Falugondnoksági konferencia Torockón
A szociális problémákra a gondnokság az egyedüli lehetőség, amit csak jó szívvel lehet csinálni
Magyarországon 1989 óta, Erdélyben később alakultak az első falugondnokságok. Az eltelt 25 év alatt megerősödtek, tapasztalatokat szereztek, hálózattá fejlődtek. Abból a felismerésből születtek, hogy tájainkon, főleg vidéken egyre több a magára maradt idős vagy beteg ember, segítségre szorulnak a fogyatékkal élők, nő a csonkacsaládok száma. A falugondnokság tehát egy szükséglet, amit főleg az egyházak és a civil szerveződések vállalnak magukra. Magyarországon 1380 falu és tanyagondnokság, Erdélyben 27 szolgálja a vidéki társadalmat, amelyekből megalakult a Romániai Falugondnokság Szövetsége. A magyarországi Vas és Győr-Sopron megyei szervezet, a Brassais Véndiák Alapítvánnyal falugondnoksági konferenciát szervezett Torockón.
Az anyaországi falugondnokságok már kezdetben keresték a partnerséget az erdélyiekkel. 1993-ban Lakner Zoltán miniszteri biztos Torockón a polgármesteri hivatalban tartott tanácskozáson tett kezdeményezést a falugondnokság helyi megalapítására, amelyen megyei román vezetők is részt vettek. Az első falugondnokság a Nyárád mentén, Szentgericén alakult, majd a következő Gyergyóremete külső kerületében, Borzonton. Torockón 1995-ben Falugondnoksági Konferenciát tartottak, 1996-ban újabb konferencia volt a magyarországi Sarkadon. Közben a kezdeményező Kemény Bertalan (Berci bácsi) megkérte Szabó Zsoltot, a Művelődés folyóirat volt főszerkesztőjét, hogy dolgozza ki az erdélyi falugondnokság szabályzatát. Végül 2005-ben Veres Rudolf polgármestersége idején alakult meg Torockón a falugondnokság.
BAKÓ BOTOND
Szabadság (Kolozsvár)

Honnan jöttek a székelyek?
Már jóval Árpád előtt a Kárpát-medencében voltunk 
A Székely Zoltán régész által 1969 és 1970-ben végzett ásatások során bukkantak a zabolai, illetve petőfalvi temetőkre, melyek leletei kulcsfontosságú szerepet játszanak a székelység Háromszék területére történő betelepedésének időbeli meghatározásában. Az akkor feltárt anyag vizsgálata során megszületett eredményeket és a belőlük levonható következéseket összefoglaló tanulmányt az elmúlt hét végén mutatták be a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeumban.
A házigazda szerepét ellátó Sztáncsuj Sándor József régész, főmuzeológus méltatásnak is beillő bevezetőjében lelőhely-monográfiaként határozta meg az említett tanulmányt magába foglaló könyvecske műfaját, melyben helyet kaptak a leletek kapcsán megfogalmazott különböző vélemények is. Megtudhattuk továbbá, hogy a Zabola és Tamásfalva között elterülő síkságból kiemelkedő, Tatárhalomnak nevezett dombon végzett ásatások nyomán egy kora-bronzkori, vagyis Kr. e. 2700–2500 tájára tehető település maradványai, valamint egy késő-Árpád-kori temető sírjai kerültek elő.
Azt már a tanulmány szerzője és az egykori feltárást irányító szakember fia, Székely Zsolt régész, egyetemi tanár mondta el az érdeklődőknek, hogy a temetőben 192 sírra akadtak. Ezek túlnyomó többségéből cserfa-deszka maradványok kerültek elő, koporsószegek viszont nem, ami arra enged következtetni, hogy a halottak oldalára és fölé deszkákat tettek ugyan, de nem helyezték őket koporsóba (vagy fából készültek a szegek – szerk.). A megtalált ékszerek, használati tárgyak, övcsatok és hajkarikák vizsgálata nyomán megállapítható, hogy ezeket a korai Árpád-korban Kárpát-medence-szerte használták. Egyes sírokba pénzérméket is helyeztek, melyek numizmatikai kutatása megállapította, hogy a legkorábbiak 12. századból származó magyar dénárok, a többi pedig III. Béla (1173–1196) által volt kibocsátva. Az ilyenkor legfontosabb kérdések egyike azonban, hogy milyen nemzet alkotta az ide temetkező közösséget, még mindig megválaszolatlan maradt, eldöntése pedig az antropológusokra várt.
