Marosszentannán felavatták a Diakónia Keresztyén Alapítvány legújabb házi beteggondozóját. Ennek négy falu lakói örülhettek: a marosszentannaiak, az udvarfalviak, a várhegyiek és a bárdosiak. Az alapítvány és a szentannai önkormányzat által közösen fenntartott munkapont alkalmazottja kezdetben ötven rászoruló idős, beteg ember otthoni gondozását fogja végezni. A kezdeményező a református egyház égisze alatt működő szervezet, a rászorulók kiválasztásában és ellátásában a vallás nem számít kritériumnak. „Ha a községbeliek lassan is, de kezdik megszokni, hogy ilyen beteggondozási szolgálat is létezik” – mondta a szűk hónapja Magyarfülpösön is beindult tevékenységről Ady István református lelkész. /Szucher Ervin: Az öregekre is odafigyelnek Marosszentannán. = Krónika (Kolozsvár), dec. 5./

25 oktatási intézmény szűnik meg a megyében
A prefektúra kollégiuma tegnapi soros ülésének napirendjén egyebek mellett a 2010/2011-es tanév előkészületeiről szóló jelentést mutatta be Matei Dumitru főtanfelügyelő.
Kijelentette: a megye összes iskolájában megfelelő számú tanügyi káderrel kezdik a tanévet: összesen 9201 poszt van, ebből 6970 tanügyi káder, 587 kisegítő személyzet, 1644-en a nem pedagógus személyzethez tartoznak. A végleges kinevezésekért a versenyvizsga öt központban zajlott, 2005 pedagógus vett részt és 156-ot véglegesítettek. Augusztus 6-án tartották a versenyvizsgát a helyettes állásokra. Ezen a vizsgán 535 jelentkező indult, 5-ös osztályzatot 384-en értek el. A fennmaradt 770 állást augusztus 23. és 30. között töltik be.
A főtanfelügyelő ugyanitt ismertette a most kezdődő tanévtől összevonásra kerülő iskolák és óvodák helyzetét, valamint az oktatási intézmények állapotáról olvasott fel kimutatást.
A 2010/2011-es tanévben 892 oktatási egységben folyik a tanítás (875 közintézmény, 17 magán oktatási intézmény). Elemi iskolákban összesen 1426 osztály indul 24.827 tanulóval, ebből 450 összevont (simultan) osztály (6303 tanuló). Gimnáziumi oktatás: 1152 osztály, 24.027 tanuló, 114 összevont osztály (2075 tanuló), illetve 173 oktatási intézményben indul IX. osztály, 5190 tanulóval.
Szeptember 1-jétől összevont iskolák: Bözöd (magyar oktatás) – Erdőszentgyörggyel, a bözödi iskolában összevont I-IV. osztály marad. A csekelakai (román) tagozatot a cintosival vonják össze, a gerendkeresztúri iskolát a maroskeceivel, a felsőoroszit a köhérivel, az iszticsóit a libánfalvival, a kerelői iskolát a szentpálival, a küküllőszéplakit (r/m) héder-fájaival, a marosligetit a felsőrépaival.
A megyében 2010. szeptember elsejétől 25 oktatási intézményt szüntetnek meg gyermekhiány miatt: a batizházi óvodát , a batizházi I-IV. osztályt, mindkét intézményt Cintosra helyezték. A feketelaki (m) I-IV. osztályosok ezentúl Bándon tanulnak, megszűnik a kiskóródi I-IV. oszt. – Kóródszentmártonra járnak majd a gyermekek. Megszűnik a kisteremi elemi – Nyárádkarácsonra, a csöbi (m) (I-IV.) Gyulakutára, kisillyei (m) – Gernyeszegre, pálpataki (óvoda és elemi iskola) – Görgényszentimrére, az oroszidecsi iskola Idecsre, abosfalvi (m) óvoda Mikefalvára, az andrássytelepi elemi iskola – Marosludasra, a felsőszakadáti ált. isk – Szovátára, borzatanyai elemi – Ratosnyára, a maroslaki , a sebesi , valamint a monosfalui óvodások és elemisták ezentúl Marosoroszira járnak, a várhegyi (r/) elemi iskola – Marosszentannára, a Valea Padurii-beli és Valea Surii-beli I-IV. osztályok Mezőcekedre, a toldalagi – Vajdaszentiványra. Megszűnik a marosvásárhelyi 21. sz. óvoda (r/m), amely egy tömbházlakásban működött, illetve a dicsőszentmártoni 7-es óvoda .
