektúra vezetőinek a székely lakosság elleni megfélemlítési akciói, akkor a románság őrangyalai darázsfészekbe nyúlnak, lavinát indíthatnak el! Elég, ha az elmúlt napok megfélemlítési provokációit említem. Példásan megbüntetik a kézdivásárhelyi polgármestert, mert a románok december elsejére időzített nemzeti ünnepén nem tanúsított megfelelő szolgai alázatot, „nem díszítette fel kellőképpen” a székely-magyar várost. A békés együttélés erősítésére elgondolkoztató módszer a református egyház 346. számú verses imádságának, zsoltárának, a Kölcsey Ferenc alkotta Himnusznak az elénekléséért pénzbüntetést szabni. Erre még a Ceauşescu kommunista parancsuralmi rendszere sem vetemedett! Érdekes az is, hogy december elsején az őshonos székelységellenes, fasiszta jelszavakat skandálók ez idáig még semmilyen büntetésben nem részesültek, pedig három éve ezt teszik. A diszkrimináció egyértelmű!  Ha a megfélemlítési akciók folytatódnak, senki ne várja el, hogy a székelység megtartható csupán a Románián belüli önrendelkezés követelése mellett. Márpedig teljes gőzzel folytatódik a székelység megalázása. A Háromszék népének adakozásával felépült Református Székely Mikó kollégium magyar nevét is el kell távolítani, és a gróf Mikó Imre-táblát is, „mert elöl szerepel a magyar szöveg, majd következik a román és az angol nyelvű fordítás”. Ez történik akkor, amikor a Constantin Brâncuşi- és a Mihai Viteazul-iskolnál hiányzik a kétnyelvű tábla! Marius Popica prefektus utasítja a polgármestert, Antal Árpádot arra is, hogy a székelység szimbólumait hordozó székely zászlót, amely a város parkjában áll, vetesse le, mert ha ezt nem teszi, akkor büntetik. Feladatul szabja a magyar nemzet zászlajának eltávolítását a székelymagyar város polgármesteri hivatalából, de a szlovák, szerb, moldovai zászlóról nem szól. Nyilván, ez és a hozzá hasonló intézkedések a román államhatalom nacionalista és diszkriminatív politikáját tükrözik. Magyar és román értelmiségiként miként állíthatjuk honfitársainknak, hogy Romániában is lehetséges a békés együttélés, ha egy békés nagygyűlésen való részvétel miatt szélsőségesnek nevezik közösségünket? Egy sajtóbéli megfogalmazás szerint milyen jövőképünk lehet, ha „ellenségként kezelnek, kioktatnak, fenyegetnek, vagyonunkból kiforgatnak, megaláznak, tiltják nemzeti jelképeink használatát, és még a létünket is kétségbe vonják, miközben elvárják, hogy legnagyobb nemzeti tragédiánk kezdetének évfordulóján örömkönnyeket hullatva ünnepeljük, hogy  diszkriminációban élhetünk”?
Valóban, milyen jövőképünk lehet?
Kádár Gyula
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Laurenţiu Ghilincea: Ha nem ismerjük Erdélyt (Miként lesz román–magyar megbékélés)
Telivér „regáti” vagyok. Több nemzedék óta argeşi. A déli, „balkáni” hagyományba születtem bele, és abban nevelkedtem, annak minden jó és rossz oldalával.
Sokáig teljesen közömbös voltam mindennel szemben, ami Erdéllyel kapcsolatos, és nem tudtam róla többet, mint amit a havasalföldiek és a moldvaiak többsége most is tud, nevezetesen, hogy ott nagy „román” vezérek uralkodtak: Burebista, Decebal, Gelu, Glad és Menumorut (a történelmi személyiségek nevét az eredeti szövegben tapasztalható következetlenségek ábrázolása érdekében szabálytalanul, nem magyarosított formában közöljük, a magyar személyiségek esetében sem – a szerk.), aztán a magyarok lóháton megérkeztek Ázsiából, és „meghódították” Erdélyünket. Csaknem ezer év után sikerült „visszaszereznünk” (egyedüli eset a világtörténelemben). De a magyarok revánsra vágyók és revizionisták, s alig várják a kedvező alkalmat, hogy „elvegyék” tőlünk Erdélyt. Igaz, hogy a nagy Mihai Viteazul „elsőként” megvalósította a román országok nagy politikai egyesítését, de a magyarok ezt nem fogadták el, és csellel fejét vették. És volt még néhány román, akik némi botrányt csaptak arrafelé, de a magyarok őket is megölték: Horeát, Cloşcát és Crişant. Avram Iancu volt az egyetlen, aki megúszta, és délen egyáltalán nem merül fel senkiben a kérdés, hogy „miért”. Hogyhogy megbocsátottak az akkori hatóságok egy „nagy lázadó”-nak, és végül végelgyengülésben halt meg?
Délen nagyjából ennyi Erdély története.
Ennyit tanítottak nekünk az iskolában, ez volt a kommunista állam hivatalos propagandája, és főleg erről szóltak Sergiu Nicolaescu filmjei.
A valós életben vagy a közösségi hálózatokon zajló bármilyen vitában nagyjából ezek a román szélsőségesek „érvei”.
Gyakorlatilag az egész egy Forma1-es verseny kvalifikációinak a kommentálására korlátozódik: „ki volt pole pozícióban?”
Nos, jóemberek, románok és magyarok, a Forma1-ben a kvalifikációért nem jár pont! Ott csak az igazi verseny rajtsorrendje dől el. A Forma–1-ben csak a versenyvégi sorrend számít. És elmondok egy másik titkot is: a Forma–1, bár egyéni sportágnak tűnik, valójában csapatsport. Michael Schumacherből vagy Lewis Hamiltonból sohasem lett volna többszörös bajnok, ha nem rendelkeztek volna a csapat által biztosított jó együlésessel, jó motorral és jó műszaki csapattal. Esetünkben Erdély a csapat, Európa a motor, a románok és a magyarok pedig a pilóták és a műszakiak. A csapat nagyon jó, a motor kitűnő, már csak a pilótáknak és a műszakiaknak kell a dolgukat tenniük, hogy a csapat jól teljesítsen. Persze, vannak ellenfelek is, akik mindent elkövetnek, hogy ne a mi csapatunk győzzön. Vannak román és magyar, de más nemzetiségű csapatok is, melyek nem akarják, hogy a mi csapatunk nyerjen. És itt elsősorban az orosz csapatokra gondolok.
