"Müller Dezső királyhágómelléki református papköltő, aki verseskötetét /Törpe Hold/ nem az egyházi kiadónál /Szenczi Molnár Dániel Kiadó, Nagyvárad/ jelentette meg, hanem másnál, a kolozsvári Alsand Kiadónál. A kötetet ismertető Zsiskú János szerint ez jelzésértékű, mert az egyházi sajtó potentátjai civilben sajnos civilek... "Papköltőt múltban elhallgattatni, jelenben elhallgatni a sikk romániai magyar irodalmunkban." Akik "a múltban elhallgattatóink voltak", azokból telnek ki "a mi hivatalos elhallgattatónk is". /Zsiskú János: "A költő hiába vonít" avagy Vámfaluból származhat-e valami jó? = /Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 23./"

Müller Dezső /sz. Zilah, 1953. szept. 13./, a vámfalusi református gyülekezet lelkipásztora tizenhét évesen közölt először verset az Ifjúmunkásban, melyet hamarosan újabbak követtek. Első kötete 1996 októberében jelent meg Kolozsváron, Törpe Hold címmel. Eleven áldozat című második kötete 1999-ben látott napvilágot a csíkszeredai Pallas Akadémia gondozásában. /Müller Dezső: Eleven áldozat. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), 668. szám, febr. 11-17./

A Nagybányai Református Egyházmegye megtartotta közgyűlését, Tőkés László püspök hirdetett igét. A közgyűlésen megállapították, hogy az egyházmegyében csökkent a kivándorlók és nőtt a templomlátogatók száma. Sipos István esperes ismertette az adatokat: az egyházmegyében 1996-ban 23,5 ezer református lelket számláltak, ez a szám három éve alatt közel háromezerrel lett kevesebb. Mindössze négy gyülekezetben /Koltókatalin, Magyarlápos, Sülelmed, Vámfalu/ lehet szaporulatról beszélni. A legtöbb gyülekezet felekezeti szempontból is kisebbségben él, emelkedik a vegyes házasságok száma. Máramarosszigeten nemrég befejezték a műemléktemplom felújítását, a koltóiak kopjafát avattak a világháborús áldozatok emlékére. /Dávid Lajos: Egyre többen járnak templomba Máramarosban. = Krónika (Kolozsvár), ápr. 25./

"Nov. 16-án Nagyváradon jelképesen birtokba vették a Királyhágómelléki Református Egyházkerület tulajdonát képező régi alma matert. A napokban ugyanis újabb épületszárnyat vehetett át az Andrei Saguna püspök nevét viselő szakközépiskolától a református közösség. Tolnay István tanügyi előadótanácsos közölte, hogy 2003 szeptemberéig teljes egészében megkapják az ingatlant, amelynek visszaszolgáltatásáról kormányhatározat döntött. A hatalmas épületben kibővített oktatást terveznek, első osztálytól érettségiig kívánják megszervezni a tanítást. Az épületrészt rossz állapotban, üresen kapták meg, felújítása sokba kerül, az egyházkerület levelében adakozásra szólított fel minden reformátust. A koraősszel megkapott másik épület felújítása elkezdődött. Lelkészeket avattak, utána pedig kiosztották a Pro Partium és a Pro Eclessia díjakat. Kristófi János festőművészt, Várad megfestőjét tüntették ki Pro Partium díjjal és Boros Zoltánt, televíziós munkásságáért. Pro Eclessia díjaban a vámfalui, a nagyszalontai, a borosjenői egyházközség részesült, Orosz Árpád esperes post mortem kapta meg, továbbá az alsóvalkói Sziszik László és Dieter Brandes, a Gustav Adolf Werk szervezet németországi főtitkára, Szekernyés János temesvári író, illetve az Élesdi Gyermek és Ifjúsági Központ. /(Balla Tünde): Birtokba vették a Lorántffy-épületet. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), nov. 19./ "

"Pro Ecclesia-díjjal tüntették ki nemrég a Nagybányai Református Egyházmegyéhez tartozó Vámfalusi Egyházközséget. Vámfalu a XX. század kezdetén még őrizte színtiszta magyarságát. Jelenleg 875 lelket református mellett 2500 román lakosa van a falunak. Vámfalu református népe építkező közösség, ezt mutatja, hogy 1992-1999 között zajlott a parókia épületének felújítása, 1991-1993 között elkészült a templom és parókia előtti vaskerítés, 1993-ban felújították és villamosították a templom orgonáját, 1995-ben alumínium lemezzel fedték újra a templomot, 1998-ban elkészítették a templom fűtését szolgáló új fűtőkazánt. Folyó évben pedig sor került a templom belső felújítására és festésére. Példaértékű, hogy az egyházközség emberemlékezet óta minden építkezést önerőből végzett el. /(déel): "Pro Ecclesia" Vámfalunak. = Bányavidéki Új Szó (Nagybánya), nov. 22./"

"Napvilágot látott a Vámfaluban élő Müller Dezső református lelkész Rimánkodó szívverésben. Versek /Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című kötete. /A Pallas-Akadémia Könyvkiadó új könyve. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), jan. 30./ "

"Márc. 20-án folytatódott az Erdélyi Féniks Szabadegyetem havonta jelentkező előadássorozata Nagybányán a Teleki Magyar Házban. Az Erdélyi Féniks folyóirat szerkesztője és az előadássorozat útjára indítója, Csoma György ezúttal két meghívottat mutatott be, először Müller Dezső vámfalusi parókus lelkész-költő mesélt életéről, és mutatta be legújabb, Rimánkodó szívverésben /Pallas Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda/ című verseskötetét, majd Kacsó Károly, a helyi Történelmi és Régészeti Múzeum aligazgatója emlékezett dr. Schönherr Gyula nagybányai születésű történészre halálának 95. évfordulóján. Schönherr Gyula (1864-1908) fő műve az 1896-ban készült Nagybánya-monográfia (befejezésében korai halála akadályozta meg)./Sz. L. Z.: Nagybánya - Erdélyi Féniks Szabadegyetem .= Erdélyi Napló (Nagyvárad), ápr. 1./"

A református templom az egyetlen olyan hely Vámfaluban, ahol a magyarság rendszeresen találkozik: egyéb fórum nincs az avasi településen a magyarok számára. Vámfalu azon ritka gyülekezetek közé tartozik, amelyet nem az elöregedés jellemez: a tagok mintegy 40 százaléka a fiatal korosztály képviselője. Lelkipásztoruk Müller Dezső költő is. Vámfalu református gyülekezete 871 lelket számlál. Tavaly a születések száma hárommal volt több az elhalálozásokénál, 11–8 volt az arány. A magyar ifjak nyugati – francia, olasz, portugál – vendégmunkából élnek. A 8 magyar osztályba 90 gyerek jár. Az IKE (Ifjúsági Keresztyén Egyesület) minden héten foglalkozást tart. Müller Dezső első verseskötetét, a "Törpe hold"–at a kolozsvári Alsand, másik két könyvét – "Eleven áldozat", "Rimánkodó szívverésben" – a Pallas Akadémia Kiadó jelentette meg. /Fodor István: Vámfalu: A templom a helyi magyarság egyetlen találkozóhelye. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), márc. 3./