Megyeszinten 783 oktatási egység 90,42%-a megkapta a működési engedélyt, 3,5%-uk nem, 6,00%-nál az engedélyeztetés folyamatban van.
Matei Dumitru kijelentette, utólagos adatokat, valamint a menedzsmenttervet a 2009/2010-es tanév kiértékelése során ismertet.
Mózes Edith. Népújság (Marosvásárhely)

Kettős könyvbemutató a Bernády Házban Időtár és Penelopé
Kettős könyvbemutatónak adott otthont hétfőn délután a Bernády Ház. Sebestyén Mihály két új, a Mentor Könyvek Kiadó gondozásában megjelent könyvének ismertetésére került sor telt házas közönség jelenlétében: a szerző Marosvásárhely történeti kronológiájának sorozatzáró, Időtár V/2. című munkájáról, valamint a Penelopé ruhája című, az erdélyi zsidóság történetéről szóló tanulmánykötetéről hallhattak az érdeklődők. A megjelenteket ifj. Király István üdvözölte, sorrendben elsőként pedig az Időtárról esett szó: Sebestyén Mihályt a kötet szerkesztője, Gálfalvi Ágnes kérdezte.
– Az Időtár sorozat utolsó, állítólag befejező kötetéről van szó, a másik kettő is igencsak fontos és tartalmas kiadvány. Keresztelő vagy búcsúztató-e ez? – Erre igazából nincs jó kifejezés, az idő végtelen folyamat – válaszolta Sebestyén Mihály. – A sorozatot valahol le kellett zárni, most ezt tekintem befejező kötetnek. Általa azon adatokat pótolom, amik az előzőekből hiányoznak. A kiadó két részre tagolta a kötetet: az időhatár a 19-20. század fordulója, a záró évszám pedig 1944. A kutatások időközben sokat haladtak előre, számos új részlet kiderült. Fontosnak tartottam, hogy az első világháború éveit megosszam – azért, hogy az olvasó tudjon arról, ami száz évvel ezelőtt e városban történt. Sokak számára végzetes időszak volt ez. A második világháborút megelőző esztendők is fontosak számomra. Vakarcs Szilárd szerzett egy listát azon üzletekről, amelyeket zsidó tulajdonosaik miatt bezártak – ez a lista azért fontos, mert általa pontosan felmérhetjük, hogy hány zsidó tulajdonban lévő üzlet volt Marosvásárhelyen. – Ez egy pótkötet – ezeken az éveken már végigfutottunk, de egy csomó adat kimaradt az előző könyvekből. Az Időtár nagyon fontos része a helyi tudományos kiadványoknak. 2009-ben jelent meg az első rész, azóta megkerülhetetlenné vált a sorozat, amely Marosvásárhely és Erdély történetéről ma is használt adatokat tár fel. A kötetnek van egy nagyon hasznos bibliográfiája is, amely azt is jelzi, hogy a Sebestyén Mihály és mások által a Népújságban közölt helytörténeti cikkek mennyire fontosak: az említett bibliográfiába is bekerültek. – Számomra az volt fontos, hogy a város lakosságát arányosan szerepeltessem a kötetben. Vásárhely esetében nem lehet csak egy etnikumról beszélni. E tekintetben bőséges forrásunk van. Viszonylag örömteli, hogy megújult a kisebbségkutatás ezen iránya. Immár vannak e folyamatnak tanulmányozói Marosvásárhelytől Amerikáig. Amikor az embert egy nemzetiségre ítélik, kötelességének érzi, hogy foglalkozzon a származásával. Ma már ott tartunk, hogy az összefoglalók mellett léteznek részkutatások is, amelyek keretében újabb és újabb eredményekkel próbálkozunk, olyan adatokkal, amelyek kiegészítik a képünket arról, hogy mi is történt valójában. Ebben a kötetben, azon intézkedések mellett, amelyek egy polgári diktatúrába hajló rendszerben megszülettek, azt is megmutattam, ami a közösségen belül történt. Ami az Időtár felhasználását illeti, az a kutatóra van bízva, nem szoktam megnézni, hogy hányan idéztek tőlem. A bibliográfiával kapcsolatban pedig megjegyezném, hogy nagyon érezzük egy állandó marosvásárhelyi helytörténeti kiadvány hiányát. A Népújság a maga efemer voltában e tekintetben nem elég időtálló. Nagyszerű ugyan, hogy a lap megengedi magának, hogy publikáljon ilyen jellegű cikkeket, de ennél több kellene. Valószínűleg nincsen rá pénz, mert szerkesztő akadna. A többi megyei lapban ilyenszerű cikksorozat nincs is. A Népújság ebben élen jár.
