Budapesten a rendőrség erőszakkal szétverte a gazdák tüntetését, amelyet a földkérdésben tartottak, azon a címen, hogy nem engedélyezett tüntetésről volt szó. Hatalmas rendőri erő vonult fel a kevés tüntető ellen. Őrizetbe vették, megbilincselve elszállították Pongrácz Gergelyt, az 1956-os forradalom hősét, rajta kívül Zacsek Gyulát. A rendőrök gumibotot is használtak. /Új Magyarország, Magyar Nemzet, nov. 4./ Nyolc értelmiségi Nem engedjük többé megverni magunkat! címmel közös közleményben ítélte el a tüntetés szétverését. "A legsötétebb időket hozta közénk a főváros rendőrségének alakulata. Megalázni, letegezni, megverni! Azután a médiumok közismert szolgáival rágalmazni, mocskolni klozetszinten." "...újra lelepleződtek Göncz, Horn, Kuncze és társaik céljai." Ez pedig: provokációval elterelni a figyelmet a legfontosabb kérdésekről: a Dunáról, a földről és a NATO-ról. Az aláírók: Balogh János akadémikus, Balogh Gyula, Vaja polgármestere, Gyurkovics Tibor író, Makovecz Gyula építész, Nemeskürthy István író, dr. Papp Lajos szívsebész, Schmidt Mária történész, Zelnik József néprajzkutató. /Új Magyarország, nov. 6./ Pongrácz Gergelyt olyan durván bilincselték meg, hogy megsérült, véres lett a keze. Ezért írta Lovas István: "Ismét piros a vér a pesti utcán. És ismét Pongrácz Gergely vére. /Lovas István: Ismét piros a vér... = Új Magyarország, nov. 5./ Kecskés Ferencet 12 óra tájban vitték el a rendőrök a Dózsa György útról, mert meglökött egy rendőrt. A rendőrségen nyolc rendőr rátámadt és gumibottal össze-vissza verték, közben "ordítoztak, hogy ellenforradalmár vagyok, mocsok csavargó, a Maczó Ágnes egy nagy kurva, és engem eltesznek láb alól, mert én csak egy csöves vagyok, a kutya sem figyel rám. Ezután a verés után írtam alá, hogy kaptam kétezer forintot és egy deci konyakot. A saját halálos ítéletemet is aláírtam volna, annyira féltem" - számolt be a rendőrségen történtekről. Ahhoz, hogy fogdába vigyék, szükségük volt orvosi igazolásra, elvitték a Fiumei úti klinikára, ahonnan a Péterfy utcai kórházba utalták. A kórházban Baranyi doktor elkészítette a látleletet és Kecskés Ferencet azonnal kórházba utalta. A kórházban a rendőrök odabilincselték az ágyhoz. Ott egy gépelt papírt az orra alá nyomtak, vagy aláírja, vagy elviszik. Aláírta, mert ekkor még az ágyhoz volt bilincselve. A dokumentumok szerint a Fiumei úti rendelőintézet az orvosi vizsgálatról 42 580 forintos számlát állított ki. Kecskés Ferenc munkanélküli. A Népszabadság nov. 5-i száma a címlapon az szerepelt, hogy az Országgyűlés nov. 4-i ülésén az ellenzéki képviselőknek a tüntetésre vonatkozó kérdéseire válaszolva Kuncze Gábor belügyminiszter idézte azt az őrizetbe vett személyt aki azt vallotta, hogy egy számára ismeretlen személy, kétezer forintot és egy deci konyakot adott a rendőrök provokálásáért. /Akit összevertek. = Magyar Demokrata (Budapest), nov. 13., Konyak, pénz a rendőrök provokálásáért? = Népszabadság, nov. 5./

Idén hatodik alkalommal rendezték meg Vaján, a kastélyban a nemzetközi tábort. Madarassy György festőművész, a tábor vezetője elmondta: öt ország tíz művésze dolgozott három hétig, s ez idő alatt együttesen csaknem száz munkájukat fejezték be. A képek javából kiállítás is nyílt a vajai várban. A hagyományok szerint a tábor lakói minden évben két-két alkotásukat a helyi Vay Ádám Múzeumnak ajándékozzák. Az évek során ilyen módon összegyűlt képek egy részéből a múzeum a közelmúltban aukciót rendezett. A bevétel 600 ezer forint volt, s ezt a múzeum a kárpátaljai Mezővári lakosai javára, az őszi árvíz idején romba dőlt, vagy megrongálódott lakóházaik újjáépítésére ajánlotta fel. /Művésztelep Vaján. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 7./

