Udvardy Frigyes
A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája 1990–2017
névmutató
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
intézmény
0 1 2 3 4 5 6 7 8 9 a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
helyszín
a b c d e f g h i j k l m n o p q r s t u v w x y z
Vancouver (CAN)
6 tétel
2004. július 17.
A Firtos Művelődési Egylet folyóirata, a Korondon megjelenő Hazanéző című hungarológiai kiadvány verspályázatot hirdetett meg a Vancouverben 10 éve elhunyt Tamási Miklós költő emlékére, aki második szülőföldjének tartotta a Sóvidéket, és könyvtárát is az egyletre hagyta. A megtartó anyanyelvről szóló lírai, epikai vagy drámai költeménnyel lehetett jelentkezni. Az ünnepélyes díjátadás júl. 12-én zajlott, a Hazanéző Irodalmi Tábor megnyitóján, a korondi középiskola előtti térkompozíció, Miholcsa József Erős várunk az anyanyelv című alkotása előtt. A díjakat Ambrus Lajos, a Hazanéző főszerkesztője nyújtotta át. A Firtos Művelődési Egylet Üvegharang csoportja bemutatta a díjazott költeményeket. Fellépett a kisiskolások furulyaegyüttese. /D.B.S.: A Hazanéző díjai. = Népújság (Marosvásárhely), júl. 17./
2005. augusztus 31.
Tizenhatodik évfolyamánál tart a Hazanéző, a korondi Firtos nevű művelődési egyesület folyóirata. A kiadvány elsősorban a Sóvidék tükre, de szellemi láthatára tágabb. Alkotóműhelyében született meg a Hazanéző Könyvek sorozata – írta a főszerkesztő Ambrus Lajos. Létrehozták a Vancouverben elhunyt (Korondhoz érzelmi szálakkal kötődő) Tamási Miklós költő nevét viselő dokumentációs könyvtárat, kopjafagyűjteményük között pedig olyan személyiségeknek állítottak emlékjelet, mint dr. Kátó László orvosprofesszor, Benczédi Sándor szobrászművész, Ferenczi István történész, legújabban Bandi Dezső faragóművész népművelő. A Hazanéző találkozóira nemcsak írók, kutatók, hanem a tájegység képzőművészei, Erdély népművészetének ismert alkotói is eljönnek. Évente szervezik a Hazanéző Nemzetközi Irodalom és Folklórtábort is. /dbs: Nézzünk haza. = Népújság (Marosvásárhely), aug. 31./
2007. augusztus 3.
A gyakorlatban aki itthon szeretne dolgozni külföldön megszerzett diplomájával, sokszor reménytelen harcba kezd, legyőzhetetlen akadályokba ütközik. Az ilyen fiatalok számára nem marad sok választási lehetőség, néhány év küzdelem után foghatják cókmókjukat, és visszaköltözhetnek az őket korábban befogadó országba, vagy sutba dobják nehezen megszerzett oklevelüket, és itthon, de más szakmában próbálnak boldogulni. Elkeseredett édesanya kereste fel a szerkesztőséget. Elmesélte, hogy családjuk Kanadába emigrált. Fia és lánya Torontóban járt iskolába, majd Vancouverben érettségizett, és felvették őket az ottani egyetemre. Úgy döntöttek azonban, hogy egyetemi tanulmányaikat magyar nyelvterületen folytatnák, édesanyjuk érdeklődni kezdett, megkereste a nagyváradi, kolozsvári, a budapesti és más magyarországi vidéki egyetemeket: hol ismernék el gyermekei kanadai felvételijét, melyik intézmény fogadná be őket? Egyedül az Eötvös Loránd Tanárképző Főiskolán mondták, hogy átveszik őket. A lány 2001-ben, a fiú 2002-ben végzett. A család időközben, 1996-ban hazaköltözött Sepsiszentgyörgyre. A fiú angol–testnevelés szakos diplomájával érkezett haza, tanárként kívánt elhelyezkedni. Ekkor kezdődött el a kálvária, azóta próbálják elismertetni magyarországi diplomáját, de sikertelenül. Az egyik aktatologató egyértelműen fogalmazott: ,,Mit akarsz