A Budapesti Természettudományi Múzeum munkatársa, Fóthi Erzsébet vezetésével 2007–2008-ban elkészült Székelyföld valamennyi középkori temetőjének embertani vizsgálata. Ennek folyamán pedig az is kiderült, hogy az említett két temető antropológiai párhuzamait a Kárpát-medence nyugati részének avar és Karoling-kori európai, valamint ázsiai jelleget egyaránt hordozó népességében találhatjuk meg. Mindezek alapján tehát megállapítható, hogy a zabolai és petőfalvi, valamint az udvarhelyszéki Árpád-kori temetőkben végső nyughelyre lelt népesség a székelyekkel azonosítható, azonban nem helyi fejlődés nyomán alakult ki, hanem Magyarország távoli területeiről került ide. Ugyanakkor bebizonyosodott, hogy a székelység Kárpát-medencei jelenléte az avarkorig vezethető vissza, vagyis Árpád népe már itt találta őket, viszont nem a jelenlegi helyükön, hanem az Őrségben, a mai Zala és Vass megye területén.
Bedő Zoltán. Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Hunyad Megyei Magyar Állandó Konferencia
Cél: a transzszilvanizmus megerősödése
Hétvégén a dévai Téglás Gábor Elméleti Líceumban ülésezett a Hunyad megyei magyar egyházak, civil- és RMDSZ-szervezetek egyeztető fóruma, a MÁK (Magyar Állandó Konferencia). A rendezvényen részt vett Kelemen Hunor, RMDSZ-szövetségi elnök, valamint Winkler Gyula EP-képviselő is.
Kelemen Hunor felszólalásában hangsúlyozta: Erdélyben a jövőt a bizalomra kell építeni, a bizalom pedig a hagyományos transzszilván eszméken alapul: az egymás iránti tiszteleten, elfogadáson, a közösen vállalt munkán. – Az utóbbi néhány évben többször szembesültünk a ténnyel, hogy a megválasztott képviselőink által jogerőre emelt döntéseket (melyek a teljes román társadalom javát szolgálnák), olyan állami szervek írták felül és semmisítették meg, melyekben a döntéshozatal nem megválasztott, hanem kinevezett személyek kezében van – fogalmazott a szövetségi elnök, példaként említve a 2013-as decentralizációs törvényt, illetve a 2014-es alkotmánymódosítási kísérletet. Elmondta továbbá: meggyőződése, hogy bár a hazai politikai osztály kifulladt, az egyetlen járható út a pártokon belüli megújulás és a parlamentáris demokrácia megőrzése. Az RMDSZ komoly lépéseket tesz ez irányba. A helyhatósági választásokon sikerült megtalálni azt a közel hatszáz hiteles jelöltet, akiknek kiállása, munkája nyomán megerősödött a magyar képviselet a helyi önkormányzatokban. Ez Hunyad megyére is érvényes, ahol Lupényban is sikerült visszaszerezni a mandátumot és Déván is két RMDSZ városi tanácsos képviseli a helyi magyarságot. A szórványvidéki közösségekkel való kölcsönös támogatásra továbbra is számít az RMDSZ, hiszen e körökből több mint 50 000 szavazatot szokott kapni a szövetség. Ezért idén külön befutó helyet biztosítanak a szórvány képviselőjének: Szeben megye magyar jelöltje a befutó negyedik helyen szerepel a Hargita megyei RMDSZ listán. Úgyszintén a Magyar Polgári Párttal történt megegyezés nyomán két befutó helyet biztosítanak ezen politikai alakulat képviselőinek is. Az elkövetkező időszak kihívásaira utalva Kelemen Hunor elmondta: fontos döntések előtt áll a hazai társadalom. A közeljövőben ugyanis meg kell születnie az új közigazgatási törvénynek, 2017-ben új tanügyi törvénytervezet kerül közvitára és az RMDSZ azon lesz, hogy a következő két évben új alkotmánya szülessen Romániának. – A modern román állam 2018-ban ünnepli fennállásának 100. évfordulóját. Az ennek alapjául szolgáló gyulafehérvári nyilatkozatban pontosan leszögezték az őshonos kisebbségek önrendelkezési jogait. Ezeknek be kell épülniük a román alkotmányba – fogalmazott a szövetségi elnök.
Kelemen Hunor felszólalását követően a konferencia résztvevői áttértek a helyi jellegű közös programok, célkitűzések megvitatására.
