Két ősrégi magyar víznév
A havaselvi hajdani Săcuieni megye helynévanyagából 
Săcuieni (másképpen Săcueni, Secuieni vagy Saac) egyike volt a középkori Havasalföld 17 megyéjének, Constantin C. Giurescu szerint „nevét a Székelyföldről érkező vegyes, román és magyar lakosságtól kapta. A betelepedés feltehetőleg a teuton lovagok idejében kezdődött (1211–1225). Itt vezetett a Teleajen völgyében az út, amely a kereskedelmi kapcsolatot jelentette Brassó felé”. Neve mindenképp a székelyekre utal, lefordítva körülbelül ‘székelyieket’ jelent.
 Săcuieni megye magyar eredetű helyneveivel egyedül Mikecs László foglalkozott behatóbban, ő ezek alapján a 12. századra tette a magyarok betelepedését. Az általa összeállított térképen nagy mennyiségű helynév szerepel, ennek ellenére mégsem mondhatjuk, hogy akár csak a román helynévkutatás által magyarnak elismert helynevekkel is kimerítően foglalkozna. Az alábbiakban két víznevet vizsgálok, az egyiknél a román kutatók felvetették a magyar eredetét. Mikecs Lászlónál mindkettő említése hiányzik.
Székely nyomok Prahova megyében
Nicolae Iorga életműve kimeríthetetlen tárháza az óromániai magyarság történetének, a történész meglepő affinitással jegyzi fel a moldvai és havasalföldi magyar nyomokat. Ebbe talán az is belejátszott, hogy 1908-ban Vălenii de Munte-ba költözött, abba a helységbe, amely hosszú időn keresztül a történeti Săcuieni megye székhelye volt – figyelmét pedig felkelthették a folyton előbukkanó székely nyomok.
Az 1939-ben megjelent, România cum era până la 1918 c. kötetében jegyzi meg, hogy a Prahova megyei Homorâciu település neve a homor tővel van kapcsolatban, ugyanúgy, mint az erdélyi Homoród – a homor jelentését a muscel szóval magyarázza, ami a hegyek lábánál fekvő magasabb dombot, dombsorozatot jelent, a hangalakot pedig valamiképpen a holm (halom) szóval hozza kapcsolatba. Ez a megoldás hasonlít, sőt jobb Kiss Lajosnak az erdélyi Homoród helynevekről nyújtott magyarázatánál, Kiss ugyanis azt mondja, a magyar homorú szó -d képzős változatáról van szó, ami a folyómeder alakjával áll kapcsolatban. Hogy miként lehet a meder „homorú”, azt nemigen tudom elképzelni, azt viszont igen, hogy a folyó mentén a dombok ökörhúgyszerűen váltakoznak, tűnnek fel, mint ahogy Iorga mondja.
A homor, humor tövű magyar és román helynevek a másik elmélet szerint a m. hamar ‘sebes’ szóból jönnek, így magyarázza például Nicolae Drăganu és Iorgu Iordan is (akik egyik példaként épp a Homorâciu-t hozzák fel). Dragoş Moldovanu hívja fel a figyelmet arra, hogy a román nyelvben található homor, humor, amar tövű toponímák (pl. Amaradia, Humor, Homorod, Homorog, Harmadia) mind víznevek, és minden esetben a magyar hamar ‘sebes’ szóra mennek vissza. Sem a román személynévből való, sem bármilyen szláv etimológia nem lehetséges, állapítja meg. Ugyanakkor alaptalannak tartja akár a Homoród folyónév esetében is a magyar homorú melléknévből való származtatást.
Homorâciu: Hamarügy (Hamar-patak)
Most pedig nézzük, mit tudunk a faluról. Homorâciu Prahova megye északi részén, a Kárpátok lábainál fekszik, a Teleajen folyó vízgyűjtő medencéjében, az Erdélyt Havasalfölddel összekötő régi kereskedelmi és hadiút mentén. Közigazgatásilag ma Izvoarele községhez tartozik, a falu északi határában folyik a 22 km hosszú Crasna, a Teleajen jobb oldali mellékfolyója. Először is meg kell állapítanunk, hogy a falu területén nincs Homorâciu nevű patak.
Iorga, aki nagy természetjáró volt, szép leírását adja a falunak és környékének, ebben van egy nagyon érdekes rész, ami miatt mégsem adhatjuk fel teljesen a víznévi eredeztetést. Ebben leírja Homorâciu-ból az utat felfelé a Crasna-patak mentén Izvoarele faluba, amely szerint a patak széles mederben van ugyan, ám az óriási kövek közt vékony erekben és áradáskor gyors folyással tud utat törni magának. Úgyhogy éppenséggel elképzelhető az is, hogy a patakot vagy annak egy részét hamar, sebes pataknak is nevezhették valamikor, és ennek nevét őrzi meg a falu.
Ezek után meg kell magyaráznunk, pontosan hogyan is történhetett a mai román hangalak kialakulása. A valamivel való ellátottságot jelző korai helynévképzőink közé tartozik a -gy, ennek mai modern megfelelője az -s képző, így azt a területet, amit ma Nyárasnak, Nyárfásnak mondanánk, régen nevezhették Nyárágynak. Egyesek szerint talán legkorábbi ilyen képzőnk, a -gy a rég kihalt ügy, így, üd, id (patak, folyó) szavunkból képződött elvonás (pl. a háromszéki Feketeügy folyó neve). A magyar -gy képzővel alakult helynevek románba való átvételekor fellépő szabályt Nicolae Drăganu fogalmazza meg: a magyar 
-gy(i)-ből román -giu lesz (pl. Szilágy > Sălagiu, Gyógy, Gyiód > Geoagiu, Nyirágy > Miragiu, Bükkögy>Bichigiu), -gea (ejtsd dzsja) lesz. 