Szatmár megyében három olyan községben szerezte meg az alpolgármesteri tisztséget az RMDSZ, ahol az elmúlt négy évben nem rendelkezett hatalommal a végrehajtásban: Vámfalunak, Sárközújlaknak és Aranyosmeggyesnek van RMDSZ–es polgármester-helyettese a 2004–2008–as időszakra. Vámfalu alpolgármestere Sándor Imre Vilmos lett. Aranyosmeggyesen a negyvenes évek óta nem töltött be vezető szerepet magyar nemzetiségű személy a közigazgatásban, így Oláh Szabolcs (RMDSZ) alpolgármesterré való megválasztása történelmi eseménynek számít. Sárközújlakon Báncsi János lett az alpolgármester. /Fodor István: Három községben szerzett tegnap alpolgármesteri tisztséget a magyarság. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), jún. 25./

Ma már csak egy mester, Istvánfi Géza műveli Vámfaluban a fazekasságot. Néhány tehetséges fiatalnak átadja a szakma titkait. Száz éve az avasi Vámfaluban a lakosság nagyobb része még a fazekasságból élt. Még három-négy évtizede is legalább tizenöt-húsz portán forgott Vámfaluban a korong. Ekhós szekerekkel hordták a „cserepet” a szatmári, szigeti, nagybányai, de nemegyszer a debreceni vásárra is. Sokfelé szerették sajátos színhatású (mélyzöld, sötétbarna, fehér, téglaszín) s főleg magyaros tulipán és violás motívummal díszített tányérjaikat, csecses korsóikat. Ma már csak Pál Géza unokája hajtja a korongot. /Sike Lajos: Az utolsó vámfalui fazekas? = Új Magyar Szó (Bukarest), júl. 18./

Megtörtént a vámfalui iskolaépületek hivatalos átadása – a tanintézmény két ingatlanát teljesen felújították, így a mai kor követelményeinek megfelelő korszerű körülmények között tanulhat az ide járó 500 diák. Ezzel egyidőben átadták a SAPARD-pályázatból készült Vámfalu-Büdössár út leaszfaltozott, 5,5 kilométeres részét. /(fi): Vámfalu: iskola- és útátadás. = Szatmári Magyar Hírlap (Szatmárnémeti), szept. 16./

Leváltások pártalapon?
Politikai okokat sejtenek Szatmáron az iskolaigazgatók menesztése mögött
Rendkívüli megyeitanács-ülést hívott össze tegnap Csehi Árpád, a Szatmár megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke, mert az utóbbi napokban több iskolaigazgatót is leváltottak a térségben, köztük több magyar pedagógust is.
Megkongatták a vészharangokat Szatmár megyében: pár nap leforgása alatt tizennyolc iskolaigazgatót és aligazgatót váltottak le a térségben. Az érintettek egy része és több helyi önkormányzati politikus úgy véli, a leváltások mögött politikai okok húzódnak, és az elbocsátott intézményvezetőket a nagyobbik kormánypárt, a PD-L „pártkatonáival” helyettesítik.
Ezt a vélekedést erősíti a Halmiban szolgálatot teljesítő Sárosi Tibor aligazgató esete, aki állítja: közölték vele, hogy ha a továbbiakban a demokrata-liberálisok zászlaja alá áll, akkor a szomszédos Kökényesden igazgató lehet. Incze Lajos, Halmi polgármestere tegnap a Szatmár megyei önkormányzathoz fordult és jelezte: a helyi testület nem járul hozzá Sárosi leváltásához.
Az önkormányzat döntését a helyi lakosok aláírásgyűjtéssel igazolják: háromszáz csatlakozó vélte úgy, ragaszkodik az eddigi aligazgatóhoz. A megyei önkormányzat tegnapi ülésén részt vett Radu Giurca prefektus is: neki azt üzenték Halmiból a tiltakozók, ha a követelésüknek nem lesz foganatja, a prefektúra épülete előtt demonstrálnak a továbbiakban.
Hasonló helyzet alakult ki Nagykárolyban, a helyi elméleti líceumban: az igazgatócserét itt is a tantestület és a szülők tiltakozása követte, a frissen kinevezett Radu Ciocotisan egy nap után kénytelen volt lemondani.
Vámfaluban a liberális polgármester, Vasile Corodan emelt szót az intézményvezetők cseréje ellen, Gheorghe Jurchiş, Csehál önkormányzati vezetője szintén csatlakozott a tiltakozók sorához. Az elmúlt napokban olyannyira elmérgesedett a pártpolitikai konfliktus a megyében, hogy híre terjedt, Szatmárnémetiben a Kölcsey Ferenc gimnázium vezetője is politikai játszmák áldozata lesz.
Érdekek és rémhírek
Csehi Árpád, a megyei önkormányzat RMDSZ-es elnöke a sokasodó panaszok miatt tegnap azonnali hatállyal összehívta a polgármestereket és más, iskolaügyben illetékes tisztségviselőket. A megyei tanács elnöke „elfogadhatatlannak” minősítette mindazt, ami igazgatócsere címén az elmúlt napokban történt. Csehi úgy vélte, ez az eljárás ellentétes a kormány által szorgalmazott decentralizációval: így nem nő, hanem csökken a helyi önkormányzatok hatásköre.
Csehi álláspontját kiegészítette Szatmárnémeti polgármestere, Ilyés Gyula, aki felháborítónak tartotta, hogy a fenntartókat kizárták a döntéshozásból. Radu Giurcă prefektus tegnapi tárgyaláson úgy nyilatkozott, nincs tudomása a sérelmezett ügyek hátteréről, mert szabadságon volt, és csak a tegnap tért haza. Dacára annak, hogy a vitatott intézkedések mögött a megyei tanfelügyelőség áll, Mariana Popa főtanfelügyelő más irányú elfoglaltságaira hivatkozva nem vett részt az megyei önkormányzat által kezdeményezett egyeztetésen.
Új törvényre várnak
Király András, az oktatási minisztérium államtitkára az ÚMSZ megkeresésére elmondta: a szatmári konfliktussorozat több csatornán is begyűrűzött már a szaktárcához, és Daniel Funeriu tárcavezető álláspontja világos: nincs helye politikai döntéseknek ilyen horderejű ügyekben. Az államtitkár szerint felesleges és káros pánikot kelteni, mert Szatmár megyében sem etnikai, sem politikai indok nem állt az igazgatócserék mögött.
„Az érvényes jogszabályok szerint azok az intézményvezetők, akik nem versenyvizsga révén töltik be a tisztségüket, évente köthetnek menedzseri szerződést, amelynek érvényessége szeptember 1-jétől a következő év augusztus 31-ig tart” – ismertette a jogszabályt Király András, aki szerint az lenne a kívánatos, hogy az ilyen jellegű szerződéseket ne hosszabbítsák meg több alkalommal, mert ez a versenyvizsgarendszer kijátszására alkalmas kiskapu.
Arra a kérdésre, ki felelős az elmaradt versenyvizsgákért, az érintett iskolaigazgatók, vagy a vizsgáztató hatóság, az államtitkár egyértelmű választ adott. „Három éve nincs megfelelő versenyvizsgáztatás, és azért nincs, mert az oktatási tárca az új tanügyi törvényre vár. Amíg nincs új törvény, nincs vizsga, és elismerem, ez az állapot lehetőséget teremt a visszaélésekre” – fogalmazott Király. Hozzátette, Daniel Funeriu tájékoztatást kért a megyei tanfelügyelőségtől a szatmári ügyekben, és figyelmeztette a főtanfelügyelőt jogszabályi kötelezettségeire.
Szezonviták országszerte
A Szatmár megyeihez hasonló konfliktusok bontakoztak ki az utóbbi napokban országszerte. A Gorj megyei tanfelügyelőség közleményben jelezte, hogy hiába neveztek ki három igazgatót gyors egymásutánban Leleşti község iskolájába, mindhárom jelölt gyorsan visszalépett.
A tanfelügyelőség szerint a helyi PSD gyakorol nyomást az érintettekre. Vâlcea megyében ezzel szemben a PSD-s jelölteket szorították háttérbe – a hírek szerint – a PD-L-s ellenjelöltek. A konfliktusok „szezonális” jellegét – amelyre Király András nyilatkozatában utalt – erősíti, hogy tavaly szeptemberben Arad és Kolozs megyében vált politikai kérdéssé a kinevezések ügye.
Ellenségesen fogadták tegnap a szatmárnémeti Aurel Pop Művészeti Líceum új igazgatóját azon a találkozón, amelyen az új intézményvezető mutatkozott be a szülőknek és a tanároknak. Utóbbiak nehezményezték azt, hogy szerintük Szabo Marcel politikai alapon került az iskola élére, a döntésből a tanfelügyelőség kihagyta a szülői bizottságot.
Sike Lajos. Új Magyar Szó (Bukarest)