Kocsis Attila Levente MÁK-elnök röviden felelevenítette a megye magyar közösségének legnagyobb éves rendezvényének: a Hunyad Megyei Magyar Napoknak történetét, sikereit, a háttérben zajló munkát. Továbbá felkérte a jelenlévőket, hogy nyilvánítsanak véleményt a 2017-es rendezvénysor időpontját és időtartamát illetően. A rövid felszólalások nyomán Winkler Gyula EP-képviselő, az RMDSZ Hunyad megyei szervezetének elnöke összegzett: a 2017-es Hunyad Megyei Magyar Napok minden valószínűség szerint ősszel kerülnek megszervezésre, magukba foglalva a jelenleg önállóan szerveződő Zsil-völgyi Magyar Napokat is és helységenként rövidebb időtartamra koncentrálódnak az események. Az EP-képviselő továbbá kitért a Hunyad és Vas megye közötti testvérkapcsolat látványos felvirágzására, melynek részeként a MÁK meghívottjainak soraiban ült Kovács Jenő, a szombathelyi Apáczai Csere János Alapítvány elnöke, aki egy Dávid Ferenc szobrot hozott ajándékba a helyi közösségnek. Winkler Gyula a MÁK elé terjesztette a 2020-ban 700 éven fennállást ünneplő Lozsád falu revitalizációs tervét is, melynek részletes ismertetésére, megvitatására november 15-én, a Magyar Szórvány Napján kerül sor a vajdahunyadi Magyar Házban. A MÁK szombati ülésén jelen volt Széll Lőrinc, Hunyad megyei ifjúsági és sportigazgató, az RMDSZ megyei képviselőlistájának vezetője, aki támogatásáról biztosította a megye valamennyi magyar közösségét és összefogásra buzdította a jelenlévőket. A MÁK külön napirendi pontjaként szerepelt a tavaly Fehér megyével közösen elindított Bethlen Gábor útja elnevezésű terv, melyről Zsargó János, Hunyad megyei református esperes tartott rövid beszámolót, külön kitérve a megyében elnéptelenedett műemléktemplomok sorsára, melyeknek konzerválásához országos szintű támogatást kért.
A konferencia résztvevői a délután folyamán testületileg részt vettek a dévai várban zajló Dávid Ferenc emlékzarándoklaton, valamint a dévai Művészeti Színházban zajló RMDSZ kampányindító rendezvényen.
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

XIX. Dávid Ferenc-emlékzarándoklat
Lélektől lélekig – utazás a szeretet szabadságának jegyében
November 5-én, szombaton szervezte meg a dévai várban az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egylet (ODFIE) és a Magyar Unitárius Egyház a XIX. Dávid Ferenc-emlékzarándoklatot, melyhez idén szoboravató ünnepség is kapcsolódott.
Fáklyák, összevillanó meleg tekintetek, gyermekcsacsogás, egymásba simuló idős és fiatal kezek, nagykabátok alól kivillanó ünnepi felöltők, sok-sok biztatás, néma fohász, szívből fakadó dal, egyszerű, tiszta gondolatok – a szeretet és lelki szabadság kézzel fogható jelei váltak megtapasztalhatóvá idén is az évszádos várfalak között, az 1579 novemberében mártírhalált halt Dávid Ferenc egyházalapító unitárius püspök emlékcellájához vezető úton. Erdély és Magyarország számtalan vidékéről érkező zarándokok, lelkészek, Bálint Benczédi Ferenc püspökkel együttesen, méltóságteljes menetben vonultak fel a dévai várhegyre, leróni kegyeletüket Dávid Ferenc emléke előtt, töltekezni az általa képviselt eszméből, az együttlét meghitt öröméből.
Fontos számunkra ez a hely, ahol évről-évre megállhatunk számadásra és feltöltődésre azzal a szellemiséggel, melyet egyházalapító püspökünk képvisel: a megújulást, a nyitottságot, a türelmet, a szeretetet, mellyel Isten minket a világra küldött, hogy Jézus tanítása szerint egymásnak testvérei legyünk – fogalmazott köszöntőjében Bálint Benczédi Ferenc erdélyi unitárius püspök.