Már mondtam, hogy a szélsőségesek fő érvei „történelmiek”. Látom, hogy mindenki ezekbe a „hivatalos” történelmi érvekbe kapaszkodik. Mert Románia iskoláiban ezt oktatják. Tapasztaltam, hogy e tankönyvek a nagy erdélyi fejedelmeket és vajdákat néhány oldalon „elintézik”, a románok pedig egyszerűen sehonnan sem értesülhetnek nagyszerű fegyvertényeikről, közép-európai külpolitikájukról, Erdély gazdasági és kulturális fejlődését szolgáló százados küzdelmükről. Nos, ha Erdély a „mienk”, akkor e hajdani vezetői nem szintén a mieinkek? Vajon hány telivér román tudja, hogy az erdélyi fejedelmi családok Magyarországot, Lengyelországot, Csehországot is irányították? Vajon hányan tudják, hogy a „mi” Erdélyünk a XVII. század környékén politikai és katonai döntőbíró volt Közép-Európában? Vajon hányan tudják, hogy a három román fejedelemség első politikai és dokumentált egyesülését nem Mihai Viteazul hajtotta végre 1600-ban, hanem Sigismund Bathory 1595-ben? Mert a középkorban ezek voltak az általánosan elfogadott szabályok: a hűbérúr–hűbéres kapcsolat. Sigismund Báthory (az ékezet megjelenése az eredeti szöveg szerint – a szerk.) volt a hűbérúr, Mihai Viteazul és Aron Răzvan (később Ştefan Răzvan) pedig a hűbéresei. A helyettesei azokon a területeken. S ha már amúgy is Sigismund Bathorynál tartunk, fölmerül egy másik dolog, amit sohasem értettem a román történelemkönyvekben: a nevek elrománosítása. Zsigmondból Sigismund lett, Dózsa Györgyből Gheorghe Doja, Ferencből Francisc és így tovább. Ez a legnagyobb pofátlanság, és azt hiszem, ennek kellene lennie az első lépésnek a kapcsolatok normalizálása felé: a történelmi nevek visszamagyarosításának.
A párhuzamos történelem arról árulkodik, hogy románok és magyarok között évszázadokig rendkívül szoros kapcsolatok voltak. És az igazság megismeréséhez a sorok között kell olvasni, vagy alternatív történelmi forrásokat kell felkutatni. Mit tudunk meg abból, ha figyelmesen olvassuk a történelemkönyveket?
Nos, azt, hogy mindkét hegyen túli román államot magyarok vagy magyar segítséggel alapították. A szájhagyomány szerint Havasalföldet Negru Vodă, az erdélyi honfoglaló alapította, és fellelhetők román dokumentumok, melyek bizonyítják, hogy a Basarabok dinasztiája, a magyar királyság hűbérese kun eredetű volt, és valószínűleg Erdélyből érkezett. És mivel a Basarabok türk eredetűek, sötétebb bőrűek voltak, ebből származik a Negru Vodă név is.
Moldva esetében a helyzet rendkívül egyértelmű: Dragoş (Drágfi) vajdát a magyar királyság küldte a hegyeken túlra egy védelmi őrvidék létrehozására (tehát Dragoşnak őrgrófi rangja volt) a mai Moldva északi részén. Később egy másik román származású máramarosi vajda fellázadt, átkelt a hegyeken, és csatlakozott a moldvai Dragoşok családjához. Utóbbiak visszatértek Erdélybe (a Dragffy hercegi család néven ismerik őket), és továbbra is hűek maradtak a magyar királysághoz, sok képviselőjük rendkívül fontos tisztséget töltve be Erdélyben.
Sok vezető tartotta fenn a baráti kapcsolatokat a három fejedelemség között, támogatásra lelve és együtt harcolva a törökök ellen. Mircea cel Bătrân, Alexandru cel Bun, Vlad Dracul, Vlad Ţepeş, Ştefan cel Mare, Iancu de Hunedoara, Matia Corvinul, Petru Rareş, Mihai Viteazul, Radu Şerban, Sigismund Bathory, Gabriel Bethlen (érdekes, hogy a szerző a történelemírásban helyes, fentebb hangoztatott elvével ellentétben a magyar uralkodók, fejedelmek nevét szintén románosította – a szerk.) csak néhány a három fejedelemség nagy vezetői közül, akiknek nagyobb ívű elképzeléseik voltak, mint az általuk adott pillanatban vezetett terület, és akik közös erőket fogtak össze az ellenséges országok elleni harcokban.
Nehéz időkben a havasalföldi vezetők az Erdéllyel közös határ felé vagy éppenséggel Erdélybe vonultak vissza, magyar partnereiktől várva segítséget. Így tett Mircea cel Bătrân, Vlad Ţepeş, Mihai Viteazul. Ştefan cel Marét Vaslui-nál 4000 székely segítette. Ez akkoriban óriási szám volt. Gondoljanak arra, hogy Mihai Viteazulnak Călugăreni-nél kb. 10 000–12 000 katonából álló hadserege volt. A 4000 székely akkoriban valószínűleg a székelység katonai fő erejét képviselte. És elmentek egy „idegen” országért harcolni. Szintén a székelyek voltak Mihai Viteazul legfőbb szövetségesei. Iancu de Hunedoara a magyarok, románok, szerbek és más keresztény népek törökök elleni közös harcát koordinálta. Mind a havasalföldi, mind a moldvai fejedelmeket jelentős erdélyi birtokokkal jutalmazták Magyarországnak és Erdélynek tett szolgálataikért.
És akkor mi ma a románok és magyarok közötti több évszázados ellenségességet alátámasztó „történelmi érvek”-ről beszélünk?! Történelmileg bizonyított tény, hogy a románok és a magyarok évszázadokig partnerek voltak, és rendkívül szoros kapcsolatban álltak egymással. Igaz, konfliktus is támadt magyarok és vlachok között, de nem hiszem, hogy ezek száma meghaladta volna a Moldva és Havasalföld közöttiekét. Ştefan cel Mare és Vlad Ţepeş egy adott pillanatban a legnagyobb ellenségei voltak egymásnak, ugyanakkor Vlad Ţepeşnek baráti kapcsolatai voltak a magyarokkal, Ştefan cel Mare pedig a törökökkel együtt támadta Havasalföldet… Most már látjuk, hogy az úgynevezett román–magyar ellenségesség csak valamikor a XVIII–XIX. század környékén jelent meg politikai érdekek miatt, amikor mindkét erdélyi nemzet voltaképpen Habsburg-uralom alatt állt. Ez utóbbi pedig rendkívül sikeresen alkalmazta az oszd meg és uralkodj elvet. Ezzel magyarázható az is, hogy Avram Iancu az 1848–49-es események után nyugodtan élhetett az Erdélyi Szigethegységben. Mert az osztrákok közvetlenül érdekeltek voltak abban, hogy a román és a magyar forradalmárok ne tudjanak megegyezni.
