"Még száz lelket sem számlál a zsombolyai református gyülekezet, bár a legutóbbi népszámlálás adatai szerint 188-an vallották magukat református magyarnak. Papp Csaba tiszteletes szerint a nyilvántartásában lévőknek is csak mintegy húsz százaléka látogatja rendszeresen az istentiszteleteket. Tavaly egyetlen keresztelő sem adódott, temetni viszont öt gyülekezeti tagot kellett. A legtöbben máshonnan költöztek ide. Papp Csaba a második állandó református lelkésze Zsombolyának. Hozzá tartozik még Nagyszentmiklós, Nagyősz, Klári, Gyertyámos, Valkány és Teremi. Ezeken a településeken alig akad néhány híve. Egyedüli hely, ahol lehet és kell építkezni, az Nagyszentmiklós. Ott mintegy nyolcvan református él, és ha sikerül egyezségre jutni a néhány fős evangélikus gyülekezettel, templomuk is lesz. /Sipos János: Reformátusság a szórványban. = Nyugati Jelen (Arad), nov. 16./"

"Egy éve került Papp Csaba református lelkipásztor Zsombolyára. A városban van imaház, és 122 a gyülekezeti tagok száma. Nagyszentmiklóson 86-an, Gyertyámoson 12-en, Klári-Szőlőkben 14-en, Valkányban 7-en, Nagyőszön 6-an, Pusztakeresztúron több mint 20-an vallják magukat reformátusnak. Nyolcvan százalékuk idős ember, a fiatalok közül pedig sokan vegyes házasságban élnek. A felsorolt falvakban családi házaknál, megüresedett vendéglátó helyiségekben tartják az istentiszteletet. Papp Csaba lelkész tanító híján, felvállalta a zsombolyai magyar tagozat I-IV. osztályosainak oktatását is. /Sipos Erzsébet: Az út elején. = Nyugati Jelen (Arad), okt. 4./"

Lesújtó népszámlálási eredmények Temes megyében
10 év alatt 30%-kal csökkent a magyarság lélekszáma!
Hivatalos végeredmények még nincsenek, de az előzetes eredmények alapján elképesztően gyors ütemben, tíz év alatt több mint 30%-kal csökkent a Temes megyei magyarság lélekszáma.
A nem hivatalos statisztikai adatok szerint 2011-ben alig 35 294 személy vallotta magát magyarnak Temes megyében, a 2002-ben jegyzett 50 556-hoz képest. A magyarság lélekszáma tíz év alatt 15 262 fővel apadt. A számbeli csökkenés felgyorsult az 1992–2002 időszakhoz képest, amikor 12 310 volt a magyarság számbeli fogyása. Az utóbbi 80 évben így alakult a Temes megyei magyar közösség lélekszáma: 1930-ban 84 756, 1956-ban 77 530, 1966-ban 76 183, 1977-ben 77 525, 1992-ben 62 866, 2002-ben 50 556, 2011-ben 35 294. A megye magyar lakossága utoljára 1966 és 1977 között nőtt, az abortusztörvény hatására, a kommunista diktatúrára jellemző zárt országhatárok mellett 1342 fővel.
A Temes megyei románság lélekszáma ugyanebben a 80 esztendős időszakban 236 305-ről 555 752-re nőtt, azzal a megjegyzéssel, hogy az utóbbi tíz évben közel 9882 fővel csökkent.
A megye lakosságának etnikumok szerinti megoszlása: románok 85,5%, magyarok 5,4%, romák 2,2%, szerbek 1,6%, ukránok 0,9%, bolgárok 0,7%,. A továbbiakban közöljük a nem hivatalos népszámlálási eredmények táblázatát, településekre és nemzetiségekre lebontva.
Településekre leosztva a nemzetiségek:
Település Stabil Román Magyar Cigány Német Ukrán Török Tatár Orosz Más Nem nyilatkozott
lakosság nemz.
Temes megye 649 777 555 752 35 294 14 534 8497 5953 133 24 105 17 967 11 518
Megyeszékh.+városok 399 914 343 804 23 272 4830 6129 1329 118 24 82 9624 10 702
Temesvár 303 708 263 610 15 580 2123 4173 565 112 20 69 7222 10 234
Lugos 37321 32036 2727 905 744 508 * * 9 140 249
Buziásfürdő 6504 5847 204 206 148 17 – * – 53 28
Csák 5028 4328 315 205 90 26 * – - 63 -
Detta 5963 4283 855 146 244 19 – - * 401 14
Facsád 6571 6034 262 66 46 152 – - – 6 5
Gátalja 5449 4256 634 33 56 8 – - * 458 3
Zsombolya 10 048 7855 1165 605 305 5 * * * 70 39
Temesrékas 7782 6434 645 170 68 14 * – - 444 6
Nagyszentmiklós 11540 9121 885 371 255 15 * – * 767 124
Községek -összesen 249 863 211 948 12 022 9704 2368 4624 15 – 23 8343 816
Bálinc 1538 1104 380 36 * 10 – - * * 3
Bánlak 2520 1846 71 265 5 243 – - – 90 -
Barafalva 392 391 * – - – - – - – -
Barnafalva 1604 1137 * – * 457 – - – - 8
Óbéb 1500 971 497 10 19 * – - – * -
Kisbecskerek 2651 2378 46 79 34 42 – - – 69 3
Belence 2725 2662 33 7 17 4 – - – * -
Bethlenháza 3007 2811 41 3 27 121 – - – 4 -
Billéd 3101 2724 124 143 92 * – - * 7 8
Birda 1757 1597 24 11 17 33 – - – 73 *
Rigósfürdő 446 421 6 * 3 13 – - – * -
Boldor 2350 2277 21 4 * 46 – - – - -
Aga 652 506 14 8 3 – - – - 115 6
Bükkfalva 1511 1420 25 50 3 7 – - – 6 -
Gyertyámos 4140 3709 139 235 46 * – - – 8 *
Nagycsanád 4042 2674 519 534 24 4 – - * 286 -
Csene 2537 1803 233 13 41 4 – - – 443 -
Kőcse 1736 986 106 539 14 – - – - 84 7
Nagykövéres 2133 1376 187 447 6 – - – * 116 -
Nagykomlós 4572 3481 65 836 111 4 – - – 74 *
Kastély 3422 2986 354 61 7 6 – - – 6 *
Kricsó 1511 1359 3 – - 146 – - – 3 -
Kurtya 1177 1136 8 26 * * – - – 4 -
Daruvár 2953 2593 6 16 8 326 – - – 4 -
Denta 2870 1879 252 71 28 27 – - – 613 -
Újbesenyő 3048 2697 45 169 38 6 – - – 93 -
Óbesenyő 4009 1101 158 224 27 8 – - – 2486 5
Igazfalva 2581 2084 474 3 6 13 – - – * -
Újszentes 7241 5638 1058 – 89 21 * – * 171 260
Ferend 1697 1641 6 24 * 23 – - – * -
Temesfüves 1542 1460 60 4 * 16 – - – * -
Fény 1676 1300 243 19 * – - – - 112 -
Gavosdia 2948 2644 16 33 4 216 – - – 34 *
Gilád 2020 1591 163 174 50 26 – - – 16 -
Győröd 5968 5554 252 17 34 16 * – - 85 8