Káli Király István a Penelopé ruhája című kötettel kapcsolatosan szólalt fel, illetve kérdezte a szerzőt. – A Penelopé ruhája című kiadvány a Nyúlgát az idő ellen című, a polcokról régen elfogyott kötet újrakiadása. Az eredeti szövegből kiemeltünk és hozzá is tettünk – így született a Penelopé ruhája című könyv. Az eredeti tanulmánykötetet Sebestyén Mihály teljesen át- szerkesztette, és e munka közben rájött, hogy a tanulmányok nem elégségesek ahhoz, hogy az olvasó rátaláljon erre a témára. Lelkiséget kell belevinni: ezért folyamodott az esszéíráshoz. Miért találtad fontosnak a kötet lelki magját adó esszésorozatot? – Amit a tanulmányokban elmesélek, az maga a puszta történelem, amelyben események, helyszínek vannak, ahol a magyar társadalom hozzáállása volt fontos számomra. Ehhez képest az, amit most hozzá- tettem, a példaszerű illusztráció. Miként látszik ez a nagy történelem abban a világban, amely számunkra fontos, hogyan tükröződik mindez az én családi múltamban? Hiszen a családtörténeti vonatkozások általában rímelnek a nagy történelemmel. Az embert, az emberi vonatkozásokat is meg akartam mutatni. Mindenkinek ott vannak ezek a történetek az életében, és ezeket le lehet írni. Ezen leírt történetek pedig Erdély történetéről fognak szólni, és ez okból igencsak számottevőek. Fontos, hogy ezen emberek emlékezete át- húzódjon a huszadik századra. A kérdés, amit a kötetben boncolgatok, leginkább azt feszegeti, hogy milyen volt az egykori erdélyi zsidóság? Nem voltak kiváló elmék, egyszerű emberek voltak, akik együtt éltek a többiekkel. A személyes történelmen keresztül kap hitelt az általános történelem, illetve a családi történelmen keresztül léphetünk be a nagy történelembe. – A kiegyezés után lehetségessé vált a zsidóság emancipációja, az a kérelme, hogy ismerjék el őket magyarnak, 1989 után pedig te mondtad: most már magyar vagyok. Mi történt Jókai és ‘89 között? – 1895-öt követően, amikor a vallás tekintetében is elismerték őket, az emancipáció jogilag sikeresnek számított. Az Osztrák-Magyar Monarchia világában szocializálódott a saját családom is, amelynek első nyomaira 1774-ben bukkantam – ekkor már itt éltek Marosvásárhely mellett, Várhegyen. A család ezen része azóta is hihetetlenül keveset mozgott. Az apám családja Galíciából jött, és a Mezőségen telepedtek le, nagyapám a földreformig bérlő volt az Ugron családnál. A földreformot követően szinte mindenét elvesztette, azóta a család nagy része Vásárhelyen él. A nagyapám szerény és viszonylag megbecsült kereskedőként élt itt, még a nevét sem írta ki az üzletre. 59 éves korában Auschwitzban halt meg, nagyanyámmal együtt. Apám orvos lett, majd Marosvásárhelyen egyetemi tanár. Büntetésből orvostörténésznek tették, ami mindig is szeretett volna lenni. Az öcsémmel együtt úgy nőttünk fel, hogy tudtuk, kik vagyunk, és számomra a magyar írás teljesen természetes volt. Elsőéves koromban kezdtem el publikálni – akkor Bodor Pál volt a Gaál Gábor Kör körvezetője. Természetes volt, hogy magyar körben, magyar emberekkel dolgozom. Ami pedig 1989-et illeti: az akkori euforikus hangulatban, december 24-én este Gálfalvi György az RMDSZ alakuló gyűlésére hívott, és kihangsúlyozta: rám van szükség. Ekkor éreztem igazán, hogy magyar vagyok. Ami pedig a kisebbségi helyzetet illeti, ennek velejárója, hogy rossz időkben van jogvesztés, jobb időkben pedig jogbővítés. Mi nem vagyunk már számottevő ki- sebbség: néprajzi kuriózummá lettünk. A Penelopé ruhájának folyamatos szövése pedig amiatt van, hogy vannak emberek, akikben nagy a sikertelenség, és ezért mindig okolnak valakit – mondta a számos, részletgazdag történetben bővelkedő beszélgetéssorán Sebestyén Mihály.