itt, menj vissza a te országodba”. Nem adták fel, végül a hatodik-hetedik út után sikerült megszerezniük a papírt, de később kiderült, az értéktelen. A fiatalember versenyvizsgázni készült tanári állásra, azonban a tanfelügyelőségen elutasították jelentkezését, arra hivatkozva, hogy még a szakterülete sem szerepel a dokumentumon, így nem tudhatják, milyen posztra jelentkezhetne. Még helyettesítő tanári állásra sem pályázhat, mert kanadai érettségijét sem fogadják el.,,Hiába beszéli anyanyelvi szinten az angolt, az én fiamra nincs szükség” – mondja az elkeseredett anya. A megyei tanfelügyelőségen az is kiderült, az eset nem egyedi, többen jelentkeznek hasonló magyarországi főiskolai oklevéllel, melyet itthon nem fogadtak el. Az RMDSZ oktatási főosztályán több mint tíz éve foglalkoznak a diplomahonosításokkal. Átvállalták a teljes ügyintézést, ennek összes költségét, és eddig több mint 1900 külföldi oklevelet sikerült elismertetniük a román állammal. Hosszú évek alatt, úgy ahogy, gördülékennyé tettük az utat – mondja Miklós Eliza, az oktatási főosztály alkalmazottja. Elismerte azonban, hogy a magyarországi tanárképző főiskolákon szerzett oklevelek esetében ők is tehetetlenek. 1998 óta létezik a két ország között egyezmény a diplomahonosításról. Romániában szintén négyéves az oktatás, de egyetemi szintű, és nem főiskolai, így nem fogadják el azonosnak a szomszéd országban szerzett oklevelet. Csak a tanítók és óvónők esetében lehet honosítani a diplomát, ez a képzés Romániában ugyanis csak hároméves. /Farkas Réka: Elüldözzük a hazatérőket? (Diplomahonosítási kálvária). = Háromszék (Sepsiszentgyörgy), aug. 3./
2014. december 11.
Átadták a Pro Cultura díjakat
„A közönség nem akart leengedni a színpadról!”
A megyeháza Európa termében december elején XIII. alkalommal adták át a művészetek területén kiemelkedő teljesítményt nyújtott bánsági személyiségeknek a Pro Cultura Timisiensis díjakat. Az életműdíjnak is felfogható senior Pro Cultura díjat idén nyolc kulturális személyiség érdemelte ki, köztük Airizer Csaba operaénekes, aki több mint 20 évig volt a temesvári Román Opera magánénekese. A Pro Cultura díj fiatal művészeknek járó változatát a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház két művésze is megkapta az idén: Molnos András Csaba színművész és Albert Alpár, a társulat díszlettervezője.
Airizer Csaba temesvári, majd budapesti operaénekes Kolozsváron született, Zenei tanulmányait 1972-ben fejezte be Bukarestben a Ciprian Porumbescu Zeneakadémián. Ezt követően 20 évig a Temesvári Román Opera magánénekeseként működött. 1991-től a Magyar Állami Operaház tagja, 109 opera, vokál-szimfonikus- és operettszerepet énekelt. Operaházi tagsága alatt nagy sikerrel mutatkozott be a Mózes, A kékszakállú herceg vára c. operák címszerepében, valamint a Ramphis (Aida), Fasolt (A Rajna kincse), Mefisztó (Faust), Alvise Badoero (La Gioconda) szerepekben. Meghívott művészként énekelt Firenzében, Velencében, Párizsban, Montpellier-ben, Lille-ben, Amszterdamban, Bréguez-ben, Barcelonában, Kölnben, Buenos Airesben, Sao Paolóban, Rio de Janeiróban, Tokióban, Vancouverben, Moszkvában, Novoszibirszkben, Belgrádban, Újvidéken, Jeruzsálemben stb. „A közönség a legjobban a Mefisztó alakításomat fogadta – nyilatkozta a díjátadás alkalmából lapunknak Airizer Csaba –, volt olyan előadás, hogy ötször kellett elénekelnem Mefisztó rondóját, nem akartak leengedni a színpadról!”