Erdély mindig is autonóm vagy a magyar királysággal szemben független volt (így! – a szerk.). Jó ideig a Habsburg Birodalmon belül is viszonylagos autonómiával rendelkezett. Erdélyt csak az osztrákok 1866-os katasztrofális veresége és az Ausztria–Magyarország dualista állam 1867-es létrehozása után csatolták erőszakkal Magyarországhoz. Tehát Erdély csak egy kb. 50 éves időszakban volt Magyarország integráns része, ezenkívül széles körű autonómiával, saját szabályokkal, saját elittel, hosszú ideig saját hadsereggel rendelkező tartomány volt. De még ebben az időszakban is kivel volt Romániának szoros politikai-katonai szövetsége? Nos: Románia szintén Ausztria–Magyarország és Németország szövetségese volt… Az első világháború alatt a románok és a magyarok érdekei szöges ellentétben álltak egymással. Talán először a történelem folyamán. Azt hiszem, hogy nemzeti és hazafias értelemben mindkét tábornak megvolt a maga igazsága, de a háború vége Romániának kedvezett. Magyarország és a magyarok akkor nagy drámát éltek át.
Több millió magyar és székely – bár nemzedékek óta őslakos volt –Magyarország nemzeti területén kívülre került. Nem tudom, ki a hibás… a sors? A történelem?
Tény, hogy az osztrák–magyar birodalom szétesése után megjelent új államokban nagy magyar közösségek jöttek létre. Romániában is, Csehszlovákiában is, Jugoszláviában is. Az új államok talán nem voltak ké­pesek méltányosan kezelni a helyzetet, és láthatjuk, hogy még száz év­vel később is gondok vannak Romániában is, Szlovákiában is, Ukrajná­ban is, a volt Jugoszláviában is. A kisebbségek kérdése rendkívül érzékeny, és csakis tőlünk függ, hogy ne eszkalálódjék. Az 1989 utáni új romániai rezsim hibát követett el, amikor december 1-jét jelölte ki nemzeti ünnepnek. Az államok többsége esetén a függetlenség kikiáltásának napja a nemzeti ünnep. Csak Románia választott olyan napot, amikor az egyik tartomány egyesült az anyaországgal, holott az ország lakosságának jelentős része egyszerűen nem ünnepelheti meg ezt a napot, mert a Romániával való egyesülés a Magyarországtól elszakadás napja is.
Miért fontosabb Erdély egyesülése, mint Moldva 1859-es egyesülése Havasalfölddel vagy Dobrudzsa 1877-es egyesülése, vagy a Bánság, Bukovina vagy Besszarábia egyesülése? Azt hiszem, erre senki sem tud logikus választ adni.
Május 10-e Románia függetlenségének napja. 1877-ben akkor írták alá és tették közzé az ezt kihirdető dokumentumokat. De ez volt a király születésnapja  és Románia háborúk közötti „polgári” nemzeti ünnepe is, és egyesek ezt nem akarták. A nemzeti ünnepet a magyar honfitársaink számára szomorú napra akarták tenni.
Az idők mára megváltoztak. Olyan választott elnökünk van, aki az egyik kisebbség tagja. A román többségnek érdekében kellene állnia, hogy egyetlen kisebbségi se sajnálja egyetlen pillanatig sem, hogy Romániában él.
Rendezni kell a zászlók ügyét is, mert nemcsak ésszerűtlen, de nagy igazságtalanság megtagadni egy nemzeti vagy helyi közösségtől azt a jogot, hogy kimutassa identitását. Cselekedni kell alulról felfelé is, hogy ne mindig csak a politikusoktól várjunk mindent. Le kell cserélni a jelenlegi politikai osztályt. Mind a románt, mind a magyart. A jelenlegi politikusok kimutatták korlátaikat. MEGÁLLJ-t kell parancsolnunk. Más embereket kell találnunk. Csak együtt – románok, magyarok és a többi Romániában született vagy nemrég bevándorolt nemzetiség – tudunk egy jobb világot felépíteni. Olyan világot, ahonnan már nem kell Nyugatra menekülnünk egy jobb életért.
(Forrás: Corbiialbi.ro)
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Visszakérem Erdélyt
Kedves Románia,
23 év alatt egy egész életre elegendő frusztráció gyűlt fel bennem, ezeket az éveket a remény és a kétségbeesés között osztva meg. Most nem tudnám százalékban megmondani, hogy a 23 évből mennyi volt azoknak az éveknek az aránya, amikor álmodoztam és mennyi azoké, amikor rájöttem, hogy nincs már miről álmodnom.
Voltak évek, amikor nagyon próbára tették  hazafiságomat és hazaszeretetemet, és nem volt ritka azon pillanat sem, amikor – mint bármelyik erdélyiben – felmerült bennem, hogy mit keresek én Romániában, miért vagyok több millió románnal együtt arra ítélve, hogy tehetetlenül nézzem polgártársaim erkölcsi romlását, lesve, miként is döntenek ők énrólam. Nem rejtettem véka alá gondolataimat, de nyilvánosságra hozásuk  után olyan reakciókban volt részem, melyekre számítottam ugyan, bár mégis megértést reméltem. Nem fogom Erdély felsőbbrendűségét hirdetni, és komplexusokat sem akarok kelteni. Nem fogom hibáztatni a Kárpátokon túli országot, és megsérteni sem akarom az ott élőket. Nyilvánvalóan nem az ő döntésük volt, mint ahogy az enyém sem, hogy ideát szülessek meg. Csak az álláspontomat akarom kifejteni annak reményében, hogy mélyrehatóan megértenek majd, hiszen csupán  gondolataimat szándékszom közölni, minden szenvedély, gonoszság és elkeseredettség nélkül. Ezek nagyon sok erdélyi ember gondolatai, akik neveltetésüknél fogva, mondhatni mentális eleganciájuk megőrizésére  fojtják magukba azokat. Ha valaki megkérdezné, szeretnék-e területi függetlenséget Erdélynek, a lehető legegyértelműbb IGEN-nel válaszolnék, habozás, egy másodpercnyi gondolkodás nélkül. Miért? Elmondom az okait, ismétlem, szenvedély és elkeseredettség nélkül… Bukarest és az ország többi része számára Erdély csupán egy jövedelemforrás, miként az volt Ceauşescu idejében is. 1989 óta semmi sem változott, annak az elvnek alapján, hogy Erdély köszöni szépen, egyedül is megvan. Igaz, Erdély elboldogul és egymaga még jobban is boldogulna, ha amennyivel több pénzt fizet be az állami költségvetésbe, annyival többet  is kapna vissza, hogy fejlődhessen, s nem csupán a túléléshez szükségeset.