Ugyanakkor a románban belső fejleményként, ha nem is túl gyakori, de megtalálható a -giu > -ciu, lásd például az Agârbiciu erdélyi helynevekben, melynek a hangfejlődése így nézhetett ki: magyar Egerbegy ‘begy formájú, égerfával benőtt domb’ (Aranyosegerbegy, Szászegerbegy, Egerbegy – Magyarkapushoz tartozó falu –) > román Agârbigiu > román Agârbiciu. A legegyszerűbb megoldást a hamar + ügy (patak, folyóvíz) összetétel jelenti, ebből jön a román  Homorâciu (Homorügy > Homorâgiu > Homorâciu), a magyar ü hangot legtermészetesebben a román î, â (torokban képzett ü) adja vissza.
Sibiciu: Szépügy
Szintén a történeti Săcuieni megyében, már a mai Buzău megyében, Homorâciutól műúton 50, légvonalban 25 km-re található Sibiciu falu, valamint a rajta átfolyó hasonnevű patak (a Bodza/Buzău mellékvize). A falu első írásos említése 1506. szeptember 16-áról való, ekkor Radu cel Mare vajda megerősíti Bratult és testvéreit „Sibiceu” bizonyos határrészeiben. 1515. április 13-án egy adománylevélben említik „Sibiceu” határát stb. A falu számos korai említése azt mutatja, hogy ősrégi településről van szó. Ne feledjük, az első fennmaradt havasalföldi kancelláriai dokumentum csupán 1374-ből való, emiatt pedig úgy tartják, az 1500-as években említett települések mindenképp jóval megelőzik az államalapítást.
A helynév eredetére vonatkozóan nemigen vannak elméletek, illetve ami van, az egyáltalán nem meggyőző: a Szeben helynévvel hozzák kapcsolatba, mondván, hogy biztosan onnan elszármazott emberek alapíthatták. Ezzel az elgondolással nincs mit különösebben foglalkozni, mivel hangtani képtelenség, hogy az n-ből vagy u-ból (vö. román Sibiu) ci (ejtsd: cs) legyen, és egyébként is, a szebeni eredetre utaló helynév a Sibieni lenne.
A Homorâciu analógiájára azonnal rekonstruálható egy magyar Szibigy, Szibügy forma, amelynek a végződése vagy a -gy képző, vagy az ügy ‘patak’ szavunk. Ám vajon miből jöhet a Szib? Nos, ehhez pár erdélyi helynevet kell figyelembe vennünk: m. Széples > r. Ţibleş, m. Szépnyír > r. Sigmir, m. Berettyószéplak > r. Suplacu de Barcău, m. Széphely > r. Jebel.
A fenti hangváltozások annyira különlegeseknek tűnnek, hogy ember legyen a talpán, aki okleveles említések és magyar lakosság hiányában ki tudná következtetni a román név eredetét – nekünk viszont azt mutatják, hogy a magyar szép szó a román Sibiciu sib elemében maradt meg.
Legkésőbb 10–11. századi névadás
Kiss Lajos a háromszéki Feketeügy folyó nevéről szólva elmondja, hogy a 13. században már rég nem él az ügy szavunk, úgyhogy azelőtti névadásról lehet szó, akár a 10–11. századból. Az ügy szót tartalmazó két Săcuieni megyei helynév ilyen korai datálása látszólag súlyos kronológiai problémát vet fel, ugyanis Mikecs és a román kutatók is úgy tartják, hogy Săcuieni megye a nevét a székelyföldi kivándorlóktól kapta, ergo a név semmiképp sem jöhet korábbról, mint a 13. századból. Na de mi van, ha premisszánk hamis? Mi van, ha – éppen fordítva – nem Székelyföldről költöznek be ide a székelyek, hanem éppen erről a területről (is) Székelyföldre?
A Csíki székely krónika szerint a hegy túloldaláról jöttünk be Erdélybe, Szent László korában
Emlékezzünk csak az eddig – mint bizonyítom: jogtalanul – hamisnak tartott Csíki székely krónikára, amely azt mondja, hogy a székelyek a magyar honfoglalást megelőzően és még utána is Dacia Alpestrisben, vagyis Havasalföldön és Moldvának a Szeretig tartó részén éltek. Ha ez így volt, akkor ottlétüknek bizonyosan helynévi nyomai is maradtak...
Ezek után meg merem említeni azt is, hogy bizony Homorâciu nevű hegyi patak nemcsak a hajdani Săcuieni megyében található, hanem a Kárpátok havasalföldi részén délebbre is, Dâmbovița megyében, Runcu falunál (a Ialomicioara patakba ömlik) – ennek neve pedig szintén a magyar Hamarügyből jöhet.
Sántha Attila
Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)

Honismereti fotóalbumok a hazai Kárpát-koszorúról
Negyedszázat is meghaladta azoknak az Erdélyt bemutató színes és igényes kiállítású fotóalbumoknak a száma, amelyeket a Veszprém testvérvárosunkban működő PéterPál Könyvkiadó jelentetett meg a rendszerváltás óta eltelt negyedszázad alatt. Nincs olyan tája Erdélynek, ahol meg ne fordult volna a Tamási Áron- és Gizella-díjas szerzőpáros, a Magyar Örökség Díjas fotóművész Váradi Péter Pál és életpárja, Lőwey Lilla, aki a ragyogóan szép fényképfelvételeket hitelesen dokumentált és veretesen ványolt szövegekkel tette és teszi még mindig halhatatlanná. Mindketten kötődnek Erdély földjéhez, a férj bölcsőjét Nagyváradon, Lilla asszonyét Szovátán ringatták. Megszólal a szerkesztő
„Tavaly az erdélyi Alpokról, a sokak számára talán kevésbé ismert Déli-Kárpátokról készítettünk két albumot – nyilatkozta lapunk kérdésére Váradi Péter Pál –, ebben az évben pedig kiadtuk a Keleti-Kárpátok első vonulata, a Kárpát-kanyar albumát. Nem telt el évszak, hogy Erdély egy-egy ragyogóan szép vidékét meg ne örökítettük volna. Ez a hármas sorozat azonban sokkal több fotóalbumnál, a mi históriás szövegünk teszi súlyosabbá. Tudtuk, hogy szórványvidéken járunk, hogy mit kell lencsevégre kapni, miről kell nejemnek igazul és hitelesen dokumentálódnia. A Kárpátok Koronája – Keleti-Kárpátok 1. talán még az előzőknél is értékesebb életteret örökít meg, hiszen szívében fekszik a ragyogóan szép környezetben tündöklő Brassó, a soknemzetiségű város, Dél-Erdély gyöngyszeme. Bonckésünk alá vettük a hét- és tízfalusi csángó falvakat, a történelmi Háromszékhez, a mai Kovászna megyéhez tartozó Bodza-vidéket, de ezen túlmenően sokak számára meglepő, hogy átléptük a Kárpátok vízválasztóját azzal a céllal, hogy bemutathassuk a Kárpát-kanyar havasalföldi peremén elterülő egykori székely megyét, a legendás Luana földjét, amelyet a mai Prahova és Buzău megye hegy- és domblábi övezetei öleltek közre. Mintegy hatszáz évig éltek e tájon őseink, ragaszkodva a földhöz, melyre rendeltettek, melyet szülőföldjükként védelmeztek. Nem tudták túlélni a történelem viharait, s az erős beolvasztó politika következtében felmorzsolódtak a súlyos évszázadok alatt. Az örökséget, melyet utódaikra hagytak, nem sikerült megóvni, a megtartó erő gyengének bizonyult.”