Albert Alpárt, a temesvári magyar társulat díszlettervezőjét Dobre Kóthay Judit elismert látványtervező, Molnos András Csaba színművészt pedig Szekernyés Irén újságíró méltatta Dobre Júlia, valamint Liliana Cîra Niculescu tolmácsolásában.
„Albert Alpár a legnagyobbak közé tartozik. Vérbeli profi. Tudja, mit jelent díszlet-jelmez tervezőnek, de mindenekelőtt tudja, mit jelent színházi embernek lenni. Képzőművészként a maga eszközeit és művészi adottságait kihasználva áldoz Thália oltárán, alkotásaival teremtve értelmet a néma és mély színházi térben. Vele született szenvedélye a formák, anyagok és a színpad iránt tette őt szakmája egyik legkiemelkedőbb alkotójává.” (Dobre Kóthay Judit)
„Molnos András Csaba színművésznek a lelke, a szenvedélye a szakmája. Állandóan kereső és fáradhatatlan megfigyelője az életnek. Nincs és nem is volt soha művészi vagy szellemi vezetője. A polgári élet, a pillanat, az emberi létalap gondolatainak, a lényegek és eszenciák megértésére törekszik, azzal az ősi kíváncsisággal felvértezve, mely a legnagyobbak sajátja. A kérdésekre és felmerülő problémákra maga próbál válaszokat és megoldásokat találni. Tudja, hogy nincs abszolút igazság, és minden válasz csak ideiglenes, míg ez a szenvedély, az állandó keresés az, ami egyedül és kizárólag örök”. (Szekernyés Irén).
A Pro Cultura Timisiensis díjak kitüntetettjei emlékplakettet, oklevelet és 700 lej (senior díj), illetve 500 lej (ifjúsági díj) pénzjutalmat kaptak a megyei önkormányzattól.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)
2016. február 15.
Norvégia felett beborult az ég
Tízezrek gyűltek össze az elmúlt hónapokban, hogy tiltakozzanak a Bodnariu család gyermekeinek elvétele miatt. Az ügy jelzésértékű – a norvég gyermekvédelmi rendszer eddig ugyanis több tízezer gyermeket szakított el a családjától.
Ma már közismert Marius Bodnariu és norvég felesége, Ruth története. Tragikus esetük sokakat megmozgatott. Százával, ezrével vonultak utcára az elmúlt hetekben Washingtonban, Houstonban, Vancouverben, Londonban, spanyol, olasz és ausztrál városokban, Bukarestben, Kolozsváron, Nagyváradon, Nagybányán, kifejezve szolidaritásukat, követelve a család újraegyesítését. Demonstrációra készülnek a következő időszakban San Franciscó-ban és New Yorkban is.
A történet röviden a következő: 2015. november 16-án a norvég gyermekvédelmi intézet, a Barnevernet, elvette mind az öt gyermeket a Bodnariu családtól. A vád: keresztény radikalizmus, családon belüli erőszak. A feljelentő a 9 éves Eliana és a 7 éves Naomi iskolai igazgatója volt, aki szerint a kislányok „nagyon keresztények”. Az igazgatónő szerint a lányok keresztény dalt énekeltek az iskolában, ami elfogadhatatlan, mint ahogy az is, hogy a nagymamájuk olyat mondjon: „Isten megbünteti a bűnösöket”. Az ilyen tanítás hátrányosan befolyásolja a kicsik fejlődését, ezért a szülők „állami segítségre” szorulnak a nevelésben.
A tanárnő ezzel fordult a Barnevernethez (lépését később megbánta). Az ideológiai indíttatású feljelentést a lányok rajtaütésszerű kihallgatása követte. Még aznap megfogalmazódott a vád, a családot pedig nyomban szétszakították. A lányokon kívül elvitték az 5 éves Matthew-t, a 2 éves Johnt és a mindössze három hónapos Ezékielt is, akit édesanyja szoptatott. A gyermekeket titkos helyekre szállították Norvégiában.