Az 1992-es népszámlálás alkalmával a határ menti, színmagyar Börvelyben több mint 2700 lelket írtak össze. Sárpataki János polgármester közölte: Magyarországra, a vajai konzervgyárhoz 30-40 fiatalt várnának a faluból. A státustörvény biztosította lehetőséggel élve, három hónapot dolgozhatnának ott. Idénymunkáról van szó. Alig néhányan jelentkeztek mostanáig. Sok börvelyi fiatalnak nagy szüksége lenne arra a háromhavi magyarországi keresetre, mégse tülekednek miatta. - 1989-ben Börvelyből átment ugyan 124 személy Magyarországra, de időközben közülük 25-26-an hazatértek, azóta pedig leállt a kitelepülés. Magyarországon Kovács Lászlóék feleslegesen félnek az ottani munkaerőpiacot elöntő román áradattól. Még a börvelyi magyarok se nagyon igyekeznek kimenni dolgozni. /Kínál György: A munkanélküli magyarok se mennek… = Romániai Magyar Szó (Bukarest), márc. 1./

"Ápr. 26-án a Majtényi síkon szervezett megemlékezés szónokainak többsége szerint a szatmári béke nem volt egyértelmű kudarc, sőt, Szabó Vilmos politikai államtitkár egyenesen a magyar diplomácia egyik nagy sikerének nevezte a Rákóczi-szabadságharc végét jelentő fegyverletételt. A szatmári békére emlékeztek, ezúttal négy országra kiterjedő "Az élő Rákóczi" rendezvénysorozat keretében. Az ünnepséget a Nagy Csaba vezette vajai tárogató-együttes által előadott kuruc dalok nyitották meg. A megjelenteket - köztük az anyaországi és határokon túli közélet neves személyiségeit, Szabolcs-Szatmár, Borsod-Abaúj-Zemplén, Szilágy, Máramaros, Bihar megye képviselőit - Muzsnay Árpád főszervező, az EMKE alelnöke köszöntötte. George Vulturescu, a Szatmár Megyei Művelődési Igazgatóság igazgatója az illetékes minisztérium nevében mondott üdvözlést, hangsúlyozva, hogy Rákóczi zászlaja alatt más nemzetiségek mellett a románság is felsorakozott annak idején. Köpeczi Béla akadémikus ezt a gondolatot folytatta. "A Rákóczi-szabadságharc volt az utolsó olyan felkelés, amelyben a nemzetiségek is részt vettek. Utána már a nemzeti ébredés időszaka következett, amikor a sovinizmus került előtérbe. Remélem, az Európai Unióhoz való csatlakozás végre háttérbe fogja szorítani az azóta is élő nacionalizmust" - mondta a professzor. Szabó Vilmos államtitkár szerint a Rákóczi-szabadságharc lezárása a 18. század integrációs tette, az EU egyik lehetséges főpróbája volt, mivel "a magyarság már akkor felismerte az Európához tartozás fontosságát". A szlovákiai Csemadok ügyvezető elnöke, Kollár Péter, majd Katona Tamás történész után Bálint-Pataki József, a Határon Túli Magyarok Hivatalának elnöke arról beszélt, hogy az egység nagy pillanatait - és ilyen a Rákóczi-szabadságharc - tudatosan számon kell tartania minden magyarnak. Pomogáts Béla, az Illyés Közalapítvány kuratóriumának elnöke azt emelte ki: a Majtényi síkon nem törött le a zászló, hiszen a piros-fehér-zöld lobogó mindig felettünk lebeg, és mindig velünk marad. Végül az ünneplők Kaplonyba, Nagykárolyba utaztak. A megemlékezés Tarpán (Magyarország), ápr. 27-én pedig Tiszaújlakon (Kárpátalja) folytatódott. /Fodor István: Megemlékezés a Majtényi síkon. = Szatmári Friss Újság (Szatmárnémeti), ápr. 29./"

