Lapohos András a mezőségi szórványban három falut mutatott be. Vasasszentivánban 1891-ben Kádár József monográfiájában még 41 református lelket említett, mára már egyetlen református sincs a faluban, nem áll a templom. Vasasszentegyeden már csak 18 lelkes a református gyülekezet, a templom belsejét 1996-ban javították. Vasasszentegyeden 1900-ban még 112 tagja volt a gyülekezetnek. Vasasszentgothárdon már csak két református él a faluban. Elmondták, hogy 1944-ig a vasárnapi istentiszteleteken gróf Wass Albert kastélyában vettek részt. /Lapohos András ny. tanár, Ördöngösfüzes: Szórványaink. Vasasszentiván, Vasasszentegyed és Vasasszentgothárd. = Üzenet (Az Erdélyi Református Egyházkerület gyülekezi lapja), Kolozsvár, szept. 15. – 18. sz./

"Wass Albert erdélyi mellszobrainak eltávolítását követelte a Román Hősök és Mártírok Emlékét Ápoló Országos Szövetség, közölte az Adevaul című bukaresti román lap jan. 15-i száma. A lap szerint Maros megye két településén, a szászrégeni katolikus, illetve a magyarói református templom udvarán állítottak szobrot annak a Wass Albertnek, akit felelősség terhel a Kolozs megyei Vasasszentgotthárd és Omboztelke községben, 1940 szeptemberében, Észak-Erdély Magyarországhoz történő visszacsatolása után kegyetlenül lemészárolt román lakosok haláláért, és akit tetteiért 1946 márciusában a kolozsvári népbíróság háborús bűnök miatt halálra ítélt. Wass Albert, az Egyesült Államok Igazságügyi Minisztériuma számára készített önéletrajzában így vallott: "Az életem mindig is nyitott könyv volt. Az most is, és az lesz a jövőben is. Nincs rejtegetnivalóm, és nem kell elnézést kérnem egyetlen tettemért sem. Íróként, a Nemzetközi Pen Club tagjaként azt teszem, amit ennek a nagy szervezetnek a jelmondata hirdet: egy összekuszált világ emberiségének lelkiismerete vagyok". Az ún. Wass-ügy tisztázása érdekében jelentette meg a székelyudvarhelyi Litera Könyvkiadó is azt a mintegy harmincnégy oldalas könyvet, amely először hozza nyilvánosságra az 1946-ban, a kolozsvári népbíróságon zajló koncepciós per dokumentumait. A vádirat alapján Wass Endre és Wass Albert biztatta fel a község katonai parancsnokát, négy vasasszentgotthárdi román meggyilkolására, ugyanakkor Wass Albert bűnösnek találtatott tizenegy omboztelkei román lakos erőszakos halálával kapcsolatban is, a népbiróság szerint ugyanis Csordás Gergely hadnagy a gróf utasítására lövetett le románokat. A kommunista hatalomnak a koncepciós perekkel a magyar lakosság megfélemlítése volt a célja. A Wass Albertre kirótt halálos ítélet elsősorban az erdélyi magyar arisztokrata írónak szólt. Egyetlen szemtanú sem tartózkodott a tetthelyen, a vádlottak pedig nem voltak jelen a tárgyaláson. Maga Wass Albert öneletrajzában így emlékezett vissza: vadászatról hazatérve szerzett tudomást arról, hogy távollétében a határőrök elfogtak négy személyt. Az író értesülései szerint a foglyok szökni próbáltak, mire a katonák agyonlőtték őket. /Papp Annamária: Wass Albert vitatott utóélete. Romániában nem rehabilitálták az erdélyi írót. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 16./ A fasiszta jelképek kultuszát tiltó 2002/31-es sürgősségi kormányrendeletre való hivatkozással kérte az Erdélyben felállított Wass Albert-szobrok eltávolítását a Vasile T. Suciu tartalékos ezredes, a Hősök és Mártírok Kultuszának Országos Egyesületének elnöke. Kérése nyomán Ioan Hidegcuti, a Művelődési és Vallásügyi Minisztérium államtitkára levélben szólította fel Bartha József holtmarosi református lelkipásztort és Pakó Benedek szászrégeni római katolikus kanonokot az egyház telkén felállított szobor "ügyének megoldására". Bartha Józsefet a Maros Megyei Ügyészség jan. 15-én kihallgatta a szoborállítás ügyében, ahol céloztak arra, hogy Wass Albert mellszobrának el kellene távolítani. Az ügyész szerint a népbíróság által háborús bűnösnek nyilvánított Wass Albert nevét nem viselheti utca, és nem szabad szobrot állítani neki. A következő kihallgatás jan. 17-én lesz. Bartha József az RMDSZ segítségére számít, valamint arra, hogy hamarosan megtörténik Wass Albert rehabilitálása. Pakó Benedek szászrégeni római katolikus kanonokot a polgármester felkérte a plébánia udvarán álló szobor eltávolítására. Pakó közölte, hogy erre nem hajlandó. Őt jan. 16-án hallgatják ki az ügyészségen. "Az ügyésznek azt fogom válaszolni, hogy egy sovén-nacionalista politikai perbe az egyház nem hajlandó beavatkozni, de személyesen még Pakó Benedek sem. Ez nem a mi perünk, ez a Wass Albert pere, amelyről nagyon jól tudjuk, hogy koncepciós per volt." Pakó Benedek azt is hozzátette, hogy Wass Albert egyik fia, Wass Huba NATO-tábornok, aki annak idején visszautasította magyarországi NATO-s kinevezését, de nem kizárt, hogy a romániai kiküldetést már vállalná. "Wass grófnak elküldtük a román nyelvű újságokban megjelent gyalázkodó cikkeket, hisz egy NATO-tábornokot nem gyalázhatnak ily módon." "Az RMDSZ felvállalta az ügyet, és úgy néz ki, hogy Frunda György lesz az ügyvédünk" - jelentette ki a kanonok. Szászrégenben 2001 augusztusában leplezték le a római katolikus plébánia udvarán Wass Albert mellszobrát. Ugyanabban a hónapban Holtmaroson a református templom udvarán, egy hónappal később pedig Vicén avatták fel az író szobrát. /Antal Erika, Gazda Árpád: Hadüzenet a Wass Albert-szobroknak. = Krónika (Kolozsvár), jan. 16./"

Nemrég a világ különböző pontjain fiatalok maratoni felolvasónapot szerveztek Wass Albert műveiből. Céljuk az író műveinek népszerűsítése mellett az volt, hogy bekerüljenek a Rekordok Könyvébe. Sikerült felállítani az új Guinness-rekordot, majd a megyei rendőrparancsnok háborús bűnös népszerűsítése címén hat hónaptól akár öt évig terjedő börtönbüntetést is kilátásba helyezett. Frunda Györgyöt, a Wass család ügyvédjét megkereste a fiatalok egy része, segítségét kérve. A szenátor márc. 1-jén interpellált a szenátusban a szervezők zaklatása, megfélemlítése ellen. A parlamentben előzőleg Adrian Paunescu többször interpellált Wass Albert ellen, a sajtóban is cikkeztek róla. Frunda György leszögezte, Wass Albert nem háborús bűnös, még ha el is ítélték. A kolozsvári népbíróság 1946 januárjában az édesapjával együtt halálra ítélte, azzal a váddal, hogy felbujtották a honvédegység parancsnokát, hogy két faluban, Szentgotthárdon és Cegében kivégezzenek hat embert, négy románt és két zsidót. A per alatt sem Wass Albertet, sem az apját nem idézték be. Ők akkor már Németországban voltak, majd Amerikába telepedtek ki. Abban az időszakban, amikor a kivégzésre való uszítással vádolták, Wass Albert Szászrégenben volt. Erről amerikai emigránsok, amerikai bíróságok előtt tanúvallomást tettek. Sőt, a Wass család feljelentést tett a kivégzést elrendelő honvédtiszt ellen. Mindezek birtokában Frunda semmisségi panaszt nyújtott be Románia főügyészéhez. A román akadémia is elismerte Wass Albert írói nagyságát. /Mózes Edith: Frunda György: Ne zaklassák a gyerekeket! = Népújság (Marosvásárhely), márc. 2./

Julianus-díjat nyújtottak át a hét végén Csíksomlyón Wass Endre közgazdásznak az erdélyi szórványban élő magyarok érdekében végzett munkájáért. A németországi Hamburgban élő gazdasági szakember czegei gróf Wass Albert író legkisebb fia. Mivel a közgazdász nem vehetett részt a Julianus-díjak decemberi átadásán, most a csíksomlyói kegytemplomban lezajlott ünnepség keretében vette a kitüntetést. Wass Endre elmondta, hogy óvodát működtet a Wass-család ősi fészke, Vasasszentgotthárd melletti, magyarok által is lakott mezőségi Feketelakon, a marosvécsi vártól nem messze fekvő Holtmaroson árva gyermekeket neveltetnek családi jellegű otthonokban, Szászrégenben pedig kollégiumot tartanak fenn. /Julianus-díj Wass Endre hamburgi közgazdásznak. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 16./

Megjelent Henics Tamás, /sz. 1965, Szentgothárd, Vas megye/ kétnyelvű könyve: Juhmérés Visában, alcíme Szent György-napi örökségünk. Angol nyelvre Sue Foy fordította: Measuring sheep’s milk in Visa a Saint George’s day custom in Transilvania. A kötet az Etnofon népzenei kiadó gondozásában jelent meg 2005-ben Budapesten. A szerző összehasonlítja más falvak azonos szokásaival, (Méra, Szovát, Szék, Magyarlóna, Nemeszsuk, Bonchida, Magyarpalatka), a kiadványt fényképek illusztrálják. /Vajnár Ilona: Juhmérés Visában. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 17./

Az Astra egyesület Hargita megyei fiókszervezete keresztet állított a cegei áldozatok emlékére. „Megrökönyödve látjuk, hogy honfitársaink egyre-másra állítanak emlékműveket mondvacsinált hősöknek. Éppen ezért úgy gondoltuk, ideje megtennünk az ellenlépéseket, és emléket állítsunk a mi saját igazi hőseinknek is” – ezekkel a szavakkal indokolta Constantin Costea csíkszeredai történelemtanár azt, hogy 65 évvel a történtek után a Kolozs megyei Cegén két keresztet szenteltek fel a második bécsi döntést követő „négy év áldozatainak emlékére”. Costea arról beszélt, hogy az 1940. augusztus 30-i, második bécsi döntés nyomán Észak-Erdélybe románokat kínzó „horthysta bandák és terroristák” érkeztek. Constantin Costea kifogásolta, hogy Erdélyben „iskolát neveznek el arról a Wass Albertről, akiről köztudott, hogy háborús bűnös”. A Krónika felvetette, hogy Cegén és Vasasszentgothárdon élő románok szerint Wass Albert nem felelős azért, amiért magyar katonák 1940 szeptemberében a cegei tó partján négy polgári személyt agyonlőttek, Constantin Costea erre azt válaszolta: „Lehet, hogy valóban így van, ezt feltétlenül tisztázni kell, de ettől függetlenül Wass Albert háborús bűnös, és románellenes cselekedetei közismertek”. Cegén katonai tiszteletadással helyeztek el koszorút, és mondtak imát az elhunytak emlékéért. /Benkő Levente: A gyűlölet egyre nagyobb gyűlöletet szül. = Krónika (Kolozsvár), szept. 9./

A marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata március 27. – április 7. között vendégjáték-sorozaton vesz részt Magyarországon Görgey Gábor Komámasszony, hol a stukker? című komédiájával, Gali László rendezésében. A turné állomásai: Tapolca, Csorna, Szentgotthárd, Ajka, Nagyatád, Veszprém, Siófok, Szekszárd és Újfehértó. A vendégjátékra a győri székhelyű Forrás Színházi Műhely szervezésében, a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma támogatásával kerül sor. /Magyarországi turnén a Komámasszonnyal. = Népújság (Marosvásárhely), márc. 28./

A Hősök Kultusza Egyesület tiltakozott Wass Albert esetleges felmentése ellen. Az egyesület elnöke, Kincses Előd ügyvéd legutóbbi, egy sajtótájékoztatón tett kijelentéseire hivatkozott, azt állítva, hogy az ügyvéd hamis nyilatkozatban állította, hogy az 1946-ban a Népbíróság által háborús bűnösnek nyilvánított és halálra ítélt Wass Albert gróf az események idején csupán 14 éves lett volna. A Népújságnak Kincses Előd elmondta, hogy Wass Albert 1908-ban született, és a sajtókonferencián elhangzott állításai, miszerint Wass Albert 14 éves volt, az 1923-as földreformra vonatkoztak, semmiképpen sem a vasas- szentgotthárdi tragédia bekövetkeztének időpontjára. /(a.): Kincses cáfol. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 24./

Perújítási kérelmet nyújtott be Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd a kolozsvári törvényszék mellett működő ügyészségre Wass Albert rehabilitációjának ügyében. A kérelmet augusztus 23-án iktatták, és a jogszabályok szerint a perújítási kérelmet az ügyészség harminc napon belül köteles átküldeni az illetékes törvényszéknek. Kincses elmondta: Vekov Károly történész, volt parlamenti képviselő segítségével sikerült olyan dokumentumokat találni a pitesti-i katonai levéltárban, valamint a román külügyminisztérium archívumában, amelyekből kiderül, hogy kik voltak a tényleges felbujtók a Vasasszentgothárdon és Omboztelkén elkövetett gyilkosságok esetében. Mint ismeretes, Wass Albertet és rajta kívül még 19 személyt 1946-ban a Kolozsvári Népbíróság távollétükben halálra ítélt. Az iratanyagokból kiderül, hogy az omboztelki gyilkosságokért nem Wass Albertet terheli a felelősség, hanem Körösi polgármestert, valamint egy Szakács nevű férfit. /P. A. M.: Perújítási kérelem a Wass Albert-ügyben. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 9./

Ha figyelembe vesszük, hogy a Himnusz költője, Kölcsey Ferenc is szórványban, a mára már magyarok nélkül maradt Sződemeteren született, hát a magyar kultúra napja kicsit a kultúra veszélyének napja is – jelentette ki Vetési László. A Kiket adott az erdélyi szórvány az egyetemes magyarságnak című vetített képes előadásában a szórványügyekkel foglalkozó református lelkész virtuális zarándoklatra hívta hallgatóságát. A magyar kultúrtörténet eme emlékhelyeinek egy része már elpusztult, java részük az enyészet útját járja. Marosillye. Bethlen Gábor fejedelem szülőhelye. A falunak már nincs magyar lakosa. Római katolikus temploma, református temploma elárvult, használatlan. Déva, Dávid Ferenc vallásalapító rabságának és elhalálozásának helye: romok. Egykor vár volt. Zajkány. Hunyadi János győzelmes csatájának helyszíne. Az emlékmű lerombolva. A piski csata emlékműve szintúgy. Alkenyér: magyar lakosa már nincs. A kenyérmezői csata emlékművén román nyelvű felirat méltatja Paul Chinezul érdemeit. Ez Kinizsi Pál lenne. Alsócsóra. Nincs magyar lakosa. Barcsay Ábrahám költő kúriájában ma a községháza székel, kriptáját kifosztották. Alvinc: Martinuzzi Fráter György barát kastélya romokban. Kemény Zsigmond író szülőháza viszonylag jó állapotban. De csak azért, mert nemrég költözött ki belőle az iskola. Magyarigen. Felsőcsernátoni Bod Péter lelkész, történetíró működésének, halálának helyszíne. Még vagy nyolc magyar él a faluban. A 187 magyar honfinak síremléke csak azért maradhatott meg épen és sértetlenül, mert a rendőrség udvarán áll. Ompolygyepűn – ahol ma már nem él magyar – az 1848-as emlékmű csak azért élte túl a viharos 20. századot, mert nincs rajta magyar felirat. Csombord. Példája annak, hogyan számolódik fel a magyar oktatás. Az egykori nagynevű gazdasági iskolának helyet adó Kemény-kastélyt most árverezi a helyi tanács. Bonchida. Bánffy Miklós író, hajdani külügyminiszter szülőhelye. Talán az egyetlen szerencsés műemlékmentési példa. Érmindszent, Ady Endre szülőfaluja. Két tucatnyi magyar, ha él még ott. Csucsa. Szintén Ady Endre. Ahol a költőre már semmi nem emlékeztet. Legalábbis magyar nyelven olvashatóan. Zsibó. Wesselényi Miklós báró szülőhelye. Kastélya pionírházként működött, ma ifjúsági házként használják. Kerlés, Cserhalom. A Szent László király körül kialakult legendakör szülőhelye. Magyarok: nulla. Cege. A Wass család kastélyát lerombolták, csak egy kis kúria maradt. Romos az is. A család sírjait feldúlták. Vasasszentgothárd, még mindig Wass Albert. Magyarok száma: nulla... Mi, az anyaország és a tömbmagyarság annak árán maradtunk meg, hogy ők, a szórvány felszámolódtak – vonta le a szomorú következtetést Vetési László. Beszélt a tömbmagyarság szórványmentő feladatáról is: az összefogásról, a testvértelepülési kapcsolatok fontosságáról. A kiaknázatlan lehetőségről. /Váry O. Péter: A szórvány a nemzet öregkora (A Magyar Kultúra Napja) = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), jan. 23./