A Bodnariu-eset nem egyedi történet. Bár a sajtó egy része nem, vagy alig beszél róla, több tízezer hasonló esetről tudni Norvégiában. A dolgok mögött az a „független” norvég gyermekvédelmi rendszer áll, amelynek vezetőit az oslói kormány nevezi ki, és amelyet Milos Zeman cseh elnök a náci rendszerhez hasonlított.
A norvég szisztéma
Marius Reikeras, a Bodnariu család ügyvédje egy emberi jogokban specializálódott jogász, aki éveken át tanulmányozta a norvég gyermekek eltulajdonításának problematikáját. Vizsgálataiból kiderült, hogy a Barnevernet minden alkalommal a családok végleges szétszakítását, a gyermekek végleges elvételét tartja szem előtt. Ez ellentmond az emberi jogoknak, amelyek a gyermekek ideiglenes elvételét írják elő, s azt is csak extrém, igazolt esetekben. A problémák helyreálltával pedig a gyerekek azonnali visszaadását sürgetik, a család újraegyesítésére fektetik a hangsúlyt. A különbség kapitális. Reikeras levélben hívta fel erre kormánya figyelmét, utalva rá, hogy az egyéni és családjogi nemzetközi normákat Norvégia is aláírta, ám nem tartja be. Erőfeszítései azonban nem jártak sikerrel.
Reikeras szerint az 1992-ben alapított norvég rendszert eleve úgy tervezték, hogy ne rendelődjék alá az emberi jogoknak. Emiatt a megyei jellegű intézetek köré csoportosuló bürokraták szabadon titkosíthatják ügyeiket, nem kell számot adniuk senkinek arról, amit tesznek. Hiába ítélte el Norvégiát 1996-ban az Európai Emberjogi Bíróság, vagy marasztalták el több alkalommal is – például 2007-ben amiatt, hogy a rendszer hamis bizonyítékokat gyártott a családok ellen –, a film forog tovább.
A norvég kormány továbbra is hatalmas összegekkel finanszírozza a rendszert, amely köré egy széles körű szociális szféra is kiépült. Sok alkalmazott, pszichológus, jogász és bíró él a Barnevernet jelentette anyagi előnyökből, az elvett gyermekeket befogadó családok pedig óriási támogatásokat kapnak, ami havi 10–12 ezer euróra is rúghat. Ekkora pénzeket, ekkora ambíciókat ölni egy ilyen tevékenységbe?! Tévéreklámokat finanszírozni a befogadók számának emelése érdekében ott, ahol a családoktól elvett gyerekek aránya már a rendkívül magas, 7 százalékos is meghaladta? Nos ahol baloldali politikusok szerint a gyermekek 25 százaléka (250 ezer) állami fennhatóság alá kell hogy kerüljön, ez már nem is olyan meglepő.
Több száz eset megvizsgálása alapján dr. Åge Simonsen arra hívta fel a figyelmet, hogy a gyerekek eltulajdonítása mögött csak néhány esetben voltak komoly problémák. Az esetek zömében a bürokrata szubjektivitása döntötte el az okot, amiért a szülőkre „a gyermeknevelési képesség hiánya” címkét aggatták, és megfosztották őket palántáiktól. Marianne Skånland professzor, a kérdés szakértője hatvankilenc ilyen okot sorolt fel, amelyekből idézek néhányat. A gyermeket el kell venni, mert:
– az anya nagyon alacsony növésű, s amikor a lánya felnő, nem lesz képes vigyázni rá – a gyermek túl gyorsan eszik
– a gyermek túl lassan eszik
– az anya nem tudott olyan rántottát sütni, amellyel kielégítette volna gyermeke szükségletét, ráadásul a kenyeret is túl vékony szeletekre vágta
– a gyermek érdeklődve tekint az idegenekre, néha mosolyog rájuk – ez azt jelenti, hogy eltávolodott az anyjától
– az apa túl aktív, az anya pedig passzív
– az anya ideges lett, mikor a macskájuk a parkettre vizelt
– a baba elfordítja arcát, mikor az apja elkezdi mosni
– az anya a nagymamára bízza, hogy gyermekét vigye pszichológushoz, vagy más orvosi kezelésre – ez azt jelenti, hogy érdekeit a gyermeke elé helyezi
– a nagymama meg akarta ölelni az unokáit – az ilyen cselekedet rossz mellékhatásokat eredményez – az anya nem engedte 14 éves lányát, hogy elmenjen egy partira
Magyarul: „gyermekeiteket akkor vesszük el, amikor akarjuk”. Hátborzongató. Igen, ez történik Norvégiában. Ilyen „érvek” alapján szakítanak szét családokat, kergetnek kétségbeesésbe szülőket és nevelnek át „norvég módra” gyermekeket (közéjük tartozik a tömeggyilkos Breivik is). A Norvég Városi és Regionális Kutatási Intézet (NIBR) jelentése szerint ezeknek a gyerekeknek a körében nyolcszor nagyobb az öngyilkosok aránya, mint a saját családjukban felnövőké. A szülők pedig tehetetlenek. A máskor oly hangos civil szervezetek és a nyugati sajtó hallgat. Ez lenne a jövő Európája?