Székely megye Havasalföld peremén
Sokunk számára jobbára ismeretlen a szóban forgó egykori megye históriája, pedig tájait-vidékeit bejárta, ismertette Gazda László (1933–2007) sepsiszentgyörgyi földrajz-geológia szakos tanár, néprajzkutató, közíró. Számos idevágó adatát, összegyűjtött emlékeit külön kiadványban jelentette meg (Székely megye a Havasalföldön, a Székelyföld déli meghosszabbítása, Sepsiszentgyörgy, 2007). Az egykori Saaka (Secuieni) – Székely nevű megye annak a korábbi kun-katolikus püspökségnek a területén feküdt, amelyről Középajta neves tudós papja, Benkő József külön tanulmányt írt (Bécs, 1781). A szerzők közlik az egykori megye címerét (képünk), amely Săcuieni néven látható Cantacuzino gróf egykori térképén is.
Szerintük a szóban forgó közigazgatási egység 1845-ben szűnt meg hivatalosan, „területén három új megyét alakítottak ki: Prahova (81 magyar településsel és földrajzi névvel), Bodza (77 magyar település és földrajzi név), valamint Ialomiţa. A Secuieni-nek nevezett Székely megye Havasalföld legjelentősebb gyümölcs- és szőlőtermő területe volt. (Címerképe a szőlő, s ez a szimbólum a két szomszédos megye címereiben meg is maradt).” Részletesen taglalják, miként terjedt ki az egykori magyar királyság a Kárpátokon túli havasi területekre a 11. században, s miként folytatta a terjeszkedést a Német Lovagrend. 1227-ben Milkó városában II. Endre magyar király és Róbert esztergomi püspök megalapította a milkói püspökséget a tatárok elől menekülő kun törzsek számára. Az új püspökség a barcasági Német Lovagrendnek is püspöksége lett. Milkó városát – írják – az 1241-es tatárjárás elpusztította. „A mohácsi csatavesztés után Magyarország megszűnt nagyhatalom lenni, s a Kárpátokon kívül rekedt magyarság védelem nélkül maradt. Havasalföldön a katolikus vallási élet korlátozódott, melynek következménye a korai évszázadokban való elrománosodás volt.” Számtalan fényképfelvételt közölnek az egykori székely eredetű településekről (Măneciu-Ungureni, Unguriu, Vălenii de Munte, amely 1431-ben Székelyvására névalakban jelent meg, tovabbá Posești-Ungureni és Calvin.) A 2011-es népszámláláskor Buzău megyében még 81-en vallották magukat magyar nemzetiségűnek. Az ócirill betűkkel ékített terméskőből faragott kereszteken gyakran kapták lencsevégre a székely faragók által kedvelt naprozettát, a székely faragóhagyományt utánzó díszes nagykapukat, a régi századokban szakrális célokra homokkő-sziklákba vájt barlangtemplomokat, amelyek Ilie Mandricel buzăui kutató szerint a „barbár hunok” idejéből származnak, s tele vannak eddig meg nem fejtett bekarcolásokkal, írásjelekkel. Mindezek friss, 2014 végén és ebben az esztendőben készült fényképfelvételekről tekintenek az olvasóra.
A hogyan tovább
„Folytatjuk, már dolgozunk is a Keleti- Kárpátok 2. albumon – meséli Váradi Péter Pál. – Bodola és Keresztvár térségétől indulunk bemutatni a Háromszéki-havasokat egészen a nagy Szamos völgyéig, úgy, hogy még megmaradjon számunkra hely ölelkezni azzal a Kárpát-szakasszal, amely innen Románia északkeleti határvonaláig tart.”
A veszprémi albumokat forgatva arról sem szabad megfeledkezni, hogy azok hiteles és magyar helynevezéktan szerint szerkesztett térképei nélkülözhetetlenek számunkra, miként a sok szép vers és versidézet is, ugyanis a Kárpát-kanyart bemutató albumból sem zárták ki a szerzők a Brassót és Barcaságot ízig-vérig szerető költőt, Áprily Lajost.
A PéterPál Könyvkiadó kötetei felbecsülhetetlen értékeket mentettek-mentenek meg számunkra, az egyszerű olvasó, az egyes vidékek után érdeklődők, de a tájimádó gyalogosok, az autós turizmus kedvelői, nemkülönben a régész-történész társadalom számára is, mert valljuk be, mikor volt és mennyit tartott az az időszak, amikor a kristálytiszta igazságot kereső régészeink-történészeink megélhetőségük biztosítása mellett korlátlanul belemerítkezhettek múltunk, őstörténetünk, a székelység eredetének s történetének kutatásába?! Miként a legújabb album előszavát író dr. Kovács Lehel István egyetemi oktató jegyzi, „a honismereti fotóalbumok a fényképek erejével állítanak emléket, mementóként őrzik meg e táj jelenlegi állapotát az eljövendőknek”.