Gizellafalva 1117 1069 30 * 6 8 – - – 3 -
Temesgyarmat 6009 5800 61 102 7 15 – - * 15 8
Gyér 1203 810 213 99 22 3 – - – 56 -
Gyüreg 8122 7650 151 59 67 13 * – - 113 67
Torontálgyülvész 2925 2460 50 172 31 6 * – 3 201 *
Kisősz 1983 1763 28 88 78 15 – - – 11 -
Nagyjécsa 2036 1882 11 134 7 – - – - * -
Nagyzsám 2881 2624 122 83 29 – - – - 23 -
Széphely 3468 3171 33 141 9 * – - – 11 101
Csatád 4787 3974 65 565 99 14 – - – 20 50
Liebling 3586 3216 128 183 31 13 * – * 13 -
Tolvád 1525 1385 63 14 37 * – - – 25 -
Lovrin 3119 2849 43 111 75 9 – - – 30 *
Bégamonostor 1573 1458 69 31 3 10 – - – - *
Marzsina 2135 2038 24 9 5 47 – - – 9 3
Máslak 2151 1779 36 68 12 243 – - – 8 5
Temesmóra 2192 1917 101 92 35 3 – - – 41 3
Újmosnica 5810 5090 550 60 16 6 * – - 53 33
Nadrág 2760 2552 78 * 92 28 – - – 5 4
Nickyfalva 1453 1341 31 5 20 49 – - – 3 4
Hosszúszabadi 1049 1011 * 12 * 24 – - – - -
Orczyfalva 3994 3821 92 31 23 3 – - – 6 18
Ótelek 1441 854 570 – 10 * – - – 4 *
Temesliget 1886 1785 13 29 – * – - – 10 48
Parác 2129 1806 123 99 45 * * – * 50 3
Újpécs 4807 3900 96 35 40 54 – - – 674 8
Perjámos 4346 3784 72 334 97 6 – - * 46 5
Pészak 1918 1775 7 122 * – * – - 3 8
Kőfalu 1099 1099 – - – - – - – - -
Hidasliget 2958 2775 35 108 10 17 – - – 13 -
Rakovica 3047 2788 31 121 5 94 – - * 6 -
Temesremete 2168 2120 33 * * * – - – 6 3
Szakálháza 6731 6361 81 44 34 4 * – - 205 *
Törökszákos 3065 2611 253 174 15 * – - * 8 -
Temesság 2923 2534 262 30 62 5 – - – 28 *
Szentandrás 5279 4995 96 29 74 34 * – - 24 26
Sándorháza 2805 2749 15 13 16 3 – - – 5 4
Románszentmihály 5695 5393 151 59 35 3 – - – 50 4
Nagyszentpéter 3012 2119 26 429 16 6 – - – 416 -
Sárafalva 2479 1699 17 533 8 9 – - – 202 11
Temeskenéz 4500 3832 60 473 49 8 – - – 36 42
Temesszékás 293 293 – - – - – - – - -
Csukás 1789 626 8 – 11 1138 – - – 6 -
Máriafölde 3783 3443 190 71 46 17 – - – 15 *
Tamásd 2061 1987 19 42 8 * – - * * *
Nagyősz 3011 2459 131 217 126 47 – - – 30 *
Nagytopoly 2497 2176 28 55 12 7 – - * 216 *
Végvár 2603 1564 975 8 8 5 – - – 41 *
Bozsor 2009 1830 18 115 * 40 * – - 3 -
Újvár 2362 1812 401 123 16 3 – - – 7 -
Valkány 1321 1265 38 8 * – - – - 6 *
Varjas 5458 3980 478 221 38 177 – - 3 560 *
Lugoskisfalu 2521 1827 31 19 56 579 – - – 3 6
Vejte 2412 2110 153 68 53 4 – - – 8 16
1) – szerbek, bolgárok, olaszok, zsidók, horvátok, csehek, lengyelek, macedónok, görögök,albánok,örmények,rutének
Erdély.ma

Határátkelőket avatott „titokban” Ponta
November 8-án, szombaton egyszerre három román–szerb állandó határátkelő nyílt meg Fénynél, Kunszlsnél és Valkánynál. A Kunszls (Lunga)–Nákófalva (Nakovo) közötti átkelőt Alekszandar Vucsics szerb és Victor Ponta román kormányfők nyitották meg, Gabriel Oprea miniszterelnök-helyettes és Mircea Duşa nemzetvédelmi miniszter jelenlétében. A szombat délutánra meghirdetett temesvári kormányellenes tüntetésre való tekintettel Victor Ponta miniszterelnök látogatását az utolsó pillanatig titokban tartották a hatóságok, csak a PSD Temes megyei vezérkarát és a Nagykomlós környéki lakosságot mozgósították az ünnepélyes határnyitásra.
A Szerbia irányából díszegyenruhás határőrök és határrendészek sorfala között Kunszlsre érkező Alekszandar Vucsics és Victor Ponta miniszterelnököket román és szerb népviseletbe öltöztetett fiatalok és iskolás gyerekek kenyérrel és sóval fogadták. A szerb kormányfő a határnyitásakor elmondta: a három átkelő megnyitása egyszerűbbé teszi a kapcsolattartást a határ két oldalán élők között, ezáltal a baráti, családi és a gazdasági kapcsolatok is erősödhetnek. Victor Ponta a román mondást idézte, amely szerint Romániának két igaz barátja van: Szerbia és a Fekete-tenger. A román kormányfő hangsúlyozta, hogy Románia támogatja Szerbia uniós csatlakozását és a Belgrád–Temesvár autópálya tervéről is beszélt, amely uniós forrásokból egyelőre nem valósulhat meg, de a két kormány keresi a megoldást az autópálya projekt finanszírozására. Ponta a Temes megyei médiáknak azt is elmondta: a temesvári déli körgyűrű tervét beemelték a Stratégiai Szállítási Tervbe, és az EU-forrásokból valósulhat meg a 2014–2020 időszakban.
A határátkelő felavatása után a román kormányfő, Temesvárt széles ívben elkerülve, Titu Bojin Temes megyei tanácselnök és a többi helyi PSD-s vezető kíséretében Varjasra távozott, ahol a kormánypárt Temes megyei polgármestereivel találkozott. 
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Kiskapuk a jó szomszédhoz
Egy lendülettel három határátkelőt is átadtak november 8-án a román–szerb határszakaszon. A határátkelőhelyek számának növelése megkönnyíti a térség lakóinak „szomszédolását”, a szerb állampolgároknak az utat az Európai Unió felé, de a gazdasági kapcsolatok élénkülését várják tőlük.
Nyolcra nőtt immár a közúti átkelők száma Románia és délnyugati szomszédja, Szerbia között, amiből öt Temes megyében található. Az új határátkelőhelyek a történelmi Bánságnak a trianoni békediktátummal, majd az 1923-as román–jugoszláv határegyezménnyel elszakított területeit kötik össze. A romániai Fény, illetve a szerbiai Módos, továbbá Valkány és Egyházaskér, valamint Kunszőlős és Nákófalva között nyitották meg a határt. Utóbbi helyszínen Alekszandar Vucsics szerb és Victor Ponta román miniszterelnök vágta át a szalagot.