Románia kormányai számára nem létezik, csak $-jellel megjelölt földrajzi területként, és csak olyan ritka alkalmakkor említik meg, amikor Károly herceg ellátogat a szász házába vagy egy-egy fesztivál kapcsán, és november 1-jén, mikor az egész ország rácsodálkozik a halottak napján kivilágított temetőinkre, amikor minden erdélyi gyertyagyújtással és a szerettei sírját beborító virágokkal emlékezik halottaira. Erdély az ország számára Nagyszeben, Európa kulturális fővárosaként létezik, Segesváron Halloweenkor, Kolozsváron Emil Boc révén és Temesváron pedig a város központját elfoglaló cigányok kapcsán, a katolikus vallási körmenetek és esetleg népművészete által. Erdélyt még néha megemlítik nyáron vagy ünnepekkor, amikor a nyugati határokon át hazatérnek az „epresek”. Ennyit jelentünk mi, erdélyiek Romániának, és semmi többet. Statisztikai szempontból az ország része vagyunk, gyakorlatilag egy terület. A Kárpátokon túli románoknak tetszik a dialektusunk, a pálinkánk, a füstölt áruink és a gulyásunk, ami nem éppen a mienk, hanem a magyaroké. A Kárpátokon túli románoknak a magyar lányaink is vonzóak, de a magyar fiúk már nem. Szeretik tájainkat, de mi, erdélyiek nem lennénk ínyükre valóak,  mert merevebbek, nyugodtabbak, kiegyensúlyozottabbak vagyunk, és nem elég nagy a szánk. Cseppnyi „ámítás” sincsen bennünk, ahogy azt egy bukaresti mondta. Lassúak vagyunk, mondják ők, megfontoltabban reagálunk a  kelleténél. Hogyan érezhetnénk magunkat Románia részének, amikor ahelyett, hogy fejlődni hagynának, mindent elkövetnek, hogy szegénységben sorakozzunk fel az ország többi része mellé? Miért adták fel oly hosszú időre az észak-erdélyi autópálya építését, amikor világos volt, hogy az a Nyugathoz kapcsolná Romániát, ami az egész ország gazdasági fejlődéséhez járulna hozzá, s ezzel szemben megépítették azokat a sztrádákat, melyek Bukarestet nyáron a tengerrel, télen a hegyekkel kötik össze? Figyelembe veszi a bukaresti vezetőségből valaki a mi érzékenységünket, regionális jellegünket, életmódunkat és azt, ahogy gondolkodunk és látjuk a valóságot? Azt fogják mondani, hogy az általunk választott szenátorok és képviselők érvényre juttatják akaratunkat, ami tökéletesen igaz is lenne, de a fővárosba érve nyomban elkurvulnak, a többséghez csatlakoznak, és elfelejtik, hogy erdélyiek, pőre politikusokká válnak.
Kedves Románia, mit jelent számodra Erdély egy tehén tejben gazdag tőgyén kívül? Mit képviselnek lakói a statisztikán, a szigethegységi népművészeten, a kedves akcentusokon és a több ezer négyzetkilométernyi többletterületen kívül, melyek téged nagyobb Romániává tesznek? Miért van az, hogy amikor úgy jó neked, mi rögtön magyarok vagyunk számodra, és csak akkor jut eszedbe, hogy mi mégiscsak románok volnánk, amikor a magyarok azt kiabálják, hogy minket akarnak? Miért nincs benned erő és főleg akarat elismerni, hogy Erdély a téged életben tartó motor,  egyféle létfontosságú cső, katéter, mely táplál, hogy tovább élhess? Miért nem ismerik el az erdélyiek érdemét a te túlélésedben, és miért veszel semmibe bennünket, amikor jól megy neked, s mégis mindig ránk támaszkodsz, ha rosszul?
Mi Erdély Románia számára, és miért szeretnék én még mindig román állampolgár maradni? Mi köt ehhez az országhoz? Egyesek azt mondanák, hogy a vér szava, a közös nyelv, a történelem. A vér szava számomra néma, a nyelv egy kifejezési eszköz, a történelem… nem tudom, milyen volt valójában. Nem ismerem és nem ismerik a többiek sem, de belekapaszkodnak, mint vak a tarisznyába. Valójában én félreállítottnak, elfeledettnek, semmibe vettnek, hetedrangú polgárnak érzem magam, tekintettel arra, hogy mások döntenek helyettem: teleormaniak, vászlóiak (Vaslui), galaciak, brailaiak stb. … Ezért aztán, kedves Románia, egy anyja által magára hagyott gyermeknek érzem magam, és szintén egy magára hagyott gyermekhez hasonlóan nem feledlek, de nem is tudok neked megbocsátani, amiért ott hagytál a bajban, és csak akkor jutok eszedbe, amikor szükséged van rám.
ANGELA TOCILĂ közíró
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Csökkent a nagy székelyföldi városok lakossága 2008-hoz képest
Mindössze hat megyeközpont lakossága nőtt 2008-hoz képest az egész országban, máshol mindenütt csökkenést regisztráltak 2014-ben - tájékoztat a HotNews. Vaslui-t, Iași-t, Besztercét, Nagyszebent, Kolozsvárt és Gyulafehérvárt leszámítva az olyan nagyobb székely városok is veszítettek lakosságukból, mint Székelyudvarhely, Csíkszereda.
A városi- és területfejlesztési központ (CDUT) adatai szerint a legnagyobb veszteséget Bukarest és Ilfov megye könyvelheti el, ez pedig azzal is magyarázható, hogy nem fektettek eleget a nagyvárosok környékén fekvő zónák, lakott területek fejlesztésébe. Sokan ugyanis bár Bukarestben találtak maguknak munkahelyet, mégis a fővároson kívül laktak, és ez a jelenség Románia több nagyobb városában megfigyelhető.
2008 és 2014 között mindössze 73 romániai város tudta növelni lakosságát, ami az összvárosok 23 százalékát jelenti, a 2861 községből pedig 830 (29 százalék).
2014-ben 90 olyan települést regisztráltak, amelynek lakossága nem érte el az ezer főt.
maszol.ro

Országossá vált a fogolyzendülés
Tíz börtönre terjedt ki szerdára a Romániában kedden kirobbant fogolylázadás. A rabok elsősorban az embertelen fogvatartási körülmények, a túlzsúfoltság ellen tiltakoznak, több helyen nem riadva vissza az erőszaktól sem – számol be Kiss Judit, Vadas Henrietta és Pinti Attila a kronika.ro-n. Raluca Prună igazságügyi miniszter szerdán a helyzetre reagálva megoldást ígért, viszont úgy nyilatkozott: a börtönökben uralkodó állapotok már több mint 20 éve súlyosnak tekinthetők. Biró Rozália, a szenátus emberjogi bizottságának elnöke a Krónikának elmondta, a jelenlegi börtönlázadás-sorozat sokévi halogatás és nemtörődömség eredménye.