A POLÍSZ című budapesti folyóirat februári száma közölte többek között a Kárpát-medencei Keresztkötések Konferencia előadásait. A Népújság az erdélyi Mezőséggel és kiemelkedő személyiségeivel foglalkozó írásokból tallózott. „Tudja-e, uram, hogy a sztálini román nemzeti proletárdiktatúra által kitagadott, mindenéből kifosztott és kisstílű csirketolvajok júdáspénzért elmakogott rágalmai alapján halálra ítélt író, Wass Albert írta meg az erdélyi román paraszt apoteózisát?” (Cselényi László). Nagyercsén már csak Karcsi bácsival lehet magyarul beszélni. Ő a gondnok és a harangozó. (Bálint Zsigmond). Kövesdi Kiss Ferenc gyakran hangoztatta: Édesanyám mind az öt fiát hazaimádkozta. Egész életén át magyar, református és lévita volt. Valamennyi politikai rendszer fényes állásokkal kínálta meg. Mindegyiket elhárította. Ehelyett tanított Maroskeresztúron, Székelyföldváron, Brailán, Ákosfalván, Szentgericén. Osztatlan iskolákban 80-90 gyermeket. Irányította a faluközösségeket, dalárdákat szervezett, tánccsoportokat alakított. Istentiszteleteken szolgált, és temetett. (Papp Vilmos). Egyetlen völgy, a Füzes mente három jeles személyt indított útjára, alig tíz km-es távolságra egymástól: Vasasszentgotthárdon volt Wass Albert birtoka, Katonában született Barcsay Jenő szentendrei festő, és Pusztakamaráson született Sütő András. Ugyanitt van Kemény Zsigmond író sírja is. (Vetési László) A konferencián Székely András Bertalan nyitotta meg Gálfy-Bódi Tamás Marosvásárhelyről Budapestre áttelepült festőművész kiállítását és megköszönte Kilyén Ilka színművésznőnek a versekkel való közreműködését. /(bölöni): Jajszavak a szórványból. = Népújság (Marosvásárhely), febr. 24./

Kolozsváron a törvényszék elutasította Kincses Előd ügyvédnek azt a kérését, hogy a teljes népbírósági dossziét csatolják a Wass Albert 1946-os perének újrafelvételi beadványához. Kincses Előd már korábban kérte a per-újrafelvételt, a Vekov Károllyal felkutatott és megszerzett új bizonyítékok és iratok alapján. Az ügyészek szerint azonban az eddig beszerzett dokumentumok elegendők arra, hogy döntsenek a per-újrafelvétel kérdésében. „Wass Albertnek semmi köze az omboztelki és a vasas-szentgothárdi kivégzésekhez” – mondta az ügyvéd. Wass Albert a Kelemen-havasokban vadászott azon a napon, amikor a magyar hadsereg románokat és magyar zsidókat végzett ki az említett két településen. Korábban már Frunda György RMDSZ-szenátor is megpróbálta elérni a perújrafelvételt, de kérését elutasították. /Később döntenek Wass Albert ügyében. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 27./

A törvényszék elutasította Wass Albert ügyében a perújrafelvételt, amelyet Kincses Előd ügyvéd nyújtott be. Kincses Előd a védelmi minisztériumi archívumban talált újabb okiratokra alapozta kérelmét, amelyek bizonyítják, hogy Wass Albertnek semmi köze nem volt az omboztelki és a vasasszentgothárdi kivégzésekhez. Az ügyvéd azt is kérte, hogy a teljes népbírósági dossziét csatolják a Wass Albert 1946-os perének újratárgyalási beadványához, ezt a kérését azonban a törvényszék elutasította. Kincses sajnálatosnak tartja, hogy az 1946-ban lezajlott tárgyalás ítéletét – amelyen 64 személyt helyeztek vád alá, és 20 személyt, akik nem voltak jelen, halálra is ítéltek – ne lehessen újratárgyalni. /Ú. I. : Elutasították a perújrafelvételt Wass Albert ügyében. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 11./

Hatályon kívül helyezte a kolozsvári táblabíróság a Kolozs megyei törvényszéknek azt a május 10-i ítéletét, amellyel elutasította a perújrafelvételt a Wass Albert-ügyben, tájékoztatott Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd. A perújrafelvételt Wass András – az író fia – képviseletében kezdeményező jogász szerint „a túlpolitizált Wass-ügyben most végre korrekt, kimondottan szakmai ítélet született”. Ennek nyomán az őszre várható tárgyaláson eldől, hogy lesz-e vagy sem perújrafelvétel. „A kolozsvári táblabíróság ekkor ugyanis elvi döntést hozhat arról, hogy mind a régi, mind az eddig ismeretlen, nemrég előkerült bizonyítékokat figyelembe véve tárgyalja újra Wass Albert perét, és bebizonyosodjék, hogy semmilyen bizonyíték nincs, amely összefüggésbe hozná Wass Albert személyét az 1940. szeptemberi vasasszentgothárdi és omboztelki gyilkosságokkal” – magyarázta Kincses Előd. /Benkő Levente: Perújrafelvételre várva. = Krónika (Kolozsvár), jún. 26./

Ha a budapesti mozik vállalják a Wass Albert életéről szóló dokumentum-játékfilm bemutatását, úgy még az idén műsorra kerülhet Koltay Gábor legújabb alkotása. Az ismert rendező a napokban fejezte be a mű erdélyi képsorainak forgatását. A filmesek a mezőségi Cegétől és Vasasszentgotthárdtól a Bánffy-vadászházig számos helyszínt bebarangoltak. A hasonló stílusban készült Trianon és Horthy című filmek szerzője, Koltay Gábor elmondta, hogy tervei szerint októberre elkészül a két és fél órás alkotás. Koltai először játékfilmben gondolkozott, de támogatás hiányában kénytelen volt lemondani eredeti tervéről. „Hiába telt el tizenhét év a rendszerváltás óta, a játékfilm elkészítéséhez szükséges két-háromszáz millió forintból egyetlen fillért sem kaptam. Tudomásul véve az illetékesek hozzáállását, kénytelen voltam átértékelni az elképzelést és a hagyományos játékfilm helyett a játék- és a dokumentumfilm közötti átmenetet választottam” – mesélte. A film főhőse egy fiatal színész, aki szeretné megismerni Wass Albertet és a körülötte folyó vitát. Irodalmárokat, történészeket keres fel, ellátogat Erdélybe, találkozik és elbeszélget az egyszerű román parasztemberekkel. A dokumentumfilmben a főszereplő beszélget Raffay Ernő történésszel, Pomogáts Béla, Medvigy Endre, Takaró Mihály, Márkus Béla és Nagy Pál irodalomtörténészekkel, Bartha József holtmarosi református lelkésszel, Kincses Előd marosvásárhelyi jogásszal, valamint Vekov Károly kolozsvári történésszel, az egyetlen emberrel, aki a Szekuritáté irattárában áttanulmányozta a Wass Albert koncepciós peréről készült iratcsomót. Koltay sajnálatára az ellenkező vélemények képviselői csak közvetett módon szólalnak meg a filmben. „Azok közül, akik a mai napig is a legcifrább jelzőkkel illetik Wass Albertet, sajnos egyik sem vállalta, hogy megjelenjen a filmben. Az ő véleményüket máshol megjelent tanulmányaikból, újságcikkeikből fogom idézni” – sajnálkozott a rendező. Nem árulta el, kik fogják képviselni az „ellentábort”, az információk szerint a filmben mások mellett Tamás Gáspár Miklós és Cs. Gyimesi Éva a témát érintő régebbi nyilatkozatai is megjelennek. Koltay legutóbbi alkotásainak – a trianoni békeszerződésről, illetve Horthy Miklós kormányzóról szóló filmjeinek – jelentős közönségsikere volt, mégis kevés mozi tűzte műsorára az alkotásokat. „Budapesten a Horthyt csak az Uránia mutatta be, a Trianont is alig merték levetíteni. Biztos vagyok benne, hogy ezúttal is akad mozi, ahol, ha nem egyéb, a közönség nyomására fogják műsorra tűzni. Erdélyben meg ott vannak a templomok, a parókiák, és különben is, az itteni emberek megtalálják a módját annak, hogy megszerezzék a filmet – bizakodik a történelemből ihletődött alkotásaival sokak szemében szálkát jelentő rendező. – Számomra már az is jelzésértékű, hogy amikor felhívást tettem közzé a hiányzó forintmilliók begyűjtésére, rengetegen jelentkeztek. A névtelen adakozók 10 ezer forinttól egészen a milliós összegig nagyon sok pénzt felajánlottak. ”Koltay szomorúnak tartja az anyaországi hatalom merev, elutasító hozzáállását Wass Albert személyéhez. /Szucher Ervin: Kamerával Wass Albert nyomán. = Krónika (Kolozsvár), aug. 13./

A kolozsvári bíróság a szeptember 10-én tartott tárgyaláson felhívta mind az ügyészség, mind pedig az ügyet felvállaló ügyvéd figyelmét arra, hogy Wass Albert ügyében a per-újrafelvételi kérés benyújtása nem történt szabályosan. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd elmondta, hogy a kérést a Kolozs Megyei Törvényszék melletti ügyészség nyújtotta be, a per-újrafelújítást ellenben az ítélőtáblának kell megoldania. Emiatt a bíró visszaküldte a kérést a táblabíróság melletti ügyészséghez. Az 1946. március 13-án hozott ítéletben halálra ítélt író Németországban élő fia kérésére indítványozta Kincses Előd a per újrafelvételét. Az ügyvéd a levéltárban abból az időszakból származó okiratokat talált, amelyek bizonyítják, hogy Wass Albertnek semmi köze sem volt az omboztelki és vasasszentgothárdi kivégzésekhez, mivel akkor a Kelemen-havasokban vadászott. /Wass-ügy: nincs előrelépés. = Szabadság (Kolozsvár), szept. 11./

Elutasította a Kolozs megyei táblabíróság a háborús bűnösként halálra ítélt Wass Albert író ügyében benyújtott perújrafelvételi kérelmet. Fellebbezni lehet a Legfelsőbb Bíróságon. Kincses Előd marosvásárhelyi ügyvéd a kérelemhez csatolt három olyan, levéltárakban őrzött titkosszolgálati jelentést is, amelyek nem álltak rendelkezésére az író fölött 1946-ban gyilkosságra való felbujtás vádja miatt ítélkező kolozsvári népbíróságnak. Az ügyvéd korábban elmondta: ezek mellett találtak egy olyan katonai iratot is, amely Kincses szerint a vasasszentgothárdi gyilkosságok esetében tisztázzák Wass ártatlanságát. Az írót azzal vádolják, hogy 1940-ben Vasasszentgothárdon és Omboztelkén felbujtotta a magyar hadsereget arra, hogy több helyi románt is meggyilkoljon. /Elutasítás Wass-ügyben. = Szabadság (Kolozsvár), márc. 11./