Ennek az eszmének, szeretetnek a megéléséről beszélt továbbá a négy fiatal, szolgálatvégző lelkész is: Bálint Róbert Zoltán mészkői lelkipásztor, Fülöp Júlia, az ODFIE elnöke, Vagyas Attila, a Gondviselés Segélyszervezet központi munkatársa és beszolgáló bukaresti lelkész, valamint Koppándi Benczédi Zoltán, a Délnyugat-erdélyi Szórványegyházközség lelkipásztora. Mindannyian az útról, az úton levésről szóltak, sajátos megközelítésben, egyéni, személyes tapasztalatokat osztva meg a zarándokokkal. A mintegy hetvenezer lelket számláló magyar unitárius közösség lelkipásztoraiként, sok ezer leutazott kilométerrel a hátuk mögött, meggyőződéssel állapították meg: a távolság valójában nem a kilométerekről szól. Erdély kisebb-nagyobb településein valósággal körül ölel minket gazdag történelmi múltunk, hagyományaink, önazonosságunk kézzel fogható jelképei: őseink temetői, szüleink háza, a mi templomaink. Mégis az ezekből szövődő emberi kapcsolataink vászna egyre inkább szakadozik. Egyre több út mutat kifelé. De fontos, hogy amikor útnak indulunk, tudjuk azt, hogy otthonra fogunk találni. És otthon ott van, ahol találkozik ember az emberrel, ember az Istennel. Ahol megélhetjük a szabadságot, a szeretet szabadságát. Ilyen otthonná vált már a 16. században Erdély, amikor Dávid Ferenc eszméit követve, a világon először kimondták a lelkiismereti és vallásszabadságot. Ma is szükségünk van a megújulásra, az igazság kimondására, felvállalására, az egymás iránti türelem, elfogadás megélésére. Dávid Ferenc nagy szellemi utazásra hív bennünket, és utunkon a Gondviselő vezet – biztattak a lelkipásztorok, rámutatva, hogy az úton fontosak a megállók is, a dévai zarándoklatok és ehhez hasonló, lelki felfrissülést hozó alkalmak, amikor megszűnik a távolság és lerövidül az út: lélektől-lélekig.
Az elhangzó gondolatok megerősítéseképp csendült fel a dal az ősi várfalak közt. A Márk Attila vezette árkosi unitárius énekkarhoz csatlakozva több százan énekelték: Hosszú az út menni kell, a szívemet vinni és hagyni kell (...) hagyok magamból egy arcot, viszek magammal százat...
Az istentiszteletet követően került sor a közéleti méltóságok ünnepi köszöntőjére. Mircia Muntean dévai polgármester hangsúlyozta: a város vezetősége tisztelettel adózik annak emléke előtt, aki a történelem viharaiban kiállt az eszméiért. – Számunkra is fontos ez az emlékhely és miden esztendőben szeretettel várjuk, fogadjuk az ide érkező zarándokokat – fogalmazott a polgármester.
Brendus Réka, a Nemzetpolitikai Államtitkárság osztályvezetője szintén a Dávid Ferenc által képviselt eszme megélésére, az igazság mellett való kiállásra, értékeink megőrzésére, továbbadására biztatott.
Kelemen Hunor, az RMDSZ elnöke a transzszilvanizmusról beszélt és azokról az értékekről, mellyel az erdélyi magyarság már az 1500-az években utat mutatott nemcsak a kortársaknak, hanem évszázadokkal későbbre is. – Mindannyian utazunk. És mi erdélyi magyarok száz esztendeje egy olyan utazásnak vagyunk a részei, melyben keressük a türelmet, a szabadságot, az elfogadást és megértést, ami 500 éve természetes volt. Ezen az úton, Isten segítségével megőriztük a nyelvünket, hitünket, kultúránkat. Ezt az örökséget visszük magunkkal azok irányába, akikkel együtt élünk, akik számos megpróbáltatás elé állítanak, de egymás kezét fogva sikeresen átlépjük ezeket az akadályokat – fogalmazott a szövetségi elnök.
A köszöntőbeszédeket követően a Protestáns Teológia hallgatói által színre vitt rövid várjáték került bemutatásra, majd a zarándokok Dénes Erzsébet és Ilkei Árpád ifjak énekkíséretében, virágok elhelyezésével, gyertyagyújtással rótták le kegyeletüket Dávid Ferenc emlékcellájában.