Szalagvágás kampányban
Minél inkább közeledtünk a határ felé, annál inkább sűrűsödtek a „Victor Ponta elnök!” feliratú plakátok az oszlopokon, és az út fölé kifeszített molinók. Az is szembeötlő volt, hogy Temesvártól Kunszőlősig (Lunga) majdnem valamennyi kanyarban láthatósági mellényt viselő rendőr posztolt, vagy civil ruhás „szervek” ütötték el az időt az út mentére félrehúzott járművekben. Arról nem is beszélve, hogy a kormányfői látogatásra kicsinosított falu központjában minden „mezei” érdeklődőt kiszállítottak az autóból, és arra köteleztek, hogy az utolsó három-négy kilométert gyalog tegye meg. Közben felettébb ügybuzgó és szervilis, már-már arrogáns határőrök igazoltattak, sőt fel is írták a neveket és a személyazonossági adatokat.
Hiába, az esemény a romániai elnökválasztás első és második fordulója közötti hétvégére esett. Az elővigyázatosságra talán magyarázat lehetne, hogy aznapra szociáldemokrata- és Ponta-ellenes tüntetést terveztek Temesvárra, de a miniszterelnök-államfőjelölt sokakat meglepve a szerb oldalról érkezett az avatóra – mint utóbb elmondta, az előző este már Belgrádban tárgyalt –, hogy aztán átsiessen a román oldalra, s ott várja szerb kollégáját. Így hiába álltak díszőrséget a szomszédos megyékből is buszokkal odaszállított határőrtisztek és altisztek, nem tiszteleghettek a miniszterelnök előtt.
Sztráda a Balkánra
Az egyórás késéssel kezdődő ünnepség szónokai többnyire az ilyenkor szokásos „tiszteletköröket” futották. Alekszandar Vucsics szerb kormányfő kijelentette: „Nákófalva és Kikinda lakói több mint húsz éve várják a határátkelő megnyitására tett ígéret beváltását. 2004-ig itt kishatárforgalom zajlott, amit felszámoltak. A nemzetközi határátkelő mai megnyitásával nemcsak az utat rövidítjük le a települések között, hanem a két népet is közelebb hozzuk egymáshoz.” Nebojsa Stefanovics szerb belügyminiszter kiemelte, hogy mintegy 30 kilométerrel lerövidítik az utat a régió egyik gazdasági központja, Temesvár felé, majd idézte a régi román szólást, miszerint Románia két örök barátra támaszkodhat: Szerbiára és a Fekete-tengerre. Victor Ponta biztosította a vendégeket, hogy Szerbia is számíthat a román kormány támogatására európai uniós csatlakozási tárgyalásai során. „Azt szeretném, hogy az Európai Unióban Románia legyen Szerbia legjobb barátja. Európa pedig nem lesz teljes és egységes, míg Szerbia és a környező országok nem válnak az unió tagjává” – mondta.
A három új nemzetközi határátkelőt rekordidő alatt nyitották meg, mintegy tíz hónappal a két kormány közötti megegyezés után, az infrastruktúrát alig hat hónap alatt alakították ki. Ponta bejelentette, hogy egy Belgrád-Temesvár autópálya építését is tervezik, ám a sajtó érdeklődésére árnyalta a beharangozót: „Ez nem finanszírozható európai uniós pénzekből, amíg Szerbia nem tagja az uniónak. Megtárgyaltuk Vucsics miniszterelnökkel, hogy a két ország közösen építheti meg a sztrádát, esetleg egy harmadik ország, vagy egy banki konzorcium finanszírozásával. A két ország szakminisztériumai dolgoznak a projekten, és remélem, jövőre nekiláthatunk a források előteremtésének.”
Határátlépési ábécé
A román–szerb határszakasz közel 550 kilométer, aminek majdnem fele szárazföldi határvonal. Vízen és vasúton is át lehet menni egyik országból a másikba, a közúti határátkelők száma pedig nyolcra emelkedett. „Egy átlagos napon a közúti határátkelőkön 1500-1800 személy halad át, a járművek száma két-háromszáz” – ecsetelte Gabriel Furcă, a kunszőlősi határátkelő parancsnoka. A Zsombolya–Szerbcsernye és a Temesmóra–Versecvát nemzetközi határátkelőn nonstop a forgalom, a november elején átadott új határátkelők azonban csak naponta reggel 8 és este 8 óra között tartanak nyitva, és csak a személyforgalmat szolgálják, a 3,5 tonnánál nehezebb gépjárművek nem használhatják. Uniós állampolgárok érvényes személyi igazolvány, az unión kívüliek útlevél, adott esetben vízum felmutatásával kelhetnek át.
Kinek jó ez?
Az új határátkelők megnyitásának a két országban élő nemzeti kisebbségek is örvendenek.„Akét közösségnek, a szerbiai románoknak, illetve a romániai szerbeknek is nagyon fontos ez a lépés. Bennünket, romániai szerbeket közelebb hoz az anyaországhoz, a néphez, amelyhez tartozunk, és biztos, hogy minden téren megkönnyíti a kapcsolatteremtést és az együttműködést Szerbiával” – fogalmazott Szlavomir Gvozdenovics, a Romániai Szerbek Szövetségének elnöke, parlamenti képviselő. A határátkelők megnyitásában nagy érdeme volt – az ünnepségen azonban egyéb elfoglaltsága miatt nem jelent meg – Marossy Zoltán Temes megyei alprefektusnak. Szerinte a Bánság romániai és vajdasági részén sorsközösségben élő magyaroknak, civil szervezeteiknek, egyházaiknak, oktatási intézményeiknek ezek a határátkelők nagy segítséget jelentenek majd a kapcsolattartásban „A romániai magyarságon belül mi, a délvidéki magyarságon belül ők számítanak szórványnak. Ezenkívül Budapestről nézve a Nagyvárad–Kolozsvár–Székelyföld tengely, illetve a Bácska–Újvidék tengely mentén élő magyarokat veszik számításba. Mi már nagyon a peremvidékre, a látóhatár szélére sodródtunk” – jegyezte meg kissé lemondóan Marossy Zoltán. Az ő kezdeményezésére indult be két-három éve a Bánság romániai, illetve szerbiai részére eső, de még jelentős magyar közösségek által lakott települések közti kapcsolatépítés. Kikinda, Nagybecskerek és Pancsova vonzáskörzeteibe eső helységekkel keresik a viszonyt a nagyjából hasonló helyzetű, szerkezetű és nagyságú Temes megyei települések. „Próbálkoztunk önkormányzatok szintjén, de észrevettük, hogy két-három találkozó után az angolul beszélők jönnek a rendezvényekre, ránk már nincs szükség – folytatta az alprefektus. – Így inkább a magyar közösségi vezetőkkel, civil szervezetekkel keressük a kapcsolatot. Persze általában az érdekvédelmi szervezetek égisze alatt.”