Kisgyörgy Zoltán
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Bitay Árpád irodalomtörténész, műfordító 1896. július 20-án született Budapesten, ahova Székelyföldi szülei a millenniumi-kiállítás megtekintésére utaztak föl annak idején. Középiskolai tanulmányait a Kolozsvári, Brassói és Gyulafehérvári főgimnáziumban végezte 1907–15 között, majd az olasz harctérre kerül, ahonnan hazatérve Kolozsváron és Debrecenben jogi tanulmányokat folytat, 1923-ban pedig a Kolozsvári egyetemen történelem és román szakot végez.
Közben Gyulafehérváron és Kolozsváron középiskolai tanárként történelmet, román nyelvet és irodalmat tanított. 1925–27 között az Erdélyi Római Katolikus Státus tanügyi referense, 1927-től másfél évig a berlini és lipcsei egyetemen hallgat romanisztikát, 1929-től 1937-ben tragikus hirtelenséggel bekövetkezett haláláig a Gyulafehérvári római katolikus teológián a román nyelv és irodalom, valamint a latin és német nyelv tanára. 1931-ben a Iorga-kormány alatt a kisebbségi minisztérium magyar osztályának tanácsosa, a Gyulafehérvári egyházmegyei tanács tagja, 1933-tól a Fehér megyei tanács tagja, Gyulafehérvár alpolgármestere, az Országos Tanügyi Főtanács magyar tagja. Tagja volt továbbá az Erdélyi Múzeum-Egyesület választmányának, az Erdélyi Irodalmi Társaságnak, a Kemény Zsigmond Társaságnak, a Magyar Irodalmi Történeti Intézetnek, az Erdélyi Katolikus Akadémiának, továbbá az Ellenzék, Erdélyi Irodalmi Szemle, Erdélyi Múzeum, Magyar Kisebbség, Pásztortűz állandó munkatársa. 16 élő és holt nyelven értett és beszélt. Magyarul népszerűsítette Alecsandri, Creangă, Caragiale, Delavrancea, Emil Isac műveit, ugyanakkor a magyar kultúra nagyjait, Széchenyit, Vörösmartyt, Petőfit, Aranyt, Orbán Balázst, Liszt Ferencet, Gárdonyit, Jókait tolmácsolta román nyelven. A Nicolae Iorga által Vălenii de Munté-ben szervezett nyári szabadegyetemnek állandó előadója volt.
E summás életrajzi összefoglaló után, a továbbiakban a két világháború között Gyulafehérváron megjelenő, Informator címet viselő, kétnyelvű, magyar–román hetilapban Bitay Árpád írásaiból, illetve vele kapcsolatos megemlékezésekből szemelgetünk a mai olvasó számára, mely lap a közös magyar–román együttélésről, nemzetiségre, fajra, vallásra, politikai meggyőződésre való tekintet nélkül kívánta hitelesen tájékoztatni magyar, román, zsidó olvasóit egyaránt. A dr. Stern Ignácz szerkesztésében 1933. november 13-án indult lap 1936. július 5-ig a hátszegi I. Berger-nyomdában, majd azon év július 26-iki számmal kezdődőleg a Nagyenyedi Keresztes-nyomdában látott napvilágot. Megindulunk című, magyar nyelvű vezércikkében többek között ez olvasható: „A holnap ádáz harcához erőt ad a tegnap nagysága, mely derengő fényt áraszt a komor mára. Itt, ahol a történelmi múlt lépten-nyomon szemünk elé tárul, itt, ahol másfél évtizeddel ezelőtt mondották ki Erdély népeinek testvéri egyesülését, e rögön újítjuk föl különböző nyelven, de egyenletesen, az önzetlenül küzdők harmóniáját, úgy vélve, hogy űrt töltünk be, midőn megjelenünk lapunk független, béklyót nem ismerő hangjával. Mert az igaz szó megfékezi a galádságot, megfinomítja a lelkiismeretet s a közért való munkálkodás fennkölt eszméjét plántálja”. Majd az Üdvözölve légy! című cikkben ez áll: „ Egy régi óhaj, egy már régen esedékessé vált, nekünk, fehérváriaknak, egy életszükségletünk realizálódott az Informator című helybeli magyar nyelven is megjelenő hetilap szárnyrakelésével. Mi méltányolni tudjuk azt a gondolatot, amely kitermelte azt az áldozatkészséget és vállalkozó szellemet, ami ezt megindította, de főleg üdvözölni tudjuk azt az elhatározást, ami ezt a lapot szárnyra bocsátotta, különösen a mai időben, amikor minden vállalkozás már »ab ovo« magában hordja a sikertelenség bélyegét és szárnyszegését. Tudjuk azt, hogy az az elhatározás, ami ennek a lapnak a megindítását lehetővé tette, ez a mi önzetlen lelkiségünkből eredt és a sok panasz, mellőzés és becsületes polgári érdekeinknek üldözése hozta tető alá és érlelte az eredeti gondolatot oda, hogy a becsületes polgári múltunknak ebbeli óhaja immár valóra vállhatott. Sokszor igaztalanul, a legtöbbször ok nélkül kötött belénk, kicsinyekbe a nagyok, a hatalmasok türelmetlensége és az uralkodni vágyás fékhetetlensége, anélkül, hogy mi tiltakozó szavunkat felemelhettük volna, távol attól, hogy érdemlegesen tettünk volna de facto valamit érdekeink megvédésére és a nekünk joggal kijáró tiszteletnek kivívására. Ezért kell nekünk, fehérváriaknak e lap megjelenését örömmel üdvözölni, a lap terjesztését erőnkhöz mérten elősegíteni és fönnmAradását biztosítani. Támogatni kell tehát, mert hinni reméljük, hogy jogaink kivívásában elősegíteni, érdekeink elérésében pedig önzetlenül a sajtó hivatásához mérten a túlkapások ellen meg fog védelmezni. S mint ilyen, mert ilyennek indul, ebből a kezdeményezésből született meg és ebből a nemes elhatározásból fog mindig táplálkozni, legalább is mi így hisszük, hogy így van és így lesz – akkor valóban mi fehérváriak a lap megjelenését csak melegen üdvözölhetjük”.