Tíz börtönre terjedt ki szerdára a Romániában kedden kirobbant fogolylázadás. A rabok elsősorban az embertelen fogvatartási körülmények, a túlzsúfoltság ellen tiltakoznak, több helyen nem riadva vissza az erőszaktól sem. Mintegy nyolcszázan megtagadták az ételt.
Zendülés történt a Csíkszeredai börtönben is, ahol tizenöt fogvatartott barikádozta el magát szerdára virradóra az egyik cellában, így a büntetés-végrehajtási intézet alkalmazottai könnygázt vetettek be ellenük. A lármázva tiltakozó rabok a fogvatartási körülmények javítását, a cellák zsúfoltságának csökkentését, a tévénézési program „zárórájának" – 23 óra – meghosszabbítását követelték, illetve azt kérték, hogy a hőségben hosszabb ideig tartsák nyitva az ajtókat.
Alexandra Chițantól, a börtön szóvivőjétől megtudtuk, kedden este az egyik cellában a tizennyolc elítélt közül tizenöten megpróbáltak felgyújtani ruhadarabokat, majd eltorlaszolták a bejáratot, azzal fenyegetőzve, hogy lángba borítják az egész zárkát. A tiltakozókat megbilincselték és elvezették, a további rendbontásokat megelőzendő négy cellába osztották szét őket.
Szerdán a besztercei fegyintézetben is zavargás tört ki: a foglyok kiszabadultak a cellákból, az épület tetejére másztak, és üvegekkel dobálták az őröket. A botoşani-i börtönben is erőszakosan viselkedtek a rabok, feszegették a rácsokat, Iaşi-ban gyújtogattak, felmásztak az épület tetejére, hozzátartozóik a börtön kapujában tüntettek, más intézetekben nem hajlandók elfogadni az élelmet. Botoşani-ban a fegyintézet alkalmazottai a katasztrófavédelmi felügyelőség segítségét kérték, hogy lecsillapíthassák a kedélyeket. Vaslui-ban több tucat rab folytatott szerdán éhségsztrájkot, de csatlakoztak hozzájuk többek közt a giurgiui, Nagyváradi, brăilai, tulceai fegyházak lakói is.
Megoldást ígér az igazságügy-miniszter
Raluca Prună igazságügyi miniszter a helyzetre reagálva szerdán úgy nyilatkozott, a börtönökben uralkodó helyzet már több mint 20 éve súlyosnak tekinthető. „Pontosan tudom, mi a helyzet, sokszor beszéltem személyesen rabokkal. Senkinek, az egész társadalomnak nem tesznek jót a hasonló feszültségek. Megértem a foglyok türelmetlenségét, és biztosítom őket, hogy keressük a megoldást, hiszen ez az egész társadalom, a parlament és az én felelősségem is" – mondta a tárcavezető. Hozzátette, megfelelő, elfogadható meggoldásokra van szükség, nem pedig olyanokra, amelyek nyomás alatt születnek. „Ha 20 évet vártunk ezzel, várhatunk még két hónapot. Mindent megteszek, hogy a parlament őszi ülésszakán hangsúlyosan kerüljön előtérbe a kérdés" – mondta a tárcavezető.
Az Országos Börtönigazgatóság azt közölte, tiszteletben tartja a rabok szabad véleménynyilvánítási jogát, amíg a lázadások nem jelentenek veszélyt a fogva tartottak egészségére, testi épségére nézve, ha viszont megszegik a szabályokat, a büntetés-végrehajtási intézetek vezetőinek helyre kell állítaniuk a rendet. Közben Sorin Dumitraşcu, az Országos Börtönigazgatóság korábbi igazgatója a Hotnews.ro-nak azt mondta, szerinte egész biztosan folytatódnak a zendülések, és jelentős anyagi kárt okozhatnak a rabok a továbbiakban.
Emlékeztetett, a kormány már megszavazta, hogy 800 millió lejjel támogatja a börtönkörülmények javítását. A hírportál szerint két Bukaresti hírtelevíziónak az amnesztiát szorgalmazó médiakampánya is hozzájárult a tüntetés elterjedéséhez. Az egyik közülük az az Antena 3, amely a 2014-ben korrupció miatt jogerősen tíz év börtönbüntetésre ítélt Dan Voiculescu üzletember és egykori befolyásos politikus családja tulajdonában van.
Biró Rozália: a halogatás vezetett el idáig
Az igazságügyi tárca korábban azt közölte, július közepén közvitára bocsát egy tervezetet, amely amnesztia révén rendezné a börtönök túlzsúfoltságát. Az ötlet annak nyomán merült fel, hogy az Emberi Jogok Európai Bírósága elmarasztaló ítélettel fenyegeti Romániát a fegyintézetek túlzsúfoltsága miatt. Június végén a büntetés-végrehajtási intézetekben tapasztalt körülményekről, a fogvatartási és az előzetes letartóztatási eljárások szabályosságairól egyeztetett a szenátus emberjogi bizottsága a nép ügyvédjével, Victor Ciorbeával.
Biró Rozália, a szenátus emberjogi bizottságának elnöke – aki korábban több ízben szót emelt a fegyintézetekben uralkodó embertelen körülmények ellen – szerdán a Krónikának elmondta, a jelenlegi börtönlázadás-sorozat sok évi halogatás és nemtörődömség eredménye, és régóta lépéseket kellett volna tenni az incidensek megelőzése érdekében. Hozzátette, többek között az igazságügyi minisztérium feladata lett volna javítani a helyzeten, azon a tényen, hogy a romániai börtönök telítettsége 151 százalékos, így viszont sérülnek a fogvatartottak emberi jogai, ugyanakkor jelen körülmények között nem meglepő, hogy a szorosan összezárt rabok körében lázadások törnek ki.
A szenátor bírálta az igazságügyi miniszter hozzáállását, szerinte az első lázadásokat követően azonnali intézkedésekre lett volna szükség, ám a tárcavezető szerinte nem vállalta a felelősséget. „A minisztérium amnesztiatervezete részben megoldást nyújthat a jelenlegi problémára, viszont nem támogatom az új börtönök építésének tervét, hiszen most ennél gyorsabb és hatékonyabb megoldásra van szükség" – szögezte le Biró Rozália.
Túlzsúfolt cellák
A hazai börtönökben több mint 30 ezer elítéltet tartanak fogva, a helyek száma pedig alig több mint 11 ezer. Miközben az uniós jogszabályok legkevesebb négy négyzetméteres területet írnak elő egy rab számára, kilenc-tíz embert is bezsúfolnak egy kilenc négyzetméteres zárkába. Romániában már évek óta beadványok özönével bombázzák a törvényhozókat és a médiát a rabok, embertelennek tartva a fogvatartási körülményeket.