A mára elrománosodott egykori sváb településen, Kunszőlősön is nagyon várták már a határ megnyitását. A helybeliek távolabbról szemlélték az eseményeket, bár Ioan Dohotar portája alig kőhajításnyira van a vámtól, kapujából jól látszanak a szomszédos Nákófalva tornyai is „Jó volt az is, míg működött a kishatárátlépés, mert ami nem volt nálunk, megvettük ott, biciklivel is átmehettünk, nem kellett benzinre költeni – idézte fel a korábbi állapotokat. – Most is sok minden olcsóbban megvásárolható odaát. Ha csak aprópénzről is van szó, az itteni átlagember azt is megnézi. Sok családnak rokona is van a túloldalon, de azért szerintem nem fognak itt tömegesen átjárni.”
Kettős mérce
Tekintve, hogy Szerbia unión kívüli ország, furcsa, hogy ilyen sürgős volt a román fél számára a határ átjárhatóbbá tétele, miközben kicsit északabbra, Arad megyében már 2014 elején öt új román–magyar határátkelő megnyitásáról egyeztetett a két EU-tagállam kormánya. Ráadásul a Kisvarjas–Dombegyház, Ottlaka–Elek és Feketegyarmat–Gyula–Dénesmajor utak már elkészültek, a Nagylak-Csanádpalota történelmi út újjáépítése még tart, és tervek vannak a Pécska–Battonya útszakasz járhatóvá tételére is. A román kormány augusztusban jóvá is hagyta a kétoldalú közútfejlesztési keretmegállapodást, amelynek értelmében 20 határon átnyúló közúti és kerékpáros út épülhet meg uniós forrásokból, az új határátkelők felépítése mégis késik. Részben talán érthető a kivárás, mert ha Románia belátható időn belül beléphetne a schengeni övezetbe, szabad lenne a közlekedés, nem kellene határállomást építeni. Másrészt viszont tagadhatatlan, hogy mióta a PSD a fő kormányerő, a demokrata-liberális vezetőségű Arad megye infrastrukturális beruházásai, fejlesztései késve, vagy egyáltalán nem valósulnak meg. Példa erre az Aradot északról megkerülő körgyűrű két felüljárója építésének 2012-es felfüggesztése. Az ott kialakuló kilométeres dugók, többórás várakozások miatt a sofőrök körében hírhedté vált Arad, de a helyzet az egész országra rossz fényt vet.
Pataky Lehel Zsolt
Erdélyi Napló (Kolozsvár)

„A tavalyi év legnagyobb megvalósítása: három új román–szerb határátkelő megnyitása!”
Temes – 2014 márciusában, az RMDSZ kormányra lépésének köszönhetően Marossy Zoltánt harmadszor nevezték ki Temes megye alprefektusi tisztségébe. A magyar alprefektusnak oroszlánrésze volt abban, hogy a kinevezése óta eltelt rövid időszakban megnyílt három állandó határátkelő a román–szerb határ Temes megyei szakaszán, és közelebb kerültek egymáshoz a határ két oldalán élő magyar közösségek. Marossy Zoltán a tavalyi év megvalósításairól és a 2015-ös esztendő kihívásairól nyilatkozott a Nyugati Jelennek.
– A prefektusi hivatalban a tevékenység attól érdekes, hogy rendkívül változatos! Olykor remélt vagy nem is remélt esélyeket kap az ember és az a közösség, amelyet képvisel, máskor hónapokig, évekig tartó munkával próbálunk egy keveset előrelépni. A tavalyi év legnagyobb megvalósítása a számomra a három állandó román–szerb határátkelő megnyitása 2014. november 12-én Fénynél, Kunszőlősnél és Valkánynál. Óriási szerencse és konjunkturális egybecsengések tették lehetővé, hogy ez meg is valósuljon. Semleges megfigyelők mondták, hogy pár hónap alatt annyit valósítottunk meg, mint mások az ország más régióiban 5 év alatt!
A határátkelők megnyitásának rövid története: 2009-ben írtuk meg az első leveleket Bukarestbe az Országos Határrendészet vezetőinek, hogy új határátkelőket kellene nyitni. A Vajdasági Bánsággal ugyanakkor kezdtük a kapcsolatainkat bővíteni. 2012-re aláírtunk egy egyezséget a Temes és Krassó-Szörény-i prefektúrák, illetve Észak-, Közép- és Dél-Bánát prefektusai között. Azután mennem kellett a prefektúráról, mire visszajöttem tavaly márciusban, az egyezmény alapján elkezdődött az együttműködés. Eugen Dogariu prefektus egyetértett azzal, hogy határátkelőket kell nyitni. Végül minden szerencsésen összejött! Ez óriási megvalósítás minden bánságinak, de a magyaroknak is, hisz Észak-Bánát körzetben (a volt Temes –Torontál vármegyében) a lakosság 70%-a magyar.
A magyar közösségek számára nagyon fontos, hogy átjárhatunk mindennap 5 határátkelőhelyen a Vajdasági Bánságba és fordítva. A következő lépés az lenne, hogy dolgozhassunk is a történelmi Bánságban bárhol, lakóhelytől függetlenül. 2014. november 28-án lépett életbe az új idegenrendészeti törvény, ebben szó esik a határon át ingázó munkásokról is. A Munkatörvényt is ezzel összhangba kell hozni és akkor remélhetjük, hogy nyugodtan átjárhatunk dolgozni és tanulni a szomszédos országba. 2015 eleje nem indult jól ebből a szempontból, mert Horváth Levente államtitkár, aki a Munkaügyi Minisztériumban dolgozott és sokat segített ebben a folyamatban, visszajött Aradra.
– Megvalósulni látszik Marossy Zoltán régi álma: az egykor virágzó történelmi Bánság területén élő magyar közösségeket újból összehozni, az erőszakkal elvágott szálakat újból összekötni.
– A Bánság egész területén elő magyar közösségeket próbáljuk összefogni, ezért tavaly nyáron harmadik alkalommal tartottuk meg a bánsági helyi közösségek vezetőinek a találkozóját Végváron. Itt döntöttük el, hogy ezentúl szakmai csoportokban fogunk együttműködni. Októberben Zsombolyán megalapítottuk az összbánsági gazdasági csoportot, ahová meghívtuk az Arad és a Krassó-Szörény megyei településeket is. Nem könnyű ez a folyamat, hiszen önkéntes munkát végez mindenki, aki ebben részt vesz, még akkor is, ha gazdasági együttműködésről lévén szó, egyszer talán majd pénzre válthatják ezt a tevékenységet. Február elején a vajdasági Torontáltordán találkoznak 16 bánsági település képviselői, ez alkalommal a néptánc-mozgalmak munkacsoportja fog létrejönni.
Nem felejtettük el a Csongrád megyei határszakaszt se, de ők az önkormányzati választások miatt még nem kapcsolódtak be ebbe az együttműködésbe. Nekem az a véleményem: ahhoz, hogy az ember jól érezze magát a saját házában, ahhoz minden szomszédjával jóban kell lennie!
– Melyek a 2015-ös év legnagyobb kihívásai Marossy Zoltán számára?