Káli Nagy Botond Népújság (Marosvásárhely)

500 éves a reformáció
„Egymás terhét hordozzátok!”
Amikor 1934-ben világgá kiáltotta fájdalmát a szétszórt mezőségi települések sorvadó, a többségbe beolvadó szórványmagyarságáról, Földes Károly mezőújlaki lévita tanító nem tudta, hogy mennyire érzékeny, nyolcvan év távlatából is egyre időszerűbb és fájdalmasabb témával „lármázza fel” az erdélyi köztudatot. Manapság ugyanis már nemcsak a mezőségi, peremvidéki települések elszórványosodásának vagyunk tanúi, a folyamat egész tájegységeket, életerősnek hitt faluközösségeket, korábban népes nagyvárosi gyülekezeteket is egyre nagyobb mértékben érint.
Földes Károly 16 oldalas írásában, amelyet Nagyenyeden adtak ki Szórványmisszió. Jajszó a pusztuló szórványokból címen, egy összeomlott mezőségi gyülekezetben végzett tizenhárom évnyi emberpróbáló küzdelméről számolt be. A Kolozsváron tanítói, Budapesten magyar- és történelemtanári oklevelet szerzett fiatalemberben a szibériai fogságban töltött hét nehéz év alatt érik meg az elhatározás, hogy Erdélyben legyen lévita tanító, akinek életcélja „pusztulásra ítélt lelkek megmentése”, „összedőlt templomok felépítése”, „elnémult harangok megszólaltatása”. A megdöbbentő valóság, az elhagyott, nyomorúságos paplak, az úttalan utak, amelyeken a fogságban megfagyott lábával nyolc szórványgyülekezetét kellett megközelítenie, és a fájó közöny sem tudta eltántorítani céljától. Az előadásaiból, valamint füzetének újrakiadásából származó pénzből Újlakon, Septéren és Nagycégen templomot építtetett, az újlaki templomba bútort faragott, a konfirmáló fiatalokat otthonában gyűjtötte össze, hogy nemcsak a kátéra, írni, olvasni magyarul, történelemre, irodalomra is tanítsa őket. Elkeseredésében megfogalmazott írása nemcsak panasz, a tennivalók felsorolása is: a szórványgondozás az egész közösség terhe kellene legyen, és lelkes, önfeláldozó emberekkel meg kellene alakítani a szórvány missziót. Jajkiáltásával és tanácsaival teológushallgatókat nyert meg, akik lelkesen kapcsolódtak be a szórványgyülekezeti munkába. Őrhelyét a nélkülözések ellenére sem jószántából adta fel, Dél-Erdélyhez sorolt falvaiból a hatalom csendőrei kergették el. Bár a mozgalom hamar kifulladt, hatása tovább munkált azokban a teológusokban, akik a szórványmisszióban szerzett tapasztalatok birtokában élethivatásuknak tekintették a szórványközösségek szolgálatát.