Balázs Ildikó: Wass Albert erdélyi korszaka*
1923–1944
Irodalom iránt fogékony diákként, majd bölcsészhallgatóként, gyakoroló magyartanárként Wass Albert író ismeretlen volt számomra. 1989-es halálhírét bemondta a Magyar Rádió, közöltem tehát én is az osztályommal magyarórán. A halálhír ráirányította nemcsak az ország figyelmét, hanem családom tagjai is emlékezni kezdtek rá. Apám, Balázs András (1909-2000), akitől az író vagy a "gróf" nevét gyerekkoromban többször is hallottam, a Wass család vasasszentgothárdi uradalmának gazdatisztje volt 1937-1938-ban. Gróf Wass Albertet képzett gazdászként, íróként és a munkaadójaként is tisztelte.
Később a családi kapcsolódás másfajta személyes kötődésre is ráirányította a figyelmem: gyerekkoromban több nyarat töltöttem apai nagyanyám, Balázs Róza falujában a mezőségi rokonoknál, Nyíresen, Déstől 8 kilométerre. Azonos földrajzi környezet, azonos kulturális, nyelvi és nemzetiségi közeg, mint Wass Albert szülőföldjén. Nyíres északi irányba mintegy húsz kilométerre van Vasasszentgothárdtól. Az ottani sós vizű, tarka kövecses patak, a szelíd lankák, kaszálók, nagy kiterjedésű, több száz éves erdők, bivalycsordák; romános akcentusú, elnyújtott beszédű, archaikus nyelvű magyarok beleépültek gyermekkorom vakációs világába. Ahogy feltámadt az író iránti országos és határokon túli érdeklődés, ugyanúgy kezdtem elmerülni nyelvi és szellemi világában – s a felismerés meglepetésével találtam meg sorai közt apám nyelvi fordulatait, szólásait, gondolkozásbeli hasonlóságokat.
Az ösztönzés viszont, hogy Wass Albert íróval foglalkozzam, műveit felkutassam, érmelléki apósomtól, Deák Andrástól (Piskolt, 1930 – ) származott. Elhangzott a Magyar Rádióban az Üzenet haza című vers, s feladatul kaptam, hogy kiderítsem, ki a szerző, és szerezzem meg a verset. Írtam a rádiónak, megküldték a gépelt szöveget. Elmentem a sárospataki városi könyvtárba, és kivettem az összes könyvét; nem volt sok. Utána kutatni kezdtem a Sárospataki Református Kollégium Nagykönyvtárában, s elém helyeztek olyan kiadványokat, melyek csodálatot és borzongást váltottak ki belőlem: az Erdélyi Szépmíves Céh abaposztós kiadványai még hagyján. Hanem az ötvenes években, Amerikában megjelent Magukrahagyottak műbőrkötésben! Olyan kiadványok, melyekhez az Országos Széchényi Könyvtár raktári állományából z-jelzettel (zárolva), csak kutatói igazolványom ellenében juthattam hozzá.
Elhatároztam, hogy feldolgozom az életművét. Konzultáló tanáromtól, Márkus Bélától azt a tanácsot kaptam, hogy a Wass- könyvek megjelenési évében kutassam át az erdélyi irodalmi folyóiratokat, keressem meg a könyvekről szóló recenziókat, kritikákat, hogy legyen kiindulási alapom. Óriási anyag tárult fel. Csak a Csaba című regényről mintegy negyven ismertetés került elő. Összeállítottam saját kutatásom megkönnyítése végett egy bibliográfiát, mely könyv formában megjelent, s amelyet végig kézikönyvként használtam a disszertáció írása során: a Wass Albert életmű-bibliográfia 1923–2003 című művet.
A kutatás során feltárult előttem a két világháború közötti erdélyi irodalmi élet – egészen más megvilágításban, mint ahogy Erdélyben a középiskolában vagy Debrecenben az egyetemen tanulhattam. Egy világ, melyhez csak kegyelettel nyúlhatunk az eltelt évtizedek távlatából: egy kisebbségbe szorult nemzet emberfeletti önfenntartó, azonosságmegőrző mozgalma, kultúra- és irodalomszervezése; a Kemény Zsigmond Társaság munkája, melynek Wass Albert fiatalon tagja volt; különböző irodalmi, közéleti és szaklapok tevékenysége, melyeknek munkatársa volt; az Erdélyi Szépmíves Céh munkássága, mely öt könyvét adta ki, valamint az Erdélyi Helikon szépirodalmi lap élete, melyben Wass Albert mintegy hússzor publikált prózát – mintha a kisebbségbe került nemzetrész panteonjában járnék.
A korabeli antológiák vizsgálata nagy értékű dokumentumanyagot fejt fel: az Új Arcvonal, a kétnyelvű Cot la cot – Vállvetve, melyben Wass Albert román szereplőjű és témájú írással szerepel; az Új erdélyi antológia, Séta bölcsőhelyem körül. Erdélyi elbeszélők és a Kemény Zsigmond Társaság által kiadott Erdélyi Hírmondó, mely a társaságnak Észak- Erdély anyaországhoz való visszatérte utáni magyarországi felolvasó-körútról tudósít.
Wass Albert végigélte a huszadik századot, beleszületett az egykori monarchiába, eszmélésének ideje az első világháború idejére esett. Írói kibontakozása a két világháború közötti romániai magyar irodalmi életbe vitt. A második világháborúban harcolt, aminek következményeként először Németországban, majd az Egyesült Államokban több mint fél évszázadot élt emigránsként. Szülőföldjére nem térhetett vissza látogatóba sem.
A Mezőség világa – a jellegzetes természeti alakzatok, az ott lakó magyar és román, valamint szórványosan előforduló örmény, zsidó, szász nemzetiségek, a különféle hit- és mondavilág – elkápráztatja a félárvasága folytán érzékeny lelkületű, érdeklődő gyermeket. A vadászat és halászat, a természetjárás fiatal életének tartozéka. Ezt írásaiba építi, mint környezetet, gondolkodási és nyelvi világot, s ebből építkezik még akkor is, amikor fizikailag nagyon távol kerül a szülőföldtől. Többféle nyelvi hatás éri: Szentgothárdon természetes a románok jelenléte – gyermekkorában megtanulja a nyelvüket. Édesanyja apjától való elválása után Bécsben él, a gyermek Wass Albert néhány nyarát ott tölti, németül is megtanul olyan szinten, hogy a későbbi külföldi tanulmányok nem okoznak gondot. A Mezőségen és Kolozsváron töltött gyermekkor és a diákévek, majd mezőgazdasági felsőfokú tanulmányai (Debrecen, Hohenheim/Németország, Párizs) után hazatér szülőföldjére gazdálkodni.
Főúri származása sokféle kötelezettséget ró rá. 1934-ben hazatér a vasasszentgothárdi családi birtokra, amelyből a román földosztást követően mindössze 200 hektár megművelhető föld maradt, valamint további pár száz hektár erdő. Ugyancsak 1934-ben veszi át nagyapjától a Széki egyházmegye gondnokságát, mely szintén kötelezettségeket rótt a családra. A Wass család ugyanis a pujoni és szentegyedi református egyházközség fenntartója volt (Vasasszentgothárdon nem volt már száz évvel korábban sem református gyülekezet, a hívek száma elenyészett. Az udvarház lakóin kívül alig éltek magyarok a faluban s az uradalomban.) A református egyházban tisztséget viselni ugyanakkor nemcsak kötelesség, hanem lehetőség is. Wass Albert műveiben – nyelvi, képi világában – többszörösen megnyilvánul református, vallásos műveltsége. Világképét átszínezi a természet szeretete és ismerete folytán valami fűben-fában élő istenben való hit – egyfajta panteisztikus-animisztikus gondolkozás. Írásainak különlegessége a megszemélyesített természetleírás, melyben mesefiguraként elevenednek meg a domborzati formák, a természet elemei. Erdélyi helyszínei a Mezőség (Kemény Zsigmond és Sütő András világa) és a Keleti-Kárpátokban a Kelemen, az Andrenyásza, az Istenszéke, a Borgói- havasok. A felvillantott helyszínek: Marosvásárhely, Szamosújvár, Kolozsvár, Szászrégen, Déda, Galonya, Ratosnya, Szalárd. A vadászat, mint írásainak toposza és életvitelének szenvedélyes tartozéka, szinte minden művében téma és motívum. Ezzel fonódik össze a komplex jelentésű puska – az emberi méltóság, önrendelkezés, hatalom – motívuma.
Ugyanebben az évben megnősül, s ez a feladat ugyancsak kötelezettségekkel jár: hat fia, akik közül öt megérte a felnőttkort, ma képzett tagja a társadalomnak. Apjuk emlékére tett alapítványuk révén az erdélyi magyarság támogatói.
Wass Albertre nemcsak irodalmi tevékenysége rótt munkát: szakcikkíróként dolgozik vadászati szaklapoknak, 1940-ben pedig Szolnok-Doboka vármegye vadászati szakfelügyelője lesz. Ugyanez év elején neki ítélik a Baumgarten-díjat írói tevékenységéért. Az első, nagy sikerű regényét, a Farkasvermet, megjelenését követően szlovákra és csehre fordítják.
Különös módon a magyarországi lapokkal és kiadókkal (Révai) is kapcsolatot tart olyan módon, hogy nemcsak anyaországi magyar, hanem a magyarországi németek lapjában is megjelennek rövidprózái német nyelven. Fordítójuk a Pester Lloyd munkatársa, akinek személyét illetően csak feltételezésekbe bocsátkozhatunk. Később egy másik jelentős fordítója első felesége, Eva Wass von Czege (született Eva Siemers), aki még az erdélyi korszakban írt, lebegő líraiságú Tavak könyvét fordítja németre (Märchen vom See). A későbbi időszakban további két könyvét fordítja nagy empátiával, kitűnő nyelvi fordulatokkal, hely- és háttérismerettel: Erdők könyve (Märchen vom Wald) és Adjátok vissza a hegyeimet! (Gebt mir meine Berge wieder!). Egyetlen német fordítója sem érte el azt a színvonalat és mívességet, amit Czegei Wass Éva. Később összesen hat nyelven jelentették meg műveit – szlovák, cseh, német, angol, holland, spanyol nyelven –, folyamatban van japán és török fordítása. Sajnos, idegen nyelvterületen nem vált ismertté.
Erdélyi és mezőségi íróként különös téma- és motívumvilágot hozott létre. A motívum a latin ‘mozgó, mozgásban levő’ jelentésű szó a mű alapegységét, legkisebb jelentéshordozó elemét jelöli. Olyan ismétlődő, variálódó eleme, mely egy alkotó életművében, egy műfaj, nép vagy térség művészetében visszatérő és alapvető jellemző. Mivel Wass Albertről az elmúlt években – e munka vizsgálódásaiba nem tartozó okokból is – nagyon sokat írtak, szükségesnek láttunk olyan elemzési szempontot keresni, mely irodalmi munkásságának alapegységét felfejtve objektív fogódzót nyújt az életmű értelmezéséhez.
Motívumainak, világalkotó elemeinek egy része a természettel függ össze, annak valamely eleme (fa, őzbak, kék hegyek, természet), más részük a társadalom szerkezetét, folyamatait irányító képviselők, a papok. Széles teret kapnak a misztikummal, mágiával kapcsolatos elemek is, mint a rontás, szem, időből kiszakadt (látó) öregember. Ezek minden írásában visszatérő motívumok, melyek a regények, prózák szövedékét átfonják. A fáknak kivétel nélkül minden művében megelevenednek a különböző fajtái: leggyakoribb a fenyő, kőris, dió, elszórtan fellelhető a jegenye, kökény(bokor). Szorosan összefüggenek a helytállás és a hazaszeretet, az otthon és a szülőföld fogalmával. A keresztény kultúrkörben a lélek szinonimája a madár – ennek fajtái Wass Albertnél a bagoly, vércse, holló, későbbi írásaiban pedig gyakori a lappantyú. Ezek részben éjjeli, másrészt mind ragadozó madarak – uralkodói szimbólumok. A temetés motívum lehetőséget teremt a társadalmi keresztmetszet elkészítéséhez. Fiatalkori motívuma a csajka, hajó vagy csónak – a létsíkok összekötője – későbbi írásművészetében válik szervező elemmé, akárcsak a kiteljesedő nyom motívum, mely fiatalkori termésében még a vadászathoz kötődik, később az életműhöz, amit egy ember létrehoz és örökségül hagy (Elvész a nyom). A teremtéstörténet és a mítosz is teret kap Wass Albertnél (Tavak könyve, Csaba).
Figyelmet érdemel Wass Albert időfogalma, időkezelése. A természet változásainak nyomon követése, a szubjektív és objektív idő ábrázolása impresszio-nisztikus vonást kölcsönöz leírásainak. Gyakori a címadásban jelzett évszak. A köznapi (havasi, román) emberek nemcsak főszereplők számos művében, fiatalkori elbeszélésében, később pedig nagyregényeiben, hanem írói azonosulást kínáló figurák, olykor cselekvési alternatívahordozók. Bár nem minden írásában ábrázolja a más nemzetiségűeket életvitel-azonosságot kínáló alakokként, hiszen a történelem változásai a történelmi folyamatok értelmezésére, az együtt lakó népekről árnyaltabb gondolkodásra késztetik. Olyan időszakot, századot élt át egy többnemzetiségű országban (először az Osztrák-Magyar Monarchia, majd Románia részeként létező Erdélyben), melyben minden gondolkodó rákényszerült a történelmi folyamatok és azokon belül nemzeti és önazonosság- kérdések boncolgatására. Így a legtöbb regényéről nem állapítható meg egyértelműen, hogy történelmi regény lenne. A történelem nála vagy cselekményhordozó, vagy háttér. A konfliktusok többnyire a lélek síkján zajlanak.
Ha címadását vizsgáljuk, sokszor világít rá valamilyen jelenségnek a fonákjára, árnyoldalára, amit a Farkasverem, A kastély árnyékában cím asszociál. A Mire a fák megnőnek címe az életmű egyik alapvető elemét, a Csaba mítoszt tartalmazza; nevelődésregény a világgal való szembehelyezkedést kifejező című Egyedül a világ ellen. A Tavaszi szél – kettős motívumot tartalmazó cím – a lélek és újrakezdés motívumainak egyesítése. Hasonló a vihar – változás, a történelem forgataga – a történelmi témájú, a hunokról szóló kisregény címében: Vérben és viharban. Műfajilag nehezen elhelyezhető a Jönnek!, mely – címadása folytán is – a publicisztika irányába mutat: irodalmi riportregény.
Wass Albertet az erdélyi irodalom ígéretes tehetségeként tartották számon a helikoni közösségen belül. Írói termékenysége mintegy húsz év alatt mutatkozott meg, amíg Erdélyben alkothatott. Minőségi irodalmat erdélyi korszakában a Farkasverem megjelenésétől számított tíz év alatt alkot. Gyakran említik Nyirő Józseffel és Tamási Áronnal egy sorban, ám a tematikai, földrajzi- helyszíni hasonlóságokon, valamint alakjaik hasonlóságán túl mindhárom életmű olyan színesen egyéni, hogy nehéz az összehasonlítás. Az ígéretes tehetség valójában a német emigrációban bontakoztatja ki szárnyait, legszebb regénye, A funtineli boszorkány című trilógiája már ott keletkezik.
A Wass-életmű folyamatos megjelentetése az emigrációs és hagyatékban lappangó műveket is lassan hozzáférhetővé teszi. Számos apróbb részlet helyezi az életművet más megvilágításba, s mutat rá nagyobb összefüggésekre. A német emigrációs anyag feltárása folyamatos, így német nyelvű műveinek kiadása is remélhetőleg hamarosan elkezdődik.
(A kutatás lezárult 2008 áprilisában)
*A Mentor Kiadónál frissen megjelent kötet előszava. Népújság (Marosvásárhely)