GYŐRFI DÉNES
Bitay Árpád (Budapest, 1896. júl. 20. – Gyulafehérvár, 1937. nov. 30.)
Szabadság (Kolozsvár), 2016. aug. 5.
Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
FOLYTATÁS LAPUNK JÚLIUS 29-I SZÁMÁBÓL
Pilsudski tábornaggyal folytatott társalgása keretében Bitay azt is jelezte, hogy a közeli Batthyány-könyvtárban Báthory Istvántól származó oklevelek is letétbe vannak helyezve, amelyeket nagy érdeklődéssel készült a magasrangú vendég megtekinteni, hol a már jó előre leértesített Lestyán József igazgató időben előkereste és előkészítette a szóban forgó eredeti Báthory István-féle okleveleket. Ezek tartalma, eredetisége valósággal lenyűgözte a lengyel államfőt. Itt jártát pedig két sajátkezű bejegyzése örökítette meg, melyek közül egyik a Püspöki Palota vendégkönyvében, a másik a Batthyány-könyvtár emlékkönyvében került bejegyzésre. (Megvannak-e még e két Gyulafehérvári intézményben e történelmi jelentőségű vendégkönyvek?) E látogatás utolsó mozzanataként Pilsudski lengyel elnök a „Polonia Restituta” című magansrangú kitüntetést nyújotta át szíves vendéglátójának, Majláth püspöknek.
„Már jócskán lent járt az őszi nap, amikor Pilsudski tábornagy tovább indult. Báthory István egykori erdélyi székvárosában találkozott nagy előde emlékével, látta kezeírását, megbocsájtó nemes lelkét s megfordult ő is abban az épületben, amelyben egykoron Báthory István lakott” – zárta írását Bitay Árpád.
1935. augusztus 4-én újabb tanulmányával vonja magára az olvasók figyelmét a Gyulafehérvári lapban Bitay Árpád. Címe:Amikor pápai nunciusok jártak és laktak Gyulafehérváron (1592–1599).
A cikk ez alkalommal is a szerkesztő bevezetőjével indul: „Dr. Bitay Árpád teológiai tanárnak, a kápráztatóan nagytudású történettudósnak ez a nagyérdekességű cikke a nagy történetíró mesteri kezével mutat rá azokra a világtörténelmi vonatkozású mozzanatokra, amelyek az elmúlt évszázadok törökveszélyes idejében az Erdély fővárosában, Gyulafehérváron székelő vajdák udvarában megforduló és hosszabb-rövidebb ideig itt is lakó nunciusok révén kaptak jelentőséget”.
„Szakembereken kívül kevesen tudják – kezdi cikkét Bitay –, hogy városunkban a XVI. század végén négy pápai nuncius járt. Sőt közülük a két utolsó huzamosabban, állandó diplomáciai jelleggel itt is lakott. Az első pápai nuncius ugyan már a XVI. sz. közepe táján, 1554-ben járt Erdélyben. Ez a bécsi nuncius volt, akit az említett évben azért küldött be a Szentszék Erdélybe, hogy a három évvel azelőtt meggyilkolt Frater (Martinuzzi), az ismert államférfi és bíboros meggyilkoltatása ügyében helyszíni vizsgálatot végezzen. A nuncius két hónapig időzött Erdélyben s ezalatt 106 tanút hallgatott ki. Ez azonban csak alkalmi múló jellegű esemény volt, míg a század utolsó évtizedében városunkban megforduló, sőt éveken át itt is lakó nunciusok egy nagy általános keresztény, világtörténelmi terv és mozgalom érdekében tevékenykedtek. Ez a terv a töröknek Európából való kiűzése, a török uralom alatt senyvedő balkáni és délkeleteurópai keresztény népek felszabadítása volt. Más szóval egy igazi keresztény hadjárat”.
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Hencz Hilda: Magyar Bukarest 21.
Az 1931-es választásokon a Magyar Párt tíz képviselői és két szenátori helyet szerzett a parlamentben, ez a korábbinál kevesebb volt. Mégis a magyarok Bitay Árpád személyében egy minisztertanácsosi álláshoz jutottak; a kisebbségekkel foglalkozó államtitkár a német Rudolf Brandsch lett.
A magyarok egy része nem nézte jó szemmel, hogy a románbarát Bitay Árpád (1896–1937) 1931 és 1932 között Iorga miniszterelnök kisebbségügyi tanácsosaként a kormánycsapat tagja lett. A rendkívüli memóriájú, több nyelven beszélő (17 élő és holt nyelven tudott), berlini és lipcsei romanisztikai és szlavisztikai végzettségű Bitay energiáját és idejét az országszerte megtartott kulturális témájú előadásokra és különféle lapokban megjelenő fordításokra pazarolta; megmAradt mindvégig a Gyulafehérvári katolikus teológiai intézet román-, latin-, német- és történelemtanárának. Rossz csillagzat alatt született. Középiskola után besorozták, és az olasz fronton harcolt 30 hónapig; gázmérgezés miatt szívelégtelensége és magas vérnyomása lett, ez okozta korai halálát is. Az 1919-ben szerzett debreceni jogi diplomájának a megváltozott történelmi helyzetben nem sok hasznát vehette, így pályaváltoztatás mellett döntött. 1922-ben tanári diplomát szerzett a Kolozsvári egyetem román–történelem szakán. Még abban az évben kiadta a román irodalom történetéről szóló első magyar nyelvű könyvet, amelyet aztán magyar diákok generációi használtak; egy évre rá román nyelvtankönyvet jelentetett meg. Iorga is felfigyelt rá, akinek felesége nagyon jól tudott magyarul. Megkérte Bitayt, tartson pár előadást a magyar irodalomról Vălenii de Munte-i nyári egyetemén. Ugyancsak Iorga felkérésére részt vett a suceavai kulturális liga munkálataiban, és az ország több városában tartott előadást a magyarok és románok közötti kulturális kapcsolatokról. Rövid miniszteri tanácsossága alatt sikerült néhány konkrét kérdést megoldania a magyar iskolák ügyében: segített az Aradi katolikus iskolának megszerezni nyilvánossági jogát, illetve neki köszönhetően elismerték a külföldön szerzett orvosi és mérnöki diplomákat. Bukaresti tartózkodása alatt nem kapott fizetést, csak 500 lejes napidíjat, és elszámolták vasúti menetjegyeit. Iorga nagyra becsülte, úgy látta, megvan benne az abszolút lojalitás, amit elvárt minden magyartól. Magyar nyelv és irodalom katedrát kívánt létrehozni számára a Bukaresti egyetemen; erre a javaslatot már 1927-ben benyújtotta Sándor József képviselő, Bitay ugyanis a Magyar Párt tagja volt. A Iorga-kormány bukása után Maniu kormánya megszüntette a tanácsosi állást.