Hit és nemzetiségi öntudat
Lázas gyűjtőmunka indult a Mezőségen, és az adatokat felhasználva a szórványmunkára kész Nagy Ödön (1914–1995) átfogó tanulmányt írt a szórványkérdésről, ami a Hitel 1938-as különlenyomatában jelent meg. A szórványosodás foka és mértéke szerint a 81 közösség közül 21-et talált életképesnek, a többit a beolvadás útját járó és a teljes beolvadás állapotába került csoportként írta le. Nem a lélekszám, hanem a hit és a nemzetiségi öntudat képes megtartani egy közösséget, de „nem lehet nemzetiségi öntudata olyan népnek, amely nem alkot szervezett közösséget, és nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek a nemzeti műveltség fenntartásához szükségesek” – összegzett tanulmányában. A marosszéki gazdatiszt és bécsi származású nevelőnő házasságából született Nagy Ödön a mezőpaniti gyermekkor után a marosvásárhelyi református kollégiumban tanult. Érettségi után gyalog járta be Erdélyt, majd magyar irodalom, latin és szociográfia szakon kezdte el tanulmányait a kolozsvári egyetemen. Az Erdélyi Fiatalok csoportosulásának hatására mélyült el érdeklődése a népélet iránt, aminek eredményét későbbi néprajzi tanulmányai tükrözték. Vallásos meggyőződése a Főiskolás Ifjúsági Keresztyén Egyesület (FIKE) összejövetelein erősödött meg, ennek hatására iratkozott át a református teológiára. Szórványtitkárként irányította a főiskolás fiatalok szociális munkát végző mozgalmát, szervezte a teológushallgatók szórványmisszióját, s közben rendszeresen közölte írásait. Fiatal lelkészként, bár látta a szórványmozgalom lanyhulását, népes parókiák helyett a mezőségi szórványgyülekezetek vonzották. A lelkészi szolgálat mellett magyar iskolát szervezett, könyvtárat alapított, néprajzi múzeumot rendezett be, korszerű gazdasági ismereteket terjesztett, és mély hittel, lelkesedéssel szolgálta a mezőségi magyarságot, próbálta késleltetni a beolvadást. Szórványlelkészi munkáját a kissármási gyülekezetben kezdte, majd Nagyölyvesen, Mezőújlakon, Mezőkölbölkúton, Mezőméhesen, Hariban, Istvánházán, Mezőfelében, később Szolokmán és Havadon hirdette az igét. Nyugdíjba vonulása után árván maradt egykori kissármási gyülekezetében és a Felső-Tóvidék falvaiban vállalt szórványmissziót nyugalmazott paptársaival – Várbeli Istvánnal és Nagy Gyula, valamint Török Ernő nyugalmazott esperesekkel.
„Újra kellett mindent éleszteni”
Nagy Ödön mellett a Földes Károly szervezésében zajló nyári mezőségi missziók olyan legendás lelkészeket formáltak, mint Szegedi László magyarigeni, Bányai Ferenc kérői, Dávid Ödön plojesti lelkipásztor. Köztük volt Hermán János (1919-1999) nagysármási református lelkész is, aki édesapja halála után anyai nagyapjánál, a Tusonban szolgáló lévita papnál és tanítónál nevelkedett. Nagyenyeden érettségizett kitűnő eredménnyel, 1938-tól a Kolozsvári Protestáns Teológián és a Bolyai Tudományegyetemen tanult. A szórványmisszió diákkorában őt is megérintette, és Nagysármás lelkészeként a Mezőség kellős közepén hirdette élete végéig az igét, próbálta „az őrködés hitét, a másság értelmét fenntartani”. „Jaj, jaj, nagy dolog volt ez az egész mezőségi munka – sóhajtott fel egy interjúban. – Mert valahogy ez olyan volt, mint mikor egy vadonban ott valahol elhagyva újra kellett mindent éleszteni…” Sárban, térdig érő hóban is gyalogolt akár negyedszáz kilométert is, ha hívták gazdátlan gyülekezetekbe: Báldra, Nagycégre, Mezőszentmihályra, Mezőszentmiklósra, Ürmösre, Mezőszentmártonba, Királyfalvára, Keszübe, Oláhfenesre, Szentpéterre, Mezőzáhra, Pusztakamarásra. Járta a „háztól házig, lélektől lélekig vezető” gyalogutakat, hogy eskessen, temessen, kereszteljen. Az ő idejében megrongálódott templomokat, egyházi épületeket javítottak, írni tanította az írástudatlanokat, magyar szóra az anyanyelvüket elfelejtő gyermekeket és felnőtteket. Megszűnt óvodai, iskolai tagozatokat szervezett újra, nyomorgó hívei számára segélyakciókat szervezett – olvasható a három papi önéletrajzot magába foglaló Palástban (Mentor Kiadó, 2001) című kötetben. A diktatúra legkeményebb éveiben is kimondta a nagy bajt, hosszan, szinte órákon át tudta mesélni a Mezőség történetét, a török-tatár dúlásokat, Basta és Mihály vajda kegyetlenségeit, a kuruc-labanc mozgalmak következményeit, amelyek a mezőségi magyarság apadásához vezettek.