Édes Erdély, itt vagyunk (Erdélyi bevonulás, 1940)
Ünneplés Kézdivásárhelyen
Új könyvvel jelentkezik a baróti Tortoma Könyvkiadó: a hetven évvel ezelőtti II. Bécsi Döntést követő erdélyi bevonulást eleveníti fel két neves magyarországi hadtörténész, Illésfalvy Péter és Szabó Péter az Erdélyi bevonulás, 1940 című kötetben.
A szerzők nem csak a magyar hadsereg Észak-Erdélybe és Székelyföldre való bevonulását követik nyomon napról napra, hanem annak előzményeit is felvázolják. Feltérképezik a román—magyar viszonyt, annak alakulását a döntést megelőző két évben, nyomon követik a mozgósított magyar haderő felvonulását a román határra, a szörényvári sikertelen tárgyalások utáni lépéseket, a döntést s annak következményeit. Szemléletesen mutatják be Észak-Erdély visszafoglalását korabeli hadi dokumentumok, sajtóhírek és szemtanúk visszaemlékezései alapján. A könyvet igen gazdagon illusztrálták az eseményeket megörökítő fotókkal. Olyannyira, hogy első átlapozásra képeskönyvnek tűnik, ám szakmai megalapozottsága okán tudományos munkát kap az olvasó. Érdekesség, hogy egy-egy városba való bevonulás tárgyalásakor a fejezet különleges illusztrációval kezdődik: egy borítékrészleten a Magyar Királyi Posta által kiadott bélyeget az illető település új bélyegzőjével pecsételték le. Azon a város 1920 előtti címere, az 1940-es évszám, valamint Nagyvárad, Kolozsvár, Sepsiszentgyörgy, Kézdivásárhely (s még sorolhatnánk) visszatért felirat olvasható. Mihályi Balázs térképe segíti a könnyebb áttekinthetőséget. Az előszót Szakály Sándor történész, az MTA doktora jegyzi. A könyv kapható a sepsiszentgyörgyi Diákboltban, megrendelhető a kiadó honlapján: www.tortoma.ro.
Hetven éve történt
Az 1940. augusztus 30-i II. Bécsi Döntés eredményét mind a román, mind a magyar fél csalódottan vette tudomásul: a románok sokallták, a magyarok, élükön gróf Teleki Pál miniszterelnökkel kevesellték, ám a tömegek úgy értékelték, a trianoni igazságtalanság részben jóvátétetett. Az előszóban olvashatjuk, a szerzők olyan könyvet szeretnének az olvasók kezébe adni a magyarság számára oly fontos hetven esztendővel ezelőtti eseményről, amely eligazítja az érdeklődőt a kor viszonyai és történései között, bemutatja az egykori szereplőket. Ezek mellett pedig települések, virággal borított harcjárművek, ujjongó és örömükben könnyező emberek jelennek meg a kötet lapjain. Mert vajon milyen érzés foghatta el vitéz lófő nagybaczoni Nagy Vilmos gyalogsági tábornokot, a magyar királyi 1. honvéd hadsereg parancsnokát, amikor több mint két évtizede nem látott szülőföldjére vezethette csapatait?
Előre, a Kárpátok gerincéig
Horthy Miklós kormányzó szeptember 3-án kiadott hadparancsában útnak indítja a Magyar Királyi Honvédséget, vonja ellenőrzése alá a döntésben megítélt területeket: ,,A trianoni igazságtalanság egy újabb része jóvátételt nyert. Indulunk, hogy újból birtokba vegyük ezer esztendős jussunk egy újabb részét. Felszabadulást viszünk 22 év óta rabbilincsben élő erdélyi magyar testvéreinknek és szeretetet a határainkon belül élő hozzánk hű nemzetiségeknek. Ezt tartsátok szemeitek előtt, amikor elindultok Isten és a Haza nevében: Előre a Keleti Kárpátok gerincéig!"
S a honvédség elindult. A IV. hadtest Szatmárnémeti, a II. hadtest Érmihályfalva, a 3. hadsereg Técső, a VII. és VIII. hadtest Máramarossziget előtt várta a határátlépést, melyet szeptember 5-re időzítettek. A megszállás néhány incidenstől eltekintve — Ördögkút, Szilágyipp, Márkaszék, Omboztelke — rendben zajlott. Fegyelemre intették a bevonulás fogadóit is. A Székely Nép szeptember 8-i számában báró Szentkereszty Béla felhívással fordult Háromszék vármegye magyarságához: ,,A székely önérzetből eredő méltóságteljes magatartás megköveteli, hogy őrizzük meg a rendet, a nyugalmat, és tartózkodjunk a kicsinyes, személyi bosszúállástól a román lakossággal szemben is."
Szeptember 5.
A bevonulás első napján Észak-Nyugat Erdély peremét vette birtokba a magyar hadsereg: Halmi, Óvári, Érmihályfalva, Nagykároly, Szatmárnémeti, Máramarossziget került magyar fennhatóság alá. A halmi készülődésről az Esti Kurír tudósítója jelenti: ,,A tegnapi éjszakát a község 5000 lakosa lázas izgalomban és boldog virrasztásban töltötte el. Gyertyavilágnál egész éjszaka névtáblákat festettek a magyarok, hogy reggelre kelve valamennyi román felírás eltűnjék. Diadalkapukat készítettek, kokárdákat varrtak, lobogókat hímeztek. Alig virradott meg, a boldog magyarok máris megindultak a község határába és szívdobogva várták a felszabadító magyar honvédséget."
Szeptember 6.
Második nap Nagyszalonta, Margitta, Nagyvárad, Felsőbánya, Kapnikbánya köszöntötte a honvédeket. Az előző napi szatmárnémeti bevonulás után Horthy Nagyváradra is lóháton érkezett: ,,Egyetlen fejként fordult az embererdő a kishíd irányába, minden szem arra szegeződik, ahonnan a kormányzót várják. Minden csillog és ragyog ebben a tündöklő őszi napsütésben. A zenekar az Erdélyi indulót játssza, és egy pillanat alatt teljes erejében kibontakozik a még soha nem látott meleg, lelkes ünneplés, mert a Sebes-Körös hídján feltűnt Magyarország kormányzója, aki eljött, hogy újra átvegye ezt az ősi magyar várost, amely szívében sohasem volt más, mint magyar. Büszkén táncol a fehér paripa a hátán altengernagyi díszben lovagló kormányzóval, aki mosolygó arccal, meghatottan fogadja a feléje áradó szeretet ezernyi jelét és tisztelgéssel köszöni meg a szűnni nem akaró ünneplést." — tudósít a Magyar Nemzet másnapi számában.
Szeptember 7.
Többek között Nagybánya, Szilágysomlyó, Bogdánd, Naszód, Élesd, Szelistye, Újnémet, Lecsmér került vissza. Igen érdekes, hogyan viszonyultak színtiszta román települések a határmódosításhoz. A Szelistyére érkező katonák biztosak voltak abban, hogy ott nem lesz ünneplés, ám kellemesen csalódtak: ,,A falu szélén két hatalmas fenyőfát pillantunk meg az út szélébe ásva, mint a karácsonyfa, úgy fel voltak díszítve színes papírossal, almával, szalagokkal, apró fafaragásokkal. Ez volt Szelistye diadalkapuja. Körülötte pedig ott várt a lakosság apraja-nagyja, bocskorban, darócban, hímzett vászoningben és kiáltoztak, integettek a honvédek felé... Szelistye népe kijött a falu végére ünnepelni. Pedig a visszavonuló román katonaság, mint ez később kiderült, azzal rémítette őket, hogy mindenkit megölnek a bevonuló magyarok. Nem volt szónoklat — mindössze hat üveg sör volt a faluban, ezt hozták el és így köszöntötték a bevonuló katonákat."
Szeptember 8.
Vezérkari jelentés a nap történéseiről: Csapataink a mai napra kitűzött menetcélokat — általában Királyhágó, Meszes-hegység gerincvonulata, Zsibó, Dés, Bálványosváralja, Sajómagyaros, Beszterce, Sajóvölgy és a Kelemen-hegység gerincvonulata — elérték. A megszállás tervszerűen folyik. Csapatainkat a lakosság lelkesedéssel fogadta.
Szeptember 9.
Csucsa, Bánffyhunyad, Szászrégen, Ördögkút, Szamosújvár, Désháza került többek között magyar kézre. Igen elhíresült, különösen román körökben, az ördögkúti mészárlás. Szemtanú szerint ,,a négy zászlóaljból álló menetoszlop utolsó zászlóalját a templomtoronyból meglövöldözték, mire a határvadász zászlóalj parancsnoka, Ákosy Károly alezredes megrohantatta egységeivel a templomot, parókiát, s az ott találtakat felkoncoltatta".
Szeptember 10.
Bonchida, Vasasszentgotthárd, Mezőbánd, Marosvásárhely, Nyárádszereda, Nyárádmagyarós, Mezőpanit, Gyergyószentmiklós, Maroshévíz, Parajd, Korond a főbb célpontok. A marosvásárhelyi bevonulásról így ír a Reggeli Újság: ,,Amerre a szem ellátott, mindenütt gyönyörű magyar viseletbe öltözött leányok, férfiak tömege folyta be a főtéri aszfaltot és a házak ablakaiból hatalmas piros-fehér-zöld lobogókat lengetett a szél. Az erkélyeket szőnyegekkel és virágokkal díszítették. Sorban érkeztek a vidéki falusi küldöttségek (...) A mezőmadarasiak koronás zászlóját Bursan Györgyné mentette át a román csendőrség és hatóság árgus szemei elől. Az utóbbi három hónapban dereka köré csavarta és így őrizte meg. (...) Az üdvözléseket vitéz nagybaconi Nagy Vilmos tábornok a következő lendületes szavakkal fogadja: Határtalanul boldog vagyok, hogy mint székely ember, én vezethettem be a magyar hadsereget Erdélybe, melyet a trianoni határ csak elválasztott, de soha el nem szakíthatott."
Szeptember 11.
Kolozsvár, Székelyudvarhely, Csíkszereda kerül vissza. A kolozsvári bevonulásról így ír a Keleti Újság: ,,Tízezrek ajkán csendül fel a Szózat, s mire hangjai elhalnak a kövér esőcseppek kopogásában, megkezdődik a diadalmas felvonulás, amelyhez foghatót soha nem láttunk. Mint egy érchenger dübörgött végig a városon a honvédség beláthatatlan hadoszlopa. Gyalogosok, géppuskások, légelhárító ütegek, tüzérek, huszárok vonultak el fenséges erővel, sziklaszilárd nyugalommal, arcukon az út porával, a visszaszerzett magyar földek áldott porával, mosollyal, ölükben virággal, örömünk, hálánk, boldogságunk, jövendőbe vetett hitünk szerény ajándékaival."
Szeptember 12.
Az Esti Kurír tudósítása a nap eseményeiről: A honvédség ma hajnalban a Csíki-medencében ismét fölkerekedett, és elhagyva Csík vármegyét, birtokába veszi a visszaszerzett erdélyi területek nyolcadik szakaszát. A tegnap birtokba vett Csíkszeredáról és Kányádról indulnak a csapatok, és megszállják a következő nagyobb helyeket: Barót, Nagybacon, Csíkszentgyörgy, Kozmás, Mikóújfalu, Sepsibükszád, Torja.
Szeptember 13. — bevonulás Háromszékre
A bevonulás utolsó napja, befejeződött a hatalomátvétel. Ekkor vonultak be Háromszékre. A jelentősebb települések Bölön, Előpatak, Sepsiszentgyörgy, Uzon, Dálnok, Zágon, Kovászna, Kézdivásárhely, Bereck, valamint az ezeréves határon innen, ma már Bákó megyéhez tartozó Sósmező. (A megyeszékhelyi ünnepségről József Álmos Bevonulás Sepsiszentgyörgyre, 1940 című képes könyvéből tájékozódhatunk részletesebben.) A Székely Újság a kézdivásárhelyi eseményeket idézi: ,,Szeptember 12-én megtisztult a város a román katonáktól, és így egy teljes napon át szabad volt a készülődés. Megindulhatott a nagy sepregetés, elő lehetett venni az eldugott magyar nemzeti lobogókat és leszedni a kertek virágait. Szeptember 13-ára gyönyörű virág és lobogó díszben köszönti a város a falvak zarándokló lakosságát. (...) Déli 12 óra lehet, amikor megérkezik a honvédsereg. Hatalmas gépkocsik. Tankok. Ágyúk. Bámulat és öröm a szemekben. Újra virágeső hull. S a szívekből felszabadult tomboló érzés átfűti az ezrekre menő tömeget. Ünnepi percek. Talán a Magyarok Istene is mosolyogva tekint le a sokat szenvedett népre, melyre szabadulást hoztak a dicső magyar honvédek."
A berecki bevonulásra az akkor tízéves Hankó Ibolya így emlékszik: ,,Szövik, varrják a székely ruhákat, lázban ég mindenki, aki székely. Szeptember 13-án a templom tornyából figyelik a bevonuló hadsereget. Küldöttség megy eléjük a falu végére. A katolikus iskolában szétszedik az osztályokat elválasztó deszkafalakat. A nagyteremben vacsora, kürtős kalács várja a bevonuló gépkocsizó alakulatot. Ilyen örömet csak az érezhet életében, aki ezt megérte. Édesanyám azt mondotta: most haljak meg, ilyen boldog soha nem leszek! (...) Megyünk ünnepelni Sósmezőre, ott van az ezeréves határ."
Szekeres Attila. Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

A történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássunk
– „Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit” – vallja a két világháború közötti revíziós politika és a bécsi döntés Esztergomban dolgozó jeles szakértőjeként L. Balogh Béni levéltáros-történész, akivel Szilágyi Aladár beszélgetett
- Tudom, hogy Temesváron született. Ejtsünk néhány szót a tanulóéveiről és arról, hogyan kezdte a pályáját?
– Édesapám bánsági, édesanyám tordai származású. Mindketten pedagógusok voltak, az ő példájuk nyomán választottam a tanári pályát. A történelem és az olvasás szeretetét Édesapámtól tanultam meg. A temesvári magyar tannyelvű líceumban érettségiztem, egyetemi diplomámat pedig a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem történelem-filozófia karán szereztem 1984-ben. Olyan kiváló tanárok tanítottak, mint a történész Csetri Elek és Magyari András, vagy a szociológus Ion Aluas. A szászvárosi román tannyelvű Aurel Vlaicu líceumba helyeztek ki, ahol történelmet és filozófiát tanítottam. Az épületben − 1925-ös kényszerű megszűnéséig − az egykori Kún Kocsárd Református Gimnázium működött. Itt végzett például Petru Groza román miniszterelnök és Nagybaczoni Nagy Vilmos magyar honvédelmi miniszter. Amikor én odakerültem, a szászvárosi magyarság létszáma már jelentősen megcsappant, egy-egy osztályban legfeljebb két-három magyar tanuló, ha akadt. A tanítást nagyon szerettem, de hamarosan megelégeltem, hogy filozófia meg történelem címen többnyire Nicolae Ceausescu pártfőtitkárt dicsőítő propagandaszövegeket kellett leadnom. Ezért már egy-két év után elhatároztam, hogy a sokkal szabadabb légkörű Magyarországon telepedek le. A tervemet keresztülhúzta, hogy még turistaútlevelet sem kaptam, hiába kérvényeztem minden évben. Ekkor határoztam el, hogy a zöldhatáron keresztül hagyom el az országot. Erre 1989 áprilisában került sor. A Magyarországra érkezésem napja azért is emlékezetes számomra, mert április negyedike volt, és akkor ünnepelték utoljára ezt a „neves” dátumot…
- Hová került a sikeres átkelés után?
- Néhány hétig a budapesti Akadémiai Könyvtárban dolgoztam, majd Esztergomba, a megyei levéltárba kerültem, amely máig a munkahelyem. Közben az ELTE Bölcsészettudományi Karán elvégeztem a levéltár kiegészítő szakot. Egyetemi doktori címet, majd PhD-fokozatot szereztem, és a Limes című tudományos szemlét is szerkesztem.
- Kérem, vázoljon fel egy összefoglalót tevékenysége színteréről, az esztergomi intézményről.
- Ez a Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára, ahol a 13. századig visszamenőleg vannak okiratok. A legrégebbi és talán legértékesebb dokumentumokat az intézményünkben őrzött egyetlen családi gyűjtemény, az egykori Hont megyei kisbirtokos Palásthyak iratai képezik. Közel 250 darab latin nyelvű, Mohács előtti oklevélről van szó. A legrégebbi közülük 1256-os keltezésű, és a család két ága közötti birtokmegosztásról szól. A levéltár összesen több mint nyolcezer ötszáz iratfolyóméternyi (azaz nyolc és fél kilométernyi) anyagából külön említést érdemel Esztergom szabad királyi város 1708-ban elnyert díszes, bőrkötésű kiváltságlevele. A szintén a levéltár által őrzött történeti Esztergom vármegye iratanyagában találhatóak az igen értékes nemességi iratok, köztük a híres Petőfi-versből ismert Pathó Pál családjának nemességét igazoló oklevél. A fentieken kívül persze sok egyéb olyan irategyüttes található még a levéltárunkban, amely nem csak a történészek, hanem a múlt iránt érdeklődő nagyközönség kíváncsiságát is felkeltheti.
- Ön a levéltáron belül melyik pászmával foglalkozik?
- Az én kutatási területem a 20. század. A 20. századi közigazgatási iratokat, Esztergom város és Esztergom vármegye iratait rendezem. Kutatási témám a koalíciós korszakon belüli népmozgások, a ki- és betelepítések. Az 1940−1944 közötti korszakkal, a menekültkérdéssel, a dél-erdélyi magyarság történetével és a 20. századi magyar−román kapcsolatokkal is rendszeresen foglalkozom – ez mondható akár hobbinak is. Két könyvem jelent meg a második bécsi döntésről: az egyik 2002-ben magyarul, a másik – Romsics Ignác professzor jóvoltából – 2011-ben angolul. A Magyar Országos Levéltárba több mint 20 éve, a Bukaresti Nemzeti Levéltárba és a Román Külügyi Levéltárba pedig a kilencvenes évek közepe óta járok kutatni.
- Gondolom, Magyarországon első pillanattól kezdve nem volt különösebb akadálya annak, hogy hozzájusson a dokumentumokhoz. És Romániában?
- Az 1990-es évek közepén, amikor magyar állampolgárként elkezdtem kutatni Bukarestben, egy „zárt világba” csöppentem. Nagyon sok iratanyaghoz nem fértem hozzá. Arra hivatkoztak, hogy „rendezés alatt áll”. Amit nem akartak megmutatni, arra azt mondták, hogy emiatt kutathatatlan. De azóta azt tapasztaltam, hogy egyre több anyag hozzáférhető, köztük olyan iratok, amelyekről nem is álmodtam, hogy megvannak, mert hiszen fondjegyzéket korábban nem mutattak. Csak találgatni lehetett, hogy egyáltalán mi létezik, mi nem. Ehhez képest a 2000-es években már viszonylag nyitott és fogadókész intézmény lett a Román Nemzeti Levéltár épp úgy, mint a Külügyi. – Ez a „viszonylag” mit takar?
- Az iratok jó része manapság már hozzáférhető, de teljesen elégedett persze sohasem lehet a kutató. És ez nem csak a román levéltárakra vonatkozik, hiszen a magyar levéltárak esetében is szembesülhetünk néha emberi gyarlósággal, hanyagsággal. 
- Javasolom, ezdjünk beszélgetésünk fő témája körül forgolódni. A második bécsi döntés előtti periódusban magyar részről mennyire volt remélhető, román részről félő, hogy mindez bekövetkezik?
- Nem volt előre látható. A két világháború közötti magyar külpolitika legfőbb célkitűzése az igazságtalan trianoni békeszerződés megváltoztatása volt, de 1940 nyara előtt magyar-román viszonylatban nem volt reális esély a határrevízióra. Elsősorban azért nem, mivel Mussolini Olaszországán kívül egyetlen nagyhatalom sem támogatta azt. 1928-tól kezdve a Bethlen-kormány, majd az azt követőek is nyíltan hangoztatták, hogy békés határrevízióra törekszenek. Hogy ebből mennyi fog megvalósulni − ha egyáltalán sor kerül rá −, azt senki nem láthatta előre. A magyar vezetés hallgatólagosan azt vallotta, hogy minden elvesztett területet vissza kell ugyan szerezni, de mivel a revízióra újra és újra lehetőség lesz, a részleges megoldásokba is bele kell menni. Teleki Pál kormányfő több alkalommal is bizalmasan kifejtette: mint magánember mindent visszakövetelne, de mint államférfi hajlandó a kompromisszumra. A két világháború közötti magyar kormányok s a magyar sajtó a közvélemény számára azonban sohasem fogalmazta meg nyíltan és egyértelműen a területi kérdésekben való esetleges kompromisszum lehetőségét. Azt a tényt, hogy a történelmi Magyarország visszaállításánál reálisabb alternatíva a részleges revízió. A mából visszatekintve ez súlyos hiba volt. A nagyrevíziós célok lebegtetése, valamint a hiteles tájékoztatás és a realitásokkal való nyílt szembenézés elmulasztása igen káros hatást gyakorolt a korabeli közgondolkodásra, mert erősítette az irracionális „mindent vissza” jelszó rögzülését. Aki viszont valamennyire is tájékozott volt a nemzetközi porondon, láthatta: Olaszországon kívül nincs más nagyhatalmi támogatója Magyarországnak, még a 30-as évek végén sem. Hathatós külső segítség nélkül pedig még a részleges revíziót sem lehetett elérni, nemhogy Nagy-Magyarország helyreállítását. Igaz, az egyre erősödő náci Németország is revízióra törekedett, de egyedül Csehszlovákia viszonylatában támogatta a hasonló magyar törekvéseket. Az Erdélyért folytatott magyar-román „küzdelemben” inkább Románia oldalán állt. Tudjuk, miért: mert szüksége volt a román kőolajra, a román gabonára, és Románia stratégiailag is fontosabb szerepet töltött be a térségben, mint Magyarország. 
1940 nyarára azonban radikális változás állt be a nagyhatalmi erőviszonyokban. Románia legfőbb támogatója, Franciaország fokozatosan gyengült az 1930-as években, 1940 májusában pedig kapitulált Németország előtt. Nagy-Britannia élet-halál küzdelmet folytatott Németországgal. A kisantant megszűnt, az európai status quo teljesen felborult. Románia így teljesen elszigetelődött nemzetközi téren. Magyarország mellett a Szovjetuniónak és Bulgáriának is voltak területi követelései Romániával szemben, amely így körül volt véve revizionista államokkal. A bukaresti vezetés számára ekkor már nem csak Erdély hovatartozása volt a tét, hanem az ország puszta léte is kockán forgott.
- Kevesebb szó esik arról, hogy a Szovjetunió hogyan viszonyult ekkoriban a magyar igényekhez?
- Változó módon. Végig fenntartotta Romániával szemben a saját revizionista törekvéseit, hiszen az első világháború végén elveszített Besszarábiát vissza akarta szerezni. De ez nem jelentette azt, hogy automatikusan támogatja a magyar igényeket Romániával szemben. 1940 júniusában Moszkva ultimátumban szólította fel a román vezetést, hogy sürgősen adja át Besszarábiát és Észak-Bukovinát. Bukarest eleget tett a felszólításnak, és ellenállás nélkül visszavonta hadseregét és közigazgatását a vitatott területről. Ez nagy presztízsveszteséggel járt Bukarestre nézve, és csökkentette az ország nemzetközi tekintélyét. Főleg Berlinben és Rómában, ahol addig az időpontig úgy számoltak Romániával, mint jelentős „szovjetellenes bástyával”, amely adott esetben meg tud állítani egy keletről jövő támadást. A kaotikus besszarábiai kivonulás után a német vezetés már inkább azt gondolta: Magyarország alkalmasabb e szerepre − s a korabeli magyar propaganda is ezt hangoztatta. Besszarábia és Észak-Bukovina bekebelezése után a Szovjetunió, diplomáciai úton, támogatásáról biztosította a magyar kormány Romániával szembeni revíziós politikáját. Ez a helyzet állt fenn 1941 nyaráig, addig, amíg Németország oldalán Magyarország hadba nem lépett a Szovjetunió ellen. Ezt követően Magyarország – akárcsak Románia – ellenséges államnak minősült. A második bécsi döntést ekkortól érvénytelennek tekintették Moszkvában. Mégis, 1944. augusztus 23-ig Erdély jövőbeli hovatartozása nyitott kérdésnek számított. A sikeres román átállás aztán jóval kedvezőbb helyzetbe hozta Romániát Magyarországnál. Bizonyossá vált, hogy Erdély, vagy annak nagyobb része visszakerül Romániához. Az új határokról azonban még ekkor sem született végleges döntés. A magyar esélyeket rontotta, hogy Horthynak 1944. október 15-én nem sikerült a kiugrási kísérlete. A magyar–román határkérdés a baloldali Petru Groza-kormány 1945. márciusi, erőszakos hatalomra juttatásával dőlt el végleg szovjet szempontból. Sztálin ekkor Észak-Erdély teljes visszaadásával „jutalmazta meg” a román baloldalt. 
- Térjünk vissza a kezdetekre. Ma már mennyire követhető nyomon a bécsi döntés minden egyes fázisa, ma már mindent lehet tudni, akár napokra is lebontva, hogy mikor, mi történt?
- Igen, már régóta. Elsősorban a háború után publikált német és olasz diplomáciai okmánytáraknak, valamint a magyarországi forráskiadványoknak köszönhetően. Ráadásul a Magyar Országos Levéltár iratait már jóval a rendszerváltás előtt is szabadon lehetett kutatni, a román levéltárak dokumentumai pedig, amint említettem, a kilencvenes évektől „szabadultak fel” fokozatosan. Ma már senki nem hivatkozhat arra, hogy egyik vagy másik vitatott kérdést a források hiánya miatt nem lehet kellőképpen tisztázni. Ez azért különösen fontos, mert a román történészek többsége mind a mai napig nem ismeri el, hogy 1940 nyarán a román kormány kérte Berlintől a német beavatkozást. A rendelkezésünkre álló iratok viszont egyértelműen tanúsítják: bár a tengelyhatalmak képviselői határozták el a döntőbíráskodást, a gondolatot román részről vetették föl először az 1940. július 26-i, berchtesgadeni találkozón. Hitler akkor elutasította az ötletet. Berlini követe útján a román kormány néhány héttel később, augusztus 21-én Hitler döntőbírói közbelépését kérte, 27-én pedig közölte a tengelyhatalmak képviselőivel, hogy elfogadna egy „valódi döntőbíróságot”. A diplomáciai iratok tehát azt bizonyítják, hogy többször is elhangzott ilyen román kérés, amit azonban Berlin a legutolsó pillanatig visszautasított. Miért kérte Bukarest a döntőbíráskodást? Azért, mivel az utolsó pillanatig abban bízott, hogy a közvetlen német beavatkozás inkább az etnikai elven és a lakosságcserén alapuló román álláspontnak kedvez majd, mintsem a status quót gyökeresen megváltoztatni kívánó magyar revizionista elképzeléseknek. Tehát abban reménykedtek, hogy a körülményekhez képest − az ő szemszögükből − méltányos döntés születik majd. Arra egyáltalán nem gondoltak, ami végül bekövetkezett, hogy Erdély kétötödét Magyarországnak ítélik: mintegy 43 ezer négyzetkilométert, két és félmillió lakossal. A lakosság anyanyelv szerinti megoszlása mind a mai napig vitatott: az 1941-es magyar népszámlálás szerint abszolút magyar többség, az 1930-as román népszámlálás szerint viszont relatív román többség volt Észak-Erdélyben. Feltehető, hogy az 1941-es magyar népszámlálás idején valóban magyar többség volt már, hiszen a bécsi döntés kihirdetése utáni hónapokban több tízezer román menekült hagyta el Észak-Erdélyt, Dél-Erdélyből viszont – amely továbbra is Románia részét képezte – több tízezer magyar jött át Észak-Erdélybe. 
- Bizonyára nem egyik pillanatról a másikra született meg a döntés. Ennek az alkufolyamatnak is megvannak a dokumentumai?