Kovács Géza sepsiszentgyörgyi szobrász eddig több mint harmincszor mutatkozott be egyéni kiállításokon; a most Csíkszeredában, a Kriterion Házban látható tárlat anyaga előzőleg a brassói Reménység Házában került bemutatásra. Kovács Géza számos belföldi és külföldi csoportos tárlaton is jelen volt. Kovácsolt munkái, kompozíciói öt díjat kaptak. Négy monumentális alkotása áll köztereken: Vaján, Vigántpetenden, Cserszegtomajon és Nagyatádon. A Román Képzőművészeti Szövetség és a Magyar Szobrász Társaság tagja. Kovács Géza vaskompozíciói sajátos színfoltját jelentik az erdélyi képzőművészetnek. /Sánta I. Géza: Kovács Géza szobrai. = Hargita Népe (Csíkszereda), jan. 9./

A Marosvásárhelyen született, Sepsiszentgyörgyön élő Kovács Géza szobrászművésznek szülővárosában nyílt tárlata. Kovács Géza hulladékvasból – falusi munkaeszközök, csorba vasvillák, sarlók, rozsdás lakatok, más fém használati tárgyak halmazából – válogatva hegesztett egybe jelképes szobrokat. Magyarországon is volt több kiállítása. Nagyatádon, Cserszegtomajon, Vigántpetenden és a szintén anyaországi Vajában monumentális alkotásai állnak. /N.M.K.: Kovács Géza "talált tárgyai". = Népújság (Marosvásárhely), ápr. 3./

Vassy Erzsébet nagyváradi képzőművész pasztelljeiből nyílt kiállítás ápr. 8-án Nagyváradon a Lorántffy Zsuzsanna Református Egyházi Központban. Vassy Erzsébet tucatnyi egyéni és csoportos kiállításon vált ismertté Magyarországon is, ahol vajai, visegrádi, lakiteleki, zalaegerszegi, hejcei alkotótáborok vendége volt. /Balla Tünde: Táguló idő. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), ápr. 10./

Gyulai Istvánt legalább a fél Szatmárnémeti ismeri, de azon túl is, nagyon sok rendezvényen tárogatózott az elmúlt években. Az elmúlt napokban részt vett a Tárogatós Világtalálkozón, amelyet, a vajai Vay Ádám kastélymúzeumban tartottak. Ez volt a harmadik világtalálkozó, az előzőket is itt tartották. Száznál többen jelentek meg Vaján, köztük Gyulai István, akit a főrendező, Nagy Csaba nyíregyházi zenetanár és tárogatóművész hívott meg személyesen. A társaság fele tárogatós volt, fele pedig zenetanár, zeneszakértő a világ legkülönbözőbb tájairól. Néhány előadás címe jelzi ezt. Gere Attila: Tárogatózene az Alföldön és a Gyímesekben, Georg Reiss (Norvégia): Egy norvég művész dallamvilága tárogatón, Ioan Scaunas: Tárogató hangversenyek az USA-ban, dr. J. Robert Moore: Egy magyar hangszer sikere Amerikában. A tárogató virágkorát a kuruc-korban élte, amikor valósággal nemzeti hangszerünk lett. Gyulai István nem végzett zeneiskolát vagy konzervatóriumot, családi örökségként kapta a zenét. Az öreg mesterek nem felejtették el a tárogató készítését, s vannak hangszergyártó dinasztiák. /Sike Lajos: Világtalálkozót tartottak a tárogatósok. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), júl. 13./

Érdekes történelemórákat tart Nagy Csaba nyíregyházi tárogatóművész Szatmár és Szilágy megyében. A zenész ismert személyiség, különösen a Partiumban, a kuruc szabadságharc majtényi (domahidai) tavaszi megemlékezésein pedig rendszerint jelen van. Megszólaltatja a kuruc költészet legszebb – megzenésített – verseit, dalait. A legtöbb országban kifejezetten magyar hangszernek tartott tárogató megint kezd divatba jönni. Nagy Csaba vezeti a Vaján székelő Rákóczi Tárogató Egyesületet. Az egyesület évente megtartja a magyar tárogatósok találkozóját, négyévente pedig a világtalálkozót. /Sike Lajos: Tárogatós történelem. = Új Magyar Szó (Bukarest), máj. 30./

Székelységem kezdetei (Buda Ferenc)
Kisgyerekkorom világra eszmélő, korai szakasza egybefonódik az elcsatolt területek röpke ideig tartó, töredékes visszatérésével. Négy esztendősen nekem már mélyen az agyamba vésődött egyebek közt Kassa, Beregszász, Nagyvárad, Kolozsvár, Máramarossziget, Felsővisó neve. No meg a Kis-Szamos menti Apahidáé.