Add vissza!
Adott hát egy komoly pénzekkel finanszírozott rendszer, melyet senki sem ellenőrizhet, független az emberi jogoktól, bármilyen ügyet titkosíthat, és ipari porszívóként szívja el a családoktól a gyerekeket. Ha a szülők perbe fogják a Barnevernetet, a jogi procedúrák évekig elhúzódnak. Gyerekeiket győzelem esetén sem kapják vissza (sok ilyen eset volt), mert „már beilleszkedtek új otthonukba, és ártana nekik, ha megint megbolygatnák életüket”. Ha pedig a médiához vagy más nyilvános fórumhoz fordulnak, lépésüket a bíróság gyengeségként értékeli, megerősítő bizonyítékként arra nézve, hogy képtelenek a rendes nevelésre (ez az indoklás szintén megtalálható Skånland listáján).
Jan Simonsen egykori norvég parlamenti képviselő, az Európa Tanács Emberjogi Bizottságának volt tagja vehemensen kritizálta ezt a rendszert a családok ellen elkövetett mindennapi abúzusok és az aberráns kritériumok miatt, amelyek alapján ezt megengedik maguknak. Simonsen hazugsággal vádolta Norvégiát és annak bukaresti nagykövetét, amikor védelmébe vette a Barnevernetet. De a film forog tovább. A szavak közt pedig kiolvasható a háttér is: „a mintaértékű norvég jogok fölülírják az emberi és családi nemzetközi jogokat”. Vagyis: itt az új ideológia. A baloldali marxizmus és a nácizmus után kicsírázott az új élan vital (a dolgok belső éltető energiája – szerk. megj.), a baloldali... mindegymi.
Marius Bodnariu informatikusként dolgozott Bukarestben, majd megismerkedett Ruthtal, és összeházasodtak. Ezután Norvégiába költözött, ahol a helyi polgármesteri hivatalban folytatta pályafutását; jelenleg is ott dolgozik programozóként, immár 11 éve. Felesége asszisztens a helyi kórházban. Szomszédaik, ismerőseik és munkatársaik egyaránt rendes embereknek tartják őket. Erkölcsi züllési problémák szóba se kerülnek, távol áll tőlük az ilyesmi. Szép család, ami a fényképekből is kitűnik. És mégis. Egyszer csak megjelennek a „System” emberei, s a gyermekeiket elviszik. Csak úgy, minden bizonyíték nélkül. Rájuk rontanak, mint valami terroristákra, a feljelentőjük szerint ugyanis a gyerekek „túl keresztények”.
Ez pedig – a keresztény magatartás és a szülői fegyelmezés – az új ideológia szerint bűnnek számít! A szülők még előzetes figyelmeztetést sem kaptak. A kicsiken végzett orvosi vizsgálatok sem mutattak ki semmilyen rendellenességet, a rendszer bürokratái mégsem foglalkoztak azzal, hogy kihallgassák őket. Nem érdekelte őket a szülők hozzáállása, nem mondták nekik: „nézzétek, ezek a törvényeink, mi így értelmezzük őket, vigyázzatok, ilyet vagy olyat többé ne cselekedjetek”. Ezt a lépést is kihagyták, holott a nemzetközi szabályok ezt is előírják.