„Múlt és jövő, nagy tenger egy kebelnek”
Vörösmarty Mihály sorait idézve beszélt Végh Balázs Béla, a Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozatának adjunktusa a hagyományérzésről és a népi értékekről.
— Az utóbbi időszakban sok szó esik a hagyományőrzés fontosságáról, a népi értékek feltárásáról és azok ápolásáról. Mennyire időszerű ez a téma?
— A modern antropológiában van egy elmélet, az „ethnic revival”, ami az entitások újraélesztését jelenti – állítja Végh Balázs Béla. — Az elmélet szerint a globalizációs világban az eredeti hagyományok, amelyekben a közösségek és egyének éltek bevonultak a lokalitásokba — ezek lehetnek települések, családi közösségek, egyéni helyszínek —, amelyekben tanulmányozhatók és kutathatók a hagyományos kultúrák emlékei. A kutatásoknak vagy ahogy mi szoktuk mondani a felméréseknek a lényege az, hogy feltárja és a közösségekben tudatosítsa létező értékeiket, és azt újratanítsuk, újra hasznosítsuk a közösségekben. Mert a globális média, a nagyobb környezetek, épp az ellenkezőjét hangoztatják. Nem a helyi hagyományokhoz és szokásokhoz kötődnek, hanem a globalizált világhoz, és inkább hajlandóak az emberek arra, hogy egy dél–amerikai vagy egy amerikai szokást vegyenek fel, mintsem a saját szokásaikat vigyék tovább. Gyakran rendeznek salsa és lambada táncversenyeket, de olyan, hogy csárdás, verbunkos vagy szatmári táncverseny nincs. Inkább hajlandóak vagyunk megtanulni más népek globalizálttá vált szokásait, mint a sajátunkat.
— Mit lehet tenni a hagyományok megmentéséért?
— A Babeş-Bolyai Tudományegyetem Pszichológia és Neveléstudományok Kar Szatmárnémetibe kihelyezett tagozata azért indított egy nemzetközi pályázatot, hogy eljussunk olyan helyszínekre, ahol még élnek a helyi hagyományok, melyeket ott megnézünk, aztán hazatérve az óvodákban és az iskolákban, a tananyagba beékelve hasznosítani próbáljuk azokat. A pedagógusoknak az is feladatuk, hogy ezt megtanítsák, hogy a saját hagyományuk szerint neveljék a fiatalokat. Korábban a fiatalok ebbe spontán módon belenevelkedtek. A helyi közösségekben élő hagyomány volt a tánc, a különböző évfordulókhoz fűződő szokások. Ma már ezeket újra kell éleszteni. A lokális kultúrák feltárásával foglalkoznak a hallgatók. Megtanulják a népi szokásokat, hogy ha egy közösségbe kerülnek, nem mint kívülállók kezeljék a dolgokat, hanem próbáljanak meg kezdeményezőként fellépni, megismerni az ottani hagyományokat, és az óvodában, az iskolában azt megtanítani, ezáltal a gyereket az intézményen keresztül újra visszavinni a közösségbe. Ugyanezt megtehetik helyi hagyományőrző körök, művelődési házak, egyházak vagy bárki. Csak oda kell figyelni, fel kell ismerni, kiterjeszteni civil szervezetekre.
— Mi vezetett oda, hogy ezek a közkedvelt szokások kezdenek feledésbe merülni?
— A régi közösségekben ezeknek voltak funkcióik. Hozzátartoztak a közösségek mindennapi életéhez. Ma már megváltoztak az ünnepi szokások, megváltoztak az életkörülmények. Nem várhatjuk el, hogy egy falusi néni egész nap a guzsaly vagy a szövőszék előtt üljön, vagy a menyecske hátra kötött fejkendővel és köténnyel a derekán énekelje a magyar népdalokat. Mindezek mellett tudatosítani kell, hogy ez valamikor létezett. Amit most teszünk az nem más, mint a hagyományok rekonstruálása, konzerválása, ami nem életképes, de dokumentumok kell maradjanak róluk, hogy bármikor életre kelthetők legyenek.
— Egy időben úgy tűnt, hogy mély szakadék van kialakulóban falu és város között. Ez így van ma is, vagy tapasztalhatóak változások?
— A falu és a város közötti ellentét, már a XIX. században létezett. A falu mindig a várost utánozta és akarta kopírozni, hogy ugyanaz legyen meg falun is, mint városon, ami a magánéletet illeti. Így került falura a fürdőszoba, a perzsaszőnyeg stb. A kalotaszegi népi kultúra a nemesi kultúrának a népiesített változata. Mindig a város diktálta az előre haladást, önfejűség lenne nem elismerni a város haladó jellegét. Azonban különbséget kell tenni a város és a falu között. Mindkettőnek meg van a maga értéke, ami kielégít egyfajta igényt. Falun különösen fontos szerepük van a közösségi rendezvényeknek. Dicséretre méltók azok a családok, amelyek megtartják a névnapokat, a lakodalmakat, keresztelőket, az elhalálozáshoz kapcsolódó eseményeket, és más naptári ünnepeket.
— Ma már városról jár falura a tánctanár, hogy néptáncra tanítsa a fiatalokat. Már az idősek is elfeledték a népi táncokat, vagy nem érdekli őket?
— Ez azt igazolja, hogy minden újra tanítható. Nagyon sok falusi közösség újdonságként kezeli a hagyományok újraélesztését. Ma már a falvakon polgárosodó emberek élnek, nem ismerik a helyi hagyományokat. Bartók és Kodály azt vallotta, hogy az utolsó órában kezdték el a gyűjtést és lám, azóta mennyi minden előkerült és most is vannak még rejtett értékek. Nem kell lebecsülni a cigányok kultúráját sem, mert nagyon sok, a magyarok által elfelejtett vagy elhanyagolt magyar hagyomány részét viszik tovább. A cigány kultúra 25–30 évvel jár a magyar kultúra mögött.
— Segít–e a hagyományőrzésben az, hogy sok városra költözött falusi visszatelepedik falura?
— Nem. A falura visszaköltözöttek a városi kultúrát honosítják meg. Általában a visszaköltözött családok hatnak a falusi közösségekre, mint modell, és nem a falusi többség hat rájuk. És be kell látni, hogy a falusi közösségek már nem egységesek, felbomlottak és elindultak a polgárosodás útján. A régi értelemben vett falu lassan meg fog szűnni.
Hogyan látja mindezt Szilágyi Levente néprajzkutató?
— Mi a valóság abban, hogy előbb–utóbb kihalnak a népi szokások?
— A hagyomány a kultúrának a része, a kultúra viszont egy teljesen dinamikus valami. Ahogy az emberek változnak, úgy változik a kultúra is. Ki gondolná most komolyan azt, hogy Szatmárnémeti valamelyik vendéglőjében egy száz évvel ezelőtti szokás szerint zajlik le egy lakodalom? Az sem lehet feltűnő, hogy kihalt a népviselet, hiszen hatvan évvel ezelőtt sem volt. Hogyha történelmileg vesszük, akkor a szatmári térségben korábban sem volt. Az utolsó részek, ahol Szatmár megyében a maga természetes módján volt népviselet, az a Tövishát, illetve a három avasi magyar település (Avasújváros, Kőszegremete és Vámfalu), de ott nagyon erős ellenhatások voltak a nagyon archaikusnak számítható román közösségekkel szemben. A viselet akkor szűnt meg, amikor jött az iparosodás, megjelentek az iparilag előállított kelmék és vásznak, és egyszerűen kiszorították a házi ipart, mert olcsóbban és kevesebb energia befektetésével tudtak szert tenni ruhákra, ami ráadásul az ízlést is irányította. Az a hagyomány, amit mi ősi hagyománynak gondolunk, az nem több mint kétszáz éves. A nagyon híres magyar viseletek: a kalocsai, a széki, a palóc, nem több mint száz éves. Ezek nem egyik napról a másikra alakultak ki, és nem is úgy tűntek el.
— Ezek szerint számíthatunk arra, hogy a népi szokások lassan eltűnnek?
— Események mindig lesznek, de nem úgy mint régen. A lakodalmas szokások például átalakulnak, megváltoznak, de az is lehet, hogy megszűnnek. A szokást mindig az igény alakítja, és az igény alakítja a szokásokat. A régi lakodalmakon a vőfélynek aktív szerepe volt. Ma már nincs igény se vőfélyre, se cigányzenekarra. A régi lakodalmak egy egész közösséget megmozgató események voltak. Most vagy családi esemény, de legtöbbször a fiatalok szervezik maguknak, és azt hívnak meg, akit akarnak. Most az ajándékozáson van a hangsúly, nem pedig a segítségvállaláson. Régen a lakodalom azt jelentette, hogy a falu apraja, nagyja részt vett az előkészületekben, és az ajándékok nem vagyontárgyak voltak, hanem a segítségnyújtás. Akkor az esemény jelentette a csúcspontot, most pedig az esemény egy kötelező rész, de nem csúcspont.
— A múzeum, milyen szerepet vállal ezeknek a hagyományoknak a megőrzésében?
— A múzeum sem mehet szembe a közösségi igényekkel. Egy olyan közösségben, ahol van igény tájházak vagy falumúzeumok létrehozásához, hogy azokban elhelyezzék a régi tárgyakat, tudunk segíteni. Ha nincs se igény, se szükséglet, akkor nincs értelme működtetni vagy akár létrehozni ezeket az intézményeket. Amit mi hagyománynak nevezünk, az nem egy szervesen, a kultúrába ágyazott jelenség.
— Az egyre gyakoribb hagyományőrző rendezvényeket hová soroljuk?
— Egyre gyakoribbak például a böllérversenyek. Ezeken a népi kultúra és a hagyományok átmennek hagyományőrző eseményekbe. A hagyományok a saját közegükbe működnek rendesen. Ha onnan kivesszük őket, akkortól csak mozaik kockái valaminek, de semmiképpen sem egyenértékűek a hagyományokkal. Ha egy magyar zenekar fellép egy folklórfesztiválon az nem ugyanaz, mintha Vetésen 1912–ben egy lakodalomban játszották volna a talpalávalót. Vagy ott vannak a népművészeti dísztárgyakat készítők. Tőlük nem a paraszt családok vásárolnak, akiknek a saját értékeiket tükrözik, hanem a turisták, akik elviszik egy teljesen idegen helyre, akik azt mondják, hogy a hagyományokat meg kell menteni, és vigyázni kell, mert a huszonnegyedik órában vagyunk, akkor fel kell tenni a kérdést: Melyik huszonnegyedik órába? Az a közösség, amelyik a hagyományokat fenntartotta, már nincs. Azok az emberek, akik azokkal az igényekkel, azokkal az értékekkel, azzal a világképpel éltek, már nem léteznek. A mi korunkban már nem ez a divat, de valóban felelősségünk az, hogy ezt a tudást, ezt az értéket, valamilyen szinten tudjuk megmutatni. A hagyomány egyenlő az értékkel. Nem igaz, hogy az, aki nem törődik a hagyományápolással, az nem képviseli az értékeket. Megkérdezném: ki az, aki a mai komfortigények mellett beköltözne egy száz évvel ezelőtt épült tájházba, hogy abban az akkori körülmények között éljen? Nem azt mondom, hogy áldozat a hagyomány. Szép az, ami volt, de a jelen is szép.
András Gyula színművész kételkedik
— Annak idején az emberek a születésüktől a halálukig tudták hagyományosan, örökölt módon, hogy mikor, mit kell tenniük, és hogyan kell élniük — állítja András Gyula. — Tudták, mikor kell dolgozni, mikor kell pihenni, mikor kell mulatni. Ezeket a szokásokat büszkén vállalták. Minden falunak, minden közösségnek megvoltak a sajátos szokásaik, hagyományaik, amelyekről felismerhetők voltak. Erdélyben — a világ más részeivel szemben miután kimondták a vallásszabadságot — az emberek kaptak egy lelki szabadságot is. Ilyen kis területen, sehol a világon nem volt ennyi vallás. Manapság olyan pillanatnyi szokások alakulnak ki, amelyek nyugati hatásra jönnek létre, hasonlóra változnak meg, de nincsenek semmilyen magyar gyökereik. Mások mondják meg, hogy mit tegyünk. A változás elkerülhetetlen, hiszen a régi szokások elveszítették gyakorlati jelentőségüket, nem tartoznak a mindennapjainkhoz. Nem jó irányú az a változás, ahol a pénz az érték. Egy olyan világban, ahol nem nevezhető értéknek az, amit pénzben nem lehet kifejezni, hiába akarjuk megtartani a múlt értékeit. A globalizáció nagyon megváltoztatta a világot. Én se venném fel azt a ruhát, amit nagyapám hordott, nem bírnám elviselni nyáron az inget, a mellényt és a kalapot. Ő egész nyáron így dolgozott és nem volt melege.
— A globalizáció ellen mindenki küzd, de nem lehet leállítani.
— A globalizációhoz segítenek az intézményeink is: a színház, az iskola. A mai oktatási rendszerben semmilyen sajátosságot nem lehet felfedezni. Nagy erővel folyik a kultúra feloldása.
— Mi lehet az oka, hogy kevesen vesznek részt kulturális rendezvényeken?
— Sokan azzal magyarázzák, hogy nincs rá igény. Szerintem ez nem igaz. Az utóbbi időszakban gyakran említem, hogy a Hit és gyógyítás legutóbbi előadásán három szatmári költő versét szavaltam el. Mindenki piros kezekkel tapsolt. A valódi művészetre van igény. Én nem félek attól, hogy a valódi értékek feledésbe merülnek. Nagy Imre mondta, akikor egyik ismerősét arra bíztatta, hogy írja meg az életrajzát: „Nem az a fontos, hogy elolvassák vagy sem, hanem az, hogy legyen megírva”. Sajnos ma már jobban támogatják a giccset, mint a művészetet, mert abban van a pénz. Kis pénzt kell belefektetni, ami hamar megtérül. És nincs igazunk, amikor azt mondjuk, hogy felborul az értékrend, mert a pénz az érték.
— Említette, hogy rossz az oktatási rendszer. Ez hová vezethet?
— Ezt a kérdést több szempontból is meg lehet közelíteni. Az utóbbi néhány évben nagyon sok szavalóversenyen vettem részt, ahol igazán mondhatni lelkes tanítónők és tanárok készítették fel a gyerekeket, akik jól szerepeltek, és kitűnő látvány volt, amikor szülők és pedagógusok együtt örültek a gyerekek sikereinek. Mint ahogy Madách mondta: „Nem Messiás–é minden újszülött, s csak későbben fejlik szokott pimasszá”. A gyerek jól indul, a probléma akkor jön, amikor kezd önállósulni.
— A globalizációnak egy másik veszélye, hogy a fiatalok elveszítik identitástudatukat. Ez ellen mit lehet tenni? erdon.ro