A szórványosodás jegyzőkönyve
Megszállottan járta, kutatta a Mezőséget, segített a rászorulókon, gyűjtötte az adatokat Kövesdi Kiss Ferenc (1913–2004) néptanító, magyartanár, író, költő, akit kilencvenes éveiben a Kárpát-medence legidősebb aktív presbitereként ismertünk. A 11 gyermekes mezőkövesdi családból származó fiú kiváló szellemi képességei miatt került a nagyenyedi kollégiumba. Hosszú pályája során az 1940-es években indult el a Mezőségre, amelynek minden gondját-baját szívében és gondolataiban hordozta. Óriási feladatot vállalt azzal, hogy a mezőségi falvak magyar közösségeinek szórványosodása, nyelvünk kifakulása, múltunk fokozatos elvesztése láttán 147 mezőségi település adatait jegyezte fel. Ezeken a településeken legalább háromszor megfordult, s így gyűlt össze a 700 oldalas, saját kezűleg bekötött monográfia több száz fényképpel és rendkívül gazdag adattárral, ami hosszú évekig kiadásra várt, a nyárádmenti kórusmozgalmat feltérképező dokumentumanyaggal együtt. A sorvadás, szórványosodás, a beolvadás jegyzőkönyvét készítette el, amelynek 117 oldalas kivonata Még szólnak a harangok címmel jelent meg mezőségi barangolásainak hűséges társa, dr. Papp Vilmos budapest-kőbányai lelkész támogatásával. A teljes kötet kiadását eredeti formában, amelyhez szívósan ragaszkodott, a Kráter Műhely Egyesület gondozásában már nem érhette meg, pedig ez volt élete nagy vágya. A Riadóra szól a harang – A mezőségi településeink helyzetképe (1891–1991) annak az embernek a keserűségét tükrözi, aki a Mezőséggel szinte eggyé válva, fél évszázadon át követte e tájegység magyar lakosságának fogyását az Erdély központi részét jelentő területen, ahol Kiss Ferenc véleménye szerint népünk szíve dobog. A mű végső kicsengése, hogy az üresen maradó templomtorony, harangláb felkiáltójelek a fokozatosan apadó, majd bezáró iskolák ellenére; nem sóhajtások idejét éljük. Ha valamit akarunk, csak lépni kellene, amíg még nem késő, és jól megjegyezni, hogy „akié a gyermek, azé a jövendő”. A fuldoklónak pedig a nagyobb, az erősebb kell kezet nyújtson, ahogy a göci templom esetében történt, amely néhai Szabó István kertjében nyomasztó gazdagságként várta a feltámadást. Ami csodák csodájára az isteni gondviselés és Kiss Ferenc lelkes erőfeszítései révén megvalósult. A mezőpanitiak nyújtottak segítő kezet, a somosdiak és néhai Lapohos András ördöngösfüzesi nyugalmazott tanár járult hozzá, hogy megmentsék a pusztulástól, azt példázva, hogy mekkorára nőhet meg bennünk az erő, ha minden nagyobb gyülekezet felkarol egy szórványt.