– Ősszel megvoltak az önkormányzati választások Magyarországon is, újból lehetőség nyílik a hosszú távú együttműködésre. Csongrád megyei önkormányzatokkal léteznek testvérkapcsolataink a 90-es évek végétől. Ezek zömmel a közös pályázatokra korlátozódtak, most szeretnénk az együttműködésekbe a magyar közösségek közötti kapcsolatépítést beépíteni. Tavaly Zsombón (Csongrád megye) egyhetes iskolapótló tábort szerveztek olyan Temes megyei gyerekek számára, akik fakultatív órákon tanulják a magyar nyelvet. A zsombói polgármester úrnak köszönhetően idén is lesz ilyen tábor, ezt a programot szeretnénk kibővíteni és még három-négy ilyen tábort szervezni, hiszen sok gyerek jár Temes megyében a fakultatív magyar órákra. Ezeknek a határon átnyúló magyar–magyar együttműködéseknek a segítését fontos feladatnak tartom, ugyanakkor, mivel az új elnök Románia schengeni csatlakozását szorgalmazza, aktuális két új román–magyar találkozópont kiépítése Óbébánál és Pusztakeresztúrnál.
– Alprefektus úr, Ön hogyan látja a Duna–Maros–Körös–Tisza Eurorégió jövőjét?
– Az 1990-es évek közepén mi alkudtuk ki a DKMT Eurorégió alapszabályzatát, a programját és az elképzeléseit. 2015-re ezeknek az elképzeléseknek a 75-80%-a meg is valósult. A kapcsolatrendszert kiépítettük az egyetemek, kórházak és más intézmények között, ez már működik magától. Nincsenek új célok, csak pontszerű együttműködés van, legyen még egy közös projekt, esetleg még egy… Véleményem szerint le kellene ülni és a következő 15 évre – ahogyan ezt akkor tettük – meghatározni, hogy miért kell a DKMT! Amit eddig megvalósítottunk, arra kellene ráépíteni egy hosszabb távú programot.
Nekem a Prefektúrán akkor lehet ebben szerepem, ha sikerül a szerb megyékhez hasonlóan a magyar megyékkel is a prefektúrák közötti együttműködést intézményesíteni. Egy tervezetet el is küldtünk Szegedre dr. Juhász Tünde kormánybiztos asszonynak. Ez több mint egy tervezet, erre jóváhagyásunk is van Bukarestből. Az elképzelés az lenne, hogy Temes, Csongrád, Arad és Békés megyék kormányhivatalai között aláírnánk egy egyezményt, amelyet felhasználhatnánk a megyék közötti együttműködésben. Ez 2015 tavaszán meg kellene történjen, és akkor mi is rákapcsolódhatnánk a DKMT-re, beleszólhatnánk a játékba. Nekem ez nagy öröm lenne, mert annak idején én voltam az „eurorégiós alkusza” Temes megyének.
Pataki Zoltán
Nyugati Jelen (Arad)

Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (1.)
„Elnézést kérek a város, a megye vezetőitől, mert mind a barátaim, tisztelem őket, de szerintem nem üzletemberek. Amerikában azért mennek jobban a dolgok, mert üzletemberek vezetik azokat, de legalábbis vannak jó üzletemberek, akik a vezetők mögül irányítanak.”
„A régi rendszerben én mindenkivel jóban voltam. Nem engedhettem meg magamnak ellenséget.”
„A politikában a fiatalokat nem szabad elhagyni, hogy egyedül vezessenek. Én fiatalpárti vagyok, de a munkahelyemen is tudtam, hogy támogatni kell őket – tanácsokkal, véleménnyel stb.”
Ezeket a gondolatokat szeretném előrebocsátani mai beszélgetésünk kezdetekor.
– Mint egy igazgató a gyűlés indításakor. Hol voltál te igazgató?
– Az Arad Megyei Építő-szerelő Vállalatnál (ICMJ). 1965-ben vettek fel, 1978-ban neveztek ki igazgatónak és 2008-ban mondtam fel az igazgatóságot.
– Tehát, harminc évig vezetted ugyanazt a nagyvállalatot.
– Több mint tíz évig a szocializmusban, tíz évig az átmeneti időszakban, a ’90-es években és csaknem tíz évig a magánszektorban – egy Nagyváradi privát cég vette meg a vállalatot. Ők az osztályvezetőktől kezdve minden vezető beosztású személyt kidobtak. Egymagam mAradtam. Miért? Mert mindig megcsináltam azt, amit kellett. Megbíztak bennem. Gyakorlatilag három rendszerben vezettem a vállalatot… Így van ez a magyar üggyel is. Minden alkalmat meg kell ragadni s tenni kell, akarni kell, hogy megmAradjunk… Gyerekként, tizennégy évesen szembe találtam magam a rendszerrel. Két lehetőség közül választhattam: 1. ellenségként viselkedni, nyíltan, 2. behódolni a rendszernek. Később még megjelent egy harmadik lehetőség: hagyni magadat beszervezni besúgónak. A negyedik lehetőség volt megpróbálni együtt élni ezzel a rendszerrel, akár egy rossz házasságban: nem szeretjük egymást, de megvagyunk együtt.
– Mikor volt ez?
– A múlt rendszerben, az ötvenes évek végén.
„’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal”
– Mondanál valamit tanulmányaidról?
– Dicsérő oklevéllel fejeztem be a középiskolát.
– Hol?
– Aradon, a Magyar Vegyes Líceumban.
– Voltak-e kedvenc tanáraid?
– Elsősorban Ficzay, aki megszerettette velem az irodalmat. Osztályfőnököm Fábián volt. Nem a kedvencem, én sem az övé. Őszintén szólva, nem szerettem sem a fizikát, sem a kémiát. A rendszer faragott mérnökké, nem más… Calvasina, a Csoszi is nagyon jópofa tanár volt – szerettem a történelmet.
– Hova jártál elemi iskolába?
– Az első osztályt Aradon végeztem, utána falun.
– Melyik faluban?
– Körösztúron, pontosabban Pusztakeresztúron. De pár hétig egy kicsi faluban, Bolgártelepen is meg kellett húzódnunk bátyámmal. Az első, második és harmadik gimnáziumot Szentmiklóson jártam. Utána kerültem Aradra a Magyar Vegyes Líceumba. Következett volna az egyetem, de lebetegedtem, vesztettem egy évet. Aztán már nem fogadták el a dicsérő oklevelemet. Akkor én, aki nyolcéves koromban még egy mukkot sem tudtam románul, taktikáztam egy nagyot.
– Miben állt a taktikád?
– A román jogra kértem a felvételemet, a Babeș Egyetemre. Ezeregyszázan voltunk száz helyre. Négyessel lehetett bejutni, négyesem lett. De elutasítottak. Egy szerbbel, egy némettel és egy volt papnövendékkel együtt kiestünk. Nem támogatták a kisebbségeket. Akkor írtam egy levelet a miniszternek, s vázoltam a történteket. A miniszter utasította, hogy mind a négyünket vegyenek fel. Attól kezdve nem volt politikai problémám a Babeș Egyetemen.
– Mikor történt ez?