Apám ugyanis tartalékos honvédtizedesként az alakulatával együtt az idő tájt ott is megfordult, s a település sajátos elnevezése bennem természetes módon kapcsolódott az ő apai mivoltához: persze hogy Apahidán kellett katonáskodnia, ha egyszer ő az apám! Idejekorán megtanultam azt is, hogy ha a delelő Napnak háttal elindulok előre, úgy a Piac utcán, a Péterfián, majd a Simonyi úton végighaladva előbb-utóbb kijutok a Nagyerdőre. Ha viszont arrafelé fordítom a fejem, ahonnét reggelente a Nap előbújik, túl a nagycserei, a halápi meg a gúti erdőn, sőt Vámos­pércsen, de még Nyírábrányon, Érmihályfalván s a mögöttük húzódó halovány látóhatáron is túl, lábamnak bár elérhetetlenül s szememnek láthatatlanul, ám az élőszó s a lombot-virágot sarjasztó képzelet révén mégiscsak kitapintható állapotban ott találom valahol Erdélyt. Erdélyről, Erdélyországról akkoriban sok szó esett. Így aztán a fölöttem röpködő s elibém hullongó szavakból csakhamar kezdett összerakódni egy folyton változó-gyarapodó kép róla az elmém s a szívem mélyén. Iskolába még nem jártam ugyan, de már tudtam és szerettem olvasni, így a hallott ismereteket a könyvek jóvoltából megszerzettek lassacskán nem csupán kiegészítették, de csakhamar meg is haladták. Hegyek és folyóvizek különös hangzású, ám roppant kifejező nevei ragadtak meg bennem ebből az időből, például a harangzúgású Hargitáé s a vidáman csilingelő Küküllőé. (Amiből – mint hamarosan felfedeztem – kettő is van: egy Kis meg egy Nagy.) Jókor megtanultam azt is, hogy Erdélyben székelyek laknak. Azt csak valamelyest később, hogy nem egész Erdélyben, s még több idő elteltével jutott tudomásomra, hogy Erdélyen kívül másutt is a nyomukra lehet akadni. Emlékszem rá, kisfiúként igencsak gondolkodóba estem, amikor szabolcsi születésű apám beszélgetés közben megemlítette: szülőfalujából, a Vaja melletti Rohodról alig három óra alatt elgyalogolt Székelybe. „Hogy lehet az, hogy ilyen hamar odaért? – ütötte fel fejét bennem a kétely. – Hiszen a székelyek hazája többnapi járóföldre van onnét!” Aztán egy nap magam is kibogarászhattam a térképen, hogy az apám mondotta Székely csakugyan ideát van a Nyírségben, nagyjából Berkesz meg Nyírbogdány feleútján. S ugyan mi másról nevezhették volna el, ha nem a Szabolcs megyébe valaha betelepült székelyekről? Mire azonban már javában iskolába járó kiskamaszként rákaptam a különféle térképek rendszeres lapozgatására, az ország addigra ismét a korábbi, vészesen lecsonkolt állapotába hanyatlott vissza. A háború utáni határok láthatatlan, ám felettébb erősen elrekesztő falakká lényegültek át, s utazási lehetőségek meg tapasztalatok híján számomra hosszú időn át továbbra is a könyvek maradtak az ismeretszerzés legfontosabb forrásai. Hittem is, nem is a Csaba királyfi népéről szóló hun legendát, ám Petőfi Sándor versbeli szenvedélyes megnyilatkozásai, majd Jókai Mór adatforrásnak aligha tekinthető, művészileg azonban meggyőző s hitelesnek tetsző művei nyomán elég hamar kialakult képzeletemben egy igen vonzó kép a székelyekről: a székely ember vitéz és