A zarándoklat hagyományosan a dévai szórványközpontban folytatódott, ahol a helybeliek harapnivalóval, meleg teával fogadták a zarándokokat. Utóbbiaknak alkalmuk nyílt megtekinteni a helybeli Fókusz csoport Színek és utak címet viselő kiállítását is, a szórványközpont közösségi termében. A fiatalok a szomszédos Melite református gyülekezeti házban vehettek részt az ODFIE által meghirdetett Jézus és tanítványai című rajzpályázat kiértékelésén.
Az ünnepi esemény záró momentumaként került sor a dévai szórványközpont udvarán felállított Dávid Ferenc-szobor leleplezésére. A műalkotást adományozó szombathelyi Apáczai Csere János Alapítvány kuratóriumának elnöke, Kovács Jenő elmondta: közel 45 éve járja Erdélyt és Kolozsváron, illetve Déván találkozott Dávid Ferenc emlékével. – Az unitárius egyház történetét megismerve éreztem rá arra, hogy merőben egyezik a magyarság történetével, melyben szinte állandó jelleget öltött az üldöztetés, elnyomás. Ezért tartottam fontosnak, hogy a magyar–magyar kapcsolatok erősítésére egy Dávid Ferenc-szobrot állítsunk Kolozsváron vagy Déván. A választás ez utóbbi helyszínre esett, így felkérésemre Joó László, Vas megyei szobrászművész egy 1,75 m magas páfrányfenyő törzsbe kifaragta Dávid Ferenc alakját, kezében a Bibliával, mellette az egyházi címerrel és az egyházalapító püspök emlékéhez kapcsolódó bibliai jelmondattal – ismertette a szobrot Kovács Jenő, felemlítve beszédében a magyar kultúra unitárius vallású nagyjait, akiknek emléke előtt való tisztelgésnek is szánta e szobrot. A műalkotást Bálint Benczédi Ferenc unitárius püspök és Kovács Jenő leplezte le, a helybeli gyülekezet, a zarándokok, valamint Koppándi Benczédi Zoltán lelkipásztor és Dimény József, a Kolozs-tordai egyházkör esperesének jelenlétében. Utóbbi Jakab leveléből kiemelt versre építve rövid felszólalását hangsúlyozta: E szobor legyen jelképe a közelségnek ember és ember, ember és Isten között!
Gáspár-Barra Réka
Nyugati Jelen (Arad)

Székely határőrök nyomában
Úz völgye, Bátos, Stájerország, Lendva, Répecelak s a bölön–árkosi Nagy-hágó. Gyerekkorom idején a hosszú téli estéken erről az útszakaszról, a második világháborúból visszatérő útjuk kálváriájáról sokat mesélt apánk. Részletek csak akkor kerültek elő, amikor egy-egy falusfelével „talált a szó”, s felelevenítették közös háborús élményeiket: ritkábban a hangszerkészítő Duka Jani bátyámmal, gyakrabban Gelei Ferenccel, akikkel megjárták a nagy utat.
Apám, Kisgyörgy Béniám (1896–1971) 1916 és 1928 között az első világháború galíciai frontharcosa, ezt követően orosz hadifogoly, szabad orosz és magyar állampolgár volt, megszenvedte az első világháborút Murmanksztól Odesszáig. Romániában, szülőföldjén nem fogadták: „Vörös-Oroszországból érkezett foglyokra nincs szükség!” – mondták 1928-ban a budapesti román követségen. Végül is hazatért, de a sepsiszentgyörgyi Siguranţán mindennap jelentkeznie kellett. Csak nagyanyám tudta elintézni a korrupt politikai rendőrfőnök feleségénél árkosi bivalytejjel, friss tojással és levágott libával, hogy ne kötelezzék a mindennapos jelentkezésre.
Peregtek az évek, és a második bécsi döntés után újabb behívót hozott címére a postás. A sepsiszentgyörgyi régi víztartály előterében – ma már puszta hely – barakktábor épült, ott láttam apámat először magyar katonaruhában 1944 tavaszán. Negyvennyolc éves volt. Nyolcéves gyermekként annyit értettem meg, hogy viszik a háborúba. Időlegesen Árkoson voltak kiképzésen, abból az időből maradt fenn katonacsoportképük. Július végén kapták a parancsot, indultak az Úz völgyébe. Apámat, a 11. székely határőrzászlóalj katonáját őrvezetőként a zászlóaljparancsnok, vitéz Serfőző János alezredes legényének tette. Onnan még jött egy-egy üzenet, a továbbiakról már csak hazaérkezése után mesélt a családnak, barátainak. Anyámmal, testvéröcsémmel nélkülözések közepette vártuk a háború végét gyermekkorunk színterén, az árkosi Geréb utcában. Háború volt, szükségállapot. Amikor az orosz katyusák szólni kezdtek Moldvában, az elmenekült tisztesek után apáméknak is menniük kellett. Nem részletezzük, hogyan alakult nyugat felé tartó „esztelen menekülésük” az ausztriai határszélig. Amikor sokadmagukkal, háromszéki idősebb katonákkal szembetalálták magukat a stájer Alpokkal, kijelentették: egy tapodtat sem megyünk tovább, s megfordultak.