- Megvannak, és azok alapján nagyon izgalmas végigkövetni, hogy 1940 nyarán miként módosult fokozatosan a német álláspont. A leglényegesebb − a magyar fél szempontjából pozitív − változás július első felében következett be. Ekkor Hitler, megváltoztatva korábbi elutasító álláspontját, elismerte a Romániával szembeni magyar revíziós követelések jogosságát. Nyers hangon megüzente Bukarestnek, hogy kezdjen tárgyalásokat Magyarországgal és Bulgáriával a területi kérdésekről, és mutasson kompromisszumkészséget. Mi lehetett a változás oka? Az egyik legfontosabb tényező a Romániával szembeni fenyegető magyar fellépés volt a Besszarábia átadását követő napokban. A magyar vezérkari főnökség ugyanis a pillanatnyi, magyar szempontból kedvező katonapolitikai helyzet kihasználása mellett kardoskodott, és az erdélyi bevonulást sürgette. A józanabb politikai vezetés, köztük Teleki sem zárta ki teljesen a háború lehetőségét. Németország érdekeitől azonban mi sem állt távolabb, mint egy balkáni konfrontáció, amely szovjet beavatkozással és a román olajforrások megsemmisülésével járt volna. Berlin ezért úgy döntött, hogy a térség „pacifikálása” érdekében mielőbb rendezni kell a feszültséget gerjesztő területi vitákat. A döntőbírói szerepet ekkor azonban még következetesen elutasította. 1940. augusztus utolsó napjaiban következett be az újabb jelentős változás, amikor Hitler váratlanul mégis elszánta magát a döntőbíráskodásra. Az augusztusban lezajlott Turnu Severin-i magyar−román tárgyalások ugyanis sikertelenül végződtek. Egyik fél sem engedett eredeti álláspontjából: Budapest a területi, Bukarest az etnikai elvből. A magyar fél Erdély egy részének átadását követelte − a Maros vonalától északra eső területet −, míg a románok lakosságcserét szorgalmaztak, minimális területkiigazítással párosítva. A magyar minisztertanács közben úgy döntött: a tárgyalások sikertelensége esetén a fegyveres megoldást választja. A Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit augusztus 23-án adta ki a vezérkar főnöke, Werth Henrik. A budapesti vezetés − mivel tisztában volt a román katonai erőfölénnyel − titokban azért abban reménykedett, hogy a háború megelőzése végett Hitler beavatkozik, és nagyobb engedékenységre bírja Bukarestet. Számolt a döntőbíráskodás lehetőségével is, anélkül, hogy azt kérné, vagy akár csak felvetné Berlinben. Ami végül is bekövetkezett. Hitler tudniillik értesült a Románia ellen készülő magyar támadásról, valamint a román határ mentén végrehajtott komoly szovjet csapatösszevonásokról, és a balkáni krízis elkerülése végett gyors beavatkozásra szánta el magát. Közbelépése nyomán elmaradt a magyar támadás, a tengelyhatalmak jóvoltából pedig Magyarország visszakapta Észak-Erdélyt. A döntést augusztus 27-én személyesen Hitler hozta meg, erről azonban akkor még egyik félnek sem volt tudomása. Mindkét küldöttség abban a tudatban utazott 29-én Bécsbe, hogy ott kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Ehelyett másnap, augusztus 30-án, a Belvedere palota aranytermében, Ribbentrop német és Ciano olasz külügyminiszter ismertette a döntőbíráskodás eredményét, amelynek hallatán a jelenlévő Mihail Manoilescu román külügyminiszter ájultan esett össze. 
A magyarországi és az észak-erdélyi magyar közvélemény kitörő örömmel fogadta a döntés hírét. Azonban Teleki Pál, akárcsak a nagy tekintélyű korábbi miniszterelnök, a szintén erdélyi származású Bethlen István, szűk körben mélységes aggodalmának adott hangot a náci Németország újabb térnyerése miatt. Mindketten tudták, hogy Magyarországnak nagyon nagy árat kell majd fizetnie a Hitlertől kapott ajándékért. Erről nyíltan beszélni azonban nem volt módjuk. A revizionista jelszavaktól átitatott magyar közvélemény hazaárulásnak tekintette volna a felkínált terület visszautasítását. Összességében a második bécsi döntés, a korábbi titkos német és olasz határtervekkel összehasonlítva, kedvező volt magyar szempontból, és bizonyos mértékig etnikai szempontokat is követett. Mindenekelőtt azonban német stratégiai érdekeket szolgált: a román kőolajmezők és a Keleti-Kárpátok vonalának hatékonyabb védelmét. Hitler olyan megoldást talált, amely részben kielégítette a magyar igényeket, de Romániát sem gyengítette le túlságosan, hiszen a jövőt illetően hatékony szövetségesként számolt vele.
- Megtörtént az aktus. Elkezdődött a bevonulás. Maga a hivatali apparátus, a hatóságok mennyire voltak felkészülve a magyar közigazgatás beindítására?
- Akárcsak az első bécsi döntés nyomán 1938-ban visszatért felvidéki részen, majd a következő év tavaszán megszerzett Kárpátalján, „pacifikálás” végett Észak-Erdélyben is katonai közigazgatást léptettek életbe a bevonulással egyidejűleg. Erre már 1940 nyarán megtették az előkészületeket, amikor is felcsillant az erdélyi revízió lehetősége. Csak azt nem lehetett tudni, hogy mikor és mekkora terület tér vissza. A magyar vezetést ilyen szempontból tehát nem érte váratlanul a visszacsatolás. A miniszterelnök már augusztusban eligazítást tartott a katonai közigazgatás kijelölt tisztviselőinek. Arra figyelmeztette őket, hogy az erdélyi embereket, legyenek akár magyarok, akár románok, mindennél jobban becsüljék meg. Óva intett mindenkit attól, hogy az erdélyi románságban ellenséget lásson, fölényeskedjen vele, vagy kicsinyes bosszúra vetemedjen. Akárcsak az őt követő két miniszterelnök, különösen Kállay Miklós, az ún. Szent István-i, viszonylag türelmes nemzetiségpolitikát és az erdélyi népek megbékélésének szükségességét hirdette. Ez az elképzelése azonban nem valósult meg, mivel az 1940. november 26-ig fennálló katonai közigazgatás, élén Werth Henrikkel, teljesen alkalmatlannak bizonyult a nemzetiségi kérdés tapintatos kezelésére. A vezérkar a román lakossággal szembeni kemény fellépés híve volt, és nem tartotta időszerűnek Teleki nemzetiségpolitikai elveit. Így már a bevonulás során igen súlyos románellenes atrocitásokra került sor a Szilágy megyei Ipp és Ördögkút helységekben, továbbá Zilahon, Bánffyhunyadon, majd később a mezőségi Omboztelkén és Vasasszentgothárdon. Ezenkívül tömegesen internáltak embereket, köztük igen sok románt. Több száz román telepes családot kiutasítottak az országból, mivel csak 1918 után települtek be. A katonai közigazgatás a kapkodva meghozott, átgondolatlan intézkedéseivel jelentősen hozzájárult a magyar–román viszony elmérgesedéséhez. Maga Teleki is jóvátehetetlenül nagyot hibázott, amikor elveszítette türelmét és a retorzió eszközéhez nyúlt. 1940. október 4-én ugyanis, válaszként a Romániában maradt magyarok fokozódó üldözésére, úgy rendelkezett, hogy az észak-erdélyi városokból százával utasítsák ki a románokat, főleg az értelmiségieket. Ezzel kezdetét vette az ún. kölcsönösségi nemzetiségi politika, amely 1944 augusztusáig a két kormány nemzetiségpolitikájának legfőbb jellemzője maradt. 
Az érem másik oldala az, hogy a korabeli román propaganda mérhetetlenül felnagyította és eltúlozta a magyar atrocitásokat, a bukaresti kormány pedig a tengelyhatalmak fővárosaiban igyekezett politikai tőkét kovácsolni azokból. Az akkori román közbeszédben és a sajtóban uralkodó toposzok a magyarok „ázsiai barbárságáról”, a „horthysta bandák” által elkövetett „több ezer barbár tettről” szóltak. E tételeket aztán a nyolcvanas évek Romániájában is lépten-nyomon harsogta a propaganda, amely szerint az atrocitások összefüggő rendszert alkottak, egy jól átgondolt, a románok „kiirtását” célzó magyar terv részét képeztek. A román közvélemény, a publicisztika és a történetírás egy része mind a mai napig a román nép elleni szisztematikus, előre eltervezett „népirtásként” tekint a bevonulásra és az ezt követő mintegy négyéves magyar uralomra.
- Egyáltalán: román és magyar történészek átbeszélték-e ezeket a dolgokat?
- Az erről az időszakról szóló magyar és román történeti diskurzus a kilencvenes években, a romániai cenzúra és a felülről irányított propaganda megszűnésével sem került közelebb egymáshoz. A legtöbb román feldolgozás még ekkor is a nemzeti „martirológia” szempontjait részesítette előnyben az elfogulatlan, tudományos vizsgálattal szemben. Ma már azonban születnek új, friss hangvételű írások is, a korábbinál sokkal tárgyilagosabb szemlélettel. Ezeket olvasva úgy tűnik, van remény arra, hogy valós párbeszéd alakuljon ki a témában jártas magyar és román történészek között, és ténylegesen közeledjenek egymáshoz az álláspontok. 
- Melyek voltak a legsürgősebb feladatok a magyar hatóságok számára az átvétel után?
- A reintegráció, tehát a visszaszerzett területek gazdasági, társadalmi, kulturális beillesztése az „anyaország” életébe. Mivel Észak-Erdély gazdaságilag jóval elmaradottabb volt a trianoni Magyarországnál, a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett a visszacsatolt területen. Ez az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is magába foglalta. Becslések szerint az Észak-Erdélyre fordított összkiadások ebben az időszakban megközelítették Magyarország egyéves költségvetési kiadásait. Tekintetbe véve azt is, hogy az ország 1941 nyarától háborúban állt, ez szinte emberfeletti erőfeszítésnek mondható. A magyar kormányzat jelentős „örökséget” hagyott hátra Észak-Erdélyben: ma is használatos műutakat, vasútvonalakat, hidakat, épületeket. Az oktatás területén nagyszabású iskolamodernizációs program indult. Maradandó alkotás volt a népegészségügyi hálózat kiépítésére, az igen rossz egészségügyi viszonyok javítására tett kísérlet is. A rendelkezésre álló négy év azonban − ebből három háborús volt − kevésnek bizonyult a nagyszabású tervek befejezéséhez.  
- Atyáink elbeszéléséből tudom, hogy az anyaországiak közül sokan úgy viselkedtek, mint az elefánt a porcelánboltban…
- Az észak-erdélyi nyilvánosság egyik állandó témája valóban a Magyarországról érkezett tisztviselők, az „ejtőernyősök” cím- és rangkórsága, lenéző, pökhendi modora, gyakori arroganciája volt. A helybeliek és az „anyaországiak” közötti feszültség azonban csak egyetlen, bár valóban fontos vetülete az észak-erdélyi társadalmi viszonyoknak. Ami kezdetben minden más érzést elnyomott, az a kitörő, euforikus lelkesedés volt, amivel a helybeli magyarok a döntés hírét, majd a bevonuló honvédeket fogadták. A visszacsatolást a 22 éves román uralom alóli felszabadulásként élték meg, ami azt jelentette számukra, hogy szabadon és félelem nélkül vállalhatták magyar identitásukat. Észak-Erdély magyarságának a „kicsi magyar világhoz” kapcsolódó kulturális emlékezete, egységes tudása ma is egyértelműen pozitív színezetű. Ezen alapjában véve az sem változtatott, hogy a honvédség bevonulása utáni négy évben az eufóriát nem egy esetben keserű kiábrándulás követte a kezdeti ellátási nehézségek, később a háború miatt szaporodó megélhetési gondok, a katonáskodás során tapasztalt kíméletlen bánásmód, vagy a már említett „ejtőernyős”-viselkedés miatt. Az eddigi közfelfogással szemben a legújabb kutatások arra mutatnak rá, hogy anyaországiakat jelentős, de nem túl nagy arányban neveztek ki közszolgálati állásokba. Legnagyobb arányban az egészségügyben és a közigazgatásban voltak jelen. Az utóbbi területen is csak 25%-ot képviseltek, mivel a kinevezettek túlnyomó többsége helybeli volt. Ami a kinevezett tisztviselők nemzetiségi összetételét illeti, szembetűnően alacsony volt a románok aránya, alig több mint hat százalék. Ennek okai egyrészt a velük szemben alkalmazott diszkriminatív politikában, másrészt abban keresendők, hogy a román kormány közvetlenül a második bécsi döntés után visszarendelte észak-erdélyi tisztviselőinek jelentős részét, sokan pedig önként elmenekültek.
- A két kormány tartott-e rendszeres kapcsolatot egymással a további visszaéléseket elkerülendő?
- Valódi párbeszédről nem volt szó. A kisebbségi kérdés elmérgesedése miatt az 1940. őszi, Budapesten folytatott ún. likvidációs tárgyalások megszakadtak. A román vezetés ezután fokozatosan arra a „felismerésre” jutott, hogy közvetlen tárgyalások útján nem tud megegyezni a magyarokkal, és csak a tengelyhatalmak beavatkozása járhat eredménnyel. Úgy gondolta, a tengelyhatalmak előtt rá kell mutatnia a bécsi „diktátum” abszurd következményeire. Innen már egyenes út vezetett a döntés érvénytelenségének kimondásához. Erre 1941. szeptember 15-én kerített sor, egy-egy Berlinnek és Rómának címzett jegyzék útján. Lépését azzal indokolta, hogy szerinte a magyar kormány az észak-erdélyi románok elleni erőszakos cselekedeteivel megszegte a döntőbírói határozatban vállalt kötelezettségeit, így Románia kénytelen megállapítani a határozat érvénytelenségét. A bejelentésnek nem lett közvetlen következménye (a magyar vezetés például nem is tudott róla 1943 júniusáig), a román diplomácia lehetőségeit mégis jócskán leszűkítette. Ezt követően ugyanis Bukarest − ha következetes akart maradni az álláspontjához − nem bocsátkozhatott sikeres tárgyalásokba a magyar kormánnyal a bécsi döntés alapján, és mindössze a határok megváltoztatásának a lehetősége érdekelhette.  A második bécsi döntés nyomán felgyorsult a két ország 1940 nyarán elkezdődött versengése a náci Németország kegyeiért. Ion Antonescu úgy vélte: a Hitlerhez való feltétlen hűségét értékelve, Németország visszajuttatja majd Romániának Észak-Erdélyt. Ez azonban ugyanolyan illuzórikus elképzelésnek bizonyult, mint a magyar katonai és politikai elit számos képviselőjének meggyőződése, hogy az addigi revíziós eredmények megtartása, valamint Dél-Erdély megszerzése csak odaadó németbarátsággal érhető el. Homályos megjegyzéseivel, kétértelmű magatartásával Hitler mindkét ország vezetését manipulálta és kijátszotta egymás ellen. Így próbálta még inkább Németországhoz kötni őket. 
- Az utóbbi években kerültek-e elő újabb dokumentumok, amelyek esetleg módosították, finomították a rálátást az akkor történtekre?
- Könyveimben nagy hangsúlyt fektettem annak bizonyítására, hogy a román vezetés valóban kérte Németország döntőbírói beavatkozását 1940 nyarán. Ennek persze mai szemmel nézve semmi relevanciája nincs. Nem érdemes, nem is szabad visszamutogatni a múltba, nem szabad aktuálpolitikai kérdésként kezelni a témát. De a történelmi hűség megköveteli, hogy tisztán lássuk az eseményeket, azok okait és következményeit.
Erdélyi Riport (Nagyvárad)