– ’55-től ’58-ig. Magyar kollégáim a Bolyairól haragudtak rám, azt mondták, elárultam a magyarokat. Megmondtam nekik: ha egy magyar hozzám fog jönni, és én védem, az megnyeri, ha egy magyar hozzátok megy, az biztosan elveszti. Szegény Tokay Gyuri volt az egyetlen, aki azt mondta, igazam van.
– Volt-e az egyetemen valami hátrányod amiatt, hogy magyar nyelven végezted el a középiskolát?
– Az óvodától kezdve egészen az érettségiig minden iskolámat magyar nyelven végeztem. Ennek ellenére, az egyetemen, ahol románul folyt az oktatás, semmilyen hátrányom nem volt emiatt. A felvételi vizsgán én írtam a legjobb dolgozatot nyelvtanból. A román nyelvű jogi egyetemet tiszta jelessel végeztem el.
– Egyetemista éveid idején mit nyújtott neked Kolozsvár?
– Az Aradi Magyar Vegyes Líceum olyan fegyvert adott a kezembe, amelynek segítségével Kolozsváron mint román egyetem hallgatója bekerültem egy úgynevezett irodalmi elit társaságba. Két házigazdám volt: Péró Sándor orgonaművész és György Dénes szavalóművész. Ők vezettek be a társaságba. Vonzott a költészet, írtam is néhány jó verset. Az egyik legvisszahúzódóbb költő, Bartalis János nagyon szimpatizált engem. Azt mondta: „Írjál azt, ami neked jön. Ha az nem jó, akkor ne írj többet!” Kapcsolatba kerültem még Olosz Lajossal, akinek a fia felettem járt a Magyar Vegyes Líceumban. Méliusz Józsefet is megismertem, aki kollégája volt édesapámnak. ’56 őszén alkalmam volt kezet fogni és beszélgetni Tamási Áronnal.
– Amikor igazgatóként dolgoztál, nem írtál?
– Mikor? Reggel héttől este tízig bent voltam a munkahelyen.
– Szóval elvégezted a jogi egyetemet.
– Nem éppen. Ugyanis utolsó év előtt eltávolítottak. ’58-ban, amikor Kádárék elítélték Nagy Imrét, az egyetemekről, de a hivatalokból is kezdték elküldeni a magyarokat úgy, mint az ötvenes évek elején. Ellenséges elemnek tituláltak bennünket.
– Mit tettél miután eljöttél a jogról?
– Elmentem volna dolgozni, de hónapokig nem kaptam semmilyen állást. „Osztályellenséget” nem vettek fel. Abból éltem akkor, hogy felkészítettem az egyetemre diákokat a Magyar Vegyes Líceumból. Végül felvettek, protekcióval, az Autobazához, egy tiszta román céghez. Két évig dolgoztam ott különféle beosztásban. Azután sikerült elérnem a vállalatnál, hogy küldjenek egy ajánlást az egyetem címére, amelyben kérték, vegyenek vissza, hogy megszerezhessem a diplomámat. Aláírta a párttitkár meg a szakszervezet elnöke is. Sajnos, senki sem vállalta az egyetem vezetői közül, hogy visszavegyenek, érvényben volt ugyanis egy rendelet, amelynek értelmében a jogra csakis a munkásosztály képviselőinek gyermekeit vehették fel. Azt javasolták, jelentkezzem a műszaki egyetemre, ajánlást is adtak. Így kerültem Temesvárra, építőanyagok szakra.
– A diplomavizsga után idejöttél Aradra?
– Egy év után az előregyártott elemek üzemében a minőségellenőrzés főnöke lettem. Akkor, 1970-ben történt egy tragédia: az UTA téren összeomlott egy négyemeletes új ház. Éjjel fél háromkor. Tizenöten haltak meg.
– Mi okozta ezt a szörnyűséget?
– A gyors, felületes, olcsó munka nem lehet jó minőségű. A leggyengébb betont használták az építkezésen. De a mai napig nem tisztázódott, hogy tulajdonképpen miért dőlt össze ez a tömbház... Akkor behívott a megyei első titkár, és kinevezett a minőségellenőrzés teljhatalmú főnökének. Még előtte, ’67-ben kaptam egy levelet a jogi egyetemről, és meghívtak, hogy fejezzem be levelezésin. Úgyhogy megszereztem a jogászi diplomát is. Később mindkét diplomával a tarsolyomban, kineveztek igazgatónak. Nem volt könnyű. Gyerekkoromban megtanultam, azután igazgatóként is alkalmaztam: mindent jól meg kell gondolni, és tenni kell valamit. Nem várni, nem félni! Mindig úgy kell tenni, ahogy az ellenség tenné, vagy ahogy kell nekünk. S még annyit: a tapasztalat nagyon fontos. Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak! Nem játszhatjuk meg a hősöket. Mert nálunk nincs miért. Manapság a hősiességgel nem tudsz csinálni semmit.
„Rajongtam a pusztáért!”
– Aradon születtél?
– Nem. 1936-ban Valkány községtől 10 kilométerre, Koreckpusztán, a birtokon születtem egy kastélyban.
– Mi alkotta a birtokot?
– Egy kastély és egy kúria. Ezenkívül 20 gazdasági épület tartozott hozzá.
– Mekkora földterületen?
– Édesapám tulajdonában kb. 500 hektár volt. Először úgy tűnt, hogy könnyű, ragyogó gyerekkorom lesz. Nem így történt. Viszont megharcoltam a saját harcomat. Tizenkét éves koromig amennyi időt csak lehetett, a pusztán töltöttem. Rajongtam a pusztáért! Barátaim a béresgyerekek voltak és Tisza nevű kutyám. Na meg István bácsi, az öreg béresgazda, aki 90 évéből 75-öt a mi szolgálatunkban töltött. Igazi magyar, okos parasztember volt. A becsületesség mintaképe. Katonaviselt. Három évig volt huszár… Mi, gyerekek bosszantottuk folyton. „Egri csillagok”-at játszottunk a legnagyobb asztagokon, jött az eső, beáztak… Paraszti, félfeudális demokrácia volt nálunk.
– Aradi emlékeid?
– Arad új kapaszkodási lehetőséget adott. A korzó, amelyen annyiszor végigmentünk, és az Iskola. Berthe, Schőn s a tanárok… A városon kívül ott volt a Hegyalja. Ma is áll Kuvinban egy nagyon szép, kis hétvégi házunk.
– Mély nyomot hagyott benned gyerekkorod?
– Egész Bánság, maga a különleges táj, az árkok, a fák irtóan lekötöttek. Másodsorban pedig az emberek.
– Szóval földbirtokos családból származol. Mondanál néhány szót az őseidről?
– 1741-ben a Mária Terézia-féle nagy betelepítéskor jöttek a Habsburg-birodalomból. Német ajkúak voltak. Ezt a famíliát a nők magyarosították el. Nagyapám volt az első értelmiségi a családban, mint a Berlini Gazdasági Akadémia végzettje. Saját bankot alapított, és több ezer hektáron gazdálkodott. Hét nyelven beszélt, nagyon szerették az emberek. 1927-ben, az első román királyi földreform alkalmával a földje nagy részét elvették, mAradt 800-900 hektár. Nagyapám 75 éves korában a mezsgyén halt meg épp, amikor kijelölték a határt. Aznap délután meghalt nagyanyám is, aki nálánál harminc évvel fiatalabb volt.