A romániai börtönkörülményekről azután kapott lábra élénk közvita, hogy az elmúlt időszakban számos politikust, üzletembert, futballklubvezetőt sújtottak letöltendő szabadságvesztéssel. Több tucatnyi romániai rab fordul rendszeresen jogorvoslatért az Emberi Jogok Európai Bíróságához, amely 2014-ben például kétszázezer, 2013-ban 220 ezer euró kártérítés kifizetésére kötelezte a román államot a börtönkörülmények miatt. Több civil szervezet az igazságügyi minisztériumnak küldött petícióban kezdeményezte is a legtöbb három évre, nem erőszakos cselekményekért elítélt rabok szabadlábra helyezését. Az amnesztiáról Victor Ciorbea ombudsman, korábbi miniszterelnök azt mondta, ezt a megoldást más országok is sikerrel alkalmazták – írja a kronika.ro.
Erdély.ma

Túlzsúfoltság, embertelen viszonyok a romániai börtönökben
Országszerte tizennégy börtönben lázadtak fel a rabok az embertelen körülmények miatt. A börtön az ugyan nem luxusszálloda, de a romániai fegyintézetekben valóban lehetetlen körülmények uralkodnak. A rabokban bűnhődniük kell cselekedeteikért, de minderre nem mehet rá az egészségünk, ugyanakkor biztosítani kell az emberi méltóságuk tiszteletben tartásához szükséges követelményeket is. Minderre a romániai börtönökben nincs lehetőség.
28 ezren 15-18 ezernyi helyre
A börtönlázadás a Bukaresti Rahova börtönben kezdődött, ahol az egyik tranzitállományban lévő rab felgyújtotta magát a cellájában. A tiltakozó akciók igen hamar kiterjedtek az egész országra. A iasi-i börtönben felgyújtották a matracokat, a rabok felmásztak a kerítésekre, majd Giurgiu, Vaslui, Nagyvárad, Csíkszereda következett. A Poarta Alba-i és a rahovai börtönben a rabok éhségsztrájkba kezdtek, Botosani-ban kimásztak az ablakokon, felmásztak a háztetőkre, műanyag palackokkal csaptak irgalmatlan zajt.
Az országos börtönigazgatóság vezérigazgatója, Gabriel Bejan kezdetben igyekezett titokban tartani a megmozdulásokat, miközben a „helyes tájékoztatás fontosságáról” beszélt, ám a sajtó résen volt. Állítólag a helyszínre siető tévériporterek újabb akciókra serkentették a rabokat, a híres rating, a műsornézettség növelésének céljából.
A vezérigazgató szavaira azonban rácáfolnak a Börtönök Országos Ügykezelőségének statisztikái. Ezeknek megfelelően a romániai börtönökben 28 ezer személy tölti büntetését, miközben a helyek száma mindössze 18 ezer. Vagyis – az illetékes szervek kimutatása szerint – a túlterheltség meghaladja a 150 százalékot.
80 millió eurós büntetés?
Az egészségügyi tárcavezető egyelőre tehetetlen. Hogy cselekvésképtelenségét leplezze, Raluca Prună ígéretet tett rá, hogy közvita tárgyává teszi a romániai börtönviszonyokat, amelyekről ősszel a parlamentben is tárgyalni fognak. Azt viszont elismerte, hogy a helyzet immár húsz éve megoldatlan. Szerinte egyébként a romániai börtönrendszer csupán 15 ezer hellyel rendelkezik.
Románia egyébként a börtönviszonyok miatt számos pert veszített és jelentős büntetéseket fizetett az Európai Emberjogi Bíróság ítéletei nyomán. Az ország csupán 2015-ben 460 ezer euró kártérítést kényszerült kifizetni, az igazságügyi tárcavezető, Raluca Prună pedig attól tart, hogy Romániát 80 millió eurós büntetésre ítéli az európai bíróság a börtönök túlzsúfoltsága és a katasztrofális börtönviszonyok miatt. Megtörténhet ugyanis, hogy az európai bíróság felfüggeszt minden Romániával kapcsolatos pert, és arra kötelezi az országot, hogy záros határidő alatt – egy évtől három évig terjedően – rendezze a helyzetet.
Az amnesztia, a megkegyelmezés nem segít
A civil társadalmi szervezetek nem hisznek a helyzet tartós rendezésében. Az APADOR-CH szerint a börtönviszonyok nem oldhatóak meg hosszú időre sem amnesztiával, sem megkegyelmezésekkel. A szervezet ügyvezető igazgatója, Nicoleta Andreescu úgy véli, az amnesztiákat követően rendszeresen megnövekszik a bűnözések száma, így a börtönök csakhamar ismét megtelnek. Ezekkel a módszerekkel egyébként az igazságügyi tárcavezető sem kívánna élni.
Ügyvédi körökben az a vélemény, hogy a börtönviszonyok javítása voltaképpen csupán adminisztráció kérdése. Ők viszont szükségesnek tartják a kollektív megkegyelmezést olyan esetekben, amikor az ily módon kiszabaduló rabok nem jelentenek társadalmi veszélyt. Kollektív kegyelemben részesülhetnek azok is, akik csupán első ízben követtek el apróbb bűncselekményeket, és akik büntetése mindössze néhány hónaptól egy-két évig terjed. Ilyen intézkedések nem ritkák a civilizált államokban, Romániában azonban tizenhat év óta nem volt ilyesmire példa.
Magánbörtönök
Az ügyvédek szerint a megkegyelmezés csupán a büntetés felfüggesztését jelenti. A megkegyelmezettnek, amennyiben három éven belül újabb bűncselekményt követne el, le kell töltenie az új büntetés mellett a régit is. Az ügyvédek jól tudják azonban, hogy a kollektív kegyelemmel a közvélemény nem ért egyet, mivel abban társadalmi veszélyt lát, és azt is elismerik, hogy ez a félelem nem teljesen alaptalan. A román parlamentben két évvel ezelőtt szóba került a kollektív megkegyelmezés, de a törvényt – éppen a közvélemény ellenkezésétől tartva – végül is lesöpörték az asztalról.
Ügyvédi körök szerint egyébként a helyzet új börtönök építésével, vagy volt kaszárnyákban történő berendezésével, a meglévők korszerűsítésével, felújításával megoldható lenne. Ebben az esetben már emberséges körülményeket lehetne biztosítani a raboknak.
Gheorghiţa Mateuţ, aki olyan fontos politikusok védőügyvéde volt, mint Adrian Năstase vagy Dan Voiculescu, annak a véleményének adott hangot, hogy a börtönviszonyokon magánbörtönök építésével lehetne hosszú távon javítani. Ezekben biztosítani lehetne az emberi méltóság tiszteletben tartásához szükséges körülményeket. Az ügyvéd biztos abban, hogy minden bizonnyal lennének hazai, illetve külföldi üzletemberek, akik nem idegenkednének az ilyen befektetésektől.