Nem háborús bűnös Wass Albert – Szemelvények Románia Legfőbb Ügyészsége határozatából
ROMÁNIA Legfőbb Ügyészség (Ministerul Public) Legfelsőbb Semmítő- és Ítélőszék melletti Ügyészség (Parchetul de pe lângă Înalta Curte de Casaţie și Justiţie) Bűnügyi nyomozási és kriminalisztikai osztály (Secţia de urmărire penală și criminalistică) Sz.: 168/P/2004.
H A T Á R O Z A T 2004. június 21.
ION MARIȚA, a Legfelső Semmitő- és Ítélőszék melletti Ügyészség – Bűnügyi nyomozási és kriminalisztikai osztály ügyésze a 168/P/2004-es számú ügyben jegyzett előzetes cselekményeket vizsgálva,
M E G Á L L A P Í T O M: 2004. június 21.
Kolozsvár megyei jogú város polgármestere, a Főügyészhez intézett keresetében kérte bíróság elé állítás végett a bűnvádi eljárás megindítását a Carpatok Nép egyesület tagjai ellen, az állammal szemben folytatott ellenséges akciók, totalitárius államot támogató propaganda, alkotmányos rend elleni fellépés cselekmények és bűncselekmények elkövetésének céljával való egyesülés bűncselekmények elkövetéséért, a Büntető törvénykönyv... megszegése miatt...
Ugyanakkor a keresetben a felperes azt állította, hogy... a Carpatok Nep entitás tagjai, a Romániai Magyar Ifjúsági Szervezet (Organizaţia Tinerilor Maghiari din România) támogatásával egy háborús bűnös író rehabilitációját, és az író műveiből bizonyos részeknek az iskolai tankönyvekbe történő bevezetését szeretnék elérni... Továbbá azt is állították, hogy Wass Albert 1946-ban halálra volt ítélve, mivel 1940-ben Vasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie) uszított néhány román állampolgár meggyilkolására.
* * * A vizsgálatokból kiderül, hogy a Kolozs megyei Törvényszék – Népbíróság 1/1946-os ügyiratában kihirdetett 1946.03.13-i 1-es számú ítéletében Wass Albertet, távollétében, az országot érő katasztrófák vagy háborús bűnök miatt vétkes személyek körözésére és büntetésére vonatkozó 312/1945-ös számú törvény 3. cikk 2. bek. foglalt rendelkezések alapján, vonatkozva a 2. cikk e) pontjára, halálbüntetésre ítélték.
Terhére azon tényt jegyezték, hogy 1940. szeptemberében, rendelkezésére, Vasszentgothárd (Sucutard) község katonai parancsnoksága letartóztatta Moldovan Josif-ot és Cîţ Ioan-t – akik előzőleg bíróságra idézték testi sértés elkövetése miatt – és Mihály Rozalia és Estera testvéreket, akikről feltételezte, hogy kommunista tevékenységeket végeztek és előzőleg feljelentették őt a román hatóságnál.
1940. 09. 22-én a négy letartóztatottat őrizet alatt Cege (Ţaga) községbe vitték, ahol a következő nap kilőtték és egy közös sírba dobták.
Ugyanakkor még jegyzésre került, hogy Wass Albert ellenséges kapcsolatban volt a Vasszentgothárd (Sucutard) község szomszédos községének, Omboztelke (Mureşenii de Câmpie) papjával, Andrei Bujorral, egy vadászterület miatt, és azért mert ez egy „nagy román" volt.
Ezen okból a katonai parancsnokot felbujtotta, hogy ölje meg a papot és a feleségéből és 3 gyermekéből álló családját, valamint még 6 személyt – összesen 11 személyt.
Az elítélt terhére jegyzett bűncselekmény tartalma a következő: „2. cikk. Azok vétkesek a háborús bűncselekmények miatt az országot érő katasztrófáért, akik:
... e) kollektív vagy egyéni megtorlásokat rendeltek el vagy valósítottak meg a polgári lakosság ellen, politikai vagy faji üldöztetés céljából...
Az érvényes Büntető-törvénykönyv, „A béke és az emberiség ellen elkövetett bűncselekmények” fejezetben, mint bűncselekményt bünteti a háborús propagandát (356. cikk), a népirtást (357. cikk), embertelen bánásmódot (358. cikk), bizonyos célpontok/létesítmények megsemmisítését és egyes javak eltulajdonítását (359. cikk) és egyes kulturális értékek megsemmisítését, kifosztását és eltulajdonítását (360. cikk).
Az említett jogi szövegek tartalmának, azon cikkelyhez való hasonlítása, amely alapján Wass Albertet elítélték, lényeges különbséget eredményez és a 2002. évi 31-es számú sürgősségi kormányrendelet elfogadásakor csak azon elítéltek voltak figyelembe véve, akiket a Büntető törvénykönyv 356–360. cikkeibe foglalt bűncselekmények egyikéért ítéltek el.
A háborús bűnökre és a béke, illetve az emberek ellen elkövetett bűnökre vonatkozó nemzetközi jogi eszközök elemzéséből, amelyhez Románia is csatlakozott (a hadifoglyokkal való bánásmódról, a polgári lakosság háború idején való védelméről, a népirtás bűntettének megelőzéséről és büntetéséről szóló 1949.08.12-én megkötött Genfi Egyezmény) az következik, hogy Wass Albert elítélt cselekedetei nem sorolhatók ezen nemzetközi szerződésekbe foglalt bűncselekmények közé.
Következve: a megvádolt személyek és a 2004.02.20. és 21. napokon szervezett felolvasó-maratonon résztvevő személyek terhére nem jegyezhető a 2002. évi 31-es számú sürgősségi kormányrendelet 5. cikkébe foglalt bűncselekmény, mivel Wass Albert nem volt elítélve a béke és az emberiség ellen elkövetett bűncselekményért – amely elengedhetetlen eleme annak jegyzéséhez.
A dokumentum forrása: Tóth Ferenc népművész, Szováta. Erdély.ma

"...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben..."
Hetvenegy éve annak, hogy a tordai csatában a magyar és német csapatok közel egy hónapra feltartóztatták a többszörös túlerőben lévő román és szovjet csapatokat, megakadályozva a Kárpátalja térségében harcoló 1. magyar hadsereg és a német csapatok szovjetek általi bekerítését, valamint az egyesült román-szovjet seregek áttörését Magyarország belső területei felé.
A magyar királyi honvédség egyik legszámottevőbb második világháborús hadművelete 1944. szeptember 5-én indult és a harcok október 8-ig húzódtak el. A Transindex Tordán járt, ahol az eseményeket serdülő fiúkként megélő Molnár Lajossal, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság tagjával és Halmágyi Bélával jártuk be az egykori hadszínteret. A szervezésben nyújtott segítséget köszönjük Józsa Lajos unitárius lelkésznek, a Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság elnökének.
Előzmények Románia 1944. augusztus 23-i átállása a tengelyhatalmak oldaláról a szövetségesek oldalára, alapjaiban változtatta meg a hadászati védelem tervezett elképzeléseit Dél- és Közép-Kelet-Európában. Augusztus 10-én még vitéz dálnoki Veress Lajos altábornagy, a kolozsvári IX. hadtest parancsnoka a Békási-szorosban tartott megbeszélést, ahol a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport vezérkari főnökével a Keleti-Kárpátok védelméről tárgyaltak. Részben az első világháborús tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy hét-nyolc sorhadosztállyal, a székely határvédelmi erőkkel megvédhető az ezeréves határ. A vezérkar természetesen Romániával, mint szövetségessel számolt, és nem a szovjetekkel szövetségben lévő ellenséggel.
A román kiugrás következtében viszont a védelem déli szakasza összeomlott, a német Dél-Ukrajna Hadseregcsoport öt teljes hadtest-törzset és 18 hadosztályt veszített el. A megnyitott arcvonalon át a 2. Ukrán Front gyorskötelékei megközelítették a Keleti-Kárpátok déli szakaszának átjáróit, és a Déli-Kárpátok szorosait is igyekeztek mielőbb birtokba venni. Ezt megakadályozandó a honvédcsapatok a magyar-román határ teljes hosszát igyekeztek megszállni, ami távolról sem volt egyszerű feladat.
A hadvezetés elsősorban az ezeréves határra összpontosított, mivel Erdély román kézen maradt területein nem állomásoztak jelentős erők, és kelet felől a román 3. és 4. hadsereg, valamint az előrenyomuló 2. Ukrán Front harckocsi és gépesített egységei legelőször a Keleti-Kárpátokat érhették el. Székelyföld és az ezeréves határ védelme mellett foglalkozni kellett a Déli-Kárpátok jelentette természetes védővonallal is, hisz ezt is birtokolni kellett volna. A Minisztertanács ülésén így az a döntés született, hogy az átjárókat lehetőleg még a szovjetek megérkezése előtt birtokba kell venni. A feladat végrehajtásához csupán magyar erők álltak rendelkezésre, azok is igen korlátozott mértékben. Augusztus 25. és 30. között a IX. hadtest törzséből felállították az erdélyi 2. hadsereg-parancsnokságot, melynek élére Veress Lajos került, szeptember 1-jétől vezérezredesi rendfokozatban. Közvetlen harcvezetésre alárendeltségébe utalták a mozgósított székesfehérvári II. hadtestet. Ugyancsak mozgósítottak több pótseregtestet, amelyek közül a 7. és 9. tábori póthadosztályokat kijelölték a támadásban való részvételre. Hogy a gyengén felszerelt és kiképzett, alacsony létszámú pótezredek és tüzér pótosztályok mellett legyen olyan seregtest, amely ütőerőt is képvisel, szeptember 4-ére beérkezett felvonulási körletébe a magyar 1. hadseregtől, az Északkeleti-Kárpátokból átvezényelt 2. páncéloshadosztály.
A támadás szeptember 5-én hajnalban indult meg, és a legújabb kutatások azt mutatják, hogy a 2. hadsereg-parancsnokság végleg lemondott az eredetileg kitűzött célról, de az is kérdéses, hogy komolyan gondolták-e valaha.Veress Lajos valószínűleg látva, hogy milyen harcokra lehet számítani úgy tervezte, hogy egy minél jobban védhető terepszakaszt érdemes birtokba venni. A Maros-Aranyos vonal ideálisnak tetszett ebből a szempontból.
Középen, a Kolozsvárt Tordával összekötő műút vonalában a 9. tábori póthadosztály támadott. Tőle jobbra a Gyalui-havasok keleti előhegyei közt a 7. tábori póthadosztály alakulatai nyomultak előre a Magyarlóna-Borrév közötti úton az Aranyos folyó felé, míg a balszárnyon Vasasszentgotthárd térségéből a 2. páncéloshadosztály lendült mozgásba Nagysármás irányába. A támadás a románokat meglepte. A honvédek, pedig román 20. kiképző gyaloghadosztály parancsnokát, Constantin Visarion hadosztálytábornokot is fogságba ejtették. A 3. harckocsiezred páncélosai elérték Marosludast, a 9. tábori póthadosztály erői birtokba vették Tordát, a jobbszárny küzdői pedig Borrévnél kijutottak az Aranyoshoz. Itt csatlakoztak a nagyváradi 25. gyaloghadosztály első beérkezett osztályai. A harcedzett, jól felszerelt és kiképzett hadosztályt szintén az Északkeleti-Kárpátokból dobták át, s később a tordai csata fő súlya erre a seregtestre nehezedett.
Az ellenséges páncélosok már másnap, szeptember 6-án gyülekezni kezdtek Nagyszebennél, ami egyértelművé tette, hogy a hadművelet eredeti célját nem tudja elérni. A magyar hadvezetés ennek ellenére nem állította meg a csapatokat, mert a románokra mért vereség „jót tett” a harci morálnak. Így a csapatok elérték a Kis-Küküllő vonalát Dicsőszentmártonnál, birtokba vették Marosújvárt és Felvincet, míg a 7. tábori póthadosztály Nagyenyed előtt állt. A szovjet csapatok és a román páncélos hadtest ellentámadása miatt a magyar csapatok az Aranyos-Maros vonalára húzódtak vissza, a szakaszt különösen Torda és Aranyosegerbegy között műszakilag is megerősítették. Itt már részben felvonultak a 25. gyaloghadosztály csapatai, a terepszakasz pedig különösen jól védhető volt. Egyrészt a folyó, másrészt pedig a folyóvölgy északi partján húzódó 60-80 méter magas, meredek és kopár lejtőjű dombvonulat (rideau) miatt.
Erre a védelmi vonalra a szovjet 2. Ukrán Front román 4. és szovjet 27. hadsereg magasabb egységei zárkóztak fel. A szovjet legfelsőbb főparancsnokság azt tűzte ki célul, hogy Malinovszkij marsall szeptember 15-re érje el a Kolozsvár - Beszterce általános vonalat, zúzza szét az ellenség erdélyi csoportosításait, majd támadjon tovább északkeleti irányba és egyesüljön a Kárpátokból nyugat-délnyugati irányban előretörő 4. Ukrán Front főerőivel. Látható, hogy egy nagyszabású átkaroló hadműveletet terveztek a szovjetek, melynek harapófogójában a német 6. és 8., valamint a magyar 2. hadseregnek, egyszóval a teljes Dél-Ukrajna Hadseregcsoportnak meg kellett volna semmisülnie. Ennek megakadályozására fejlődött ki a tordai csata, mely a M. kir. Honvédség egyik legsikeresebb hadművelete volt a II. világháborúban.
Harcok kezdődnek Tordánál
A szovjet-román támadás fő irányában a 25. gyaloghadosztály védekezett, amelyik szeptember 12-én kapott parancsot a tordai védőállás elfoglalására, amely a Torda-nyugat 380-as magassági ponttól egészen Gerendkeresztúrig húzódott mintegy 25 km hosszan, súllyal Tordánál és Aranyosegerbegynél, ahol a visszavétel biztosítására hídfőket képeztek. A védelmet ugyanakkor szilárdabban is meg tudták volna szervezni, ha a 9. tábori póthadosztály ellenállása nem omlik össze. Szeptember 13-án este ugyanis Tordától nyugatra, Alsószentmihályfalvánál megjelentek a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest páncélosai, pánikot idézve elő a visszavonulók között.
Az ad hoc jellegű védelmi harcot este és másnap Böszörményi Géza ezredes, a 25. gyalogezred parancsnokának irányításával a 25/III. gyalogzászlóalj, az 59. utászzászlóalj és a 25. ezredközvetlen nehézpáncéltörőágyús-század vívta meg, mely utóbbi egy nap alatt hét szovjet harckocsit lőtt ki.
A román kiképző 20. gyaloghadosztály Aranyospolyán területéről a várostól keletre húzódó Szent János-patak völgyében támadást kezdett az ún. Sósfürdő irányába. Az erőhiány miatt csak az 1/I. zászlóaljjal megszállt ridón az ellenség felsodrította a védelmet, s elérte Torda-keletet. A súlyos harcokban az 1/I. zászlóalj parancsnoka is elesett. A helyzetet végül a 25/I. gyalogzászlóalj ellenlökése tisztázta.
13-án és 14-én a szovjet 5. gárda-harckocsihadtest balszárnya a várost nemcsak arcban támadta, hanem nyugatról is megpróbálta megkerülni. Az addigra a 25. gyaloghadosztálytól jobbra felvonult 2. hegyi tábori pótdandár Szind községtől délre, nagy veszteségek árán csak úgy tudta megállítani a Tordatúr irányába indított szovjet támadást, hogy gyenge zászlóaljait a legkritikusabb pontokon a német „Kessel” zárócsoport kis létszámú, de igen nagy tűzerejű és mozgékony páncélozott gyalogsága alátámasztotta. Így a város lerohanása, bekerítése meghiúsult.
A szovjet páncéloserők lefékezésében Vértes Vilmos százados 7,5 cm-es gépvontatású páncéltörő ágyúkkal felszerelt 25/1. rohamtüzér-ütegének is komoly szerepe volt. A fent említett két napon igen erős aknavető- és tüzérségi tűzben három harckocsit, egy sorozatvetőt és néhány más nehézfegyvert lőtt ki, hét további harckocsit pedig harcképtelenné tett. A százados másnap egyik lövegszakasza élén egy közelharcban hősi halált halt, fegyvertényeiért megkapta a Magyar Tiszti Arany Vitézségi Érmet.
Szeptember 15-én aztán heves aknavető és tüzérségi támadással kezdetét vette az átfogó szovjet-román támadás.
Az összeállítás során a következő hadtörténeti munkákra támaszkodtunk:
Bús János (szerk.): ...állták Tordánál a csatát fejtetőig vérben... (Emlékkönyv a "Tordai csata" 60. évfordulója alkalmából), Tordai Honvéd Hagyományőrző Bizottság, Torda, 2005
Illésfalvi Péter: A m. kir. Honvédség erdélyi harcai 1944-ben.
Hollósy-Kuthy László: Élményeim a második világháború alatt 1939-1945.
Ravasz István: Az erdélyi hadműveletek 1944 késő nyarán-kora őszén
Transindex.ro