hazaszerető, talpraesett és találékony, a zsindelyfaragástól kezdve az ágyúöntésig mindenféle mesterséghez ért, beszéde virágos, észjárása fordulatos, ezért egy egész – vagy legalább egy fél – gondolattal folyton előrébb tart, mint mások. Mindezeken túl a mókázásban is felülmúlhatatlan, s ami az iránta érzett elismerésemet még egy jó féllapátnyival megtetézte: ha oka van rá, olykor még önmagán is képes kacagni. Vagy legalább a bajsza alatt csendesen bazsalyogni. Ezt a korán kibontakozó képet alapvetőően meg nem változtatta, de számos konkrét színnel s vonással gazdagította Nyirő József tüdőcsúcshuruttal kezdődő regénye, az Úz Bence, s azzal szinte egyidejűleg Tamási Áronnak az akkori jelenkor történelmi-társadalmi valóságába ágyazott Ábel-trilógiája. Tizenkét-tizenhárom évesen vágtam neki először Ábel rengetegének, hogy aztán megállás nélkül kövessem őt a városba, majd Amerikába is, egészen a kalandos, viszontagságos történet végére tartogatott, szívhez szóló s egyben elgondolkodtató tanulságig. Ugyanezen időtájt kezdett foglalkoztatni a – szerintem – legnagyobb székely, Kőrösi Csoma Sándor élete, személyisége s felülmúlhatatlan munkássága. A véletlen folytán kezem ügyébe kerülő kalendáriumi emlékezéstől kezdve Baktay Ervin remek könyvéig mohón elolvastam szinte mindent, ami a nagy tudósról szólt, körzőheggyel követvén fáradságos, viszontagságos útját a térképen Nagyenyedtől Teheránig, Teherántól Lahore-ig s a Himalája magaslatai közt hallgatagon várakozó végső nyugvóhelyéig. Máig tartó ámulattal töltött el kitartása, eltökéltsége, tudósi alázata, s mivel afféle körbenyitott tekintetű kamaszként igencsak változatos olvasmányokból táplálkoztam, akkoriban váltakozva, sőt, néha egyazon időben képzeltem magam – többek között – végvári vitéznek, elorzott szabadságáért küzdő síksági indiánnak s az elfelejtett ősök nyomait gyalogszerrel kutató székely tudósnak. Sem tudós kutató, sem harcos indián, sem pedig végvári katona nem vált s – a hátramaradó idővel józanul számot vetve nagy valószínűséggel állíthatom – már aligha válik belőlem. Ami viszont a címben odafenn szerénytelenkedő székelységemet illeti, itt azért torpanjunk meg egy pillanatra! No, szóval: az apámtól örökölt, nem épp gyakori családnév legrégebbi előfordulásai az ország nyugati és keleti peremvidékén: az Őrségben, Kárpátalján s Erdélyben, magyarán a hajdani gyepűvonalak mentén igazolhatók okleveles adatokkal. (A név legkorábban lejegyzett alakja még Budak volt, ami valamiféle török nyelvű, talán kabar, esetleg besenyő viselőre vall – de ezúttal mellőzzük a további nyelvészkedést.) Az említett adatokból és körülményekből, úgy hiszem, okkal következtethetek arra, hogy apám távoli őseire – akik a dolog természetéből adódóan az én őseim is – valaha a határok védelmét bízták. Akárcsak a székelyekre. Így aztán – persze, kellő óvatossággal – megkockáztatom: nem zárható ki, hogy ők maguk, mármint apai felmenőim akár székelyek is lehettek. Ennek végleges, hiteles  megállapítása vagy cáfolata azonban részletkérdés, a lényegen mit sem változtat.