Kolozsvár: biztosan 20% alatt
Megerősítette László Attila alpolgármester lapunk tegnap közölt információit: tizenkilencről tizenhét százalékra csökkenhet Kolozsvár magyar lakosságának számaránya az idei népszámlálás első, nem hivatalos adatai szerint.
Megerősítette László Attila alpolgármester lapunk tegnap közölt információit: tizenkilencről tizenhét százalékra csökkenhet Kolozsvár magyar lakosságának számaránya az idei népszámlálás első, nem hivatalos adatai szerint. Az elöljáró elmondta, két körzetben még nem sikerült lezárni technikai okok miatt az adatfeldolgozást, de úgy véli, az itt nyilvánosságra kerülő információk már nem befolyásolják jelentős mértékben a magyarság számarányát.
Korhad a „korfa”
Hasonlóan vélekedik Székely István, az RMDSZ népszámlálásért felelős munkacsoportjának vezetője, aki szerint Kolozsváron egyenletesen oszlik meg a magyarság lakótelepenként, ezért a két körzet jelentős változást már nem eredményezhet. Székely az MTI-nek elmondta: több tényező együttes hatása játszott közre abban, hogy Kolozsvár magyarságának csökkent a számaránya. Egyrészt a magyaroknak kedvezőtlen a „korfája”, vagyis az itt élő közösség jelentősen elöregedett, másrészt továbbra is meghatározó jelenség a kivándorlás, s ehhez járul még a nagy mértékű külföldi, ideiglenes jellegű munkavállalás. Rámutatott: az idei népszámlálás módszertana nem volt alkalmas arra, hogy szakszerűen rögzíteni lehessen az ideiglenesen külföldön tartózkodókat.
Mindezt tetézi egy másik jelenség, a szuburbanizáció, ami a nagyvárosokból való kiköltözést jelenti. Ez Kolozsváron is megfigyelhető, hiszen az idei népszámlálás első eredményei szerint látványosan megnőtt az olyan környező települések lakosságának száma, mint Szászfenesé vagy Kisbácsé. Még korai következtetéseket levonni arról, hogy a fenti tényezők külön-külön milyen mértékben befolyásolták a számarány csökkenését – mondta Székely István.
A határszélről könnyebb elmenni
A határ menti településeken különösen érezhető a kivándorlás negatív hatása. Szatmár megyében fogyott a magyar, a sváb és a román közösség egyaránt. A megye harmadik legnagyobb kisvárosának,Tasnádnak a lakossága 10 ezer fővel csökkent a népszámlálás adatai szerint.
Aranyosmeggyes községben szintén jelentős a népességfogyás, itt 7249-ről 6526-ra esett vissza a lakosság száma. Vámfaluban háromszáz emberrel élnek kevesebben: 3669-ről 3358-ra csökkent a lélekszám. Az előbbiekben említett szuburbanizáció miatt a megyeközponthoz közeli települések lélekszáma nőtt: itt is szívesen költöznek az emberek vidékre.
Szatmárpálfalván majdnem négyszázzal (4359-ről 4727-re), Vetésen pedig majdnem kétszázzal (4475-ről 4654-re) emelkedett a lakosság száma. Szatmárpálfalván kétszázzal nőtt a magyarok (2063-ról 2291-re) és hússzal a románok (1888-ról 1906-ra) száma.
Hasonló jelenség figyelhető meg Bihar megyében. Nagyváradon több mint három százalékkal csökkent a magyar lakosság aránya. A közösség 27 százalékról 23,81 százalékra zsugorodott. A Bihar megyei városok lakosságának száma általában csökkent, a megyét pedig 40–50 ezerrel kevesebben lakják, mint tíz évvel ezelőtt. A magyarok részaránya viszont több vidéki településen nőtt, a csökkenés főleg a kis- és szórványtelepüléseken figyelhető meg.
Új Magyar Szó (Bukarest)