A répcelaki pihenő
Visszatérésük egy emlékezetes mozzanatát volt alkalmam felidézni egy dunántúli út alkalmával, és csodák csodája, felkereshettem azt a helyet, ahol hazafelé tartó útjuk során, immár magyar földön, napokig emberségben volt részük.
– Répcelakon napokig pihentünk – valahogy így mesélte apám. – Többedmagammal megszálltunk egy tágas udvarban. A háziasszony emberségesen ennünk adott, tető volt a fejünk felett, pihentünk, mert hosszú és nehéz volt a gyalogút Lendvától odáig. Nagyon tetszett nekem a répcelaki háziasszony tájszólása. Szalmacsutakokkal hevítette a kemencét, sütni készült. Mi árkosiakul csodálkoztunk, mert felénk ez másképp megy. Látta, hogy bámultuk, ránk szólt. Há maguknál nem fülik a kementszt szómával? Nem, feleltük. Há mivel? – kérdezte újra. – Száraz faággal, hevítővel! – feleltük. – Jaj igen, annak mifelénk pisili a neve! Olyan nekünk most nincsen. Soha nem felejtem ezt a beszélgetést: az almának azt mondták, óma, a szalmának szóma, a cipő talpának tópa! Az is magyar volt, mint a mi dialektusunk... Dr. Csáky Csaba kedves szárligeti barátunk egy Répcelakot jól ismerő asszonysággal vette fel a kapcsolatot, aki vállalkozott, hogy érdeklődik a régi eseményről. Az idős répcelakiak segítségét kérte. Csodával határos, hogy sikerült nyomára akadni a hetven esztendővel ezelőtti történetnek! – Felkerestem egy idős asszonyt, Galambosné Nagy Gabriellát, aki abban az időben fiatal lányka lehetett, tehát emlékezhetett, és érdekes: emlékezett is a háborús időkre. Arra is, hogy szomszédságukban sok székely katona szállt meg annak idején. Ott laktak Nemes Lászlóéknál, akik pékek voltak, s volt ott kemence is! Ott állandóan sütötték a kenyeret! No, kedves Zoli bácsi, az lehetett az a ház, ahol a katonák, édesapjáék állomásoztak annak idején – közölte örömömre Halász Istvánné Éles Erzsébet, Böbe asszony.
Visszatérés, hazafelé
– Amikor a nyomunkban voltak az oroszok, mi már Ausztria földjén, a stájer Alpokban jártunk, éhesen, meggyötörve, fáradtan, gondolataink az itthoniakon, rajtatok. Mentsen meg minket, Béni bácsi, sze’ maga jól tud oroszul, hátha nem esünk ismét fogságba – biztattak társaim. Megfordultunk szembe az ellenséggel – mesélte apám.
De adjuk át a szót annak, aki résztvevője volt a visszatérésnek, egy akkor fiatal leventéből verbuvált katonának, néhai Soós Ferenc kökösi lakosnak, aki a történteket elmesélte néhai Sylvester Lajos újságíró kollégámnak. A visszaemlékezés megjelent az Úz-völgyi hegyomlás 1996-os dokumentumkötetben: „Lendvánál (ma 11 000 lakosú város Északnyugat-Szlovéniában – szerk. megj.) egy orosz járőr érdeklődött tőle, hogy milyen csapat ez. Mondtuk, hogy az alakulat meg akarja adni magát, mert idegen érdekekért nincs, amiért harcolni. Kijöttek az orosz tisztek, Kisgyörgy bácsi volt a tolmács, a puskákat összeszedték és a fákhoz verték a katonák. A szuronyt s a derékszíjat meghagyták. Tiszteletadásul. Fegyvertelenek voltunk, hagyták, hogy menjünk tovább. Felzárkózva, gyalog jöttünk egészen Rumig (1200 lakosú nagyközség a Rába partján Vas megyében). Kíséret nélkül. Rumtól az oroszok kísértek Sárvárig. Ott kiszedték a tiszteket közülünk a zászlóstól kezdve, mi mentünk neki a Balatonnak, onnét Dunaföldvárnál átjöttünk a Dunán. Kecskeméten, ha nem lett volna tolmácsunk, lehet, hogy az oroszok minket is lekapcsolnak, s vittek volna fogságba” – idézte fel Soós Ferenc.