Norvégia felett beborult hát az ég. Egy önkényes rendszer, egy vaskos pénzkötegekkel operáló monstrum szívja el tízezrével a kicsiket a szülőktől, ideológiai alapon, egyre gyorsuló ütemben.
Három hónap, egy találkozás
Majd’ három hónap elteltével Ruth és Marius végre találkozhattak a kislányokkal. A lányok örömujjongással futottak ki az irodából, s ugrottak a nyakukba. Naomi Marius nyakába vetette magát, Eliana majdnem ledöntötte Ruthot. Majd mikor Marius is átölelte Elianát, a kislány zokogásban tört ki.
A rendszer felügyeletével megszervezett találkozó egy órát tartott, ami pillanatok alatt véget ért. Jött a kényszer, az elválás. Eliana szemében minden benne volt, ami ilyenkor lehetett; Naomi pedig semmiképpen sem akarta elengedni édesapját. Hogy a jogi helyzetükön ne nehezítsenek, a szülők győzködték a piciket, hogy jobb, ha most elmennek, ígérve nekik, hamarosan újból találkoznak. Aztán elmentek...
A bürokraták meg bezárták a dossziét, a démonok pedig dörzsölték a markukat.
Lőrinczi Lóránd. Krónika (Kolozsvár)
2016. április 9.
Magunkhoz szorított Petőfi (A magyar költészet napja)
Költészetnapi beszélgetés Kányádi Sándorral
A kultúrát nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni – tartja Kányádi Sándor, aki szerint szellemi javainkkal fel kell hurcolkodnunk a világhálóra.
– Számontartja a magyar kultúra jeles napjait?
– Ha nem is tudnám felsorolni valamennyiüket, nagyon fontosnak tartom, hogy léteznek ilyenek. Jó szokásunknak tartom, hogy külön napokat szentelünk rájuk, de betegségünknek is, hogy egy-egy kijelölt napon akarjuk letudni a magyar költészet vagy kultúra iránti tiszteletünket, elkötelezettségünket. Sokkal jobban szeretném, ha nemcsak ünnepnapokon kerülnének a figyelem középpontjába. – A költészet vasárnapjának kijelölt József Attila-születésnapot, április 11-ét teljes mértékben alkalmasnak tartja a „feladatra”?
– Abszolút! Egész élete, költészete, józsefattilasága, de még az is, hogy Petőfihez, Csokonaihoz, Dsidához hasonlóan, „rangosan” rövid életű volt, mind-mind erre érdemesítik. De aligha vonhatná kétségbe bárki is e kettős ünnep jogosságát, ha a Munkások című versre gondolunk, vagy az „Édes Hazám, fogadj szívedbe, hadd legyek hűséges fiad!” sorokra. Mindkettőt József Attila írta.
– Kedvenc költőjéről beszélgetünk?
– Azért ez messze nem ennyire egyszerű. Egy kolozsvári iskolában megkérdezték tőlem, a modern magyar költészetben ki a példaképem. Igyekeztem én is korszerű lenni, már-már azt mondtam, hogy Weöres Sándor – aki amúgy nyugodtan lehetne, hiszen hatalmas költő –, de ahogy az lenni szokott, amikor valami nem stimmel, az angyal – vagy az ördög? – meghúzta a kabátom ujját. És azt mondtam, hogy Petőfi. Mert aki 19 évesen olyanokat tudott írni, mint például „Ezt én tudom – mikép nem tudja más – / Kit ürömével a tapasztalás / Sötét pohárból annyiszor kínált, / Hogy ittam volna inkább a halált!”, arról akár a költészet napját is el lehetne nevezni. De el lehetne nevezni Vörösmartyról is, aki amúgy sok évvel ezelőtt Jerevánban életem egyik legzajosabb sikeréhez segített. – Jerevánban? Vörösmarty?