Al. Lapedatu miniszter felkérésére 1934-ben lefordította Kristóf György Magyar irodalomtörténetét, amely a magyar irodalmat mutatja be a kezdetektől (1205) a jelenkorig, és amely azóta is az egyetlen ilyen jellegű, román nyelven is megjelent alkotás. A könyvben sokkoló a magyar keresztnevek románra fordítása. Erre magyarázat, hogy a magyar nevek kötelező románosítását előíró törvény már 1927-ben megjelent, és ahogy az a korabeli iratokból is kitűnik, a románoknál amúgy is bevett szokás volt az idegen nevek románosítása. Mivel Bitay keresztnevét nem tudták románosítani – az Árpád-ház megalapítója közismert volt –, keresztnevének csak kezdőbetűjét tüntették fel, és azt is ékezet nélkül. Szó volt arról is, hogy megírja román nyelven a magyar irodalomtörténet egy többkötetes változatát, ám erre nem került sor, és mind a mai napig nem akadt egyetlen magyar szakember sem, aki ezt megtegye. Bitayhoz hasonlóan, a román–magyar kulturális kapcsolatok kutatásának szentelte életét Iorga egyik másik munkatársa, a román Avram P. Todor is. Lefordította Petőfi összes versét (ami sajnos kéziratban mAradt), doktori dolgozatát pedig a magyar irodalom Eminescu-képéről írta. Ő is tartott előadásokat 1930–1939 között Vălenii de Muntében, az Antonescu-diktatúra alatt Tudor Vianu egyetemes irodalom kurzusának volt társtanára a Bukaresti egyetemen, ahol Madách művészetét mutatta be. 1950–1959 között börtönben ült hazaárulás vádjával.
A kommunistákat sem a szocialisták, sem a többi párt nem szerette, 1924-ben a nemzeti kérdésben vallott álláspontja miatt be is tiltották. Beke György szerint a Román Kommunista Párt Budapesten született 1919-ben a Magyar Kommunista Párt egyik tagozataként. A párt 1921-es Bukaresti kongresszusán az erdélyi küldöttek többsége magyar és zsidó volt, nem is igazán tudtak románul, az Internacionálét két nyelven, románul és magyarul is elénekelték.
A Bukaresti magyar kommunistákról elég keveset tudunk. Egyik meghatározó személyiségük Kun Endre (Ludovic Andrei Kun), Temesvári zsidó textilmérnök volt. Különlegesen értékesek azok az adatok, melyeket egy interjúban közölt, mivel 1935 és 1937 között részese volt a Bukaresti textilipar létrehozatalának. A román textiliparba az olasz és francia, illetve a zsidó és örmény tőke fektetett be; megépült a Román Pamutfonoda, a pantelimoni Román Pamutgyár és a chiajnai fonoda. A gépeket külföldről hozták, külföldi szakemberekkel szereltették föl, és Erdélyből is érkeztek mesterek, köztük több magyar. Sőt, még azt is mondták, hogy Pantelimonnak ebben a nyomorúságos negyedében, a gödrökkel teli poros vagy sáros utcákban, a csatornázás nélküli nádfedeles házakban lakott talán a legtöbb magyar Bukarestben.
Tehát 1935 után vélhetően jelentősen megnőtt a textiliparban dolgozó magyarok száma (1930-ban 2317-en voltak). Nem véletlen az sem, hogy ezekben az években nyílt meg a református egyház Pantelimon úti irodája, később a Vatra luminoasă utcában imaház és iskola is épült. Párizsi tanulmányai után Kun Endre az Aradi textilüzemnél dolgozott, ahonnan elbocsátották, mert részt vett a munkások sztrájkjában. 1935-ben Bukarestbe költözött, felvették az olasz Dunărea fonoda építéséhez. Megismerkedett egy buhuşi-i zsidó vállalkozócsoporttal, akik egy pamutgyárba akartak befektetni Pantelimonban. Kunt nevezték ki műszaki vezetőnek. A gyártelep terveit Bécsben készítették, a Németországból hozatott gépek és berendezések felszerelése a németek dolga volt. Kun két mestert hozott Aradról, akiknek szállást, kosztot és jó fizetést biztosítottak, feladatuk volt a munkások betanítása. 1940-ben Kun elköltözött fonodai lakásából, mivel félt a szomszédos Malaxa gyár vasgárdistáitól. Rengeteg röpcédulát nyomtatott, és 1944-ben a bevonuló Vörös Hadsereget a Colentina úton üdvözölte, 1944 után a műszaki egyetemen oktatott. A kommunista hatalom a Gyapot, Len és Kender Hivatalának igazgatójává nevezte ki.