A kettős mérce ellen
Kónya László szatmárnémeti tanár úgy véli, a jogok kivívása nem elegendő, ha nincs bátorság élni ezekkel
Alig van olyan magyar ember Szatmárban, aki ne örült volna beszélgetőtársunk nemrég kapott Ezüstfenyő díjának. Az érintettek közül csaknem mindenki tudja róla, hogy megyei főtanfelügyelő-helyettesként, az RMDSZ által kiharcolt törvényes lehetőségekkel élve, sokat tett az anyanyelvi oktatás bővítéséért, egyúttal a magyar iskolák anyagi feltételeinek javításáért. Azt kevesebben ismerik, hogy történelem- és néprajzkutató tevékenysége is igen jelentős. A nemrég nyugdíjba vonult Kónya Lászlóval természetesen erről is beszélgettünk
Az Ezüstfenyő díj önmagában sejtetni engedi, hogy a körülményekhez viszonyítva milyen állapotban hagyta tavaly ősszel, négy évtizednyi oktatói és tanfelügyelői tevékenysége után, a Szatmár megyei magyar oktatást. De lássuk a részleteket! Mi volt a legnagyobb gond, amikor jó tíz éve felelős posztot kapott a tanfelügyelőségen? – Mindenképpen az, hogy sok magyar gyermek nem tanult, tanulhatott anyanyelvén. Nagyobbrészt azért, mert az ezt ösztönző politikai döntés mellett hiányoztak a tárgyi és a személyi feltételek, az iskola, osztály vagy éppen a szakképzett pedagógus, másrészt azért, mert több szülő úgy látta, hogy a román iskolával „jobban érvényesül” csemetéje – amit a tapasztalat messze nem igazol. Alsóbb szinten a magyar gyermekek 15–17 százaléka, középfokon 40–45 százalékuk tanult románul. Mivel a mai oktatásban az alap az óvoda, azzal kezdtük, hogy növeltük a magyar óvodai helyek számát. Hogy milyen sok tennivalónk volt ezen a területen, jól bizonyítja: a magyar többségű Nagykárolyban is négy új magyar csoportot kellett indítani. Az elemiben is javult a helyzet, főleg annak köszönhetően, hogy   13-15 faluban újraindítottuk a korábban úgymond gyermekhiány miatt vagy más csinált indokkal megszüntetett anyanyelvi oktatást. Olyan helyeken, mint Görbed, Kismajtény vagy Királydaróc több évtizedes mulasztást kellett pótolni. Nem részletezem, de könnyű elképzelni, hogy mennyi aprómunkával, ráhatással járt az ilyesmi, különösen ott, ahol a magyar osztály beindítása román osztályt vagy éppen tanítói állást veszélyeztetett. A felső tagozaton, az V–VIII. osztályban még bonyolultabb volt a helyzet. Például Józsefházán, ahol korábban már vagy kétszer-háromszor megszűnt a felső ciklus, de legutóbb is sikerült visszaállítanunk. Jelenleg 36 szimultán, vagyis összevont V–VIII. osztály van a megyében, ebből 16 magyar, ami arányainkhoz viszonyítva is igen jó. Az csak természetes, ha Szilágypérben, Mezőpetriben vagy Ákoson román osztályok működhetnek 8-10, esetleg még kevesebb diákkal, akkor Vámfaluban, Józsefházán, Gencsen, Irinyben is működhetnek hasonló létszámú magyar osztályok. Ma már csak rajtunk múlik, hogy ne engedjünk kettős mércét érvényesülni, még akkor sem, ha olykor a helyi politika inkább ezt pártolná vagy csak sugallná. Legyen bennünk kellő tartás, s ha kell, bátorság, hogy éljünk nehezen kivívott törvényes jogainkkal, lehetőségeinkkel! Ez nagyon fontos. Igen, e bátorság nélkül a középiskolai és szakmai oktatásban sem következett volna be mifelénk olyan kedvező változás, mint amilyen bekövetkezett. Jóllehet még ez sem elég, mert nemrég éppen egy szakmai tanácskozáson vetették fel, hogy némelyik mesterséget a magyar fiatalok még ma sem tanulhatják anyanyelvükön!
– Igazuk van, de mindjárt hozzátenném, hogy nem lehetett pár év alatt mindent megváltoztatni. A legkeresettebb szakmákban, mint a kereskedelem, vendéglátás, könyvelés, víz- és gázszerelés, élelmiszeripar, autószerelés, faipar, már évek óta működnek magyar osztályok, csoportok. A továbblépést több minden hátráltatja, például a magyar szakkönyvek hiánya, de nem kis részben egyes oktatók hozzáállása vagy inkább felelőtlensége, hozzá nem állása is. A működő magyar osztályoknál is megesik, hogy a tanár azt mondja: ezt meg azt inkább románul adja elő, mert ő is így tanulta! Ez azért is lehetséges volt, mert a szakoktatáshoz mindeddig nem rendelkeztünk megfelelően képzett magyar tanfelügyelőkkel. Most már itt is változás lesz, köszönhetően annak, hogy a nyugdíjazásomkor helyembe lépő Szász Piroska főtanfelügyelő-helyettes igyekszik mielőbb megoldani a tőlem örökölt ügyeket. Szóval maradtak gondok, de a lényeg az, hogy a magyar oktatás szépen araszolt előre az elmúlt években. Említettem, hogy egy évtizede az itteni magyar gyermekek 40-45 százaléka még román szaklíceumokba járt, mára ez az arány 20-25 százalékra csökkent, ami még mindig nagy, ám látnunk kell, hogy az ilyen fiatalok többsége vegyes házasságból származik. A változásban nem kis szerepe van az anyagi feltételek javulásának, az iskolai épületek modernizálásának és bővülésének, például Sárközújlakon, Avasújvárosban vagy Csomaközön, a központi fűtés bevezetésének, az új sporttermeknek, laboratóriumoknak, számítástechnikai berendezéseknek. S nem utolsósorban annak, hogy a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatán mind több, jól képzett pedagógus végez. Mindez együtt fejti ki pozitív hatását!
Van mit számbavenni, bár önt nem olyan tanárnak és tanfelügyelőnek ismeri környezete, aki csak úgy rábólint a dolgokra. Mi az, ami leginkább bosszantja? – Az, hogy néhány fejlesztést nemcsak a gazdasági válsággal járó kevesebb pénz, hanem az elburjánzott bürokrácia miatt sem tudtunk befejezni. Több szaklíceumnak ezért nincs még korszerűen felszerelt műhelye, például a mechanikai, vízszerelési, építészeti és élelmiszeripari szakmákban. Az is fáj, hogy néhány vidéki iskolában, minden igyekezetünk ellenére, máig nem tudtuk megoldani a központi fűtést – Pelekeszin és Nagypeleskén még annak árán sem, hogy modernizáltuk az épületet. Mindezzel együtt nyugodt lélekkel jelenthetem ki, hogy Szatmár megyében mindenki tanulhat magyarul, aki csak akar, s talán nem tűnik nagyképűségnek, ha azt mondom, hogy nálunk az anyanyelvi oktatásban az országos vagy inkább erdélyi átlagnál jobb a helyzet. Persze, a Székelyföldet leszámítva, ahol azért más hatások is érvényesülnek.
Talán azok is észrevették ezt, akik az Ezüstfenyő díjról döntöttek. Néhány éve elég sok fiatal, egyesek szerint csak Szatmár megyéből legalább három osztályra való, az érettségi vagy éppen a nyolc osztály elvégzése után Magyarországon folytatta tanulmányait. Most mi a helyzet? – Sokkal kevesebben mennek át, ami a gazdasági bajok mellett az itteni anyanyelvi oktatás bővülésével is összefügg. Az uniós integrációnak is köszönhető, hogy most már onnan is jöhetnek át diákok. Nemrég például Csengerből érdeklődtek, hogy milyen szakmákat lehet nálunk magyarul tanulni, mert Nyíregyháza száz, Szatmárnémeti pedig mindössze tizenöt kilométerre van! Szóval, változik a világ!
Akkor váltsunk mi is témát. Most már kutatásra, írogatásra is több ideje jut. Várhatunk-e újabb könyvet a történelemkutató és néprajzos Kónya Lászlótól? Olyat például, mint a múlt években megjelent Szatmáriak a szabadságharcban, Szatmár megye népi építészete, Mesék és legendák a Kárpátok Eurorégióból vagy a Lakodalmi szokások az erdélyi kultúra sokszínűségében... Nem beszélve az olyan nagy tanulmányokról, mint az, amelyet az amerikai polgárháborúban, a mai Egyesült Államok megszületésében kimagasló fegyvertényt végrehajtó magyar 48-as honvédtiszt, Zágonyi Károly életéről írt!
– Igyekszem, már csak azért is, mert a jelzések szerint ezt sokan várják tőlem, de temérdek olyan anyagom is felgyűlt, amit zsúfolt tanfelügyelői tevékenység mellett nem tudtam rendszerezni, még kevésbé megszerkeszteni. Csak legyen erőm mind végigcsinálni... Az első nagy feladatot mindjárt Csehi Árpád megyei tanácselnöktől kaptam a Szatmár megyét bemutató magyar nyelvű, történelmi tárgyú olvasókönyv elkészítésére. Ez amolyan segédkönyv is volna a magyar iskolások számára. Ennek az összeállítása nem kis munka, de helyzetemet megkönnyíti az a tény, hogy az utóbbi időben sok kisebb-nagyobb monográfia jelent meg falvainkról és jellegzetes tájainkról, vidékeinkről, és a Babeş–Bolyai Tudományegyetem szatmári tagozatának hallgatói többféle gyűjtőmunkát, felmérést végeztek ebben a témakörben. Külön kötetben szeretném összegyűjteni és bemutatni a magyar lakodalmas szokásokat. Az előbb idézett lakodalmas könyv a multikulturalitás jegyében készült, így nemcsak magyar, de román, sváb, német, szlovák, ukrán, cigány szokások is belekerültek. Sok minden ki is maradt belőle, olyasmik, amik megérdemlik a nagyobb nyilvánosságot. Hogy csak egy példát adjak: Szilágypérből négy-ötféle változat volt lejegyezve, vőfélyversekből talán még több is. Az új könyvben már minden változat benne lesz. De hogy mást mondjak, volt egy tanulmányom a vargák céhéről, most a csizmadiák céhének történetét szeretném feldolgozni és kiadni. Foglalkoztat továbbá a szatmári könyvnyomtatás művészetének története, hisz sok szép művészi munka, rajz, illusztráció maradt fenn. Érdemes ezeket összegyűjteni, és akár egy nagyobb tanulmányban, albumszerűségben is kiadni. S akkor még nem beszéltem Bethlen Gábor és Szatmár kapcsolatáról, ami már azért is érdekes, mert itt esküdött meg Károlyi Zsuzsannával. Úgy hallom, újabban nyelvészettel is foglalkozik! – Inkább a nyelvek egymásra kifejtett hatásával, a nyelvi türelmetlenséggel és asszimilációval. Mert az ember nem lehet közömbös az iránt, ami szűkebb környezetében történik. Csak itt, Szatmár körül, mondhatni, pár száz négyzetkilométeren, amit akár egy kiáltással el lehet érni, furcsa dolgok történtek az utóbbi szűk száz esztendőben. Már-már hihetetlennek tűnhet, hogy Halmi környékén, az ugocsai részeken, harminchat faluban Trianonig tizenkét nyelvet beszéltek, amiből mára alig egyharmada maradt meg. Mégiscsak elgondolkodtató: miként lehetséges, hogy korábban tizenkét népcsoport békésen megfért egymás mellett, majd a térségre erőltetett totalitárius rendszerek Európa szeme láttára mindent szétvernek? Ki hallott ma már a cipszerekről, huculokról vagy akár a ruszinokról? De hol vannak innen a svábok, a jidiszek, a lengyelek? S látjuk, hogyan kopnak, szívódnak fel a megmaradt magyarok! Vajon kellő eszközökkel és erővel rendelkezik a mai Európa, hogy ilyesmi többé ne ismétlődhessen meg? Az is jelenthet valamit, ha kellő időben ilyen kérdéseket teszünk fel – minél nagyobb hangsúllyal, annál inkább. Ez mindenképpen kötelességünk!
Kónya László (1945, Nagyenyed)
Tanár, kutató. A középiskolát a Bethlen Gábor Kollégiumban, felsőbb tanulmányait (történelem, magyar nyelv és irodalom) Marosvásárhelyen és Kolozsváron végezte. Negyvenhárom éve Szatmár megyében él és dolgozik. Tanított Ákoson, Krasznadobrán, Szamoskrassón, Ombódon, Szatmárnémetiben (miközben politikai okokból háromszor kitették állásából). 1998-tól tanfelügyelő, 2000-től nyugdíjazásáig főtanfelügyelőhelyettes volt. Több könyv szerzője, társszerzője, szerkesztője, többek között a következőké: Az erdélyi magyar tanító- és óvónőképzés évszázadai, Szatmár megye az 1848-as szabadságharcban, Szatmár megye kismonográfiája, Szatmár megye népi építészete, Lakodalmi szokások az erdélyi kulturális sokszínűségben. Szakmai és társadalmi tevékenységéért többször kitüntették, így az Ezüstgyopár díjjal, illetve az általa nemrég átvett Ezüstfenyő díjjal.
Sike Lajos
Új Magyar Szó (Bukarest)