– Mi lett a birtokkal?
– Édesapám abbahagyta az egyetemet, megnősült és elkezdett birtokgazdálkodással foglalkozni… De jött a háború, apámat rögtön kivitték a frontra. A vidéki földbirtokos 30 kilót fogyott Oroszországban. Részt vett Ogyessza elfoglalásában. Utána Krivoj Rogig kellett mennie… Jó kapcsolatai révén, anyámnak sikerült elintéznie, hogy hazaengedjék.
– Megnyugodhatott a család.
– Igen. De jött 1945. Mindent elvettek – 50 hektár földet hagytak. Az volt az agrárreform.
– Az épületeket is elvették?
– Nem. Csak a földet. ’49-ben elvették a mAradék földet is, és rá egy hétre az épületeket. Akkor került apám Dévára, kényszerlakhelyre. Tíz évig kellett ott mAradnia. Édesanyám és mi, gyerekek földönfutóvá lettünk. Szerencsénkre, egy egyedülálló idős asszony, Antalfi néni befogadta anyámat egyszobás, alkóvos lakásába – évekig ott lakott. A bátyám bekerült a Magyar Vegyes Líceum internátusába. Én Szentmiklóson mAradtam, mint diák egy kifőzdében. Amikor Pesten élő fiát miniszterhelyettesnek nevezték ki, magához vette Antalfi nénit. A lakást sikerült anyám nevére íratni.
– Édesanyád, egyébként, mivel foglalkozott?
– Különleges, gyönyörű szép, nagyon ügyes, jó hangú asszony volt. Egész életében harcolnia kellett. Tánctanárnő volt. Kodály Zoltán első felesége, aki távoli rokona volt, karolta fel még gyerekkorában. Így Pesten tánctanári diplomát szerzett, amit itt, Aradon a szocializmusban is használt. Nagyon jól tudott bánni az emberekkel.
– Édesanyád Aradi volt?
– Családunkban vele indult el az „Aradi vonal”. Előtte bánsági volt a család.
Juhász Béla
(Folytatjuk)
Nyugati Jelen (Arad), 2016. aug. 13.
Beszélgetés Koreck Aladár mérnökkel
„Ki kell állni azért, ami jó a közösségnek és a családomnak!” (2.)
– Az őseid után, szeretnék hallani valamit feleségedről, illetve gyerekeidről.
– 1967-ben nősültem. Feleségemet egy balatoni kiránduláson ismertem meg. Főkönyvelőként dolgozott a községgazdálkodási vállalatnál, és három évet a Vegyes egyik jogutódjában, az úgynevezett „Petróleum Líceumban”. Korán nyugdíjba ment… Egyetlen lányunk van. Temesváron ’95-ben elvégezte az orvosi egyetemet, és ott doktorált. Utána kapott egy magyar akadémiai ösztöndíjat. Emiatt időlegesen ’99-ben átment Szegedre. 2006 elejére adjunktusi rangig jutott. Komoly tudományos kutatómunkát folytatott. Dermatológiával foglalkozott, de legjobban az immunológia érdekelte. Kongresszusokon ismerték meg az amerikaiak, és kivitték. Hangsúlyozom: nem emigrált, hanem kivitték. Jelenleg orvosi menedzsmenttel foglalkozik egy orvosi eszközöket gyártó cégnél.
– Melyik városban él?
– San Franciscóban.
– Unokáid vannak-e?
– Van egy nyolcéves fiú unokám. A lányom, aki 2006-ban ment ki, tavaly jött haza először. Idén magával hozta az unokámat is.
– Alkalma volt megismerni a nagyszüleit.
– 2008-ban, amikor állapotos volt, elcsalt minket San Franciscóba, bébiszitternek. Akkor beadtam a lemondásomat a munkahelyemen, otthagytam a vezérigazgatói állásomat, és feleségemmel kimentünk Amerikába. Hat évet mAradtunk.
– Mit csináltál ott ilyen sokáig?
– Ott kezdtem el írni. Na, nem leveleket, hanem Fuimus című regényemet. Az írótollat tulajdonképpen a következőmondat adta a kezembe: „Minden jó és szép elfelejtődik, még a rossz is sokszor.”
– Hogy érezted magad Amerikában?
– Rendkívül idegennek tűnt. A lányom nagyon jól érzi magát, rengeteget dolgozik, de a feleségem meg én idegenül éreztük magunkat.
– Milyen szempontból?
– Az egész élet egészen más ott, pedig Kalifornia Amerika gyöngye. Teljesen más közeg, mint a miénk. Rengeteg a bevándorló, mindenhova csak autóval lehet menni, aki nem tud elég jól angolul, kisebbségi érzése van… És minden olyan nagy! Minden a modern technikára alapszik.
– Magyarokkal, románokkal találkoztál ott?
– New Yorkban, San Franciscóban, kis városokban, mindenütt lehet találkozni magyarokkal vagy románokkal. A nagyvárosokban szalámit, sonkát, minden itthon megszokott ételt megtalálsz, vannak magyar üzletek is.
– Az evés azonban nem minden…!
– Összebarátkoztam egy magyar cisztercita szerzetessel. ’56-ban megalakítottak egy középiskolát, ahol ma az éves tandíj 40 ezer dollár. A kollégiumért még 10 ezer dollárt kell fizetni. Tizenkét országból vannak diákjaik. Úgy folyik ott a nevelés, mint régen a legjobb egyházi iskolákban. Óriási hangsúlyt fektetnek a kultúrára és a sportra.
– Általában milyen a kulturális színvonal Amerikában?
– Van kultúra, de nagyon kevesen kérnek belőle. Amerikában mindenhol a teljesítmény számít. Senkit sem érdekel, ki vagy, mi vagy, honnan jöttél. Ha szükségük van rád, bármilyen fizetést megadnak.
– Hat év távol hazádtól. Nem volt honvágyad?
– Az Aradi utcákra és az Aradi életre vágyódtam nagyon. Hiányzott az, hogy itthon, ha kimegyek az utcára, lépten-nyomon találkozom ismerőssel; több mint tízezer munkatársam volt az évek során, rengetegen ismertek.
– Sokat utaztál hosszú életed során?
– A múlt rendszerben, ahogy lehetett, kétévente mentem át Magyarországra; sok rokonunk él ott. Turistaként jártam Moszkvában és Leningrádban is. A rendszerváltás után eljutottam nem csak a tengerentúlra, de Afrikába és Ázsiába is.
„Tizenhat éves koromban írnom kellett egy regényt”
– Vallásos vagy? Volt kapcsolatod az egyházzal?
– Hithű katolikusnak neveltek, félig-meddig az is mAradtam. De nem a bigott fajtából. A vallás összehozott Szoboszlay Aladárral és dr. Dóczi Györggyel.
– Kapcsolatban voltál más ismert személyiségekkel is, akik hatással voltak életedre?
– Sok fontos embert megismertem Berky Jóskán keresztül, aki a belvárosi minorita templom kántora volt. Megemlíteném Felszegi akadémikust, dr. Bárányi Ferenc egykori minisztert, aki a mai napig legjobb barátaim egyike, Drăgulescu akadémikust a műszaki egyetemről.