– Romániai íróküldöttség tagjaként jártam az örmény fővárosban 1956 novemberében. A magyar költészet napján azt sem árt elmondani, hogy nincs még olyan nyelv, amelyre annyi és olyan szintű román verset fordítottak volna le, mint magyarra. Eminescuról azt szoktam mondani a román kollégáknak: ránk nagyobb hagyatékot testált, mint rátok. Eminescu minden verssora, még a töredékek is megvannak magyarul, de ismeretes olyan költeménye, amelynek akár húsz magyar változata is létezik. Ez a mi dicsőségünk, hiszen a műfordítás a világ legtisztességesebb imperializmusa: úgy hódít, hogy közben semmit el nem vesz a másikéból. Ezek után talán érthetőbb lesz a jereváni történet is. A szocialista országok küldöttségeivel jártunk ott, én egyetlen magyarként a négyfős román delegációban. Ott merült fel, hogy valamennyien mondjunk el egy-egy verset saját népünk költészetéből – saját nyelvünkön. Egy egész vitrin volt tele magyar költők örmény nyelvű fordításával, így aztán szinte mindenki számára ismerős volt Vörösmarty Vén cigánya, ami szerintem talán a leghatalmasabb magyar vers. Akkora ünneplésben részesítettek, hogy két kézzel kellett kapaszkodnom a még diákkoromban kapott zsebórámba, nehogy elveszítsem, miközben a levegőbe dobáltak. – Sokan mégis hátrányos helyzetűnek tekintik a magyarul író embert…
- Pedig nem egy ember akad, aki alaposan megdolgozott, hogy magyarrá váljon. Nekem semmit nem kellett tennem ennek érdekében, én magyarnak születtem, és kész. De például Majtényi Erik! Őt egyenesen irigyeltem a magyarságáért, pedig benne talán a magyar vér volt a legkevesebb. Trianon után, 1922-ben született Temesváron, súlyos beteg tanítónő magyar édesanyja Eriket már négyéves korában megtanította – ahogy a zsidó gyerekeket a héderben szokás – írni-olvasni, mert attól tartott, hogy a halála után a sváb grószmutti majd német iskolába adja az ő kisfiát. Így is történt, ám harmadik elemista korában Erik talált a pincében egy Petőfi-kötetet, s boldogan vitte fel megmutatni. A nagymama azonban elvette, kidobta az ablakon a virágágyások közé, helyette egy Schiller-kötetet nyomott a kezébe, s ráparancsolt: ezt kell olvasni. Erik viszont lement a kertbe, összeszedte a Petőfi-könyvet, magához szorította, s elhatározta, hogy magyar lesz. És magyar lett, magyar költő lett.
− Az ön életében is szerepel valamiféle, legalább szimbolikus Petőfi-kötet?
− Évekkel ezelőtt a budapesti Fészek-klubban volt egy ünnepi estém, ahol megkérdezték, mit is kell tudni Nagygalambfalváról. Én visszakérdeztem: itt, ezen a helyen volt-e iskola – legalább török iskola… – négyszáz évvel ezelőtt? Mert nálunk volt, Pál deák volt a mester. És volt-e itt könyvtár, mert a tizennyolcadik században nálunk az is volt. Az első román időben Nagygalambfalván volt egy hétosztályos román állami iskola és egy háromosztályos, korlátozott létszámú, magyar nyelvű felekezeti iskola. Attól való félelmükben, hogy a gyermekük nem jut be az iskolába, és nem tanul meg magyarul, négy-öt éves korunkban a szüleink bennünket is elkezdtek írni-olvasni tanítani – akár Majtényi Eriket az édesanyja. Első osztályos koromban már újságfelolvasó voltam, otthon a minden évi kalendárium mellett Petőfi összes költeményei jelentették a házi könyvtárat, úgyhogy nekem is Petőfi volt az indítóm. Aztán a Napsugár című gyereklapnál dolgoztam harminc éven át, s ez idő alatt egyértelművé vált számomra, hogy nincs felnőtt- vagy gyerekvers, csak jó és rossz vers van. Vancouvertől Buenos Airesig kipróbáltam az Itt van az ősz, itt van újra kezdetű verset, még a harmadik generációs magyarok is ismerték. Elég ez a magyar költészet dicséretére?