Hét szatmári község pályázott, első lépésben, sikeresen
Az elmúlt három hónapban hét község pályázott sikeresen a Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetségén keresztül. A helyi akciócsoport további három pályázatot hagyott jóvá – a végső szó azonban a Halászati és Vidékfejlesztési Kifizetési Ügynökségé, amely május körül ad végső választ.
Minderről Tóga Judit, a fejlesztési szövetség helyi akciócsoportjának vezetője számolt be péntek délben a Mikolában megtartott sajtótájékoztatón. Az akciócsoport feladata, hogy első lépésben elbírálja a Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetsége 54 tagja (önkormányzatok, vállalkozók, a civil szféra képviselői) által elkészített és benyújtott projekteket. Az általuk elfogadott pályázatok a Halászati és Vidékfejlesztési Kifizetési Ügynökség elé kerülnek, ők mondják ki a döntő szót – kap-e támogatást a pályázó, vagy sem.
A tíz pályázati területből a falufejlesztés volt a legnépszerűbb: hét önkormányzat is első lépésben sikeres pályázatot adott le. Vetés hóekét, árokvájót és bozótvágót, Szatmárhegy traktort, Mikola fűnyíró kis traktort, professzionális mosó- és porszívógépet, Lázári hóekét, árokvájót, bozótvágót és légkondicionáló berendezést vásárolna, Szatmárpálfalva a polgármesteri hivatal épületét, a Máramaros megyei Bikácfalva a kultúrotthont újítaná fel, Szatmárudvari pedig a parkot bővítené. A pályázatok értéke egyenként 75.330 euró – ezen felül az önkormányzatoknak kell kigazdálkodniuk a beruházás további költségét.
Mezőgazdasági fejlesztések kategóriában a decebali Toth Ioan és a mikolai Mikó Róbert pályázatát is elfogadták: mindketten 17.000 eurót kaphatnak (előbbi traktor vásárlására, utóbbi különböző fejlesztésekre), amennyiben a második lépésben is zöld utat kapnak. A legnagyobb összegű támogatást Pusztadaróc pályázta meg: 400.000 euró értékben építene egy hűtőházat, erre pedig 100.000 eurót pályáz(hat)ott meg.
Tóga Judit elmondta továbbá, hogy két területen december 28-án kezdődött a pályázati időszak: a középvállalkozások létrehozásának és fejlesztésének a támogatása esetében 26.000, a turisztikai tevékenységek támogatása esetében pedig 85.000 eurós támogatást kaphat egy-egy pályázó.
A Batiz, Pusztadaróc, Vetés, Sárközújlak, Lázári, Szatmárudvari, Szatmárpálfalva, Szatmárhegy, Mikola, Szokond és Bikácfalva alkotta Szatmár Környéki Közösségek Fejlesztési Szövetsége 2012 elején alakult meg és szeptember 24-én kezdte el működését. Célja, hogy az Európai Unió LEADER-programján keresztül finanszírozott kistérségi fejlesztési pályázatokat koordonálja, támogassa. Jelenlegi költségvetése 2,5 millió euró, erre írhatott ki pályázatokat.
Szatmár megyében további két kistérség, a Dél-Nyugat Szatmári Kistérségi Társulat (Érendréd, Börvely, Kálmánd, Kaplony, Érkávás, Csaholy, Csomaköz, Mezőfény, Mezőpetri, Szilágypér, Piskolt, Szaniszló, Tasnádszántó, Érszakácsi, Sződemeter, Mezőterem, Csanálos, Tasnád és a Bihar megyei Szalacs) és az Avasi Kistérség (Nagytarna, Batarcs, Turc, Kányaháza, Kisgérce, Vámfalu, Avasújváros, Ráksa, Avasújfalu, Bikszád, Tarsolc, Komorzán és a Máramaros megyei Pálosremete) nyert még hasonló pályázatot. Augusztus elején mindhárom kistérség egyenként 150.000 lejes kölcsönt kapott a Megyei Tanácstól az önrész biztosítására.
Kocsis Zoltán
szatmar.ro
Erdély.ma