Bogdán Tibor
maszol.ro

Mozgásra nevelt, élményt adott (Dimény Olga évtizedei)
Dimény Olga, vagy ahogy a baróti Tanulók Klubjának legendás vezetőjét Erdővidék-szerte ismerik, Olgi néni szeptembertől nyugdíjba megy. Nehéz elhinni, hogy az örökké energikus, folytonosan szervező és gyermekeiként szeretett tanítványaival elfoglalt tanárnő visszavonul, s otthonról szemléli majd a világot – nem az a fajta. Valószínűleg nem is lesz úgy: arra készül, amíg még hívják, óraadó tanárként visszajár a bő húsz éven át szolgált intézménybe, hogy jelenlegi csoportjait oktassa. Nem hagyja el az általa alapított és szakmai berkekben az idő folyamán országos népszerűségre szert tevő Barót Kupa elnevezésű nemzetközi tánc- és tornafesztivált sem. Egy szó mint száz: Olgi néni nagyon aktív nyugdíjas lesz.
Korán választott hivatást
– Egy nagybaconi leánykában a hatvanas évek végén miként érlelődik meg a gondolat, hogy testnevelő tanár legyen?
– Én már ötödikesen tudtam, hogy az akarok lenni. Egyed Csaba osztályfőnököm testnevelés szakos volt, s némileg meglepődött, amikor az osztályt végigkérdezve, hogy ki mivé szeretne válni felnőttként, én azt mondtam neki, hogy tornatanár. Osztályfőnököm kiváló pedagógus volt, röplabdát és atlétikát oktatott, és amikor felfedezte a torna iránti hajlamomat, külön is foglalkozott velem. Ma is megvan egy fénykép, amelyen a volt labdarúgópályán a tűzoltógerendán fejállást csinálok. Négy év múlva, amikor a Jóbarát egyik újságírója felkereste a nagybaconi iskolát, és beletekintett Egyed Csaba feljegyzéseibe, kiderült, azon a bizonyos napon füzetébe azt jegyezte fel, hogy Baló Olga (Dimény Olga lánykori neve – szerk. megj.) fizikailag gyengén fejlett, tornatanár szeretne lenni. Az újságíró az érdekesség kedvéért lejött Barótra, ahol én már kilencedikes diák voltam, hogy rákérdezzen, még mindig testnevelőtanár szeretnék-e lenni. Mindannak ellenére, hogy az azelőtti évben ízületi és szívreumám miatt fel voltam mentve a tornaórák alól, azt mondtam, igen, még mindig az akarok lenni. Az igazság az, hogy betegségem már akkor sem akadályozott, hogy a tornafeladatokat elvégezzem: tanárom, Kermeczky Réka hiába kergetett el a pálya egyik részéről, mert a másikon úgy is elvégeztem a gyakorlatokat. Az elkövetkező években komolyan atletizáltam, 800 és 1500 méteren megyei és országos versenyeket nyertem.
– Ilyen előzmények és elhatározás után, gondolom, egyszerű volt az egyetemre bejutni.
– Rosszul gondolja! Az egyik legnagyobb, szinte áthághatatlan akadályt éppen egészségügyi múltam jelentette. Hiába értem el versenyeken kiváló eredményeket, kórlapom sokáig elkísért. Az egyetemi felvételire való jelentkezés feltétele volt a pályára való alkalmassági orvosi igazolás megléte. Ilyent sem Baróton, sem Sepsiszentgyörgyön nem akartak adni. Végül könyörgésem meghallgatásra talált kardiológusomnál, Zsigmond doktor úrnál, aki azt mondta, rajta ne múljon, megadja. 1973-ban nem sikerült a felvételim, de láttam, van mit keresnem ott. Mégis szinte fel kellett adnom terveimet: egy Sugásfürdőn szervezett síversenyt megnyertem, az azt követő gálafelvonuláson pedig olyan szerencsétlenül lépett elém egy néző, hogy lábam törtem. Ekkor hajlottam volna arra, hogy gyógytornásznak tanuljak, de néhány hét múlva levágtam a gipszemet, és ismét edzeni kezdtem. A barátom, későbbi férjem, Dimény János, aki akkoriban elsőéves egyetemista volt a testnevelő szakon Bukarestben, felvitt a fővárosba és évfolyamtársaival együtt edzve készültem a felvételire. Úgy okoskodtam, látogatás nélkülire iratkozom, mert egyszerűbb lesz. Hozzám hasonló „okosak” akadtak még néhányan, éppen ötvenen voltunk egy helyre, de végül 9,50-nel elsőként jutottam be. Olyan jól sikerült a felvételi, hogy a futáseredményeim miatt az egyetem atlétikaedzője azt szerette volna, hogy iratkozzam át nappali tagozatra, de én elutasítottam a lehetőséget. Attól féltünk, ha mindketten nappalin leszünk, úgy helyeznek ki, hogy Jánossal nem fogunk egymáshoz közel eső katedrát kapni, mi pedig nem akartunk elszakadni egymástól.
Bajnokokat neveltek
– Tanári pályája miként alakult?
– Lévén, hogy nem a nappali szakon tanultam, már az egyetemi évek alatt is tanítottam. Megfordultam Kisbaconban, Székelyszáldoboson és Magyarhermányban. 1979-től 1990-ig Nagybaconban tanítottam, majd a baróti Gaál Mózes Általános Iskola következett 1996-ig, végül a Tanulók Klubjában voltam előbb igazgató, majd a központosítást követően intézményvezető. Nagybaconban férjemmel közösen sikeres női és férfi tornacsapatot alapítottunk, amellyel nyolc évig folyamatosan megyei bajnokok voltunk. A Károlyi-módszert alkalmazva már óvodás korban válogatni kezdtünk a nagyszámú gyermekseregből, akik közül a legtehetségesebb tíz-tizenkettővel foglalkoztunk heti három alkalommal. Ezt a munkát folytattuk Baróton is, ahol csapatunk 1991-ben megnyerte az általános iskolák számára utolsó alkalommal kiírt megyei versenyt, az országoson harmadikként végeztünk, Náfrádi (Szabó) Irénke pedig első helyezést ért el. Ő annyira kiemelkedett a mezőnyből, hogy még az onyesti tornászközpontba is elvitték.
Intézményvezetői kihívás
– A Tanulók Klubja milyen kihívások elé állította?