A 25 éves Diaszpóra Alapítvány
1991. november 14-én a mezőújlaki templomban jött létre Szegedi László frissen kinevezett kőhalmi lelkész javaslatára Földes Károly emlékének ápolására és a mai szórványszolgák munkájának segítésére a Diaszpóra Alapítvány, az Erdélyi Református Egyházkerület keretében működő egyetlen országos kitekintésű erdélyi szórványgondozó intézmény, amely az idén ünnepelte megalakulásának 25. évfordulóját. Vezetői református lelkészek: Vetési László elnök, szórványmissziói szakelőadó és a nyugalomba vonult Jenei Tamás alelnök, belmiszsziói előadó. Az elmúlt negyedszázad alatt az erdélyi reformátusság szinte minden töredékgyülekezetében megfordultak, felmérték a gondokat a Mezőségen, a Bánságban, a Regátban, Erdély nagyobb városainak lakótelepein, lelkes teológusok segítségével. Száznál több szakmai tanácskozáson, munkamegbeszélésen vettek részt, rendszeres kapcsolatot ápolnak minden olyan szervezettel, intézménnyel, hazai és magyarországi vezető szervvel, amelyek a hazai szórványok ügyét valamiben előbbre vihetik. Szolgálatuk egyik legfontosabb területe a lelkészek és világi szórványmunkások munkájának az elismerésére alapított, Czelder Mártonról és Földes Károlyról elvezett szórványdíj, amit évente adnak át. A szórványmunka szinte minden területére terveket, stratégiákat készítettek. 2000-ben, a magyar nyelvterületen elsőként készült egy erdélyi szórványstratégia. Kidolgozták a körlelkészségek, hazai tömb-szórvány testvérkapcsolatok kialakításának és működtetésének, a felszámolódott gyülekezetek értékeinek hasznosítási, megőrzési tervét.
A munkát csak hittel lehet végezni
Bár hosszan sorolhatnánk, hogy az elmúlt évek alatt mi történt és mi nem történt még szórványügyben, az országos kitekintésen túl, visszatérve megyénkbe, Jakab István lelkipásztort, a Maros-Mezőségi Református Egyházmegye esperesét kérdeztük az elért eredményekről. Mint elmondta, a szórványgyülekezetek építészeti örökségének a mentését szolgálta, hogy egyházmegyei adakozásból sikerült felújítani 2014 őszén a báldi református templomot, amit egy raktárból alakítottak át, néhány héttel később szentelték fel a megújult mezőpagocsai haranglábat, és egyházmegyei közmunkával újították fel a mezőszengyeli templomot. Mindhárom felszentelésén ft. Kató Béla, az Erdélyi Egyházkerület püspöke hirdette az igét. – Négy éven át Galambodon, az idén Várhegyen tartottuk a gyermekbibliahetet, a kis- és szórványgyülekezetekben élő gyermekek nyári táborát. A reformáció 500. évfordulójára májusban szórványreformációs napot szerveztünk Nagysármáson, ahova valamennyi mezőségi gyülekezetünkből jöttek hívek, utaztatásukat igyekeztünk kisbusszal megoldani, s a találkozás mindnyájunkra az élmény erejével hatott. Nagyon lehet szeretni a Mezőséget, az ott élő meleglelkű emberekért, akik hitükkel, kitartásukkal igazi kincset jelentenek. Az utóbbi években a magyar kormány is jelentős támogatással járul hozzá ahhoz, hogy a szórványgyülekezetek lelkipásztorai a javadalmazásukat felvehessék, ami az egyházkerületi missziós program keretében történik, és ami- ért köszönettel tartozunk. Legtöbb gyülekezetnek van szórványautója, útiköltség címen támogatást kap a Communitas Alapítványtól. Ennek ellenére ezt a munkát csak hittel lehet végezni.
„Ha nem ezt tenném, nem is én lennék”
– Úgy érzem, az Úristen bízott meg ezzel engem – vallja Lakó Jenő marosszentgyörgyi származású mezőzáhi református lelkész, aki a legnagyobb mezőségi szórványban látja el a missziós szolgálatot. A mezőzáhi anyaegyházhoz tartozó Szengyelen, Sályiban, valamint Tóháton és Cekeden, ahol az utolsó hívek is kiköltöztek a temetőbe. Beszolgáló lelkészként teljesít szolgálatot Uzdiszentpéteren és a hozzá tartozó Tusonban, Ölyvesen, Pagocsán és Pagocsavölgyben, ez utóbbi két településen négy-négy reformátust tart még számon. Bevallása szerint nemcsak igét hirdet, betegeket látogat, segít híveinek, ha bajban vannak, szervez, tanít, teszi, amit kell és lehet. Bár volt lehetősége tovább menni, megszerette a mezőségi embereket, akiknek jó szíve, ragaszkodása nap mint nap megérinti. Munkájában felesége, presbitere és gondnoka is támogatja, és jól érzik magukat a mezőzáhi paplakban, amelyet reményeik szerint sikerül befejezni. Bodolai Gyöngyi / Népújság (Marosvásárhely)