– Hogy kerültél kapcsolatba az irodalommal?
– Diákkoromban Ficzay Dénes hatására kezdtem foglalkozni az irodalommal. Tizenhat éves koromban írnom kellett neki egy regényt, amit felolvastam az osztályban.
– Miről szólt?
– Afrikában játszódó kalandregény volt.
– Mondanál pár szót tavaly megjelent könyvedről?
– 2015-ben jelent meg Szegeden. Címe: Fuimus. Családom története 1949-ig. Hamarosan megjelenik második, bővített kiadása. Jelenleg dolgozom egy Aradhoz inkább kapcsolódó, a Magyar Vegyes Líceum tanári karára emlékező köteten. Ezt mindenképpen Aradon szeretném megjelentetni.
„Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak”
– Vannak igaz barátaid?
– Elég rosszul állok. Legjobb barátom mai napig dr. Bárányi Ferenc, aki, sajnos, nagyon beteg. Igaz barátomnak tartom még Aradról Cziszter Kálmánt, akivel kollégák is voltunk. Tartom a kapcsolatot egykori iskolatársaimmal – én szerveztem az érettségi találkozók egy részét.
– Politikai beállítottságod?
– Fiatalkoromban osztályellenségnek tituláltak. Miután kiharcoltam, hogy diplomákat szerezzek, labdába rúghattam. Mielőtt kinevezhettek volna igazgatónak, be kellett lépnem a pártba.
– Sugallták, hogy be kéne lépned?
– Nem sugallták. Határozottan megmondták. És azt is megemlítették, hogy óriási építkezések lesznek Bukarestben meg másutt, ahol szükség van jó szakemberekre… Nem akartam elhagyni Aradot… Aztán 1990-ben beiratkoztam az RMDSZ-be. Nem tudtam vállalni semmilyen funkciót, de támogattam a szervezetet.
– Hogy állsz egészségileg?
– Általában jól, ha leszámítjuk az apróbb bajokat. Van egy komolyabb szívritmuszavarom, amit akkor kaptam, amikor a vállalat egyik kőbányájában balesetet szenvedett egy tökrészeg munkás, és meghalt.
– Most, majdnem 80 évesen, elégedett embernek tartod magadat?
– Egész életemben megpróbáltam úgy gazdálkodni, hogy öregkoromra ne érjenek kellemetlen meglepetések. Mindent megtettem, amit tudtam. És büszkén állítom, hogy soha az életben nem voltam korrupt. A korrupció nem jó, sem nekem, sem másnak. Olyan, mint egy ragályos betegség: ha egyszer elkaptad, nagyon nehezen tudsz megszabadulni tőle. Ide tartozik, hogy ma is ugyanabban a lakásban lakom, mint 1975-ben. Se palotám, se villám nincs. Pedig lehetett volna, főleg a ’90-es években.
– Mivel töltöd legszívesebben szabadidődet? Mivel szoktál szórakozni?
– Olvasással.
– Miket olvasol?
– Elsősorban Aradi napilapomat, a Nyugati Jelent. Rengeteg folyóiratot, magazint vásárolok, ha Magyarországon vagyok, de itt, Aradon is. Újabban rászoktam a rejtvényfejtésre. De csak a könnyebb, klasszikus rejtvényeket szeretem. Az első regényt, Dumas A három testőrét harmadik osztályos koromban olvastam a pad alatt a kétszázlakosú Bolgártelep iskolájában.
– A zenét szereted?
– Mindig szerettem koncertekre járni, meg operába. Nagyon szeretem hallgatni a zenét, de én nem zenélek.
– Sport?
– Hát, abban sem nagyon „úszkálok”.
– Nézni sem szoktad?
– Szoktam, de ritkán.
– Milyen gondjaid vannak mostanában?
– Huszonöt éve harcolok az állammal egy kárpótlási ügyben. A család kastélyát és az egész birtokot földig rombolták, és semmi kárpótlást sem láttunk.
– Van-e még valami hiányérzeted?
– Több is. Nem tudom, jó vagy rossz lett volna komolyabban foglalkoznom az irodalommal. Más: a hosszú évtizedes bezártság után, túl későn kaptuk meg a szabadságot, hogy kimozduljunk a világba. Talán a legfontosabb hiányérzetem abból származik, hogy túlságosan sokat dolgoztam.
– Mi az, amit másként csinálnál, ha most kezdenéd?
– Nehéz kérdés…Több időt töltenék a családommal, főleg a lányommal. Foglalkoztam vele, vittem a hegyekbe, megtanítottam síelni, de sokszor vasárnap is be kellett mennem a munkahelyemre, akkor sem jutott időm vele lenni. A bátyámra és Bárányira is több időt kellett volna szánnom. Bátyám fedezte annak idején egyetemi tanulmányaim összes költségét. Bárányi máltai lovagot szeretett volna faragni belőlem. A nagyvállalati teendőim mellett nem vállalhattam azt a munkát is.
– El szeretnél-e még mondani valamit, amiről nem kérdeztelek?
– Aradon még jobban kellene vigyáznunk megmAradt örökségünkre! Ezt más is mondta már.
– Sok érdekességet tudtam meg tőled, rólad, családodról.
– Valljuk be, nem volt közönséges életem. Sajnos. Én a hozzáállásommal egész életemben csak olyan engedményt tettem, amit elfogadott a lelkiismeretem. Korosztályom legnagyobb félelme az volt, nehogy beszervezzenek, kötelezzenek arra, hogy besúgó legyek.
– Sikerült ellenállni?
– Sikerült! Annak ellenére, hogy óriási pókhálóként szövődött körénk a besúgók hada; mindenki mindenkiről jelentett. Nem tartóztatták le rögtön az illetőt, mint az ötvenes években, csak gyűjtötték az információkat a dossziéjában, és végül lecsaptak rá. Nagyon kellett vigyázni. És lehetett vigyázni. Nálam a vállalatnál külön irodája volt a szekus őrnagynak. A postaládájába be lehetett ejteni bármit…
– Mire vagy a legbüszkébb?
– Arra, hogy sohasem ragaszkodtam egy teljesen értelmetlen osztályharchoz, sohasem mondtam, hogy majd én megmutatom a kommunistáknak… Úgy gondoltam, hogy a saját eszközeimmel fogok ellenük harcolni, a tanulással és a tisztességes helyezkedéssel. Másképpen másokon sem lehet segíteni. Azzal, hogy én ezt a pályát választottam, és elfogadtam azt, hogy a párt nevezzen ki engem igazgatónak, lehetőséget kaptam arra, hogy Aradon több mint 30 ezer lakás, szállodák és más középületek felépítését felügyeljem. Mi építettük az Astoria (ma Continental) Szállót, a Vagongyár meg a Teba egy részét, a Szakszervezetek Házát, a kürtösi jéggyárat, és még sorolhatnám. S még kihangsúlyoznám: Nem loptam soha! Nem érdemes lopni. Lehet, hogy származásom is segített, hogy erre a véleményre jussak.
Juhász Béla
Nyugati Jelen (Arad)