Álláspontom szerint ugyanis a székelység legfőbb lényege ma is, továbbra is a határok őrizete. Ha nem az országé, hát a szellemé s a léleké. Önmagunké. S ha nem erővel-fegyverrel, úgy ésszel, tehetséggel, találékonysággal s a már oly sokszor próbára vetett hűséggel. A jó embert jó szóval s jó szívvel fogadni. A gonosznak ellenállni. A hitványt s a hamisat elhessenteni. A rosszat elriasztani. De hiszen nem mondok én ezzel Tinéktek semmi újat. Ebben maradjunk hát, feleim, odaát az Olt, a Maros meg a Küküllő mentén, ám ugyanígy túl a Dunán s emitt: a két víz között szikkadozó kun pusztákon is. Köszönöm, hogy magatok közé fogadtatok.
 A  Kecskeméten élő szerző Kossuth-díjas, a Nemzet Művésze, Székely Bicska-renddel kitüntetett költő.
Háromszék (Sepsiszentgyörgy)

Tanácskozás és megemlékezés Rákóczi koráról
Április 28-án tudományos tanácskozásra és megemlékezésre került sor Szatmárnémetiben II. Rákóczi Ferenc Erdély fejedelme címmel. A rangos rendezvényen előadást tartott dr. Fleisz János nagyváradi történész is.
A rendezvény főszervezője a szatmárnémeti Muzsnay Árpád, az EMKE főtanácsosa megnyitó beszédében hangsúlyozta, hogy a Rákóczi-szabadságharc egyike az olyan eseményeknek, amely egy táborba gyűjtötték a különböző társadalmi, vallási és etnikai kötődésű embereket, emiatt a szabadság szeretet mellett máig aktuális üzenete van: megfelelő vezető esetén létrejöhet a széles társadalmi összefogás a közös célokért.
Az Erdélyi Magyar Művelődési Egyesület (EMKE) főszervezésében létrejött rendezvényen mintegy 12 tudományos előadás hangzott el. Mellette színvonalas művészeti eseményekre, bensőséges koszorúzásokra és baráti beszélgetésekre került sor.
Az előadások fő kérdései az egyes területeken végbemenő események, a kutatás nemzetközi, országos és helyi eredményei, lehetőségei, különböző szintű együttműködések kialakítása volt. Szatmárnémetiben a megyei múzeum dísztermében többek között Csatáry György és Zubanics László (Beregszász) Balogh Béla (Nagybánya), Czigány István és Mészáros Kálmán (Budapest), Kónya Péter (Eperjes), Molnár Sándor (Vaja), Gyulai Éva (Miskolc), illetve Keresztesi Csaba, Mandula Tibor, Póti Eduárd-János, Kereskényi Sándor (Szatmárnémeti) tartottak előadást. Dr. Fleisz János nagyváradi egyetemi tanár, az EMKE alelnöke Nagyvárad és környéke a Rákóczi-szabadságharc időszakában (1703–1711) című előadását mutatta be. Ebben értekezett Nagyvárad és Bihar helyzetéről a szabadságharcban, a helyi eseményekről, illetve a váradi vár elhúzódó ostromának menetéről és a város szituációjáról a szabadságharc után. Kitért arra a kettős helyzetre, hogy a váradi várat nem sikerült elfoglalni, a várost pedig hol egyik, hol a másik tábor pusztította, a váradiak szabadságszeretete mégis a fenntartotta Rákóczi szabadságharc kultuszát, hiszen például a 20. század elején a város főutcáját Rákóczi útnak nevezték el. Összességében, a Rákóczi-kutatást tovább fejlesztő, a kuruc-kor néhány alapvető kérdését új megvilágításba helyező tanulmányok, hangzott el.
Másnap, április 29-én, szombaton „Az élő Rákóczi” néven immár 28. alkalommal megrendezett majtényi megemlékezésre került sor. Külön színfoltja volt az idei rendezvénynek, hogy a Kárpát-medence egykori Rákóczi-birtokainak jelenlegi megye vezetői is részt vettek a megemlékezésen. A nagyszabású rendezvény sorozatot jövőre is megszervezik.
F. J. Nagyvárad / Reggeli Újság (Nagyvárad)