– Odafigyel a mai világ a költőkre? Odafigyelnek a költők a mai világra?
– Abban sem vagyok biztos, hogy valaha is odafigyelt. Meggyőződésem, hogy a népet nem az értelmiség vezeti. A jövőről prófétálni nem tudok, legfeljebb versben összefoglalok valamit, amit megélek és megérzek. Az biztos, hogy kevesebbet olvasnak az emberek, sőt, alig olvasnak. Egy olvasótalálkozón valaki azzal vigasztalt, hogy verset talán még olvasnak, mert az rövidebb. Beszűkült a könyvek szerepe, mert az írásbeliségnek ma már nem ez az egyetlen kifejezési formája. Itt van ez a forradalmi változás is, a számítástechnika, ami legalább akkora jelentőségű, mint annak idején a mozgatható betűk feltalálása volt. Ma sokkal gyorsabb iramban fejlődik a világ, mint Gutenberg idejében, és az a furcsa helyzet állhat elő, hogy a számítógép miatt a könyvek lassan fölöslegessé válnak. Már én is megtanultam, hogy ha valamit akarok, megnézem a világhálón, mert ott szinte bármi megtalálható. Ma a legnagyobb feladatunknak azt tartom, hogy szellemi javainkkal felhurcolkodjunk a világhálóra. A kultúrát ugyanis nem lehet palackba zárni, mint ahogyan a verseket sem lehet könyvekbe száműzni. Talán furcsán hangzik, de a számítástechnika arra is alkalmas, hogy segítségével megteremtsük a hazát a magasban. Ahogy Illyés Gyula írta: „Jöhet idő, hogy emlékezni bátrabb dolog lesz, mint tervezni – bátrabb új hont a múlt időkben fürkészni, mint a jövendőben?”
Kányádi Sándor
Az udvarhelyszéki Nagygalambfalván született 1929. május 10-én. Iskoláit a székelyudvarhelyi református kollégiumban, a Római Katolikus Főgimnáziumban és a fémipari középiskolában végezte. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Nyelv- és Irodalomtudományi Karán szerzett magyar irodalom szakos tanári diplomát, de tanárként nem dolgozott. Költői tehetségét Páskándi Géza fedezte fel, 1950-ben ő közölte első versét a bukaresti Ifjúmunkás című lapban. 1960-tól 1990-ig a Napsugár című gyermeklap szerkesztője volt. 1987-ben meghívták a rotterdami Nemzetközi Költőtalálkozóra, de mivel útlevelet nem kapott, tiltakozásul kilépett a Román Írószövetségből. Műveit angol, észt, finn, francia, német, norvég, orosz, portugál, román és svéd nyelvre is lefordították. Legfontosabb verseskötetei: Virágzik a cseresznyefa (1955); Függőleges lovak (1968); Fától fáig (1970); Valaki jár a fák hegyén (1997); Csipkebokor az alkonyatban (műfordítások) (1999); Felemás őszi versek (2002); Meséskötetei: Fából vaskarika (1969); Kenyérmadár (1980); Meddig ér a rigófütty (2005); Virágon vett vitéz (2002); Világlátott egérke (2011). Legjelentősebb kitüntetései: A Romániai Írószövetség Díja (Fától fáig); 1989 – Az Év Könyve Díj (Sörény és koponya); 1993 – Kossuth-díj; 1993 – Magyar Művészetért Díj; 1998 – Magyar Örökség Díj; 2004 – a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal; 2008 – A Magyar Kultúra Követei Díj; 2009 – a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztje; 2009 – szülőfaluja, Nagygalambfalva díszpolgára; 2010 – Bethlen Gábor-díj; 2011 – Aphelandra-díj; 2014 – Széll Kálmán-díj; 2014 – Budapestért-díj. A Nemzet Művésze, a Digitális Irodalmi Akadémia alapító tagja, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagja.
Csinta Samu
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)