Gyakorlatilag semmit sem tudtunk meg Bukaresti magyar kapcsolatairól, csak pártvonalon tárgyalt néhány magyar zsidóval, például Ambrus Bélával, akit közvetlenül a háború után (?) a pártbizottság kutatásokért felelős igazgatójává neveztek ki, feleségét pedig a Politikai Kiadó káderosztályának főnökévé. Más forrásból tudjuk, hogy 1935/36-ban megjelent a Steagul Roşu lap magyar változata Vörös Zászló címmel; az illegális lap szerkesztője a majdani román miniszterelnök apja, Valter Roman volt.
Nagy veszteséget jelentett a Bukaresti magyarság számára, hogy az Erdélyből érkezett magyar zsidók nem vállaltak részt életükben. Mintegy 1200 család költözött Bukarestbe, és 1928-ban hitközösséget alapított. Kezdetben egyházi és kulturális tevékenységeik anyanyelvükön, magyarul folytak, később inkább a németet választották, magyarul csak a családban beszéltek. A magyar zsidók alapította Pax Klub alapszabályzatában még csak meg sem jelenik a magyar szó, bárki tag lehetett, nem foglalkoztak vallási, politikai vagy nemzetiségi kérdésekkel. Gyermekeiket sem küldték magyar iskolába, ezek színvonalát ugyanis túl alacsonynak találták. Csak akkor fordultak a keresztény magyarok felé, amikor már a zsidóellenes törvények fenyegették őket. Ezek miatt 1937 és 1941 között mintegy 300 Bukaresti család átkeresztelkedett reformátusnak; más családok a katolikus vallásra tértek át. A kommunista mozgalomhoz több magyar is csatlakozott, köztük a munkás Regdon Imre, aki az illegalitásban a Scânteia lapot nyomtatta, vagy a tatrangi Fóris István és családjának több tagja. Fóris (1892–1946) jómódú családból származott, szüleinek tégla- és cserépgyára volt. Elvégezte a Budapesti egyetem matematika szakát, 1921-től tagja volt a kommunista mozgalomnak. Bukarestben a Munkás lap munkatársa volt (1925-ben), és egyike a Scânteia alapítóinak. Más magyar kommunistákhoz hasonlóan, ő is raboskodott a Văcăreşti-i és a doftanai börtönben 1931–1935 között. Nagynénje, a gazdag Arsenovici Vilma, egy ékszerész felesége, a Victoria passzázsban lakott; étkezdét tartott fenn az Academiei utcában, ahol ingyenebéd járt a bebörtönözött illegalista harcosok gyermekeinek. Fóris Istvánt 1940-ben választották az illegális román kommunisták vezérévé, 1946-ban Gheorgiu-Dej kezdeményezésére meggyilkolták.
Az egyesülés eufóriája után a románok hamarosan szembesültek „a honos román elem megsemmisítően alacsonyabb rendű helyzetével a kisebbségi elemekhez képest”, ahogy azt a Politica lap 1934. április 10-i száma írta Pamfil Şeicarunak a Curentulban zajló vizsgálódása margójára. Keresték a különböző megoldásokat a helyzet javítására. George Brătianu történész románokat védő protekcionista törvényeket javasolt, például az ingatlanok birtoklásával kapcsolatosan vagy a nagyvállalatok alkalmazási stratégiáját illetően, de felmerült a határon túli románok betelepítése is. Erdélyben már megjelentek a szélsőséges jobboldali mozgalmak, amelyek szerették volna elérni a magyarok elbocsátását az összes állami és magánvállalattól.
1935-ben Alexandru Vaida-Voievod javasolta a numerus valachicus bevezetését, amely védelmet nyújtott a nemzeti munkaerőnek és korlátozta a kisebbségiek alkalmazását. Bukaresti útja alkalmából Németh László egy magyar mérnöktől értesült arról, hogy milyen következményekkel járt a törvény alkalmazása az itteni magyarokra nézve: míg azelőtt nagyon sokan elhelyezkedhettek az építőiparban, most arányukat legtöbb 20 százalékra korlátozták, még akkor is, ha a vállalkozó maga is magyar volt. Fokozatosan eltávolították a magyar értelmiségieket, de a munkásokat is, így a magyarok számára csak a szolgáltatásokban mAradtak állások, és ez a társadalom perifériájára sodorta őket. A román társadalom frusztrációinak és kisebbségi komplexusának megszólaltatója Mircea Eliade, az egyik legnevesebb fiatal román értelmiségi, aki azokban az években egyetemi tanársegéd volt. Bár elismerte, hogy Erdélyben létezett két, a románokéhoz képest „egyértelműen felsőbbrendű kultúra”, vagyis a német és a magyar, mégis Magyarországot és a magyarokat „a bolgárok után a legidiótább népnek” tartotta. Pedig akkor a magyarok már három Nobel-díjassal büszkélkedhettek, és a negyedik, Szent-Györgyi Albert a következő évben kapta meg az orvosi Nobel-díjat. Az elkövetkező évtizedekben a díjat további kilenc magyar származású személyiségnek ítélték oda, köztük Gábor Dénesnek, a holográf elméleti megalkotójának, vagy a közgazdász Harsányi János Károlynak. Eliade a Földes Jolánnak Londonban egy nemzetközi regényíró versenyen megítélt díját is kétségbe vonta, annak ellenére, hogy a versenyre Románia még csak be sem nevezett. A díj nagy összegű, 13 millió lejes volt, több, mint ami a Nobel-díjjal járt. Eliade azzal vigasztalta magát, hogy „mi egy nagy történelmi nép vagyunk – ők egy középkori sziget, jövő és reménység nélkül”. A Magyarország és Románia jövőjéről szóló jóslatai azonban még háromnegyed évszázaddal később sem váltak be. Eliadet az is felháborította, hogy a románok „tudatlanságukban” megengedték, hogy a Bukaresti színházakban „a magyar vulgaritás előtti hódolatként” három magyar komédiát is játszanak egyszerre, ugyanakkor két olyan filmet is vetítettek, melyek Erdélyt magyar tartományként mutatták be: „hogy tűrhette a cenzúra, hogy ilyen filmet levetítsenek?”. A filozófus Eliade megoldást is vizionált: „varázslatos lett volna, ha egy diákcsapat szétzúzta volta a filmet és a berendezést”.