Kitüntették Szatmár megye egyetlen aktív fazekasmesterét
Hétfőn este a szatmárnémeti filharmónia nagytermében a művészet, a kultúra és a népnevelés különböző területein tevékenykedő 33 társával együtt kitüntették Istvánfy Gézát, Szatmár megye egyetlen aktív fazekasmesterét.
Az úgynevezett Díjazottak Gáláján ünnepélyes külsőségek közt vehette át a megyei önkormányzat által adományozott, jelentős pénzösszeggel is járó elismerést. Rajta kívül még 13 magyart érdemesítettek erre, köztük Méhes Kati színművészt, Cserey Csaba dobművészt, Korda Zoltán református lelkészt, Görbe Éva táncoktatót és Stalh István sportújságírót.
Istvánfy Géza az avasi Vámfaluban él és dolgozik, egy olyan régi fazekas-központban, ahol száz éve még minden második portán forgott a korong. Ötvenhárom éve ezen a településen a fazekasság még 64 családnak biztosított egzisztenciát. Mára Istvánfi egyedül maradt, pontosabban a feleségével működteti a kis családi vállalkozást. A férfj korongozik, Emma asszony pedig mázol és írókázik, amibe, ha sok a munka, Marika lánya is besegít neki.
Munka pedig van, egyre több, mert a tulipános, margaréttás mintájú tányérokat, a formás kancsókat és a káposztás-fazekokat egyre többen keresik az Avasba látogató turisták. Géza mester kisiskolás unokájától várja az erősítést. Mint elmondta, a kislány már most sokat időzik a műhelyben, főleg a díszítés érdekli.
maszol.ro,