– A Tanulók Klubja tánc- és tornakatedrájára áthelyezéssel kerültem, de örvendtem, hogy oda mehetek, ahol olyan jó közösség van. Akkoriban fafaragás-, rajz-, karting-, elektronika-, báb-, moderntánc- és néptánccsoport működött, az oktatók mellett két éjjeliőr, karbantartó, titkárnő és korrepetitor volt alkalmazásban, azaz tizenkét főnyi intézményt kellett igazgatnom. Köreink rendkívüli népszerűségnek örvendtek, Erdővidék jóformán minden szögletéből özönlöttek a gyermekek, általában ötszáz fölött, hatszázhoz közelítő gyermeklétszámunk volt. A munkát hátráltatta, hogy 1997-ben elkezdtük székhelyünk felújítását, ami közel tíz évig, 2006-ig tartott. A tíz év hányódás közben – köreinket az iskolák osztálytermeiben és tornatermeiben tartottuk – szakok alakultak át vagy szűntek meg, oktatók mentek el, az intézményt központosították, Sepsiszentgyörgyhöz csatoltak, azaz jogi személyiségünk megszűnt; nehéz volt az újrakezdés. Volt felújított épületünk, minden igényt kielégítő próbatermeink, kilenc vendégfogadásra alkalmas szobánk – ez nagyon fontos, hiszen a meghívott csapatokat el tudtuk szállásolni, de bevételhez is juttatott –, ám a gyermeklétszám visszaesett. Miután mozgósítottuk régi, a községekben élő barátainkat, akik segítettek tevékenységeink népszerűsítésében, s megjelentek az első eredmények, helyreállt a rend, ismét teljes kapacitással tudtunk működni. Újra mindenik köz-ségből jöttek a fiatalok, hogy néptánc, báb, informatika és modern tánc-torna oktatásunkban részesüljenek. Legtöbben Nagybaconból érkeztek. Mint mondották, nem azért hozzák gyermekeiket hozzánk, mert odavaló vagyok és ismernek, hanem főleg azért, mert valaha őket is tanítottam, s tudják, milyen fontos, hogy a gyermekek mozgásigénye megteremtődjön. Nagyon örvendtem, amiért így gondolkodtak: visszaigazolást nyert, a Jánossal közös elképzeléseink helyesek voltak, nemcsak tanítottunk, de élményt is adtunk a gyermekeknek.
Nemzetközi esemény Baróton
– Gondolta volna 1997-ben, amikor a tánc- és tornafesztivál elindult, hogy szakmai körökben és a barótiak között is olyan népszerű lesz?
– Az igazság az, hogy bíztam benne, de várakozásomat jóval felülmúlta a siker. Az egész onnan indult, hogy 1996-ban meghívást kaptunk Vaslauiba egy hasonló rendezvényre, ahol nagyon jó hangulatban versenyeztünk, és Szabó Vass Melinda, Téglás István – ő most Bukarest egyik legismertebb táncművésze – és Kiss Abigél révén kiemelkedő sikereket értünk el. Amikor hazajöttünk, úgy gondoltam, jó lenne, ha a hazai közönség is láthatná, milyen tehetséges gyermekeink vannak, ezért nyomban nekifogtam szervezni. Szerencsénk volt azzal is, hogy részt vettem egy Bukarestben szervezett képzésen, amelyen megismerkedtem a stilizált néptáncokat oktató Florin Gavrilescuval, aki nemcsak a zsűrielnök tisztségét vállalta el, de tanácsaival segített is. Az első Barót Kupára 1997. március 23-án került sor tíz csapat, azaz közel százötven tanuló részvételével. Akkoriban a gyermekek elfértek még a tornateremben letett matracokon, a főzést pedig az óvoda konyhája oldotta meg. Ahogy nőtt a rendezvény, nőttek az igények is, s már nemcsak a baróti szálláshelyek, de még a tág környék panziói sem voltak elegendőek. Arra is volt példa, hogy egy csapatnak Tusnádfürdőn kellett megszállnia. Nem is csoda, mert a néhány környékbeli csapaton kívül – Székelyudvarhely, Sepsiszentgyörgy és Kovászna – a többiek messziről jönnek. Rendszeresen visszajárnak Barótra bukaresti csapatok, valamint Petrozsény, Kudzsir, Arad, Găeşti, Vaslui, Amara, Râmnicu Sărat, Bârlad, Slatina és Gyulafehérvár képviselői vagy a határon túlról Kapuvár, Kisinyó vagy éppen Párkány csapata. Legutóbb hétszázan táncoltak kis sportcsarnokunkban, amiben nagy szerepe volt annak, hogy az utóbbi öt évben együttműködünk a Magyar Látványtánc Szövetség elnökével, Boros Tündével, és a Barót Kupa az általuk szervezett Európa Kupa selejtezőjévé vált.
Aktív nyugdíjasként
– Még néhány nap van hátra nyugdíjazásáig. Visszavonul és távolról figyeli az eseményeket vagy továbbra is tevékenyen részt vállal a sportszervezésben?
– A Tanulók Klubjának ügyintézését minden bizonnyal jól fogja végezni utódom, Bálint Péter, katedrámon pedig a jól felkészült, tehetséges Pál Éva veszi át a helyem. Mivel nem szeretnék a nagyon hozzám nőtt diákjaimtól ilyen hirtelen elszakadni, kérvényeztem, aerobik- és mazsorettoktató óraadó tanárként maradhassak még. Ha esetleg nem bólintanak rá, úgy sem maradok ki teljesen a sportéletből, hiszen a Barót Kupa szervezését még, amíg erőm engedi, folytatom. Hasonlóképp kitartóan tovább szervezem a szívügyemnek tekintett nagybaconi Pásztortűz Egyesület által életre hívott Barátság Tánclépésben néptánctalálkozót is.
– Több szakmai díjban is részesült az idők folyamán. Mennyire fontosak ezek egy pedagógus életében?
– A Romániai Magyar Pedagógusok Szövetsége által 2011-ben adományozott Ezüst Gyopár-díj nagyon jólesett, mert mégiscsak a legismertebb szakmai szervezettől érkezett. Hasonlóan fontosnak éreztem a Tanulók Palotája igazgatójától, Kerekes Jenőtől idén kapott életműdíjat is, hiszen a közvetlen kollégák őszinte megbecsülését jelzi. Mégsem ezek, hanem a gyermekek ragaszkodása a legfontosabb visszajelzése annak, hogy munkám során valamit jól végeztem. Rengeteget jelent, hogy a húsz-harminc éve végzett diákjaim nem felejtettek el, az utcán előre köszönnek és mosolyogva, őszintén érdeklődnek, hogy vagyok és segíthetnek-e valamiben. Az ilyen pillanatokért mondom azt, megérte a tanári pályát választani és hivatásként művelni.
Hecser László / Háromszék (Sepsiszentgyörgy)