(folytatjuk) JÁNOS ANDRÁS fordítása
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Magyarul népszerűsítette Alecsandrit, Creangăt, román nyelven tolmácsolta Széchenyit, Vörösmartyt
120 éve született dr. Bitay Árpád
Akkoriban, 1593-tól jó száz évig, a római katolikus plébániatemplom és főgimnázium az akkori váron kívül, attól nyugatra, a katonai temetővel csaknem szemben állt. Ott volt akkor a katolikusoknak kőkerítéssel körülvett temetője, s annak közepén állott az 1593 táján épült templom és iskola. Ott oktatta Buitul az erdélyi katolikus ifjúságot s abban a templomban prédikált a város akkori katolikus népének és a városban tartott erdélyi országgyűlésekre összegyűlt katolikus főuraknak is. Ezeket az épületeket a várnak a mai formájában való átépítésekor lebontották, és ugyanakkor került lebontásra a Mihai Viteazul-féle román templom is, amelynek az anyagából épült részben a Maieri-negyedbeli görögkatolikus templom.
Cikke befejező részében Bitay Árpád a Buitulra vonatkozó és kezéhez eljutott római és holland jezsuita levéltárakból megszerzett terjedelmes és értékes forrásanyagot méltatja, amelynek alapján 1935 nyarán Vălenii de Munte -n, a Iorga-Népiegyetemen is előadást tartott, most pedig városa, Gyulafehérvár közönségének hívta fel rá a figyelmét, „hogy a modern életharc tülekedésében egy pillanatra álljunk meg lélekben a rég letűnt időknek ezek előtt az érdekes és értékes alakjai előtt: a magyar Csíki István ferences és örökbe fogadott, népéből elsőként Rómaban tanult nevelt fia, a bánsági román Buitul Gheorghe előtt!”
GYŐRFI DÉNES
Szabadság (Kolozsvár)

Kacsó Albert-emléktúra a Feliratos-barlanghoz
Székely nyomok a Regátban
Július 17-én két éve lesz annak, hogy a kézdivásárhelyi táltosként közismert Kacsó Albert tragikus hirtelenséggel elhunyt. A szomorú évforduló apropóján özvegye emléktúrát szervezne arra a helyre, amely a titkát talán megnyitotta Berci előtt, de ő azt már nem tudta megosztani velünk.
Kacsó Izolda a Buzău megyei Nucu falu határában található ún. Feliratos-barlanghoz szeretne emléktúrát szervezni. A Bozioru községhez tartozó, hegyek között meghúzódó kis település egyedülálló nevezetessége már önagában komoly vonzerőt képez, ám az egész vidék – ne feledjük, hogy az 1845-ig létező Săcuieni (más néven Secuieni vagy Saac), azaz „székely” megye területén vagyunk – különös jelentőséggel bírhat a múltunk iránt érdeklődők számára, hiszen még Nicolae Iorga is Székelyföld havasalföldi meghosszabbításának tekintette.
Elég csak a környező településneveket ízelgetni, s azonnal otthon érezzük magunkat! Nucutól mindjárt délre ott rejtőzik Scăeni falucska, nyugatra Aluniș (Mogyorós), valamivel északabbra Secuiu. Aztán távolabb Buzău (Bodzavásár), Chiojdu (Kövesd), Cislău (a lócsiszárból), Pănătău (pemetefű), Unguriu (Magyaros), Sibiciu (Szépügy), Homorâciu (Hamarügy), Făcăieni (fakó), Corlătești (korlát), Ghiosești (Diós), Șoimescu (sólyom), Șoi­mari (Solymár), Zărnești (a Barcaságban is van Zernyest), Lapoș (Lápos), Buda Crăciunești (Budakarácsony), Colceag (kócsag), Făcăieni (fakalány) stb. A székely eredetre utaló patak-, domb- és erdőneveket tucatjával lehetne sorolni, a Vintilă Vodă-i Menedec nevű várról nem is beszélve. Tudta a kedves olvasó, hogy Ploiești városa Esővásárhelyként, Vălenii de Munte pedig „székelyek vására”-ként jelenik meg a régi térképeken?
Visszatérve az emléktúra célpontjára, a Feliratos-barlang falain különböző, egymástól elkülöníthető történelmi korokból származó jelek láthatók. A legrégebbiek, a Kr. e. 6–4. századból fennmaradt tőr-, nyíl- és lándzsahegy-ábrázolások az akkoriban ezen a területen élő szkíta agathyrsek emlékét őrzik – és itt megint csak a székelyek szkíta eredetét bizonygató elméletek jutnak az eszünkbe. De ha ez nem lenne elegendő „székely nyom”: a barlang középkori (Kr. u. 4. század utáni) lakói is irkáltak a falakra, és a cirill betűk, számok között székely rovásjelek is felfedezhetők! Ezek közül Ráduly Jánosnak több olyan betűt sikerült azonosítani a nikolsburgi ábécé alapján, amelyek már az Árpád-korban is előfordultak.
Nem csoda, hogy ez hely erősen felcsigázta az amúgy is minden iránt érdeklődő Kacsó Albert fantáziáját, többször is megfordult a barlangban, élete utolsó vasárnapján a családját is oda vitte el kirándulni. Kacsó Izolda ezért tervezi Nucuba a férje emlékének szentelendő túrát július 23-án. Ígérete szerint – e sorok írója mellett – a környék helyneveit alaposan ismerő Sántha Attila is ott lesz, de Izolda főleg régi barátok, kirándulótársak segítségére, részvételére számít, a 0722.870.968-as telefonszámon bármikor elérhető. Hátha sikerül annyian összeverődni, hogy autóbuszt kelljen fogadni…
Kocsis Károly Székely Hírmondó (Kézdivásárhely)