Szatmáron elégedettek a választási eredménnyel
Szatmár megyében a magyarlakta településeken sikeresebb volt a mozgósítás, mint a román vidékeken. Ezt mutatja az az adat is, hogy az RMDSZ-listára leadott szavazatok aránya jóval meghaladja a megyében élő magyarság arányát. Noha a megyében 32,5% a magyarok számaránya, az RMDSZ választási jelöltlistájának a szavazatok mintegy 40%-ot sikerült elnyernie a megyében. Turos Lóránd, az RMDSZ Szatmár megyei szenátorjelölti listájának első helyezettje – aki a billegő felsőházi mandátum várományosa – megkeresésünkre elmondta, hogy olyan településekben is sikerült nyernie az RMDSZ-nek, ahol a helyhatósági választásokon nem: például Tasnád, Pálfalva, Ákos, Krasznabéltek, Vámfalu – ahol messze nincs többségben a magyar lakosság. Vetés község az, ahol a részvétel a várakozásokon alul maradt. Turos Lóránd szerint nemcsak Szatmáron, hanem egész Erdélyben volt hozadéka annak, hogy a választás előtt Orbán Viktor, Magyarország miniszterelnöke szatmárnémeti látogatása során mozgósított. A választásokon két képviselői mandátumot és visszaosztásból várhatóan egy szenátori helyet nyer Szatmár megyében az RMDSZ. A szenátorjelölt szerint ez az eredmény elégedettségre adhat okot. A szenátusban a Szatmár megyei mandátumoknak a 50%-át, a képviselői mandátumoknak pedig a 40%-át az RMDSZ nyerte el, a magyar lakosság számarányához viszonyítva jó eredmény. Szerinte a mozgósítás tekintetében onnan látszik a különbség, hogy mennyire eltér a magyar és a román településeken észlelhető szavazói kedv, hogy 40%-ot ért el a Szövetség, úgy, hogy a megyében 32,5%-os magyar lakosság aránya. Elmondta, nem reménykedtek abban, hogy a második képviselői mandátumot is a leadott szavazatok alapján, nem pedig visszaosztásból kapja meg Szatmáron az RMDSZ. Turos szerint jó eredmények születtek ebben a választási évben, hiszen tavasszal nyerték el a megyeszékhely polgármesteri tisztséget, és a megyei tanács élére is RMDSZ-es vezető került. Szerinte a parlamentben az erdélyi magyarság képviseletének ellátása mellett a szatmári törvényhozóknak a nagyszabású infrastrukturális fejlesztések elindítását is elő kell segíteniük: Szatmár megyén - határ menti megye lévén - Ukrajna és Magyarország felől is hatalmas kamionos forgalom halad át, így szükség van megépíteni Szatmárnémeti körgyűrűjét, és el kell kezdeni a harmadik Szamos-híd építését is, hogy ez a város és a megye számára is fontos projekt ne maradjon papíron. „Én nem mondom azt, hogy négy év múlva itt lesz egy harmadik híd, de el kell kezdeni az építkezést” - mondta Turos, aki szerint nagyon jó kezdeményezés a magyar miniszterelnök részéről, hogy a megye irányában az autópálya-csatlakozás előmozdítására tett ígéretet, azonban a körgyűrű megépítésének ki kell egészítenie a projektet. (hírszerk.) Transindex.ro

Folyóiratok találkozója Szatmárnémetiben
Első alkalommal rendezik meg Szatmárnémetiben azon folyóiratok találkozóját, amelyek az észak-erdélyi kulturális élettel foglalkoznak hasábjaikon.
A kétnapos eseményen számos erdélyi kiadvány képviselteti majd magát, román és magyar nyelvűek egyaránt. Jelen lesz többek között a nagy múltra visszatekintő kolozsvári Helikon, a szatmári Sugárút és a nagyváradi Várad című folyóirat is.
A rendezvény megnyitója október 20-án 12 órakor lesz a szatmárnémeti Szépművészeti Múzeumban. Második napon a csoport meglátogatja Istvánfi Géza fazekasmestert Vámfaluban, majd az avasfelsőfalusi szabadtéri múzeumot.
A szervezők nem titkolt szándéka, hogy a magyar és román kulturális folyóiratok kölcsönösen megismerjék egymás munkásságát, valamint hatékonyabb kommunikációt építsenek egymás között. Sőt mi több, a szervezők abban is bíznak, hogy az esemény során olyan projektek alapköveit tehetik le közösen, melyek előmozdítják a térség kulturális életét. Bede Emőke / szatmar.ro