Wass Albert és halálos ítélete
Köztudottan Wass Albert Erdélyben a legolvasottabb magyar író, és Magyarországon is dobogós. Népszerűsége egyeseket irritál, vitatói azzal is érvelnek, hogy háborús bűnöst nem ildomos ünnepelni. Amikor Wass Albert fiainak felkérésére elvállaltam a román népbíróság ítélete ellen benyújtandó perújítási kérelem ügyvédi képviseletét, magamban megfogalmaztam: ha az ügyirat áttanulmányozása és a beszerzendő újabb dokumentumok alátámasztják Wass Albert bűnösségét, visszaadom az ügyvédi meghatalmazást. Elveim, neveltetésem, családi hátterem következtében nem vállalhattam, nem vállalhatom el egy háborús bűnös szerecsenmosdatását; a magyarságnak (és hozzáfűzhetem, az emberiségnek) nincs szüksége hamis prófétákra.
Amikor a magyar hadsereg a második bécsi döntés után, 1940 szeptemberében bevonult a visszacsatolt Észak-Erdélybe, a magyar többségű településeken kitörő lelkesedéssel fogadták. Ami a magyaroknak örömöt, az a románoknak bánatot, dühöt jelentett. Ennek ismeretében a magyar honvédségnek parancsba adták, hogy határozottan le kell törni minden román ellenállást, és három hónapra bevezették a katonai közigazgatást. A bevonulás során a magyar honvédség 16 helységben erőszakot alkalmazott. A legelső atrocitásra Szilágynagyfaluban (románul Nuşfalău) került sor 1940. szeptember 7-én, az utolsó kettőre pedig a Wass családhoz kötött Vasasszentgothárdon (Sucutard) és Omboztelkén (Mureşenii de Câmpie) 1941. szeptember 23-án. A 16 helyszínen a magyar honvédség különböző egységei követték el az atrocitásokat, de teljesen eltérő körülmények között folyamodtak erőszakhoz (volt olyan eset, hogy a templomtoronyból gépfegyverrel lőttek rájuk, ezt torolták meg). Vasasszentgothárdon és Omboztelkén a rendelkezésünkre álló adatok szerint a magyar honvédséget senki sem támadta meg, az elkövetett gyilkosságokat nem lehet mentegetni. 
A nyomozást a román hatóságok öt évvel később, 1945 nyarán indították el, és a vádirat benyújtására 1946. február 25-én, a kolozsvári népbíróság 1. számú ítéletének kihirdetése után 16 nappal, 1946. március 13-án került sor. Tehát 16 helységben elkövetett atrocitások tárgyalására, az idézésekre, védők kirendelésére, vádismertetésre, a vádlottak meghallgatására (64 személyt helyeztek vád alá), a tanúvallomásokra, a vádbeszédre, a védők beszédére, a bírák tanácskozására 16 nap elégséges volt. A koalíciós pártok által kijelölt „népbírák” tisztában voltak azzal, hogy a tényállást nem sikerült kideríteni, ezért csak olyan személyeket ítéltek halálra (köztük Wass Albertet és apját, Wass Endrét), akikről tudták, hogy nem tartózkodnak Észak-Erdélyben. (Itt jegyzem meg, hogy a honvédségi atrocitásokat 1940 szeptemberében Magyarország területén, magyar állampolgárságú honvédek követték el, tehát a klasszikus jog szerint bűncselekményeiket a magyar, és nem a román népbíróságoknak kellett volna tárgyalniuk.) A nyomozati eljárás és a bírói szakasz során nem derítették ki öt halálra ítélt magyar tiszt és altiszt keresztnevét, megelégedtek azzal, hogy például Polgár szakaszvezetőt halálra ítélték a vasasszentgothárdi gyilkosságokért. Holott biztos, ezzel a névvel jó néhány ártatlan Polgár is életével lakolhatott volna a perrendtartás áthágásával meghozott slendrián ítélet következtében. 
E bevezető után rátérek a vasasszentgothárdi és omboztelki atrocitások bemutatására.  1941. szeptember 23-án hat személyt (négy románt, Ioan Caţit, Iosif Moldovant, Petru Mărgineanut és Mărioara Mureşant és két magyar zsidó lányt, Mihály Esztert és Mihály Rozáliát) őrizetbe vett a magyar csendőrség. Közülük két személyt – Petru Mărgineanut és nevelt lányát, Mureşan Mărioarát – néhány óra múlva elengedtek, négy személyt az ítélet szerint átkísértek a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba. (Ez az ítéletben kastélynak nevezett épület a Schilling család szerint egy egyszerű nyári lak volt…). Az indoklás szerint a következő nap hajnalán kivégezték őket. Rosenberg Jakab (Iacob), a falu zsidó boltosa 1945. augusztus 11-én a nyomozati eljárás során azt vallotta, hogy sógornőinek, Mihály Eszternek és Mihály Rozáliának a letartóztatására „azért került sor a szentgothárdi Wass Endre gróf közbenjárására, mivel azt hitték, »kommunista érzelműek«”. Ha készpénznek vesszük Rosenberg Jakab nyilatkozatát, aki értelemszerűen nem lehetett jelen a csendőrök és Wass Endre állítólagos megbeszélésén, a letartóztatáshoz való esetleges hozzájárulást akkor sem tekinthetjük gyilkosságra való felbujtásnak – ti. ezért a bűncselekményért rótta ki a népbíróság a két Wass halálos büntetését. A gyilkosságokra való állítólagos felbujtást azzal találta bizonyítottnak a népbíróság, hogy egyetlen szemtanú (Axente Rotaru) állítása szerint Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella a gyilkosságok előtti este átkocsikázott Vasasszentgothárdra a Schilling-kastélyba, ahová a magyar tisztikart beszállásolták. (A négy személy kivégzésére az ítélet szerint másnap hajnalban került sor.) Egyetlen bizonyíték sincs azzal kapcsolatban, hogy Wass Endre és felesége miről is beszélt a magyar honvédség tisztjeivel. Természetesen a kivégzést a helybeliek közül senki sem látta, így időpontját sem lehetett tisztázni. Mivel csak Wass Endre utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra, Wass Albert még abban az esetben sem lehetett volna felbujtó, ha történetesen a két román és a két magyar zsidó sorsáról a vasasszentgothárdi kastélyban, Wass Endréék látogatása során született volna döntés. Ha a népbírósági ítéletben rögzített tényállás szerint született meg a kivégzési parancs, akkor a parancskiadót, a nyíregyházi tizenkilencesek parancsnokát kellett volna vád alá helyezni és halálra ítélni. Az eljárás során viszont ennek a parancsnoknak, akit a tanúk csak kövér ezredesként emlegettek, még a nevét sem derítették ki, és így megúszta az egészet. Helyette Pakucs hadnagyot (akinek az eljárási előírások mellőzésével még a keresztnevét sem derítették ki), mint a gyilkos parancs kiadóját, távollétében halálra ítélték, noha az esetleges kivégzési parancsot csak a kövér parancsnok adhatta volna ki, nem pedig a halálra ítélt hadnagyocska. A 2007-ben elindított perújítási eljárást egy 1941. márciusi román titkosszolgálati jelentésre alapoztuk, amely Wass Endrét jelölte meg egyedüli felbujtóként. Ez a jelentés megerősítette a vasasszentgothárdi átkocsikázás egyetlen szemtanúja, Axinte Rotaru vallomását, aki mindvégig határozottan állította, hogy csak Wass Endre és második felesége, Mansberg Izabella utazott át Cegéről Vasasszentgothárdra. A perújítási eljárás során becsatolásra került az 1940. október 5-én, tehát 15 nappal a vasasszentgothárdi gyilkosságok után szerkesztett csendőrségi jelentés, amelynek valóságtartalmát nem kérdőjelezte meg a perújítási kérelmet mégis elutasító kolozsvári táblabíróság. A cegei csendőrőrs a kékesi honvédparancsnokságnak azt jelentette, hogy a Vasasszentgothárdon letartóztatott négy személyt átadták a magyar honvédség 11-es regimentje K osztagának. A négy letartóztatott Cege község határában szökést kísérelt meg, felszólításra nem állt meg, ezért „fegyverhasználatra került sor”.  Ebből az iratból, amellyel Petru Mărgineanu magyarellenes román internálását is javasolják, kiderül, hogy a négy áldozatot nem a népbíróság szerint a Wass Endre és Wass Albert által állítólag „felbujtott” nyíregyházi 19-esek, hanem a 11-esek lőtték le! Igencsak releváns az is, hogy szeptember 23-án a későbbi négy halálos áldozattal együtt letartóztatott Petru Mărgineanut annak ellenére szabadlábra helyezték, hogy ő volt az, aki a román hadsereg visszavonulásakor kiraboltatta a Wass család istállóját. Joggal kérdezhetjük: mennyire életszerű az, hogy a két Wass felbujtott négy személy legyilkolására, de megkíméltette az őket a román katonákkal kiraboltató, letartóztatásban lévő volt polgármester, Petru Mărgineanu életét!? A felsorolt érveket a kolozsvári táblabíróság 2008/35-ös március 10-ei ítéletében az alábbi indokolással söpörte le az asztalról: „Petru Mărgineanut szabadlábra helyezték, a többieket a magyar hadsereg járőre kísérte, Cege község határában megpróbáltak megszökni, nem álltak meg, a tűzfegyverhasználat következtében elvesztették életüket; megállapítható, hogy ez az irat (vagyis az általam az előbbiekben hivatkozott csendőrségi jelentés) nem vonatkozik egy, a bírósági tanács által nem ismert helyzetre, hanem megegyezik az általunk rögzített tényállással és indokolással. Az a tény, hogy a honvédségi járőr száma nem egyezik (az ítéletben foglaltakkal), nem bizonyítja az elítélt ártatlanságát.” (Ismétlem, 1946-ban szó sem volt arról, hogy szökés közben lőtték le a négy áldozatot, hiszen ez a tényállás teljes mértékben kizárta volna a két Wass felbujtó szerepét.) 
Sajnálom, hogy a kolozsvári táblabíróság ilyen suta és önellentmondó indokolással élt ahelyett, hogy elvileg helybenhagyta volna a perújítási kérelmet. Jogilag akkor járt volna el helyesen – amennyiben mégis kételyei voltak a csendőrségi jelentés korrektségét illetően –, ha a perújítási kérelem elvi jóváhagyása után lefolytatja a bizonyítási eljárást. Ennek során tisztázhatta volna azt, hogy a népbírósági ítéletben rögzített tényállást teljes mértékben megcáfoló csendőrségi jelentés az igazságot tükrözte vagy pedig ködösített. Meggyőződésem szerint a nyomozati eljárást levezető és a vádiratot megszerkesztő neves büntetőjogász, Grigore Râpeanu, a bukaresti egyetem jogi karának későbbi dékánja, a büntetőjogi tanszék vezetője (volt professzorom) is tisztában volt azzal, hogy sem Wass Endre, sem Wass Albert nem volt felbujtója a vasasszentgothárdi gyilkosságoknak. Állításomat azzal támasztom alá, hogy a vasasszentgothárdi Schilling-kastélyba férjével, Wass Endrével átkocsikázó Wassné Mansberg Izabellát a nyomozati eljárás során Râpeanu nyomozó ügyészként kihallgatta, majd néhány napos előzetes letartóztatás után szabadlábra helyezte. Ha a Schilling-kastélyban tényleg sor került volna a honvédségi tisztikar felbujtására, a néhány napig előzetesben levő feleségnek társtettesként kellett volna felelnie, vagyis őt is halálra kellett volna ítéltetni.  Bojor Andrei görögkatolikus pap családjának és társaiknak omboztelki legyilkolása, ha lehet, még kacifántosabb módon került elbírálásra. 
A vádirat szerint a gyilkos parancsot kiadó Csordás Gergely hadnagyot Körösi József (Iosif) omboztelki lakos, későbbi polgármester bujtotta fel. Körösi előzetes letartóztatásban volt, és az eljárás során csak nagy nehezen ismerte el egy szembesítéskor, hogy ő volt Csordás Gergely hadnagy tolmácsa. Ilyen körülmények között Körösit mint tolmácsot – nagyon helyesen – a népbíróság felmentette, és helyette e cselekményekért a vád alá nem is helyezett Wass Albertet ítélte halálra gyilkosságra való felbujtásért – gondolom, abból kiindulva, hogy halálos ítéletet úgyis csak egyszer lehet végrehajtani. A perújítási kérelemhez csatolt román titkosszolgálati jelentés szerint az omboztelki gyilkosságok felbujtója Körösi („Coroşi”) és a szávai Szakács Alexandru (Sándor) volt. Körösit valóban felmentette a népbíróság, de Szakácsot csak tanúként hallgatták ki. 1945. augusztus 27-én azt vallotta: Körösi József omboztelki polgármester azt mondta neki, hogy Csordás hadnagy, aki a falu honvédségi parancsnoka volt, meg akarta bosszulni, hogy szüleit az első világháborúban, 1918-ban a román csapatok megölték – ezzel magyarázta, hogy Csordás hadnagy miért parancsolta meg az áldozatok legyilkolását. Alexandru Fuia, a község volt román polgármestere pedig azt vallotta: Csordás hadnagy magyarul azt mondta neki – Körösi fordított –, hogy „meg akarta öletni a község valamennyi románját, de megelégedett a pappal”. Nyilvánvalóan ezeknek a tanúvallomásoknak a következtében mentették fel Körösi Józsefet – de azt még senki sem magyarázta meg, hogy ezeknek a tanúvallomásoknak az ismeretében miért kellett volna valakinek Csordás hadnagyot a gyilkosságokra felbujtania, hiszen ő ártatlan román civileken torolta meg a román hadsereg 1918-as gyilkosságait. 
A kolozsvári táblabíróság a következő bizarr és a tényeket figyelmen kívül hagyó indoklással utasította el a Wass Albert ártatlanságát hangoztató perújítási kérést: „Az omboztelki civil lakosság nyilatkozatai nem jelentenek új tényt, amelyeket nem ismert a népbírósági tanács, hiszen pont ezeknek az omboztelki közösségi nyilatkozatoknak az alapján állapították meg nevezett Szakács bűnösségét, és rendelték el Körösi Iosif felmentését.” Csak annyi a bibi, hogy nem Szakácsot, hanem Wass Albertet ítélték el, méghozzá halálra és ártatlanul. Sajnos, megalapozott fellebbezésünket a bukaresti Legfelső Semmítő- és Ítélőszék is elutasította. Wass Albertet amerikai emigrációs politikai tevékenysége miatt a Ceauşescu-rendszer halálos ellenségként kezelte. Életére törtek, és mindenáron el akarták érni a kiadatását. Jellemző módon népbírósági dossziéját a hírhedt Securitate irattárában őrzik, és nem a bírósági irattárban. Ez a tény és a megalapozott perújítási kérelem elutasítása arra utal, hogy Romániában (is) élnek a régi reflexek, a múlt rendszer káderei még mindig jelentős befolyással rendelkeznek.
Dr. KINCSES ELŐD ügyvéd
U. i. E cikket 2008-ban írtam, mostani közreadását indokolja, hogy sajnos a régi szekusreflexek még mindig élnek!
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Elfeledett grófi emlékezet a Wass család földjén
A czegei Wass család 1142-ben királyi adományként kapta meg a vasasszentgothárdi birtokot, amely nyolc évszázadon át megszakítás nélkül a család ősi fészke volt. Egyúttal az erdélyi arisztokrácia egyik jelentős helye, alappillére. Megnéztük, ma mi maradt belőle.
Vasas)szentgothárd, C(z)ege, Szentegyed és környéke hosszú évszázadokon át Erdély eleven részeként eseménytelennek korántsem tekinthető, igencsak változatos korok részese volt. Örömök és bánatok, sikerek és megpróbáltatások tanúja, a család számára biztos pontot jelentő otthon, amely Wass Albert megszületéséig az otthonosság érzését nyújtotta nemzedékről nemzedékre, a mindenkori adottságokat, lehetőségeket és kihívásokat figyelembe véve. Például a tatár-török pusztítást követő népesedési változásokat, a kor szellemének megfelelő közigazgatási viszonyokat, vagy éppenséggel az Európára és azon belül Magyarországra, Erdélyre is ránehezedő nemzetiségi problémákat.
Wass Albert felhőtlen gyermekkora idején, kamaszkorához közeledve tapasztalhatta meg, hogy ősei fészkét, gyermekkori barangolásai helyszíneit erősen megcsonkította az új román hatalom. Két évtized múlva, ifjúkora delén pedig azt élte meg, hogy a Bécsben megrajzolt új határ Románia és Magyarország között az otthonunktól körülbelül egy mérföldnyire húzódott, saját birtokukat is kettészelve. Mindkét esemény egész életre szóló meghatározó érzést nyújtott az írónak, és számos gondolatában, írásában visszatükröződött, emberi és alkotói pályáját meghatározta. Vasasszentgothárd és Cege Sors vagy sorstalanság? Érdemes ellátogatni Vasasszentgothárdra és Cegébe nem csupán a napjainkban egyik legolvasottabb magyar író iránti kegyeletből, hanem az új évezred kihívásainak a jegyében is. Háromnegyed századdal azután, hogy az író szülőföldje elhagyására kényszerült, két évtizeddel halálát követően. Továbbá egy évtizeddel azután, hogy Románia (is) az Európai Unió tagja lett, és ezáltal bizonyos kötelezettségek teljesítését felvállalta.
Vasasszentgothárdon (románul Sucutard) a legutóbbi népszámlálási adatok szerint összesen három magyar él a 367 lakosból. A település első írásos említése 1317-ből való Zentguthard (Szentgothárd) néven. Wass Albert születése táján, 1910-ben 872 lakosából 104 volt magyar, többnyire református. Ma Gyeke községhez tartozó falu.
Mára minden nyoma eltűnt a Wass család nyolcszáz éves jelenlétének.
Cege (Țaga) az azonos nevű község központja, a 2011-es népszámláskor 756 lakosából 42-en vallották magukat magyarnak. Szamosújvártól 19 km-re fekszik, a mezőségi Tóvidék része. Cegén (Czege) a Wass család két kastélyt építtetett, de csak a kisebbik maradt fenn, a nagyobbikat a második világháború után teljesen lerombolták.
A fennmaradt kastélyt Wass Ádám építtette 1769-ben erdélyi barokk stílusban, közelében kripták találhatók. Miután 1946-ban a kolozsvári népbíróság halálra ítélte Wass Albertet, a kastély az állami mezőgazdasági vállalat székhelye lett. A kis Wass-kastély (a megkülönböztető megnevezésre a Kis Trianon és a Nagy Trianon palota jut eszembe) helyi ügyintézője Septimiu Șom, aki családjával együtt ott lakik a szomszédságban, ő rendezi az épületet és környékét.
A visszaigénylési lehetőséggel élő, a hosszas visszaszolgáltatási eljárás buktatóit vállaló mai tulajdonos legfeljebb egy hónapot tölt Cegén, ilyenkor élettel telt és látogatható a kastély. Máskor a megszokott módon csend honol körülötte.
A mai Cege falu magába foglalja a korábbi Göc települést. Szamosújvár felől jövet balra van a letérő, majd a domboldalon nemrég meszelt kis református templom ágaskodik.
Sajnos évente csak egyszer népesül be, június utolsó vasárnapján nyitják ki a templomajtót a prédikációra hívó képzeletbeli harangszóra.
Ilyenkor egybegyűlnek a szórványpapok közül néhányan, eljönnek a szomszédos Feketelak református hívei, szeretetvendégséget tartanak. Amúgy a cegei református templomban minden második vasárnap tartanak istentiszteletet. A torony nélküli istenházán meglátszik a használat, hiszen körülötte le van kaszálva a fű, és kutya ugat a telek végében. A ma már használatlan parókia körül viszont egyre nő a gaz. A megözvegyült Szabó Irma egyedül él, nála lehet megtalálni a templom kulcsát. Hatvan évvel ezelőtt Göcre jött férjhez, amikor még különálló település volt, és húszan is eljöttek vasárnapról vasárnapra a templomba. „Itt már régen nincs reménység. Örülök, ha jön valaki, akitől magyar szót hallok” – összegzi a valós helyzetet Irma néni. Két gyermeke Kolozsváron él, három unokája van. Az egyik éppen egyetemista idénymunkát végez az Egyesült Államokban. Mosogat vagy valamelyik amerikai szállodában takarít – mondanánk.
Régészeti park az ősi fészek helyén
Az 1989-es rendszerváltást követően, a népesedési helyzetnek és a kondukátor agymosó politikájának is köszönhetően a magyar–román együttélés már nem téma a Wass család egykori földjén. Annál inkább előtérbe kerültek a vallási ellentétek. Sajátos lelkületre vall, hogy az ortodox hívek 2006-ban előbb körülépítették, majd lerombolták a hatvanas években egy korábbi fatemplom helyére épült göci templomukat, mert féltek, hogy a bíróság visszaítéli a görög katolikus egyháznak.
No meg az is, hogy a Wass család nyolcszáz-kilencszáz éves ősi fészkén régészeti parkot nyitottak, egyelőre egy neolit és egy dák házzal, hogy az ezeréves erdélyi történelem folytonosságát legalább kétezer évesre hosszabbítsák meg.
Ennek a táguló „ördögi körnek”, a nacionalista uszításnak terméke a Jurnalul Naţional című lap megállapítása egyik förmedvényében: „A terrorizált falvak utódai nem tudják elfogadni Wass gróf rehabilitálását”; „Tanúvallomásaik ma is vádolhatnák őt.”; „Az ilyesmit nem lehet elfelejteni!” Wass Albert?! „Többé ne térjen vissza, míg a világ világ!” Primitív módszer ez a hatalom önigazolására, az amúgy közömbös lakosság izgatására. Hiszen a közembert ma már nem érdeklik az ilyen és hasonló szólamok. Élni, jól élni szeretne. Szülőföldjén vagy másutt, akár angolul vagy franciául. A fentiek igazolására, a nehezen érzékelhető kontrasztok bemutatására, a Tóvidéken való átutazásom során (oda-vissza Szatmárnémetibe) szóba álltam néhány román személlyel.
Ioan Mureșan Vasasszentgothárdon született 1948-ban (majdnem akkor, amikor Wass Albertnek végleg el kellett hagynia ősei földjét, hogy emigrációban töltse le életét – szerk. megj.), és bár felesége van, két lánya és unokái, mégis egyedül tengeti az életét a szülőhelyén.
A lányai, Corina és Ioana még a kilencvenes évek elején kivándoroltak Új-Zélandra, később átköltöztek Ausztráliába, ahol fogorvosként és tanítóként dolgoznak.
Amikor tizenöt éve megszületett az első unoka, a felesége a nagyanyai teendőket részesítette előnyben. Azóta évente egyszer hazajönnek, együtt vannak. Az unokákkal úgy értekezik, ahogyan tud. Hívták, hogy látogassa meg őket a kenguruk országában, de nem megy. Amerikába is hívta az egyik kitelepedett beosztottja, de nem ment, ellenállt a kísértésnek, mert félt attól, hogy ottmarad.
Ma is elsírja magát, amikor visszaemlékezik arra a napra, amikor a lánya bejelentette, hogy elmegy. Akkoriban Szamosújváron laktak, palacsintást, kocsmát, üzletet működtetett. Igazán jól ment a cég, de nem volt ki továbbvigye. Így hát hazaköltözött, a kis nyugdíjából és a háztájiból él. És ki-kijár a temetőbe meglocsolni a virágokat a szülei sírján.
Maria Câncean Cegén (Göc) él, férje rendőrként ment nyugdíjba (már). A négy gyermeke közül kettő Londont cserélte fel a szülőhellyel, három éve ott dolgoznak: az egyik üzleti menedzser, a másik hátrányos gyermekeket gondoz. A lánya és két unokája Apahidán laknak, a legkisebbik gyermeke sajnos kórházi kezelésre szorul. Szeret itt élni, szerinte csend és béke van. Elújságolja, hogy a polgármestert többször újraválasztották, rendes ember, vendéglőt és pékséget működtet. A tavak környékét is szépen rendbehozták.
A cegei tó magánvállalkozó tulajdonába került, szívesen látják a vendégeket.
Napi harminc lej a horgászat, százötven lej két személynek a faházikós szállás. Meleg vizes fürdővel és horgászattal együtt. Nyári hétvégén sokan jönnek. Bár nem szabad fürdeni, de van egy homokos rész, ahol nyugodtan csobbanni lehet. Ez Románia!
„Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” Beszélgetőtársaimtól Wass Albert felől is érdeklődök. Az idősek azt vallják, hogy hallottak róla, de ennél több részlettel nem szolgálnak. Mentségükre felhozzák, hogy sok mindent elfelejtettek már. A fiatalabbak kérdésemre kérdéssel felelnek: „Akinek a kastélya a domboldalban van?”
Cege központjában a kultúrotthon lépcsőjén üldögélő és viháncoló fiatalokat is megszólítok, természetesen románul: „Hallottatok-e Wass Albert magyar íróról?” – kérdezem. „Nem hallottunk!” – hangzik a rövid és velős válasz. Szóval, vegyes a „fogadtatás”. Szabó Irma néni az érem másik oldalára világít rá: „Nem szeretik, mert azt mondják, hogy megöletett nem tudom hányat.
A cegei tó mellett voltak meglőve, keresztet állítottak az emlékükre (a fakereszt szövege szerint a bécsi diktátum áldozatainak – szerk. megj.), és a hozzátartozók állítólag évente jönnek megemlékezni. Azt én nem tudom, hogy ki volt a hibás. Nem olvastam, nem érdekelt. Nem is tudom, miért történt. Akkor gyermek voltam, hat éves. Szüleim dolgoztak a gróféknál, édesapám erdőhajtó volt, édesanyám kenyeret sütött. Én nem emlékszem már arra az időre.”
Aki a Tóvidéken jár Cege határában, annak feltűnik, hogy a táj jellege teljesen eltér a megszokott mezőségi látványtól. Kopár barnásszürke dombok helyett élénkzöld fenyvesek váltogatják egymást, és máris összefüggő vadászterületet alkotnak. A vadászat ugyanis mindenkoron úribb foglalatosság volt a horgászatnál. Igaz, a szülőföld szomszédságába telepített fenyőerdő sohasem pótolhatta az Istenszéke lábánál elterülő erdőséget. Meg az elvesztésük fájdalmát hordozó hegyeket. A fenyő örökzöld, a szakszerűen gondozott erdő majdhogynem örök életű. És miközben emberöltönyi idő alatt oly sokat változott, változik, változhat a társadalmi életünk, a természet legyőzhetetlenül magasodik felénk. De mikor leszünk képesek mi, emberek, a természet méltó magasságába eljutni?
Keresni a másikban a jót
A Pusztakamarás–Szamosújvár közötti útszakasz néhány gödörtől eltekintve jól járható autóval. A forgalom nem túl nagy, rendőrrel a megszokottnál ritkábban lehet találkozni. A Tóvidék településeinek életében meghatározóak ma is a környező tavak, az „őshonos Wassoktól” független örökség, miszerint a Cegei-tavat már a 16. század elején Erdély legnagyobb állóvizének tartották.
Turisztikailag kedvező a vidék, amely még számos kihasználatlan lehetőséget tartogat a turisztika számára. Mert azon túl, hogy a kolozsváriak nyaralóövezete és a horgászok paradicsoma, mások számára is érdemes (lenne) egy-két napot eltölteni itt. Románoknak és magyaroknak, a Kárpátokon túliaknak és a magyarországiaknak, a Németországból vagy éppenséggel Amerikából érkezőknek egyaránt.
Nekünk különösen fontos Wass Albert emlékezete. Ugyanakkor a kis kitérővel megközelíthető Magyarpalatka és Szék egyedisége, Ördöngősfüzes tánckultúrája vagy éppenséggel az örmények (örménymagyarok) alkotta város, a közeli Szamosújvár szellemisége. De vajon mikor jön el az a hatalmi szlogenektől szabad világ, amikor éppenséggel Wass Albert író reklámja fogja hívogatni a látogatókat?
Vagy éppen a Gheorghe Șincaié, aki itt írta A románok és sok más nép krónikája című műve nagy részét. Amikor a vidék az egészséges nemzeti érzést mellőző érdekek csatározása helyett a nemzeti hovatartozást nem ismerő gazdasági jólét fészke lesz. Amikor sérelmeinket elfeledve, a keresztyéni megbocsátás nevében a másikban a jót fogjuk keresni. Vagy mindez örök utópia marad csupán?
Ábrám Zoltán / liget.ro