Legyengülve, tetvesen, tele vérkelésekkel, feltört lábakkal indultak hazafelé Kecskeméttől vonattal. A zűrzavaros helyzet miatt nem volt bátorságuk bemenni a brassói vasútállomásra, könnyen elfogták volna a Maniu-gárdisták, s akkor irány Földvár. Apácán leszálltak a vonatról, a bölöni erdőn keresztül, nagy hóban indultak Árkosra. S mert együtt jöttek sok alsó-háromszékivel, az árkosiak figyelték a toronyból, s amikor megjelentek a Nagy-hágó havas oldalában, meghúzták a harangokat. Mindenki könnyezett. Anyánkkal nagyapám háza előtt vártuk forró teával, pánkóval. 1945 kora tavasza lehetett. Meztelenül jött be a házba, tetűvel tele ruháját elégettük.
– Nem kellett fegyverrel harcolnom az Úz völgyében – emlegette gyakran. – Megszenvedtem ezt a háborút is. Száz háromszékit hoztam haza, orosznyelv-tudásommal megmentettem a második hadifogságtól...
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Nagyváradon nyitották meg a magyar nyelv hetét
Az Anyanyelvápolók Szövetsége a Tudományos Ismeretterjesztő Társulattal és szervezeteivel közösen 51. alkalommal szervezi meg a magyar nyelv hetét, amelynek megnyitóját idén Nagyváradon tartották.
A nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem (PKE) Bartók termében nyitották meg az idén fél évszázados múltra visszatekintő magyar nyelv hete konferenciát. A helyszín megválasztása a felszólaló előadók szerint történelmi jelentőségű volt.
A megnyitón először Tőkés László EP-képviselő üdvözlőlevelét tolmácsolta a konferencia résztvevői felé Dénes László, a politikus sajtóreferense. Tőkés, aki a PKE elnöke is, arra biztatta a jelenlévőket, hogy ez alatt az egy hét alatt „hozzák napfényre anyanyelvünk kincseit”.
A marosvásárhelyi születésű Szőcs Géza Kossuth- és József Attila-díjas költő, a Magyar PEN Club elnöke olyan, látszólag apró, a magyar nyelv logikáját kifordító formákról beszélt, amelyek „szembemennek nyelvünk természetével”, és ezáltal azokkal a szabályokkal, amelyek logikus rendszerbe építik azt. Ilyen romboló, karaktervesztő és elszemélytelenítő hatással munkálkodnak például a megfordított nevek (Arany János vagy János Arany), a szavatosságot garantáló dátumozás a különböző termékeken (év, hónap és nap, vagy nap, hónap és év sorrendje), amelyek véleménye szerint „meggyötrik a nyelvet, és használatuk kártékonyabb, mint mondjuk az idegen szavak beemelése a beszédbe”.
Pálfi József, a PKE rektora a szépen és helyesen használt anyanyelv fontosságával kezdte beszédét és Keresztesi József szavaival zárta azt, akinek munkásságával már régóta foglalkozik, majd „jó gyönyörködést” kívánt „a nyelv körüli pepecselődésben”.
A felszólalók sorában utolsóként Juhász Judit, az Anyanyelvápolók Szövetségének elnöke osztotta meg gondolatait a közönséggel. „A történelmi emlékezés megszentelt helyének” nevezte Nagyváradot, majd kis összefoglalót tartott az anyanyelvi mozgalom ötven évéről, amely a Kárpát-medence magyarságát fogja össze, és amelyről idén április 24–28. között számos anyanyelvi előadást tartanak Budapesten és magyarországi megyékben (Pest, Tolna, Vas, Nógrád, Békés, Csongrád, Hajdú-Bihar, Borsod-Abaúj-Zemplén, Komárom-Esztergom és Zala).
A nagyváradi előadások Balázs Géza nyelvész, néprajzkutató, a PKE és az ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet munkatársa A reformáció nyelvi hatásai című munkájának bemutatásával kezdődtek.
(szamos) Reggeli Újság (Nagyvárad)